2023. 02. 16.
Harry Potterről
Rowling hétrészes mesefolyama a 21. század és a világtörténelem harmadik legolvasottabb könyve. A sorozat első kötete 1997-ben jelent meg „Harry Potter és a bölcsek köve” címen. Az utolsó könyvet (A halál ereklyéi) 2007 júniusában adták ki, azóta több mint 450 millió példányt adtak el a sorozatból, és összesen 74 nyelvre fordították le. Az utolsó négy kötet egymás után állította fel a „leggyorsabban eladott könyvek” rekordját a történelemben. Minden idők legolvasottabb gyerekirodalma, Nagy Britanniában a felnőttek körében nyert népszerűségét jelzi, hogy komolykodós, direkt az idősebb nemzedékeknek szánt borítóval is megjelentették.
Okok: a könyv teljesen alkalmazkodott a mediatizált világhoz, cselekménye pörgő, követi azt a rajzfilmkészítői elvet, hogy minden 6 másodpercben el kell indítani egy akciót, valaminek történnie kell. A gyerekirodalom első akciókönyve (Boldizsár Ildikó). Ugyanakkor az írónő úgy tűnik, ismeri a kor gyerekének érdeklődését, főhőseit: köznapi lányok, fiúk, akik ugyanúgy küzdenek a 11-17 évesek gyerekek problémáival, mint a valóságban, reális nyelven beszélnek. Harry Potter pedig maga egy klasszikus dickensi hős: árva, elnyomott, nyüzüge, szemüveges, gátlásos. Kész szerencsétlenség, akivel könnyű azonosulni. Az olvasók szeretik, ha hőseikben saját magukra ismerhetnek; ám itt mindez csak az igazságérzet illúziójából ered, hisz a gyermeki tisztaság csak naiv idealisták toposza. A valóságban a gyermeki lélek, mint a felnőtt világ fertőzöttje és karikatúrája létezik: elitizmus és sajátos hőskultusz – gyermeki módon. Végeredményképpen a ma Twist Olivérének feltörekvése nem az általános igazságosság és meseszerű egyenlőség megteremtődése, vagy (csak) meséje. Hanem – karrierizmus. A kapitalizmus totális uralmának korszakában – amely korszak már nem csak jelzésszerűen hordozza magában a tőke végső válságát és pusztulását – az elidegenedés totalitása abban nyilvánul meg, hogy a gyerek tudatában (se) nincs alternatíva, főleg olyan alternatíva – akár utópisztikus(!) –, amely megfékezné a kapitalizmus tombolását. A tv, a számítógép, a mediatizált világ megadja a szabadság illúzióját. Ez az illúzió akár valóságos alakot is ölthet; ám az ilyen szabadság-alternatíva majdhogynem tét s kockázat nélküli. Fellazult a régi gyerek-felnőtt hierarchia. A gyerekek sokkal nyíltabban beszélnek, halálról, hitről [1], szexualitásról. Vagy épp a lázadásról. Ám mindez felszínes, képszerű.
Harry Potter túllépett könyv valóságán, átlépett az internet világ szubkultúrájába. Harry Potter rajongói interaktív irodalma több, mint 180 ezer szöveget tesz ki. 1999-ben Heather Lawver, az akkor 14 éves rajongó, Daily Prophet (Reggeli Próféta, a Varázsvilág legfőbb újsága) néven weboldalt indított: „A fantasy képzeletvilágának Reggeli Próféta című napilapjához illően a weboldal online újság képét ölti, melyet a gyerekek a világ minden részéből mágikus figurákkal és a Harry Potter-könyvekhez kapcsolódó elképzelt világ eseményeiről szóló riportokkal töltöttek meg úgy, ahogyan azt ők a maguk sajátos helyszínein és életükben – a maguk sajátos nyelvén – elképzelték. Bár a keletkezett szövegek kiindulási alapja a Harry Potter-szöveg volt, a Daily Prophet weboldalt az az igény és hiány hozta létre, amelyre már a korábbi két fejezetben rámutattunk: az eredeti szöveg muglijai és varázslói leginkább a brit világban mozognak, és így tág tere nyílik az elképzelt, mágikus világ továbbgondolásának. A Daily Prophet weboldal lényegében egy participatorikus kommunikációs közeg, ahová a gyerekek, mint Harry Potter-rajongók világszerte szabadon beírnak, és amit olvasnak, vagyis közösségként kreatív rajongói szövegek alkotói és olvasói lehetnek.” (Suman Gupta: Harry Potter – újraolvasva. A Harry Potter rajongói szövegek – Eszmélet 87.) A weboldal olyan sikert ért el, hogy 2001-ben a Warner Brothers a copyright nevében akarta azt megszüntetni. A gyerekek lázadásra, bojkottra hívtak fel, a Warner Brothers végül is visszavonulót volt kénytelen fújni. A „Potter háború” során Heather Lawver a következőket határozta meg: „Legyen a mi mozgalmunk a Harry Potter rajongói közösségek történetének legjelentősebb, alulról szervezett megmozdulása! 2001-ben a Daily Prophet és a vele rokon Potter rajongói oldalak vállalták, hogy tiltakozásukkal a nemzetközi színtéren óriási hullámokat keltenek, és jogi precedenst teremtenek, mely a mai napig védelmet nyújt minden Harry Potter rajongónak a hírhedt Potter-háború megvívása óta. Újra képesek vagyunk ilyen harcra, de egy ennél is jelentősebb ügy érdekében – ez pedig az írni-olvasni tudás.” (Fejlődés a Forradalom felé). Avagy: „J. K. Rowling írónő Harry Potter-sorozata, azt hiszem, pusztán csak lehetőséget teremt ahhoz, hogy fejest ugorjunk egy jó könyvbe. Az online „napilap” létrehozásával, ahol a cikkek elhitetik az olvasókkal, hogy Harry Potter különös, fantázia szülte világa valóságos, megnyílik az olvasók előtt a lehetőség, hogy más könyveket is megértsenek, hogy belebújjanak a karakterek bőrébe, hogy a valódi irodalmat elemezzék. Ha fiatal korban sikerül kifejleszteni az írott szó értelmezésének, felfogásának képességét, akkor a gyerekek megszeretik az olvasást, amit más módszerekkel sokkal nehezebben lehetne elérni. E képzeletbeli világ megteremtésével tanulunk, alkotunk, és jól érezzük magunkat egy barátságos, utópikus társadalomban.” (Open letter to Parents). Íme a cyber világ látványa: letöltve a zenetörténelem minden zenéje 200MB-ban, csak épp eltűnt a zenehallgatás valóságos, ténylegesen ható élménye; nem kell a személyes érintkezés, különben is az emberi kéz érintése egy baktériumteleppel való kontamináció veszély. A Facebook sterilitásban csak azt nem venni észre, hogy a Facebook ismerős a valóságban idegen, nem tudni róla semmit. Ez a lázadás „informatív”, „lehengerlő”. Utópia! Olvasás!… Lázadás! De milyen. Felszínes, amely megadja azt az élményt, mintha felmásztunk volna az iskolával szemközti ház tetejére, kezünkben a Molotovval és…
…Adva van a kispolgári (irodalmi) alaphelyzet: a modernkori kertvárosi Angliában, Dursley család földhözragadt, egosita, korlátolt, sznob légkörében, dickensi gyermeknyomorban tengődő főhős. Ez a légkör, ez az archeotípus az, amely megadja a polgári brit élet ideáját. Ennek az életformának kritikus (csak részlegesen direkt) felvázolásával már-már kívánjuk a csodát, a mesét. Avagy Adornóval: „A mágikus gondolkodásra történő visszahanyatlás a késői kapitalizmus alatt hozzáigazodik a késő kapitalista formákhoz.” Tolkien még ember előtti idők őskorába helyezi a varázslat korát, amely az emberek idejének egyeduralkodásával tovaszáll, avagy Tolkien, mint tipikus konzervatív álmodozó csoda-utópiáját e messzi múlt aranykorába helyezi vissza. Rowling, mint részben Tolkien követője érzékeli, hogy ez korunk emberét nem lelkesítheti, mert nem egyezik a jelennel. A jelent az ragadja meg, hogy a varázslat velünk van. Napjaink csúcs-civilizációjával egyidejűleg, a szuper-hiper technológia ellenpólusaként, sőt, kiegészítéseként létezik egy sok mindenben hatékonyabb és általunk (muglik) elfeledett, előlünk elrejtett mágikus világ. Tolkien tévedett, nem tűnt el a mese, a varázsvilág; csak épp nem látható mindenki számára, és csak a kiválasztottak számára hozzáférhető. A rendszert fenntartó fantáziálás tézise és antitézise: Rowling és Tolkien. Mindezt betetőzendő ez a mese- (mágia)világ épp oly korlátolt, egoitsa és hatalommániás, mint a mi világunk. A csoda megfosztatott, még az utópia is merő kisstílűség és unalom („Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.” – Ady). A lényeg illúziót vesztett, maradt a felszín, a varázs kiegészítő elem, maximum a mosogatás jelentős problémáját hivatott megoldani. A mágia világában dúl az erőszak, a hatalomért való gyilkos harc. Ahol a kentaurok xenófóbok, a manók ősiségben hívő talpnyaló rabszolgák, a legnagyobb hősök, a csoda felvértezettjei félőrült bürokraták. Az egész rendszer álszentségét ábrázolja egy kút leírása. A Mágikus Testvériség Kútja: „A hosszú csarnok közepe táján szökőkút állt; kerek medencéjének közepén életnagyságnál nagyobb aranyszobrok emelkedtek. A legmagasabb szobor egy daliás varázslót ábrázolt, ég felé emelt pálcával a kezében. A kisebbek egy gyönyörű boszorkányt, egy kentaurt, egy koboldot és egy házimanót mintáztak. Az utóbbi három lény csodálattal nézett fel a boszorkányra és a varázslóra. A két varázspálca végéből, a kentaur nyilának hegyéből, a kobold sipkájának csúcsából és a házimanó két füléből egy-egy csillogó vízsugár lövellt ki.” (Harry Potter és a Főnix rendje). A polgári élet legfőbb urai a boszorkányok és a varázslók is megosztottak, a létező, való világ collage rendszerének mintájára a megosztottság már az iskolában (és természetesen már születéskor) elkezdődött…
Rowling sok mindent (akarva-akaratlanul) észrevesz, ábrázol, kritizál, ám a legnagyobb jóindulattal is radikalizmusát (miért akarna ő radikális lenni? Vagy Rowling a jelent gúnyolja azzal, hogy a fantasztikum nem több a jelen eszelőségeinél, mágikus pótlásnál; vagy Rowling szimplán korlátolt, hogy a fantasztikum csak ennyi lehet itt és most?) legfeljebb radikális liberálisnak hívhatnánk. Világa, amely – hangsúlyozzuk – a gyermeki lelket akarja visszaadni és ugyanakkor megnyerni, nem képes a valóságot megragadni. Mint korunk állampolgára számára is, az ő és hősei számára a dolgok lényegi tartalma rejtve maradt. Nem pusztán az elidegenedésre vagy a fétis jellegre utalunk. Arra, hogy a ma embere számára már maga a dolgok (jelen esetben az áru) létrejöttét is misztérium rejti. Az atomizált, burok lények világában a dolgok nem termelődnek meg, hanem lesznek. A termelés, a munkás nem létező, divattalan elem. A varázsvilágban szintúgy (sőt!), a legelnyomottabb rabszolga is „csak” a szolgáltató szektort jeleníti meg. Épp ezért Rowling kritikája és a kritika tárgy elleni fellépése is felszínes, (polgári) politikai tett. A legfőbb kérdés számára a hatalom kérdése. Amely kérdésnek utópikus voltát a halál ereklye mesében, Dumbledorban és legvégül Harry Potterben személyesíti meg. Elvszerűen a platóni tételben testesül meg azaz: „Az a legjobb, ha a városban azok uralkodnak, akik legkevésbé akarnak uralkodni.” (Platón: Az állam). A tolkieni hatalom gyűrűje és a halál ereklyéinek eredete szintén platóni gondolat: Gügész gyűrűjének meséjéből származik.[2] Rowling ezen felszínesség ellenére időnként egész mélyreható dühvel tör felszínre: „A manók elégedettek a sorsukkal – felelte vállvonogatva Ron. – Hallottad, mit mondott Winky…”Házimanónak ne legyen öröme az életben”… Ezek direkt elvárják, hogy valaki parancsolgasson nekik.
– Ez a hozzáállás mérgezi meg a társadalmat, Ron! – heveskedett Hermióne – Az ilyen lusta és közönyös emberek miatt maradnak fenn az idejétmúlt, igazságtalan intézmények…” (Harry Potter és a Tűz Serlege). De a megoldást nem az alul lévőktől várja, hanem Hermióne felülről szerveződő manó felszabadító mozgalmától (MAJOM), amely a reformista természetéből adódóan lényegében bukásra ítélt.
Rowling mágia világa a maga korlátolt módján a valóságra reagál. Így (mint minden mesében) természetesen itt is megjelenik a gonosz, a hatalmat minden áron akaró. Egyes hírforrások szerint Rowling Voldemort születését szándékoltan a brit fasiszta mozgalom megerősödésével egy időbe teszi. Ezt mi túl direktnek gondoljuk, de tény, hogy Voldemort ábrázolásában megjelenik a fasizmus képe („És a tudása ezután is szánalmasan hiányos maradt, Harry! Amit Voldemort nem becsül, azt megérteni sem hajlandó. A házimanókról, a gyermekmesékről, a szeretetről, a hűségről és az ártatlanságról nem tud semmit. Semmit! Hogy mindezek az övét meghaladó erőt hordoznak, mindenfajta mágiát elsöprő hatalommal bírnak – ez olyan igazság, amit ő máig sem fogott fel.” (Harry Potter és a Halál Ereklyéi).
Nos, az ez elleni küzdelem fejlődésregényét képviseli Harry Potter. Amelyben végül is a varázsvilág úgymond észhez tér és polgárháborúját vívva győzi le a gonoszt.
Mint a legtöbb mesét, a meseíró Rowlingot is megérinti az utópia szele: „Voldemort tetemét átvitték egy kisebb helyiségbe – nem maradhatott a nagyteremben, ahol Fred, Tonks, Lupin, Colin Creevey és a többi ötven feküdt, akik ellene harcolva vesztették életüket. McGalagony visszaállította a helyükre a házak asztalait, de ülésrendnek nyoma sem volt: összekeveredve, együtt ültek tanárok és diákok, kísértetek és szülők, kentaurok és házi manók; a sebesült Firenze a sarokban feküdt, az egyik kitört ablakon át Gróp (egy óriás – szerk. megjegyzése) kukucskált be, az emberek ételt adogáltak nevető szájába.” (Harry Potter és a Halál Ereklyéi). Megérintette s ennyi. De e polgári utópia a rendszert és a tömegek tudatát, mentalitását érintetlenül hagyja. A rendszer halad a szakadék felé: 19 évvel később a már felnőtt Harrynek azért kellett vigasztalnia fiát, mert az retteg attól, hogy a Mardekár házba kerül…[3]
[1] Hiába Rowling vallásos attitűdje, a hivatalos egyház kifejezetten élesen reagált a könyvre. Félelmükben kijelentették, hogy „Minden mágia istenellenes”, izzottak a fórumok, a világhálón újabb és újabb betiltásokról, rituális könyvégetésekről lehetett hallani. Majd meglett a megoldás: „A Catechumen nevű játék a klasszikus neobarbár rohangálós-kapcsolgatós-lövöldözős stílust igyekezett katolikus dogmákkal átmosni: egy keresztény fiatalemberrel kell végigzúzni Néró császár Rómájának legsötétebb kreatúráit egyetlen csepp vér kiontása nélkül. Oroszlánok, megszállott római katonák, démonok és alacsonyabb rendű, no-name ördögök támadnak hősünkre, aki a játékos képességeihez mérten osztja rájuk az igét, konvertálja őket a keresztény hitre. A mesterséges intelligenciával szegényesen megáldott katonák nyílt terepen csak akkor támadnak, ha a főhős kardjából kilövellő Szentlélek szele megcsapja őket. A sikeres térítést mennyei fényár és felcsendülő Halleluja-sample nyugtázza, a feloldozott nyomorult pedig térdre borul, és imádkozó pozícióba merevedik.” Hogy mennyivel veszedelmesebbek ezek a játékok a varázslóiskola praktikáinál, döntse el az olvasó – jegyzi meg az igen érdekfeszítő cikkben Kamarás István (Kamarás István: EGYHÁZI ÁLDÁS VAGY ÁTOK HARRY POTTEREN? – Holmi 2002. június)
[2] „A legtöbb ember az igazságosságot kénytelenségből vállalja, mert az középút a két véglet: a legnagyobb jó és a legnagyobb rossz között.
GLAUKÓN: Mondják, természettől adva van, hogy az igazságtalanságot elkövetni jó, elszenvedni rossz, és sokkal nagyobb rossz elszenvedni, mint amilyen jó elkövetni; úgyhogy ha egymás között azt elkövetik és elszenvedik, és így mindkettőt megízlelik, azok számára, akik képtelenek elkövetni és az elszenvedést kikerülni, előnyösebb egymás közt megállapodni, hogy inkább nem is tesznek és nem szenvednek el igazságtalanságot. Ettől fogva kezdenek törvényeket hozni és megállapodásokat kötni, és a törvény rendeléseit törvényesnek és igazságosnak nevezik – íme ez az igazságosság keletkezése és lényege, középút lévén a legnagyobb jó között – amikor az igazságtalan nem bűnhődik -, és a legnagyobb rossz között – amikor az elszenvedő nem képes bosszút állni –, tehát az igazságosságot – a két véglet középszerét – nem azért szeretik, mintha az valami jó volna, hanem gyöngeségből tisztelik az igazságtalanságot tenni képtelenek; ugyanis aki képes rá és valóban férfi, az senki emberfiával nem kötne szerződést az igazságtalanság elkövetését és elszenvedését kizárandó, hiszen ez bolondság volna. Ez hát a közfelfogás, ó, Szókratész, az igazságosság lényegéről és eredetéről.
III. Így hát az igazságosságot cselekvők akaratuk ellenére teszik azt, hiszen képtelenek igazságtalan tettre. Ezt akkor értenénk a leginkább, ha gondolatban következtetnénk: mindkét félnek, mind az igazságosnak, mind az igazságtalannak megadnánk a lehetőséget, hogy azt tegyék, amit akarnak, aztán követvén őket, megfigyelnénk, hova sodorja egyiket is, másikat is vágyakozása. Ekkor rajtakapnánk az igazságost, hogy ugyanarra törekszik, mint az igazságtalan, vagyis előnyszerzésre, hiszen az emberi természet arra termett, hogy ezt hajhássza mint jót, és csak a törvény és az erőszak kényszeríti az egyenlőség tiszteletére. Akkor adódnék nékik az említett lehetőség, ha ők is olyan hatalmat nyernének, mint a mondabeli Gügész, Lüdész nagyapja. Az akkori lüd uralkodónak volt szegődött pásztora, és egyszer csak nagy eső támadt és földrengés, meghasadt a föld, és azon a helyen, ahol épp legeltetett, nagy árok lett. Ámulva nézte, és leszállt a mélybe, és sok más mondai csodával együtt megpillantott egy érclovat, abban ajtóval zárt üreget, azon át behajolva mit látott: benn egy hullát, amely embernél magasabbnak látszott. Testén nem volt semmi, csak a kezén egy aranygyűrű; azt Gügész lehúzta és elment. A pásztorok össze szoktak gyűlni, hogy havonként jelentést tegyenek a királynak a nyáj állapotáról; e gyűlésen Gügész is megjelent kezén a gyűrűvel. Leült a többi pásztor közé és megfordította a gyűrűt úgy, hogy köve a tenyere felé álljon. Ekkor rögtön láthatatlanná vált a többi ott ülő előtt, úgyhogy azok úgy beszéltek róla, mint aki elment. Ezen elámulván próbaként ismét kifelé fordította a gyűrű kövét, és íme! – láthatóvá vált. Észbevéve ezt, kipróbálgatta a gyűrűt, vajon valóban ilyesmire képes-e, és újra csak az történt, hogy ha befelé fordította a gyűrű kövét, láthatatlanná vált, ha kifelé, láthatóvá. Ezt fölismervén rögtön kimódolta, hogy a király követe lehessen. Bejutván a palotába elcsábította a királynét, és azzal kifőzte, hogy megöljék a királyt, s az övé legyen az uralom. Ha ebből a gyűrűből kettő lenne és az egyiket az igazságos húzná föl, a másikat az igazságtalan, azt hiszem, egyik sem volna olyan acél jellem, hogy megmaradna az igazságosságban és bátorkodnék magát megtartóztatni a másétól, és nem nyúlna hozzá, ha megtehetné, hogy a piacról bármit szabadon elcsenhetne, és bemehetne a házakba, és akikkel akar, együtt lehetne és tetszése szerint megölhetne bárkit és bilincseiből szabadíthatna, és mintha csak isten volna, tehetne az emberek közt mindent. Ha ezt tehetné, nem lenne különbség a kettejük cselekedetei közt, hanem ugyanazon az úton járna mind a kettő. Mondhatná valaki: nagy bizonyítéka ez annak, hogy senki sem igazságos önként, hanem csak kényszerből, és az igazságosságot senki sem tartja kívánandó jónak, hiszen mihelyt valaki képesnek hiszi magát igazságtalankodni, meg is teszi. A maga számára minden férfi előnyösebbnek tartja az igazságtalanságot; igaza is van, mondja majd mindenki, aki erről beszél. Ugyanis ha ilyen lehetőséget nyer valaki, és nem akar semmi igazságtalanságot elkövetni, nem nyúl a máséhoz, azt az észlelők méltán vélhetnék igen nyomorultnak és esztelennek még akkor is, ha egymás között egymást áltatva az ellenkezőt magasztalják az igazságtalanság elszenvedésének félelmében.” (Platón: Az állam)
[3]„Azt mondtuk, hogy a mese lebeg, mint az idő, melyben a mese győzelemre jutott; az pedig mindegy, hol történt mindez. A monda viszont mind időben, mind térben megállapodott, erkölcsös, mint az elnyomás, állandó, mint egy krónika, és passzív, épp mint tartalmainak ceremóniája. a mesében valamint a vele rokon bábszínházban) még a rendőrök sem számítanak embernek, minden megengedett velük szemben. A monda számára az emberek mitikusan azok, amik a Grimm testvérek idején, a reakció idejében politikailag voltak. Vagyis tárgyak, akiknek semmit sem szabad.”
„A mese világa a gyermekekben és a forradalom a priorijában él; a mondavilág túléli önmagát; ami sivár-szorongató benne, tovább él az álmokban és tébolyokban, ami heroikus-szorongató, az a reakcióban.”
„Csak a reakciós romantikából és végső soron épp Wagnertől származik az ostoba uniformizálás, hogy a mítosz megnövelt mese, a mese kicsinyített mítosz; s a nemzetszocialisták végképp elmossák a határt a mese és a monda közt, melyet Grimm még oly határozottan jelölt ki. »Én mindig megvetettem a tékozló fiút – mondja Nestroy –, de nem azért, mert disznópásztor lett, hanem mert hazatért« – és épp e felismerés dinamitja van jelen a Grimm fivérek meséinek szellemében, s az antimonda vagy ponyva tarka kábulatában is. A proletárforradalom többnyire ellensége a »fantasztikus« irodalomnak; ámde a feszültség és tarkaság alkalmas menedékre lel a mesében és a ponyvában, s innen indulva csapattá is szerveződhetnek.” (Ernst Bloch: Korunk öröksége)
*