RÉSZEG HAJÓ 2. SZÁM – VITA A GONDOLKODJ ÉS LÁZADJ CSOPORTTAL

2023. 02. 16.

Vita a Gondolkodj és Lázadj csoporttal

Gondolkodj és Lázadj (http://thinkingandrioting.blogger.hu/) kritikája a Kik azok a proletárok? című cikkünkről

Szóval a kritikánk.

Úgy alapvetően egyetértünk a cikkel, jól letisztázza a dolgokat, ezért is rövid a kritikánk. Viszont a legtöbb pontját csak az érti meg, aki már viszonylag sokat olvasott Marxtól vagy kommunistáktól. (A sok közül a legalapvetőbb példa: az érték szó az átlag ember számára mást jelent). Persze nem elsősorban a szó- és fogalomhasználatról beszélünk, hanem a nyakatekert megfogalmazásról van itt elsősorban szó…

„És bár a kommunizmus felé hamis tudatokon át vezet az út, nem minden hamis tudat tendál a kommunizmus felé.”

A kommunizmushoz csak egyre kevésbé hamis tudatokon át vezethet az út, a proletárok fokozatos öntudatra ébredésével lehetséges a forradalom. Pont azt kell elősegíteni, hogy egyre kevésbé legyen hamis tudatuk. Ezzel mintha azt tagadnátok, hogy van értelme kommunista aktivitásnak, tevékenységnek, agitációnak(!). Ezt nem csak ez a szöveg sugallja, hanem általában érzékeljük a mozgalmon.

3.a.

„Például egy lakást annak tulajdonosa, hogy tovább lakhasson benne, kifestet: szobafestőt bérel. Ez utóbbi bérmunkás, de nem a bérmunkásosztály tagja.”

Értjük valahol, van valóságtartalma, de mégis furcsa. Szóval ha Pistike egyik nap a vállalatnak dolgozik, a másik nap meg a Pista bácsinak, akkor most ki-beugrál a munkásosztályba? A továbbiakat lásd a köv. alpontban.

3.b.

„Az irányítás, parancsok stb. végrehajtó / segéd stb. részlegei (bürokrácia pl.) pedig a más eset tendenciájának kifutói. Használati értéket létrehozó munkájuk kell.”

Kimaradtak a szövegből az állami alkalmazottak többsége, azaz tanárok, orvosok, ápolók stb. Értjük, hogy mi a logika, hogy a magánemberek lakását kifestő szobafestővel egyetemben ők nem kerülnek közvetlen kapcsolatba a tőkefelhalmozással, és így a burzsoáziával. Azonban, alapvető érdekeik közösek a bérmunkásosztállyal, és ezek szembeállítják őket a burzsoáziával. Magasabb társadalmilag elfogadott béreket és életszínvonalat, rövidebb normál munkanapot stb. követelnek. És ezért időnként harcot folytatnak, ami szerintünk a bérmunkásosztály osztályharcának részét képezi, még ha a követelések nem is mutatnak túl a kapitalizmuson.

„a rabszolgaságra; de a pokol eme osztálybugyrában már az egész embert tulajdonolják és ennyiben az elidegenítés perverz megszüntetése: már semmi se önmagáé.”

Másnál is láttuk már, hogy nem veszi elidegenedettnek a rabszolga helyzetét. Szerintünk igencsak elidegenedett, csak már formában.

Kisárutermelőkről: „Ám a kizsákmányolás itt feltételes és külsődleges. Feltételezhetnek olyan vásárlót aki értéken, »jó áron« veszi meg munkatermékeiket. És ez … ellentmondást leplező látványosságok vad hívőjévé teheti őket (fasizmus például).”

A bérmunkások is igen gyakran olyan munkáltatóra vágynak, aki jó áron veszi meg a munkájukat. És ők is hívői lehetnek ezzel kapcsolatos fantazmagóriáknak. Például, ha a cigányokat nem kellene segélyezni, vagy ha magyar vagy állami tulajdonban lennének a vállalatok, akkor több maradna a fizetésükből.

„a kizsákmányolás hasznának és hatalmának elsajátítói, haszonélvezői, így gyakorlói nem mindegyike nevezhető a tőkésosztály tagjának. Ám nem kell sajnálni őket, nevük legyen összességben: burzsoázia.”

Ez túl sommás elnevezés így: aki magánnyugdíjpénztárba (esetleg kötelezően) fizette nyugdíjjárulékait, most érdekelt a minél nagyobb részvényhozamokban, miközben egész életében bérmunkás volt, és most sem magasabb az életszínvonala.

„A proletariátus: a kizsákmányolást, hatalomgyakorlást nem folytatók a kizsákmányolásért, hatalomért, ezek haszonélvezetéért a maguk számára; és tudati orientációjuk nem az osztálytársadalom nyílt, direkt, változtathatatlan (minden továbblépést elzárt és elzárandó) igenlése az alávetetteket, kizsákmányoltakat, kisemmizetteket (és ezzel önmagukat) a végtelenségig nyomorítandó.”

Ezt így nem értjük. Nincs állítmány a mondatban.

Végül: a második lábjegyzet nagyon jó, mi betennénk a szövegbe, hogy hangsúlyt kapjon. Az első lábjegyzet jelenleg nem teljesen érthető, de átfogalmazva arra is ez vonatkozik.

Válasz a Gondolkodj és Lázadj kritikájára

Először is köszönjük kritikátokat. Megkísérlünk kevésbé nyakatekert megfogalmazásokkal válaszolni a felvetett problémákra. Bízunk benne, hogy a közérthetőség kritériumát, legalábbis ebből a szempontból, előbb-utóbb teljesíteni fogjuk. Ám ha a közérthetőséget úgy értjük, hogy áru, érték, tőke, bérmunka nélkül, azok megértése nélkül beszéljünk az osztályokról, rétegekről, kommunizmusról, és a többiről, akkor az a válaszunk, hogy nem, ez képtelenség. A kapitalizmust, annak kibékíthetetlen ellentmondásait, az általuk meghatározott lehetőket, megoldásokat magyarázzuk, nem pedig egyéni találmányainkat önmagunkat és másokat frusztrálandó. A rendszer megértéséhez pedig Marxot ismerni kell. Pláne, hogy egy cikkben nem írhatjuk meg a „Tőkét” a „Politikai gazdaságtan bírálatának Előszavával” és az egész marxi hagyaték utóéletével és annak kritikájával együtt. Erőforrásaink végesek. Épp ezért ugorjunk a 2. pontra.

2. Véleményünk szerint az idézet mondattal nem alapítottuk meg a „kommunizmus, mint permanens hamis tudati fejlődés” ideológiáját. Ugyanis a mondatban az a szó, hogy „felé”, meg az, hogy „tendál” azt (is) jelentik, hogy még nincs ott, még nem hozta létre stb. Az állításunk tehát továbbra is az, hogy sajátos történelmi folyamatok léthelyzeteiben sajátos történelmi folyamatokként alakuló és alakítható (hamis) tudati mozgások vezethetnek el a proletariátus forradalmi öntudatához. A cikk ennek elengedhetetlen mozzanatát, a termelési viszonyok által meghatározott léthelyzeteket, mint (hamis) tudati folyamatok meghatározóit elemezte a konkrétból levő elvontság adott szintjén. Azzal a céllal, hogy sem naivan baráti, sem ostobán ellenséges okból ne legyenek összekeverve az objektíve létező osztályok s rétegek, ne legyen összemosva, illetve tagadva létük, különbségeik, kibékíthető/kibékíthetetlen ellentéteik se a kapitalizmus, se a kommunizmus szempontjából. Adott helyzetben helyes cselekvéshez az adott helyzet helyes elemzése kell; ehhez próbáltunk hozzájárulni.

De sehol sem állítottuk azt, hogy amennyiben lehetséges, a hamis tudati mozgásokat nem kell kommunista mozgalommá változtatni. Sőt! Abból a mondatunkból pont az következik (meg a cikkből is, pláne az újság 11. oldalán), hogy nem gondoljuk magunkat nagyszerűbbeknek, akik a hamis tudati mozgásokat pusztán lenézendő és megvetendő zavarosságnak látják; és így, igazként a semmiben lebegve azt képzelik, a kommunizmus és annak tudata a semmiből keletkezik. Tagadjuk ennek ideologikus megokolását is: azt, hogy a tudás és tapasztalat átadása szükségképp bolsevizmust szül. Attól, hogy valaki többet tud és felvilágosít, még nem kell parancsnokká, attól, hogy valaki kevesebbet tud és tanul, még nem kell parancsok végrehajtóivá válnia. Persze mindennek van ellenpólusa is: ha valaki semmit se tud és nem is akar, csak cselekedni épp. Annak ez a probléma nem probléma. Csakhogy „…állítva van az is, hogy a kommunizmus nem a kapitalizmus módjára, nem tudva de csinálva, mert a korábbi társadalmakkal kompatibilis: csinálható – jön létre. Itt a tudatosság megelőzi – amennyire tudja – a saját termelési viszonyait; és azt létrehozva halad tovább a megkezdett úton, ami a kapitalizmusból, azon viszonyaiból, azok követelve tovább lépésből ered.” (10.oldal) Így azt is állítjuk, hogy akcióhősünk erőforrásait vagy a voluntarizmusra, a polgári rend kedvére való pótcselekvésre, és a többire herdálja a kapitalizmussal való világos szembefordulás helyett; vagy egyszerűen megy ő is a semmibe, mondván: majd csinálom, ha csinálják.

De mi nem akarunk olyan hajósok lenni, akik korlátoltságuk miatt a zátonyokat érdekes szigetecskének látják, s nem kívánt hatásaiktól érdekesen meg és bezavarodnak, teljessé téve a pusztulást. A kommunizmus mozgalmának, öntudatosságának, mentalitásának, szervezettségének pontosan úgy kell kiterjednie, hogy ne váljunk bolsevik (puccsista) akcionista működéssé a kommunizmust tagadva és tagadtatva. Sem a falnak vezető kivagyiságot, sem vezéri ambíciókat, sem szolgalelkűséget nem szabad tűrnünk, de (lehetőleg) elő sem szabad állítanunk a szolidaritás hiányával, a mellébeszélés nemtörődömségével, a leugatás kényelmével, és a többi belső szépséggel, amivel a fennálló rend megajándékozott minket.

Visszatérve a kritikához, még meg kell jegyeznünk néhány dolgot. Azzal kapcsolatban, hogy:

„A kommunizmushoz csak egyre kevésbé hamis tudatokon át vezethet az út, a proletárok fokozatos öntudatra ébredésével lehetséges a forradalom.”

Először is, az öntudatra ébredés-ébresztés nem biztos, hogy fokozatosan fog történni. A történelem nem megrendelésre készül, és ebből keletkezhet néhány aljasság. Például. Képzeljük el azt a szituációt, hogy a proletár tömegek nyitottak a kapitalizmussal való szembefordulásra, de még csak annyira, és úgy, hogy abból osztálytársadalom restaurációs mozgások is keletkezhetnek. Ám ennek intézményei nem tudtak kellőképp megfelelni a feladatnak, dezorganizálódtak, stb. Ráadásul a burzsoázia hatására (pl. háború kirobbantása, annak veszélye, folytatása) e tömegek a burzsoáziával szemben kezdenek mozogni, és – tételezzük fel azt is – van annyira komoly kommunista mozgalom, hogy felé orientálódjanak, és ez az orientáció az előbbi okok miatt felgyorsul. Viszont az öntudatosságuk a napi cselekvésben, egymáshoz, mozgalomhoz stb. való viszonyukban elmarad. Így fennáll a bolsevizálódás veszélye, különösen, ha a kommunista mozgalom e tömeget a kommunista forradalom napirendre tűzéseként fogadja. Mivel e tömeg, bár korántsem polgári, vagy nyíltan bolsevik, de felülről szervezésre, és inkább parancsra, mint konszenzus egyenlőségére vár. Vagyis itt a mozgalom olyan nyomás alá kerülhet, hogy a legjobb irányelvekkel, azoknak megfeleltetett kritikával és önkritikával, szervezettséggel, tapasztalattal, mindennek napi gyakorlatával rendelkezés ellenére (ezek nélkül meg pláne) a tényleges mentalitásokban, viszonyulásokban elitisztikussá, hierarchikussá válhat. Azaz a mozgalom felhígul, s reménnyel, álszenteskedéssel, hazudozással pl. bolsevik típusú osztálytársadalom restaurációvá, hosszú és véres kitérővé herdálódhat a kommunista társadalom létrehozása helyett. Másrészt tegyük fel, hogy e történelmi szituáció ki nem használása nagyobb kockázattal jár (pl. ellenforradalmiság, végül a mindenséget pusztító világháború eszközével), mint a kommunista öntudat „menet közbeni” kialakulásának-kialakításának kockázata. Ez esetben nem feltétlenül utasítható el a forradalom, mondván: nem fokozatosan jött létre. Nem fokozatosan, mivel a hamis tudati fejlődés számos fázisát, sajátos intézményesülési formában sajátos történelmi szituációként kiteljesedést, majd a forma meghaladását – ami jelenthet akár új, ám még mindig hamis tudati formát a történelmi szituációt radikalizálva/radikalizálandó – át kell ugorni kommunista mozgalomként kommunista tudatot közvetlenül létrehozandó. Persze, hogy alakul a történelem – ki tudja. De mi a garancia a minden szempontból optimális helyzetre? Mert ha nincs, akkor az öntudatra ébredés fokozatossága tulajdonképp a sohasembe tolja a forradalmat, mert a fokozatosság óhaja így a mozgalmat mindenné, a végcélt semmivé teszi.

A másik, bár az előbbiekhez kapcsolódó megjegyzésünk az, hogy nem minden esetben igaz a kritika állítása, miszerint a „kommunizmushoz csak egyre kevésbé hamis tudatokon át vezethet az út.” Jelenleg például a jó (jog) államot, jó tőkést, jó akármit óhajtó, merőben polgári hamis tudatok mennyiben különböznek a „nekem ami jár az jár, a többit leszarom” bérharcok hamis tudatától? A különbség nem az „egyre kevésbé”-vel egyenlő, hanem csak azzal, hogy másmilyenek. A merőben polgári, pl. konzervatív hamis tudatúak e tájon is fel tudnak lépni egymással szolidárisan, pl. egy tüntetésen, igazán jó kormányt követelve (ami aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy egy igazán még jobb kormányt ne lehessen követelni), és a bérmunkásosztály csoda (értsd: ritkaság) számba menő sztrájkharca nemtörődöm, antiszolidáris az osztály nagy részével, vagy a pauperizáció nyomorultjaival szemben és – jobb atyákra vár. Ám a maga korlátoltságával, polgári (nemzeti) eszelőségekkel és laposságokkal terhelve, objektíve mégis a tőkével szemben lép fel, és ezzel az ellentmondással termeli újra az egészet; de pont ez jelenti a lehetőjét (és nem a valóságát!) az egyre kevésbé hamis tudatnak. Vagyis, mivel ez csak lehetőségekkel teli, de koránt sem egyre kevésbé hamis tudat, az idézetben szereplő állításnak megfelelni annyit tesz, hogy akár értelemmel, akár értelmetlenül, de nem szabad e bérharcok során „kommunista aktivitást, tevékenységet, agitációt” kifejteni. Ez esetben a kritika önmagával kerül ellentmondásba.

Ez baj. De, hogy több ne legyen, még tisztáznunk kell: azt sem állítjuk, hogy a kommunistáknak feltétlenül be kell kapcsolódniuk minden hamis tudati harcba. És azt sem, hogy bárhogy. Véleményünk szerint e harcokba csak úgy, akkor és annyiban kapcsolódhatnak be, amennyiben ezzel leendő szervezetük, vagy ők maguk nem válnak azzá, amit meg akarnak változtatni, illetve, amennyiben saját maguk, szervezeteik fejlődéséhez, a hamis tudati progresszió kommunista tudatossággá változtatásához hozzájárulnak, s nem áldozzák fel az egészet felszínes sikerekért vagy népszerűségért. Nem kapcsolódhatnak egy progresszióhoz úgy, hogy annak radikalizálódással pusztulása vagy a radikalizálódás lehetőjét megteremtő pusztulása őket magukat is, mint lejátszott idiótákat elpusztítja. Nem. Kommunistaként kell cselekedniük. Kommunistának kell maradniuk. Nem lehetnek vezetőségi tagok egy szakszervezetben, sőt, a szakszervezeti tagság is kérdéses. De egy bérharchoz a maguk kritikus módján csatlakozhatnak, ha adott történelmi szituációban ezzel járulhatnak hozzá a kommunista mozgalom kiteljesedéséhez.

Végezetül még egy megjegyzés. Mi tagadjuk azt, hogy a kommunizmus csak egy lehetőség, amelynek megvalósulását épp a kapitalizmus akadályozza meg, s így a kommunizmus tulajdonképp bármilyen eszközzel létrehozható bármi lehet. Mi azt állítjuk, hogy a kommunizmus a kapitalizmus meghaladva tagadása, amit a kapitalizmus belső, kibékíthetetlen, növekvő ellentmondásai határoznak meg. Azt mondjuk, hogy a tőkefelhalmozás uralkodó volta a bérmunkát kizsákmányoló tőkékkel valósul meg, de a tőkék egymást kényszerítette fejlődése a kizsákmányolás fokozásával, az eleven munkaerő megtakarításával jár, és ez a tőkefelhalmozást és annak társadalmát kezdi megbénítani.

E fejlődés egyrészt a (tőkés) tulajdoni elválasztásban egyre társadalmibb és nemzetközibb működésként jelentkezik.

Ezt már a kapitalizmus azzal elkezdte kialakítani, hogy mindent és mindenkit áruértékké old és (tőkés) piacfüggővé tesz; hogy elnyelve a maguknak való és egymásról mit sem sejtő „közösségek” világát a tőkés gépi nagyipar, munka illetve ágazati megosztás társadalmiságába, egymásra utaltságába gyötri, társadalmi egésszé atomizálja és osztályozza, rétegeli a társadalom minden részét. A folytatásban pedig az egyes tőkés, a piactól szabad versenyes rettegő, aki gyárát saját maga irányítja, végül a piacot monopolistaként, a tőkék és államok nemzetközi hierarchiáiban manipuláló személytelenséggé olvadt vagy pusztult össze a többivel. E nagy nemzetközi szerveződések (mint a szerveződés általában, lásd a munka kooperációját pl. Marx A tőke I.) már önmagukban a termelőerők fokozását jelentik. Másrészt mindezzel és mindehhez a technika és tudás tőkéhez nyomorított és nyomorító, de felhalmozása és fejlesztése valósul meg. Mindennek eredményeképp a társadalmilag szükséges munkaidők, 1-1 termék áruérték nagyságai, a nulla felé tendálnak, illetve az eleven munkaerő kizsákmányolásának fokozásával az eleven munkaerőt kapcsolják ki a termelésből. A tőke éltető elemét így kikapcsolva a tőkefelhalmozás bénul meg: a reálszférában nincs szükség annyi munkaerőre, nem vásárolnak annyi kacatot, nem kell annyi tőke, mint amennyi ott létrejön, illetve létre tud(na) jönni (lásd a gyáripar kapacitásainak krónikus kihasználatlanságát). A tőke válságai egyre inkább a saját viszonyain való túlfejlődés eredménye. Ezért nő a tőkésített pazarlás (a termék minél hamarabb menjen tönkre, sőt, önként dobják el, követve az ezért lévő divatot, még ha a Föld bele is pusztul), illetve ezért a spekuláció irdatlan mértéke (soha vissza nem fizethető hitelek a vásárlóerőt pótlandó; a reálszférából kiszorulva majd növekedésével: játék valutával, hitellel, élelmiszerrel, mindennel, a reálszféra fertőzése és alárendelése). Ezért a pauperizáció, illetve a lepusztult és lezüllő vidékek egyre ijesztőbb terjedése: nem kell annyi bérmunkás, nem kell annyi ember e rendnek. Ezért a barbarizálódás, a tőkék nyílt(abb) diktatúráinak a terjedése és mindezért nő a veszélye egy új világháborúnak, a tőkék és államok leghatalmasabbjainak egymással szembeni, közvetlen, nyílt fegyveres harcának a világ újrafelosztásáért: „közös megegyezéssel”, gyorsított eljárásban élik fel lehetőiket, s egymástól kell, bármi áron elmarniuk a maradék maradékát. Nincs tovább. A kapitalizmus alkonyában létezünk, a tőke viszonyai, tulajdoni elválasztása, áruérték összekötése szembekerült termelőerőivel, azok lényeges mozzanataival,a társadalmisággal, nemzetköziséggel, technika és tudásfelhalmozással, fejlesztéssel. Ha a nyomorúságok legfőbb oka nem a rendszer „normális” működése, fejlődése, hanem egyre inkább a túlfejlődése (ami a tőkék és államok nemzetközi hierarchiájában jelentkezhet sajátos alulfejlesztésként is, lásd piacszerzés adott terület termelőkapacitásainak felszámolásával), akkor világos a feladat: új viszonyok kellenek. Nemzetközi társadalmasításra van szükség, hogy a termelőerők ne „rombolóerőkké” (Marx) legyenek.

De látni kell azt is, hogy a kapitalizmus által túlfejlesztett termelőerők a társadalmasítással krónikusan alulfejlesztettek lesznek, mivel tőkefelhalmozásként tőkefelhalmozásért jöttek létre. S így túlon túl munkaközpontúakká, emberi és természeti erőforrások herdálóivá, alacsony termelékenységűekké lesznek. Társadalmasítás mozzanataként pedig magán-elsajátításokká darabolhatják a társadalmasítottság egészét. Például a gyárak hierarchikus-munkamegosztásos, illetve egyáltalán munka-szabadidő kettőségén, elidegenedettségen stb. alapuló termelési szervezetét társadalmasítással csak ideig-óráig lehet nem hierarchikus működéssé tenni. Szak-segédmunka (tevékenység) különbségét, vagy a kulcsiparok (pl. szállítás) elitisztikussá tehető pozícióit a kommunizmus megvalósításának reménye nem semlegesítheti örökké. A kommunizmushoz olyan termelőerők, s azok eszközei, tudása kell, ami csak az új viszonyok közt jöhetnek létre. Így a „régi” termelőerők csak bázisa, lépcsőfoka lehetnek az újnak([1].); s addig a régi szemetet, az elidegenedettséget, elitisztikusságot, minden társadalmasítás s tevékenységre való törekvés ellenére a munkát, a keveset és a nincset, s ellenük az egyéni felhalmozást a többivel szemben a többiből, s végül mindennek rögzítését, a tulajdont is újratermelő eszközök.

A proletárdiktatúra, a kommunista mozgalom társadalommá levésének sajátos fázisa tehát nem csak a régi világ ellenforradalmáraival számol le és – kész. Nem. Legfőbb feladata az új termelőerő-bázis megteremtése és addig mind a régi, mind az újjáéledő ellenforradalmi tendenciákat, mozgásokat gazdaságon kívüli kényszerrel kell felszámolnia – ha kell agitációval, ha kell, fegyverrel. De ha létrejött az új termelőerő bázis az egész világon, ha megszüntette a termelőerő – termelési viszony ellentmondását, és így az ellenforradalmiság lehetőjét végleg, akkor ő maga is, a diktatórikusság problematikájával és annak összes, a kommunizmus folyamatára negatív tendenciájával együtt megszűnik: a kommunista mozgalom „önjáró”, kommunista társadalmi-gazdasági alakulattá lesz.

Értelem szerint ezek az elkülönülések – mozgalom, konspiráció, proletárdiktatúra, gazdaságon kívüli kényszer alkalmazása – nem lehetnek hierarchikusak, tulajdoni jellegűek, elitisztikusak. Nem lehet gőgös elitté konspirálódni, lenézve a tudatlanságot és fenntartani így; nem lehet az érték sajátos egyenlőségével összekapcsolni termelési mozzanatokat, mert 1 társadalmilag szükséges munka(!)órát különböző feltételek közt különböző erőkifejtéssel teljesítenek (jobb-rosszabb föld, elavult-legmodernebb technika, erősek és gyengék stb.), és így az elszegényedés és meggazdagodás, kizsákmányoltak és kizsákmányolók világa jön létre, ami tulajdoni elválasztás rögzítettséget követelne, a tulajdoni elválasztás pedig a fentebb leírtakat termeli újra szükségképp; nem feladat az ellenforradalmiságot parancsok végrehajtójává, rabszolgává törni, hanem, ha lehet oktatni és felvilágosítani kell a kommunizmus értelméről és szükségességéről, az ehhez kellő mentalitásokról, tudatosságról – ám annak fényében, hogy ha bebizonyítódik, hogy csak a régi módon akar élni és gondolkodni, akkor magára vessen, sem úr, sem szolga közöttünk nem lesz, hanem csak felejtendő epizód. A kommunizmus történelmi feladatát nem lehet bolsevik működésként meg államként végrehajtani. Az osztálytársadalom-restaurációvá válás veszélye, pláne proletárdiktatúraként fennáll, de ezt nem kerülhetjük el úgy, hogy eleve azzá válunk és konzerváljuk a fennálló rendet, de úgy sem, hogy minden szervezettséget és annak diktatúráját a tőke diktatúrája ellen elutasítunk. Nem leszünk jó áldozatok a gyilkosok bálján. A kapitalizmus széthúzó, dezorganizáló különbözőségei, az öntudatra ébredtség és ébredés más és más helyzete, fejlettsége, az ellenforradalom szervezettsége a kommunisták szervezettségét követeli. E szerveződésben konszenzussal kell dönteni, az álláspontok megegyezésére kell törekedni, nem pedig a szavazás többség-kisebbség hierarchiát képző mechanizmusaival és ítéleteivel a tulajdonként elválasztottság restaurációjáig fenntartani és fokozni a nézeteltéréseket. Hogy aztán a konszenzussal döntésből kinőhet-e demokratikus többség-kisebbség hierarchiája és diktatúrája, vagy a konszenzus révén megbízott irányítók gyors döntéseinek köszönhető mondjuk egy bolsevik fegyveres restauráció elhárítása – a történelem konkrét folyamatában dől el. Ám a kapitalizmus követelte társadalmasítás, mint szerves egész mozzanata szabad személyiségfejlődést, annak mentalistását, tudatosságát követeli, mindennek szükségleteit kielégítendő kell megvalósítani, és mint hierarchiát, elitizmust, elidegenedést elutasító személyiségeknek kell létrehozniuk az ennek megfelelő szervezettséget, tudást, termelőerő bázist, és így kell fenntartaniuk a társadalmasítást és e szerves egész fejlődését. Erre szerveződünk.

Mindezek után a hamis tudatokkal kapcsolatban itt merül fel még egy probléma. E folyamat a proletariátus, mint a kommunizmus létrehozásában leginkább érdekeltnek forradalmi öntudatától illetve annak kialakulásától a kommunizmus társadalmának tudatosságáig ível. Ám úgy gondoljuk, hogy ahogy a kapitalizmus nem tudja megteremteni a kommunizmus társadalmának szilárd anyagi alapjait, úgy a hamis tudat sem tűnhet el maradéktalanul kommunista mozgalomként vagy proletárdiktatúraként. Sajátos tendenciaként végig jelen lesz. S az új társadalomban, ami nem munkán, elidegenedettségen, kizsákmányoláson alapul, ahol az emberiség előtörténete csak múlt, ott szűnhet meg teljesen.

Összegezve: bár a fennálló rend által meghatározott és követelt célt akarunk elérni – ami így nagy erőt ad mozgalmunknak: a kapitalizmus és annak hasznos idiótái nem tudva, de mindennapjaikat oly öntelten csinálva a mi győzelmünket követelik –, és attól, hogy azt is mondjuk, a cél meghatározza az igénybe veendő eszközöket, módszereket, nem gondoljuk azt, hogy minden egyes lépés előre meghatározható és meghatározandó. Irányelveink vannak, amiket a konkrét történelmi szituációban kell alkalmaznunk. A kifogásolt idézet általánossága pont ezt a célt szolgálja. A kritika itt veszélyt lát: szerinte így az idézet és a cikk értelmetlennek gondolja a kommunista aktivitást. Mi, mint olvasható volt, nem így gondoljuk. De értjük és értékeljük a megjegyzést: a kommunizmushoz elengedhetetlen a hamis tudatok tisztázása és puszta tendenciákká válása, a kommunista társadalom nem lehet hamis tudati működés. Viszont úgy látjuk, hogy a jó szándék ellenére a kritika itt rosszul sikerült; a rossz konkretizálással nagyon veszélyes tételek és cselekvések alapjává válhat.

Lássuk a következő pontot.

3.a. Valóban furcsa látvány, ha valaki ugrálva kétlaki. Persze, ha valaki ráunt, hogy gyalogoljon, fusson, buszra, vonatra szálljon – legyen. De azért elkövettük azt az aljasságot, hogy írtunk róla. Ezt: „…a kétlakiság: amikor a személy egyesíti a különböző termelési viszonyok helyeit (és nem egy helyet alkotnak vegyületként)… (például) ha valaki a bérmunkásosztály tagjaként gyárban dolgozik, majd odahaza a veteményesében; és saját tulajdonú munkatermékét értékesíti – saját munkaerejének bérbeadása mellet” (az újság 7-8. oldalán). Mivel nem tudjuk, hogy ki vagy mi az a Pista bácsi (ilyen politikai gazdaságtani kategóriákat nem ismerünk), sőt, a „dolgozikkal” meg a „vállalattal” is lehet gond, feltételezzük, hogy a kritika Pistikéje a bérmunkás osztály tagja, és emellett végez olyan bérmunkát, ahol nem tőkealkatrészként, hanem használati érték létrehozójaként foglalkoztatják. Persze, ez utóbbi nem kisárutermelés, de a kétlakiság így is megvalósulhat. Ráadásul a másik léthelyzet nem halmoz fel tőkét Pistike számára, aki egyébként a gyanú szerint – fusizó. De térjünk át a következő pontra; a bérmunkás osztály és a bérmunkás réteg problematikájával ott is foglalkoznunk kell.

3.b. Az érdekes kérdés nem az, hogy a bérmunkás milyen konkrét foglalkozást űz, és az sem, hogy államnak, magánszemélynek avagy intergalaktikus részvénytársaságnak dolgozik-e. Hanem, hogy tőkefelhalmozás alkatrész-e (érték, illetve értéktöbblet létrehozása a cél), vagy csak használati értéket létrehozó munkája kell. Ez utóbbinál ugyanis a bér egyenlő lehet azzal a munkamennyiséggel (sőt, meg is haladhatja), amit létrehozott, s amit nem értékesítési céllal hoztak létre. A tőkefelhalmozásnál a munkaerő által létrehozott érték több a munkaerő értékesítéséhez szükségesnél; és eme többlet a tőke értékesülését szolgálja. Ha bérként az összes létrehozott értéket odaadnánk, megszűnne a tőkefelhalmozás. Ez a különbség életszínvonalban, mentalitásban, tudati formákban stb. jelentkezhet. Ráadásul a „csak” használati értéket létrehozó bérmunka csak költségként jelentkezik: nem azt értékesítik, amit létrehozott, vagy ha igen, alkalmi eset, és nem a tőkefelhalmozás folyamata. Az, hogy a „bérmunkásosztály, mint értéket (tőkének) termelő, és a bérmunkás, mint értéket »csak« a használati értékké átváltoztató”, e társadalmon belül jelentkezhet érdekellentétként, a kapitalizmus perspektívájából nézve. A gyári munkás lenézheti így a házicselédet: abból élsz, amit én az uradnak termelek. Tehát nem általában nincs/nem lehet érdekellentét, hanem a kommunizmus perspektívájából szemlélve foszlik szét e különbözőség. Harcuk a magasabb bérekért stb. a kommunizmus felé kell, hogy mutasson, a többi elnyomott, kizsákmányolt, kisemmizett harcával együtt, hogy a kommunizmus szempontjából alapvető érdekazonosság anyagi erővé válhasson.

4. A perverz szónak sajátos ízén túl van olyan jelentése is, hogy visszás, fonák. Vagyis a mondat értelme az, hogy az elidegenedés visszás, fonák megszüntetése. Azaz nem azt mondtuk, hogy nem elidegenedett, hanem a végletekig túlhajtott elidegenedettséget írtuk le ennek megfelelő, túlhajtott formában.

5. Először is a kritika itt vétett egy hibát: a bérmunkásnak nem a munkáját veszik meg, hanem a munkaerejét bérlik. Másodszor, a bérmunkásosztály fasiszta orientációja más jellegű, mint a kisárutermelőé a léthelyzet által meghatározott mentalitások, hamis tudatok kifutási lehetői miatt. Más a bezáródás a »korlátlan úrnak lenni birtokomon« vágyába, mint a bérmunka főnök-beosztott hierarchiájában szocializálódtak sajátos konkurenciaharca az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek többi részével szemben (sztrájk a külföldi, bérletörő munka ellen, nem pedig a tőke ellen, felfelé egyenlősített bérekért). E különböző bázisok tudati orientációi a náci és fasiszta pártok kialakulására, apparátusára, belső és külső harcaira is hatást gyakorolt (a bérmunkásosztály másod vagy harmadlagossága e pártokban, és érdekeik teljes semmibe vétele e pártok hatalomra kerülésével). De lehet fordítva is: a kisárutermelő léthelyzetétől indíttatva nyakasabb lehet a tőkével és az állammal, mert mondjuk földje megtartását összekapcsolta adott szituációban a forradalom győzelmével. Harcosabb lehet tehát, de így ez a harcosság is lehet korlátoltabb. Vagyis a léthelyzet különbözősége alapvető tudati különbségeket és rövidebb-hosszabb egybeeséseket is létrehozhat; a pontos elemzéshez pedig a léthelyzetek világos megkülönböztetése kell.

6. Erről írtunk a cikkben. Így kezdődik: „De pl. annak a bérmunkásosztály tagnak az esete…” (7. oldal)

7. Véleményünk szerint a mondat érthető, mint ahogy az első lábjegyzet is. Lábjegyzetként pedig az egyszerűség okán jelentettük meg; a szövegben ez további nyakatekeredést okozott volna.

Kommunista üdvözlettel

Részeg Hajó

[1]. Értelem szerint nevetségesnek tartjuk azokat az elképzeléseket amelyek úgy akarják megszüntetni a kapitalizmust, hogy a termelőerők tudás-, technika-, termelőeszköz mozzanatait lényegileg a kapitalizmus színvonalán hagynák, és azokat csupán máshogy felhasználva, netán mennyiségileg csökkentve tartanák fenn az új viszonyokat. Ezzel a gond nem csak az, hogy lehet, a proletárdiktatúrának más híján a régi „örökül kapott” technológiával, annak javítgatásával kell új termelőkapacitást létrehoznia. Vagy azért, mert szükségletekre és nem fizetőképes keresletre termel; vagy azért, hogy a termelőkapacitásokat kevésbé emberi erőforrást, természetet, jövőt pazarló módon, pl. rövidebb szállítási útvonalakkal stb. működtesse. A legfőbb gond az, hogy a régi termelési szervezet régi mentalitásokat tud és fog újratermelni, az új viszonyok ellenében. De a régit használni kell, míg nem alakul ki az új; egyrészt, mert a régi az új bázisa, másrészt mert a semmiből elég nehéz megélni. Tehát a termelőerők tényleges, az új viszonyoknak megfelelő és azokat stabilizáló/fejlesztő továbbfejlesztése nem lehet mellékesen, esetleg magánszorgalomból előforduló játszadozás a jó őrültek padlásszobáiban. Hanem megkerülhetetlen történelmi feladat a végrehajtás komoly mozzanataival: koncentrált erejű fejlesztésekkel, kutatásokkal, tudásfelhalmozással, valamint társadalmi méretű alkalmazásokkal, Aki ezt elfelejti, az a kommunizmust is elfelejtheti. Mindezzel szemben van olyan elképzelés is, hogy vissza kell térni a kapitalizmus előtti szinthez: a kis üzemek, kis, magukba szakított közösségecskék, és a többi, természetnek és világmindenségnek állítólag tetszőbb, ám nekik még jobban kiszolgáltatottá tevő termelőerő-fejlettséghez. Megjegyzendő, hogy itt nem az úgy-ahogy kapitalizmus ellenében – ha ellenében – működő kommunákról stb. van szó. Azok a progresszió illetve a hamis tudati fejlődések, megrekedések, mindezek lehetői, intézményei stb. kérdéskörhöz tartoznak. Hogy aztán a kommunista mozgalom vagy a kapitalizmus káoszának mozzanataivá lesznek – a történelem dönti el. De, visszatérve a negatív fejlődés szitáralapú mennyéhez, felmerül a kérdés: ha a kapitalizmusban a létbiztonságot közvetlenül (és így korlátoltan) az adja, hogy társadalmilag (tulajdonként) elválasztva, s piacfüggőként kiszolgáltatva minél több áruértéket elsajátítani – és ez a társadalom ugyanilyenjeinek fenyegetésétől, nem beszélve a természet meglehetősen antiszolidáris húzásitól indíttatva a mások kizsákmányolásán keresztül a korlátolt véges korlátolt végtelenje felé tendál, állandóvá téve a létbizonytalanságot – akkor a létbiztonság igénye vajon mit hozna létre a kvázi tulajdonként izolált, a természet vak erőinek a társadalmiság stb. alacsony fokából következőleg szinte teljesen kiszolgáltatott kis közösségek esetében? Ne felejtsük: a tényleges társadalmiság, annak szolidaritása, termelőerőinek lehetői stb. azáltal tagadva és elutasítva vannak, hogy kis közösség; vagyis nem társadalmi egész mozzanatai lennének, hanem zárt egésszé nyomorodott darabok halmaza tényleges össztársadalmi működés nélkül.

Hogy aztán létbiztonságukat „növelendő” hogyan válnának vallási tébolyodottak zártkörű törzsévé, vagy terjeszkedésük során miféle egyezkedéseken, ügyeskedéseken, cserén, alá-fölérendelések és kizsákmányolási láncolatokon át fejlődnének – tulajdonképp mindegy. Ugyanis oda jutnának, ahonnan elindultak: a kapitalizmushoz, illetve annak meghaladva-tagadásának kényszeréhez. Így pedig nem is tűnik olyan nagy gondnak az, hogy a termelőerő-visszafejlesztés több milliárd ember kiirtását tételezi: alacsony termelőerő fejlettség alacsony népességszámot tud csak ellátni. Persze, hogy kerek legyen: a tömeggyilkosságot rá lehet hagyni a kapitalizmus neofasiszta-világháborús részlegére; és végül is olyan álomnak, amely a kapitalizmusból kapitalizmust hoz(na) létre, nem róható fel az efféle érdekházasság.

RÉSZEG HAJÓ 2. SZÁM – VITA A GONDOLKODJ ÉS LÁZADJ CSOPORTTAL (html)