2025. 11. 28.
RACIONALITÁS, KOMMUNIZMUS, SZOCIALIZMUS; PÉNZ, PIAC, TÁRSADALMASÍTÁS – 3. RÉSZ
Az előző két részhez (Részeg Hajó 8. szám – Racionalitás, Kommunizmus, Szocializmus; Pénz, Piac, Társadalmasítás) 2017-2018 fordulóján érkezett kritika és az arra adott válasz olvasható e részben. Szép, hosszú idő telt el e cikk megírása és megjelenése között; ám a tőke rendszere sajnos nem változott lényegileg, s e vita, illetve az abból leszűrhető tanulságok, különösen az érték és társadalmilag szükséges munkaidő kérdésköre kapcsán ma is aktuálisak. A kritikára tartalmilag ma sem adnánk más választ – bár javítanivaló mindig akad; ám a kritika, pláne ennyi év alatt változhatott felénk. Amennyiben e változás tényleges, és írásos formát ölt, természetesen közöljük.
Az egyszerűség kedvéért a kritika K-val, a Részeg Hajó válasza RH-val lett jelölve.
*
K: Sziasztok!
Mire visszatértem a levélváltáshoz, azóta jócskán megszaladt a folyamat, nekem idő kell, hogy reagáljak az új fejleményekre. Ezért elkezdek a múltkori „elméleti antikritikára” válaszolni, az könnyebb, hiszen ott csak a világkapitalizmust kell legyőzni 🙂 . De abból is csak az elejéről írok most, mert rájöttem, hogy soha nem lesz belőle semmi, ha az egész, 15 oldalas válasszal egyszerre próbálok megbirkózni. Szóval…
1. pont: Alapos választ adtatok, amit el is tudok fogadni. A válasznak csak a legvégét érzem problémásnak:
„És még valami. Az, hogy »polgári objektivitás«, illetve »kommunista objektivitás« különös formákban (is) jelentkezhet. Például a racionalitás problematikájaként. S arról, hogy a polgári racionalitás maga az irracionalitás, illetve azzá kell kiteljesednie, mivel csak rímel(het) a valóra: a tulajdoni elválasztás, a hatalom a hatalomért működések, a tőke, az alávetés és manipuláció stb., azaz a részlegesség, az egésznek gondolt rész az alapja, és így ez másért-másként racionalitás – szemben azzal, amit maga a racionalitás tételez, ami több önmagánál: a kommunista objektivitásból fakadó teljesség racionalitása –, s ezért a rendszer belső ellentmondásainak kiéleződésével, a rendszer növekvő működésképtelenségének eredményeképp a polgári racionalitás a legvadabb irracionalitássá, például nácizmussá racionalizálódik, írtunk néhány dolgot az RH-n. Például a 3. számban a Dosztojevszkijről szóló cikkben; de foglalkozunk ezzel a 4. számban, a Saul fia 1-2-ben, a fasizmus-nácizmussal, a kapitalista jelen s jövő hajdani főpróbájával kapcsolatban is.”
Úgy érzem, hogy ezek a megállapítások lekanyarodnak a vizsgált problémáról. A „polgári objektivitás” addig nevezhető „objektivitásnak”, amíg ténymegállapításokat tesz (feltéve, hogy a megállapításai igazak). Attól polgári, hogy ezek a megállapítások – ahogyan írjátok – részigazságok, egymástól elszigeteltek, vagy kapcsolataik véletlenszerűnek látszanak. Ez magába foglalja, hogy lényegében értéksemlegesek: ami bennük valóban „objektív”, az leíró jellegű. (Bár a kérdést nyilván komplikálja sok minden, pl. az, hogy a tények összeválogatása már önmagában is állásfoglalást jelenthet.) De éppen a leíró jelleg miatt – ahogyan szintén írjátok – nyersanyagként felhasználhatók. Amit azonban az idézett passzusban írtok – a racionalitás irracionalitásba fordulása – annak semmi köze az objektivitáshoz. Az irracionalitás csak akkor funkcionál, ha már nem pusztán leíró, hanem normatív kijelentéseket tesz (a ténymegállapításoktól – amely között egyre több a ferdítés vagy a direkt hazugság – a politikai iránymutatás felé mozdul el; sőt, a gazdasági-politikai igényekre szabja a közzétett „tényeket”). Az irracionalitás szerintem nem a polgári objektivitiás „különös formája”, hanem annak teljes likvidálása olyan történelmi szituációban, amikor a tőke nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy cenzúrázatlan (noha önmagában politikailag steril) tények forogjanak az intellektuális piacon, amelyek lehetővé tesznek egyfajta véleménypluralizmust. Az irracionalitás (a történelmileg eddig hatékonynak bizonyult formáiban legalábbis): Gleichschaltung, ahol az „objektív igazság” mibenlétéről a Mindenható Propagandaminisztérium dönt hetente, egyúttal az előző heti döntést is felülírva.
Na, a 2. pontra ma már nem futja az erőmből. A fent vitatott kérdést különben nem érzem annyira lényegesnek, ami számomra az 1. pont témájából igazán érdekes volt, arra (ahogyan jeleztem) teljesen elfogadható választ kaptam.
Folyt. köv.
2017. október
RH.: A polgári racionalitás/irracionalitás kérdéséhez. Ezzel kapcsolatban annyit mondtunk ki, hogy ez egy ív, egy univerzum. A tőke társadalmának fejlődése a pillanatnyi túlfejlődéseken keresztül az általánosig jut szükségképp, s a polgári gondolkodásban a tulajdoni elválasztottság, elidegenedettség stb. legitimálásának következtében levő és ki-kitörő irracionalitás a szükségszerű túlfejlődés okán –megoldani a megoldhatatlant – lesz dominánssá. Így nem választható külön két, önálló, kedv s önkény szerint elővehető darabbá a polgári racionalitás/irracionalitás, s a polgári felvilágosulás sem ismételhető meg újra. De következzék a folytatás.
K: Az idő megy, a válasz pedig csak nem készül. Eltekintve attól, amit az 1. pontra már elküldtem, és amelyben rábólintottam a válaszotok kérdéses részére mint érthetőre és elfogadhatóra. Úgy gondoltam, hogy a többire majd egyben fogok válaszolni, de miután… miután ezúttal is szembe kellett néznem azzal, hogy így belátható időn belül (olvasd: soha) nem fogok elkészülni, így inkább folytatom részletekben. Most a 2-3. pontra reagálok.
„2, Tény, hogy maga a Kommunista Kiáltvány is használ olyan fogalmakat, mint »burzsoá szocializmus«, »reakciós szocializmus«, vagy épp ilyet, hogy »utópikus szocializmus«. Ám ezekről az elképzelésekről, elméletekről, így e fogalmakról is bebizonyítja ott a két, gyanús kinézetű ördög, hogy merő hamisságok.”
Nos, ez durva leegyszerűsítés. Az utópikus szocializmust a Kommunista Kiáltvány erőteljesen bírálja, ugyanakkor azt is kijelenti: „Ezek a szocialista és kommunista írások azonban kritikai elemeket is tartalmaznak. Megtámadják a fennálló társadalom összes alapjait. Rendkívül értékes anyaggal járultak tehát hozzá a munkások felvilágosításához.” Ez azért egy picit más, mint bebizonyítani, hogy mindez „merő hamisság”.
RH.: Először. A burzsoá, valamint a reakciós „szocializmusra” ezek szerint (is) mindenképp áll az, hogy „merő hamisságok”. Velük kapcsolatban tehát a „durva leegyszerűsítés” is „merő hamisság”.
Másodszor. Az „utópikus szocializmus” valóban tartalmaz olyan mozzanatot, amit nem lehet „merő hamisságként” jellemezni. Ám merő igazságként sem. Marx erről így írt: „A proletariátusnak a burzsoázia ellen vívott harcában az első szakaszt a szektamozgalom jellemzi. Ennek van létjogosultsága olyan korszakban, amikor a proletariátus még nem eléggé fejlett ahhoz, hogy osztályként cselekedjék. Egyes gondolkodók bírálják a társadalmi ellentéteket és fantasztikus megoldásokat javasolnak, s a munkások tömegének nem kell mást tennie, mint ezeket a terveket elfogadni, terjeszteni és a gyakorlatba átültetni. Az e kezdeményezők által alakított szekták természetüknél fogva tartózkodnak és idegenkednek minden valódi cselekvéstől, a politikától, a sztrájkoktól, az egyesülésektől, egyszóval minden közös megmozdulástól. A proletariátus tömege mindig közömbösen vagy éppenséggel ellenségesen fogadja propagandájukat. A párizsi és lyoni munkások éppolyan kevéssé akartak tudni a saint-simonistákról, a fourieristákról és az ikaristákról, mint az angol chartisták és trade-unionisták az owenistákról. A szekták eredetileg előrelendítői a mozgalomnak, de mihelyt az túlhaladta őket, akadályává lesznek; ekkor reakcióssá válnak; bizonyságok erre a franciaországi és az angliai szekták, újabban pedig a németországi lassalleánusok, akik miután éveken át gátolták a proletariátus szervezkedését, végül a rendőrség puszta eszközeivé váltak. Egyszóval a szekták a proletármozgalom gyermekkorát jelentik, ahogyan az asztrológia és az alkímia a tudomány gyermekkorát. Ahhoz, hogy az Internacionálé megalakulhasson, a proletariátusnak ezen a szakaszon túl kellett jutnia.” K. Marx: Az állítólagos szakadások az Internacionáléban 1872. MEM 18.
Hogy a kommunista teória fejlődésének e „szekták” szükségképp létrejövő mozzanatai (voltak)-e, sőt, hogy a maguk módján, de hozzájárultak ama fejlődéshez, az nem kérdés. De a kommunista perspektíva szempontjából mindenképp elégtelenek, mindenképp gátjaivá válnak a kommunista fejlődésnek. Mivel lényegük a történelem menetéből következő történelmietlen reflektálás magára a történelmi folyamatra, ahelyett, hogy a végcélt a kapitalizmus belső, kibékíthetetlen és kiéleződő ellentmondásainak pozitív megoldásaként tételeznék. S ezt, mint gyakorlattá lévő elméletet konkretizálnák az elvontság se utópisztikussá, se vulgárissá nem tevő szintjén; illetve tennék gyakorlattá a kommunista perspektívának és az adott szituációnak megfelelően. Azaz történelmi-társadalmi folyamatként, azok meghatározottságaiként és szükségszerűségeiként kezelnék a történelmi-társadalmi folyamatok szükségszerűségeit. Így tehát, mint ’kommunista tendencia, ami saját maga okán tud csak-tendencia maradni’ esetével állunk szemben, s így a kommunista perspektíva szempontjából továbbra is merő hamisságként kell értékelnünk ama utópisztikusságokat. S annál inkább ezt kell tennünk, ha nem akarunk mi is statikussá, utópisztikussá dermedni. Például úgy, hogy mindenütt kommunizmust akarunk látni, hogy a kommunizmust ekképp relativizáljuk: „akkor az volt a kommunizmus”. Erről a Részeg Hajó 2. számában ezt írtuk:
„A kommunizmus szükségessége, mint a kapitalizmus dinamikájából: a kapitalizmushoz képest túl társadalmivá, túl nemzetközivé, túl magas technika, tudás, termelékenység szintre fejlődéséből következő új társadalmi-gazdasági alakulat szükségessége, perspektívája tehát nem öröktől fogva való, és nem is lehetett a kapitalizmus előtt racionális ügy. Ám ebből következően a kapitalizmus fejlődése, konkrét termelési, tudati stb. viszonyainak, formáinak alakulása nem más célt határoznak-határoztak meg, nem tesznek-tettek valóságossá alternatív kommunizmusok lehetőjét (a kommunizmus nem relatív, mondván hogy akkor az volt a kommunizmus; nem, a kritérium kritérium lett és maradt), hanem könnyebbé vagy nehezebbé teszik, meggyorsítják vagy elodázzák a meghaladva tagadás szükségességének felismerését és a meghaladva tagadás végrehajtását.” (Vita a Barikád Kollektívával; Részeg Hajó 2. szám)
Mi itt és most a kommunista perspektíva szempontjából voltunk elutasítóak, már csak azért is, mert jelenünk mindent polgári-seszínűvé toleráló és korrodáló, tulajdonképp liberális attitűdjei ama utópisztikusság formáiban jelentkeznek. Lásd pl. zöld, vagy a jogtalanná tevő kapitalizmust fenntartó-reformáló polgárjogi mozgalmakat, vagy amik a demokrácia más formáit javasolják a tőke meghaladva tagadása helyett, vagy akik leszűkítik az összes problémát „szociális” kérdéssé és újrahasznosítássá a tőkétől való függést változatlanul hagyva, vagy a kis közösségek mániákusait; azaz ’úgy legyen másképp, hogy semmi se változik’ statikusságába korlátoltak világmegváltásait. És itt és most a ’mozgalom a minden’, az akcionizmus attitűdje szükségképp a végcél, a kommunizmus elutasítását és a polgárivá való feloldódást jelenti, mert megfelelni akar e világnak, nem pedig azt, hogy a világ a saját maga által objektíve szükségessé tett kommunizmus teóriájának feleljen meg. Például amikor roppant mozgalmi-ellenzéki-gyakorlati „húdeforradalmárok” azt mondják egy-egy kommunista (legalább is tendenciájú) kiadványra, hogy „túl radikális”, vagy „túl hosszú, érthetetlen” azaz nem elég népszerű, mozgalomépítő. Vagyis beszéljünk és gondolkodjunk is úgy, ahogy a polgárka szokott, az ő nyelvén és ne a miénken, aztán hozzá hülyülve tegyük ellenforradalmilag tolerálható seszínű hülyeséggé a mondanivalónkat meg a kommunista elméletet is. Az efféle akcionizmus polgárivá degeneráló módszere végül kimerül abban, hogy a kommunizmust ideológiává, meg negatív/pozitív jelzővé változtatja, s a nem értve, nem érezve, nem tudva, de hivatkozva rá, meg 100 exkluzív szerzőre, a kapitalizmust fenntartását-restaurációját hajtják végre. Azon egyszerű oknál fogva, mert az akcionizmusuk csak aktív sodródás a kapitalizmussal, nem pedig mentális-tudati-gyakorlati ellenállásra törekvés – lásd pl. a magyarországi különböző bolsevik, radikális szocdem, anarchomaszlag, a „party” szótárat politikával meg kommunizmussal ékesíteni kívánó gondolatvilágokat, szubkultúrákat, mintha-lázadókat, a világ legdinamikusabb és legkarakánabb zombikáit etc. Ezért kell kiéleznünk a kérdést a kommunizmussal kapcsolatban először úgy, hogy legalább mi értsük, mi is az; másodszor, hogy úgy kezeljük, amivé a kapitalizmus meghatározta, azaz történelmi feladatként: mint megkerülhetetlen, nem relativizálható cél, ami eszközt, taktikát, stratégiát határoz meg és követel a konkrét szituációkban megkerülhetetlenül.
Az elméletet és irányvonalat, a teóriát tekintve nem lehetünk rugalmasak, hanem és legfeljebb taktikailag. Az elmélet, az irányvonal, a teória rugalmassága azt jelenti, hogy a kommunista mozgalmat, ami először a gyakorlatból fakadó és gyakorlattá lévő elméletként létezik, nem pedig kommunista termelési viszonyokként, amihez csak fel kell számolnunk az azokat tagadó termelési viszonyokat (lásd polgári forradalmak esetét például), megszüntetjük azáltal, hogy magát az elméletet polgárivá „rugalmasítjuk”. De a taktika rugalmassága sem végtelen, pont az irányvonalra, a teóriára való visszahatása okán (a cél nem szentesíti, hanem meghatározza az irányvonalat és viszont), illetve az irányvonal s a történelem konkrét szituációinak viszonyának, meghatározottságainak következtében. Ezért visszük az utópisztikusság lényegét a végéig, s utasítjuk el, mint bomlasztó tendenciát az amúgy is mindenünnen támadott kommunizmust védendő.
K: „Ezzel szemben a »létező szocializmus«, »államszocializmus« fogalmait felvilágosult jelenünkben a szentéletűek és tisztafejűek, legyenek jobb vagy baloldaliak, mint igazakat és helytállókat használják, mind a közbeszédben, mind a tudományos kiadványokban. Néha a legfelvilágosultabbak kétkedéseiknek adnak hangot (például a Lenint polgári demokratává szalonképesítő Krausz Tamás); de e kétkedés inkább olyan formalitás, ami megfelelve a tudomány »legyen kritika!« parancsolatának, úgy foglalkozik a lényeggel, hogy elkerüli a vele való foglalatosságot. Mindent a megnyugtató régiben hagyó rituálé tehát, nem pedig lényegi kritika.”
Rendben, de ez legyen az ő bajuk. Hogy ők hogyan játszanak (a politikai közbeszéd és a tudományos diskurzus normáit vagy a piaci konjunktúrát szem előtt tartva) a fogalmakkal, az most (ebben a vitában) közömbös. Egy fogalomnak, amellyel a frivol „korszellem” (a polgári társadalomelmélet éppen aktuális divatja) kikezdett, még lehet létjogosultsága a kommunista diskurzusban. Megismétlem a korábban mondottakat: az „államszocializmus” ugyan nem egy társadalmi forma, de ettől még lehet pártdoktrína, politikai ideológia, sőt, politikai program is. (Kínában a XX. század elején még „Államszocialista Párt” is létezett.) „Merő hamisság”? Igen! De a hamis is létező, sőt, alkalmasint anyagi erővé is válik. Nem hiszem, hogy ezt különösebben magyarázgatni kellene, de azért az ősrégi példát mégis ideidézem: a Jóisten a kommunisták számára ugyan „merő hamisság”, de az igen makacs és kitartó fajtából. Ahhoz képest, hogy csupán a valóság hamis tükrözése, évezredek óta töretlenül létezik, és ma is kitűnő egészségnek örvend. Sőt, időről időre megmutatja erejét. És ezért az istenfogalomnak is van helye a kommunista diskurzusban, csak itt egészen másként jelenik meg, mint a teológiában. Nem elegendő kijelenteni, hogy az istent „csak úgy kitalálták”, hanem arra is magyarázatot kell adni, hogy ha nincs, akkor miért van mégis, és honnan nyeri erejét.
RH.: Hogyne. Csak nem ebben a kritikában. A fő kérdés ugyanis az volt, hogy miért nem hív(hat)juk államszocializmusnak a szovjet típusú társadalmakat, nem pedig az, hogy miféle delejjel kell bírnunk ahhoz, hogy a tömegek ezt meg is értsék, illetve meg akarják érteni. Az egy másik téma. Persze elmélkedhetnénk a harangzúgás politikai gazdaságtanáról is, vagy a szöcskekopasztás progresszív mivoltáról (minimum azon az alapon, hogy minden mindennel összefügg), de nem tesszük. Ennél jobban próbálunk összpontosítani a lényegre. Folytassuk tehát, pláne, hogy az RH fenti elmélkedése a folytatással nyer értelmet és védelmet a szétfolyás és csapongás ellen.
K: „Kritikánk tehát nem az 1984 szóirtásának könnyedebb verziója kívánt lenni, nem a felszínt, a címkét akarta eltörölni, hanem arra rámutatni, hogy a szocializmus és az állam fogalmai úgy férnek össze, mint az, hogy érintetlen utcalány porfürdőzött a rohanva örvénylő holtágban.”
Ebben nincs vita közünk. Mármint abban, hogy helyes az a tézis, miszerint „államszocializmus” = fából vaskarika. A többit fent már leírtam. Nem akarok ezen ennél tovább lovagolni, mert azt hiszem, a nézeteltéréseknek nincs akkora súlya, amely ennél több szót indokolna. Menjünk tovább.
RH.: Úgy legyen
K: „3, A »meghaladva tagadás« megfogalmazását már az is szükségessé teszi, hogy az államszocializmus fogalmának a képtelensége így vagy úgy, de letagadottá lett/lesz. Tehát, ha az államszocializmus dolgában el kell magyarázni, hogy mire gondolunk, akkor ugyanez álljon a meghaladásra is. A magyarázat pedig e szép dombocskák, hegyecskék és lapályocskák sav és szögesdrót kedélyes vidékén százszorosan, ezerszeresen szükséges.”
Nem látom, hogy a „meghaladva tagadás” kifejezésének mi köze van az „államszocializmus képtelenségének letagadásához” (???). Hogy a szögesdróttal körülvett Disneylandben lassan már ott tartunk, hogy még a szarról is el kell magyarázni, hogy nem ehető – sajna igaz. De az idézett passzus első mondata éppen semmit nem magyaráz, ellenkezőleg, rettentő zavaros.
Ennyi most. Nem sok, de úgy tűnik, most csak ilyen kis adagokban megy a válaszadás. Előbb vagy utóbb, de menni fog a folytatás. Addig is üdv és előre:
2018. január
RH.: Megnyugtatásul: az az összefüggés, hogy el kell magyarázni, mint az államszocializmus fogalmánál, hogy a meghatározottságok eme univerzumában, ahol élünk, nem dobálhatunk össze mindent kedvünk szerint (lásd államszocializmus), s nem mondhatunk ki valaminek csak a felét, mondván, hogy az mindenképp létrehozza minden félreértés nélkül a másik felét, hogy minden szép és kerek legyen (lásd tagadás).
Bizony mondom néktek, meghatározottságok valának és imígyen teljességesség.
Nem beszélve arról, hogy isa, por és homou vogymuk.
Az ürdüngöt most hagyjuk.
De visszatérve: az, hogy a tagadás elégtelen a kapitalizmussal és a tőkével kapcsolatban, már abban is megnyilvánul, hogy sokan szeretnének most is visszafelé menni és kapitalista előttivel gyógyítani a kapitalizmust, fejlettségben, társadalmiságban, nemzetköziségben. Vagyis az egész rémálmot előröl kezdenék jó primitivistáink a természettel való harmónia, meg a »már mindentudóak vagyunk és mégis kipusztítjuk a Földet«, meg a »technika tovább nem fejlődhet« meg az ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi, egyébként a kapitalizmust igazoló – ha ez a lehető világok legjobbika, akkor csak visszafelé van út másféle jóhoz – maszlagok nevében.[1]
Az RH ezen irányzatokat ezzel tagadja és fogja tagadni: „a kapitalizmus meghaladva tagadásáért, a kommunizmusért”.
(…)[2]
Úgyhogy mindezzel és mindenkivel szemben menjünk tovább.
K: Noha a válaszotok 4. pontjában leírtakat még messze nem dolgoztam fel, mégis úgy döntöttem, hogy elküldöm az alábbiakat. Teszem ezt azért, mert számomra úgy tűnik, hogy a „szocializmussal” kapcsolatos kritikátok egy súlyos módszertani hibára épül, amely már a 4. pont első részében tettenérhető. Ennek a kérdésnek a tisztázása szerintem döntő jelentőségű mind a leveletek további részének megítélése, mind a vita későbbi menete szempontjából, ezért helyesnek tartom, ha egy külön fejezetet szentelek neki. A „Gothai program kritikáját”, amelyre többször hivatkozni fogok, GPK jelöli.
„Hát. A gond abban van, hogy Marx a Grundrissében azt mondja, hogy az időgazdálkodás a társadalmi (kommunista) termelés és elosztás tekintetében meg kell, hogy maradjon. Ám anélkül, hogy maguk a termelők s termékek társadalmilag szükséges munkaidőkké oldódnának. Amit viszont – s ezt mi tennénk hozzá – nem lehet máshogy, mint az időgazdálkodás kapitalizmustól (s annak »pre« változataitól) eltérő, azokat meghaladva tagadó formában. Úgy, hogy a szabad személyiségfejlődés szükségleteit, viszonyait fenntartó termelés, elosztás időgazdálkodása legyen; vagyis úgy, hogy a konkrét termék, termelő, azok termelési feltételei, szükségletei stb. a kommunista viszonyok dinamizmusának megfelelően konkrétként legyenek elkönyvelve, illetve tervezve; s így lehet kérdés a rendelkezésre álló idő elosztása. Önmagában tehát nem az időmennyiség a kérdés, nem lehet pusztán az időre redukálni a termelés, elosztás stb. kérdését, mert az végső soron társadalmilag szükséges munkaidőkre redukálást jelent, azaz áruviszonyt; a konkrétat konkrétan kell nézni, szervezni, a konkrétat konkrétnak »kell« hagyni. Ha a kommunizmus nem egyedet, nem áruatomot, nem uniformizációt és más effélét tételez, hanem konkrét, egyedi személyiségeket és azok fejlődését, akkor azok újratermelését, azok eszközeit, lehetőit, erőkifejtéseit se kezelheti elvonttá, általánossá, társadalmilag szükséges munkaidőkké, azaz áruértékké oldva.”
Szépen összefoglaltátok, ebben nincs vita. Illetve… de minderről kissé lejjebb.
„Ám Marx a »Gothai program kritikájában« »A Tőke« feltételes módját elejtve már az áruértékként való időgazdálkodásként gondolja el a kommunizmus felépítését.”
Stop! „Áruértékként való időgazdálkodásként gondolja el…” Tényleg?!
Első kérdés: Mi lenne itt áru?
1. A munkaerő biztosan nem: ahol a munkaerő áru (kapitalizmus), ott azt értékén adják-veszik, azaz annyiért, amennyi újratermeléséhez szükséges. A Marx által leírt „kommunizmus alsó fokán” viszont a) a termelő nem adja el munkaerejét, a társadalom pedig nem veszi meg azt; b) még ha rá is erőszakoljuk erre a sémára (szerintem abszolút hibásan), hogy a termelő valamilyen módon „kereskedik” a munkaerejével, akkor sem értékén teszi azt, hiszen a kapott elismervény („munkajegy”) nem a munkaerő újratermelési költségeinek, hanem az elvégzett munka mennyiségének a függvénye. Ez a munkamennyiség, ahogyan helyesen jelzitek, nem egyéni és konkrét, hanem egyenlősített, társadalmi átlagmunka. Ez az egyik olyan mozzanat, amely „alsóbbá” teszi a kommunizmus itt tárgyalt „fokát”, amely felelős azokért a visszásságokért, amelyeket Marx mint e fejlődési fok jellemzőit részletesen leír.
2. A munkatermék lenne áru? Ha a munkatermék termelési eszköz, akkor biztosan nem áru, hiszen ez társadalmi tulajdonban marad (Marx, GPK: „egyéni fogyasztási eszközön kívül semmi sem mehet át az egyesek tulajdonába”). De mi van akkor, ha a munkatermék „egyéni fogyasztási eszköz”? Elsőre úgy tűnhet, hogy ez felfogható áruként, amelyet a társadalom (az összesség) „ad el” az egyesnek, aki az adott terméket „megvásárolja a munkajegyért cserébe”. Ez azonban puszta látszat. A munkajegy ugyanis nem pénz, és a munkajegyet ténylegesen nem „cserélik” használati tárgyakra, hanem beváltják. A munkajegy csupán biztosít bizonyos (nem túl hosszú) időbeli késleltetést a munkavégzés és a fogyasztási javak elsajátítása között. A „munkajegy” nem pénz, mert a társadalom, amikor fogyasztási terméket juttat az egyesnek „a munkajegyért cserébe”, valójában nem kap semmit (a munkajegy mehet is a kukába). (Emellett, ahogyan a korábbi levélben már írtam, a munkajegy nem átruházható, és mivel rövid időtartamra szól, fel sem halmozható.) A munkajegy csupán jelzi, hogy a társadalom már megkapta az egyén bizonyos mértékű hozzájárulását a társadalmi termeléshez. Éppúgy nincs szó itt árutermelésről, mint ahogyan akkor sem árutermelés zajlik, ha a mesebeli hét törpe kitermel x mennyiségű drágakövet a hegyből, majd azt utólag egymás között személyes használatra szétosztják.
A kommunizmus alsó fokán sincs tehát árutermelés, de kétségtelen, hogy „Egyenlő munkateljesítmény és ezért a társadalmi fogyasztási alapban való egyenlő részesedés esetén az egyik ténylegesen többet kap tehát, mint a másik, az egyik gazdagabb, mint a másik stb.” (GPK), ami mindenképpen visszásság. Marx ezt az adott fokon elkerülhetetlennek tartotta (legalábbis a gothai program kritikájának megírása idején). Talán nem volt igaza, vagy esetleg az azóta eltelt tőkés fejlődés megteremtette az alapokat e szakasz átugrásához. Ennek továbbgondolása (egy gyakorlati út/program, forradalmi cselekvési terv felvázolásával együtt) mindenképpen fontos lenne. Történtek is erre irányuló erőfeszítések, ezek eredményei például az utóbbi évtizedek kommunizációs elméletei. Ezekben sajnos én eléggé járatlan vagyok, így itt nem vállalkozom arra, hogy belevágjam a fejszét ebbe a kemény fába, csak arra csak szorítkozom, hogy a válaszotokra reflektáljak.
Második kérdés: Hogy kerül ide az (áru)érték?
Ha nincs áru, akkor érték (áruérték, csereérték) sincsen. Az „alsóbb fok” vázlatának alapján azonban úgy tűnhet, hogy itt mégiscsak van érték, holott az árutermelés megszűnt. Nevezetesen: az egyének munkáit egyenlősítik, társadalmi átlagmunkára redukálják, és ez szabályozza a fogyasztásban való részesedést is. Úgy tűnik, hogy az érték túlélte a társadalmi földindulást.
Valójában ez az érvelés teljesen elhibázott, és visszatérést jelent egy premarxi, polgári gazdaságfilozófia talajára. Ezt megpróbálom részletesen bemutatni.
Az áru „értéke” maga az „objektív szemfényvesztés”, amennyiben egy tárgy (a termék) dologi tulajdonságaként jeleníti meg azt, ami valójában emberek közötti viszony. Az értéket nem az teszi, hogy az egyedi, konkrét emberi munkák társadalmi átlagmunkára vannak redukálva (bár az értékforma feltételezi e redukciót), hanem hogy a termelőknek a munkájuk cseréje révén létrejövő társadalmi viszonya dolgok (munkatermékek) viszonyának tűnik fel. Két áru cseréjénél a bennük foglalt munkamennyiségek egyenlősége úgy jelenik meg, mint az áruk egy dologi(nak látszó) tulajdonságának, az „értéküknek” egyenlősége.
Mindezt nem Marx fedezte fel, hanem a klasszikus polgári közgazdaságtan (Smith és Ricardo). Amiben Marx túllép a polgári gazdaságtanon, az annak az elemzése, hogy miért rejtőzik „dologi burokba” az emberek közötti viszony. (Sokat idézett mondása, hogy a közgazdászok megmagyarázták a termelést adott viszonyok között, csak azt nem, hogy maguk e viszonyok hogyan termelődnek ki.) Az áruviszony létezése Smith és Ricardo, illetve általában a polgári gazdaságtan számára „természetes” dolog, ami nem igényel magyarázatot. Marx számára viszont éppen ez jelenti a megoldandó problémát.
Marx a megoldást abban találja meg, hogy az árutermelésben (mind az egyszerű, mind a tőkés árutermelésben) a társadalmi termelés magántermelések összességére hasadt szét (meghatározott, és Marx által részletesen vizsgált történelmi események, átalakulások nyomán), amelyeket a „véletlenszerű” piaci kapcsolatok (adásvétel) fűznek össze. A magántermelés megszüntetése révén – ami „jogi nyelven” a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetéseként fejezhető ki – a társadalmi termelés megszabadul a közvetítésektől, az egyéni munkák cseréje (a csere szót itt a legáltalánosabb értelemben, mint „társadalmi anyagcserét” használom) nem kényszerül többé arra, hogy tárgyak dologi tulajdonságának álarcát öltse. A társadalmat alkotó egyének, szükségleteiket és erőforrásaikat racionálisan felmérve, tervezetten termelnek és fogyasztanak.
A GPK-t olvasva nyilvánvaló, hogy a marxi elgondolás szerint a termelők viszonyai már „a kommunizmus alsó fokán” ledobják a „dologi burkot”, amennyiben az emberek közötti viszony – az „egyenlő munkák cseréje” közvetlenül, az áruforma nélkül mutatkozik meg. „Ami azonban a fogyasztási eszközöknek az egyes termelők közötti elosztását illeti, ugyanaz az elv uralkodik, mint áruegyenértékek cseréjénél, ugyanannyi egyik formában levő munka cserélődik ki ugyanannyi másik formában levő munkával.” (GPK) Az elv tehát ugyanaz, mint az árucserénél, viszont „Az embereknek munkájukhoz és munkatermékeikhez való társadalmi vonatkozásai itt átlátszóan egyszerűek maradnak a termelésben is, az elosztásban is.” (A tőke) Azáltal „átlátszóan egyszerűek” e viszonyok, mert már nem közvetíti őket az áru és annak értéke.
Szóval, ha Marxnak a GPK-ban bemutatott, a kommunista viszonyok fejlődéséről szóló vázlata bírálandó vagy akár elvetendő (és ennek lehetőségét, ismét leírom, nem zárom ki), akkor ezt a bírálatot biztosan nem úgy kell kifejteni (vagy az elvetést alátámasztani), ahogyan reflexióitokban teszitek (és most térek vissza a leveletek először idézett passzusához):
„Önmagában tehát nem az időmennyiség a kérdés, nem lehet pusztán az időre redukálni a termelés, elosztás stb. kérdését, mert az végső soron társadalmilag szükséges munkaidőkre redukálást jelent, azaz áruviszonyt. (…) Ha a kommunizmus nem egyedet, nem áruatomot, nem uniformizációt és más effélét tételez, hanem konkrét, egyedi személyiségeket és azok fejlődését, akkor azok újratermelését, azok eszközeit, lehetőit, erőkifejtéseit se kezelheti elvonttá, általánossá, társadalmilag szükséges munkaidőkké, azaz áruértékké oldva.”
Íme, az árufetisizmus „kommunista” köntösben! A „társadalmilag szükséges munkaidőt” egyenlővé teszitek az „áruviszonnyal” illetve „áruértékkel”! Ezzel Marxtól visszatértek Smithhez és Ricardóhoz. Az utóbbiak felfedezték, hogy az áru értéke a benne foglalt munkamennyiséget méri. Felfedték, hogy miben áll az érték, és hogy mi határozza meg annak nagyságát. De azzal nem foglalkoztak, hogy megvizsgálják: miért jelenik meg a munkamennyiség az általa létrehozott munkatermék „értékeként”. Nem vizsgálták, mert számukra ez „természetes” volt, ahogyan a Marx által kigúnyolt robinsonádák olyan szemléletesen mutatják. Éppen emiatt polgári az ő elméletük. Ahogyan már leírtam, a kapitalizmus (és általában az árutermelés) kommunista kritikája számára éppen az a legfontosabb mozzanat, hogy a „társadalmilag szükséges munkaidő” nem valami elvont, történelem feletti szükségszerűség miatt válik értékké.
Ti egyszerűen áldozatául estek annak az illúziónak, mely szerint a konkrét, egyéni munka társadalmilag szükséges munkára való redukciója lenne az értékforma lényege. Erről szó sincs! Az értékforma ugyan nem létezhet e redukció nélkül, de nem ez adja a lényegét. Az értékforma lényege az, hogy emberek közötti viszony dolgok közötti viszonyként jelenik meg.
Amikor a magántermelés megszűnik, vele együtt tűnik el az áru és az értékforma is. Ugyanakkor Marx szerint (GPK) egy bizonyos történelmi fázisban még fennmarad az egyéni munka redukciója társadalmilag szükséges munkává. Még egyszer hangsúlyozom: ez visszásságokat szül, és Marx nem fukarkodott a szavakban, amikor ezeket a visszásságokat leírta. Éppen ezért érvényes marad a törekvés, hogy ezt a fázist átugorjuk. De azt állítani, hogy e fázisban érték létezik: ez a politikai gazdaságtan marxi bírálatának meg nem értéséről tanúskodik, és lényegében a klasszikus politikai gazdaságtanhoz való visszatérést jelenti.
RH.: Sőt. Többször elkövetődött az az aljasság, hogy a társadalmilag szükséges munkaidő és az áruérték nem lett két külön univerzumként elszeparálva egymástól. Csakhogy ennek oka is van. S nem az, hogy mi (RH) azt gondoljuk: a társadalmilag szükséges munkaidő „valami elvont, történelem feletti szükségszerűség miatt válik értékké.” Hanem mert azt gondoljuk: társadalmi-történelmi-emberi szükségszerűség okán válik azzá; illetve, hogy e kettő: társadalmilag szükséges munkaidő, valamint áruérték a kommunizmus szempontjából ugyanaz a világ.
Kezdjük kritikusunk kritikájával. Kritikusunk úgy véli: azzal, hogy nem különítettük el a társadalmilag szükséges munkaidőt és az áruértéket, tulajdonképp feltaláltuk a világ legkülönösebb vegyelemét, az áruatomot. Vagyis így öröktől fogva örökké levőnek gondoljuk az áru értékét.
Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy kritikusunk éppenséggel kikövetkeztetheti ezt a megoldást is, s az RH álláspontja annyiban kritizálható, hogy ezt a lehetséges kifutást nem zárta le világosan. De, mint mondottuk és mondani fogjuk, mi a kommunizmus szempontjából néztük a dolgot, s ezért nem választottuk külön két univerzummá a társadalmilag szükséges munkaidőt és az áruértéket. S meg kell jegyeznünk azt is, hogy kritikusunk azon következetessége, hogy a maga módján megálljon az áruérték s dologi viszonyok egyébként igen fontos (árufetisizmus, eldologiasodás) problematikájánál, azaz ne a kommunizmus perspektívájából szemlélje a dolgot a kommunizmus felépítéséért, feltételez a valósággal szemben egy komoly következetlenséget. Azt, hogy kritikusunk a társadalmilag szükséges munkaidőt gondolja öröktől fogva örökké levőnek, azaz nem történelmileg kialakult társadalmi viszonynak. Kritikusunk kritikája tehát arra kell, hogy jusson: a társadalmilag szükséges munkaidő atom a létező az áruérték atommal szemben. S így kritikája azzal a hibával bír, mint amit nekünk akar tulajdonítani.
Miért gondoljuk ezt kritikusunkról? A módszertana alapján. Mert ha igaz, hogy „a kapitalizmus (és általában az árutermelés) kommunista kritikája számára éppen az a legfontosabb mozzanat, hogy a »társadalmilag szükséges munkaidő« nem valami elvont, történelem feletti szükségszerűség miatt válik értékké”, úgy talán azt is ki kellett volna jelenteni, hogy a konkrét emberi erőkifejtések sem válnak minden körülmények közt se társadalmilag szükséges munka, se átlagmunka[3] elvontságává. Ezek is különös, történelmi-társadalmi viszonyulásokként léteznek. Tehát nem arról van szó, hogy a társadalmilag szükséges munkaidő, mint eleve öröktől fogva való egyszerűen értékformát kap, más viszonyban pedig valami mást, vagy épp semmit, de akkor is létező, ha tulajdonképp ember se maradt a földön… A társadalmilag szükséges munkaidő nem egy történelem előtti időkben égből aláhullott csillogó kődarab, amit Piroska meg a vadász a farkasba varrnak bele, a nagymama helyébe, aztán meg csomagolás nélkül bűvöli és egyenlőtleníti a közelébe tévedetteket. A társadalmilag szükséges munkaidő emberek történelmileg létrejött viszonya. Méghozzá először, nem tudva, de csinálva, piaci/tulajdoni viszonyokként létrejött viszonya. Azaz a munkatermékek piacon társadalmivá válásaként, egymásra vonatkoztatásukként, dolgok viszonyaként, így áruértékként jött létre a társadalmilag szükséges munkaidő; s attól e viszonyban kristályos formában elválasztani nem lehet, csak s legfeljebb mozzanatként. Azaz úgy, hogy csak annyiban különíthető el, amennyiben feltételezi a tőle elkülönítettel való olyan egységet, hogy a másik általa létező, s a másik őt teszi létezővé. S ez már arra indít minket, hogy az áruértéket és a társadalmilag szükséges munkaidőt – a kommunizmus szempontjából legalább is – ne két külön univerzumnak gondoljuk.
De ez még kevés. Ha a kommunizmus szempontjából nézzük a dolgot, akkor pont az a feladat, hogy ne álljunk meg az áruérték dologi viszonyainál. Ne legyünk ennyire eldologiasodottak, hogy azt gondoljuk, pusztán a „dolgok viszonya” a baj. Hanem lássuk be azt, hogy a cserében az elidegenedettség stb. oka ennél is mélyebb. Véleményünk szerint a legnagyobb probléma az, méghozzá a kommunizmus felépítése szempontjából, hogy konkrétat elvonttá oldanak. Ami szükségképp egyenlőtlenné egyenlősítést, uniformizációt és más effélét okoz, illetve fog okozni. Egyenlő mércét alkalmazni különböző emberekre annyit tesz, hogy „egyenlő szempont alá hozzuk, csak egy meghatározott oldalról ragadjuk meg őket”[4]. S ez a társadalmilag szükséges munkaidő lényege, akár dologi, akár nem dologi formát kap. S a kommunizmus szempontjából a dologi viszonyokként létrejövő társadalmilag szükséges munkaidő a konkrétat elvonttá oldás „ősbűnének” különös formája „csak” – még akkor is, ha a társadalmilag szükséges munkaidő egyenlőtlenné tevő elvontsága történelmileg először a dologi viszonyban, áruértékként jelentkezett. Ahogy a tulajdoni elválasztást nem „közösségibbé”, például államivá kívánjuk tenni, hanem végképp eltörölni, úgy a tulajdoni elválasztás szerves részénél, azt újratermelő mozzanatánál, az áruérték/társadalmilag szükséges munkaidő összekötésnél sem a felszínt, a jelenséget kell eltörölnünk, hanem a lényeget, a konkrét elvonttá oldását, eszerinti kalkulációt, elosztást stb. Számolj társadalmilag szükséges munkaidővel vagy átlagmunkával akár, hogy ki, mit, mennyit termeljen és fogyasszon, s tulajdoni elválasztás és áruérték lesz a jutalmad, nem a kommunizmus. S ezért nem választottuk szét szögesdróttal a társadalmilag szükséges munkaidőt s az áruértéket.
Hogy mi legyen helyettük? Leírtuk már. De idemásoljuk újra.
„Jó néhány (szélső)baloldali számára a munkásellenőrzés már a kapitalizmus felszámolásával egyenlő. Holott az csak a meglévő viszonyokon belül maradás; nem több annál, mint hogy a termelőeszköz tulajdonosát ellenőrizzék, a tőkeviszony szükségszerűségeit és kényszereit továbbra is fenntartsák; nem több tehát egy új(abb) könyvelő megjelenésénél a régi kuplerájban. De az is elégtelen a kapitalizmus termelőerői és termelési viszonyai közötti – a rendszer növekvő működésképtelenségét, káoszát okozó – ellentmondások pozitív megoldásához, meghaladva tagadásához, ha a munkásság önmagát igazgatja az üzemen belül; ez még mindig fenntartja az üzemek közötti tulajdoni elválasztást. Egymással kell összeszerveződni, egymásnak kell helyet biztosítani a tanácsokban; konszenzussal kell meghozni a döntéseket; amennyire lehet előnyben kell részesíteni az egyenlőt és a közvetlent a hierarchiával és a megbízottakkal szemben. A tulajdoni elválasztást e hálózatosodással kell felszámolni; s a tulajdoni elválasztást szükségképp újratermelő áruérték-összekötést pedig úgy, hogy a termelés, elosztás stb. arányait nem az áruérték elvontságában, egyenlőtlenséget teremtő egyenlőségében kell meghatározni és tervezni e hálózatban, hanem konkrétan, in natura kell nézni az erőforrásokat, a termelés lehetőit, azok szükségleteit, kielégítésük módját, feltételeit, a szabad személyiségfejlődés dinamikáját, szükségleteit kielégítendő (pl. 1 tonna acélt ennyi és ennyi ember termeli meg ennyi és ennyi idő alatt adott technológiával; a szükségletük annyi és annyi mennyiségű élelem, ruha, villamosenergia, ház, orvos stb.; s azok szükségleteihez adott termelési láncban kell amannyi emberi erőforrás, eszköz és így tovább; az 1 tonna acélhoz kell ennyi és ennyi szén, vas, tonnakilométer stb. stb.). A gyárak stb. tanácsai nem lehetnek elkülönült darabok, hanem eme hálózatban hálózati csomóponttá kell válniuk. A kommunista pártnak, mint nem-hierarchikusnak: nemzetivé, elkülönült közhatalommá, állammá nem lehetőnek pont az a feladata, hogy e hálózatot létrehozza, hogy eme hálózattá legyen; az a feladata, hogy társadalmibb (és tudatosabb) lévén a munkásellenőrzés-önigazgatás szerveinél, a gyárak, a forradalmi alakulatok, a földfoglalók, a munkanélküliek, a lakók stb. bizottságait, tanácsait a párt mozzanataivá egyesítse, s ezzel a párt minden konspiratív-önvédő, nem-hierarchikus elkülönülése megszűnjön: a párt társadalommá (és nem állammá) legyen. S e hálózatban, új társadalommá levésben kell az új viszonyoknak, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelő termelőerő (tudás, technika, eszköz, mentalitás stb.) fejlesztést végrehajtani a restauráció lehetőségnek megszüntetéséért, az új viszonyok stabilizálásáért. Viszont addig, amíg az új viszonyoknak megfelelő új termelőerő bázis nem alakul ki, tetszik vagy sem, a rendszert szükségképp gazdaságon kívüli kényszerrel, a külső-belső ellenforradalmi tendenciák elfojtásával, proletárdiktatúraként lehet csak működtetni. S ez utóbbi sem lehet elkülönült közhatalom, állam; ám, mint diktatórikus működés szükségképp veszélyeztetnie kell a szabad személyiségfejlődés társadalmának kialakítását. De hát a kommunistáknak nem csak a fennállóval és az ellenforradalommal kell harcolniuk, hanem önmagukkal is: nincs végső biztosíték arra, hogy a konspiráció, önvédelem, proletárdiktatúra ne váljon önmaga gyilkos karikatúrájává. Így a negatív tendenciákat csak fékezhetik – s ez a legtöbb, mi elérhető és ennyiben jobbak a bolsevikoknál, akik adott esetben öntudatlanul, ezért (ön)kritikátlanul, de maguk e tendenciák – tudatosan, kritika és önkritika útján kialakított kommunista irányelvek megértésével, megértetésével, következetes alkalmazásával, ekképp végrehajtva a kommunizmus létrehozásának történelmi feladatát.” (Részeg Hajó: Előszó Paul Avrich Kronstadt 1921 c. könyvéhez; 23-as lábjegyzet[5])
Mindehhez hozzáfűznénk annyit, hogy nem gondoljuk azt, hogy a tőke elleni harc elejétől a végéig vegytiszta kommunista harcként fog lezajlani. Ez a harc egyben a tisztázás folyamata is; így elképzelhető, hogy e harcban résztvevő tömegek nem fogják rögtön eltörölni teljesen a termelési egységek elkülönültségét, a demokratikus döntéshozatalt a tanácsokban vagy a piacot és/vagy a társadalmilag szükséges munkaidővel kalkulálást, azaz minden egyenlőtlenséget vagy egyenlőtlenné tevő egyenlőséget. A kommunisták feladata e folyamatban az, hogy a tőke és államellenes harc a kommunista irányelveknek megfeleljen, hogy a tömegek harca erre tendáljon. Tendencialitás, törekvés tehát – mert hát a történelem nem megrendelésre készül és nagy valószínűséggel nem is fog megrendelésként készülni.
A forradalom nem a béke és a bőség szülötte. S arra a problémára, hogy amíg a nincset vagy a nagyon keveset kell elosztani, vagyis amíg az új, kommunista viszonyok közti termelés volumene elégtelen a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek maradéktalan kielégítéséhez, a kommunisták válasza nem lehet az, hogy akkor vissza a kapitalista motivációk gazdaggá és szegénnyé jutalmazó/büntető viszonyaihoz. Nem lehet úgy elosztani a megtermelt javakat még ekkor sem, hogy az a kommunista tudatosságot nélkülözze, sőt, hogy a kommunista tudatosság ellen hasson, hogy a ’gazdagodjatok és hatalmasodjatok’ jelszava kerüljön ’a cél: mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint’ helyébe. S mivel mi elismerjük a kisebbik rossz politikáját, mert nem keverjük össze a másik rossz politikájával, azaz a kommunista politika helyetti polgári politikával, azt mondjuk, hogy az egyenlőtlenné tevő egyenlőségek közül a primitív, mindenkinek ugyanannyit kaszárnya vagy fejadag „egyenlősége” is jobb az áruérték „egyenlőségénél”. Ugyanis a kommunista tudatosság motivációját a primitív fejadag-egyenlőség nem támadja meg; pont azért, mert önmagában negatív motivációt biztosít, s ehhez kívülről lehet (kell) csatolni a kommunista tudatosságot, a kommunista perspektíva reményét. Már ameddig lehet: örökké nem fogják beérni a tömegek a primitív egyenlőség egyenlőtlenségével, hogy a ’forradalmi harc önvédelme, a proletárdiktatúra, az új viszonyok gazdaságon kívüli kényszerrel biztosítása a régiekkel szemben’ okán létrejött nincs s nagyon kevés nyomorát ekképp kezeljék. Ha nem sikerül minél rövidebb időn belül biztosítani a szabad személyiségfejlődés szükségleteit, az új, kommunista viszonyokat stabilizáló új technológiákat, termelőeszközöket, akkor könnyen tűnhet jó megoldásnak a kevésbé öntudatosak vagy a következetlenek számára a piaci viszonyok „egyenlőségének” visszaállítása. S az áruérték viszonyok, társadalmilag szükséges munkaidők olyan motivációt, személyiségszocializációt stb. termelnek ki (újjá), ami szöges ellentétben áll a kommunizmussal, a felépítéséhez szükséges tudatossággal, mentalitással. A primitív egyenlőség egyenlőtlensége önmagában negatív motivációval bír, ezért önmagában nem tud totalitássá válni, csak gazdaságon kívüli kényszerekként; az áruérték, társadalmilag szükséges munkaidők egyenlőségének egyenlőtlensége pozitív, méghozzá társadalmat teljesen átható-átalakító motivációval bír, amihez nem csatolható a kommunista tudatosság vagy a kommunizmus perspektíváinak reménye. Totalitást hordozó, totalitást kitermelő, melynek neve: kapitalizmus. S pont ezt kell majd elkerülni.
Ám a gazdaságon kívüli kényszer szükségessége még nem teszik szükséges jóvá a proletátdiktatúrát. Mert, mint nem állami, nem elkülönült közhatalmi, de mégiscsak diktatúra degenerálódhat – persze nem úgy, mint a „munkásállam” degenerációja a la Trockij: a munkásállam eleve és maga a degeneráció –, s ez visszahathat magára a kommunizmus építésére. A proletárdiktatúra a kommunizmus szempontjából szükségképp negatív tendenciákkal bíró – hatalom a hatalomért tendenciája a hatalom a hatalom eltörlése helyett például, vagy öncélúság, tulajdonná, hierarchiává levő magánérdekek felerősödése és hatalmi pozícióból kommunistának hazudása stb. – amik pont a nincs és a nagyon kevés okán erősödhetnek fel, tovább fokozva a nincs és a nagyon kevés negatív, ellenforradalmi tendenciáit. De hát, mint korábban írtuk: semmi sem lesz könnyű és nincs végső biztosíték semmire; ám a valóság valóságos, kritika s önkritika útján létrejövő és gyakorlattá levő kommunista elméletéért és elméletével folytatott harc nélkül nem mindenné, hanem semmivé leszünk.
Tehát várjuk a folytatást.
Kommunista üdvözlettel: Részeg Hajó
[1] Pont azt nem értik meg jó primitivistáink, hogy a tőkefelhalmozás nem szabadon fejleszti a termelőerőket, hanem a tőkefelhalmozás viszonyainak meghatározottságában, magát a tőkefelhalmozást általában, illetve annak konkrét viszonyait fenntartandó. De ahogy a termelés társadalmisága, nemzetközisége a tőke termékeként és alkatrészeként, a tulajdon, a magánelsajátítás világaként lesznek torzszülöttek, de a magánelsajátítást és tulajdonlást megkérdőjelezők – transznacionális monopoltőkés spekulációk ellenőrizhetetlensége például, amik magát a reálszférát, mint annak válság „megoldásai”, termékei rendelik alá maguknak a reálszférát, meg ellenőreiket így, s teszik ezzel hatványozottá, mindent pusztítóvá önmaguk s ingóságuk, a reálszférájuk válságát –, úgy tőkés viszonyok közt a tudás, a technológia stb. fejlesztése sem szabadon történő, minden lehetőséget kimerítő, illetve kimerített. Hanem még a tőke termelékenység-növelési kényszeréhez képest is torzan, vagy éppen szánt szándékkal nem fejlesztettek, sőt visszafejlesztettek a termelőerők, azok tudás illetve technológiai mozzanatai, a tőkés igényeknek, a konkrét viszonyok közti érdekeknek, e viszonyok közt a megélhetésnek stb. megfelelően. Lásd pl. modern acélmű, ahol az alapanyag ellátást – szén, vasérc – a gépi szállításnál olcsóbb kulik ezrei biztosítják, vagy maga a széntermelés gyakorlatilag ókori módon történik (India „családi” szénbányái); automatizált gyár és mellette az elnéptelenedő város; a régi/másik technológia „kifutásáig” vagy épp fenntartásáért megakasztott fejlesztés, lásd blu-ray disc, vagy az ólmozott és ólmozatlan benzin, vagy a kenderpapír történetét, vagy az EV1 autót, stb. stb.
Ám a tőkének így is sikerül saját viszonyain túlfejlődnie a saját éltető elemének, az eleven munka egyre nagyobb mértékű kikapcsolásával, ami spekulációs válságokban, vissza nem fizethető hitelekben, a jövő jelenként való felélésében, a pauperizáció növekedésében, a maradékokért kirobbanó kapitalista háborúk világháborúvá társadalmiasulásában jelentkezik. Amik egyben olyan új viszonyokat követelnek, amelyek közt a termelőerők, a termelékenység stb. fejlettsége/fejlesztése, az emberi erőforrásokkal való takarékosság – amik egyébként előfeltételei (lennének) a személyiség sokirányú kifejlesztésének – nem rombolóerőkké, nem tömegek megnyomorításává degenerálódnak. Új viszonyokat követelnek: tulajdon-, állam-, áruérték-, tőkeellenesen társadalmibb, nemzetközibb, termelékenyebb, semmiképp sem munkaalapú kommunista viszonyokat, már ha az emberiség élni akar. E viszonyok kapitalizmussal szembeni, forradalmi harccal való létrehozása – ne felejtsük, a kommunista viszonyok nem kompatibilisek a kapitalizmus viszonyaival: a kettő közti kapcsolat nem „és”, hanem „vagy”, s ezért e forradalom se lehet a polgári forradalmak második kiadása –, illetve a kommunista viszonyok stabilizálása („proletárdiktatúra”) viszont a termelőerők elengedhetetlen, de a kommunista viszonyoknak megfelelő továbbfejlesztését követeli meg. Nem az a feladat, hogy a gép bőséget termeljen, mert attól még termelhet hierarchiát, munkamegosztást, tulajdont, államot és tőkét is. Hanem az, hogy az emberi tevékenység szabad személyiségfejlődésként, ennek megfelelő eszközökkel valósítsa meg a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek – amik így maguk is dinamikusan változóak, minőségileg bővülők – maradéktalan kielégítését. Azaz a szabad személyiségfejlődés viszonyainak megfelelő és azt a kapitalista restauráció gazdasági alapjainak felszámolásával, a kapitalista technológia meghaladva tagadásával stabilizáló totális termelőerő-fejlesztést kell végrehajtani. Mert, bár maga a szabad személyiségfejlődés is termelőerő, de a kapitalista technológiák s tudás bázisán, mint elégtelen, részleges, hiányos alappal bíróként szükségképp részleges, felemás lesz ő maga is. Hiába az ember a legfőbb termelőerő, eszköz, tudás, viszony szerves egészében az, ami; így a termelőerő fejlesztés sem állhat meg a kommunista viszonyok létrehozásánál. Ebben is teljességre kell törekedni a proletárforradalom első pillanatától kezdve, hogy maga a szabad személyiségfejlődés, mint meghaladva tagadás visszavonhatatlan totalitás lehessen. Hogy a tulajdon, áruérték, társadalmilag szükséges munkaidők, a hierarchia, a parancs és végrehajtás tudatainak, mentalitásainak, a kritikátlanságnak, a korlátoltságnak, a hatalmat a hatalomért működéseket létrehozó „jobban tudja” nemtörődömségnek, vagy épp meghunyászkodásnak a meghaladva tagadásaként a szabad személyiségfejlődés a tőke univerzumának korlátolt és torz, „mintha” végtelenje helyett a világmindenség végtelenjét jelentse, hogy végre ne a társadalom és viszonyai uralják az embert, hanem az ember a társadalmat és viszonyait.
Persze a teljesség és a totalitás létrehozása részlépések eredményeként jön létre. De a részlépések nem tagadhatják az egészet. S nem kívánunk jóslásokba bocsátkozni, de úgy tűnik: mivel a proletárdiktatúra a kapitalizmus munka, hierarchia, az emberi élet s jövő alávetésén/semmibevételén alapuló technológiájával kénytelen a társadalom újratermelését megkezdeni, ezért az első és legfontosabb kérdés e technológia s termelés alapjának a megváltoztatása lesz. Már a termelési viszonyok megváltoztatásán túl; azaz a gyár és földfoglalások, a termelőegységek végeredményben kommunista pártként tulajdont, árut, piacot stb. meghaladva tagadó társadalmi hálózatba szervezésén, így a pártot társadalommá szervezésén túl (ne felejtsük: a forradalom hamistudati fejlődések révén létrejövő folyamat, ebből következőleg számos proletár irányzattal, résztvevővel, azok szervezeteivel, fejlődésével vagy ellenforradalmivá válásával, tisztázással, taktikákkal, harccal stb; így ama szervezés csak végeredményben történhet teljesen kommunista pártként – ami, értelem szerint, világtársadalommá és semmiképp sem állammá lehető/levő). De visszatérve: a kapitalizmustól öröklött technológiáknak a technológiai alapja az energiatermelés. Adott kérdésben a döntő láncszem, a rész, ami az egész megváltoztatásának a kulcsa. Ha az energiatermelés kérdését sikerül a proletárdiktatúrának úgy megoldania, hogy az meghaladva tagadja termelékenységben, társadalmiságban stb. a kapitalista energiatermelés technológiáit, vagyis a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelően, akkor ezzel a többi, kapitalista technológiák is „feljavulhatnak” a kommunista viszonyok fenntartóivá – vagy legalább is a fékezhetetlen szétzüllesztőkből, restaurátorokból „csak” a kommunista viszonyok korrodálóivá szelídülhetnek.
[2] Itt eredetileg a szövegben az önálló cikként megjelentett „atomizációs” rész következik. E cikk a Részeg Hajó 9. számában jelent meg (https://reszeghajo.hu/reszeg-hajo-ujsag/az-atomizaciorol/). Mivel ez a rész már közkinccsé lett téve, illetve, mint konkrét történelmi forma, szituáció jellemzése „csupán” csatlakozik az áru, érték, tulajdon, meghaladva-tagadás, stb. itteni, általános-irányelvi kérdésköréhez, ezért itt és most újbóli közlése felesleges.
[3] Egyébként ezt a kettőt: az „újratermeléshez társadalmilag szükséges munkaidő”-t, illetve az „átlagmunkaidő”-t nem biztos, hogy jó ötlet keverni. Például. Ha egy adott termékből – hívjuk kacatnak – egy gyár 2 óra alatt állít elő 200 darabot, egy kisiparos pedig ugyanezen idő, azaz 2 óra alatt csak 1 darabot, és adott piacon – azaz társadalmivá dologi formaként tevő viszonyulás különös helyén – 1 gyárral szemben 20 kisiparos áll, akkor az „átlagmunka” így nézne ki: 2 munkaórát a gyár és 20×2 óra munkát a kisiparosok végeztek el, azaz összesen 42 munkaórával számolunk. Ez a gyár részéről 200 db, a kisiparosok részéről 20×1 darab kacat termelését jelentette, azaz összesen 220 darabot.
Persze itt leegyszerűsítjük a dolgot annyiban, hogy feltesszük: a kacat termeléséhez szükséges összes munkát a gyári munkások, illetve a kisiparos(ok) fejtik ki, azaz eltekintünk a többi munkatermék, alapanyag, szerszám stb. értékének, tárgyiasult munkájának az eleven munkával a kacatra való átviteléről. De minket most nem az eleven és holt munka viszonya érdekel, vagy épp a munkamegosztás és a piaci viszonyok ár-érték játékai és következményei. Hanem az, hogy a termék piaci-társadalmivá válása során a termelők egymásra hatására hogy alakul az egyéni és a társadalmilag szükséges, dologi formában kifejezett munkanagyságok egymáshoz való viszonya.
Szóval. Ha átlagolunk, akkor ez azt jelenti, hogy 1 darab kacat termelése 42/220, azaz kb. 0.2 óra, azaz 12 perc munkába kerül.
A gyár 1 db kacatra vetített egyéni „munkaideje” 2/200, azaz 0.01 óra. A kisiparosé 2 óra. A gyár esetében ez azt jelenti, hogy olyan terméket, amiben 1 társadalmilag szükséges munkaóra testesült meg, azaz 5 darab kacat, ő 0.05 óra, azaz 3 perc alatt termeli meg. A kisiparos viszont 10 óra alatt. A gyár a nyerő, amit már csak ezért is (nem pedig pusztán azért, mert monopolisztikus szereplő) az ár-értékjátékon keresztül érvényesíteni fog; de nézhetjük másképp is.
A piacon lesz társadalmivá a termék, esetünkben a kacat. A gyár egyedül annyit termel adott idő alatt, mint 200 kisiparos. Ám itt csak 20 kisiparos van jelen a piacon; ha adott termékmennyiséget nézzük adott idő alatt, akkor 200db áll 20db szemben, azaz a gyáré a piac durván 91%-a. A gyár uralja a piacot, de ezzel óhatatlanul a társadalmilag szükséges munkaidők nagyságát is uralni fogja, azaz az érték nagyságát (itt ismét nem az árról van szó, ami eltérhet, s e monopolisztikus esetnél szükségképp eltérne, méghozzá az értéknagyság fölé). Ez azt jelenti, hogy végső esetben (tendencialitás barátaim!) 1db kacat 0.01 órányi társadalmilag szükséges munkamennyiséget képvisel, azaz a gyár társadalmisága folytán „egyéni” munkamennyiségét; olyan más termék akkora mennyiségével lesz egyenlő, amely ugyanekkora társadalmilag szükséges munkamennyiség tárgyiasulása. Tehát ez esetben 1 db kacat nem 0.2 órányi értéket képvisel, hanem csak 0.01-ot, vagyis az úgynevezett „átlagmunkának” a huszadát. Ez esetben tehát nem nyerő, hanem nyerőbb a gyár. Ez esetben a „gyengébb” termelő, példánkban a kisiparos azt a terméket, amiben 1 társadalmilag szükséges munkaóra tárgyiasul, azaz 100 kacattal egyenértékűt, 200 egyéni munkaórával fogja kitermelni. S mivel a társadalom a piacon találkozik a kacattal, s teszi társadalmivá, ezért főleg a gyáréval találkozik, s nem átlagol, hanem a gyár „egyéni munkaideje” felé tendáltatja kacatunk „társadalmi munkaidejét”, értékét. Mindez pedig a társadalmilag szükséges munkaidőkkel kalkulálás egyenlőségének egyik megnyilvánulása a Gothai program kritikájában felvetett, különböző képességű, szükségletű emberek – azonos mérce problematikája mellett. Ahol egyénit, különöst általános-elvonttá tesznek, ott nem feltétlenül az átlag, hanem az erősebb, a domináns lesz a mérce. S így téve egyenlővé minden különbözőt, az erősebb hasznára létrejövő egyenlőtlenséget fokozzák, s maga az átlag sem lesz több elméleti lehetőnél, mert az átlagot ténylegesen az erősebb határozza meg dominanciája révén… Az pedig egy külön gond, hogy ha olyan társadalom újratermeléséről beszélünk, amely nem tulajdoni elválasztáson, hatalom a hatalomért hierarchián, kizsákmányoláson, elidegenítő társadalmi összekötéseken, viszonyokon stb. alapul, akkor ott az emberi erőkifejtéseket, tevékenységeket nem jellemezhetjük a munka fogalmával, s ezért a társadalmilag szükséges munka (vagy épp átlagmunka) fogalma sem alkalmazható. Ha egy társadalom mozzanatait, viszonyait stb. a munka fogalmával jellemezhetünk, akkor a társadalom nem a kommunizmus, hanem a kommunizmus tagadásának társadalma.
Végül, s visszatérve az eredeti kacathoz, azt termelő gyárhoz, kisiparoshoz, és társadalmilag, meg egyénileg szükséges munkaidőkhöz: a legnagyobb vicc az, hogy adott gyár, mint monopolisztikus tendenciákkal bíró, a kisiparosokat szépen kiirtja a piacról a nagyobb termelékenységével, s piacot uralásával; ezért a dolog vége nem csak az, hogy kacatunk „társadalmi munkaideje”, dolgok viszonyaként kifejezve értéke a gyár „egyéni munkaideje” felé tendálódik. Hanem végül, mint monopólium, az árat amennyire csak lehet, felhajtja kacatjának értéke fölé, s ekképp, azaz a kapitalista társadalmiság csúcspontjaként, monopolisztikusként hozzá mérten idegen munkamennyiségeket „szivattyúzhat” át a tőle (kényszerűen) vásárlóktól.
[4] Karl Marx: A gothai program kritikája. MEM 19.
[5] https://reszeghajo.hu/reszeg-hajo-ujsag/reszeg-hajo-eloszo-paul-avrich-kronstadt-1921-c-konyvehez-2/#_ftnref23