2023. 02. 16.
VITA A NEOLIBERALIZMUSRÓL!
Elöljáróban ez a cikk egy újabb vita eredménye. Ezt a vitát a Gondolkodj és Lázadj blog 2015. január 2-án megjelentett Neoliberalizmus (http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus) című írása alapján folytattuk le a cikk íróival. Az előző számainkban is voltak ilyen típusú szövegek. Különböző helyekről kaptunk is érte kritikát, de a kritikák többsége nem volt érdemi, mert azt vetették a szemünkre, hogy az őket (tehát az olvasót) nem érdeklik holmi csoportocskák marakodásai. A szomorú az, hogy kritikájuk lényegében ennyiben ki is merült. Itészeink között neves marxista filozófus is előfordult.
Ez azért tűnt számunkra furcsának, mert többek között Marx és Engels jelentős művei között nem egy ilyenfajta vitairat létezik. Tudjuk, szösszeneteink nem mérhetők össze a két szakállas teljesítményeivel. Viszont úgy gondoljuk, hogy ugyanúgy, mint az „ő” írásaik, a „mi” írásink is a kommunista program mind teljesebb tisztázását, és megértését szolgálják. Ennek alapján cikkeink nem a pletykálkodás, a személyeskedés nevében íródtak, és nem is bírnak e fajta tartalommal. Hanem gyakorlati teoretikus érveket sorakoztatnak, vagy próbálnak felsorakoztatni a modern kori (értsd: 1990 után, bár előtte se nagyon…) magyarországi viszonyok között, ahol mindez idáig nem, vagy csak igen részlegesen, netán idealista módon született kommunista program kifejtés (ide értve akár saját korábbi tevékenységünket is). Mi nem állítjuk azt, hogy a Részeg Hajóban megjelent írások a koherens kommunista program kifejtésének történelmi feladatát maximálisan végrehajtották volna. Pont ezért kiábrándító az ilyen irányú rosszindulat és az érdeklődés hiánya, pláne az úgynevezett szimpatizánsok és társutasok részéről. De attól, hogy az atomkapolgár mentalitás az egész társadalmat, sőt, annak úgynevezett vagy tényleges kritikusait is átfertőzte, a kapitalizmus kapitalizmus, a feladat feladat marad. A kapitalizmus elleni harc egyben önmagunkkal szembeni harc is; de ha nem értjük s nem tudjuk, miért és hová akarunk eljutni, úgy az odavezető út, az egyáltalán használható eszközök kérdését se tehetjük fel. Így a cselekvés elméleti mozzanataként se tehetnénk a kapitalizmus ellen. Írásainkkal ezt próbáljuk elkerülni; s bízunk benne, hogy hozzájárulva a kapitalizmus objektíve követelt meghaladva tagadásának kritikai elméletéhez, az teljessé: gyakorlati cselekvéssé lesz.
***
Általános megjegyzés a Gondolkodj és Lázadj blog Neoliberalizmus cikkéhez.
A gazdaságtörténetek klasszikus hibája az, hogy a gazdaságot önmagában állónak veszik, és múlt s jövő nélküli gépnek mutatják. Így ellentmondásai nem lényegiek, hanem technikaiak csupán, s az összes probléma a jó alkatrészek helyes alkalmazásával megoldhatóvá lesz. Vagyis ez esetben nem a társadalom újratermelési folyamatának különös (és szerves egészben, de meghatározó) mozzanata a gazdaság, nem a társadalmi-emberi viszonyoké. Eltűnnek a társadalom lényegi ellentmondásainak történelmisége, általuk meghatározott perspektívái; sem emberek, sem osztályok nincsenek itt. És gazdasági meghatározottságokból fakadó harcuk, s annak visszahatása a gazdaságra – hát bizony, az sincs. És polgári békesség lőn a nagy felfordulásban, halleluja. Hogy az uralkodó osztály és hű technikusai (no meg ideológusai) hová jutnak ezzel? Gyakorlati káoszuk haszonélvezőiként az elméleti káoszba, fenntartva-megerősítve a gyakorlatit a teljes összeomlásig. Csakhogy a pusztulás a jelen urait is felfalja előbb-utóbb, s ezért ostobaság mind a haszonélvezetükhöz, mind az elméleteikhez romolni. Világos: az egészet ki kell dobni a történelem szemétdombjára. Az pedig úgy nem lehetséges, hogy legalább is tendenciózusan, de az osztályharcot vesszük önmagában állónak, s minden mást áttetszővé teszünk, vagy épp eltüntetünk. A tőkésosztálynak nem egyszerűen a bérmunkásosztály gyilkolászása a célja. A tőkésosztálynak a tőkefelhalmozás, s annak haszon (meg hatalom) élvezete a célja. És mint a tőkefelhalmozás uralkodó osztálya a tőkefelhalmozás történelmileg alakult s alakuló feltételeinek való megfelelés a célja. És így a kizsákmányolás foka, milyensége, a bérmunkásosztályhoz való puha/kemény hozzáállás is a történelmileg alakuló tőkefelhalmozás feltételeinek meghatározottságban értelmezhető, mint ahogy az osztályharc objektíve elérhető céljai, lehetőségei (meddig lehetséges egyáltalán reformista harcot folytatni) is. Az ún. jóléti állam nem egyszerűen s pusztán a sikeres reformista harc terméke, s nem is a felvilágosultabb tőkések nagylelkű ajándéka. Hanem az állammonopolista kapitalizmus adott időszakában s adott pontjain létre jöhető, és olyan amilyen, de osztályharccal létrehozott működés, ami ott és akkor a tőke hasznára vált. Amit így sem térben, sem időben általánossá tenni nem lehet. A transznacionális monopolkapitalizmus, a termelőerők állammonopolista továbbfejlesztésével: még termelékenyebbé, társadalmibbá és nemzetközibbé válásával létrejövő, s így a „nemzet” állami szervezést kinövő végjáték struktúraváltást, új állóeszköz beruházást stb., ehhez tőkeakkumuláció növelést, végső soron bérletörést követelt; illetve az eleven munkaerő kikapcsolásával, strukturális munkanélküliséggel helyben élezte ki a bérmunkásosztály konkurenciaharcát, valamint a térben (még) nemzetközibbé válással eme konkurenciaharcot tette ténylegesen nemzetközivé, s így az osztályharc adott korlátolt (reformista s nemzeti) fokán a bérletörést tette lehetségessé. Nem pusztán osztályharcról van tehát szó, hanem történelmileg alakuló szerves egészről, amelynek el nem hanyagolható mozzanata az osztályharc. Így tehát a cikk azon tétele, miszerint a neoliberalizmus lényege az osztálykompromisszum felrúgása, helytelen. Helytelen, mert elégtelen: a kapitalizmusban a tőkefelhalmozás az uralkodó, s ennek különös termelési viszonyainak pólusai az osztályok. A neoliberalizmus az állammonopolista szakasz által kiélezett ellentmondásokra adott kapitalista válasz: a tőke fel-, s kiszabadítása a fejlődése által immár bénító korláttá lett helyi, „nemzeti” fékek s szervezés alól. Szöknie kellett és szökhetett: rendelkezésére állt számos más terület, ország alacsonyabb bérszínvonallal, azaz a régebbi termelőapparátus új életre keltésének (megfelelő nagyságú profit elérésének) lehetőségével; illetve az új technológiák (elektronika stb.) eleve a bérmunka átstrukturálását (és szerkezeti munkanélküliséget: egy 40-50 éves kohászból igen nehezen lesz chipforrasztó) és/vagy bérletörést (akkumuláció igénye, egyre nemzetközibb konkurenciaharc) követelt s valósított meg. És hát az állam így nem szervezheti, lassíthatja a tőke önmagán való túlfejlődését; immár a tőke szervezi az államot önmaga alá (pl. csábíts magadhoz adókedvezménnyel s nekem tetsző „lyukas” szabályozással) a féktelen túlfejlődéshez és 841-es (’29 a négyzeten) válságokhoz, akár akarja ezt, akár nem. Nem arról van tehát szó, hogy közvetlenül és csak a proletariátus ellen cselekednek, még ha a világon más egyéb nem is maradt. Hanem a tőkefelhalmozáson keresztül, a tőkefelhalmozásért jutnak el a proletariátus torkáig. Mindebből az következik, hogy a cikk „tengelyének” a tőkefelhalmozás adott problematikájának (állammonopolista kapitalizmus átcsapása transznacionális monopolkapitalizmusba), s e problematika osztályharcként megjelenésének kellett volna lennie. Ehelyett, bár nagy tényanyaggal, de következetesen végigvitt irányvonal nélkül eklektikussá, sőt, néha „a válaszd ki magad a jó megoldást” szabadossággal bíróvá lett.
(KI)JEGYZETEK S MEGJEGYZETEK
- A neoliberalizmus lényege
A kezdet – baj. G. és L. állításában, mármint hogy a neoliberalizmus pusztán a munkásmozgalom ellen jött létre, s a neoliberalizmus lényege, hogy egyoldalúan felrúgja az osztálykompromisszumot – már benne van az egész probléma. És folytatódik: az állam ne avatkozzon be a gazdaságba, ami a „Gondolkodj és Lázadj” szerint a „demokrácia” (miért idézőjel? a „G. és L.” szerint a mostani mégse az igazi?) hatásának, s így az osztálykompromisszum korlátozása, felszámolása. S mindehhez az ellenfél (is) asszisztál: a neoliberálisok szerint mert nincsenek osztályok, a tőkén segíteni = mindenkin segíteni. Mert a tőkén neolib módon segíteni = a gazdaság beindításával mindenkin segíteni (lecsorog a jólét). Persze a tőke feltételeinek történelmisége s konkrétumai itt is, ott is köddé foszlottak (meg a neolib jólét álom is). Különös paralel.
Más. Van egy ugrás a „G.és L.” gondolatmenetben: segíteni a tőkén általában (1), aztán meg a kisebbekkel szemben a nagyobbaknak konkrétan (2). Az 1. nem feltétlenül okozza 2.-t; a 2-es pont eleve nem 1-es. A munkásmozgalom fejlődése pedig a tőke s fejlődése által megszabott keretek nélkül úgyszintén kevés. Mert például nyugaton miért lehetett elérni eredményeket? S miért akkor, s oly mértékben (pl. Nagy-Britannia 20. század eleji munkásarisztokráciája nem= az 50-es évek USA jóléti állam munkásaival).
- A neoliberalizmus elmélete és programja
Keynes tárgyalása a monopoltőkés alap szembekerülése a felépítménnyel, vagyis az állam, mint monopoltőkés túltermelést finanszírozó, együgyű jótevő, s a két bolond válsága; azaz a ’29-es válság s okai című dráma nélkül – háááááát, de már mutatja a bajt. Aztán a neoliberalizmus működő modellé válásáról elmélkedni az állammonopolista kapitalizmus túlfejlődése a saját technikai bázisán, illetve a saját (nemzeti) szabályozásán, vagyis átcsapása transznacionális monopolkapitalizmussá című történet nélkül – hááááát…
Más. A „G. és L.” szerint a neolib versenyimádó, majd azt, hogy lám, szembe mennek ezzel a trösztellenes törvények felszámolásával. Holott pont ez az: mindenki szabadon. Vagyis nem ebben van a neolib következetlenség, hanem abban, hogy nem akarnak tudomást venni a következményekről. Itt konkrétan arról, hogy a tőkés verseny saját tagadása felé mutat; s e tendencia a verseny jellegének megváltozásán át valósul meg. Konkrétabban úgy, hogy a szabadversenyes tendenciájú kapitalizmusban a tőkés résztvevők, kicsinységüknél fogva a piac által manipuláltak – vagyis képtelenek a manipulációra, csak reagálni a többi és saját, közvetlenül vak erővé váló cselekedeteire, s pusztulni, vagy összeolvadással pusztítani. Míg monopolisztikus tendenciájúvá nem válik a tőkés viszonyuk: ahol már tudatosan manipulálják a piacot, s eme manipulációért versenyeznek, öntudatlanul fokozva túlfejődésüket önmaguk ellenében. Csak ismételni lehet: a cselekedetben következetesek, a totalitásban (következménnyel bíró cselekedetek) már nem. Ám nem is lehetnek: osztálylétük korlátoltsága megakadályozza őket ebben. Hogy a neolib a tőke nyíltabb diktatúrájának szálláscsinálója, fel s kihasználója? Ez helyes. De szerencsésebb lett volna ama tőkés szisztéma váltásból magyarázni a büntetőállam-funkciót is, meg a szélsőjobboldali hajlamokat is, nem pedig azt az érzetet kelteni, hogy a büntetőállamból jön egyszerűen s közvetlenül a szélsőjobb-hajlam.
- Monetarizmus
Olyan neoliberálist, aki nem volt monetarista, nem hoznak fel példaként. Ez hiba.
Más. Ezen időszak USA inflációjáról beszélni a stagfláció nélkül – nem hiba, hanem képtelenség. A stagfláció kérdése pedig az állammonopolizmus kimerülése nélkül nem tárgyalható. Hogy későbbi fejezetben a stagfláció előbuggyan oly könnyed módon? Már itt kéne és itt sem oly könnyed módon.
- Privatizáció
Ismét csak annyit írnak, hogy a „demokratikus” (idézőjel ugyebár) nyugati kormány legalább elszámoltatható, s így van kontroll a tőke felett – csakhogy ez nem tőkeellenes kontroll. Ez a tőke érdekében korlátozni a tőkét kontroll, ami aztán túl szűkké válik a tőke számára. S helyébe aztán a tőke féktelensége kerül, lásd fentebb. De az állami kiszervezések se egyszerűen a demokratikus kontroll, no meg az osztálykompromisszum felszámolása. Hanem a túlfejlődésből fakadó tőketúltermelés megcsapolása. Erről a „G. és L.” továbbra sem beszél.
- Dereguláció, liberalizáció, szabadkereskedelem
1, kis demokratikus játék: válaszd ki a megfelelő/neked tetsző megoldást. A világos irányvonal hiánya nemdebár. Vagy ha ez az irányvonal, akkor komoly baj van.
2, A monopoltőke kinövi a „nemzet”államot – hát utána puffadnak, hogy mégis szabályozzák. Pláne, hogy a monopoltőke monopoltőke marad: a tényleges konkurencia, mint a tőkefelhalmozás katasztrófákon keresztül, de egyensúlyt létrehozó mechanizmusának kikapcsolása miatt (a manipulált piac problematikája; „Göncöl György: Marxizmus és változó világ” vonatkozó részei, pl. a „piacprobléma akuttá válása”) a külső, nem automatikus piaci szabályozás szükségessége fennáll. A gond már csak az, hogy
a, az állam szükségképp szűkebb a tőke immár térbeli nemzetköziségéhez mérten
b, a nemzetközi világállam nem létrehozható a tulajdoni elválasztás, s az azon belül gondolkodás által létrejövő „enyémmé tépni” létbiztonság óhaj miatt – vagyis az egyesülést újra és újra széttépi a többivel szembeni felhalmozási kényszer; még egyszerűbben: az ultraimperializmus elmélete ma sem lehet helyes
c, A kapitalizmus túlfejlődése túlfejlődés marad, egyre emésztőbben követelve a széttépést vagy a forradalmat. Hát minderről nem sokat írnak.
- Adócsökkentés + szociális és jóléti kiadások lefaragása
Ismét a hiány. Mármint a túlfejlődésé, s annak megjelenése a profitráta süllyedésének tendenciájaként. Nem pusztán a profitmaximalizálásról van tehát szó, ez így túl általános, túl történelmietlen. Sőt, még a profitráta süllyedésének tendenciájára való hivatkozás is az lenne, mivel konkrét országokat írnak. S ama túlfejlődés máshogy jelentkezik az USA-ban (egyre inkább hitelekből finanszírozott tőkefelhalmozás, ami főleg a katonai- ipari komplexumon keresztül tartja mozgásban a gazdaságot – az eleven munkamennyiségek kiszorítása, az automatizáció, illetve az ipar kitelepítése mellett, lásd túl nemzetköziség, társadalmiság, termelékenység; nem beszélve a lakossági jövedelmek hitellel pótlásáról), mint mondjuk Kínában. Artner Annamária külön is megjegyzi a „Globalizáció alulnézetben” c. munkájában, hogy a profitrátát többek közt adókedvezménnyel sikerül(t) szinten tartani/emelni. Szóval nem Bozót Duplavé Gyurka a móka, hanem a világkapitalizmus, s ezen belül az USA helyzete. A bérjellegű kiadások csökkentéséről, annak feltételeiről (nemzetközi piac kontra helyi szerveződés-szakszervezet, állam, stb.) már volt szó. Mármint itt, s nem a cikkben.
Más. Idekeverni a Fideszt nem biztos, hogy jó ötlet. A Fidesz ugyanis nem pusztán a tőkének, s nem is pusztán a nagytőkének söpör össze minden egyes fillért. Hogy működése unortodox neoliberalizmus-é vagy hiperállami neokonzervativizmus – hát lehet róla elmélkedni, csak felesleges. Mert mit is mível tulajdonképp? Egyszerűt: politikai hatalmát maximalizálja, hogy azt az államilag finanszírozott magán-, illetve sajáttőke felhalmozás maximalizálására használja, mindezt oligarchák hierarchiáin keresztül el s visszaosztva, meg átkonvertálva politikai hatalommá. S nem az a kérdés, hogy nagy vagy kistőkét faljanak-e fel/támogassanak, hanem az, hogy hozzájuk mérten milyen erős, s felfalható-e a maguk hatalmára, s hasznára. És értelem szerint az sem számít, hogy „külföldi”-e vagy „belföldi”-e a felfalandó tőkés csoport. Pl. a reklámiparban állami szabályozással tönkretett spanyol érdekeltséget faltak fel (lehet-e plakát az út szélén vagy sem játék). Vagy a dohányipari keringő. Mindamellett egymást is fel kell falniuk előbb-utóbb: minden kontroll nélkül túlburjánzottak, s így végtelen igényeik véges lehetőségekkel találkoznak (lásd közgéptréfa). Persze, legelőször a leggyengébbet falták fel. A kispolgárivá atomizált és züllött, elitisztikus s antiszolidáris jó magyar „proletariátust”. Halleluja.
- Neokonzervativizmus
Olybá tűnik, hogy a neokon roppant gyakorlatias neolib. Gyakorlatias abban az értelemben, hogy a tőkefelhalmozás konkrét igényeihez igazítja a neoliberalizmus tételeit, az állami szerepvállalástól az erkölcsökig. Az összes nagy bank nem dőlhet be, mert minden dől. A katonai-ipari komplexumnak mindent, mert a tőke túlfejlettségének negatív következményeit az efféle pazarlás csökkentheti. Legalábbis mint az égő benzinraktár robbanásainak erejét az ajtajára vert újabb lakat. A tőke perspektívái egyre komorabbak a társadalom egyre nagyobb része számára – és ha csak elnyomatással és büntetéssel lehet őket fizetni, meg féken tartani, akkor legyen úgy, s igazodva igazoljuk azt. Vagyis a neokon nem szimplán a legsátánibb elegye a liberalizmusnak és a konzervativizmusnak a munkásmozgalom ellen. Hanem a valósággá vegyült neoliberalizmus (netán ideáktól a valóság által megfosztott neoliberalizmus) – pl. az USA-ban a fentebb már pedzegetett okok miatt.
- A neoliberalizmus térnyeréséhez vezető okok és folyamatok
Mondanánk, hogy na itt jön a feketeleves és minden hiányérzet csodás teljességgé pezsdül. De nem mondjuk, mert
a, itt sincs teljesség
b, még ha lenne is, akkor is csak itt lenne s korábban, ahol szintén kellett volna lennie, továbbra sem lesz. Egyszerűbben: miután egymásra raktuk a téglákat, nem önthetünk melléjük vizet, sódert, meg cementet, mondván: minden itt van, jó erős falat építettünk. De ne aggódjunk, mert itt ennyi teljesség sincs. Ennek oka, úgy látszik a „monopólium”, „monopolisztikusság” fogalmától való rettegés – pedig az „imperializmus” fogalma a helytelenebb és/vagy bolsevikabb. Ugyanis szó sem esik arról, hogy az egyre nagyobb tőkék kialakulása s térhódítása, mint kapitalista mennyiségi változás: a szabadversenyes tendencia átcsapása monopolisztikussá, azaz minőségi változássá. S e minőségi meghatározottságban, azaz a kapitalizmus monopolista szakaszán belüli további mennyiségi változások a minőségen belüli minőségi változásokhoz vezetnek: a monopolisztikusság állammonopolista kapitalizmussá, majd transznacionális monopolkapitalizmussá lesz. Ez együtt jár pl. a termelés egyre társadalmibb s nemzetközibb jellegével – ám más a nemzetközisége a spanyol konkvisztádorok arany s rabszolga jövedelmének angol uzsorává, pénztőkévé, majd tőkés ipari forradalommá, s így gyarmati rablássá válásának, mint egy transznacionális monopoltőkés csoport nemzetközi munkamegosztásának. Nem pusztán mennyiségi változás tehát. Hanem minőségi meghatározottságban lévő mennyiség-minőség játék.
A stagfláció fogalma végre előkerült. Ám Rozsnyai Ervin szerint ennek oka nem egyszerűen az olajválság, hanem ama csomópontválság (e fogalom egyébként az ő terminusa), s az arra adott régi, az új helyzetben (pláne) rosszá lett válasz. Persze, a csomópont válság sem a hullámelmélet terméke, mivel nem az elmélet varázslódik valósággá, hanem a valós folyamatokat magyarázza az elmélet. Amely valós folyamat odáig jutott, hogy pl. a „bérjellegű” jövedelmek állami növelése az USA-ban nem a termelés növekedését okozták. Hanem a monopoltőkék, a manipulált piacaik lehetőit kihasználva árakat emeltek, s egyszerűen a többlet jövedelmeket elnyelték; így se a termelési apparátusaikat nem újították meg nagy mértékben (ez a fizetőképes kereslet szokta újraindítani a tőkefelhalmozást, aztán meg túlfejlődéssel megbénítani, nem pedig a „végy több tejet, s kenyeret” jóprogram), se a meglévőket nem használták ki jobban. S az államra így végül az rímelt: csőd. És mindennek kifulladása-megszüntetése lökte a tőkét (már amelyiket lehetett) ama új állóeszköz beruházáshoz, a körülményeknek megfelelő nemzetköziséggel, bérletöréssel, és a többivel; a tőkés jövővel bírók meg kívánták szüntetni a régi módit, hogy az új karjaiba vethessék magukat – az adott körülmények közti profitmaximalizálásért. S a nagy jövőtlenség tovább nőtt: az állammonopolizmus átcsapott transznacionális monopolkapitalizmusba.
Más. Nagy Britanniáról íródott a 60-as évek vége felé, hogy gazdasága az állandó költségvetési hiány s annak „kézenfekvő” pótlása: az államilag elrendelt bérstoppok örvényében kavarog. Ennek oka pedig abban lett megjelölve, hogy a birodalmi keret birodalom nélkül, de megmaradt. Méghozzá a külföldi beruházások irdatlan nagyságaként, meg a hadsereg nagyszámú, külföldi támaszpontjainak fenntartásaként. Utóbbi a tőkebefektetések védelmét szolgálta, előbbi pedig a nyersanyagexportot, az olcsóbb termelést-beszerzést a régi kacathoz-kacattal, illetve a klasszikus rablást s uralmat. Így a belföldi beruházásokra nem jutott tőke, illetve nem váltak indokolttá. Azt a gazdaságot se egyszerűen az olajválság látta el a Margaret Thatcher nevű emberevővel tehát. Még valami. Az, hogy a „G.és L.” – nek a reformizmussal való kacérkodás helyett ki kellet volna mondania: a reformizmus nem vezethet egyszerűen a kapitalizmus felszámolásához, mert számára a fennálló ténylegesen meghaladhatatlan. Ezért lényeges tudni, hogy mit enged s követel a kapitalizmus adott fázisa adott helyen. Hogy tudatosíthatóvá legyen: a reformizmusnak át kell csapnia forradalommá, önmaga ellenében, vagy – mint jelenleg látható – a maradékok fasisztájává lesz. Persze, a „G. és L.” beszélni fog effélékről. Vagyis lesz sóder a cement mellett. De mitől lett ereje a tőkének a visszavágásra? Nemzetköziesedés története – a monopolisztikusság fogalma nélkül. Mint történet, olvasható, s plasztikusabbá tehetné az alaptételeket, következtetéseket. Azt az egy-egy mondatot, ami a lényeget kiemelné, világossá tenné. De nem teszi, mert nem teheti: a lényeget, mint már írva volt, nem sikerült a cikknek látnia.
- Szubjektív, tudati változások
Úgy tűnik (na nem a cikk alapján), hogy a jóléti időszak forradalmárainak sikertelensége abban keresendő, hogy a jóléti időszak kiteljesedése voltak. Nem akartak azok lenni, de a történelmi helyzet nem szabad választás kérdése. A reformista harcok sikerességén, a jóléti társadalom olyan, amilyen de biztonságérzetén emelkedtek fel, onnan/azért szerveződhettek számottevővé – de a reformizmus irdatlan, a kapitalizmus által se teljesen haszontalannak ítélt (vagyis így még erősebbé: „össztársadalmilag” „reálissá” tett) árjában. S amint a reformizmus bukott a tőke struktúraváltásának köszönhetően, úgy minden radikalizálódás pernyeként hamvadt el végül. Ez nem egyszerűen az ő felelősségük volt; adott korszak meghatározottságáé. Persze, nem biztos, hogy teljesen kihasználták az összes lehetőjüket (mint ahogy mi sem: mivel általános nemtörődömségben élünk, ezért kimondhatnánk a forradalmi igazat is, nem csak a szubkulturális tecciket/jóleszaz-t), pláne az elméletet, az irányvonalat tekintve. S mindebből az következik, hogy nem azért bukott a reformizmus, mert a forradalom forrófejűi lehűltek, vagy épp vízágyúval lehűtötték őket. Hanem, mert a reformizmus gazdasági feltételei, játéktere a nemlét felé változtak. Innen a „csend”. S innentől érdekes az ügy: modern/premodern barbarizmusok mozgása lesz-e az uralkodó a kapitalizmus növekvő működésképtelenségét látva/kihasználva/súlyosbítva – vagy mindennek hatására a kapitalizmus meghaladva tagadása lesz egyre elfogadottabbá, reálissá? Sok változós és feltételes képlet – a megoldást a történelem dönti el. De világos irányvonal nélkül, annak következetes alkalmazása nélkül…
- A neoliberalizmus felé mutató konkrét erők és lépések
Csak ismételni lehetne a kritikát. De az ismétlés nem csak a tudás anyja, hanem az unalomé is.
- A neoliberalizmus és a neoliberális globalizáció értékelése és jövője
A baloldali reformerek tényfeltárása egyrészt hasznos, mert a tényanyagaik a kapitalizmus agóniáját mutathatják be, akaratuk ellenére. De. Mivel a kapitalizmus jóságos reformerei, ezért vagy a hamis tudatuk változtatja másmilyenné a valót s annak tényanyagát (nem tudva, de csinálva); vagy szánt szándékkal ferdíthetnek a maguk igazát bizonyítva. Két keserves kell hozzájuk: világos irányvonal s történelmi perspektíva; illetve ennek a konkrét tárgyban megjelenése – így ismerve ténylegesen, a teljes mélységében az adott szakmát. Persze a tények maguk mozzanatok: folyamatok mozzanatai, amelyek szer nélkül is rámutatnak a valóra, mint történelmi folyamatra, s perspektíváira. De a tényanyag fogyatékosságait a módszertan pótolhatja, illetve a megismerést könnyíti. S minél hamisabb/seszínűbb az irányvonal, annál könnyebb elveszni. Például neokeynesiánusok által. Persze, mindez vonatkozik a kapitalizmust kevésbé elfogadó (ám végül azt szükségképp restauráló: hierarchikusan elkülönült hierarchikus párt, ami elkülönült „köz”hatalommá, állammá lesz; tulajdon s áruviszonyok, valamint a tőke, bár korántsem mindig uralkodóként, de fenntartása stb.) bolsevik-szocdem szerzőkre is. Ezektől, mint a kapitalizmust nem örökké fenntartandó rendszernek gondolóktól, ellentmondásainak felismerőitől, azokat örökké javítgatni nem kívánóktól már mozgást, folyamatot is lehet, s kénytelenek is vagyunk tanulni. Azért, mert errefelé e témában csak bolsevik szerzőkre tudunk hivatkozni: Rozsnyai Ervin, Artner Annamária, Göncöl György. És ha ki tudjuk hámozni a fentebb írt módon a bolsevik maszlagokból az ellenük is ható lényeget, akkor egész jól használható szövegeket kapunk. A kérdés az, hogy a logikában mennyire érezhető az ellenforradalmi hatás, mennyire fertőzte át az egészet, illetve észrevesszük-e ezeket? Ám, mivel nincs magyarul használható kommunista (nem bolsevik kommunistákra gondolunk) írás lefordítva eme témában (vagy nem tudunk róla) maradunk ezek használatánál.
Egyébként ki van mondva a kedvenc: a kapitalizmus meghaladva tagadása. De valahogy el van kenve az egyre társadalmibb (nemzetközibb) termelés ellentéte a magánelsajátítással; a mindent társadalmilag szükséges munkaidőkként, áruértékként mérés és termelés kontra az eleven munkaerő kikapcsolása (a kizsákmányolás fokozásával a tőke éltető elemének a kikapcsolása azaz); a tőkefelhalmozás működéséből fakadó nyomor átváltozása a tőke működésképtelenségének nyomorává (pauperizáció). Így a belső, rendszer által megoldhatatlan ellentmondás helyett a külső, talán megoldható problémák kapnak hangsúlyt (környezetszennyezés). Így pedig csak óhaj a társadalmasítás, nem pedig történelmi kényszer; csak a haladás egy menüpontja, nem pedig az egyetlen előrevivő megoldás. Ez baj. Baj-baj-baj.
—————————————————————————————————————————
Az egyszerűség és a takarékosság okán a Gondolkodj és Lázadj csoport kritikáját a kritikájukra adott válaszunkkal összefonva közöljük. Észrevételt ott tettünk, ahol azt szükségesnek láttuk; a többihez, már amennyiben nem említettük előleg-utólag más kérdéskörnél, az egyetértés tendenciájaként észrevételt nem fűztünk.
A Gondolkodj és Lázadj csoport válasza a kritikánkra
• A Részeg Hajó válasza a Gondolkodj és Lázadj csoport kritikájára
Köszönjük a tanulságos kritikát. Elismerjük, hogy a cikk irányvonala lehetett volna világosabb és jó lett volna beleírni még „egy-egy mondatot, ami a lényeget kiemelné, világossá tenné”. Mivel mi tisztában vagyunk azzal, hogy mindannyiunk tudása és képességei korlátozottak, el is küldtük mindenkinek (nektek is) a nyers cikket, akiktől remélhettük azt, hogy rámutat arra, hogyan lehetne fejleszteni. A kapott tippeket mindig beledolgoztuk a cikk következő változatába, ezt tervezzük a ti kritikátokkal is.
Könnyen lehet, hogy szerencsésebb lett volna a gazdasági alappal, a tőkecentralizációval stb. kezdeni (bár ekkor érzésünk szerint többen abbahagyták volna az elején az olvasását), hiszen a cikk elejéből valóban úgy tűnhet, hogy „az osztályharcot vesszük önmagában állónak”. Az iromány közepétől azért kiderül, hogy nem így van. Azt pl. nem írtuk, hogy „a neoliberalizmus pusztán a munkásmozgalom ellen jött létre”, de tényleg hangsúlyoznunk kellett volna pl. azt, hogy „A tőkésosztálynak nem egyszerűen a bérmunkásosztály gyilkolászása a célja.”
Igazatok van abban, hogy pontatlan a neoliberalizmus lényegének megfogalmazása, valószínűleg át fogjuk írni a címet arra, hogy
„A neoliberalizmus lényege a munkásosztály nézőpontjából”.
Ha eklektikusságon azt értitek, hogy nem egytényezős magyarázatot próbálunk adni, akkor ezt vállaljuk.
„a kizsákmányolás foka, milyensége, a bérmunkásosztályhoz való puha/kemény hozzáállás is a történelmileg alakuló tőkefelhalmozás feltételeinek meghatározottságban értelmezhető, mint ahogy az osztályharc objektíve elérhető céljai, lehetőségei (meddig lehetséges egyáltalán reformista harcot folytatni) is.”
Ez alapján úgy tűnik, mintha ti tagadnátok a szubjektív tényezők és okok jelentőségét vagy akár létezését. Persze amit írtok, az önmagában rendben, de egy szót sem írtok arról, hogy mindig eléri-e a proletariátus azt, amit objektíve (a gazdasági meghatározottságok szempontjából) maximálisan lehetséges a kapitalizmuson belül? Mi azt gondoljuk, hogy távolról sem éri el: már pusztán az a momentum is számottevő gátló hatást fejt ki, hogy a kommunizmusnak nevezett sztálinizmus elvette a tömegek kapitalizmuson túlmutató perspektíváját. Egyébként pedig ki az, aki képes meghatározni, hogy elvileg mi az objektíve elérhető maximális cél? Tehát szerintünk a reformista (és a magát antikapitalistának tartó reformista) munkásmozgalomra is igaz, amit a forradalmárokról írtok: „Persze, nem biztos, hogy teljesen kihasználták az összes lehetőjüket”. Így mi nem gondoljuk, hogy „a reformizmus bukott” és „a reformizmus gazdasági feltételei, játéktere a nemlét felé változtak”, bár nyilvánvalóan alapvetően beszűkült a mozgástér a transznacionális tőke dominanciájával, a neolib globalizációval. De a reformizmust korai még temetni, mivel igen változatos megjelenési formái vannak, pl. az Artner által is leírt, „új gazdasági-politikai modell felé” mutató latin-amerikai integrációk, pl. az ALBA, amely egyik csúcsértekezletén a „szocializmus építését” is deklarálták.
- Részeg Hajó válasz:
Eklektikusság alatt nem kívánatos politikai tendenciák felsarjadását, illetve módszertani, a lényeg s jelenségformák közti kapcsolat időnkénti ki nem mutatását értjük. Például azt, hogy ama sok tényező egy működés, a tőkefelhalmozás történelmileg alakult s alakuló mozzanatai. De mind a kettőről írunk még.
A szubjektív tényezőkkel kapcsolatosan kifogásolt gondolatmenet pedig imígyen kezdődik:
„Az ún. jóléti állam nem egyszerűen s pusztán a sikeres reformista harc terméke, s nem is a felvilágosultabb tőkések nagylelkű ajándéka. Hanem az állammonopolista kapitalizmus adott időszakában s adott pontjain létrejöhető és olyan amilyen, de osztályharccal létrehozott működés, ami ott és akkor a tőke hasznára vált. Amit így sem térben, sem időben általánossá tenni nem lehet.”
Aztán írtuk a kifogásolt részt. Vagyis itt keretekről és lehetőségekről volt szó. Ezekhez pedig nem úgy viszonyultunk, hogy csak egyfélét hozhatnak létre. De úgy sem, hogy megfeledkezünk róluk. A játéktér meghatározza a játékot is annyiban, hogy pl. futballpályán egyrészt macerás úszóversenyt rendezni; másrészt ha futball helyett felrúgó versenyt rendeznének, akkor annak konkrét lefolyását (ki kit rúgott fel épp akkor), mint helyszíni meghatározottság egyik mozzanata a szubjektív tényezőkre bízza. Vagyis a mondatban ott gubbaszt a szubjektív tényező számbavétele is. Csak úgy, hogy ne legyen belőle voluntarizmus.
És valóban, fatalistaként se írtunk egy szót se. Tendenciákról írunk és azok lehetséges kifutásairól, meg ezek felismeréséről. Illetve a fel nem ismerés következményeiről. Például most arról, hogy ez a mondat: „Egyébként pedig ki az, aki képes meghatározni, hogy elvileg mi az objektíve elérhető maximális cél? Tehát szerintünk a reformista (és a magát antikapitalistának tartó reformista) munkásmozgalomra is igaz, amit a forradalmárokról írtok: »Persze, nem biztos, hogy teljesen kihasználták az összes lehetőjüket«” azt jelenti: ahogy a kapitalizmus az örök szürkeség végtelenjéig létezhet, úgy a reformizmus is örökké javítgathat. Mi viszont tagadjuk e végtelen lehetőjét, mert úgy látjuk, hogy előbb löki e világot társadalmának ellentmondásai vagy a világháborúba, a digitális roncsok kőkorszakába, a barbarizmusba, kapitalizmusból lett kapitalizmus előtti mocsokba – vagy kényszeríti ki a proletár tömegekből a kommunizmus felépítését (és vagy-vagy: tehát nincs kizárva a szubjektív tényező). Persze, ha nem „elvileg létező objektív célról” lett volna szó, hanem a konkrét helyzet megítéléséről, a konkrét helyzetben szükséges lépésekről (de az egy kommunizmus – egy irányelv meghatározottságát nem felejtve el: bárhogy, pl. bolsevik pártként nem építhető fel a kommunizmus!), akkor valóban feltehető ama kérdés. Bár megjegyzendő, hogy ebben az esetben is csak akkor tolerálható, ha a helyzet kiélezett, élessége indulatot szül, s felelőtlen-autoriter tendenciák jelennek meg a kritikai-kollektivisták helyett és ellenükben. Vagyis például akkor, amikor egy mindenttudóka a szakadékba felelőtlenítene mindannyiunkat. De a kérdés akkor is tételezne helytelent: tudniillik azt, hogy a világ nem megismerhető. Nem az Engels-i értelemben, vagyis hogy a világ megismerésének folyamata a világ alakulásának, újból újat szülő dinamizmusának következtében a megismert és megismerendő dinamikus kettőségét jelenti; hanem pl. a vallási értelemben, hogy eleve és soha meg nem ismerhető a mindenható, ésatöbbi felsőbbrendűségek miatt. Ez utóbbi statikusságot azért ne kísértsük.
A reformizmus kérdéséhez pedig gonosz varázslattal ideidézzük az idézetet. Ezt: „a reformizmus gazdasági feltételei, játéktere a nemlét felé változtak”. Felé. Szép, dinamizmust, tendenciát kifejező szó. Így tehát nem azt mondtuk, hogy a reformizmus már semmit sem érhet el. Hanem azt, hogy e játéktér a kapitalizmus lehetőinek beszűkülésével együtt zsugorodik. Ám azt is mondjuk, hogy ez a tőkék és államok történelmileg alakult és alakuló hierarchiáiként és hierarchiáiban valósul meg. Pl. a kínai reformizmusnak több lehetője van gazdaságilag, mint mondjuk az USA New Deal 2.0-nak (a világ ipari műhelye és ellentmondásai, kontra a világ leghatalmasabb adósa és ellentmondásai); más kérdés, hogy az osztályszerkezet, osztályviszonyok, politikai formák mivé vadíthatják/silányíthatják (forradalmi szempontból) a kínai reformista harcokat. Nem beszélve egy esetleges kínai epicentrumú válság következményeiről, amely lehetőség a kapitalizmus önmagán való túlfejlettségének a valóságából fakad. Vajon miért zúdultak a lakossághoz juttatott jobblét-pénzek a spekulációba végül? Csak nem azért, mert a „gondolj a jövődre te kis tulajdonodba zárt!” kényszere a befektetések felé terelte ama pluszt, akkor, amikor a reálszféra nem tud annyi tőkét felszívni? Mert nem lehet pl. annyi gyárat építeni a versenyben tartó profitnagyságokhoz, és e tőkefelesleg spekulációvá lesz és összeomlássá? És ha a kapitalizmus önmagán való túlfejlődése a pekingi díszszemlén szomorú gramofonként kocsikáztatott pártfőtitkár utasítására általános(abb) hedonizmussal párosulna? Ha feléléssel próbálnák felpörgetni a reálszférát? E nászról a stagflációt s Rozsnyai Ervint említve már értekeztünk. Elég arra utalnunk itt, hogy akkor se kell annyival több gyár, mint amennyi tőke s népességfelesleg a termelőerők fejlesztésével létrejön illetve kiszorul. Nincs kiút.
Latin Amerika szocializmusa pedig arról szól, hogy védjék meg a szegény s baloldaliságra fogékony tömegek saját nemzeti burzsoáziájukat, illetve annak vezetőit a Nagy Északi Keresztapáktól. Hogy Chavez komolyan hitte-e amit mondott, mellékes. Hogy a nyomorúságból a bolivári progresszió nyomorúságos népjólétet, felülről lenti döntéshozatalt, meg boliburt (bolivári burzsoázia a szovbur mintájára; ám a szovjet viszonyokhoz mérten nyomorúságosan kevés változtatással a kapitalizmuson) csinált, s mindez egy jobbos (katonai) diktatúrához mérten jóléti-reformistának, meg az ún. szocializmus felé mozgó forradalmiságnak tűnik – érthető, csak nem elfogadható. Egyrészt, mert a nagy semmiben egy porszem megjelenése is a mindenség teremtésének tűnik: ha olyan vidék kap orvost és iskolát, amelyik előtte csak hírből hallott ilyesmit; ha nincstelenek kapnak egy szelet kenyeret naponta, az adott körülmények közt nagy dolog, de korántsem mondható oly eredményesnek, mint az európai, illetve észak-amerikai reformizmus/jóléti állam, ahol a középrétegekké válás lett tömegessé a kapitalizmus adott időszakát kihasználva. És ez az, ami vagy nem térhet vissza, vagy a korábbiaknál jóval nagyobb nyomorúság árán csak, amit az osztályok s rétegek, illetve a tőkék és államok nemzetközi hierarchiáin keresztül kell szétteríteni (ennyiben nulla összegű játék; hozzá a kapitalizmus növekvő működésképtelensége; azaz régen 1+ hoz tartozott 1- , ma 1+ hoz 2,3 -). Másrészt pedig a tőke, az állam, a hierarchia, az érték minden beszéd ellenére e társadalmak lényegi elemei maradtak, s így az újszülött neve sem lesz más, mint a réginek: kapitalizmus. És még valami: e felülről gerjesztett progressziót az alant mozgása nem írta felül ez ideáig forradalmi módon. Felülről rávenni a tömegeket az új társadalomra lehetetlen, pláne akkor, ha emögött egy sajátos érdek, a nemzeti burzsoázia „ne zavard a köreimet se fentebbről (USA), se lentebbről (proletariátus)” érdeke is ott húzódik. E társadalmi mozgások távol állnak Allende Chiléjétől is. Nem jött létre ez ideáig az XY elnök kezdeményezésén túlszaladó, annál balosabb ellenhatalom. A kapitalizmus lehetőinek szűkülése a reformizmus lehetőinek szűkülését jelenti; ám e tömegek nem léptek még túl a reformizmuson. Csak rá lesznek kényszerülve, hogy leszámoljanak „saját”, atyai (bocsánat, Föld Anya-i) progressziójukkal.
De folytatódjék a G és L válasz:
„Mert például nyugaton miért lehetett elérni eredményeket? S miért akkor, s oly mértékben (pl. Nagy-Britannia 20. század eleji munkásarisztokráciája nem= az 50-es évek USA jóléti állam munkásaival).”
Itt nem egy, a világkapitalizmus történetét leíró grandiózus műről beszélünk, hanem egy neoliberalizmusról szóló cikkről. Jó lenne persze, ha létezne az előbbi, akár mi, akár más írná meg és egyébként a jóléti állam elemzése nem csak a neolib cikk nézőpontjából, hanem önmagában is fontos téma, már csak azért is, mert sokan még mindig abban reménykednek, hogy lesz még itt jóléti kapitalizmus. Másoktól eltérően egyáltalán nem akarunk arra hivatkozni, hogy terjedelmi okokból nem írtunk bővebben erről, hiszen a webre akármekkora írás felfér. Az igazság az, hogy egyrészt a jóléti állam kialakulásának részletes leírása minimum hónapokkal késleltette volna a cikk megjelenését, másrészt sokkal kevesebb forrás áll rendelkezésünkre a témában, ami azt is jelenti, hogy a tudásunkat sem éreztük elégnek ehhez. Megköszönjük, ha tudtok ajánlani hasznos irodalmat a témában.
„monopólium”, „monopolisztikusság” fogalmától való rettegés
Valóban nem kedveljük ezeket a fogalmakat, mivel eredeti (szó szerinti) és a szakirodalomban is előforduló jelentésüktől (mono = egy, egyetlen) eltérő módon használják őket, és ezzel zavart és félreértést kelthetnek. Ennek ellenére kellett volna írni erről egy kis zárójeles pontosítással.
- Részeg Hajó válasz
Továbbra is az a véleményünk, hogy e fogalom, a kapitalizmus fogalmához hasonlóan meg és kikerülhetetlen. Nem tudjuk másként jellemezni azt, hogy a tőkék nagysága kezdetben ahhoz volt „csak” elegendő, hogy a bérmunkásosztály, illetve a társadalom számára létezzen monopóliumként: legfőbb munkaadó = tőkés munkaadó, illetve, hogy a társadalom újratermelési folyamata különböző áttételekkel, de a tőkefelhalmozásnak rendelődik alá. Egymással szembeni konkurenciájukat viszont még nem monopolisztikusan, hanem szabadversenyes tendenciájúként jellemezhetjük; azaz nem ők manipulálták piacaikat, hanem a piaci folyamatok őket; inkább reagáltak tudatlan, vak erőkké oldódva egymással szemben, mintsem tervezték volna a piac manipulálását: e manipulálásért folyó konkurenciaharcot. Ez utóbbit a tőkék koncentrációjával és centralizációjával létrejövő monopolisztikus nagyságokkal lehet(ett) csak folytatni. S a monopolisztikusságon belüli formaváltozásoknak is megvan a maguk jellegzetessége. De a monopolista extraprofit, a kényszeres kapacitás túlbővítés és krónikus kapacitás kihasználatlanság, a tendenciájában állandósuló infláció, vagy csak az állam szerepének kényszerű változásai stb., stb. – mindez nem érthető meg a monopolisztikusság fogalma nélkül. Ehhez elégtelen a nemzetköziesedés vagy a tőkekivitel említése (lásd később). Mert mindez következmény: méghozzá a tőkés monopolisztikusságé.
A monopoltőkés viszonyok különbözőségéről már a kezdet kezdetén írtak; már Engelsnek is feltűntek e tendenciák. Aztán Hilferding, Rosa Luxemburg, Lenin, Buharin munkái s vitái; és az ezzel foglalkozók kb. 99%-át kihagyva említenénk meg Göncöl György: Marxizmus és változó világ c. munkájának idevágó részeit, illetve Rozsnyai Ervin: az Imperializmus korszakváltásai c. munkáját. Persze, megelőzve a bajt meg kell említenünk, hogy a bolsevik szerzők írásaihoz való viszonyról már írtunk. Mint ahogy arról is, hogy az imperializmus fogalmát jóval helytelenebbnek tartjuk a monopolisztikusság fogalmánál: az imperialista jelleg valójában jóval általánosabb a monopolisztikusságnál (vö. globalizáció); és e különös darabosságból kifolyólag (a tőke általános jellegének elkenésével a nemzeti felszabadító s antiimperialista tőke tételezése) mondjuk: ha valami bolsevik, hát az a fogalom az.
G. és L.:
„Ugyanis szó sem esik arról, hogy az egyre nagyobb tőkék kialakulása s térhódítása, mint kapitalista mennyiségi változás: a szabadversenyes tendencia átcsapása monopolisztikussá, azaz minőségi változássá. S e minőségi meghatározottságban, azaz a kapitalizmus monopolista szakaszán belüli további mennyiségi változások a minőségen belüli minőségi változásokhoz vezetnek: a monopolisztikusság állammonopolista kapitalizmussá, majd transznacionális monopolkapitalizmussá lesz. Ez együtt jár pl. a termelés egyre társadalmibb s nemzetközibb jellegével.”
Van szó erről, csak más szavakkal, pl.: „Már nem csak a nyersanyagokat szerezték be külföldről, nem csak a kész termékeket vitték ki egyre nagyobb arányban más országokba, hanem a termelés folyamata is egyre inkább nemzetközivé vált.”. Itt lehetett volna arról is írni, hogy ezt a nemzetköziesedést is részben az államok tevékenysége segítette elő, pl export-támogatásokat nyújtottak a saját vállalataiknak és kedvezményekkel csalogatták a külföldi tőkét.
Úgy tűnik, a túlfejlődés kifejezést két (egymással összefüggő, de megfelelően nem tisztázott) értelemben használjátok. Az egyik a konkrét történelmi helyzetre vonatkozik: „az állammonopolista kapitalizmus túlfejlődése a saját technikai bázisán, illetve a saját (nemzeti) szabályozásán”, a másik általánosan, ahogy Marxék is értették, pl.: „a termelőerők fellázadnak a termelési mód ellen, amelyen túlnőttek.” (Engels, Anti-Dühring). Az első esetben utaltunk a jelenségre, de sajnos valóban nem neveztük néven a gyereket. A második esetben a fordított kapcsolatra utaltunk: „a termelés bolygóméretekben való társadalmasodásának folyamatát jelentős részben a neoliberális intézkedések gyorsították fel.” Arról is kellett volna expliciten írnunk, hogy a neoliberális intézkedéseket a termelés bolygóméretekben való társadalmasodása követelte meg, kényszerítette ki. Sajnos az általunk elérhető források alapvetően nem így, nem ezzel a szemlélettel, terminológiával tárgyalják a problémakört és így adataink sincsenek arról, hogy a különböző időszakokban, ill. iparágakban pontosan hol tart a túlfejlődés.
„Persze a csomópont válság sem a hullámelmélet terméke, mivel nem az elmélet varázslódik valósággá, hanem a valós folyamatokat magyarázza az elmélet.”
Ez valami félreértés lehet, sehol sem írtunk olyat, hogy a válságelmélet az oka a válságnak. Vagy ezt másra értettétek?
- Részeg Hajó válasz
Nem, csak megemlítettük a széles tömegek számára. Hátha elolvassák; e vitáknak nem csak az egymással való cseverészés a célja ugyanis, hanem az öntudatra ébresztés kísérletei is. Vagy sikerül, vagy nem.
G. és L.:
„a reformizmussal való kacérkodás”
Ilyet hol találtatok a cikkben?
Egy tippünk van, ez: „vagy erősödik az alulról, a munkásosztályból jövő nyomás és forradalmi vagy reformista úton egyre jobban háttérbe szorítják a magántőkét, kiveszik a kezéből a termelés megszervezését”.
Csakhogy itt mi egyáltalán nem állítjuk, hogy reformokkal megdönthető a kapitalizmus, hanem csak azt, hogy elvileg (a konkrét történelmi helyzettől elvonatkoztatva) nem zárható ki, hogy el lehet mozdulni a verseny háttérbe szorítása, az államkapitalizmus felé, mint ahogy tettek is ilyen lépéseket a nyugat-európai államokban. A cikk más részein utaltunk arra is, hogy ez az út egyre inkább csak absztrakt lehetőség, amelynek egyre kevesebb a realitása.
- Részeg Hajó válasz
Ez az idézet a cikkből arrafelé hajlik: „Annak az ideológiának, hogy az állam ne avatkozzon bele a gazdaságba, (pontosabban nem úgy, hogy az korlátozza a profitszerzést, hanem úgy, hogy elősegítse: privatizáljon, liberalizáljon, csökkentse az adókat, stb.) épp az az értelme, hogy a »demokrácia« hatását és lehetőségeit csökkentse. Pl. amíg egy vállalat az államé, addig a választópolgárok követelhetik, hogy az ő érdekükben tevékenykedjen, ill. a nyereségét az ő érdekükben használják fel, ha viszont privatizálták, ez már fel sem merülhet.”
Hozzá, hogy már csavarodjon is: „A munkásmozgalom rengeteg áldozat árán elérte, hogy a gazdasági, és különösen az újraelosztást illető kérdésekbe a munkásosztály bele tudjon szólni. A neoliberális ideológia, ill. az általa vezérelt globalizáció ezeket a kérdéseket kiveszi a »demokrácia« hatóköréből és ezzel is növeli a hatalom koncentrációját.”
E mondatok kinyitják a korábban „G. és L.” által a válaszukban idézett „új gazdasági-politikai modell felé” az ajtót. Vagyis a „kapitalizmust kapitalizmussal a kapitalizmus meghaladásává változtatni reformizmus” felé az ajtót. Eme ósdi, és meglehetősen ellenforradalmi tétel ellenforradalmi világunkban különös gravitációval bír. Mivel Széles Gábor, burzsoá lévén nem fogja e gravitációt kikapcsolni, meg kell próbálnunk nem kinyitni eme ajtókat. Vagyis nem elég semlegességet tanúsítani, hanem ki kell mondani az adott működés, tétel stb. ellentmondásos, illetve ellenforradalmiságtól nem megszabadítható (bár progresszivitást azért létrehozható, amit ő ellenében kell/ene/ továbbvinni) jellegét.
Nem a tény a kérdés, hanem a folyamat, nem pusztán a jelenség, hanem a lényeg, ami kommunista perspektívát indukál; tehát mindez kommunista perspektívából értékelendő. Ha ez nincs, vagy csak részlegesen, netán a végére, vörös farokként odatapasztva, akkor a reformizmussal való kacérkodás felé csúszik a dolog.
G. és L.:
„Van egy ugrás a G.és L gondolatmenetben: segíteni a tőkén általában (1), aztán meg a kisebbekkel szemben a nagyobbaknak konkrétan (2). Az 1. nem feltétlenül okozza 2.-t; a 2-es pont eleve nem 1-es.”
Mi nem mondjuk, hogy a kettő ekvivalens. Vannak olyan intézkedések, amik válogatás nélkül segítenek nagy- és kis tőkéknek (pl. a munkaerőpiac liberalizálása) és vannak olyanok, amelyek csak a nagyoknak kedveznek, a kisebb tőkéket (ill. azok igen jelentős részét) hátrányosan érintik, pl. vámok eltörlése.
„Az ún. jóléti állam nem egyszerűen s pusztán a sikeres reformista harc terméke, s nem is a felvilágosultabb tőkések nagylelkű ajándéka. Hanem az állammonopolista kapitalizmus adott időszakában s adott pontjain létre jöhető és olyan amilyen, de osztályharccal létrehozott működés, ami ott és akkor a tőke hasznára vált.”
„a »demokratikus« … nyugati kormány legalább elszámoltatható, s így van kontroll a tőke felett – csakhogy ez nem tőkeellenes kontroll. Ez a tőke érdekében korlátozni a tőkét kontroll, ami aztán túl szűkké válik a tőke számára.” (kiemelés tőlünk: G & L)
Valószínűleg csak nekünk tűnik úgy, hogy itt kissé le vannak egyszerűsítve a dolgok. A munkásoknak adott jóléti juttatások és a tőkés termelés állami szabályozása bizonyos értelemben nem ellentétes az össztőke közvetett érdekeivel, azonban a tőkék többségének közvetlen, rövidtávú érdekeit többnyire sérti. A tőkések többségének igencsak nem volt kedvére az, hogy nem dolgoztathatják korlátok nélkül és nem rúghatják ki bármikor a munkásokat, hogy munkaruhát, védőfelszerelést, fizetett szabadságot stb. kell nekik biztosítani, hogy az egyre szigorodó határértékek miatt nem bocsájthat ki akármennyi környezetszennyező anyagok a természetbe és a termékeknek is különféle biztonsági előírásoknak kell megfelelniük. Nem véletlen, hogy támadják ezeket az intézkedéseket és próbálják elérni, hogy kevésbé legyenek szigorúak a jogszabályok, ill. kevesebb erőforrást kapjanak az ezeket ellenőrző állami hatóságok. Persze, a szabadidőipar pl. profitált a lecsökkentett munkaidőből, de ez akkor jelentéktelen tényező volt. A jóléti állam kiépítése növelte az össz-keresletet és ez alapvető fontosságú a piacprobléma kezelése szempontjából, de a partikuláris közvetlen tőkés érdekekkel ez ellentétes volt.
- Részeg Hajó válasz
Mit tegyünk, ha a lényeg ily egyszerű? Leírjuk a lényeget egyszerűen. Legalább is megpróbáljuk. Amellett az eggyel ezelőtti válaszunkra is utalnánk itt: a reformizmus lényege ez, progresszivitása vagy ezért bukik, vagy ez ellenében kell forradalmiként meghaladni.
G. és L.:
„…»demokrácia« (miért idézőjel? a „G. és L.” szerint a mostani még se az igazi?)”
Azért használunk idézőjelet, mert a demokrácia kifejezést sokan sokféle értelemben használják. Az emberek többsége azt érti alatta, hogy úgy történnek a dolgok, ahogy a nép (az emberek döntő többsége, aki ugyebár proli) akarja, ill. ahogy az érdekében áll. Az idézőjellel azt hangsúlyozzuk, hogy ez a kapitalizmusban illuzórikus és el akartuk kerülni a látszatát is annak, hogy az ennek elérését (még durvább esetben: ennek visszaállítását) reálisnak látnánk és az ezért való harcra buzdítanánk.
- Részeg Hajó válasz
Visszautalva az utóbbi kettő válaszunkra: az idézőjeles utalás kevés. Nem olyan időket élünk.
G. és L.:
„Vagyis a neokon nem szimplán a legsátánibb elegye a liberalizmusnak és konzervativizmusnak a munkásmozgalom ellen. Hanem a valósággá vegyült neoliberalizmus (netán ideáktól a valóság által megfosztott neoliberalizmus)”
Ahogy a cikkben írtuk: „A neoliberális gazdaságelmélet különböző politikai ideológiákkal, értékrendekkel és társadalomszervezési elképzelésekkel párosulhat”, pl. az SZDSZ nem volt éppen neokon. Tehát mi nem mondanánk, hogy a neokon az „ideáktól a valóság által megfosztott neoliberalizmus”, épp ellenkezőleg: (konzervatív, pl. keresztény) ideákkal elködösített neoliberalizmus. Van olyan amerikai neokon, aki (Orbánhoz hasonlóan) nem csak tagad bármiféle kapcsolatot a neoliberalizmussal, hanem a tőle balra álló, akár marxista irányzatokat (pl. Adorno-ékat) mossa össze a neoliberalizmussal, természetesen idealista alapokon. Annak elemzése, hogy az egyes konkrét országokban és időszakokban miért pont azzal az ideológiával párosodik a neoliberalizmus, amivel, jelenleg tényleg meghaladja a lehetőségeinket.
- Részeg Hajó válasz
Mivel a cikk eme része az USA-ra fókuszált, mi is erre reagáltunk. De igaz, hogy már a példa alapján sem lehet általánosítani; a valósággá vegyült neoliberalizmus nem csak neokon formát ölthet.
G. és L.:
„A »G és L« szerint a neolib versenyimádó, majd azt, hogy lám, szembe mennek ezzel a trösztellenes törvények felszámolásával. Csak ismételni lehet: a cselekedetben következetesek, a totalitásban (következménnyel bíró cselekedetek) már nem.”
Itt alapvetően abban tér el a látásmódunk, hogy szerintünk különböző emberekről van szó: az elméleti szakemberek szeretnének tökéletes versenyt, az óriásvállalatok pedig nem szeretnének trösztellenes korlátozásokat. (A politikusokat mindkét oldalról érik hatások, de az ő következetességükről beszélni eleve nonszensz lenne.) Azzal viszont egyetértünk, és jó meglátásnak tartjuk, hogy ebben a vitában mindkét oldal csak a saját korlátai között következetes.
„Dereguláció, liberalizáció, szabadkereskedelem
1, kis demokratikus játék: válaszd ki a megfelelő/neked tetsző megoldást.”
Ezt a részt egyáltalán nem értjük.
„Idekeverni a Fideszt nem biztos, hogy jó ötlet. …Hogy működése unortodox neoliberalizmus-é vagy hiperállami neokonzervativizmus – hát lehet róla elmélkedni, csak felesleges.”
Mi nem egy címkét akartunk ráragasztani a Fideszre, hanem azt mutattuk ki, hogy a tevékenysége egyáltalán nem áll olyan szöges ellentétben a neoliberalizmussal, mint ahogy azt ők beállítani igyekeznek. Ez pedig ezért lényeges, mert a magyar nyelvű olvasók általában ezt a pártot ismerik a legjobban, és így nekünk ezen keresztül lehet legjobban demonstrálni, hogy nem elsősorban a politikusok hangulatán múlik, hogy épp neoliberális irányba halad-e a világ.
- Részeg Hajó válasz
Azért írtuk némi vitriollal azt, hogy kis demokratikus játék, mert a tőkefelhalmozás szabályozásáról, mint lényegre utaló lényeges kérdésről szól a cikk ominózus része; ám korántsem forradalmi attitűddel. Azt írni, hogy egyesek ezt, mások azt állítják és pont, annyit tesz, hogy a cikk nem a lényeget, hanem a jelenséget írja le, mivel a jelenségek közt szabadon választhat a tisztelt olvasó. És boldog lehet, mert nem látta a lényeget. Csakhogy a forradalmi attitűd nem azt jelenti, hogy autoriternek kell lenni. Hanem azt, hogy világos irányvonal mentén kell leszögezni az álláspontot; ki kell mutatni a lényeg adott esetben ellentmondásos megnyilvánulásait, jelenségeit. Aztán lehet kritizálni: vagy sikerült, vagy nem. Ugyanígy lehet tenni a módszertannal, a lényegről alkotott képpel s perspektívával… De itt nem efféle sikerről vagy bukásról van szó, hanem jelenség turkálóról. Nem egy forradalmi szervezet állít valamit jól-rosszul, hanem nem állít semmit, s így és ennyiben felszámolja magát. Ezt elkerülendőnek gondoljuk és lázadunk is ellene.
A Fideszről. Pont az volt a cél, hogy ne címkefelhőben kavarogjunk. Pont ezért mondtuk ki a Fidesz lényegét kritikánkban. Persze, fontos kimondani azt is, hogy a neoliberalizmus, bármennyire is zagyválnak ellene, nem idegen a Fidesztől. De hogy mi a kapcsolat, ahhoz az kell, hogy működésük lényege legalább 1 mondat erejéig, de ábrázolva legyen. És ne felejtsük: a neoliberalizmus lényege a kapitalizmus. A lényeg ellentmondásosságának fejlődése, az ellentmondások kiéleződése sajátos formák dinamizmusaként jelentkezik adott helyen és időben. A Fidesz se több; alakul, míg alakulhat, vadul, míg vadulhat. S a lényegével pusztul, vagy másé lesz ez a dicső szerep – a történelem eldönti.
Ennyi. Ha a kritikára adott válaszunkra kritika érkezik – szívesen látjuk, s megvitatás után közkinccsé tesszük.
Kommunista üdvözlettel: Részeg Hajó
*
RÉSZEG HAJÓ 3. SZÁM – VITA A NEOLIBERALIZMUSRÓL (html)