BALÁZS GÁBOR – KIFULLADÁSIG

 

A magyar 68-as visszaemlékezéseken edződött olvasó bizonyára nem is nagyon érti, hogy Nyugat-Európában vajon miért érdekes olyannyira az 1968-as esztendő?¹ Mire ez a nagy felhajtás? Ha 1968 mindössze az erkölcsök individualizálásának és a posztfordista társadalomba való átlépésnek volt a szimbolikus esztendeje, akkor mi az, ami valamiképp okot ad a megkérdőjelezésére? Mi benne a vitatandó? És mindenekelőtt: mit kéne ünnepelnünk benne? A fennálló rendszert? Az mindig rém unalmas, és jelen helyzetben kevéssé is indokolt. A végtelen unalomba, ürességbe fúló hivatalos 68-as kommemoráció és a reakciós 68-tagadás természetesen gyakran feltételezi, vagy kiegészíti egymást.² 

Mindazonáltal ténykérdés, hogy a mai ellenforradalmárok sokkal jobban értik 68 történelmi emlékezetének valódi tétjét, mint a fennálló rend „hatvannyolcas” apologétái. A különböző taktikai megfontolások az ellenforradalom célkeresztjébe a 68-as „erkölcsi relativizmust” helyezték,³ de ez a vita valójában nem (csak) 68-ról szól, másrészt el is kendőzi a lényeget. A harc, mint mindig, ellenforradalmárok és forradalmárok között zajlik, a tétje pedig nem más, mint a kommunista hipotézis sorsa.⁴ Csak ők – az ellenforradalmárok és a kommunisták – érzik, tudják, hogy 68-ból egy dolog érdemli meg negyven év múlva is a figyelmet: az, hogy 68-ban egy pillanat alatt szertefoszlott az a mindennapi tapasztalat, hogy a társadalom életét meghatározó szabályok megváltoztathatatlanok; hirtelen világossá vált, hogy a társadalmi elnyomás nem a dolgok természetéből fakad, hanem olyan erőviszonyoktól függ, melyek megváltoztathatók. Hogy 1968-ban a gyakorlat elmélete mindössze csak rövid időre, és szűk körben vált az elmélet gyakorlatává? Igaz, de 68 mutatta meg utoljára, hogy az utópia lehetséges. Az ellenforradalmárok (régiek és újak)⁵ éppen ezt nem tudják elviselni, és ezzel akarnak leszámolni egyszer és mindenkorra: „ki akarjuk irtani nem csak a gyakorlatát, hanem egyáltalán az elgondolásának a lehetőségét is, hogy lehetséges más horizont, mint melyet a hatalom rajzol fel, magát a kommunista hipotézist akarjuk kriminalizálni, abszurddá minősíteni, és egyszer és mindenkorra megsemmisíteni”- mondják.

És igazuk van.

Igen, 1968-ban egy dolog érdekes: a forradalom.

És két ország: Olaszország és Franciaország.

Mert bizony sokféle 1968 volt, és bizonyára sokféle érdekes történet mesélhető el róluk, mint ahogy az is kétségtelen, hogy össze is köti ezeket a különböző országokban (nem is feltétlenül az emblematikus évben) lejátszódó eseményeket valamiféle közös „hatvannyolcas ethosz”.⁶ De csak két ország volt, ahol 1968 rést („brèche”)⁷ ütött az elnyomatás falán, két ország, ahol a forradalmi elmélet és gyakorlat egy őrült pillanatra, egymásra talált.⁸ Sok országban volt 68, de csak két országban volt forradalom.

A forradalom természetesen elbukott. Akik azt állítják, hogy „1968 győzelmet aratott”, azok ugyanazt teszik (és Magyarországon ugyanazok), mint akik szerint 1956 munkástanácsai győzelmet arattak az 1989-es spontán privatizációban. A francia 1968 is vereséget szenvedett, ha történetét felidézzük, azt nem nosztalgiából tesszük (ez a bizonyos „brèche” nagyon rég nem létezik már), de nem is példatárként idézzük fel (a legkevesebb, amit állíthatunk, hogy a forradalmat ma is „ki kellene találni”): a célunk az „átmentés” és persze tagadhatatlanul az hommage. 

1968 véglegesen a múlt – a kommunizmus: a jövő. 

 

„Les situs”: a lázadás propagandája

 

Ami a francia 68-cat megkülönbözeti a „flower-power” amerikaitól, vagy a „kényszer nélküli, fogyasztói államkapitalizmust” álmodó csehszlovák kísérlettől, az az intellektuális miliő, melyben az események történtek: Franciaországban „minden politika” volt, a francia képlet éppen abban egyedi, hogy minden problémát annak politikai kontextusában vetett fel, és ezzel persze radikalizált. Valójában a sztálinista PCF⁹ léte csak elősegítette ezt a radikalizálódást: a kommunista szellemi dominancia egyfajta közös nyelvet biztosított egy generáció számára, amely azonban éppen az ortodox marxizmussal szemben határozta meg önmagát. A PCF (és diákszervezete az UEC) sorsában egyébként az ún. csoportocskák is osztoztak, a szociáldemokrata UNEF-től a trockista CLER-en át a maoista UJCml-ig¹⁰ : valójában a „szervezett diákmozgalom” a hatvanas évek közepétől (a fénykor az algériai háború idejére esett) árnyéka volt önmagának. Lényegében a Quartier Latin bisztróin kívül senkit nem foglalkoztattak ezeknek a csoportocskáknak amúgy intellektuálisan valóban csillogó vitái. Bizonyos szempontból szimbolikusan is érthető az, ahogyan a szituacionisták a rém unalmas UNEF-ben Strasbourg-ban átvették a hatalmat,¹¹ ezek a csoportocskák nemhogy nem robbantották ki „68-cat”, hanem – a korban mindenki számára egyértelműen¹² – a lázadás ellenük is tört ki! Arról nem is beszélve, hogy ezek a neoleninista csoportok nemhogy valamiféle detonátorai, vagy avantgárdja lettek volna az eseményeknek, hanem vissza próbáltak fogni azokat. Egyszerűen azért, mert szemben mondjuk a Veszettekkel, nem hitték, hogy „minden lehetséges”¹³ (a baloldali szociáldemokrata PSU embereivel karöltve a trockista JCR alkotta a tüntetések „szervezőgárdáját”, melynek a fő célja az erőszak megfékezése, de legalábbis kordában tartása volt).

Nem, ha ezeken a csoportocskákon múlt volna, akkor 68-ban Franciaországban vagy nem történik semmi, vagy az események nem haladták volna meg a különböző külföldi minták imitálását (lényegében a JCR a német SDS módszereit, de tematikáját is másolta). A döntő impulzus, a „forradalmi elmélet” az anarchista mozgalomról leszakadt kis csoportoktól, de különösen a szituacionistáktól érkezett.

A szituacionista mozgalom¹⁴ előzménye, az ún. lettrista művészeti áramlat volt, mely az ötvenes évek elején jött létre egy költészeti, irodalmi, művészeti forradalmi mozgalomként. A lettrizmus tipikusan avantgárd irányzat volt, fő krédójának a régi formavilág széttörését tekintette olyan irányzatokkal, mint a „metagrafika”, a folyamatos provokáció, vagy éppen a „kép nélküli film”. A művészeti mozgalom, melynek ekkor már Guy Debord is a tagja volt, gyorsan politizálódott: már nem a forradalmi művészet vagy a forradalmi módon történő műalkotás volt a cél, hanem a művészet megvalósítása a mindennapokban, azaz a társadalmi forradalom. A forradalmi gyakorlat egyik oldala egy új életmód követése volt (elsősorban a különböző „derivációk” magasztalásával és átélésével), a másik pedig a szavak, a hangok, a képek, az eszmék „deriválása”, önmagukból való kiforgatása. Ami nagy újdonság volt a lettrizmusban, és amely annyira rányomta a bélyegét 68-ra és az azt követő korszakra, a mindennapi élet bevitele a forradalmi programba. A lettrista lap, a Potlach, a következőképpen fogalmazott:

„A valódi forradalmi probléma nem más, mint a szabadidő kérdése. A szabadidő megszervezése, a tömegek szabadságának szervezése – mely csak egészen kevéssé kevésbé elnyomó, mint a munka világának szervezetei – manapság már éppúgy létszükséglet a kapitalista állam számára, mint a marxista állam számára. (…) Ha a szabadidő kérdésével nem foglalkozunk a jelenlegi kizsákmányoló rendszer bukása előtt, akkor a változás nem lesz más, mint egy derózió. Ez az új társadalom, amely a létezés céljának nem az előző társadalmaktól nagyban különböző minőséget feltételezi, és nem új vágyakra alapozódik, a szocializmus igazi utópikus áramlata. Számunkra egy vállalkozás érdemes igazában a forradalmi jelzőre, az, melynek célja az „állandó ünnep” (divertissement intégral) rendszerének megvalósítása. A kalandor az, akinek sikerül kalandokat létrehozni, nem az akivel ezek a kalandok megtörténnek. „Szituációk¹⁵ alkotása”, azaz a mindennapi életben való realizálása a tudatosan választott állandó játéknak.”

Végül, nagyrészt a lettristákból, 1957-ben jött létre a Szituacionista Internacionálé, mely egy valódi kis forradalmi avantgárd volt: fennállása 15 éve során mindössze 70 politikai aktivista és/vagy avantgárd művész tagja volt, melyből 45-öt kizártak, vagy önmagától kilépett…A legpolitikusabb művészeti mozgalom, egyben igen „artisztikusan” működő politikai mozgalom is volt. A mozgalom politikai artikulálódása főleg Debord-nak illetve a kor minden tekintetben legfontosabb folyóiratának, a Socialisme ou barbarie-nak,¹⁶ a rá való hatásának köszönhető. A bürokratikus szocializmus (vagy másoknál: az államkapitalizmus) kritikai folyóirata egyértelművé tette a szituacionisták számára is, hogy „ha van valami oka, hogy milyen kiábrándító manapság a forradalomról beszélni, az az, hogy maga a forradalmi mozgalom az, mely egy jó ideje eltűnt a modern társadalmakból. Új szervezeti formák megtalálása egyértelműen egy mélyebb társadalom-kritikát feltételez, majd ennek tettekre fordítását. A forradalmat újra fel kell találni.” Ahogy pár évvel később, a rájuk oly jellemző öniróniával jelentették ki: „Az Internacionálé még nem hozott létre szituációkat, de létrehozott szituacionistákat, amely bizonyos szempontból sokkal többet ér”. A harcra való felkészüléshez a szituacionisták egy saját maguk alkotta kulturális mezőt hoztak létre, melyben szerepet kapott persze az avantgárd (Breton, Péret, Anaud, Joyce), különböző „aszociális” szerzők (Villon, Sade, De Quincey, Lautréamont), vagy a politikai hatalom olyan racionális szerzői (és persze leleplezői), mint Machiavelli, vagy Calusewitz. Ez kiegészült Marx, Bakunyin, Fourier, Nietzsche „kritikai olvasatával”, de az olyan az ortodox marxizmustól távol álló szerzők kánonba való visszaemelésével, mint Korsch, Pannakoek vagy a fiatal Lukács. A történelem tanulmányozásában a szituacionisták kiemelt figyelme természetesen a spontán, ösztönös népi mozgalmakat érintette leginkább, mint amilyenek a középkori millenáris vallási mozgalmak, a Kommün, az ún. „társadalmi banditizmus”, az ukrán Mahnovscsina, vagy éppen a liberter Katalónia voltak.

A végül meglelt „forradalmi szervezeti forma”, a munkástanácsokba tömörült proletariátus szervezete, távolról sem volt új, de tény, hogy véglegesen múlt időbe helyezte mind a szociáldemokráciát, mind az ortodox marxizmust, mind a marxizmus-leninizmust, de egyébként az anarchista (itt: anti-marxista) ortodoxiát¹⁷ is. A bérmunka, a tőke, a hatalom eltörlése fog új utat nyitni a történelemben, amely a szituációk megszakítatlan sorozatára (a mindennapi élet végső felszabadítására, a valóban cselekvő létre) fog alapozódni, melynek egyelőre csak pár kontúrját ismerhetjük, elsősorban a különböző társadalmi „derivációk” tanulmányozása révén.

A kritika, a gyakorlat, a teória elkészült, a terv, mit mondhatnánk, meglehetősen ambiciózus, de honnan a remény? A szituacionizmus a lehető legjobbkor érkezett: adott volt a művészeti mozgalom számára a modern művészet válsága, a politikai mozgalomnak pedig a „fogyasztói társadalom” levegőben levő kritikája, a dekolonizációs mozgalmak térnyerése, a keleti államkapitalizmus végső arcvesztése, ráadásul munkásfelkelések (1953 Berlin, 1956 Budapest….) egy új hullámával párhuzamosan. Mindehhez pedig hozzájött az éppen nyílt lázadásban levő ifjúság.

Ennek a koincidenciának a története pedig nem más, mint a francia 68 históriája.

Vive la Commune!

 

A „68-as események”¹⁸ francia történetírása egyik közhelyének számít az események váratlanságának elemzése. Való igaz, a francia társadalom akkoriban „prosperált” (azaz a „kifosztottság bősége” sosem látott szintet ért el), a fél-autoriter politikai rendszer igen stabilnak látszott, a munkásosztály pedig tökéletesen integráltnak tűnt a „kommunista” ellentársadalomba (CGT¹⁹ , PCF), azaz a kapitalista rendszerbe. Azaz – mondjuk úgy – a francia társadalom túl a minden osztálytársadalomra jellemző elnyomatáson, viszonylag jól tartotta magát. Egészen addig, míg pár tucat Nanterre-i egyetemistának elege nem lett: 1968. március 22-én az egyetem központi adminisztrációs épületének elfoglalásával elkezdődött az utolsó kommunista forradalom. A forrongó Nanterre talán nem lett volna erre képes, azonban az ottani fakultás bezárásával a harc terepe átkerült Párizsba.

Mivel, tudomásom szerint, magyarul még mindig nem született a francia 68-as eseményeket feldolgozó történeti munka²⁰ (talán ez is oka a temérdek félreértésnek), ezért nagyon röviden összefoglalom, hogy mi történt a következő napokban.  Egy a korban többé-kevésbé átlagos gyűlés (pár százan elfoglalták a Sorbonne udvarát) a rendőri brutalitás miatt – közel 600 letartóztatott! – hirtelen több órás, teljesen spontánul kitört utcai harcba torkollott, a rá következő napokban egymást érik az általában erőszakba forduló felvonulások, manifesztációk, a rendőrség többször erőszakosan üríti ki a Quartier Latin-t. A mozgalom lassan országossá válik (Nantes, Rennes, Strasbourg, Rennes, Lyon stb.), sok helyen munkások is bekapcsolódnak a rendőrséggel vívott harcba. A rendőri brutalitás (melyről a sajtó beszámol, a rádió pedig folyamatos élő adásban tudósít) a diákok mellé állítja a közvéleményt, lassan a baloldali pártoknál és a szakszervezeteknél is legyőzi az „anti-gauchiste”²¹ reflexeket az antigaullizmus. Május tizedekén a szokásos demonstráció, melyhez immár a gimnazisták szervezetei is csatlakoznak (CAL²²) egész éjszakás barikád-harcba torkollik a Quartier Latin-ben (az első „barikádok éjszakája”), a rá következő nap az összes nagy szakszervezeti szövetség felvonulást és általános sztrájkot hirdet tizenharmadikára, szerte az országban pedig megindulnak az egyetemfoglalások. A diákmozgalom elvetette a magot, az egyetemi Kommünökkel pedig az is egyértelművé vált, hogy mit akar (társadalmi forradalmat), a kérdéssé május közepére éppen a forradalom vált.

A lázadást kirobbantó Nanterre-i diákok többé-kevésbé anarchisták voltak:²³ a Fédération Anarchiste-tel valamennyire kapcsolatban álló köröket elsősorban a Socialisme ou barbarie és a szituacionista mozgalom befolyásolta (a Nanterre-i „Veszettek” és szituacionisták már 68 februárjától lényegében egy csoportot alkottak).  A szervezeti impotenciába, a marxizmus teljes elvetésén alapuló gyakorlati individualizmusba belefulladni látszó anarchista mozgalom számára a kiutat a kollektivista anarchizmus újrafelfedezése jelentette. Elsősorban a tanács-kommunista (conseilliste), anarcho-szindikalista, önigazgató szocialista – mind Lefort, mind Castoriadis, mind Debord számára oly kedves – hagyományok újjáélesztéséről volt szó, vagy másképp az anarchizmus és a marxizmus valamiféle szintézisének (melyért Daniel Guérin harcolt a legeredményesebben) megvalósításáról.  Ezek a megújulási kísérletek elsősorban egy folyóirat, és egy nagyon laza szervezeti háló (le groupe-non groupe, ahogy ők maguk nevezték) körül összpontosultak, mely a Noir et Rouge²⁴ nevet viselte. Másrészről kiépült egy szervezeti háló is (főleg a Liaisons des étudiants anarchistes illetve a Jeunesse anarchiste communiste), amely az anarchista diákokat tömörítette elsősorban Nanterre-ben, de olyan vidéki városokban is, mint Nantes vagy Strasbourg (nem véletlen, hogy ezek voltak a szituacionisták fellegvárai is). Ezek a csoportok, hasonlatosan a többi korbeli diák-szervezethez, már erősen beágyazottak voltak az egyetemi miliőbe, követeléseiket kiegészítették az ezt a szférát érintő problémákkal, részt vettek a legkülönbözőbb manifesztációkban (az algériai FLN mellett, később a Comité Vietnam stb.).

Itt, az események kiindulópontján, Nanterre-ben volt a leghangsúlyosabb az anarchista részvétel a kezdetektől: a leghíresebb 68-as szervezet, a Mouvement du 22 mars²⁵ élén két volt Noir et Rouge tag, Daniel Cohn-Bendit és Jean-Pierre Duteuil²⁶ állt, de persze nem ez volt a legfontosabb. Hanem az, ahogy a Mouvement du 22 mars szerveződött és amit akart: „A demokrácia közvetlen igényeink megvitatásából és a tetteket követő szükséghelyzetből fakadt. (…) A tanácskozások mindenki számára nyitottak voltak. Minden helyi akcióbizottság érintkezésben állt a magasabb, kerület akcióbizottsággal, amely pedig a párizsi akcióbizottsággal állt érintkezésben. Az akcióbizottságok mindazonáltal következetesen ellene voltak annak, hogy ez a mellérendeltségi viszony valamiféle politikai irányítássá korcsosuljon. Fenntartották maguknak a jogot, hogy megtegyenek bármilyen lépést, amit akár a helyi, akár az országos érdekek szempontjából helyesnek tartanak, és váltogatták a képviselőiket, akik nem rendelkeztek mandátummal, és csupán közvetítőként tevékenykedtek. Eszményképünk egy olyan egyesült mozgalom, melyben a szektarianizmust és a bürokráciát a lehető legnagyobb fokú demokrácia váltja fel.”– fogalmazott Cohn-Bendit 68 májusában.

1968 májusának közepére egyértelmű volt, hogy az ország a forradalom küszöbére jutott, kulcskérdéssé a munkásosztály reakciója vált: a Sorbonne (és a vidéki egyetemek) „szabad Kommünjei” vezették a harcot és Boulogne-Billancourt felelt nekik…

 

Révolution, je t’aime

 

Mert az egyetemek elfoglalása természetesen (legalábbis a „Veszettek” számára) csak az első lépés lehetett, ahogy Edgar Morin fogalmazott a korban: a cél a diák-Kommün, a „Sorbonne-Potemkin” (azaz a forradalom demonstrációja) átváltoztatása volt „Sorbonne-Aurore”-rá (azaz a forradalom detonátorává). A diák-forradalom kirobbantóinak a terve egy olyan forradalmi mozgalom létrehozása volt, mely elsöpöri a „burzsoá államot”, ez a korban, az események szereplői számára teljesen egyértelmű volt. Akik ezt ma nem tudják, nem szeretnék látni, csak azok beszélnek a francia 68 kapcsán „az egyetem modernizációjának válságáról”, „lánykollégiumban aludni akaró fiúkról” és más effélékről.  Valójában a „Veszettek” a lehető legtovább akartak menni a fennálló rendszer megkérdőjelezésében, vagy más szóval „rést kívántak ütni a kapitalista társadalom falán”. A terv forradalmi és az eszközök is azok voltak, a módszer az volt, hogy a társadalmi „evidenciákat”, a nagybetűs társadalmi Törvényeket helyzeték egy szempillantás alatt körön kívülre. És persze szakítottak az ellenállás eddigi szervezeti modelljeivel is (ezért nem értenek ebből a 68-ból semmit, akik trockista, vagy maoista irányításról, vezetésről írnak): egyszerűen belátták, hogy ezt a bizonyos „rést” létre kell hozni a „forradalmi harcot” eddig monopolizáló kis bürokráciák szervezeteiben is. Az elnyomó társadalom ugyanis még a magukat forradalminak gondoló szervezeteket is a saját képére formálja, vagy másképpen: a proletariátus „nem harcolhat az elidegenedés ellen elidegenedett formában”. A Veszettek, és éppen ez adta népszerűségüket, egyszerre szakítottak mindennel és nem ismertek kompromisszumot: elérték azt, amire egy forradalmár csak a legmerészebb álmaiban gondolhat: a forradalmi elmélet és gyakorlat egy pillanatra eggyé vált. Maga a felkelés vált a tömegek mozgató erejévé, nem valamiféle program vagy élcsapat. Az ún. akcióbizottságok megmutatták azt, hogy milyen egyszerű megkerülni a szakszervezeteket és a politikai vezetőket, hogy a munkások miként egyesülhetnek spontán módon, élcsapat vagy pártok nélkül. Nem felejthető el az sem, hogy ezek az akcióbizottságok a közvetlen demokrácia, az önigazgatás -talán sohasem látott- nyitottságát, a bennük résztvevők innovatív erejét bizonyították.

A „Veszettek” programját (munkáshatalom a gyárakban, a termelőeszközök köztulajdonba vétele, munkás-diák bizottságok alapítása) nem tudjuk más szóval illetni, mint azzal, hogy megkísérelték a liberter szocializmus megvalósítását. A lassan meginduló gyárfoglaló mozgalom (az első megérdemli, hogy megjegyezzük a nevét: Sud Aviation de Bouguenais – a liberter Nantes²⁷ melletti gyár), vagy a francia 68 talán legfelemelőbb pillanata a május 13-i több százezres munkás-diák felvonulás, mely az általános sztrájk nyitánya is volt egyben, felvillantották a lehetőséget, hogy a kommunista forradalom győzhet. A kialakuló sztrájkhullám és a gyárfoglaló mozgalom paralizálta az országot, valószínűleg 1968 májusának benzin- és élelmiszerhiányban élő Párizsában kevesen állították volna, hogy most éppen egy „diáklázadás”, vagy „életmód-forradalom” zajlik…Másrészről a hatalom reakciója (De Gaulle hadsereghez futása illetve a szakszervezeti vezérkar győzködése, akiknek az eddigi „irracionális” szociális követelései hirtelen tárgyalási alapnak minősültek…) is azt igazolja, hogy Franciaországban a helyzet nagyon is forradalmi volt.

A korban divatos ún. új munkásosztály-elméletek²⁸ azt feltételezték, hogy a termelés átstrukturálódása, és az életszínvonal növekedése egy olyan új munkásosztályt termeli ki, mely számára a „kvantitatív szükségleteinél” (mivel azok többé-kevésbé kielégítettek) fontosabbá válnak a „kvalitatív szükségletei”, azaz az egyéni autonómia, a beleszólás a vállalat irányításába stb. Az 1968-as sztrájkok és gyárfoglalások megmutatták, hogy ez az új munkásosztály fájdalmasan ugyanúgy viselkedett, mint a régi (azaz kvantitatív követeléseit minden másnál előrébb helyzete), a nagy különbséget főleg a sztrájkoló, gyárfoglaló munkások életkora jelentette: a fiatalok forradalmat akartak, pár napra megtapasztalva a szabadságot elképzelhetetlennek tartották, hogy pár frankkal többért visszatérjenek a régi kerékvágásba, míg az idősebbek a sztrájkot csak nyomásgyakorló eszköznek tekintették. Ebből a szempontból 68 valóban generációs jelenség, de ez talán nem életkori sajátosságokkal van összefüggésben, hanem azzal hogy ezek a fiatal munkások kevésbé voltak integrálva a korporatív szakszervezetekbe és a parlamentáris baloldali pártokba, azaz a kapitalizmusba.

Mi nem fogalmaznánk olyan keményen, mint Castroidis tette („a legfélrevezetettebb, modern bürokratikus kapitalizmus becsapásának a leginkább áldozatul vetett, a legkonzervatívabb társadalmi réteg a francia munkásosztály, különösen az a része, mely követi a CGT-t és a PCF-t”), de tény: a gyárfoglaló mozgalom jó részének a célja nem a szocializmus megvalósítása volt, hanem lényegében a Népfront-recept újrajátszása, azaz a gyárak ideiglenes megbénításával szociális engedmények kicsikarása (l. „Grenelle-i egyezmények”²⁹).

Sovány vigaszunk csak az lehet, hogy amikor a CGT biztonsági emberei megakadályozták, hogy a diákok belépjenek a gyárakba, és közös frontot alkossanak a gyárfoglaló, sztrájkoló munkásokkal, egyszerre lehullt a lepel: kiderült hogy a kommunisták semmitől sem félnek annyira, mint a forradalomtól, attól hogy elveszíthetik befolyásukat a munkások felett. A diákoknak nem kellett többet bizonygatni, amit a liberterek már fél évszázada mondtak: nem csak a szovjet blokk vezetői ellenforradalmárok, hanem nyugati barátaik is azok. Ahogy Cohn-Bendit írta a korban: „1968 legalábbis ugyanolyan fontos szerepet játszik a kizsákmányoltak öntudatra ébredésében, mint 1956.  1956 jelenti a sztálinista hegemónia végét a francia munkásmozgalomban, mikor a XX. Kongresszussal és a magyar forradalommal a „szocialista paradicsom” mítosza véget ért. Ekkor lehullott az álarc a szovjet bürokráciáról és az ún. népi demokráciákról ott, ahol hatalmon vannak. 1968 megmutatta a valódi természetüket egy olyan országban is, ahol nincsenek hatalmon”.

De ez már mindkét részről utóvéd-harc persze: a 68-as kommunista forradalom receptjei nem bizonyultak sikeresnek, a kommunizmus lenini recepteken alapuló megvalósítása pedig kommunizmusnak, és ez lényeg.

 

A lehetetlen örökség

 

Hiszen ma már tudjuk, hogy a 68-as anarchista-marxista-szituacionista csodarecept, a visszatérés az I. Internacionálé szelleméhez („a munkásosztály felszabadítása csak önmagának a műve lehet”), azaz a párt-élcsapat, a „proletariátus tulajdonosainak pártja” felváltása a tudatosan cselekvő résztvevőkkel, kiknek „tudata azonossá válik gyakorlati szervezetükkel”, nem járt sikerrel.

Nyilván van abban valami szimbolikus, hogy az utolsó kommunista forradalom éppen olyan volt, mint az első: a Kommün és a forradalmi ’68 hasonlósága oly nyilvánvaló, hogy nem is csodálkozunk azon, hogy hazánkban nem tűnik fel senkinek. A francia munkásmozgalom kezdte a harcot (gondoljunk csak Lenin híres szavaira a szocializmus három gyökeréről, azaz a német filozófiáról, az angol politikai-gazdaságtanról és a francia szocializmusról) és 1968-ban ő is zárta le egy szakaszát. Ahogy a Kommün után, úgy 1968-at követően is (manapság), a mindenféle ellenhatalomtól megszabadult kapitalizmus sötét korát éljük, de a helyzet bizonyos szempontból rosszabb: ma nem csak a forradalmat kell kitalálni.

Egy Lenin már nem is volna elég.

Noha a kommunista hipotézis alapkontúrjai változatlanok maradtak, mégis 1968 bukása lezárt egy fejezetet: megmutatta, hogy a XIX. században kidolgozott kommunizmusnak egy új létezési formát kell találni.

Jelenleg két dolog hiányzik ehhez: az eszme és a mozgalom.

 

---

1. Ezekben a visszaemlékezésekben az volt a közös, hogy még véletlenül se esett szó 68 antikapitalista arcáról. Néha a dolog már félig paródiába fordult. Csak pár példa: Mátraházi Zsuzsa szerint („Shut up! 1968 – ma”, Kritika, 2008/7-8, 17-20.): “1967 végén Guy Debord megjelentette radikális kiáltványát, a Látvány társadalma címmel. Ez a mozit, a tévét, az újságokat és főként a reklámokat vádolta azzal, hogy világméretű egyeduralomra törve mindenből médiaeseményt kreálnak. Fellépett az erőszakos mediatizálás ellen, az élvezet fogalmát a fogyasztás elé helyezte”. Debord mint egy média-kritikus és a spektákulum („a tőke a felhalmozás olyan fokán, hogy képpé válik”) mint a reklámok kritikája. Haraszti Miklós („Antihatvannyolc?”168 óra, 2008. augusztus 21., 6-8.) véleménye szerint 1968-ban „a hallgatók több beleszólási jogot követeltek a tanügyekbe”. A diák-Kommün, a munkásokat lázító forradalmi propaganda mint „beleszólási jog követelése” (a tanügyekbe!). És a sor probléma nélkül sokáig folytatható lenne.

2. Rade Ivakovic tíz évvel ezelőtti sorai igazabbak, mint valaha: „1968 májusának 30 éves jubileuma rövidesen már csak média- és kommersziális esemény lesz: könyvek, memoárok, tévé- és egyéb viták, kiállítások, minden arra megy ki, hogy az egészet esztétika és politika elkerülhetetlen rokonsága révén esztétikai síkra vigyék át. 68 májusát túlfényezi saját képviselőinek nosztalgikus és narcisztikus fellépése. Maga ez a nosztalgikus-narcisztikus szósz már nem politikai jellegű. Politika utáni vagy politika előtti, mégpedig abban az értelemben, hogy valami hamis inszcenírozásról van szó.” (A reciklikált francia május, http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre30/25iveko.htm)

3. L. erről saját írásomat: „68-at végképp eltörölni…Konzervatív forradalom Franciaországban,” Mozgó Világ, 2008/8, 35-45.

4. L. erről a francia filozófus, Alain Badiou könyvét: De quoi Sarkozy est-il le nom?, Nouvelle éditions Lignes, Paris, 2007.

5. Vö. Tamás Gáspár Miklós: Ellenforradalom az ellenforradalom ellen, Fordulat 2. szám, 8-30.

6. Ha őszinték akarunk lenni, akkor valójában nagyon is kérdéses, hogy mi köti össze ezeket az eseményeket, túl azon, hogy a hatvannyolcasok „ugyanazokat a zenéket hallgatták, vagy ugyanúgy öltözködtek”. A dolog klasszikusa Paul Berman (l. Jacques Rupnik: 1968 két tavasza, 2000, 2008. július-augusztus, 104-109.) sem jut tovább, mint hogy a „hatvannyolcasságról” mint „a globális agitáció pillanatában fellépő nemzedéki ellentétről és az inkoherens testvériség érzetéről” beszéljen. Szerinte ez okozza a kelet-európai disszidensek és a nyugat-európai anti-totalitárius baloldal közti későbbi hasonlóságokat. Talán ennél is tovább mehetünk: „A kelet-európai és a kínai demokratikus ellenzék („dissidence”, másként-gondolkodók) léte, különösen 1968 után megkönnyítette Nyugaton a baloldaliak beletörődését a pluralizmusba és a piacba, a konzervatívok belenyugvását az emberi jogokba. Az Encounter-típusú antikommunista szabadelvűek („cold war liberals”) álláspontját igazolni látszott az idő: a piac + emberi jogok képlet megdöbbentő méretű világnézeti győzelmet aratott. A kelet-európai rendszerváltás és a Tienanmen téri mészárlás létrehozta Nyugaton a nagy kiengesztelődést (…); ha valakinek odaát még kételyei lettek volna tőkés vagy establishment-karrierjük tekintetében, mi eloszlattuk őket” (Tamás Gáspár Miklós: Az új társutazókhoz, Beszélő 1999. október).

A „génération Mitterand”-ná alakuló francia hatvannyolcas generációról Marcel Gauchet (az egyébként erősen reakciós filozófus) írt kegyetlen, de igaz tanulmányt: „Bilan d’une génération”, Le Débat, mars-avril, 2008, 101-113.

7. Vö. Morin, Edgar – Lefort, Claude – Coudray, Jean-Marc: Mai 1968: La Brèche, Première réflexions sur les événements, Fayard, Paris, 1968.

8. Érdemes összevetni egyébként a különböző országokból származó hatvannyolcas visszaemlékezéseket: nyilván mindenhol megtalálható a nosztalgiának, az önigazolásnak, szégyennek (fiatalság bolondság ugyebár) ésatöbbinek egy sajátos keveréke. Egyedül Franciaországban találkozunk azzal a melankolikus beállítódással, hogy „oh jaj, abban a pár hétben éltem igazán”, melyet Serge July oly szépen ír le: Hogyan lehetne elmesélni azoknak, akik nem élték át ezt az őrült, távoli szerelmet, sőt közös őrült szerelmet? 68 májusa olyan volt, mint egy több hétig tartó szenvedély. Ez tényleg az őrült szerelem tavasza volt. (…) Több százezren voltunk, és mint mindenki, én is plakátokat és röpiratokat gyártottam, köveket dobtam, úgy tettem, mintha barikádokat és tüntetéseket szerveznék, amelyeknek megvan az a fájdalmas szokásuk, hogy más utat járnak be, mint amelyet kijelöltünk számukra, részt vettem számos, teljesen valószerűtlen gyűlésen, a legkülönbözőbb foglalatosságokban, több ezer emberrel találkoztam, közülük sokat megszerettem, olyan eszmék és elvek miatt keveredtem csetepatékba, amelyekre már nem is emlékszem pontosan, rengeteget beszéltem, a május különleges szereplőjének képzeltem magam, holott engem is csak a hullám sodort magával, mint a többieket, iszonyatos fáradtságokat éreztem, rengeteg éjszakát átvirrasztottam, némelyik gázzal volt teli, némelyik érzékiséggel, a többi meg egyszerűen csak telefüstölt volt. Megismertem a kollektív felszabadulás ragyogását, láttam azt, amit egyesült népnek hívnak…” (http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre30/14july.htm). Ráadásul elsősorban az események „egyszerű szereplői” (bocsánat) emlékeznek így: a társadalmi emancipáció hívei pedig elégedetten mosolyognak.

Egy remek visszaemlékezés kötet Franciaországból: Le mouvement de Floréal, An 176, Mai 68 par eux-mêmes (Textes et propos recueillis par: „Chroniques syndicales”, „Femmes libres” (Radio-Libertaire) et le groupe Pierre-Besnard de la Fédération Anarchiste), Editions du Monde Libertaire, Paris, 1989.

9. Parti Communiste Français. Meglátásom szerint ez a különbség a francia és az olasz 68 között: az olasz PC ekkoriban már jóval nyitottabb párt volt, mint a francia (és sok tekintetben a története is más, elég arra utalni, hogy a PCI két első főtitkára Amadeo Bordiga és Gramsci voltak, míg a PCF-é két szürke ismeretlen apparátcsik). Franciaországban 1968-ban már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a PCF éppúgy az archaikus világ része, mint De Gaulle, vagy Mitterand, Olaszországban ez távolról sem volt ennyire egyértelmű (majd a compromissio storico-val lesz az). Az olasz 68 ezért jóval „ouvrieristább” (az olasz 68 elsősorban a 69-es sztrájkhullám, míg a francia – a 10 millió sztrájkoló munkás ellenére is – azért inkább a diák-Kommün), és (éppen ezért!) jóval kevésbé forradalmi. Pasolini ismert cikke „a papa fiacskája diák-tüntetőkről és a becsületes melós csendőrökről” bizonyos szempontból igen árulkodó.

10. UEC: Union des étudiants communistes (a PCF diákszervezete). UNEF: Union nationale des étudiants de France (lényegében a hivatalos diák-szakszervezet), CLER: Comité de liaison des étudiants révolutionnaires (trockista, lambertista ág), UJCml: Union des jeunesses communistes marxistes-léninistes (maoista), JCR: Jeunesse communiste révolutionnaire (trockista, pablista ág, a ma is létező, nemrég még az Európa Parlamentben is képviselettel bíró Ligue Communiste Révolutionnaire elődszervezete). A francia trockizmus történetéről l. saját írásomat: „Egy francia szenvedély: a trockizmus”, Eszmélet, 76. és 77. szám, 117-132 ill. 114-128.

11. A történetről l. Konok Péter: A lehetetlent követelve, Eszmélet 50. sz.

12. Számtalan visszaemlékezést lehet olvasni arról, ahogy a „nem szervezett” diákok gúnyolódtak, vagy egyszerűen kiröhögték a nagyon komoly trockista vagy maoista „militant”-okat. Egyébként nem csak őket: sokan (ki tudja miért) valamiféle nagyon fontos eseménynek tartják, amikor megjelent Sartre az elfoglalt Sorbonne amfiteátrumában. Valójában, amikor szór kért, az egyik diák odaszólt neki: „D’ac Sartre, mais sois bref!” („Rendben, Sartre, de fogd rövidre!”).

13. Egyébként ezt a trockisták ma sem tagadják, Daniel Bensaïd (a JCR-ből kinövő LCR mai főideológusa) a következőképpen fogalmaz: „[68] számunkra egy intellektuális politikai gyakorlat volt….inkább pedagógia értéke volt, mint gyakorlati” (Mai 68 – Débat Pierre Zarka-Daniel Bensaïd, L’Humanité, 2008 április 10.).

A PSU korabeli álláspontjáról érdemes elolvasni a párt korabeli vezetőjének, a későbbi miniszterelnöknek Michel Rocard-nak az amúgy is érdekes önéletrajzi interjúkötetét: Si la gauche savait, Entretiens avec Georges-Marc Benamou, Robert Laffont, Paris, 2005.

A különböző „csoportocskák” 68-képéről egy nagyon érdekes összeállítás, az amúgy is klasszikusnak számító munkában: Le Goff, Jean-Pierre: Mai 68, l’héritage impossible, La Découverte, Paris, 1998, 143-156.

14. Itt csak egy nagyon sematikus képet rajzolok fel a szituacionistákról hely, megfelelő filozófiai képzettség stb. hiányában. Csak a 68-cal összefüggő dolgokat említem.  A történetükről l. jóval részletesebben Konok Péter idézett tanulmányát ill. Erhardt Miklós utószavát és persze magát a Debord munkát (A spektákulum társadalma, Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám, Budapest, 2006). Egy jó összefoglalás franciául egy amúgy is érdekes 68-cas kötetben: Guy Debord et les situationnistes, in: sous la direction de Philippe Artieres, Michelle Zancarini-Fornel: 68, Une histoire collective 1962-1981, La Découverte, 2008, Paris, 180-190.

15. Maga a fogalom egyébként Sartre-től ered (amennyire filozófiai műveltségem megengedi, a szituáció Sartre-nál a következőt jelenti: a világ azon állapota, melyet a szabadság megvilágít és meghalad egy cél felé, a szabadság csak szituáció által van, és a szituáció csak szabadság által), de egyébként is elmondható, hogy Sartre jóval fontosabb filozófusa a francia 1968-nak, mint a sokat emlegetett Marcuse. Erről a szereplők olvasmány-élményei is tanúskodnak. Cohn-Bendit egy korabeli interjújából kiderül, hogy Sartre volt az egyetlen szerző, akit a csoportban mindenki olvasott, és egyébként Marxot, Bakunyint, Lenint, Althusser-t, Bourdieu-t („ Az örökösök”) és Lefebvre-t (tőle ered a „fogyasztói társadalom” fogalma) említi még a különböző anarchista, szürrealista, szituacionista írásokon kívül. Véleménye szerint az Egydimenziós embert (melynek a francia fordítása csak 1968 februárjában jelent meg) egyikük sem olvasta.

16. Nemrég jelent meg egy antológia a folyóirat cikkeiből (Socialisme ou barbarie, Anthologie, Acratie, La Bussière, 2007), amelyből elég egyértelműen kiderül, hogy a lap (1949-1967) szerzői nem csak « antitotalitáriusok » voltak (ahogy mostanában szokás idézni őket), hanem antikapitalisták is, és nem csak elméleti emberek, hanem nagyon is mozgalmárok, azaz a mozgalom aktuális lehetőségeit firtató intellektuelek. Egyébként ez a folyórat emelte be a nyugati baloldal köreibe az 56-os magyar munkástanácsok történetét és jelentőségét.

17. Ahogy Debord írta: „meg lehet, hogy ez az elképzelés [az anarchizmus] őrzi a proletariátus történelemfelfogásának azt a bizonyosságát, hogy az elméleteknek gyakorlattá kell válniuk, ám oda is hagyja a történelem talaját, feltételezvén, hogy a gyakorlatba történő átmenet megfelelő formái már megtaláltattak és soha nem változnak.” (A spektákulum társadalma, 58.)

18. Ha a végül győzedelmes ideológia emberei el akarják hallgatni az adott történelmi esemény valódi minőségét, általában magának az eseménynek az elnevezésében is valamiféle semleges kifejezést használnak (vö. „Októberi Sajnálatos Események”). Így van ez a francia 68-cal kapcsolatban is: kerülvén a forradalom, vagy akár a felkelés szót, így lesz egyszerűen „68”, vagy „diáklázadás”, vagy „Mai 68” az elnevezés.

19. Confédération Générale du Travail: a legnagyobb, 1948 óta kommunista szakszervezeti konföderáció.

20. Az eseménytörténetet illetően még mindig a huszadik évfordulóra írt, több nyelvre lefordított munka számít klasszikusnak: Laurent Joffrin, Mai 68, une histoire du mouvement, Le Seuil, Paris, 1988.

21. Mint említettem, ezek a csoportocskák távolról sem irányították a spontán eseményeket, sőt inkább reguláló szerepet játszottak (az első megállapítás igaz a Nanterre-i „Veszettekre” is, a második nem). Azonban az is tény, hogy ők hozták magukkal a „hagyományokat”, melyek nem csak díszletként szolgáltak: a munkás-diák fraternalizálást, az ouvrierizmust, a bevándorlókkal való szolidaritást, az Internacionálét, a vörös és fekete zászlókat stb.

22. Comités d’actions lycéens.

23. Az anarchista mozgalom és 68 kapcsolatáról l. saját írásomat: „Fekete zászlók alatt…az anarchisták és 68”, Egyenlítő, 2008/7-8, 59-64.  Franciául az FA korabeli anyagai: Et pourtant ils existent!, 1954-2004 Le Monde Libertaire a 50 ans, Le cherche de midi, Paris, 2004, 172-181.

24. A folyóirat pár évfolyama olvasható Magyarországon is, az Országos Széchenyi Könyvtárban.

25. A mozgalom a „nagy eseményről” való elnevezése természetesen ironikus: az anarchista diákok így gúnyolták a különböző neoleninista szekták Kuba és Castro rajongását (l. „Július 26. Mozgalom”)…

26. Utóbbitól egy nagyon érdekes interjú: http://increvablesanarchistes.org/articles/1968/68_22mars.htm . És egy frissebb: „Non, non, Nicolas, La lutte de classes n’est pas morte!”, Le Monde Libertaire, hors-série numéro 34, du 1er mai au 11 juin, 2008, 5-6. Duteuil egyébként azon 68-asok egyike, aki szemernyit sem engedett akkor elveiből: jelenleg is egy kis anarchista szervezet aktivistája, és az Acratie, neves liberter kiadó, vezetője.

Távol áll tőlünk minden heroizálás (meg őszintén szólva Cohn-Bendit azóta le is döntötte már saját szobrát), de meg kell mondanunk, hogy a korabeli Cohn-Bendit kétségkívül az anarchista kreativitás egészen kitűnő szimbólumának bizonyult: egyszerre volt agitátor, aki fürdött a közvetlen demokráciában, és vezér, aki mindvégig őrizte liberter elveit. Persze maga a mozgalom és vezére kölcsönösen alakította egymást, fényesen propagálva az anarchista szervezeti modell magasabbrendűségét, mely megengedi a tehetség kibontakozását, de nem veti a vezér alá a közösséget.

27. Egyébként Nantes volt az a város, ahol nemcsak az egyetemen, hanem „össztársadalmi értelemben” is létrejött a Kommün 1968-ban: az elfoglalt gyárak mellett a város lakói önmaguk szervezték meg a közbiztonságot, az élelmiszerellátást stb., egyszóval az életüket. L. erről: Guin, Yannick: La Commune de Nantes, Maspero, Paris, 1969.

28. Vö. Mallet, Serge: La nouvelle classe ouvière, Seuil, Paris, 1963. ill. Gorz, André: Stratégie ouvrière et néocapitalisme, Seuil, Paris, 1964. Ezzel némileg egybecseng 68 utólagos magyarázata egyik klasszikusának, Alain Touraine-nek a véleménye (Le communisme utopique, Le mouvement de mai 1968, Seuil, Paris, 1968.) az „új osztályharcról”, melynek tétje már nem a tulajdonviszonyok, hanem a „döntési jogok”. Ez mind társadalmilag, mind harci terepét illetően jóval szélesebb jelentéssel bír: azaz a munkásmozgalmat felváltják az „új társadalmi mozgalmak” melyek sokféleképpen támadhatják az „économo-politique” hatalmat. Egy érdekes írás a „68-as” szociológiáról: Grémion, Pierre: Les sociologues et 68, Notes de recherche, Le Débat, mars-avril 2008, 20-37.

29. Hogy teljes legyen a kép, befejezzük a történetet: a megállapodást aláíró szakszervezeti vezetőknek végül sikerült, nem ki nehézség árán, letörni a sztrájkmozgalmat. Ezzel irreálissá vált a baloldali pártok forgatókönyve a „népi kormányról”, mely a maoista Geismartól Mitterand-ig terjedt volna, Pierre Mendès-France köztársasági elnökletével (ennek a nagy összeborulásnak volt az emlékezetes eseménye a Charléty-stadionbeli nagygyűlés). Ezután mint ismeretes De Gaulle feloszlatta a Nemzetgyűlést, majd az új választásokon győzött a jobboldal.