RÉSZEG HAJÓ 9. SZÁM; TGM ÉS A 220. TÉZIS TALÁLKOZÁSA A BONCASZTALON AVAGY MEGJEGYZÉSEK SLAVOJ ŽIŽEK “A KETTŐS ZSAROLÁS ELLEN” C. KÖNYVÉHEZ

2023. 02. 16.

 

„Míg a hamis tudat logikája sohasem juthat el semmiféle valódi önismeretig, addig a spektákulumról való kritikai igazság keresésének egyben igaz kritikának is kell lennie. Gyakorlati harcot kell vívnia, vállvetve a spektákulum esküdt ellenségeivel, és be kell ismernie, hogy nélkülük magának sincs helye. Akiket az azonnali hatékonyság absztrakt vágya vezérel, s ezért befogadják a reformizmus mesterkedéseit, vagy közös frontot nyitnak a pszeudoforradalmi söpredékkel, csakis az uralkodó tudatformák törvényeinek engedelmeskednek, belehelyezkedvén az aktualitás kizárólagos nézőpontjába. Ezáltal a delírium újraképződik, pontosan abban a pozícióban, amely azt állítja, hogy ellene küzd. A kritikának, amely képes meghaladni a spektákulumot, tudnia kell kivárni az időt.”

(Debord: A spektákulum társadalma 220. tézis)

 

Tamás Gáspár Miklós és a 220. tézis találkozása a boncasztalon, avagy megjegyzések Slavoj Žižek „A kettős zsarolás ellen” c. könyvéhez

 

benjamin-jean-jean-.jpg

 

Lautréamont elcsépelt – bár általában nem teljesen, és nem pontosan felelevenített – aforizmájára[1] cikkünk címében való utalással megtévesztjük a nagyérdeműt.

Megtévesztjük?[2]

Az év elején jelent meg az Oriold és Társai kiadónál Slavoj Žižek könyve „A kettős zsarolás ellen”. A kiadó nevét nem hirdetési célzattal említjük, hanem azért, hogy „kisstílű és demamóg” módon megemlékezzünk arról, hogy Magyarországon nem valami sűrűn megjelenő „rendszerkritikus irodalom” papírlapjait bizony aranyárban mérik. Ez a könyv, mit könyv, jobb esetben füzet 116 oldala 2625 forint. Ezzel kapcsolatban két gonoszat gondolunk így nagy hirtelen: 1, A magyarországi tőke, állam s kapitalizmusellenességet nehéz üzletileg kiaknázni, illetve megfertőzni. De nem azért, mert annyira karakán forradalmi, hanem azért, mert tulajdonképp nincs. 2, Úgy gondoljuk, hogy nem a bonyolult fogalomrendszer, nem a csavaros marxi (hegeli), lacani, ésatöbbi nyelvezet akadályozza meg a könyv széleskörű elsajátítását, hanem az ára. Így tehát marad a maradék: elittel szembeni elitjáték. S hát, kérem, az értelmiségi létnek, a kulturális elithez tartozásnak ára van nemdebár…

Holott ez a könyv sokkal fontosabb tartalommal bír annál, mintsem három balos, bal-liberális értelmiségi, „széplélek”[3] Debordra, Baulliardra, Badioura vagy épp esetünkben Žižekre onanizálhasson.[4] Mivel arról van szó, hogy Žižek olvasta a mi (RH) két, menekült kérdésről szóló írásunkat.[5]

Miért merészelünk mi ilyet gondolni? Azért, mert Žižek azt állítja, hogy nem lehet ellenkapitalista, ellenpolgári kultúrával, mentalitással, politikákkal fékezni a jelen domináns kapitalista politikáját. A neokolonizációs folyamatok nagysága, brutalitása, ereje, e politika uralkodó volta csak nem-polgári politikával fékezhető-felszámolható, olyannal, ami a polgári-neokolonizációs stb. politika által nem integrálható. Sőt. Maga a kedélyesebb, integrációs-toleráns polgári politika se működik a tőke kedélyesebb vidékein; a tőke játékszabályai szerint játszani annyit tesz, hogy konkurenciaharcot kell vívni az erőforrásokért, létfeltételekért, s ez azt jelenti, hogy konkurenciaharcot kell vívni azért, hogy holnap is konkurálni lehessen, illetve kelljen. Ez aztán ehhez reszelt, vagy épp vadított mentalitásokat, tudatokat, kultúrákat tételez. Amik a tőke viszonyainak következtében, illetve e viszonyokon belüli gondolkodás következtében az „erősebb” létezéséhez, legitimációjához és győzelméhez vezetnek; végső soron a tőke legerősebb csoportjainak győzelméhez és uralmához s ennek megfelelő kultúrához, illetve kulturális szembenálláshoz.[6] Azaz a kultúra, vallás, tolerancia/intolerancia eme univerzumban ideologikus formái a kapitalizmus konkurenciaharcainak.

De még ennél is tovább kell menni, mivel maga a konkurenciaharc sem önmagában álló, nem atomokká demokratizált egyetlenek így vagy úgy létrejött csoportjainak játéka. Hanem a tőke osztálytársadalmában zajlik, s így vagy osztályokon belüli, vagy osztályok közötti harc mozzanatává lesz. S Žižek tovább is megy. Žižek álláspontjának helyes alapja az, hogy továbbra is arról van szó, hogy a tőke társadalmának ellentmondásai a termelési viszonyok adta léthelyzetek meghatározottságain, osztályok stb. harcain keresztül fejeződnek ki, illetve ezek meghatározottságában alakuló-alakíthatott-alakított ideológiákban/teóriákban, (hamis)tudatokban. Nem pedig arról, hogy az ideológiák léttől elszakított önfejlődésének, külön minőségekké zárt civilizációk összeütközéseinek termékeként ég(het) porrá a világ. A különbözőségek azonosság által meghatározottak, e meghatározottságban létrejövők, fejlődők továbbra is, s az azonosság neve: a tőke (osztály)társadalma.

visions-of-hell--zdzislaw-beksinski.jpg

Žižek látja, hogy azon polgári politikák előtt, amelyek a tőke ámokfutását meg tudnák fékezni, vagy, mint nulladik lépcsőfokok, kezdetei lehetnének valami pozitív, tőkén túli világnak,[7] le van zárva az út. S ez a zárt térben való eszmei-politikai stb. továbbfejlődés lehetetlenségét vagy torzzá nyomorítását tételezi akkor, ha még eszmeileg sem akarnak kilépni e térből. Ám Žižeknél ez a lezártság „csak” a világ barbarizálódása, jobbratolódása, a fentebb leírt erősebb tőkék gazdasági neokolonializmusa, a „saját” társadalmaik felprédálása, e politika dominanciája.[8]

De még így is látható a baj. A „gyönyörű- vagy széplélek” humanista szolidaritása azt követeli direkt vagy indirekt módon az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeitől, hogy a kapitalizmuson belül gondolkodjanak. Ám a kapitalizmuson belüli gondolkodás a kapitalizmus jelenlegi realitásában csak akkor lehet reális, a hiteltelen fantasztaságot elutasító, ha jobboldali, fasizmusra hajazó, populista válaszokat szülő eszelősség. Mivel a fennállót fennállóvá akarják változtatni, s egyben a maradék maradékáért kell harcot folytatniuk, s mint gyengék, úgy ismerik el az erősebb létjogosultságát, hogy tagadják az erős erőhöz való jogát. S a korábbiakból következőleg (meg a társadalmi valóságból természetesen) ama reális eszelősség az osztályharcok sajátos, szinte kikalapálhatatlanul torz formáit eredményezi, az osztályok objektíve létezése és az osztálytudatok sajátos alakulásából következőleg. Žižek ezt könyvében erőteljes példákkal illusztrálja: USA-ban a szegény farmerek és fizikai munkások az ügyvédekkel, bankárokkal, nagyvállalatokkal szemben lévő gazdasági (osztály) ellentéte erkölcsi szakadékká is lényegül, azaz a tisztességes, erőn felül dolgozó keresztény amerikaiak ellentétévé azokkal az álságos liberálisokkal szemben, aki külföldi autókat vezetnek, a homoszexualitást majdhogynem érdemnek tudják be, támogatják az abortuszt, és kigúnyolják az ő hagyományos életmódjukat. Az ellenség a liberális (ami a hidegháborús hagyományokra való tekintettel kommunistát is jelent), aki azon kívül, hogy az evolúciót hirdeti, washingtoni liberális öltönyében állami szabályozással akarja aláásni provinciális létét (kőkemény adókat vet ki rá). Ezért a konzervatív amerika gazdasági programja a „kevesebb adót, kevesebb rendszabályt” lesz. „Az önérdek felvilágosult, racionális érvényesítésnek sztenderd nézőpontjából nyilvánvaló ennek az ideológiai álláspontnak a következetlensége: a populista konzervatívok szó szerint beszavazzák magukat a gazdasági összeomlásba. A kevesebb adózás és szabályozás több szabadságot jelent a nagyvállalatok számára, ami az elszegényedett farmereket kiűzi az üzleti világból; a kevesebb állami beavatkozás pedig kevesebb szövetségi segítséget jelent a farmereknek, és így tovább. Az evangéliumi protestáns amerikai populisták szemében az állam idegen hatalom, és olyan szervezetekkel együtt, mint az ENSZ az Antikrisztus ügynöke…

Nem csoda, hogy a nagyvállalatok örömmel fogadják ezeket az állam elleni evangéliumi támadásokat…

Az már a történelem végső iróniája, hogy a radikális individualizmus szolgál ideológiai igazolásul annak a korlátlan hatalomnak, amit az egyének jelentős többsége olyan áttekinthetetlen, névtelen hálózatnak érzékel…

Az eredmény tehát egy beteges szimbiózis: noha az uralkodó osztály nem ért egyet a populisták erkölcsi programjával, mégis tolerálja »erkölcsi háborújukat«, mint az alsóbb osztályok kordában tartásának eszközét, mint ami lehetővé teszi az utóbbiak számára, hogy kifejezhessék a dühüket, anélkül, hogy ezzel megzavarnák az uralkodó osztályok érdekeit.

Ez azt jelenti, hogy ez a »kultúrharc« áttételesen »osztályharc«”.

„A muszlim világban hasonló osztálydinamika működik. A tálibokat rendszerint fundamentalista csoportként jelenítik meg, ami uralmát a terroron keresztül erősíti meg. Mindamellett, amikor 2009 tavaszán a tálibok átvették a hatalmat a pakisztáni Swat völgy felett, a New York Times arról számolt be, ahhoz, hogy ezt megtehessék, megterveztek »egy osztálylázadást, amely felrobbantotta a gazdag földbirtokosok és földtelen bérlőik közötti mélységes repedéseket«”.

Žižek rámutat arra, hogy „Az egyetemesség az »idegenek« egyetemessége, olyan egyéneké, akik az átjárhatatlanság szakadékába szorultak, nem csupán másokkal, de önmagukkal való viszonyukban is.” Ez az egyetemesség[9], mint a tőke, tulajdon, állam, a kapitalizmus, s mint a kapitalizmuson belüli gondolkodás terméke az, ami sajátos hamistudatként lehetővé teszi, hogy az uralkodó osztályok frakcióinak konkurenciaharcosaivá, ágyútöltelékévé atomizálva és szervezve vívja a proletariátus az osztályharcot önmaga ellen s nem önmagáért. Ez a legmocskosabb aljasságok melegágya, melegágya a fasizálódásnak. Žižek Badiou alapján ki is mutatja, hogy korunk egyik jellemzően fasiszta mozgalma az ISIS. S hiába tűnik úgy, hogy mire Magyarországon e könyv megjelent, az ISIS épp leszállóágra került. Mert ettől függetlenül a világban széles körben uralkodó tendencia a tőkének alávetett protekcionista, etnicista, nacionalista, atomizált, a demokratikus szabadságjogokat mindinkább semmibe vevő, az autokráciára, illetve tömegmozgalomként fasizmusra nyitott magatartás. A funkció megmaradt s követel, még ha e funkcióért versengők, vagy azt betöltők épp meggyengültek, vagy mindennapossá szürkültek, vagy jó taktikusként átcukiskodták magukat autokrata, netán fasiszta gyökerű párttá. Arccal az autokrácia felé – ezzé kellett lennie, s ez is lett a tőke ereje őt tagadó ellenerő nélkül, azaz a polgári, kapitalista, a tulajdont, tőkét, államot, elitet akarva-akaratlanul fenntartók korszerű, 21. századi irányvonala.