RÉSZEG HAJÓ 4. SZÁM; AZ ERŐSZAK ARCHEOLÓGIÁJA – PIERRE CLASTRES KÖNYVÉRŐL

2023. 02. 16.

 

AZ ERŐSZAK ARCHEOLÓGIÁJA – PIERRE CLASTRES KÖNYVÉRŐL

 

pierre-clastres-n.jpg

 

Nemrég egy fontos mozgalmi (szélsőbaloldali, ultrabaloldali, anarchista) könyv jelent meg a boltokban. Ez nem kis dolog, hisz az elmúlt években, pláne a 2015-ös évben  az ilyen irányú könyvek kiadása különösen szerény volt (értsd 0, oké,  fű alatt talán 1-2 könyv megjelent, de azok meg nemigen kaphatóak). Pierre Clastres (1934-1977) anarchista antropológus könyvéről, „Az erőszak archeológiájáról” van szó([1].). Írásai hatással voltak/vannak a különböző ultrabaloldali áramlatokra az anarchista mozgalomtól a Tiqqun csoporton, az anarcho-primitivistákon stb. át a GCI-ig (Internacionalista Kommunista Csoport). A könyv hátsó borítóján fellelhető David Graeber idézet  is mutatja, hogy nem szimplán polgári tudósról van szó. Az idézet így szól: „Még ha nem is szándékosan, de Clastres sikerrel vetett meg egy forradalmi ellenhatalom elméleti alapjait.” Hogy Clasters, mint osztályharcos, anarchista mozgalmár, minden ellentmondásossága ellenére a forradalmi mozgalmárok közé sorolandó, nem vitatjuk. Ám a vetést, hogy direkt vagy indirekt módon történt-e, na meg azt, hogy mennyiben forradalmit, ellenhatalmit és alapjait – annál inkább. De erről később. A lényeg az, hogy a II. Világháború után megfeneklett nyugati munkásmozgalom különböző újító elméletekkel próbálta megtalálni a kiutat. Ezen elméletek többsége Marx és Engels által lefektetett alapelveket, metódusokat akarta megújítani, kritizálni, sok esetben támadni, negálni. A munkásmozgalmat megújító szándékkal semmi bajunk, sőt mi magunk is ezzel próbálkozunk ([2].). Azzal sincs bajunk, hogy ha a két szakállas migráns munkásságát veszik célpontnak. A gond azzal van, amikor Marxék konkrét gondolatait, írásait stb. támadva (amelyekben bizony sok marhaság is fellelhető) az egész ún. marxi módszertan is piszkálgatni kezdik([3].). A gond itt sem a piszkálgatással van, hanem azzal, hogy mindez idáig ezek a kritikák mindezt önigazoló, végkicsengésében polgári és lényegében téves módon tették. Azaz még nem hallottunk olyan megsemmisítő érvet, amely megcáfolta([4].) volna ezt a látásmódot (ezért még inkább magunkat történelmi/gyakorlati materialistának, azaz kommunistának tartjuk). És ezzel összefüggésben, igen sokan szándékolt vagy nem szándékos meg nem értésről tesznek tanúságot. Demokratizálják, vulgármaterialistává teszik, determinálják, leegyszerűsítik a teóriát, és ekképp az általuk kreáltat védik bősz hittel vagy épp támadják azt. Clastres is ezzel a gyakorlattal élt. De lássuk egy kicsit konkrétabban: kiről s miről beszélünk.

 

geekbauhaus6.jpg

 

Pierre Clastres 1934. május 17-én Párizsban született anarchista antropológus és etnológus volt. Munkásságát erősen befolyásolta  „Socialisme ou Barbarie”  (Szocializmus vagy Barbárság) nevű antisztálinista, a tanácskommunista hagyományokat továbbvivő forradalmi szervezet. A szervezet 1967-ben megszűnt. 1977-ben Pierre Clastres – újból együttműködve a Socialisme ou Barbarie több volt tagjával (Miguel Abensour, Cornelius Castoriadis, Marcel Gauchet, Claude Lefort és Maurice Luciani) – létrehozták a Libre folyóiratot. Pierre Clastres, ha közel is érzi  magát ehhez a mozgalomhoz, nem rendelkezik „marxista” képzettséggel. Pierre Clastres elköteleződése mindenekelőtt mélyen liberter elköteleződés. Clastres egy olyan kvázi-totális szabadság híve, amely a társadalmi szervezetben a tekintélyelv tagadásán alapul. Eszménye egy uralomtól és kizsákmányolástól mentes társadalom kifejlődése, ahol a termelő egyének szabadon társulnak és együttműködnek egymással egy önigazgatói dinamikában.

„A történelem nélküli népek történelme, mondhatni […] az állam elleni harcuk története” – írta „A társadalom az állam ellen” c. művében. Az idézetből kitűnik, hogy filozófusként miként reagál Pierre Clastres az amerikai antropológiára. Hatással van rá Claude Levi-Strauss, de az 1974. december 14-én a „L’Anti-mythes” folyóiratnak adott interjúból tudjuk, hogy gyorsan elfordult a strukturalizmustól: „Nem vagyok strukturalista. De ez nem strukturalizmusellenességet jelent, hanem hogy amivel etnológusként foglalkozom, olyan terület, amelyen nem függ strukturális elemzéstől.” Munkáinak az „új antropológia” címkét adta. Nagy hatással volt rá La Boetie „Értekezés az önkéntes szolgaságról” c. könyve. Számos terepmunkán vett részt. 1963-ban Paraguayba ment a guayaki indiánokhoz. 1965-ben ismét Paraguayba a guaranikhoz. 1966-ban és 1968-ban Bolíviába a chulupikhoz. 1970-ben Jacques Lizot kollégájával egy rövid megbízást teljesített a janomamiknál. Végül 1974-ben kis ideig a brazíliai guaraniknál tartózkodott. Több politikai antropológiai könyvet jelentetett meg, melyet ezen az utazásai inspiráltak, mint 1972-ben a „Chronique des indiens Guayaki”, vagy 1977-ben az „Archéologie de la violence. La guerre dans les sociétés primitives” (Az erőszak archeológiája. A háború az ősi társadalmakban). 1974-ben a CNRS (Centre national de la recherches scientifiques) kutatója lett, 1975-ben pedig tanulmányi igazgató  volt az „École Pratique des Hautes Études” ötödik szekciójában. Pierre Clastres fő műve, az 1974-ben publikált könyv, „A társadalom az állam ellen.” Ebben bírálta az evolucionista antropológiai elméleteket, amelyek a szervezett államot az emberi fejlődés céljának tüntetik fel. Újítóként kizárja az államot a politikai antropológiában általa elfoglalt központi helyről azzal, hogy a problematikát a nem-kényszerítő hatalom fogalma köré koncentrálta.

Fő tézise a következő: az első társadalmak nem olyanok voltak, hogy még ne tudtak volna a hatalomról és az államról, de úgy szerveződtek, hogy elkerüljék az állam megjelenését. Clastres számára a „primitívnek” mondott társadalmak jellemzője, hogy nem-kényszerítő politikai rendszerek, ami kizárja az egyének között a parancsolás/engedelmeskedés viszonyt. E társadalmak jellegzetessége az egy „főnök” általi csoport-reprezentáció (béketeremtő, jótevő és szószóló, aki nem gyakorol hatalma a társadalom felett, hanem, ellenkezőleg, ahogy tudja, annak javát szolgálja), és a gazdaságnak alárendelt munkamegosztás teljes hiánya. Végül, ezek a társadalmak örökös háborúban állnak, ami azért szükséges, hogy megakadályozzák az életmódjuk stabilitása számára veszélyeket hordozó jelentősebb újracsoportosulásokat.

Szerinte a „primitív” társadalmak mindig „lényegileg egalitáriusak”, mivel elutasítják a gazdasági és politikai megkülönböztetést, tiltva az anyagi fölösleget és a társadalmi egyenlőtlenséget. Munkássága 1977-ben, tragikusan szakadt meg:  Pierre Clastres 43 évesen, autóbalesetben vesztette életét. (Adatok: salexcandreis: Pierre Clastres: biographie – https://archeocontreletat.wordpress.com/category/pierre-clastres/- alapján)

Pierre Clasters tanulmányai, terepmunkái során arra a felismerésre jutott, hogy nem igaz a marxista antropológusok által hirdetett szemlélet, miszerint a primitív társadalmak nyomorúságban éltek volna, és felbomlásuk a nagyfokú táplálékhiánynak köszönhető([5].). Elutasítja azt, hogy az  élelemhiány miatt kezdtek volna háborúkba, és ezen háborúk mentén a hordán belül  bomlás indult meg  az osztálytársadalmak irányába. Ezt az esetleges tárgyi tévedést, determinizmust visszavetítette az egész termelőerő-termelési viszonyok dialektikájáról szóló marxi-engelsi nézetre. Állítása az, hogy a primitív társadalmak saját logikájuknak és életvitelüknek megfelelően bőségben, állam- és osztály nélküli közösségi társadalomban éltek, amelynek feltétele volt a totalitás (az élet minden irányú teljessége), az osztatlanság, ugyanakkor felaprózódás (kis létszám, centrifugális hatás), a változatlanság, amely a kulturális és horda autonómiát jelentett([6].). Ennek fenntartása miatt volt szükség az állandó háborúk sorára. Azaz a háború nem a társadalmi ellentmondások következménye, hanem a primitív társadalmak strukturális velejárója volt. Felismeri azt a paradoxont, hogy ez a struktúrába beépített gát, a háború, ugyan létrehozhatna egy elkülönült vezetői kasztot, ami bomlasztaná az egész társadalmat (avagy mégis csak fellépnek azok a fránya társadalmi ellentmondások), de eme belső bomlasztás ellen a „Vademberek” (Clastres szóhasználata) tudatosan léptek fel. Azaz a harcosok sose békélhettek meg, állandóan küzdeniük kellett, egészen a halálig. Ezt oly annyira szigorúan vették, hogy például egyes hordák nem fogadták vissza az ellenség fogságából megszökött harcosaikat, és ezzel lényegében halálra ítélték őket. Ezt a jelenséget hívta Clastres a „vad harcos nyomorúságának”, kimondva ezzel, hogy e közösségek számára  csak a „Mi” számít – ám ezzel azt is, hogy annak tagjait egyeddé korlátolja eme természet-adtaság, szemben a társadalmi fejlődés révén kialakuló egyének alkotta közösségekkel.

 

hanging-flower.jpg

 

Persze nem kívánunk, és nem is tudnánk beleszólni az antropológusi vitába([7].). Sőt, azt is el tudjuk fogadni, hogy adott kor szükségleteihez mérten a bővelkedésben élő társadalom volt a jellemző ([8].). S ez a Marxot marxizmussá egyszerűsítők, a társadalom újratermelését pusztán gazdasággá, a gazdaságot pusztán technikai eszközökké s hatásfokokká silányítók ellen módszertanukat megkérdőjelező érv, illetve tény. Ezt veszi észre szerzőnk; ám ezen vádakkal illeti magát a történelmi/gyakorlati materialista metódust. És ezzel lényegében polgárivá akarja azt tenni ([9].).

Kezdjük a végéről. Clastres felteszi Marxnak (marxistáknak) a kérdést: ha nem a dogmátok akkor „mi segíti elő a Történelem mozgását?”. Mivel nem ismeri / érti meg a marxi módszertant, vagy szándékosan hamisítja azt (ez csak egy opció, de nem hisszük, hogy ez valós lenne) hamar zsákutcába jut. Saját feltett kérdésére ő sem ad választ. Mert rendben van, hogy talált „Vadembereket” az Amazonasnál([10].), de nem tudja megmagyarázni, hogy máshol miért tűntek el a primitív társadalmak. Vagy, hogy, miért alakult ki pl. az Azték birodalom. Erre nem tudott választ adni. Visszatérve a módszertanra. Alapvetően nem érti azt. Úgy gondolta, hogy a marxi kommunizmus egy sematikus alap-felépítmény egyirányú egyenlettel dolgozik. Ahol a konkrét, tárgyiasult gazdasági tényezők önmagukban meghatározóak lesznek. Valóban ez vált a marxizmus alapkövévé, ez részben (és elméletben) a dialektika([11].) teljes negálásából jött.

 

hegel-szeme-marx-v-j-2.jpg

 

A marxisták számára (és ezek szerint Clastres számára is) a kommunista metódus torz és darabos: képtelenek érteni/használni a tartalom-forma, objektív-szubjektív, lét-tudat, termelési viszony-termelőerő  dialektikáját. Marx és Engels tagadta történelem és társadalomszemléletében az egyirányú, merev feltevéseket. ([12].) A termelés (és nem pusztán a gazdaság) eme szélesebb (de nem ködösített) meghatározásával még érthetőbbé teszi az alapvető társadalmi folyamatokat: „Az eredmény, amelyre jutunk, nem az, hogy termelés, elosztás, csere, fogyasztás azonosak, hanem hogy valamennyien egy totalitás tagjai, különbségek egy egységen belül. A termelés az átfogó, átfogja mind önmagát a termelés ellentétes meghatározásában, mind a többi mozzanatot. Belőle kezdődik mindig újból a folyamat. Hogy a csere és a fogyasztás nem lehet az átfogó, az magától világos. Ugyanez áll az elosztásra mint a termékek elosztására. Mint a termelési hatóerők elosztása pedig az elosztás maga is a termelés mozzanata. Meghatározott termelés tehát meghatározott fogyasztást, elosztást, cserét határoz meg s e különböző mozzanatok egymáshoz való meghatározott viszonyait. Persze a termelést, egyoldalú formájában, magát is meghatározzák a többi mozzanatok. Pl. amikor a piac, azaz a cserének a területe kitágul, akkor a termelés terjedelemben nő és mélyebben tagozódik. Az elosztás megváltozásával változik a termelés: pl. a tőke koncentrációjával, a népességnek a város és falu közötti különböző eloszlásával stb. Végül meghatározzák a termelést a fogyasztási szükségletek. A különböző mozzanatok között kölcsönhatás van. Minden szerves egésznél ez az eset.” (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)

Mindezekből, és a primitív társadalom totalitásából következik([13].), hogy a forma és a tartalom, illetve a termelési viszony és a termelési erő még inkább összeforrottak az osztatlan közösségi létben, azaz a háborúskodásaik, a vadászó, gyűjtögető, autonóm, vándorló életmód egységesen alkotnak egészet. Társadalmuk befelé nem elidegenedett, mindaddig, amíg a külvilággal szembeni elidegenedettségüket kontrollálni tudják. Ha ez meggyengül vagy eltűnik, az ellentmondás kiéleződik, és ez okozza majd felbomlásukat, és nem egy egyszegmensű gazdasági tétel.

 

pavel-filonov.jpg

 

Nem hiszünk a független tudomány létezésében. A teljesen objektív, csak a tényeket pozitivista pontossággal leíró és felhasználó tudomány (akár tudtán kívül is) a polgári materialista tőkés rendszer apologétája. Clastres, amikor a gazdasági tényező primer befolyásoló erejét ilyen módon tagadta, és végül is a két kategóriát mesterségesen szétválasztotta, nem tett mást, mint a politika elsőbbségét hirdette([14].). A primitív társadalmakra szerkezetileg jellemző külső széttöredezettségének és belső osztatlanságának megszűnésével létrejön a munkamegosztás, felbomlik az osztály nélküli közösségi lét. E bomlásból alakul ki az elkülönült „köz”hatalommá, állammá centralizálódás, a tulajdoni elválasztás, az osztályok stb., mint a társadalmi újratermelés szerves egészének különös történelme; és ellentmondásaik kapitalizmussá válásával a tulajdoni elválasztás, az állam, az osztályok pozitív felszámolásának, meghaladva tagadásának a kommunizmusnak a  szükségessége a társadalmi újratermelést  egyáltalán fenntartandó. Vagyis a jelen, ahol a társadalmi, civilizációs stb. szint fenntartásához is továbblépés kell; ám a továbblépés e szint meghaladva tagadását jelenti társadalmiságban, nemzetköziségben, társadalmi-személyi kapcsolatokban, szocializációban. Ami viszont mindennek megfelelő, s mindezt fenntartó termelőeszközöket, hatékonyságot, tudást stb. tételez végső soron. Mármost Clastres az államot anarchista módon tette fő ellenséggé. Az állam kialakulását elsősorban háborúkkal, azaz pusztán gazdaságon kívüli kényszerrel, politikával kívánta megakadályozni, mivel annak létrejöttének okát is elsősorban ebben vélte felfedezni. Ez pedig a mai mozgalmak számára is  üzenetté vált: felhívta a figyelmet a társadalmiasulás veszélyére, amely szerinte szükségképpen hierarchiához, államhoz vezet.

 

majusi-rendor.jpg

 

S ezzel ideológiai alapot adott a kis közösségi kommunák számára([15].), amelyek reálisnak tűnő alternatíváiként jelentek/jelennek meg a marxista államközpontú „új” világnak, s annak szükségszerű csődjének. Csakhogy, míg a marxista államközpontúság a tulajdoni elválasztást egésszé, társadalmibbá szervezett társadalmon belül tarja fenn pártállamként, az „öntudatosak és igazak” jóságos parancsnokságának gondolva az apparatcsikok osztályuralmát, hatalmuk s privilégiumaik növelését a proletariátus kárára és ellenében, addig a kis közösségi kommunák egymás között, illetve a társadalom más részei között tartják fenn azt, s így az áruértéket, a tőkét, az egész kapitalizmust. Vagy elzárkózva visszanyomorítják – és itt már mondható: nyomor, mivel a szükségletek körének jelentős szűkítéséről van szó – önmagukat egy szándék szerint zéró fejlődésű primitivizmusba. Ami nem biztos, hogy vonzó azok számára, akiknek  az önmagukról s világmindenségről való tudás megtagadása, a  természetnek való totális kiszolgáltatottság,   az egyedként való létezés nem alternatívája a kapitalista elidegenedésnek és pusztulásnak, a társadalmi kiszolgáltatottságnak, a tudásfelhalmozás tőkefelhalmozássá nyomorításának. Pláne, hogy ama „aranykorból” indult az egész. Így tehát azt kell mondanunk (méghozzá Marx alapján), hogy  a mintha-társadalmasításnak (a hierarchiát hierarchiával, az államot állammal, a tulajdont tulajdonnal felszámolás képtelenségének), illetve a társadalom apró tulajdonokká való feldarabolásának párosával szemben az egyre társadalmibbat s nemzetközibbet bénító tulajdoni elválasztást társadalmasítással kell felszámolni.

 

jaroslaw-jasnikowski.jpg

 

Azt mondjuk, hogy  a társadalmasítás végrehajtásához és fenntartásához a proletariátus szolgasággal és parancsnoklással szembeni öntudatra ébredése, a szabad személyiségfejlődés egyénjeinek társulása, társadalmi szervezetté válása  elengedhetetlenül szükséges; de a társadalmasítottság, a  szabad személyiségfejlődés új viszonyai nekik megfelelő új, társadalmibb, nem hierarchián meg elkülönülésen alapuló, és a szabad személyiségfejlődésnek megfelelően termelékenyebb termelőeszközöket, pl. a gyáripar meghaladva tagadását – és nem egyszerű lerombolását –  követelik meg. Azt mondjuk, hogy a gyárat és a földet el kell foglalnia a proletariátusnak, de nem zárkózhatnak el árucsereberélő munkástanácsokként egymástól, árut, értéket, tőkét, azaz kapitalizmust termelve; de nem is rendeződhetnek kvázi állami hierarchiává, ahol a  csúcsvezetés parancsaival s hatalom felhalmozásával szemben egyéni felhalmozással, majd árucsereberével, kapitalizmussal, a múlt elölről kezdésével védekeznek. Arra  kell tehát törekedni, hogy pl. a gyárak és a föld tanácsai  első („minimum”) lépésként a termelési láncolatban, a közvetlenül egymásra utaltságban egymással tárgyalva és tervezve, tanácsaikban egymásnak helyet adva konszenzussal döntsenek,  kizárandó a tulajdoni elválasztás, az érték s árucsere szerves egészét.