2023. 02. 16.
RACIONALITÁS, KOMMUNIZMUS, SZOCIALIZMUS; PÉNZ, PIAC, TÁRSADALMASÍTÁS
KÉT KÉRDÉS – KÉT VÁLASZ
Első rész
A két kérdés, illetve kritikai észrevétel – „Megjegyzések a Részeg Hajó 7. számának bevezetőjéhez”, valamint „A kubai forradalom válaszúton c. szöveghez kapcsolódóan” címekkel – a Részeg Hajó kubai „forradalommal” s rendszerrel foglalkozó 7. számával kapcsolatosan születtek. Ám e kritikák egyben olyan kérdéseket is felvetettek, amelyek lényegieknek tekinthetőek a kommunista gyakorlat s annak elmélete szempontjából. Ezért mind a kritikákat, mind az arra adott válaszokat – a kritikák megfogalmazóival egyetértésben – közkinccsé tesszük.
*
MEGJEGYZÉSEK A RÉSZEG HAJÓ 7. SZÁMÁNAK BEVEZETŐJÉHEZ
Az alábbiakban főleg kérdések, kritikai észrevételek ill. javaslatok szerepelnek. Vagyis kevés lesz a megerősítés, pozitív visszaigazolás. Így a félreértések elkerülése végett az elején leírom: a cikk teljesen olvasható, és felvezetőnek egyáltalán nem rossz. Az észrevételekkel nem kötözködni akarok, hanem vitát nyitni. A megjegyzéseim viszonylag rendszertelenek, ezért nem folyó szövegként írom le őket, hanem részekre bontva.
A szöveg tartalmaz olyan ellentmondásokat, amelyek szerintem fogalmi zavart tükröznek. A 2. oldalon szerepel, hogy „még nem történt meg maradéktalanul a Castro-rendszer objektív, azaz kommunista, illetve kommunista tendenciájú anarchista értékelése”. Itt tehát az objektív értékelés egyenlővé van téve a kommunista értékeléssel. Nem akarok találgatni azzal kapcsolatban, hogyan értitek ezt, inkább tőletek várom a választ. Mindenesetre ezt a megfogalmazást (pláne mindenfajta értelmezés nélkül) nagyon szerencsétlennek tartom. Pláne, hogy néhány sorral lejjebb Anderléék kapcsán már „polgári objektivitásról” beszéltek. Így ezzel a problémakörrel kapcsolatban a kérdéseim röviden: 1) Mit értetek az „objektív értékelés = kommunista értékelés” egyenlőségen egy társadalmi rend vonatkozásában? 2) Mit jelent a „polgári objektivitás”? 3) Lehetséges-e egyazon társadalmi rendszer többféle objektív értékelése?
Egy másik ellentmondás, hogy a 4. oldalon az államszocializmus fogalmát „értelmetlen kreálmánynak” nevezitek, míg a 3. oldalon egy lábjegyzetben ugyanezt a fogalmat magatok is használjátok: „az ún. „XXI. század szocializmusa” (…) nem több, mint az (állam)szocializmus és a liberalizmus fúziója”. Én azt gondolom, hogy az „államszocializmus” fogalmának van létjogosultsága, ha nem is egy jelenleg létező vagy valaha létezett társadalmi forma elnevezéseként, de ideológiaként, politikai doktrínaként mindenképpen. Mint ilyen – különböző neveken és különböző változatokban – már régóta létezik (Lassalle neve ugrik be róla elsőnek). Ha jól értem, a „XXI. század szocializmusáról” tett kijelentésetekben éppen erre a doktrínára utaltok.
Jóval bonyolultabb és szerteágazóbb probléma a szocializmus ill. kommunizmus témaköre. Először egy rövid megjegyzés és javaslat: szerintem a „meghaladva tagadás” egy terjengős, nehézkes kifejezés. Azt értem, hogy önmagában a „tagadás” kifejezés kevés, hiszen a kapitalizmust lehetséges tagadni pl. egy végső nukleáris háborúval is. De a „meghaladás” már elegendő lenne, hiszen egy társadalmi formát csak úgy haladhatunk meg, ha azt megszüntetjük. Erről most ennyit, menjünk tovább.
A 4. oldalon a következőt írjátok a szocializmusról: „A szocializmus átmeneti társadalma ugyanis a munka- illetve áruérték viszonyait még nem szüntetné meg, még nem a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükséglete szerint” (lásd Marx: A gothai program kritikája) társadalma lenne; azaz, bár nem lenne állami, elkülönült közhatalmi, de mint értékviszonyok rendszere újratermelné a tulajdonviszonyokat, s így eme átmenet végül a kapitalizmust restaurálná. Mi (…) proletárdiktatúra és a kommunizmus közé nem teszünk külön átmenetet”. Szerintem ezzel félreértitek ill. félremagyarázzátok Marx eredeti elgondolását. Először is: Marx az idézett műben nem külön szocializmusról – mint átmenetről – és kommunizmusról beszél, hanem a kommunizmus alsóbb és felső fokáról. Ez fontos különbség: az „alsóbb fok” nem „átmeneti társadalom”, hanem már kommunizmus – annak nyitánya. Mitől alsóbb ez a fok? Itt elszakadok Marxtól, és azóta végbement történelmi konfliktusokat és technikai fejlődést figyelembe véve, azt mondom: leginkább azért, mert itt még azok az emberek élnek, termelnek és fogyasztanak, amelyek a régi társadalomban nőttek fel, akik még hordozzák a polgári rend idejének szociális berögzöttségeit, a forradalom előtti életük pszichés lenyomatát, és korábbi egyoldalú – vagy nem eléggé sokoldalú – fejlődésük hátrányait. Egyszerűbben szólva: nekik még tanulniuk és szokniuk kell az új viszonyokat, illetve el kell felejteniük és le kell szokniuk a régiekről. És ráadásul figyelniük kell, hogy a többiek is hasonló úton járjanak, és ha nem ez történik, ha restaurációs tendenciák merülnek fel, akkor be kell hogy avatkozzanak. Mit kell ebben a szakaszban megtanulni az emberiségnek? Írok néhány példát: 1. Egyéni szinten: a termelésben való sokoldalú részvételt (fizikai munka, szellemi munka, szervezés stb.), az ésszerű fogyasztást (nem próbálnak értelmetlen feleslegeket felhalmozni, egészségügyi, társadalmi és környezeti szempontokat figyelembe véve tervezik és irányítják saját fogyasztásukat), a termelésen kívül töltött idő tartalmas, a személyiséget és az emberi kapcsolatokat építő eltöltését. 2. Közösségi szinten: a termelés és a mindennapi élet berendezésének közös tervezését és igazgatását, ahol igyekeznek a legátfogóbb, komplex szempontrendszer szerint (fogyasztási szükségletek – nem csak a helyi közösség, hanem az össztársadalmi szükségletek –, időráfordítás, hosszú távú előnyök/hátrányok, környezeti terhelés, a későbbi generációk életfeltételeire gyakorolt hatás stb.) beosztani a rendelkezésre álló forrásokat. Szóval mit jelent ez az „alsóbb fok”? Azt, hogy a társadalom jelentős része számára – sőt, szinte mindenki számára – még nem magától értetődő, még nem a dolgok természetesnek ható rendje a kommunizmus. A természetes sokak számára itt még az, amit a kapitalizmusban megtanultak: hogy zsebre teszem, ami a kezem ügyébe kerül, mielőtt más tenné rá a kezét. Ennek a helyzetnek a kezelésére születik a „munkajegyek” javaslata. Nem hozzátok szóba a szövegben, de feltételezem, hogy ezt az elképzelést értékelitek úgy, hogy az „a munka- illetve áruérték viszonyait még nem szüntetné meg”. Ez szerintem teljesen hibás állítás. A munkajegyek éppen azzal a céllal születtek, hogy 1) a fogyasztásban való részvételt a termelésben való részvételtől tegyék függővé minden munkaképes korú és egészségi állapotú személy számára (a kizsákmányolás és a szociális parazitizmus – így az állami bürokrácia – gyökeres kiirtása) 2) a pénzfunkciók és általában a piac likvidálása (a munkajegy személyre és meghatározott, rövid időtartamra szól, így nem elidegeníthető és nem felhalmozható; fogyasztási cikkre váltható, termelőeszközökre nem; a pénz sokféle funkciójából a munkajegynél egyedül a forgalmi funkció marad meg, az is csak annyiban, hogy a munkajegy még közvetít termelés és fogyasztás között). Természetesen a munkajegy sem egy csodaszer (és nem is biztos, hogy az optimális megoldás, nem erre akarom kihegyezni a mondandót), és csak akkor ér valamit, ha ez az „átmeneti” nemzedék eléggé tudatos, szervezett és állhatatos, hogy az új társadalmi normák mellett kitartson, és szankcionálja azokat, akik restaurációval próbálkoznak (akár erőszakos ellenforradalom útján, akkor lappangó ellenforradalommal, pl. magántermelés és feketepiac, munkajegyek hamisítása stb.). Egy-két nemzedék elteltével, amint a régi rendből örökölt szokások kivesztek, a társadalmi tervezésben és a termelésben való részvétel fiatal kortól kezdve természetes élettevékenységgé, sőt belső igénnyé válik, a fogyasztás terén pedig nincs ínség (ami korábban pusztán azáltal is előállhat, hogy a társadalomnak még nincs elég tapasztalata a tervezés terén, illetve az egyének még nem elég sokoldalúak és kreatívak, hogy a termelés terén fellépő valamennyi nehézséget megoldják) sem luxusigények, a munkajegyek – vagy bármilyen más hasonló társadalmi „önfegyelmezési” eszköz – szükségtelenné válnak, és elhagyhatók: az emberiség felnőtt, és önjáróvá vált („a kommunizmus felső foka”).
A fentiekkel összefüggésben akarom még szóvá tenni azt a koncepciót, hogy a kommunizmusban nincs semmiféle tulajdon illetve a „tulajdoni elválasztás” kifejezést. Kezdem az utóbbival: szerintem ez megint csak egy eléggé nehézkes kifejezés, és abban az értelemben, ahogyan ti – ha jól értem – használjátok, a „magántulajdon” szóval egyenértékű. Az utóbbi kifejezés a nyelvben sokkal jobban beágyazott, így én azt használnám. A másik problémával kapcsolatban (tulajdon és kommunizmus): szerintem nem helyes azt állítani, hogy a kommunizmusban nincsen tulajdon, és helyesebb azt mondani, hogy nincs magántulajdon. Számomra logikus az az állítás, hogy a termelőeszközök a kommunizmusban társadalmi tulajdonban vannak, mert 1) a társadalom minden egyes tagjának lehetősége van a termelőeszköz használatára, de 2) ez a használat társadalmi konszenzussal megy végbe. A kommunizmusban bárki részt vehet mondjuk egy ház felépítésében, de senki nem törheti össze szántszándékkal vagy nem tolhatja haza (sajátíthatja ki magának) a talicskát. Másrészt az is logikus nekem, hogy a fogyasztási cikkek a fogyasztó személyi tulajdonába kerülnek (a fogkefe használata már ténylegesen egyedül a fogkefe fogyasztójának hatáskörébe tartozik).
Még röviden írok az államkapitalizmus fogalmáról. (Röviden, mert ti is jeleztétek, hogy ezen a helyen nem akartok részletesen kitérni a kérdésre.) A szovjet típusú állammal kapcsolatban elvetitek ezt a fogalmat, azzal az érvvel, hogy nem a profitmaximalizálás célja dominálta a társadalmi termelési folyamatot, hiszen számtalan soha meg nem térülő beruházás volt. De nem vagyok biztos benne, hogy ez elég erős érv. A „klasszikus kapitalizmusra” ugyan jellemző a profitmaximalizálás, de nem feltétlenül jellemző a maximális felhalmozás, hiszen a kipréselt profit jelentős részét egyszerűen elpazarolják, elszórják luxusra és látványosságokra. Ezek a tőke „reprezentációs költségei”, amelyek a tőkés társadalom nagyságát/nagyszerűségét hivatottak illusztrálni. A szovjet típusú társadalmaknak megvoltak a saját reprezentációs kiadásai: gigantikus vas- és acélművek, katonai parádék, atom-tengeralattjáró, űrutazás (még a nyugati megfelelőik is megvannak). Alkalmazhatunk egy másik nézőpontot is, bár elismerem, ez is leegyszerűsítő: a kizsákmányolt osztály alávetésének formái szerint. Ha csak a három „közismert” termelési módot nézzük: 1) antik rabszolgatartás: a termelő (rabszolga) csak egy a termelőeszközök között („beszélő szerszám”), a gazda magántulajdona; 2) feudalizmus: a jobbágy a föld tartozéka, a gazda közvetett magántulajdona; a közvetítő a föld, azaz a termelőeszköz, amelyhez „hozzá van kötve” a jobbágy (röghöz kötés); 3) kapitalizmus: a termelő „kettős értelemben szabad munkás”; a termelőeszközök gazdája nem tulajdonolja, csak bérli a termelőt (annak munkaerejét). Ez is egy lehetséges kiindulópont, ha az államkapitalizmus fogalmát és a szovjet típusú rendszerekre való alkalmazhatóságát akarjuk tisztázni.
No, mára ennyit. Várom a válaszokat ill. reflexiókat.
***
VÁLASZ 6 PONTBAN – RÉSZEG HAJÓ
1, Amikor azt írtuk, hogy „kommunista objektivitás”, illetve azt, hogy „polgári objektivitás”, akkor nem arra gondoltunk, hogy a valóság alternatív és elkülönült valóságok sajátos hálózataként és membránjaiként létező e földön. Arra sem, hogy így ennek szubjektív tükröződése különböző „objektivitássá” lehet, hogy a „polgári” objektivitás ugyanúgy igaz lehet mint a „kommunista”. Nem elkülönült valóságok objektivitásairól beszélünk tehát, hanem az objektíve létező valóság felfogásának fokozatairól, teljességéről. A minőségi különbség – a valóság darabokként látása-láttatása, darabokká korlátozása, a polgári objektivitás versus a valóság teljességként, totalitásként felfogása és bemutatása, azaz folyamatok mozzanataiként, s mozzanatokként, amik folyamatokat alkotnak, azaz a kommunista objektivitás – a maga módján, de mennyiségi: mennyit sikerült felfogni a valóságból valóságosan, mennyire, mennyiben részigazság az adott igazság. S mindennek az oka szintén minőségi: milyen elmélettel, szemlélettel, milyen módszertannal lett leírva a való.
Mi azt állítjuk, hogy a kommunista objektivitásnak, mint totalitásban, annak perspektíváiban gondolkodónak képesnek kell lennie valóságosan megértenie a valóságot s annak szerves egészét, dinamizmusait. Ezzel szemben a polgári objektivitás, mint a polgári társadalom, a tulajdoni elválasztottság, elidegenedettség ideológiai következménye és fenntartója az egészet daraboknak látja s darabokká teszi; illetve, mint a teljességet, annak perspektíváit nem értő, sőt, akár elvető csak részigazságokra képes.
De a részigazság is igazság. Ha valaki a kapitalizmus mindennapjaiban, a kiszolgáltatottságban, elidegenedettségben, frusztrációban és reménytelenségben felőrlődik mentálisan és fizikailag, s ehhez még a tőke termelésének, környezetpusztításainak, beteggé gyógyító közegészségügyének köszönhetően rákos lesz, és ennek következtében a láza eléri a 40 fokot, akkor a megállapítás: az illető láza 40 fokos, igaz lesz. Magyarországon (is) az orvoslás van, hogy ennyiben ki is merül. Ám hiába jutnak el addig – ha eljutnak –, hogy diagnosztizálják az adott betegséget, s megkezdjék a terápiát, az szükségképp részleges lesz. Végig a polgári objektivitás körében kell mozogniuk, mert a környezetet a maga teljességében nem vizsgálják, s nem változtat(hat)ják meg; mert a tudásfelhalmozás a tőkefelhalmozásnak alárendelt s így maga az orvoslás, minden fejlődése ellenére részlegességen belüli részlegességgel bír; mert a gyógyszerek kutatása, fejlesztése, gyártása, felhasználása úgyszintén a tőke viszonyainak alárendelt, a tőke totalitásának mozzanatai, azaz nem azt használ(hat)ják fel, nem úgy, nem olyan terápia részeként, ami a teljes gyógyuláshoz kell. Mindez a polgári objektivitás gondolatvilágát előfeltételezi s tételezi. Mindez a darabok igazsága az egész igazságával szemben s helyett. A rész teljesnek tűnik: teljessé lett. A teljesség eltűnésével eltűnt a perspektíva is, az objektíve lehetővel, szükségessel, szükségszerűvel együtt, vagy teljesen, vagy úgy, hogy abból (is) csak egy áttetsző fantom maradt. A kommunista objektivitás viszont a teljesség igazságát igyekszik képviselni, s a részt nem egésznek látja, hanem mozzanatnak, ami folyamatként létező, s folyamatot, mi mozzanatokként létező, s ami így a múltból a lehetőt, a szükségest, a szükségszerűt jelenné, a jövő objektíve létező lehetőségeivé realizálja. S így a társadalmak elemzésénél a polgári objektivitásként feltárhatóak például önmagukba szakított/szakítandó tények (mondjuk az USA államadóssága, ami épp mostanság lépte át a húszezermilliárd dolláros „lélektani határt”), de azok mélyebben fekvő okai (példánkban a tőke túlfejlődése saját viszonyain, ennek adott helyen és időben katonai-ipari-hitelkomplexumként jelentkezése: a túlfejlődés-túltermelés államadósággá, reálszférából levő, s immár azt mellékágazatként fenntartó spekulációvá, pauperizációvá, „háború a háborúért” piac-expanzióvá levő megoldása, azaz továbbfejlesztése) már rejtve maradnak, s így az egész problematika megoldása is. Ahhoz már a fennálló társadalmi viszonyok belső, kibékíthetetlen, növekvő ellentmondásainak, s azok perspektíváinak a megértése kell, ahhoz az így létrejövő kommunista perspektíva álláspontja kell.
Így tehát a Bevezetőben semmi mást nem állítottunk, mint azt, hogy az eddig megjelent elemzések főként tény (nyers)anyagként használhatóak. Vagy abban az értelemben, hogy mondjuk épp hol tart a cukor, nyalóka és hazugságtermelés; vagy abban az értelemben, hogy ama társadalmi viszonyok közt tulajdonképp milyen csoportokat, az osztályok milyen konkrétumokként létezését, milyen osztályrétegeket, harcokat stb., milyen mentalitásokat, gondolkodásokat stb. hoztak létre adott történelmi folyamatok. Ám mindez nem a kommunizmus perspektívájából lett tárgyalva ama cikkekben, hanem vagy polgári részlegességgel s korlátoltsággal, vagy/és legfeljebb kommunista tendenciával. Azaz a polgári objektivitás által feltárt valóság a megértés szempontjából számunkra nem több mint (s legfeljebb) kezdet; a kommunista objektivitáshoz ezt még kevésnek tartjuk. S ez egyben önkritika is: nem lett (nem tudtuk) elvégezni a valóság megértését és megértetését maradéktalanul az adott kérdésben. De hát nem vagyunk se mindentudóak, se mindenhatóak; s mentségül annyit tudunk felhozni: a világ, olybá tűnik, nem csak belőlünk áll.
És még valami. Az, hogy „polgári objektivitás”, illetve „kommunista objektivitás” különös formákban (is) jelentkezhet. Például a racionalitás problematikájaként. S arról, hogy a polgári racionalitás maga az irracionalitás, illetve azzá kell kiteljesednie, mivel csak rímel(het) a valóra: a tulajdoni elválasztás, a hatalom a hatalomért működések, a tőke, az alávetés és manipuláció stb., azaz a részlegesség, az egésznek gondolt rész az alapja, és így ez másért-másként racionalitás – szemben azzal, amit maga a racionalitás tételez, ami több önmagánál: a kommunista objektivitásból fakadó teljesség racionalitása –, s ezért a rendszer belső ellentmondásainak kiéleződésével, a rendszer növekvő működésképtelenségének eredményeképp a polgári racionalitás a legvadabb irracionalitássá, például nácizmussá racionalizálódik, írtunk néhány dolgot az RH-n. Például a 3. számban a Dosztojevszkijről szóló cikkben[1]; de foglalkozunk ezzel a 4. számban, a Saul fia 1-2-ben[2], a fasizmus-nácizmussal, a kapitalista jelen s jövő hajdani főpróbájával kapcsolatban is.
2, Tény, hogy maga a Kommunista Kiáltvány is használ olyan fogalmakat, mint „burzsoá szocializmus”, „reakciós szocializmus”, vagy épp ilyet, hogy „utópikus szocializmus”. Ám ezekről az elképzelésekről, elméletekről, így e fogalmakról is bebizonyítja ott a két, gyanús kinézetű ördög, hogy merő hamisságok.
Ezzel szemben a „létező szocializmus”, „államszocializmus” fogalmait felvilágosult jelenünkben a szentéletűek és tisztafejűek, legyenek jobb vagy baloldaliak, mint igazakat és helytállókat használják, mind a közbeszédben, mind a tudományos kiadványokban. Néha a legfelvilágosultabbak kétkedéseiknek adnak hangot (például a Lenint polgári demokratává szalonképesítő Krausz Tamás); de e kétkedés inkább olyan formalitás, ami megfelelve a tudomány „legyen kritika!” parancsolatának, úgy foglalkozik a lényeggel, hogy elkerüli a vele való foglalatosságot. Mindent a megnyugtató régiben hagyó rituálé tehát, nem pedig lényegi kritika.
Mármost ezek után azt kell mondanunk, hogy kitalálható/használható számos különlegesség, mi szemnek-szájnak ingere. De az 1, pont alapján nekünk ezeket kritizálnunk kell, pláne, ha a mi vizeinken garázdálkodnak velük. Az államszocializmus fogalma efféle holmi. Kritikánk tehát nem az 1984 szóirtásának könnyedebb verziója kívánt lenni, nem a felszínt, a címkét akarta eltörölni, hanem arra rámutatni, hogy a szocializmus és az állam fogalmai úgy férnek össze, mint az, hogy érintetlen utcalány porfürdőzött a rohanva örvénylő holtágban. Tettük mindezt abból kiindulva, hogy ha a szocializmus az alsóbb foka, kezdete stb. a kommunizmus társadalmának, méghozzá úgy, mint a kommunizmus társadalma (vagyis már csak „reformmal” s nem forradalommal fejlődés kell), akkor ott a kapitalizmus társadalmának, illetve a kapitalizmust (újra) létrehozó viszonyoknak nem lehet helyük. Az állam viszonyrendszerének meg főleg nem lehet helye. S ehhez tehetjük hozzá azt – mivel Marx írásai nem az „el ne rontsd egy szavát se” varázs és szent szöveggyűjtemény –, hogy a Gothai program kritikája alapján sem lehet olyasmit kritika nélkül hagynunk, hogy államszocializmus. És nem is hagytuk. Ám lehet, hogy túllőtünk a célon azzal, hogy keveset akartunk mondani-írni ez ügyben, mind a helyszűke, mind a téma mássága miatt; az volt a kérdés, hogy mi a búbánat van Kubában, s nem az, hogy a „szovjet” típusú társadalmakat hogyan lehet általánosan, de kimerítően jellemezni. De hát a nagyon kevés világában hajlamosak vagyunk többet és vadabbat mondani, s ez a „keveset mondani” esetében a még vadabbat s intenzívebbet jelenti. Tehát nem szóirtás, hanem a valóság és annak lehetőinek a feltárása volt a cél.
A „XXI. század szocializmusa” résznél pedig – így nézve a dolgot – valóban hiba történt. Az, hogy az államszocializmus elé nem írtuk azt, hogy „úgynevezett”. De ennek ellenére az, hogy a „XXI. század szocializmusának” a „feltalálói” miből alkímizálgatták össze az új bölcsek kövét, azt hisszük, világos. Mint ahogy az(t) is, hogy a XXI. század szocializmusa reakciós elmélet.
3, A „meghaladva tagadás” megfogalmazását már az is szükségessé teszi, hogy az államszocializmus fogalmának a képtelensége így vagy úgy, de letagadottá lett/lesz. Tehát, ha az államszocializmus dolgában el kell magyarázni, hogy mire gondolunk, akkor ugyanez álljon a meghaladásra is. A magyarázat pedig e szép dombocskák, hegyecskék és lapályocskák sav és szögesdrót kedélyes vidékén százszorosan, ezerszeresen szükséges.
4, Nem véletlen, hogy nem marxistáknak, hanem marxi alapú kommunistáknak mondjuk magunkat; Marx doktor, mint a kapitalista társadalomnak a dialektikus és történelmi materializmus módszertanával elemzője, egyben e módszertan tulajdonképpeni „felfedezője” helyes diagnózisból gyakran helytelen terápiát állapított meg. Kapitalizmust kapitalizmussal gyógyítani nem lehet. Még akkor sem, ha a 19. század gyakorlati mozgalmai, azok létezése, (pillanatnyi) sikerei láttán olyan elgondolásokat, szervezeti felépítéseket, politikai taktikákat, társadalmi megoldásokat, perspektívákat lehetett kommunistának, a kapitalizmust meghaladva tagadóaknak hinni, amelyek valójában a kapitalizmus fenntartására, modernizálására, demokratizálására stb. voltak s lehettek csak alkalmasak. Ilyenek a nemzetivé és nemzetközivé különválasztott, illetve hierarchikusan (demokratikusan vagy katonailag) centralizált szervezetek; a gazdaságit a politikaitól elválasztó stratégiák és taktikák, amelyek ráadásul mind a politikait, mind a gazdaságit a régi, kapitalizmust fenntartó/újratermelő módon használnák-használták fel/ki (lásd pl. a kapitalista-félfeudális államba beépülő, „integrálódó” német szociáldemokráciát, és ennek szükségszerű következményeit, például a hadihitelek megszavazását); ilyen a kvázi vagy ténylegesen állami viszonyok használata proletárdiktatúraként; ilyen az (áru)értékviszonyokban való termelés és elosztás elképzelése, mint a kommunizmushoz való átmenet vagy épp mint a kommunizmus, csak annak alsó foka stb.
Mármost annak kérdése, hogy a szocializmus átmeneti társadalom-e, vagy már maga a kommunizmus, csak annak alsó foka, tulajdonképp lényegtelen kérdés. Mert hogy átmeneti és társadalom (lenne), akárhogy is nézzük, nem kérdés. Abból a szempontból persze problematikusnak gondolható az átmeneti társadalom fogalma, hogy ez valami önmagába zártat tételez, amit nem reformmal, hanem csak forradalommal lehet (kell) új minőségű viszonyokká, (kifejlett) kommunizmussá tenni. De a kapitalizmus forradalmisága a feudalizmus felett sem mindenütt forradalommal győzött; egylényegűségük ebben is kifejeződött, s innen a polgári forradalmak részlegessége. Így, még ha a „szocializmus, mint átmeneti társadalom” fogalmára nézvést a legrosszabb verziót vesszük (teljes társadalmi-gazdasági alakulattá zárt szakasz), az sem jelenti szükségképp a kommunizmustól való lényegi elkülönülést, s így a lényegi változtatással való átalakulást.
Lényegesebb kérdés az, hogy a szocializmus fázisa létrejöhet-e, illetve kell-e egyáltalán. Ez a kérdés szükségképp annak a kérdése, hogy az (áru)érték-viszonyok kompatibilisek-e a kommunizmus viszonyaival. Marx ebbéli megnyilvánulásai ellentmondásosak; de olybá tűnik, hogy végül a kompatibilitás igenlése mellett tette le a voksot.
„Maga a munkaidő mint olyan csak szubjektíve, csak a tevékenység formájában létezik. Amennyiben mint olyan kicserélhető (maga is áru), annyiban nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is meghatározott és különböző; semmiképpen nem általános, magával egyenlő munkaidő, hanem szubjektumként éppoly kevéssé felel meg a csereértékeket meghatározó általános munkaidőnek, ahogy a különös áruk és termékek sem felelnek meg neki objektumként.
A. Smith tétele, hogy a munkásnak a különös áruja mellett egy általános árut kell termelnie, másszóval hogy a pénz formáját kell adnia termékei egy részének, egyáltalában árujának, amennyiben nem számára való használati értékként, hanem csereértékként kell szolgálnia – nem jelent egyebet, szubjektíve kifejezve, mint azt, hogy különös munkaideje nem cserélhető ki közvetlenül bármely más különös munkaidőre, hanem ezt az általános kicserélhetőségét előbb közvetíteni kell, tárgyi, tőle magától különböző formát kell öltenie ahhoz, hogy ezt az általános kicserélhetőséget elérje.
Az egyesnek a munkája, magában a termelés aktusában tekintve, – ez a pénz, amellyel közvetlenül megvásárolja a terméket, különös tevékenységének tárgyát; de különös pénz, amely éppen csak ezt a meghatározott terméket vásárolja meg. Hogy közvetlenül az általános pénz legyen, eleve nem különös munkának, hanem általánosnak kellene lennie, azaz eleve az általános termelés tagjaként tételezettnek. Ennél az előfeltevésnél azonban nem a csere adná csak a munkának az általános jelleget, hanem a munka előfeltételül szolgáló közösségi jellege határozná meg a termékekben való részesedést. A termelés közösségi jellege a terméket eleve közösségi, általános termékké tenné. A termelésben eredetileg végbemenő csere – amely nem csereértékek cseréje lenne, hanem tevékenységeké, amelyeket közösségi szükségletek, közösségi célok határoznának meg – eleve magában foglalná az egyesnek a közösségi termékvilágban való részesedését. A csereértékek alapzatán a munkát csak a csere révén tételezik általánosnak. Ezen az alapzaton a munka ilyennek lenne tételezve a csere előtt; azaz a termékek cseréje egyáltalában nem lenne a közeg, amely által az egyesnek az általános termelésben való részesedése közvetítődnék. Közvetítésnek természetesen kell végbemennie. Az első esetben, amely az egyesek önálló termeléséből indul ki – bármennyire meghatározzák, módosítják is post festum egymást ezek az önálló termelések egymáshoz való vonatkozásaik révén –, a közvetítés az áruk cseréje, a csereérték, a pénz révén megy végbe, amelyek mind egyugyanazon viszonynak kifejezései. A második esetben maga az előfeltevés közvetített; azaz egy közösségi termelés, a közösségiség mint a termelés alapzata van előfeltételezve. Az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve. Ezért bármi is a különös anyagi alakja a terméknek, amelyet az egyes létrehoz vagy létrehozni segít – amit a munkájával megvásárolt, az nem egy meghatározott különös termék, hanem egy meghatározott részesedés a közösségi termelésben. Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket kicserélnie. Terméke nem csereérték. A terméket nem kell először egy különös formába átváltani, hogy az egyes számára általános jelleget kapjon. A munka egy megosztása helyett, amely a csereértékek cseréjében szükségszerűen létrehozza magát, a munka olyan megszervezése megy végbe, melynek következménye az egyesnek a közösségi fogyasztásban való részesedése. Az első esetben a termelés társadalmi jellegét csak a termékek csereértékekké emelése és e csereértékek cseréje révén post festum tételezik. A második esetben a termelés társadalmi jellege előfeltételezve van, és a termékvilágban, a fogyasztásban való részesedést nem közvetíti egymástól független munkák vagy munkatermékek cseréje. A társadalmi termelési feltételek közvetítik, amelyek között az egyén tevékenykedik. Ha tehát az egyesnek a munkáját közvetlenül pénzzé akarják tenni (azaz termékét is), realizált csereértékké, ez azt jelenti, hogy közvetlenül mint általános munkát határozzák meg, azaz éppen azokat a feltételeket tagadják, amelyek között pénzzé és csereértékekké kell tenni, és amelyek között a magáncserétől függ. Ezt a követelést csak olyan feltételek között lehet kielégíteni, amelyek közé az egyesnek a munkája már nem állítható. A munka, a csereértékek alapzatán, éppen azt előfeltételezi, hogy az egyesnek sem a munkája, sem a terméke nem közvetlenül általános; hogy ezt a formát csak egy tárgyi közvetítés révén, egy tőle különböző pénz révén éri el.
Közösségi termelést előfeltételezve az időmeghatározás természetesen lényeges marad. Minél kevesebb időre van a társadalomnak szüksége ahhoz, hogy búzát, jószágot stb. termeljen, annál több időt nyer más termelésre, anyagira vagy szellemire. Mint az egyes egyénnél, a társadalom fejlődésének, élvezetének és tevékenységének mindenoldalúsága is az időmegtakarítástól függ. Idővel való gazdálkodás, erre oldódik fel végül minden gazdálkodás. A társadalomnak ugyanúgy célszerűen kell beosztania idejét, hogy össz-szükségletei szerinti termelést érjen el, ahogy az egyesnek helyesen kell beosztania idejét, hogy kellő arányokban ismereteket szerezzen, vagy hogy a tevékenységével szemben támasztott különböző követeléseknek eleget tegyen. Az idővel való gazdálkodás tehát, akárcsak a munkaidőnek a termelés különböző ágaira való tervszerű elosztása, első gazdasági törvény marad a közösségi termelés alapzatán. Sőt sokkal magasabb fokban válik törvénnyé. Ez azonban lényegileg különbözik a csereértékeknek (munkáknak vagy munkatermékeknek) a munkaidővel való mérésétől. Az egyeseknek ugyanabban a munkaágban való munkái és a munka különböző fajtái nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is különbözőek. Mit előfeltételez a dolgok csupán mennyiségi különbsége? Minőségük ugyanaz-ságát. Tehát a munkák mennyiségi mérése előfeltételezi minőségük egyívásúságát, ugyanaz-ságát.” (Marx: A poltikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /»Grundrisse«/; A pénzről szóló fejezet. MEM 46/I. 86-88. o.)
„Képzeljük el végül, a változatosság kedvéért, szabad emberek egyesülését, akik közösségi termelési eszközökkel dolgoznak és sok egyéni munkaerejüket öntudatosan egy társadalmi munkaerőként fejtik ki… Az egyesülés összterméke társadalmi termék. E termék egy része ismét termelési eszközül szolgál. Ez a rész társadalmi marad. Egy másik részét azonban létfenntartási eszközként elfogyasztják az egyesülés tagjai. Ezt tehát el kell osztani közöttük. Ennek az elosztásnak a módja változik majd magának a társadalmi termelési organizmusnak a különös fajtája és a termelők megfelelő történelmi fejlődési foka szerint. Csupán az árutermeléssel való párhuzam kedvéért feltételezzük, hogy az egyes termelőknek a létfenntartási eszközökből jutó részt határozza meg. A munkaidő tehát kettős szerepet játszana. Társadalmilag tervszerű elosztása szabályozza a különböző munkafunkciók és a különböző szükségletek helyes arányát. Másrészt a munkaidő egyszersmind mértéke annak, hogy a termelőnek egyénileg mennyi hányad jut a közös munkából és ennélfogva a közös termék egyénileg elfogyasztható részéből is. Az embereknek munkájukhoz és munkatermékeikhez való társadalmi vonatkozásai itt átlátszóan egyszerűek maradnak a termelésben is, az elosztásban is.” (Marx: A Tőke 1. köt.; I. Áru és pénz; 1. Az áru. MEM 23.)