VITA A NEOLIBERALIZMUSRÓL!

 

VITA A NEOLIBERALIZMUSRÓL!

 

Elöljáróban ez a cikk egy újabb vita eredménye. Ezt a vitát a Gondolkodj és Lázadj blog 2015. január 2-án megjelentett Neoliberalizmus (http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus) című írása alapján folytattuk le a cikk íróival. Az előző számainkban is voltak ilyen típusú szövegek. Különböző helyekről kaptunk is érte kritikát, de a kritikák többsége nem volt érdemi, mert azt vetették a szemünkre, hogy az őket (tehát az olvasót) nem érdeklik holmi csoportocskák marakodásai. A szomorú az, hogy kritikájuk lényegében ennyiben ki is merült. Itészeink között neves marxista filozófus is előfordult.

 

 

Ez azért tűnt számunkra furcsának, mert többek között Marx és Engels jelentős művei között nem egy ilyenfajta vitairat létezik. Tudjuk, szösszeneteink nem mérhetők össze a két szakállas teljesítményeivel. Viszont úgy gondoljuk, hogy ugyanúgy, mint az „ő” írásaik, a „mi” írásink is a kommunista program mind teljesebb tisztázását, és megértését szolgálják. Ennek alapján cikkeink nem a pletykálkodás, a személyeskedés nevében íródtak, és nem is bírnak e fajta tartalommal. Hanem  gyakorlati teoretikus érveket sorakoztatnak, vagy próbálnak felsorakoztatni a modern kori (értsd: 1990 után, bár előtte se nagyon…) magyarországi viszonyok között, ahol mindez idáig nem, vagy  csak igen részlegesen, netán idealista módon született  kommunista  program kifejtés (ide értve akár saját korábbi tevékenységünket is). Mi nem állítjuk azt, hogy a Részeg Hajóban megjelent írások a koherens kommunista program kifejtésének történelmi feladatát maximálisan végrehajtották volna. Pont ezért kiábrándító az ilyen irányú rosszindulat és az érdeklődés hiánya, pláne az úgynevezett szimpatizánsok és társutasok részéről. De attól, hogy az atomkapolgár mentalitás az egész társadalmat, sőt, annak úgynevezett vagy tényleges kritikusait is átfertőzte, a kapitalizmus kapitalizmus, a feladat feladat marad. A kapitalizmus elleni harc egyben önmagunkkal szembeni harc is; de ha nem értjük s nem tudjuk, miért és hová akarunk eljutni, úgy az odavezető út, az egyáltalán használható eszközök kérdését se tehetjük fel. Így a cselekvés elméleti mozzanataként se tehetnénk a kapitalizmus ellen. Írásainkkal ezt próbáljuk elkerülni; s bízunk benne, hogy hozzájárulva a kapitalizmus objektíve követelt meghaladva tagadásának kritikai elméletéhez, az teljessé: gyakorlati cselekvéssé lesz.  

 

 

***

 

Általános megjegyzés a Gondolkodj és Lázadj blog Neoliberalizmus cikkéhez.

 

A gazdaságtörténetek klasszikus hibája az, hogy a gazdaságot önmagában állónak veszik, és múlt s jövő nélküli gépnek mutatják. Így ellentmondásai nem lényegiek, hanem technikaiak csupán, s az összes probléma a jó alkatrészek helyes alkalmazásával megoldhatóvá lesz. Vagyis ez esetben nem a társadalom újratermelési folyamatának különös (és szerves egészben, de meghatározó) mozzanata a gazdaság, nem a társadalmi-emberi viszonyoké. Eltűnnek a társadalom lényegi ellentmondásainak történelmisége, általuk meghatározott perspektívái; sem emberek, sem osztályok nincsenek itt. És gazdasági meghatározottságokból fakadó harcuk, s annak visszahatása a gazdaságra – hát bizony, az sincs. És polgári békesség lőn a nagy felfordulásban, halleluja. Hogy az uralkodó osztály és hű technikusai (no meg ideológusai) hová jutnak ezzel? Gyakorlati káoszuk haszonélvezőiként az elméleti káoszba, fenntartva-megerősítve a gyakorlatit a teljes összeomlásig. Csakhogy a pusztulás a jelen urait is felfalja előbb-utóbb, s ezért ostobaság mind a haszonélvezetükhöz, mind az elméleteikhez romolni. Világos: az egészet ki kell dobni a történelem szemétdombjára. Az pedig úgy nem lehetséges, hogy legalább is tendenciózusan, de az osztályharcot vesszük önmagában állónak, s minden mást áttetszővé teszünk, vagy épp eltüntetünk. A tőkésosztálynak nem egyszerűen a bérmunkásosztály gyilkolászása a célja. A tőkésosztálynak a tőkefelhalmozás, s annak haszon (meg hatalom) élvezete a célja. És mint a tőkefelhalmozás uralkodó osztálya a tőkefelhalmozás történelmileg alakult s alakuló feltételeinek való megfelelés a célja. És így a kizsákmányolás foka, milyensége, a bérmunkásosztályhoz való puha/kemény hozzáállás is a történelmileg alakuló tőkefelhalmozás feltételeinek meghatározottságban értelmezhető, mint ahogy az osztályharc objektíve elérhető céljai, lehetőségei (meddig lehetséges egyáltalán reformista harcot folytatni) is. Az ún. jóléti állam nem egyszerűen s pusztán a sikeres reformista harc terméke, s nem is a felvilágosultabb tőkések nagylelkű ajándéka. Hanem az állammonopolista kapitalizmus adott időszakában s adott pontjain létre jöhető, és olyan amilyen, de osztályharccal létrehozott működés, ami ott és akkor a tőke hasznára vált. Amit így sem térben, sem időben általánossá tenni nem lehet. A transznacionális monopolkapitalizmus, a termelőerők állammonopolista továbbfejlesztésével: még termelékenyebbé, társadalmibbá és nemzetközibbé válásával létrejövő, s így a „nemzet” állami szervezést kinövő végjáték struktúraváltást, új állóeszköz beruházást stb., ehhez tőkeakkumuláció növelést, végső soron bérletörést követelt; illetve az eleven munkaerő kikapcsolásával, strukturális munkanélküliséggel helyben élezte ki a bérmunkásosztály konkurenciaharcát, valamint a térben (még) nemzetközibbé válással eme konkurenciaharcot tette ténylegesen nemzetközivé, s így az osztályharc adott korlátolt (reformista s nemzeti) fokán a bérletörést tette lehetségessé. Nem pusztán osztályharcról van tehát szó, hanem történelmileg alakuló szerves egészről, amelynek el nem hanyagolható mozzanata az osztályharc. Így tehát a cikk azon tétele, miszerint a neoliberalizmus lényege az osztálykompromisszum felrúgása, helytelen. Helytelen, mert elégtelen: a kapitalizmusban a tőkefelhalmozás az uralkodó, s ennek különös termelési viszonyainak pólusai az osztályok. A neoliberalizmus az állammonopolista szakasz által kiélezett ellentmondásokra adott kapitalista válasz: a tőke fel-, s kiszabadítása a fejlődése által immár bénító korláttá lett helyi, „nemzeti” fékek s szervezés alól. Szöknie kellett és szökhetett: rendelkezésére állt számos más terület, ország alacsonyabb bérszínvonallal, azaz a régebbi termelőapparátus új életre keltésének (megfelelő nagyságú profit elérésének) lehetőségével; illetve az új technológiák (elektronika stb.) eleve a bérmunka átstrukturálását (és szerkezeti munkanélküliséget: egy 40-50 éves kohászból igen nehezen lesz chipforrasztó) és/vagy bérletörést (akkumuláció igénye, egyre nemzetközibb konkurenciaharc) követelt s valósított meg. És hát az állam így nem szervezheti, lassíthatja a tőke önmagán való túlfejlődését; immár a tőke szervezi az államot önmaga alá (pl. csábíts magadhoz adókedvezménnyel s nekem tetsző „lyukas” szabályozással) a féktelen túlfejlődéshez és 841-es (’29 a négyzeten) válságokhoz, akár akarja ezt, akár nem. Nem arról van tehát szó, hogy közvetlenül és csak a proletariátus ellen cselekednek, még ha a világon más egyéb nem is maradt. Hanem a tőkefelhalmozáson keresztül, a tőkefelhalmozásért jutnak el a proletariátus torkáig. Mindebből az következik, hogy a cikk „tengelyének” a tőkefelhalmozás adott problematikájának (állammonopolista kapitalizmus átcsapása transznacionális monopolkapitalizmusba), s e problematika osztályharcként megjelenésének kellett volna lennie. Ehelyett, bár nagy tényanyaggal, de következetesen végigvitt irányvonal nélkül eklektikussá, sőt, néha „a válaszd ki magad a jó megoldást” szabadossággal bíróvá lett.