2023. 02. 16.
Megjegyzés: ezt az előszót szánjuk a terveink szerint a közeljövőben nyomtatásban is megjelenő Avrich könyvhöz. Ez egyben a Részeg Hajó álláspontja a 20. század eleji oroszországi proletárforradalomról. Ezért külön is megjelentetjük. A könyv “e” változata immár megtalálható weblapunkon is a Részeg Hajó megjegyzéseivel, illetve az eredeti fordítás és forrásmegjelölések javításaival, kiegészítéseivel.
**
Hánykolódom ágyamon:
szinte fojt az éj, fülledt,
csak a falióra lüktet
a sötétben monoton.
Párka, orsód, zurrogásod,
halk homály, a suttogásod,
élet, egér-motozásod
mért izgat úgy, mondd, miért?
Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy?
Zokogás vagy számadás? Vagy
vád az elveszett napért?
Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy?
Büntetés vagy intelem vagy?
Szeretnélek érteni –
Szóljatok, éj titkai!
Puskin: Álmatlan éj /Ford.: Szabó Lőrinc/
A kronstdati felkelés és annak eltiprása Oroszország hosszú forradalmának egyik végjátéka a szibériai, anarchista szervezettséggel bíró parasztlázadás, valamint a tambovi felkelés és a Mahnovscsina felszámolása mellett. A 19. század végétől, illetve az 1905-ös forradalomtól kezdődő ív ez, ami végül a Szovjetunió pártállamává, majd Sztálin parancsuralmi rendszerévé pusztult. Mindez azonban nem Oroszország önerős beltenyészeteként jött létre, mint ahogy jó néhány, a Nyugat felsőrendűségében és a Kelet lenézésében szenvedő – illetve tükörképükként, azaz a lényegüket nem tagadó tagadásként a Kelet nagyszerűségében és a Nyugat alávalóságában hívő – elitista gondolja. A kapitalizmus lényegi, és ennek egyre inkább megfelelő térbeli társadalmisága és nemzetközisége már ezen időszakban megnyilvánult. Például abban, hogy a nyugat-európai elméleti-szervezeti hatások eme folyamatok meghatározó mozzanatai voltak, amelyek Oroszország radikális viszonyai közt fejlődtek, specializálódtak, vagy buktak el, ezen viszonyokat tovább radikalizálva. E folyamat egyben a nyugat-európai forradalmakra is hatott, amelyeket az I. világháborút követően nemcsak inspirált, hanem a szociáldemokrata-bolsevik ellenforradalmisággal egyszersmind le is fojtott. És ezzel, a nyugat-európai forradalmi hullám lecsillapodásával-lecsillapításával a bolsevik rendszer teljes konzerválódásához, a sztálini radikalizmussal való ellenforradalmi kiteljesedéséhez járult hozzá.
A cári Oroszország társadalmi viszonyai közismertek. Európa egyik legreakciósabb, alkotmány nélküli monarchiájaként lépett a kapitalizálódás útjára; ám kapitalizmusa elsősorban nem belső fejlődés terméke, hanem az elmaradott orosz viszonyok közé kényszerűen külföldről, „nyugatról” importált volt. Kényszerű, mivel a 19. század háborúi során, különösen a krími háború (1853-1856) elvesztésével Oroszország uralkodó köreinek rá kellett ébredniük arra, hogy sem katonailag, sem társadalmi-gazdasági fejlettséget tekintve nem lehetnek sem valódi ellenfelek, sem valódi szövetségesek az elsőnek kapitalizálódott, s a világot felosztó, így Oroszországot fenyegethető-fenyegető kapitalista nagyhatalmakkal. Kapitalista modernizációra volt szükség; ám a modern tőkés ipar létrehozásával a modern osztályharcot is sikerült importálni.[1] Méghozzá olyan társadalmi viszonyok közé, amelyek eleve lázadással és felkelésekkel voltak terhesek. Maga a bojárság, a földbirtokos arisztokrácia nem rendelkezett rendi jogokkal, így a cár erős támasza sem lehetett. A hadsereg és annak tisztikara – leszámítva a kozákokat – sem volt a mindenkori cár feltétlen támogatója: a 18. században a cárok felét tiszti puccsal tették el láb alól.[2] Az „elit” e két egymásba fonódó rétegének az elégedetlensége az 1825-ös dekabrista felkelésben érte el csúcspontját; ez az alkotmányos rendiség megteremtéséért folytatott harc és a (koraszülött) polgári forradalom sajátos elegye volt – méghozzá a „nép” tömegeinek támogatása nélkül, „összeesküvő” módon.[3] A cár teljhatalmának e megnyirbálása elbukott; az 1825-től uralkodó I. Miklós cár pedig az „erős kéz” politikáját kezdte alkalmazni mindennel és mindenkivel szemben. Így az sem változott, hogy még az egyház is a cárnak volt alárendelve: Nagy Péter óta nem rendelkezett saját, önálló vezetővel, azaz pátriárkával, hanem a Szent Szinódus vezetése alatt működött; ez utóbbi félig püspöki kar, félig egyházügyi hivatal volt. S a nemzetiségek integrációja is cári módra és következményekkel történt: elég csak a lengyel felkelések sorára gondolni.
Ám a sikeres lázadás, sőt, forradalom szubjektív (és nélkülözhetetlen) feltétele sem a 19. században, sem a 20. század elején nem a társadalom felső rétegeiben volt található. Hanem a társadalom mélyében. S itt elsősorban Oroszország szfinxszjéről, a parasztságról kell szót ejtenünk. Arról a nagyszámú társadalmi rétegről (a lakosság több mint 70%-a), amelynek mint a termelés fő szegmensének kellett a háborúk terheit viselnie az uralkodó osztály – a földbirtokos arisztokrácia, az egyház, az állam, saját elnyomóinak és kizsákmányolóinak – fenntartása mellett. S amelynek így a modern tőkés ipar megteremtésének a terheit is viselnie kellett immár – azon túl, hogy a kapitalizáció folyamatában a külföldi hitelek mellett a külföldi beruházások is jelentős részt képviseltek; a külföldi hitel egyben a szövetségi rendszerekhez való viszonyt, vagy a háborúkba való belépést is meghatározta. De mindennek a fedezetét is – a fentebb leírt okból kifolyólag – főként a parasztságnak kellett kitermelnie. A régi viszonyok közt viszont ez lehetetlen volt: e társadalmi réteg nagyobbrészt a legnyomorultabb rabszolgaként volt hozzáláncolva földbirtokosához vagy az államhoz. Ezt a rendszert tovább terhelni lázadások és felfordulás nélkül nem lehetett. S a krími háború után már az új cár, az 1855-től 1881-ig uralkodó II. Sándor is érzékelte, hogy a parasztság vagy maga fogja elvenni a földet, s ezzel az egész cári rendszer pusztulását idézheti elő, vagy felülről irányítva hajtják végre a jobbágyfelszabadítást, reformmá szelídítve a forradalom rémét. De az a reform, amelynek nem volt több a célja, mint az elnyomatás és kizsákmányolás cári Oroszországának a fenntartása, szükségképp korlátoltnak és felemásnak kellett lennie. A földosztás és a jobbágyfelszabadítás a parasztnak itt azt jelentette, hogy a kiosztott földért olyan drága megváltást kellett fizetnie robottal vagy készpénzzel a földbirtokosnak, illetve az államnak, hogy rabszolga-jobbágy helyett adósrabszolga lett, ki kvázi jobbágyként, robottal törleszt; a földbirtokosságnak meg azt, hogy minden haszon és előjog biztosítás ellenére az érdekei sérültek: immár nem beszélő állatai voltak, akik felett szabadon rendelkezhetett, hanem nyomorúságos, de jogokkal bíró adósai. E felszabadítás egyben a muzsikok 15-20%-ánál megszabadítással is járt: ennyinek nem jutott föld. Így az arisztokráciát azzal, hogy gazdasági, politikai hatalmát immár az alávetettekkel szemben is veszélyeztetik, csorbítják, a legszélsőségesebb reakciósság felé lehetett „reformálni”; a parasztság nagy részét pedig a megváltás, illetve a földtől való megszabadítás, a tőkés iparosítás, a cár és az állam fenntartásának terhével a forradalom felé. Ám a reform, illetve a kapitalizáció eredményeképp a parasztság maga is differenciálódott. Már az, hogy a megváltás, az adók stb. pénzzel történt, árucserére kényszerítette a parasztot; ez pedig a kereskedő és az uzsorásparaszt megjelenését, illetve megerősödését jelentette. Ez pedig a gazdagparaszt – az állatállományt, felszerelést, s végül a földet idegen munkaerő és munkamennyiség kizsákmányolásával és kizsákmányolásért felhalmozó – figuráját teremtette meg. Föld kellett mindenkinek, nincstelennek, szegényparasztnak, gazdagparasztnak; s azon túl, hogy egymással szembeni érdekellentéteik a kapitalizáció folytán kiéleződtek, mindegyikőjüknek útjában állt a földbirtokos arisztokrácia, a cári rendszer, s maga a cár. Osztálydifferenciálódásuk azonban a forradalomhoz való különböző viszonyt és elképzelést tételezett: Sztolipin a gazdagparasztság megerősítésével, a magántulajdon „felszabadításával” – főleg a többi paraszttal, az obscsina egyenlősítő tendenciájával, és nem a földbirtokos arisztokráciával szemben – kívánt paraszti támogatást szerezni a cári rendszernek. A nincstelenek, szegényparasztok azonban az akár demokratikus forradalommá is lehető polgárosodást, annak alapját, a (tőkés) magántulajdont is nagyobbrészt elutasították. S mind a cári rendszer, mind a földbirtokos arisztokrácia stb. magántőkével való összenövése, így a polgári forradalom polgárság, burzsoázia, kereskedők stb. által való végrehajthatatlansága, mind a szegényparaszti tömegek nagysága, történelmi helyzete, csak instabilitást okozható kapitalizációja, tönkretétele a polgárosodás helyett az utóbbit, a kapitalizmus elutasítását tette „reálissá”.
Mindehhez járult még az obscsina kérdése.[4] A jobbágyság jelentős része Oroszországban nem egyszerűen önálló személyként volt hozzáláncolva urához, hanem sajátos közösségként: az obscsinák, faluközösségek tagjaként.[5] E közösségiségnek – vagyis, hogy nem egyének, hanem az adott közösség tartozott felelősséggel az adók stb. befizetéséért – az oka a termelőerők alacsony fejlettségében keresendő. Mindez pedig a mezőgazdasági termelés alacsony hatásfokát, a természetnek való fokozott kiszolgáltatottságot jelentette. Ezt igyekeztek ellensúlyozni közösségi szervezéssel, biztosabbá téve mind az egyének, mind elnyomóik túlélését. Például oly módon, hogy az ún. osztásföldet az obscsina-tagok képességeinek és szükségleteinek figyelembevételével osztották fel. Tették ezt egyrészt azért, hogy minden földet megműveljenek, hogy a termés a lehető legnagyobb legyen – mert ha valaki nagyobb földet birtokol annál, mint amit ő és családja meg tud művelni, akkor a föld parlagon maradhat, és a fejletlen agrotechnológia, az alacsony terméshozam stb. által eleve veszélyeztetett megélhetést és túlélést ez végképp lehetetlenné tehette. Illetve a parlagon maradt földet annak használója idegen munkaerő bérlésével, annak kizsákmányolásával művelhette volna meg, ami a közösségen belüli meggazdagodáshoz, osztálydifferenciálódáshoz vezetve a faluközösség széthullását eredményezhette volna. Másrészt ama földfelosztás e parasztok többségének kimondottan, tudatosan, akartan és megélten volt egyenlő és igazságos. De azzal, hogy e közösségiség csak belül és a maga módján tagadta a tulajdont, ám a külvilág tulajdoni viszonyait érintetlenül hagyta, óhatatlanul megjelent az önmagába idegenítő egyéni érdek, illetve az egyéni felhalmozás tendenciája. Minimum abban, hogy a használatra kapott földdarabot nem csak a fejletlen agrártechnológia miatt, hanem az újrafelosztás miatt is kiuzsorázták; ha pl. 1 év múlva a földet újraosztják, az azt használó nem érdekelt abban, hogy a föld megőrizze termelőképességét. A 19. század végén időről időre visszatérő éhínségek egyik oka az uzsorások gabona el-, s kivitele mellett – vagyis az „önként” vállalt kapitalista padláslesöprés mellett, amiből a szegényparaszt próbálta fedezni a föld megváltásának költségeit – például az volt, hogy a föld termőképessége az ilyen gazdálkodással lecsökken, és évek kellenek annak „természetes” helyreállásához. Az egyéni felhalmozás tendenciájának maximuma pedig a reform és a kapitalizáció következtében megjelenő áru-, és pénzgazdálkodás, földbérletek stb. révén az obscsinák között, s azokon belül is létrejövő gazdagodásban, osztálydifferenciálódásban nyilvánult meg. Az obscsinán belül ez gyakran nem a birtokolt föld nagyságában, hanem az állatállomány és a felszerelés nagyságának különbözőségeiben, így a termelékenységben és a felhalmozásban jelentkezett, egészen a faluközösség elhagyásáig, önálló gazdaságok, tanyák létrehozásáig.[6] Ez utóbbi az oroszországi kapitalizáció hatására gyorsult fel, különösen a sztolipini reformokat követően. De attól tartva, hogy a reform minden korlátozottsága, felemássága ellenére is túl nagy felfordulást okozhat, a jobbágyfelszabadítás az obscsinát még nem számolta fel. Nem lehetett a parasztok további terheit így növelni, végső soron Anglia eredeti tőkefelhalmozásának megismétlésére törekedni, mivel sem az uralkodó osztály, sem a gazdasági szituáció, sem az állam nem kezelhetett egy ilyen, felfordulásokkal járó társadalmi átalakulást. Ezzel viszont az obscsina sajátos kapitalista integrációja jött létre, visszahatással magára a kapitalizációra, illetve a kapitalizációval létrejövő modern osztályharcra.
Igaz, hogy az obscsina eredetileg a választott vezetőjével, a sztarosztával, belső egymásra utaltságával, a földhöz nem magántulajdonként, ahhoz fel nem halmozhatóként viszonyulva egy nem kapitalista kooperáció volt, és sajátos közösségi tudatformákat tartott fenn, s hozott létre. Ám középkoriként: az obscsina, mint egy állami-hierarchikus társadalom kvázi természet adta mozzanata, közössége, magában hordozta a korlátoltságot, a világtól való elkülönülést, az egyéniség elnyomását, az egyéni kezdeményezőkészségnek, végső soron a tőkés vállalkozásnak, de a szabad személyiségfejlődés egyéneiből álló közösség tagadását is. Így a maga ellentmondásos módján tagozódott be a kapitalizáció folyamatába: belül megkezdődött a vezető elbürokratizálódása, a közösségtől való eltávolodása, illetve a „régi” és az „új”, a szokások és a kapitalizációval jelentkező jogi, s léthelyzet változások (földbérletek, gazdagodás-szegényedés stb.) harca. De mindennek ellenére eme közösségiségből, e korlátolt egymásra utaltságból következőleg nem csak antikapitalista, hanem a kapitalizmust meghaladva tagadó tendenciával is bírt. Ám mindebből következőleg e tendencia kiteljesedésének lehetője nem önmagában, hanem a kedvező külső feltételekben állott (volna): az obscsina a feudalizmus sajátos termékeként még a cárizmust se tagadhatta feltétlenül; a cár, amennyiben „védte” a közösséget, a legfőbb sztaroszta volt e közösség parasztjainak számára, és így e tudati-mentális elem az elnyomatás elleni harcot korlátolttá tette. Illetve a feudális-kapitalizálódó külvilággal való ellentmondásos kompatibilitás, az annak önmagába záródható és/vagy felbomló részeként való függés stb. se tette lehetővé a kapitalizmus elleni „önerős” forradalmát. De már ama tendencia is különböző forradalmi mozgalmak ideológiai alapjául szolgált (kapitalizmust kiküszöbölő, kapitalizmus helyetti közösségiség, szocializmus stb. elméletei, narodnyikok, eszerek stb.). Az obscsina sajátos kapitalizáció kényszerű alapjaként bomlott, és bomlasztotta a kapitalizmust, sajátos közösségi tudatával radikalizálva a paraszti gyökerekkel rendelkező új, fiatal bérmunkásságot – az önkényuralom kérlelhetetlensége és brutalitása mellett.
Ahogy a parasztság nélkül nem lehetett győztes forradalmat végrehajtani, úgy az is igaz, hogy csak a parasztsággal sem lehetett. A tulajdoni elválasztás legtársadalmibb formájának, a kapitalizmusnak a kialakulásával ugyanis egyrészt kulcskérdéssé vált a város, a bérmunkásság forradalmi fellépése; másrészt a parasztság már fentebb leírt zártsága, korlátoltsága (és egyben differenciálódása) is a falu forradalmának daraboltságát, szétforgácsoltságát, koordinálatlanságát eredményezte. A falu forradalmához kellett a kapitalista város társadalmisága, illetve össztársadalmiságra törekvése; ám a város forradalma az általa szervezett parasztháború nélkül szükségképp bukásra volt ítélve. Pont azért, mert egyrészt a városok szigetként álltak a falvak sötét tengerében; másrészt, mert a város kapitalizációja sem történt meg teljesen és homogén módon. A 20. század elején a bérmunkásság családtagokkal együtt 22 millió főt tett ki (a társadalom 18%-át), de a modern nagyüzemekben és közlekedésben dolgozók száma csak 3 millió volt. A későn jövők előnye Oroszország esetében is érvényesült: a gépipar vagy a kohászat nagyüzemei világszínvonalúak voltak. De mellettük ezerszám léteztek – és tengődtek – a kis és középüzemek. Maga a modern gépi nagyipar néhány nagyvárosban és területen – Szentpétervár, Moszkva, Donyeck-vidék stb. koncentrálódott. Ám a modern bérmunkásság modern osztályharcot folytatott egy olyan elmaradott országban, amelynek állama még a polgári reformot se tűrte igazából; így a tömegek mentalitása, gyakorlata, illetve szervezetei is militánsabbak, nem-integráltak lettek, szemben a nyugat-európai „megfelelőikkel” (nem is beszélve a „szélsőséges” szituáció követelte elméleti-ideológiai másságokról). Ehhez járult még a parasztsággal, annak közösségiségével való eleven kapcsolat (még az 1920-as években is számos üzem szezonálisan termelt, mivel munkásai aratáskor, vetéskor visszamentek a faluba).[7] A Nyugat munkásmozgalmának elméletei, a marxista-szociáldemokrata mozgalom megjelenése és formálódása Oroszországban (pl. az OSZDMP szakadása, a bolsevik radikalizmus stb.), a tömegek spontán lázadásainak becsatornázása, vezető szervekkel történő ellátása különös fejlődést képviselt. S mindez 1905-től kezdődően a cári rendszer és a kapitalizmus elleni, világtörténelmi jelentőségű forradalmi harcok és kísérletek időszakához vezetett.
A cári Oroszországnak a kapitalista modernizációval nem csak a modern osztályharcot sikerült megteremtenie, hanem a modern gyarmatszerző háború szükségességét is.[8] Az 1905-ös orosz-japán háború Ázsia gyarmatosításáról, tőkés kirablásáról szólt; ám Oroszország kapitalizációja, állama, hadserege ehhez túl gyengének bizonyult. A háború a cári önkényuralom kapitalizációjának nyomorúságát tovább fokozta; a háború elvesztése elviselhetetlenné tette. A munkásság felkelt, miután a véres vasárnapon a cári rend bebizonyította neki, hogy a cár atyuska, a legfőbb sztaroszta valójában az, ami: börtönőr és hóhér. Sztrájkok, fegyveres ellenállás, lázadások vihara söpört végig az országon. A városban a paraszti közösségiség és a gépi nagyipar társadalmiságának eredőjeként szovjeteket alakítottak; a proletariátus eme önszerveződése – annak összes ellentmondásával együtt – alapvető és megkerülhetetlen tényezője lett a forradalom folyamatának.[9] Egyben megkezdődött a spontán lázadások szociáldemokrata becsatornázása – épp azért, mert a tőkés gépi nagyipar társadalmiságának s a paraszti közösségiségnek eredőjeként létrejövő hamistudati fejlődés ezt megengedte, s a történelmi helyzet ezt kikövetelte. Bár a pétervári szovjet élén a „be nem sorolható”, „frakción kívüli” szociáldemokrata Trockij állt, a tömegek még nem az OSZDMP(b) közlegénységét alkották: Trockij pont frakción kívüliségével lehetett a spontánul létrejött szovjet elnöke. Viszont a moszkvai felkelés már bolsevik szervezés alatt történt. Ám a városok munkásfelkeléseihez sem a hadsereg, sem a parasztság nem csatlakozott még olyan mértékben, hogy képes legyen megdönteni a cári rendszert. A Patyomkin felkelése, vagy az, hogy a moszkvai felkelés leverését nem a moszkvai helyőrségre, hanem pétervári csapatokra kellett bízni, nem ellensúlyozhatta sem a létszámbeli hátrányt, sem azt, hogy a felkelt katonák és matrózok nem voltak megfelelően szervezettek, és nem feleltek meg következetesen a forradalom követelményeinek (pl. a felkelések során szabadon engedték az ellenforradalmi tiszteket, naivan hittek a cári rend ígéreteiben stb.). A parasztzavargások 1905 őszére már az ország harmadára terjedtek ki. De a földbirtokos arisztokrácia ellen szervezetlenül, és nem kellő eréllyel léptek fel, továbbá a város forradalmával való aktív, szervezeti egység is hiányzott. Viszont az erjedés megindult: a munkásság és a parasztság közti személyes-családi „vidéki kapcsolatok” most a forradalom hírét, öntudatát, mentalitását terjesztették a parasztság köreiben.
A cári rendszer, kihasználva a vidék szétforgácsoltságát, a hadsereg „hűségét”, valamint a polgárság, a burzsoázia összenövését a cári állammal s a földbirtokos arisztokráciával, vagyis a polgári forradalomra való képtelenségét, a munkás- és parasztforradalomtól való rettegését, a mézesmadzag és a korbács politikájával el- (vagy pontosabban le)fojtotta a forradalmat. Terror és felemás polgári reformok, majd terror és a felemás polgári reformok felemás visszavonása – így jutott el a cári Oroszország az első világháborúhoz, s annak következményeihez.
A cári Oroszország nem maradhatott ki az első világháborúból. Egyrészt, mint a világ legeladósodottabb állama, hozzá volt kötve hitelezőihez, főleg Franciaországhoz. Másrészt Japánnal szembeni alulmaradása, illetve az 1907-es angolokkal kötött egyezmény miatt lehetetlenné vált kapitalista terjeszkedése Közép-Ázsia felé; csak a Balkánon terjeszkedhetett. S ez az Osztrák-Magyar Monarchiával, így a központi hatalmakkal való összeütközést jelentette. Harmadrészt a forradalom lefojtásával is bajok voltak: az 1910-es évek elejének gazdasági fellendülése az ipari munkásság aktivitásához vezetett (bátrabban vállalható a sztrájk akkor, amikor az elbocsájtás nem a biztos munkanélküliséget, hanem „csak” munkahelyváltást jelent). A sztrájkok szaporodására a cári rendszer a szokásos módon válaszolt: brutalitással. 1912-ben a lénai aranybányászok sztrájkját tömegbe lövetéssel kívánta felszámolni; az eredmény a munkásság lázadássá vaduló sztrájkjai lettek. 1914-ben Poincaré francia elnök cárnál tett látogatása egyben Pétervár barikádjainak a megtekintése is volt; a forradalom lefojtásához a belső háború immár elégtelenné vált.[10] Külső háborúra volt szükség.
Maga a világháború azonban végzetesnek bizonyult a cári rendszer számára. 1905 négyzetre emelten ismétlődött mind a nyomort, mind a nélkülözést, egyáltalán a társadalmi újratermelés lehetőségeinek beszűkülését tekintve (az ipar, a közlekedés, a mezőgazdaság nagyfokú tönkremenetele és bénulása már ekkor elkezdődött; például a német import – alkatrészek, gépek, mozdonyok stb. – leállása miatt), mind pedig a forradalommá vaduló elégedetlenséget tekintve. A világháború nagyüzeme elvégezte azt, amit addig a társadalmi szerveződések, pártok, felkelések nem, vagy csak felemásan, a cári rendszer megdöntésének feladatához mérten elégtelenül tudtak: a cári rendszer szétzilálását, valamint e háború katonájaként a munkás- és paraszttömegek szocializációját, hogy képessé váljanak a társadalmi egységre, a társadalmi szervezettségű erőként való fellépésre. E kollektivisztikusság fontos előfeltétele volt a forradalomnak; de a nagy kérdés az volt, hogy milyen is legyen, s meddig is jusson a forradalom folyamata.
Az az ellentmondás, hogy a feudális-félfeudális birtokok és állam világában egyre inkább kapitalizálódó, illetve kapitalista termelési viszonyok határozták meg a társadalom újratermelési folyamatait, a polgári forradalom lehetőségét vetette fel. Vagyis azt, hogy a polgárság, a modern burzsoázia hatalma teremtődik meg a feudális földbirtokok felosztásával, a cári állam megdöntésével. Úgy, annyiban, és azért, hogy a tőkés magántulajdon, a polgári (demokratikus) állam, a modern tőkés kizsákmányolás minden kötöttség alól felszabadítva uralhassa a társadalom újratermelésének folyamatát.
Ez viszont a modern burzsoázia dominanciáját tételezte volna mind a parasztság és munkásság polgárin túllendül(het)ő forradalmával, mind a feudális arisztokrácia, a cári államapparátus „polgárit se” ellenforradalmával szemben. Erre az oroszországi burzsoázia azonban képtelen volt, gyengesége és önbizalomhiánya, valamint a cári rendszerrel, annak államával, feudális földbirtokosaival, arisztokráciájával való összenövése miatt. Nem mert, nem tudott a cári rendszerrel szemben ténylegesen fellépni, mert e rend feudalizmusának a megroggyantása – demokratizálódás, földosztás stb. – az eleven forradalmi hagyományok, a világháború, a gazdasági összeomlás következtében a munkásoknak és parasztoknak a burzsoáziát, a kapitalizmust is elsöprő lázadásával fenyegethetett. És ezért nem tudott a modern burzsoázia a társadalmi felfordulást tovább gerjesztő világháborúból kiugrani amellett, hogy nem tudott a háború gazdasági hasznáról, annexiókról stb. lemondani, s mint kapitalista a tőkeimporttól és -exporttól, ennek következtében az államadósság kötelezettségeitől, kapitalista szövetségi rendszerektől függetlenedni. Hatalmát nem alapozhatta a tömegekre; önmagára pedig nem tudta a tömegek helyett és ellenében. Mindent a régiben kellett hagynia, a régi módon kellett volna élnie, de semmi sem maradhatott a régiben. Innentől kezdve az volt a kérdés, hogy maguk a munkás-, paraszt-, és katonatömegek, valamint a régi renddel, azok uralkodó köreivel szakító szervezetek mit tesznek, illetve mit kényszerülnek tenni.
A feudális-tőkés, illetve magának a tőkés rendszernek az ellentmondásai pusztulássá és pusztítássá lettek Oroszország (és a világ) ezen szituációjában; így napirendre került az ellentmondások pozitív felszámolása. Hiába volt lehetséges általában, elvont-elméletileg nézve a kapitalizmus továbbfejlődése, ellentmondásainak további kiélezése (például a feudális ballaszttól való megszabadulás révén), objektíve, a konkrét szituációban, adott szereplőket, s helyzetet figyelembe véve a feudális viszonyok felszámolása nem történhetett meg a kapitalista viszonyok felszámolása, vagy legalábbis azok megtámadása nélkül. Ám a forradalom folyamatának, az ellentmondások cselekvéssé levő felismerésének, a tudatosságnak a fejlődése 1917 februárjában még „csak” arra volt elegendő, hogy a cárt megbuktassa, illetve, hogy újból szovjeteket hozzon létre – de a burzsoázia és intézményeinek dominanciáját következetesen el nem utasító vezetéssel. 1916-ban Oroszországban több mint 1280 sztrájkot tartottak, összesen mintegy egymillió résztvevővel; e folyamat 1917 februárjára többszázezres utcai tüntetésekké bővült. És a hadsereg sem volt (lehetett) hű a cárhoz, mert nem volt már olyan, mint régen, például 1905-ben: noha továbbra is a mundérba bújtatott parasztság tömegeiből állt, de a cári kapitalizáció újabb tapasztalataival, három év világháborúval, annak frontszolgálatával, kényszerbeszolgáltatásokkal (1916-tól!), fogyasztási és iparcikkhiánnyal megnyomorítva… Ennek következtében egyre kevésbé voltak hajlandóak a városi felkelők közé lőni.[11]
Sőt, inkább átálltak hozzájuk. A polgárság, a liberális kadetok, a zemsztvo-elit, néhány felvilágosult arisztokrata stb. reformmal próbálta fékezni a forradalom kibontakozását: a cárt megbuktatták, megígérték a földosztást az állami elnyomók csúcsvezetésének megválaszthatóságával együtt – és a cári adminisztrációt a helyén hagyták, a földosztást elodázták, a háborút folytatták. A még tétovázó szovjetekkel szemben cár nélküli, polgári-feudális államként uralkodtak tovább. Az Ideglenes Kormány(ok) vs. szovjetek, üzemi bizottságok stb., vagyis az ún. kettőshatalom ezen időszakában azonban a gazdasági pusztulás, az éhezés, a háborús áldozatok (Kerenszkij-offenzíva) nagysága tovább nőtt. A polgári-demokratikus ideák leszerepeltek a munkásság és a parasztság nagy része előtt. Viszont a munkás-, a paraszt-, s katonatömegek szovjetjei a maguk hierarchiájával, csúcsvezetéseivel, gyakran „felülről” meghatározott pártképviseleti arányokkal történő választásaikkal (az eszer/mensevik/bolsevik stb. párt ennyi és ennyi helyet kapott, ezen belül lehetett megválasztani mondjuk x mensevik helyett y-t) sem a demokráciát általában, sem a termelőeszközök egymástól való tulajdoni elválasztását, sem az áruértéket, sem a hierarchiát nem tagadták. Sőt, a gyári szovjet gyakran „csak” átmenetet képviselt a munkásellenőrzéstől a munkásellenőrzéssel önigazgatás korlátoltságáig, felemásságáig a termelés kizárólagos és társadalmi szervezése helyett. Vidéken megkezdődött a földek „önkényes” felosztása, de ezen túl a legtöbb, amit a tulajdoni elválasztás világával szemben tettek, az az volt, hogy obscsina-egyenlősítő módon alakították ki belső viszonyaikat, gyakran még a gazdagabb obscsina tagokkal szemben is. Ám azzal, hogy a falu és a város tanácsai, szovjetjei inkább rosszul, mint jól, de a közvetlen termelők uralmát kívánták megvalósítani a termelőeszközök felett, túlmutattak a magán és állami tőkefelhalmozáson, mert a termelőeszközökön belüli tulajdoni elválasztást tagadták (vagy próbálták) tagadni. S ezt sem a burzsoázia, sem a polgári forradalomnál leragadt, az önmagukat pusztán a burzsoázia szélsőbalos ellenzékéig „forradalmasítani” szándékozó OSZDMP mensevik ága, sem a parasztsággal a polgári politikáig differenciálódó, bomló eszer csoportok, pártok, félpártok stb. nem támogathatták.[12]
Nem úgy az OSZDMP bolsevik szárnya. Számos belső harc, bomlás, a polgári-feudális államba való integrálódási kísérlet (Sztálin és Kamenyev álláspontja a februári forradalom után, a mensevikekkel való békülés, a „honvédő” háború támogatásának a felvetése stb.)[13] után eljutottak oda, hogy az általuk „szocializmusnak”, antikapitalistának gondolt fordulathoz nem lehet a polgárság erőire, de a parasztság pártjainak a dominanciájára se támaszkodni; hogy csak az ő pártjuk egyeduralma szüntetheti meg a polgári-feudális államot s viszonyokat. Mint a városra és a gépi nagyipar társadalmiságára támaszkodó szervezet, amelynek radikalizált szociáldemokrata ideológiája alkalmassá tette a „rideg szükségszerűségek” felismerésére, képes volt a termelőerők adott fejlettségének megfelelő nagy társadalmi egységekben és perspektívákban gondolkodni; ezért tovább láthatott ellenfeleinél és útitársainál egyaránt.[14] De nem csak Lenin vehemenciája kellett eme eljutáshoz és felismeréshez, hanem a polgárság integrációja is a feudális államba, vagyis a polgári forradalom megrekedése; illetve az egyre kibírhatatlanabb helyzetben a tömegek egyre balrább tolódása és tolhatása. Így a bolsevikok feladták a mensevik koncepcióval – a „polgári uralom szélsőbalos (szociáldemokrata-mensevik) ellenzékkel” – szemben kialakított „forradalmi munkás-paraszt diktatúra” elképzelésüket. Vagyis a polgári-feudális erőket, a burzsoázia polgári pártjait elnyomó, de kispolgári tendenciákkal bíró parasztpárt(okk)al, azok ingadozóival demokratikus választások útján kialakuló, számukra, a bolsevikok számára akár kisebbségi helyzetbe kerülést jelentő szövetség gondolatát. Immár úgy gondolták – úgy kellett gondolniuk –, hogy vagy ők dominálnak, vagy a burzsoázia, mivel a különböző paraszti-kispolgári működések, irányzatok immár nem tudnak önálló erőt képviselni a polgári-feudális állammal, a burzsoáziával, azaz a cári rendszerrel szemben. A polgári forradalom antifeudális feladatait tehát a saját pártdiktatúrájuk uralmával látták végrehajthatónak, ami egyben – legalábbis elképzelésük szerint – a „szocializmus” kialakítását is megkezdte volna (lásd az ún. permanens forradalom Trockij-féle elméletét).[15] Ehhez – saját dominanciájuk biztosítása mellett – tényleges vagy hallgatólagos szövetségre léptek a balra szakadó eszer, valamint anarchista csoportokkal, mozgalmakkal, (fél)pártokkal, addig, amíg utóbbiak nem veszélyeztették uralmukat a csúcsvezetésben, illetve a helyi szinteken, például a polgárháború színterein. A bolsevik vezetés megértette azt, hogy a szovjetek (csúcs)vezetése és tagsága közt ellentét feszül; és azt, hogy a munkás-, paraszt-, és katonatömegek egyre ellenségesebben viszonyulnak a polgári-feudális államhoz és ígérgetéseihez. De azt is látták, hogy a termelőeszközök szovjetjeinek a tagsága az üzemre, a gyárra hajlamos úgy tekinteni, mint önmagában álló sajátjára. Ez az „én falvam az én váram” mentalitás olyan társadalmisággal bíró egységre nézve, mint a gyár, mind a belső szervezettséget, mind a többi üzemmel való termelési-társadalmi kapcsolatot tekintve nagyfokú dezorganizálódást jelentett.[16] Már azon túl (vagy pontosabban épp azért), hogy a gyárak, a vasút, a közellátás szétzilálódása a háború következtében eleve katasztrófával fenyegetett. S a bolsevikok mindezt a hasznukra fordíthatták, azon elégedetleneket a maguk oldalára állítva, akik a zűrzavar felszámolását a forradalom folytatásával kívánták megoldani. Különösen azért, mert a régi tulajdonosokkal, a régi szisztémában, a régi eszmékkel esély sem lehetett a helyzet „normalizálására”. Vagyis, mint fentebb írtuk, a kapitalizmus békés továbbfejlesztésére önmaga, meg az emberiség ellen.
A régi társadalmi egység és szervezet tehát szétbomlott. A gyárak társadalmi kapcsolatai, termelése szétzilálódott. A város és falu termelési kapcsolata a hiány, és a tulajdonosi szemlélet következtében – a város az élelmiszer, a fűtő-, és alapanyaghiány, illetve a szállítás megbénulásának következtében nem tudott termelni; a semmiért cserébe a falu nem termelt a városnak – a maradékok felélésévé, rekvirálássá és feketepiaccá, így a tulajdonosi szemlélet fenntartásává szakadt széjjel.[17] A munkástanácsokba, szovjetekbe „záródott” tömegek tudata, mentalitása nem tudta pótolni a társadalmiság azon hiányát, amit a társadalmi termelés bomlása, megszűnése okozott; a társadalmi termelés napi gyakorlatának, kényszereinek, szocializációjának a hiánya az obscsina-közösségi bezárkózást erősítette. Így tehát vagy a kapitalizmus régi erői, gazdaságon kívüli kényszerrel, más területek tőkéseinek, államainak segítségével fenntartott hadseregeivel, fehérterrorral állítják helyre és nagyobbrészt vissza a korábbi, kapitalista társadalmiságot[18]; vagy a „mindent másképp” nevében, de úgyszintén kívülről, a társadalmiságot immár pótló szerveződés valósítja meg (vagy legalábbis próbálja megvalósítani) a társadalmi termelés nem-kapitalista formában való újraindítását. S ez szintúgy gazdaságon kívüli kényszert jelentett.[19] Mégpedig adott körülmények között felülről lefelé szervezést, parancsuralmat, terrort a kis-, illetve csoporttulajdonosi atomizáció és bomlás ellen; mindezzel fenntartva az atomizációt is, mivel a hatalom világával szemben, adott hamistudatokat figyelembe véve, az egyéni felhalmozás lett a legkézenfekvőbb védekezési mód, ami ellen aztán a „hatalmat a hatalomért” terrorral léptek fel… De a legfontosabb, hogy ez az ördögi kör a közvetlen termelők újbóli alárendelését tételezte a termelőeszközök (leendő) új irányítóinak, az azokat tulajdonló szervezetnek – esetünkben az OSZDMP bolsevik szárnyának. A tömegek forradalmát olyan párt lendítette tovább, szervezte, mélyítette el végül tehát, amely osztálytársadalom-restaurációs szervezetként és erőként egyben el is térítette attól, hogy a kapitalizmust meghaladva tagadja. 1917 október-november forradalmának bolsevik hatalomátvétele[20] így egy kommunista tendenciájú, forradalmi, de ellentmondásos folyamat mozzanata és nem egy önmagában álló puccs volt. Ahogy nem lehetett a forradalmi tömegeket kikapcsolni e folyamatból, úgy a bolsevik párt sem az abszolút gonosz volt az abszolút jók között. Pont az volt a gond, hogy a forradalmi, vagy azzá válható tömegek számára a hierarchikus szervezeti-szervezési formáról még nem bizonyosodott be történelmi-társadalmi méretekben, hogy (új) uralkodó osztályt hoz létre, hogy minden változtatás ellenére, minden nem-kapitalista modernizáció ellenére csak a kapitalizmus ellentmondásainak újabbakkal tetézője, nem pedig meghaladva tagadással megszüntetője lehet.[21] Mindamellett maguk a bolsevikok nem egyszerűen egy újabb „hatalmat a hatalomért” működés haszon-, és hatalomélvezőinek gondolták magukat (legalábbis ezen időszakban és egyelőre), hanem egy új, állam és tőke nélküli világ állami eszközének, ami alárendeli magának (vagy épp meg is szünteti) a tőkét.[22] Ráadásul ekkor még az oroszországi folyamatok uralása számukra a szocializmus felépítésének (csak) egyik előfeltétele volt: nélkülözhetetlennek tartották a nyugat-európai forradalom kitörését és segítségét is. Ezt aztán a Kominternen keresztül próbálták előmozdítani. De ezzel szemben a világháború, az orosz forradalmak, és az adott munkásmozgalmi hagyományok következtében meginduló európai forradalmi hullám apálya jött létre, főleg a radikális, pártállammá váló szociáldemokrácia, és a nyugat-európai, polgári államba beépülő, integrált szociáldemokrácia radikalizálódó részének sajátos együttműködése következtében. Ott a tömegek adott szervezettsége, tudati fejlődése-fejlettsége nem tudott a polgári működésekkel és illúziókkal kellőképp leszámolni. Oroszországban pedig csak úgy és annyiban, hogy végül a tőkefelhalmozást a szocializmus/kommunizmus nevében (és ellenükre) az államhatalom felhalmozásának rendelje alá a „Párt” korporatív tulajdonosi hierarchiája, azaz radikális osztálytársadalom-restaurációként önmagában hordozza a tiszta kapitalizmus restaurációjának lehetőjét és aztán a valóságát.
A történelmi helyzet, a tömegek tudata, a kommunista teóriának és szervezetnek, annak napi és társadalmi méretekben lévő gyakorlatának a hiánya mind teljességét, mind társadalmi nagyságát tekintve, a szociáldemokrata-bolsevik kiteljesedést, a pártállamot tette lehetővé és valósította meg aztán.
De a közvetlen termelők termelés és társadalom feletti uralmának a gondolata, gyakorlata se enyészhetett el oly könnyen, főleg, hogy a bolsevik párt hatalma, a polgárháború, az ún. hadikommunizmus „semmiért valamit” – egyébként kényszerűen folytatott, és egyben „kommunista” elosztássá ideologizált – gazdálkodása nem gazdag szolgát, hanem éhező rabot csinált belőlük.
A gyári szovjetek a maguk csúcsvezetéssé lett hierarchiáival, az inkább munkásellenőrzés, mint munkásönigazgatás korlátoltságával,[23] vezető szerveikben az osztálytársadalom-restaurációs párt(ok) delegáltjaival végül a bolsevik hatalomátvétel bázisává lettek; olyan mechanizmussá, ami aztán felülről lefelé működésre volt kapcsolható, ami a felszámolásukat is előkészítette egyben.
A szovjet általi munkásellenőrzés alárendelése a bolsevik párt hatalmi, illetve polgárháborús szükségleteinek a szakszervezeti munkásellenőrzés felé mozdította a munkásságot; de ennek – egyébként a valódi kommunista forradalomhoz képest akár restaurációvá is fajulható kezdetnek – e körülmények között nem történhetett meg a progresszív kiteljesedése. Még annyira se, hogy immár az államivá lett szovjetek kezdeti, nem-állami időszakát újra eljátsszák. A végjáték pedig Kronstadthoz kötődik: Gyenyikin s Vrangel legyőzésével, a lengyelországi hadjárat, majd a polgárháború lezárásával már nem lehetett tovább azzal fékezni a tömegeket, hogy a fehérekkel folytatott harc okán adjanak valamit a semmiért cserébe. Péterváron és Moszkvában a fejadagok újabb és újabb csökkentésére válaszul sztrájkhullám söpört végig. Ezt az inkább Csekával, mint kenyérrel növelt fejadagokkal sikerült letörni, ami egyben a kronstadti matrózok elégedetlenségét a nyílt lázadásig növelte. De a felkelés(ek) elfojtása, a nélkülözések, a polgárháború és öröksége, a rend és béke utáni vágy, az OSZDMP(b) (1918-tól új nevén Oroszországi „Kommunista” (bolsevik) Párt, O„K”(b)P) uralma, terrorja, ehhez a túlélés, illetve a „kisebbik rossz” pragmatizmusa, vagy épp a „másképp nem épülhet fel az új világ” naivitása, majd végül a NEP államkapitalista jellegű (aztán sztálini fordulattá levő) konszolidációja a munkásság forradalmi erejét alkalmi vadsztrájkokká és párton belüli frakcióharcok hivatkozási alapjává „szelídítette”.
A parasztság már nem volt ennyire „könnyű” eset. Nem csak azért, mert a termelés és a szállítás megbénulása, az éhezés és a polgárháború a munkásság létszámát nagyban csökkentette (1920-ban a modern ipar munkássága mindössze 1,2 millió főt számlált; az összipari termelés az utolsó békeév harmadára zuhant).[24] Hanem azért is, mert a közvetlen termelők uralma a paraszt számára a rekvirálások elleni fellépést is jelentette. Nem véletlenül jelent meg a parasztság felkeléseiben az államellenesség a várossal szembeni gyűlölet, sőt az antiszemitizmus reakcióssága mellett. Kedvező körülmények között az elnyomatás elleni harc progresszívvá, valamint forradalmivá szerveződött – lásd Mahnovscsina[25] – másutt a bandaharcok szintjén maradt. Ám a bolsevik szervezettséggel, társadalmisággal a parasztság felkelései, szervezetei nem tudtak hasonló szintűt, ám lényegét meghaladva tagadót állítani. 1920-21-re nem is ennek létrehozásával rettentették meg a bolsevik pártállamot. Hanem a számukkal és méreteikkel: a polgárháború befejezésével, az attól való félelem múlásával, hogy a földbirtokos arisztokrácia visszatér és elveszi a földet, azaz a bolsevikokkal való kényszerű, „kisebbik rossz” szövetség felbomlásával Ukrajnában a Volga és a Don mentén, Közép-Ázsiában, Szibériában anarchista szervezettséggel és színezettel, valamint Voronyezs és Tambov körzetében tört ki parasztfelkelés. Ez utóbbi több mint 25 ezer fegyveres felkelőt jelentett, és a hadsereg bevetésével is csak 1922 végére sikerült leverni. S a kronstadti, lázadássá váló elégedetlenség másik oka pontosan a vidék helyzete, a faluval való eleven kapcsolat megléte, a rekvirálások és a terror okozta, immár vállalhatatlan szenvedés közvetlen tapasztalata volt. Kronstadt történelmi szerepe, helyzete, hadászati fontossága, a közvetlen termelők uralmának követelése az osztálytársadalmi működésekkel szemben a lázadást kulcsfontosságúvá, és történelmi jelentőségűvé tette. És ez az „új despotákra”, a „bőrkabátos kizsákmányolókra” gyakorolt hatáson is lemérhető: az O„K”(b)P forradalmi tendenciájú ellenforradalmi szervezete nem csak leverte e lázadást, hanem saját szervezetét még katonai-hierarchikusabbá centralizálta (X. kongresszus, a frakciók betiltása), társadalmát jobboldali fordulattal kvázi államkapitalistává reformálta (NEP); ezzel pedig ama forradalmi tendenciát végleg felszámolta, a forradalmiságának illúzióit demokratikus-polgári-jóléti óhajokká degenerálta. De azzal, hogy a parasztság konszolidációja a piac legalizálásával történt, a pártállam uralmával gazdaságilag, így előbb-utóbb politikailag konkuráló magántőkés-nepman-gazdagparaszt „klasszikus” kapitalista figuráit is sikerült életre keltenie, a továbbra is ellenséges külföld környezetében.
E szituációban azonban előbb-utóbb el kellett dönteni a kérdést: a tőkefelhalmozásnak rendelődik-e alá az állam, vagy a (párt)állam hatalomfelhalmozásának rendelődik-e alá a tőke. Az első eset azt jelentette, hogy az adott kapitalista viszonyokhoz mérten túliparosodott, azaz tőketúltermeléssel ellátott külföld olcsóbban fogja annál kész- és félkésztermékekkel fenntartani (és alulfejleszteni) az ország tőkefelhalmozását, mint amennyibe az ipar megteremtése kerülne. A profit és megtérülés állt volna az első helyen; így az uralkodó osztály a külföldtől és a külföldi tőkétől függött volna, belül a kapitalisták és a pártállam konkurenciaharcával, mindennek összes következményével együtt. A második esetben a tőke belső, kibékíthetetlen ellentmondásait újabbal kellett volna tetézni: a (párt)állam hatalomfelhalmozásának való alárendeléssel. Ez esetben a tulajdoni elválasztás, a bérmunka, a piac, az áruérték megléte és szocializációja mindenkitől tőkelogikát követelt volna, és a pártállam hatalomfelhalmozása, az ipar és mezőgazdaság ennek megfelelő (át)alakítása, a tőkés szemmel nézve vállalhatatlanul lassan, vagy épp soha meg nem térülő, de a fennmaradáshoz elengedhetetlen ipari bázis kialakítása a tőkelogikát állandóan megsértette volna, alacsony termelékenységet, rossz hatásfokot, sajátos termelési zavarokat eredményezve.[26] Ez utóbbi történt az 1920-as évek végétől. S attól, hogy a tőkét teljesen alárendelték a pártállam hatalomfelhalmozásának (iparosítás, kollektivizálás, első ötéves terv), hogy a párt nomenklatúrája lett a kizárólagosan uralkodó osztály, a pártállam uralmát, uralkodó osztályát más tőkékkel, államokkal, egyben „saját” elnyomottaikkal és kizsákmányoltjaikkal szemben fenntartandó, az OSZDMP(b)-O„K”(b)P (illetve 1925-től V„K”(b)P)[27] ellenforradalmisága új formát kapott. Immár nem csak arról volt szó, hogy a naiv kezdetekhez visszareformálhatatlanná, a kommunista forradalmat minden szempontból csak megfojtaniképes osztálytársadalom restaurációvá vált. Hanem arról, hogy – szemben a NEP időszak államkapitalizmusával, amikor a gazdasági-politikai uralom sokszereplősé válásával a pártállamon belül, minden tiltás ellenére kvázi frakciókként megjelenő ellentmondások a párton belüli pártállam-elleniséget legalább illúzió szinten lehetővé tették – az uralkodó osztály önmagával szemben táplált illúzióit is fel kellett számolni.
Olyan uralkodóvá vált, aki nem tekinthetett önmagára puszta eszközként, a kommunizmus eszközeként, s ezért a „hatalmat a hatalomért” működések, a pártállam stb. elleni kritika jogát, vagy legalábbis lehetőjét sem volt szabad fenntartania immár.
Olyan uralkodóként kellett önmagára tekintenie, aki az uralomért van, aki már nem céllá levő eszköz, hanem maga a cél, és ezt címkézi fel úgy, hogy a szocializmus építése, kommunizmus, kommunista párt… S egyben úgy, mint akinek eme „hatalmat a hatalomért” uralom (csak) a munkája, annak összes áldásával (és átkával) együtt.
A tömegnek reszketnie kellett az apparátus előtt – és az apparátusnak a csúcsvezetés előtt. A naivitást végleg felváltotta a legjobb esetben is csak részigazságokon alapuló hazudozás, gőg, lenézés. Mint ahogy a polgárháborús komisszárt, ki az új világért a végkimerülésig, meg a hősi halálig harcolt (és parancsolt), a teoretikust, aki a szocializmus építéséért kritizálta és alakította az irányvonalat, felváltotta a bürokrata, a karrierista, az elvtelen, a tudatosan elitista. És aki erre nem volt képes, annak mindenképp pusztulnia kellett az uralkodó osztályból – és a világból is gyakran. Ez már nem gerjeszthetett egy új, kommunista tendenciájú proletárforradalmat, s az nem léphetett túl kommunista párttá válva a kommunistának hazudott bolsevik szervezésen a valódi kommunista proletárdiktatúra társadalmasításához, szemben a bolsevik (párt)államosítással. A kezdeményezés a pártállam uralkodó osztályáé maradt, s az adott időszakban érdekeinek leginkább megfelelő sztálini radikalizmus eljuttatta őt addig a végpontig, ahonnét csak a vegytiszta kapitalizmushoz lehetett reformálódni. S mint nem tisztán tőkés működés, kommunistának mutathatta magát mind a proletariátus, mind az uralkodó osztály és ideológusai számára a világ öt kontinensén. Vagyis teljesen konzerválta a Szovjetunió antikommunizmusát.
**
Paul Avrich könyvének pontosan az az erénye, hogy nem hódol annak a történelemszemléletnek, amely csak egyéneket lát és láttat, amely így egyéni hajlamokkal, jósággal, gonoszsággal, patologikus személyiségtorzulásokkal magyarázza a történelmi események okait, folyamatait. De úgy sem tagadja a történelmi-társadalmi meghatározottságokat, hogy az alávettettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek (osztály)harcait eleve forradalminak, tisztának, nemes lelkűnek kategorizálja, amelyet aztán kívülről, az eleve egy, osztatlan és gonosz uralkodó osztály – esetünkben például a világkapitalista összeesküvés már az elnevezését tekintve félelmetes ellenforradalmi szörnyetege, az OSZDMP(b) – befog, eltapos, a saját céljaira fel- és kihasznál… Avrich nem fekete-fehér kettősségekben gondolkodik, hanem az eseményeket történelmi, társadalmi, gazdasági, kulturális, tudati összefüggésekben, azok egymásra ható dinamizmusában tárgyalja. A könyv másik erénye, hogy ezen belül empátiával viseltetik a szereplők iránt, illetve kiáll Kronstadt felkelői mellett.
Fogyatékossága a műnek, hogy a történelmi folyamatok ábrázolása két okból sem teljes. Az egyik, hogy a kronstadti eseményeket közvetlenül kiváltó okokat nem fejti vissza, nem magyarázza meg azok mélyebb okait. Persze, ez valószínűleg egyrészt a helyhiány következménye, másrészt pedig azé, hogy Avrich az elhallgatott, mitizált vagy épp démonizált Kronstadtról, nem pedig a szovjet/orosz forradalomról akart írni. A könyv másik fogyatékossága pedig az, hogy a kapitalizmus meghaladva tagadásának perspektívája, valamint az elnyomottak, kizsákmányoltak, kisemmizettek lázadásának eme perspektívához való viszonyítása/viszonyulása nem teljes, nem tiszta e munkában. Mi e két fogyatékosságot – a magunk kritizálható-kritizálandó módján – megpróbáltuk kijavítani, vagy legalábbis hozzájárulni a kép teljessé tételéhez. Ám Avrich munkája önmagában is megkerülhetetlen, ha meg akarjuk érteni az oroszországi forradalmat.
—
[1] Megjegyeznénk azt, hogy a modern osztályharc korabeli tudatformái, elképzelései nemigen terjedtek túl azon, hogy munkáshatalom. Vagyis azon, hogy minden marad a régiben, leszámítva azt, hogy az urak eltakarodnak, vagy épp eltakarítják őket, s helyükre a proletariátus kerül. Így a fejlett „új világ” olyan lenne, mint a régi: gyárak, mezőgazdasági üzemek, városok, falvak… Vagyis eme elképzelés szerint a termelőerők fejlesztése a társadalmasítás viszonyainak fennmaradásához nem feladat; a kapitalizmus termelőerői, eszközei, világa is elég fejlettek ehhez. E statikus elképzelés viszont azért (is) lehetett annyira elterjedt, mert e tömegek számára a kapitalizmus a kapitalizmus politikai-gazdasági intézményeivel is felszámolhatónak tűnt: meghódítható várként voltak elzárva a munkásság előtt ezek az intézmények. S ezen intézmények használhatatlansága a forradalmi célok érdekében csak „meghódításukkal” nyert bizonyítást: a „jóléti államokkal” vagy épp a Szovjetunió 70 éves fennállásával.
De a „meglévővel a meglévő megváltoztatható” könnyedsége a tömegek nagyobb aktivitását is jelentette. Könnyebben volt elképzelhető így az „új világ”; s a tömegek ezért könnyebben hitték – messianisztikus, sőt gyakran chiliasztikus révülettel –, hogy létrehozható, irányzattól függően szívós reformista harccal, vagy hősies összeesküvéssel, terrorral, puccsal vagy a tömegek forradalmának szervezésével.
Ám e „könnyedség” az elmélethez való könnyed viszonyt is előidézte. Ha a „készen kapott”, nyilvánvaló és kézenfekvő módszerekkel, eszközökkel változtatni lehet, akkor a cselekvés lesz az első, a politikai aktus a lényeg; s a valóság kritikai elmélete „csak” adalék, illetve katalizátor. Ez pedig Oroszország hosszú forradalmában (is) lépten-nyomon megnyilvánult; nem véletlen például az OSZDMP(b) támogatottsága, a tömegek érte és szervezésében való harca 1917-ben.
[2] Ez csak az 1825-ös felkelés leverése után változott; de, mint a korabeli termelési-társadalmi viszonyokhoz mérten „legtársadalmibb” szervezet, vagyis kulcsszereppel bíró/bírható működés, potenciális veszélyforrás volt a cári rendszerre vagy épp a cárra nézve. S a hadsereg reformja, az általános hadkötelezettség 1874-es bevezetése, mint a kapitalizálódás társadalmiasulásának eredménye a modern tömeghadsereg kialakításává lett: a modern ellentmondások hadseregbe való beépítésévé, a tiszti kar és a legénység közti ellentmondások olyan társadalmi osztályellentmondásokkal való telítésévé, amely társadalmak, társadalmi-gazdasági alakulatok közötti harccá válhatott, illetve a háborús hadsereg ezt katalizálhatta. Ez pedig 1917 viszonyai között a cári rendszerre nézve végzetes mértékben járult hozzá a forradalom folyamatához.
[3] A felkelés egyik előfeltétele a Nagy Péterrel kezdődő modernizáció volt. Ez az orosz cári-feudális viszonyok stabilizálását jelentette a Nyugat kapitalizációjának termelőerőivel, azaz a technológiák, a műveltség, a külföldi nyelvek stb. elsajátításával, átvételével. Mindezt szándék szerint úgy és annyiban, hogy azok ne váljanak a rendszerre nézve destabilizáló, romboló erőkké, azaz a kapitalizáció teljességévé. A másik előfeltétel a Napóleon elleni háborúk során nyugati tapasztalatokat szerzett, felvilágosult-felvilágosuló nemesség és/vagy tisztek rétegének kialakulása volt. Léthelyzetük, ismereteik, érdekeik, a legfeljebb „primitív” parasztlázadásra képes néptömegek, és e lázadások tapasztalatainak az eredményeképp 1825-ben a tömeget helyettesítő összeesküvés prototípusát teremtették meg. Hősiességük, hogy mindenre elszántan mertek fellépni a cári önkényuralom ellen, mind a politikai aktivizmust, mind a szervezeti kérdést tekintve inspirálóan hatott a 19. századi forradalmi mozgalmakra, Herzentől Bakunyinon át a narodnyikokig és Leninig.
De minden cári elnyomatás és megtorlás ellenére ama nemesi réteg sem tűnt el teljesen. Illetve újból létre „kellett” jönnie, mivel a Nyugat kapitalista fejlődése és Oroszország társadalmi problémái számos kérdést vetettek fel. Ám a 19. század orosz viszonyai között a felvilágosult polgárság (és annak értelmisége) nagyobbrészt hiányzott, vagy épp nem is létezett se felvilágosult, se más formában. S a nemesség egy szűk rétege, gazdasági érdekeltségeiből következőleg (lásd pl.Tolsztoj Pierre Bezuhovját, Levinjét vagy Turgenyev Apák és fiúkját) és/vagy a „fejlett” nyugati világ értelmiségével, forradalmi mozgalmaival szoros kapcsolatot tartva (ismét) sajátos kritikákat, forradalmi gondolatokat fogalmazott meg, komoly hatást gyakorolva a forradalmi gondolkodásra. A 19. századi orosz irodalom másról se szól, mint e gondolatok kifejezéséről. Ezen irodalom csúcsa Dosztojevszkijben öltött testet. Egyébként vele s irodalmával kapcsolatban a Részeg Hajón is jelent meg írás a Részeg Hajó 3. számában „Dosztojevszkijről” címmel.
[4] Lásd ehhez Marx válaszát V.I. Zaszulics levelére, illetve Marx fogalmazványait: MEM 35. Budapest 1976, illetve MEM 19. Budapest 1969.
[5] Észak-Oroszországban, illetve Szibériában viszont nem. Egyébként álljon itt néhány adat: 1905, európai Oroszország: 9,2 millió parasztgazdaság, 100,2 millió gyeszjatyina közös földdel tömörül obscsinákba, ezenkívül 2,8 millió parasztgazdaság 23 millió gyeszjatyina földdel (osztott föld, örökíthető, csak más paraszti rendűnek is adható, zálogba nem tehető).
20. század eleje, európai Oroszország: 107.815 obscsina, 232.907 település. Átlag 95 parasztgazdaság és átlag 302 férfi obscsinaként.
1905, európai Oroszország: 119 millió paraszti gyeszjatyina osztott föld (illetve további 15 millió kozák föld), magánkézben 94 millió (ebből 50 millió nemesi, 25 millió paraszti, beleértve a parasztkereskedők és a közösségek magántulajdonában álló földeket), 19 millió egyéb (kereskedői, polgári, külföldi, egyházi, kolostori, városi tulajdon). A paraszti föld kizárólag szántóföld, rét, legelő, kevés megműveletlen föld, de erdő nélkül. A nemesin több a megműveletlen föld és az erdő, az államin pedig döntően erdők találhatók. A megművelt területeket illetően tehát mások az adatok; a korabeli földművelésügyi miniszter becslése szerint paraszti földbirtok (obscsina és magán egyaránt): 143 millió gyeszjatyina, magán (nem paraszti): 35 millió gyeszjatyina, állami: 6 millió gyeszjatyina. A kb. 25 millió gyeszjatyina paraszti magántulajdonból 13,2 millió volt egyéni, 3,2 millió obscsina-magánbirtok, 7,7 millió paraszti társulásoké, vagyis a magánkézben levő föld kb. 26%-a.
1860-ban az átlagosan egy felnőtt férfira jutó földterület: 4,6 gyeszjatyina, 1900-ban: 2,6 gyeszjatyina, Dél-Oroszországban még súlyosabb a helyzet: 2,9-ről 1,7 gyeszjatyinára csökken.
1916 elején: az akkor 13,5 millió paraszti háztartásból 6 millió nyújtott be igényt magánosításra; 1,436 millió vált ki magántulajdonnal az obscsinából (10,6%).
Egyébként az európai Oroszország 119 millió gyeszjatyinából 25,2 milliót (21,2%-ot) érintett a sztolipini reform; elbírálás alatt volt még 9,1 millió gyeszjatyina. S a bérleteket is beleértve a parasztoké volt ekkor a föld 89,3%-a és az állatállomány 94%-a; de pont a bérlet, annak költsége, terhe volt az egyik olyan forma, amiben a parasztok alávetettsége, földnélkülisége és földéhsége megnyilvánult (forrás: ru.wikipedia.org/wiki/ Столыпинская аграрная_реформа)
[6] Vö.: V.I. Lenin: A kapitalizmus fejlődése Oroszországban; ezen belül például a Kritikátlan kritika c. vitairat. (Lenin Összes Művei (LÖM) 3. kötet 569-594. oldal 1964.)
[7] Mindez egyébként számos szervezet, mozgalom létrejöttét, továbbfejlődését, szakadását stb. eredményezte, amelyek közül volt, amelyik az OSZDMP(b) radikalizmusát is meghaladta. Narodnyikok, terroristák, eszerek, azok különböző áramlatai, anarchisták…
[8] Megjegyzendő, hogy a cári Oroszország és a sztálini, „kifejlett” Szovjetunió terjeszkedése között pont az a különbség, hogy a tőkés Oroszország expanziója a tőkefelhalmozás által a végtelen nagyságok felé kényszerítetten történt (hasonlóképp Nagy-Britanniához, Németországhoz, az USA-hoz stb.), míg a pártállam hatalomfelhalmozásának alárendelt tőke ilyen expanziós kényszert nem gyakorolhatott. A nomenklatúra uralma nem igényelt új területet, piacot stb., hanem csak „hatalmat” az alávetettjei felett. S ez önmagában nem követelt gyarmatosítást cári-tőkés, vagy épp angol mintára, tőkés céllal, tartalommal. Ám a külvilággal szembeni védelem azt már megkövetelte, hogy ütközőzónákat hozzon létre a Szovjetunióhoz legalább lojális, vagy az ő pártállamába beintegrált társadalmi rendszerekkel. S mindezt akár Sztálin is megideologizálhatta azzal, hogy párhuzamot vont a cári-birodalmi Oroszország, és a Szovjetunió között. A felszínes hasonlóságokkal szemben a lényeg viszont akkor is az, hogy a társadalom újratermelésének logikája különböző volt, s ez a háború vagy a területi expanzió kérdéseiben (is) megnyilvánult. Ezért nem lehet a jelen Oroszországát a Szovjetunióval összevetni: előbbi (újra) tőkés, kapitalista működés, annak összes következményével együtt.
[9] Az első szovjetek 1905 nyarán alakultak meg a gyárak sztrájkbizottságainak területi alapon történő egyesüléséből. E szerveződéseket a cári Oroszország körülményei egyrészt gazdaságiból politikaivá, másrészt a nagy ipari központokat (Pétervár, Moszkva) behálózókká és szervezőkké radikalizálta. Csúcsvezetéseik döntően egyes üzemek küldötteiből, kisebb részt szakszervezetek küldötteiből, még kisebb részt pártok (eszer, bolsevik, mensevik és más kisebb pártok) delegáltjaiból álltak. Katona-, és parasztszovjetek is megjelentek, előbbiek sokszor munkásszovjetekbe ágyazva. 1917-ben viszont a csúcsvezetésben, a végrehajtó bizottságokban már inkább a pártdelegáltak domináltak (ezzel szemben például 1905-ben a közvetlen pártdelegáltak nem kaptak mindenütt szavazati jogot).
[10] E belső háború részeként kell megemlítenünk a pogromok, a feketeszázas mészárlások, a nemzetiségi-vallási ellentétek szításának cári gyakorlatát.
[11] Nem beszélve arról, hogy a háború első évében mintegy 60 ezer tiszt veszett oda; a háború előtt a tisztek száma 40 ezer körül volt. Vagyis a tiszti állomány erőteljes „felhígulása” sem kedvezett a cárhoz és a cárizmushoz való feltétlen hűség fenntartásának.
[12] A mensevik szárnyat pont a polgársághoz való kötődése, és a polgári politika reménytelensége bomlasztotta. Az eszer pártot pedig paraszti bázisának differenciálódása és a forradalom követelményei, illetve a forradalommal kapcsolatos elvárások bontották szét már 1917 előtt. 1917-től pedig a polgári, Ideglenes Kormányban résztvevőktől a bolsevikok mellé- (majd alá- és ellen-) radikalizálódó baloldali eszerekig, és a hajlíthatatlan, majd a baloldali eszerekkel szétszóródó, „csak egy forradalom lehet, hol a gyár a munkásé, föld a paraszté lesz” maximalistákig bomlottak.
[13] Helyi szinteken a bolsevik és a mensevik szárny gyakorlati együttműködése gyakran felülírta vagy érthetetlenné tette az emigrációban lezajló „teoretikus” vitákat és szakadásokat; de hát az OSZDMP, mint a fennállót fennállóvá változtató szervezet lehetett ilyen pragmatikus. A kommunisták viszont nem lehetnek, mivel nem a fennálló az „alapjuk”, hanem annak ellentmondásai, azok megértése és meghaladva-tagadása; nem meglévő termelési viszonyok kiteljesedéséért küzdenek, akár nem tudva de csinálva (lásd polgári forradalmak), hanem a meglévők eltörléséért és a velük nem kompatibilis, őket társadalmisággal, nemzetköziséggel stb. meghaladva tagadók létrehozásáért. A kommunista elmélet nem pusztán ideológia, s az nem puszta alárendeltje, katalizátora az akcionista gyakorlatnak. Hanem egyszerre teória, cselekvéssé levő, a cselekvést szigorúan meghatározó irányelv és olyan cselekvés, amely anyagi erőként anyagi erővé, valós viszonyokká teszi a teóriát.
[14] Itt persze nem a jövőbelátó kristálygömb birtoklásáról van szó: maga Lenin is azt mondta 1917 januárjában, Zürichben egy előadáson, hogy az ő életében lehet, hogy nem is lesz forradalom. Ama elmélet arra adott lehetőséget, hogy felismerjék az adott helyzet szükségszerűségeit és lehetőit, kijavítsák hibáikat, megfelelő stratégiát és taktikát dolgozzanak ki – már a forradalom győzelméért, ami számukra egyet jelentett a hatalom megszerzésével. Ám mindez különbözik egy maximalista eszernek, vagy anarchistának a forradalomhoz (és a valósághoz) való viszonyától; utóbbiak „feltétlen” forradalmisága, bármennyire is szimpatikus mind tartalmát, mind elszántságát, hajlíthatatlanságát tekintve, inkább nevezhető hitnek, mint a felismert szükségszerűség szerinti cselekvésnek, attitűdnek. Lenin, illetve az OSZDMP(b) más vezetői, tagsága pedig bármennyire is tendáltak a dialektikus és történelmi materializmus felé – akár egymással vagy épp Leninnel szemben – bármennyire is a konkrét helyzet konkrét elemzésével alakították ki álláspontjukat, mint osztálytársadalom-restaurációs párt végeredményben nem érthették meg se önmagukat, se a kapitalizmus totalitását, se a kommunizmus szükségességét, követelményrendszerét. Elég csak két dologra gondolni: 1, hogy a hierarchikus pártszervezetet, államosítást, (vagy azzá lehető-levő termelési szervezetet, viszonyokat stb.) nem utasította el maradéktalanul még a legradikálisabb, szinte bolsevizmuson túli bolsevik sem. 2, hogy Lenin maga a polgári materializmus talaján állva támadta a kapitalizmust, illetve az orosz viszonyokat (lásd Anton Pannekok: Lenin mint filozófus c. munkáját: http://barricade.hol.es/program/program.html illetve http://barricade.hol.es/program/Pannekoek_Lenin.zip ). S ehhez még hozzátehetjük azt, hogy az állami, a német hadigazdálkodás mintájára szervezett kapitalizmust megfelelő (bolsevik) vezetéssel, társadalmisága okán alkalmas eszköznek tartotta a „szocializmus” építésének a megkezdéséhez, illetve a „szocializmus” teljessé tételéhez (lásd „Állam és forradalom”, LÖM 33. köt. 3-115. o., illetve „Megtarthatják-e a bolsevikok az államhatalmat” c. írását, LÖM 34. köt. 289-338. o.). Ám azt is látni kell, hogy a bolsevikok ama hatalom megszerzésére is mint eszközre tekintettek; nem véletlen a kritika, a frakciók, csoportok léte a párton belül (pl. a „párt alárendelése a világforradalomnak” kérdése, vagyis a hatalom feladásának a felvetése Breszt-litovszk kapcsán; Mjasznyikov, a munkásellenzék stb. stb. megjelenése például). De pont ott volt a baj, hogy az államnak, a hierarchiának, a parancsnak stb., mint eszköznek valójában célként kellett, és kell funkcionálnia: e viszonyok atomizációt követelnek és valósítanak meg, az pedig atomizáló vezetést követel. Először annak nevében, hogy eme (elitisztikus) vezetés az előfeltétele az „új világért” való tudatos cselekvésnek – és az így öntudatlanított tömeg alapot is ad e téveszmének; másodszor pedig annak nevében, hogy elitként élni kellemetesebb és biztosabb, mint éhező parasztként, vagy végletekig kifacsart gyári munkásként. S amennyiben a párt(állam) fejlődése az utóbbiig jut, az azt is jelenti: az eszköz céllá, az elmélet hatalma és kritikája a „hatalom a hatalomért” elméletévé és parancsaivá, a naivitás vadsága pedig a legvadabb karrierizmussá lett.
[15] V.ö.: L.D. Trockij: A forradalomról. A permanens forradalom. Zárt kiadás [é.n.]
[16] Ezt nem ellensúlyozta a gyári szovjetek egymás közti, alkalmi segítségnyújtása. Például 1917 júliusában a szakmunkáshiánnyal küzdő moszkvai Guzson üzem a pétervári Putyilov gyár üzemi bizottságainak összevont ülésén hozott döntés következtében lett kisegítve pétervári hengerészekkel, hegesztőkkel, sorjázókkal, hogy a Guzson művek munkásainak bizottsága ne valljon kudarcot „a gyári ügyek önálló és energikus bonyolításában”. Dmitrij Csurakov: A munkásönkormányzatok közösségi aspektusai az 1917-es orosz forradalomban in: Ruszisztikai könyvek III. 1917 és ami utána következett; főszerkesztő Krausz Tamás, szerkesztő: Schiller Erzsébet. Egyébként a szovjetek, az állam és a munkásság viszonyáról: Eszmélet 38. Gyimitrij Csurakov: A munkásönkormányzatok az 1917-es orosz forradalomban.
[17] 1918-20 között az állami elosztás a kormányzóságok fővárosainak amúgy is nyomorúságos élelmiszer fogyasztását csak 20-30%-ban tudta fedezni; a többit a Cseka minden erőfeszítésének ellenére a batyuzók s a feketepiac szolgáltatta.
[18] A fehérek s katonai(!) vezetőik, Kolcsaktól, Jugyenyicsen, Gyenyikinen át Vrangelig ezt a perspektívát próbálták összorosz szinten megvalósítani. Nyílt ellenforradalmi tevékenységük, a polgárháború kirobbantása egyben a bolsevik pártra, illetve belső lényegének dinamizmusára, kiteljesedésére is serkentőleg hatott. Egyrészt úgy, hogy a Kerenszkij-kormány ellenforradalommal szembeni gyengeségét bizonyították a Kornyilov-lázadással, vagyis előmozdították a bolsevikok erejének és népszerűségének növekedését, azaz november 7-ét. Másrészt úgy, hogy a bolsevikok a szovjeteket nem csak bolsevikokat támogató szervezetekké, hanem a „fentről lefelé” gépezet parancsvégrehajtó szerveivé változtassák a polgárháború kényszerére hivatkozva.
[19] Úgy gondoljuk, hogy ha valamin, akkor e néhány mondaton el kell gondolkodnia (majd) az eljövendő kommunista forradalom mozgalmának s leendő pártjának.
[20] A jó demokraták azon nyafogása, hogy az 1917 novemberében megválasztott, s 1918 januárjában összeült Alkotmányozó Nemzetgyűlést szétkergették, vagy a legrosszabb naivitás kifejeződése, ami végül a tőke tömeggyilkosságaihoz járul hozzá, vagy a kapitalizmus uralkodó osztályaként, vagy annak érdekében történő ellenforradalmi fellépés. A bolsevik hatalomátvétel után hozott dekrétumokat (földről, békéről stb.) az – egyébként az európai Oroszország választásra jogosultjainak mindössze 49,1%-ával megválasztott – gyűlés semmisnek nyilvánította; ezzel önmagát a háború folytatójává, a földosztás további halogatójává, a szovjetek, illetve a közvetlen termelők termelés feletti uralmának kapitalista visszafejlesztőjévé tette. Vagyis a forradalom folyamatát kívánta megakasztani. De 1918 elején már nem volt eljátszható 1917 közepének Ideglenes Kormánya; s a mi szempontunkból a tragédia az, hogy a bolsevikok szervezésében, illetve a bolsevikok kergették szét ezt a gyűlést, nem pedig a kommunista párttá lett tömegek. S a bolsevikok forradalmiságába vetett hit újabb bizonyítéka az, hogy e szétkergetésnek az anarchista Zseleznyakov volt a „vezetője”. A választási adatokról bővebben: http://terkepek.adatbank.transindex.ro/belso.php?nev=132 . Egyébként Oliver H. Radkey: Russia Goes to the Polls: The Election to the All-Russian Constituent Assembly, 1917, és N. V. Svyatitsky: A Year of the Russian Revolution. 1917-18 c. munkák a Transindex.ro-n közölt 44 millió választáson részt vett szavazó helyett kb. 41,7 millió, illetve 35,7 millió szavazóról beszélnek; így ahhoz a 49,1% -hoz hozzá kell tennünk azt, hogy legfeljebb.
Az az összeesküvés-elmélet pedig, hogy a november 7-i hatalomátvétel valójában csak azért történt, hogy Lenin személyes hatalmát biztosítsa – tehát már nem az OSZDMP(b) puccsáról, hanem egyetlen ember hatalomvágyáról beszélünk – jó hazugságként azon a részigazságon alapul, hogy november 8-án ült volna össze a II. Szovjetkongresszus, s ha november 7-én nincs felkelés, akkor ott nem bolsevik kormányt választottak volna. A gond csak az, hogy a kongresszuson a 649 küldöttből 390 volt bolsevik. Gond az is, hogy a forradalmat tömegek csinálták, s hogy ennek csak szervezője lehetett és lett a bolsevik párt; ha megválasztottak volna egy tömegtámogatás nélküli kormányt, annak mindenképp meg kellett volna buknia. A bolsevikokat pedig a szovjetek tagsága nem kívánta megsemmisíteni: még a vasutasok szakszervezetének a tiltakozása sem jutott odáig, hogy a bolsevik párt felszámolását követelje. Sőt, a bolsevikokat nélkülözhetetlennek tartották a forradalom folytatásához. De hát az összeesküvés-elméletek számára nincs érthetetlenebb dolog, mint a társadalom, annak tömegei s azok forradalma; hívői eliten, és atomizált egyedek halmazán kívül nem lát(hat)nak mást.
[21] Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy a forradalmi tömegek mind a konkrét tudásukat, mind a mentalitásukat tekintve nem tagadták a bolsevik pártsémát, a hierarchikus vezetés szükségességét, vagy azt, hogy politikaivá és gazdaságivá válasszák szét, hierarchizálják és ezzel osztálytársadalom-restaurációvá erodálják a forradalom folyamatát. A munkásság, a katonák, a parasztok tömegeinek számára 1917 őszén az „urak” feletti és helyetti hatalom egyet jelentett a bolsevik hatalommal; előbbiek felfogása szerint az ő hatalmuk a szovjetekben a párt hatalmával vált eggyé (vagy legalábbis kellene eggyé válnia). Mivel azonban végül is egy hierarchikus párt szervezte őket, nem pedig ők saját magukat egy minden hierarchia, tulajdon, áru, tőke, állam-elleni párttá, ezért eme ténylegesnek gondolt vagy csak remélt „összefolyást” hamar alá-fölérendeléssé dermesztették és törték a valóság szükségszerűségei. Nem véletlenül beszélünk tehát kommunista tendenciáról a forradalom s folyamata kapcsán: a teljességhez több kellett volna. De hát a történelem nem megrendelésre készül.
[22] Pláne a hadikommunizmus időszakában, ami, mint a külfölddel és a külföldi tőkével szemben álló, magáncsere-, és magántulajdon-ellenes államisággal, kommunisztikus illúziókkal szolgált. És mint a teljes uralomért harcoló párt (polgárháború, az ország nem teljes területének birtoklása stb.), mint nem teljesen konszolidált forradalmi tendenciájú, de lényegénél fogva forradalmivá nem reformálható, ellenforradalmi szervezet, önmagáról is elhihette ezt.
[23] Jó néhány (szélső)baloldali számára a munkásellenőrzés már a kapitalizmus felszámolásával egyenlő. Holott az csak a meglévő viszonyokon belül maradás; nem több annál, mint hogy a termelőeszköz tulajdonosát ellenőrizzék, a tőkeviszony szükségszerűségeit és kényszereit továbbra is fenntartsák; nem több tehát egy új(abb) könyvelő megjelenésénél a régi kuplerájban. De az is elégtelen a kapitalizmus termelőerői és termelési viszonyai közötti – a rendszer növekvő működésképtelenségét, káoszát okozó – ellentmondások pozitív megoldásához, meghaladva tagadásához, ha a munkásság önmagát igazgatja az üzemen belül; ez még mindig fenntartja az üzemek közötti tulajdoni elválasztást. Egymással kell összeszerveződni, egymásnak kell helyet biztosítani a tanácsokban; konszenzussal kell meghozni a döntéseket; amennyire lehet előnyben kell részesíteni az egyenlőt és a közvetlent a hierarchiával és a megbízottakkal szemben. A tulajdoni elválasztást e hálózatosodással kell felszámolni; s a tulajdoni elválasztást szükségképp újratermelő áruérték-összekötést pedig úgy, hogy a termelés, elosztás stb. arányait nem az áruérték elvontságában, egyenlőtlenséget teremtő egyenlőségében kell meghatározni és tervezni e hálózatban, hanem konkrétan, in natura kell nézni az erőforrásokat, a termelés lehetőit, azok szükségleteit, kielégítésük módját, feltételeit, a szabad személyiségfejlődés dinamikáját, szükségleteit kielégítendő (pl. 1 tonna acélt ennyi és ennyi ember termeli meg ennyi és ennyi idő alatt adott technológiával; a szükségletük annyi és annyi mennyiségű élelem, ruha, villamosenergia, ház, orvos stb.; s azok szükségleteihez adott termelési láncban kell amannyi emberi erőforrás, eszköz és így tovább; az 1 tonna acélhoz kell ennyi és ennyi szén, vas, tonnakilométer stb. stb.). A gyárak stb. tanácsai nem lehetnek elkülönült darabok, hanem eme hálózatban hálózati csomóponttá kell válniuk. A kommunista pártnak, mint nem-hierarchikusnak: nemzetivé, elkülönült közhatalommá, állammá nem lehetőnek pont az a feladata, hogy e hálózatot létrehozza, hogy eme hálózattá legyen; az a feladata, hogy társadalmibb (és tudatosabb) lévén a munkásellenőrzés-önigazgatás szerveinél, a gyárak, a forradalmi alakulatok, a földfoglalók, a munkanélküliek, a lakók stb. bizottságait, tanácsait a párt mozzanataivá egyesítse, s ezzel a párt minden konspiratív-önvédő, nem-hierarchikus elkülönülése megszűnjön: a párt társadalommá (és nem állammá) legyen. S e hálózatban, új társadalommá levésben kell az új viszonyoknak, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelő termelőerő (tudás, technika, eszköz, mentalitás stb.) fejlesztést végrehajtani a restauráció lehetőségnek megszüntetéséért, az új viszonyok stabilizálásáért. Viszont addig, amíg az új viszonyoknak megfelelő új termelőerő bázis nem alakul ki, tetszik vagy sem, a rendszert szükségképp gazdaságon kívüli kényszerrel, a külső-belső ellenforradalmi tendenciák elfojtásával, proletárdiktatúraként lehet csak működtetni. S ez utóbbi sem lehet elkülönült közhatalom, állam; ám, mint diktatórikus működés szükségképp veszélyeztetnie kell a szabad személyiségfejlődés társadalmának kialakítását. De hát a kommunistáknak nem csak a fennállóval és az ellenforradalommal kell harcolniuk, hanem önmagukkal is: nincs végső biztosíték arra, hogy a konspiráció, önvédelem, proletárdiktatúra ne váljon önmaga gyilkos karikatúrájává. Így a negatív tendenciákat csak fékezhetik – s ez a legtöbb, mi elérhető és ennyiben jobbak a bolsevikoknál, akik adott esetben öntudatlanul, ezért (ön)kritikátlanul, de maguk e tendenciák – tudatosan, kritika és önkritika útján kialakított kommunista irányelvek megértésével, megértetésével, következetes alkalmazásával, ekképp végrehajtva a kommunizmus létrehozásának történelmi feladatát.
[24] Lásd ehhez (is) Alec Nove: A Szovjetunió gazdaságtörténete című, Magyarországon zárt kiadásban megjelent munkáját. Annyit hozzáfűznénk, hogy A. Nove piacszocializmusával nem értünk egyet, sem pedig azon hajlamával, hogy korlátolt és pragmatikus módon a „fennálló és működő” gazdaság szempontjából vizsgáljon kérdéseket, ahelyett, hogy azt a kommunizmus (na nem bolsevik) perspektívájából tenné.
[25] Meg kell jegyeznünk azt, hogy a bolsevik-szociáldemokrata irányzatok, mint forradalmi tendenciájú, de lényegénél fogva forradalmivá nem reformálható, ellenforradalmi szervezetek, ideológiák stb. a módszertan ellentmondásos alkalmazóiként lettek/lesznek azzá, amik; de pont eme módszertan nyújt lehetőséget arra, hogy kiszakadjanak ebből az univerzumból egyes személyek és csoportok, hogy aztán a forradalmi, kommunista tendenciát dominánssá tegyék elméletükben s gyakorlatukban (vagy legalábbis, hogy ezen fejlődést önmaguk vagy mások számára megalapozzák).
De a kommunista tendencia nem csak a kimondottan marxista, vagy pontosabban marxi alapú szervezetek sajátja lehet. Az anarchista működések is kitermelhetnek olyan mozzanatokat, szituációkat, amelyek az elméletük minden idealizmusa és történelmietlensége ellenére kommunista tendenciát hordoznak/hordoztak. Pont az anarchista elmélet szabadossága az, ami lehetővé teszi a kapitalizmus meghaladva tagadása felé való reformálhatóságát az elméletének s a gyakorlatának; s pont azért elégtelen az anarchizmus elmélete, mert mást is lehetővé tesz. Ezen korszak jelentős és „leginkább” kommunista tendenciájú anarchista mozgalma a Mahnovscsina volt; a fentiekből következőleg jóval nagyobb forradalmi potenciállal, mint ami az OSZDMP(b)-nek bármikor is volt/lehetett.
[26] Lásd ehhez Fehér-Heller-Márkus: Diktatúra a szükségletek felett c. munkáját. De annyit azért meg kell jegyeznünk, hogy a szerzők ekkori piacszocialista álláspontjával és ebből fakadó megoldásaival nem értünk egyet. A könyv legértékesebb részének a Márkus György által írt „Gazdasági és társadalmi struktúra” című részt tartjuk. S ennek alapján (is) állítjuk azt, hogy a Szovjetunió társadalmát – legalább is az első ötéves terv időszakától kezdve, szemben a NEP tendenciáival – nem hívhatjuk államkapitalistának: ez esetben a tőkének kellett volna uralkodnia, főként állami tulajdonként; az állam beruházásainak a tőkelogikát kellett volna követnie, a tőkéhez kellett volna a beruházásokat keresni-igazítani, nem pedig a beruházásokhoz a tőkét. De a kommunizmushoz, a kapitalizmus meghaladva-tagadásához való átmenetként se jellemezhetjük a „szovjet típusú” társadalmakat: a (párt)állam hatalomfelhalmozását csak a tőkefelhalmozás (újbóli) dominanciájáig lehet fejleszteni-reformálni.
[27] Az OSZDMP(b)-t, az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspártot 1918-ban, Lenin kezdeményezésére nevezték át Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párttá, a mensevikekkel, illetve a jobbos-centrista II. Internacionálé örökségével való „teljes” szakítás nevében. 1925-ben pedig az „Oroszországi”-t változtatták „Össz-szövetségi”-re. Így tehát mindazok, akik a kommunista párt alatt ezt az ellenforradalmi szervezetet értik (hasonlóan azokhoz, akik a pártállam uralmát kommunizmusnak, szocializmusnak gondolják), semmi mást nem tesznek, mint egyetértenek Leninnel (meg Sztálinnal és a többi fő-fővel, elnökkel, titkárral, fontossal, ésatöbbivel). Hogy aztán helyeslőleg, vagy elutasítólag teszik-e ezt, az manapság csak abból a szempontból lehet érdekes kérdés, hogy az ellenforradalom melyik frakciójának korlátoltjaival van dolgunk. S ezért a kommunista jelzőt e párttal kapcsolatban idézőjelbe kell tennünk.
