2023. 02. 16.
SAUL FIÁHOZ
(1. rész)
Tény, jó film. Nem is. Több annál, nagy hatású film, amely tükrözi a mai atomizált tömeg (sajátos paradoxon) világképét.
A filmművészet([1].), filmipar képileg eljutott oda, hogy ma már nincsenek tabuk. Végtelenül hitelesek, végtelenül őszinték, mocskosak, lucskosak, ondósak, véresek… Ez a filmművészet, művészet tükrözi a valóságot, de nem mond igazat.
„ – Akkor ezek szerint a Saul fia nem is holokauszt film? Ha a Schindler listája és Az élet szép viszont azok? – Ha ezek holokausztfilmek, akkor a Saul fia semmiképpen sem az.”([2].) „Mivel azok a túlélésről, a hősiességről szólnak” – teszi még hozzá a film rendezője, Nemes Jeles László. Elsősorban a filmben rejlő profitról, a politikai (nagy)hatalmi játszmák adta profitról szólnak, és mindenek előtt az ezt alátámasztó ideológiai harcról – tesszük hozzá mi.
Nem is holokauszt film?
„Semmiképpen sem az.” Saul fia ennél többet akar. Legelőször is, nem akar kommersz lenni. A rendező kijelenti, hogy nem kívánja megkönnyíteni a néző dolgát. Ki szeretné viszont fejezni azt: „hogy az évek során a holokauszt egy absztrakció lett, míg számára ez egy emberi arc.” De mit is értett pontosan ez alatt? „Azt, hogy az eddigi, holokauszttal foglalkozó filmek egy kollektív történést próbáltak elmesélni, nem foglalkoztak a haláltáborok érzetével, sem az egyéni helyzetekkel. Azt gondolom, hogy többek között ezért nem is értettük meg, hogy mi történt itt hetven évvel ezelőtt. Hiszen mindig kívülről láttuk ezt a témát a filmekben, mindig volt az ábrázolásban egy távolság, ahonnan néztük, nem tudták átélhetővé tenni, és a túlélés mindig fontos szerepet kapott. Mindig volt egy túlélő, általában a főhős, de ettől az egésznek csökken a morális hatása, hiszen túlélhető. A holokauszt csak egy drámai tényező volt, amit bemutatnak ezekben a filmekben, az nem a holokauszt.”([3].) Ugyanakkor: „Ez a múlt kísérti az országot, kísérti Európát, itt van velünk, akármi is történik, és nem is lehet továbblépni, ha nem értjük meg, hogy ez miért történt.”([4].)
Nézzük a megértést: „Ha a holokauszt tabu a társadalomnak, de megjelenik a filmeken és a regényeken keresztül, kérdés, hogy ez a jelenség mennyit árthat magának a társadalomnak és az emlékezetnek? Ha tabukat építünk, az mindenkinek rosszat tesz, mert nem segít megérteni az embereknek, hogy ez mi volt, mi lehetett, ehelyett fölénk tornyosul. Ezért azt remélem, hogy ez a film az emberhez próbál beszélni. Nem földrajzról és történelemről beszél, hanem egy jelent ír le, amely akár itt lehetne körülöttünk.”([5].).
Ehhez megtalálták a megfelelő eszköztárat is: „A filmkészítést sok operatőr úgy közelíti meg, hogy szép képeket akar csinálni. Szerintem ez nem jó hozzáállás, különösen egy ilyen témánál. Mi elutasítottuk az esztétizálást. A szépségnek egészen máshonnan kell fakadnia: leginkább a kép igazságából, őszinteségéből.”([6].)
Mármost a film messze menően teljesítette a kitűzött célokat. A kameramozgás, operatőri munka, színészi játék, a film ritmusa, szikársága stb. mind ezt a célt szolgálta, de erről már több helyen is értekeztek, és az is tapasztalhatta, aki látta a filmet. Minden bizonnyal a film készítői komoly háttértanulmányokat is folytattak a témával kapcsolatban. Elolvasták a Sorstalanságot, vagy épp Tadeusz Borowski([7].) novelláit, érzékeltetni tudják a „gépezetet”, a „szervezett káoszt” ([8].). A film készítői a holokauszt átélésén túl célként tűzték ki, hogy bemutassák az emberi gyarlóságot, gonoszságot, azt, hogy mivé képes válni az ember. Csakhogy… mindezzel nem lépték túl a polgári kereteket. De nem egyszerűen azért, mert egyetlen személyre fókuszáltak, s így személyessé, befogadhatóvá, átélhetővé tették, vagy kívánták tenni az egészet. Még csak azért sem, mert ezen belül a kameramozgás által csak azt érzékeljük, látjuk, halljuk a világból, amit az az egy személy – történetesen Saul – lát, hall… A zajok, a háttérképek válnak fontossá – de csak annak érdekében, hogy morálisan, érzéseinkben ítélkezhessünk olyan eseményeken, amelyek oka nem több, mint az ember sötét oldala, az amorális irracionalizmus. És így minden alternatíva hamissá, a lázadás végtelenül lecsupaszított egók spontán káoszává, a vallás gyáva önmentéssé lesz. Nincs más, csak valami szörnyű örvény, ami épp így dobált össze minket, s most lehúz. Nem lehetsz újra teljesen ember, semmiféle értelemben, se azzal ha hiszel, se azzal ha lázadsz. Legfeljebb csak azzal, hogy eltemeted a „saját” gyerekedet, a jövődet, aki/ami lehet, hogy nem is volt a tiéd. És még ezt is ki és felhasználják, visszarántva téged, hogy nem lehetsz, csak lecsupaszított egók spontán káosza, gyáva önmentés… Forogj tovább.
Mármost ha az elvont-emberi, illetve ennek sötét oldala a magyarázat minderre, azaz történelmietlenné-társadalmiatlanná lett a történelem és társadalom, akkor könnyű a jelenbe helyezni az egészet intő jelnek: mindez veled is megtörténhet. Sőt, már történik: a mindennapjainkat át-átszövi a sötét gyűlölet, az ordas eszmék újra itt vannak. És mivel az egész csak ennyi, azt kell mondanunk, hogy a film a demokrácia és ezzel a kapitalizmus apologetikája([9].) lett. A fasizmus és a nácizmus nem a ki tudja miért morális/amorális atomok kavargásából előállott örvény, hanem a kapitalizmus adott körülményeinek, válságának, helyi viszonyokhoz mérten és/vagy általában túlfejlődésének terméke. A tőke társadalmának azon működése, hogy a társadalom egyik része felfalja a másik részét, hogy a rendszer s uralkodó osztálya fennmaradhasson, az elejétől a végéig belső lényeg. A kapitalizmus belső lényege; s nem is lehet másképp egy olyan társadalomnál, ami tulajdoni elválasztáson, elidegenítésen, kizsákmányoláson, alá-fölérendelésen alapul. A tőke felfal vagy felfalat, pláne, ha úgy tartja érdeke; és ez ellen a semmiből levő és semmivé tevő moralizálással, a tőke működését szükségképp fenntartó demokratizmussal, és a többi kapitalista őssejttel tenni nem lehet. Ahhoz, hogy a tőke s tömeggyilkosságai megszűnjenek, több kell.
A rendező egy riportban sajátos demokrácia után vágyakozik: „A kelet-európaiak szinte igénylik, hogy elnyomják őket. Ez messze vezethet. A putyini modell pedig súlyos és veszélyes. A posztmodern eurázsiai történelem megmutatja: Nyugaton a megválasztott politikusok kifejezetten gyengék, mint Németországban, Franciaországban vagy Nagy-Britanniában. Keleten az erősebbek nem feltétlenül demokraták. Nyugaton az emberek a béke iránti vágyuk miatt csak a gyengéket szeretik megválasztani. Nincsenek ma már erős demokraták, mint Churchill vagy De Gaulle.”([10].) Hogy az előbb említett demokraták erejétől vagy demokratizmusától üvöltöttek kínjukban például a gyarmati országok (hogy az 1950-60-as évekből példálózzunk: Kenya és Algéria pl.), azt most hagyjuk. A kapitalizmus szentjei olyanok, mint a kapitalizmus.
Azon se akadjunk fenn, hogy Kelet-Európa sajátos mentalitásai, atomizáltsága, és ennek mindennapjai szinte antropológiai (vagy beleőrülve a jelenbe és a helybe: genetikai) elmaradottságként, nem pedig sajátos történetiség s kapitalizáció mozzanataiként lett tételezve. Az, hogy a film készítői végül milyen politikai manifesztumokat tesznek – ha nem is másodlagos – érdektelen; a meghatározó az, hogy az általános emberből levont moralizálás nem alkalmas egy történelmi esemény ábrázolásához, megértéséhez. A tények sok, vagy más szempontú, és még oly realista, hiteles bemutatása, elvont emberként önmagukba szakított egyedekből/személyekből/individuumokból, illetve mindennek emelkedettségéből, a polgári-demokratikus értékrendből kiindulva szükségképp részlegességhez vezet, felszínt ad. Akár tömegek mozgásaként a távolban, akár egy személy közvetlen környezeteként játszódik a történet.
Ezért nem tud a Saul fia igazán válaszokat adni, és ezért nem tud igazán hozzájárulni ahhoz, hogy a múlt ne ismétlődhessen meg. A remény csak becsempészett holmiként lappang a bizonytalan és vészterhes jelenben-jövőben; a film utolsó jelenetének mosolya az, meg hogy a katona nem öli meg (legalább is bizonyíthatóan) a gyereket ([11].).
De miért lenne remény, ha nincsenek történeti-társadalmi folyamatok, azok ellentmondásai, s azok megoldhatósága-megoldásai; ha nincs így igazából se múlt, se jelen, se jövő, se meghatározottság, se szükségszerűség, se ezek meghatározottságában véletlen, amin keresztül ezek megnyilvánulnak. Nem a kapitalizmus fenntartása, perspektívája, mindennapjai a békés rohadástól az ipari megsemmisítésig adja a reménytelenséget, s a kapitalizmus meghaladva tagadása a reményt. Mindez nincs; és ha e nincstelenség az állandó, ha így látjuk-láttatjuk a mát is, akkor nem fogjuk megérteni a jelen folyamatait, nem írhatja felül a tőke által követelt s neki tetsző rablógyilkos érdeket és elméleteket az új társadalom perspektívája, az érte való harc, a szolidaritás az elnyomottakkal, kizsákmányoltakkal, kisemmizettekkel… És a rendezői akarat ellenére lesznek a görögök „lusták”, a menekültek „nőket erőszakoló gazdasági bevándorlók” és minden nyomorúság okai a zsidók.
A film készítőivel ellentétben mi valljuk, hogy még egy olyan elképesztő, irracionálisnak tűnő tett, mint a „végső megoldás” is ténylegesen megérthető, és (nem polgári módon, de) racionálisan leírható. Hogy ennek filmes megoldása miként lehetséges? Nem a mi dolgunk megválaszolni. Viszont annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk felvázolni a történelmi-társadalmi folyamatokat. Úgy gondoljuk, hogy mint kommunistáknak ez a legalapvetőbb feladatunk.
Enzo Traverso cikkében([12].) egyéb értelmezések elemzése mellett szembe állít két Auschwitz értelmezést. Egyrészt, akik az okokat, sőt, akár minden tett okát merev, Marx utáni, őt „követő”, „marxista” (szociáldemokrata-pozitivista) gondolkodóként közvetlen gazdasági (profit) érdekben látják, egyirányú gazdasági determináltságokhoz kötik. Másrészt, akik szerint a zsidók (cigányok, homoszexuálisok stb.) futószalagszerű megsemmisítésének nincs ésszerű magyarázata. Traverso végül is ekképp tesz „igazságot”: bár „a zsidók megsemmisítésében az ideológia primátusa érvényesült a gazdaság fölött” és a „zsidók megsemmisítése ellentmondott mindenféle gazdasági és katonai racionalitásnak” mégis a kapitalizmus terméke: „Ahogyan már korábban utaltunk rá, Auschwitz egyrészt az antiszemitizmus és a rasszizmus egybefonódásából fakadt, másfelől azonban a börtönnek, a kapitalista gyárnak és a bürokratikus-racionális adminisztrációnak a szülötte volt.” A gond viszont az, hogy a holokauszt nem a kapitalizmus által létrehozott társadalmiasultság, ipar stb. lehetőinek, illetve a kapitalista ideológiák, mentalitások ideológiai primátussal tébollyá egyesülése és elszabadulása volt pusztán.
Egyrészt, mert az ideológiai mozzanatot a tőkés gazdasági érdekek kielégítése állandó jelleggel erősítették, legyen szó a tőke legközvetlenebb profit érdekeiről, a náci állam szanálásának kényszeréről, vagy a bérmunkásság korrumpálásáról közvetve-közvetlen rablással, illetve a rablás legalizálásával ([13].). Amely ideológiai mozzanat egyben lehetővé tette, hogy a tőke s viszonyai, az uralkodó osztály, a nácik hatalma stb. adott körülmények közt megfeleljen a fennmaradás egyetlen lehetőjének: a társadalom egy részének felprédálásának és sáskaként való továbbterjedésnek. Lehetővé tette; de mint egyáltalán adott megoldások feltétele ki is kényszeríthetett valamely gazdasági (rész)érdeknek, vagy épp közvetlen, rövidtávú érdekeknek nem megfelelő: más részérdekeknek, illetve hosszútávú, általánosabb gazdasági érdekeknek megfelelő megoldásokat. És persze fordítva: mint adott gazdasági működésnek megfelelő, s általa táplált ideológia ekképp erősödve magát a gazdasági működés hosszú távú érdekeit is sérthette egy-egy részdöntés lehetővé tételével, kicsikarásával. Vagyis ez egy állandó, folyamatos gerjesztésű szerves egész volt, amelynek hajtóereje viszont a kapitalizmus adott viszonyok közt adott viszonyokként való gazdasági fenntartása volt. Az ideológiai-gazdasági kilengések e gravitációs ponthoz kötötten történtek.
Másrészt ama pusztánnal az a gond, hogy Auschwitzot nem lehet megérteni az azt létrehozó fasiszta rendszer nélkül, a fasizmust pedig nem lehet leírni anélkül, hogy a kapitalizmusról és a benne részt vevő sajátos tömegekről, tömegmozgalmakról nem beszélnénk. Azaz a mai marxistákra oly jellemző módon nem mer/akar/tud „pártos” lenni (na nem á la bolsevik; annak tán meg is felel); nem válaszol lényeges kérdésekre, ezáltal elveti annak a lehetőségét is, hogy kommunista módon megértse a társadalmi mozgások és azon belül tömegek – akár romboló, akár építő – szerepét. Traverso cikke fontos ideológia történet; de ennek ellenére részleges, s ennyiben megmarad a fentebb említett marxista tudományosság keretein belül. A nézőpont itt mozzanatok szerves egésze helyett darabokká tevő. A filmé meg kint lebeg az űrmorálban. Tessék választani.
*
*
[1] Mindaddig, míg külön nem jelezzük polgári filmművészetről, polgári művészetről beszélünk. Az most más lapra tartozik, hogy a művészet lehet-e más, mint kapitalista, avagy prekapitalista. Persze ez nem ment fel semmi alól; a forradalom, annak elmélete is, meg a rendszert fenntartó ostobaság is a fennállóból következik.
[2] Jobban érdeklem most Amerikát, mint a magyarokat – Libor Anita interjú Nemes Jeles Lászlóval és Erdély Mátyással, a Saul fia alkotóival (http://index.hu/kultur/cinematrix/2016/01/17/saul_interju/).
[3] i.m.
[4] Saul fia: Így mutatták be Cannes-ban, interjú a rendezővel és a főszereplővel (http://index.hu/video/2015/05/17/saul_fia_cannes_nemes_jeles_laszlo_rohrig_geza).
[5] Réz András: A Saul fia megfojtja a csodát (http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/rez_andras_a_saul_fia_megfojtja_a_csodat/2433848/).
[6] „Olyan, mint egy tánc.” Soós Tamás Dénes (http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=12283)
[7] Wajda a „Tájkép csata után” filmje Borowski novellái alapján készült. A demokrata Adam Michnik írja erről, hogy Wajda „Tadeusz Borowski prózájához nyúlt, egy olyan íróéhoz, aki a koncentrációs táborok »civilizációját« a legkegyetlenebbül ábrázolta, művészileg tökéletesen.” (Adam Michnik: Wajda és kora – www.c3.hu/scripta/lettre/lettre42/michnik.html ). Borowski jóval a holokauszt ipar (avagy hogyan lehet cinikusan, érzéketlenül, kíméletlenül tőkésíteni az ilyen fokú emberi nyomort, lásd Elie Wiesel munkássága, Schindler listája stb.) megjelenése előtt, illetve azzal szembe menve írta ki magát. „Az élet megy tovább, mert az élőknek mindig igazuk van a holtakkal szemben”, és „(…) na jó, de hogyan történt, hogy éppen ön élte túl?(…) mondja el végre, hogyan vásárolt helyet a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kéménybe, hogyan vett nőket és férfiakat, mit csinált az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaumokban, a cigánytáborban, mondja el ezt, és még sok egyebet, mesélje el a láger mindennapjait, a félelem rendszerét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja azt hogy maga csinálta. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből maga is részesült. Vagy nem?” (Tadeusz Borowski: Kővilág. Előszó). És való igaz, ez Borowski egyik fő mondanivalója. Azon kívül, hogy meg akarja érteni ezeket az embereket (mint a Saul fia is), meg akarja érteni a miérteket is, és ami fő, támad (ezt viszont a Saul fia nem teszi), nem is, vádol, és önmarcangolóan teszi ezt.
Borowski miértje: „Gyárakban és bányákban dolgozunk. Emberfeletti munkát végzünk, amelyből valaki hallatlan hasznot húz. Elgondolkoztató a helybéli Lenz vállalat története. Ez a vállalat építette nekünk a tábort, a barakkokat, a csarnokokat, a raktárakat, a bunkerokat, a kéményeket. A tábor rabokat kölcsönzött a vállalatnak, az SS adta az anyagot. A többmilliós számla benyújtásakor azonban nemcsak Auschwitz, hanem maga Berlin is rémülten kapott a fejéhez. Uraim, ez lehetetlen, mondták; önök túl sokat, önök ennyi és ennyi milliót kerestek az üzleten. Kérem, válaszolta a vállalat, itt vannak a számlák. Na igen, mondta Berlin, de ennyit képtelenek vagyunk kifizetni. Akkor a felét, javasolta a hazafiúi érzelmektől fűtött vállalat. Harminc százalékot alkudott még Berlin, s ennél aztán meg is maradtak. Ettől kezdve a Lenz vállalat számláit kissé megkurtítják. De a Lenznek ezért nem fáj a feje: mint minden német vállalat növeli a tőkéjét. Auschwitzcal nagy üzletet csinált, és nyugodtan várja a háború végét. Akárcsak a Wagner és a Continental Csatornázási Művek, a Richter hűtőgépgyár, a Siemens elektromos készülékgyár, a tégla- és cementgyárak, a vas és fa alkatrészek szállítói. Továbbá a hatalmas Union autógyár, az ócskavas-feldolgozó DAW, valamint a myslowicei, janinai, és jaworzói bányák tulajdonosai. Aki túléli közülünk ezt a háborút, majd visszaköveteli e munka egyenértékét. Nem pénzt, nem árut, hanem a verejtékes, véres emberi munkát.” (Borowski: Nálunk, Auschwitzban). Ugyanakkor Borowski nem volt antifasiszta, látta annak kapitalista jellegét, és látta azt, hogy a kapitalizmuson belül nem lelhet nyugalomra:
Tadeusz Borowski: A demokrácia adományai
A demokrácia Gestapo-mundért juttatott,
az SS-kaszárnyákban lett helyem.
ifjonti költői hevem ruhát kapott
nyomorult, csontos, csíkos testemen.
A demokrácia júniusra ellátott nemezzel,
inggel már nem. Az ember boldogan megistenülhet,
ha nincsen rajta ing (Andersen). Persze
felette örvend poloskának, bolhának tetűnek.
A demokrácia UNRÁ-t adott, sőt sört is nyomban,
meg hatod kenyeret (harminc dekát naponta).
Éljen a demokrácia! Túléltük, jól van,
nyomot kell hagynunk jövendő századoknak.
A demokrácia megadott mindent, ő maga semmit se kér,
mondá Churchill: „Az ideák fontosak, nem a font.”
Adnék a demokráciának valamit én is – nem számít
sem idő
se tér.
adnék a demokráciának egy pofont!
Borowski tragédiája, hogy nem lelt megoldásra. Próbálkozott a lengyelországi sztálinistáknál, akiket ő kommunistáknak vélt. Hamar rájött, hogy tévedett. Mindeközben nem bírta feldolgozni az átélteket. Nem bírt elszámolni a lelkiismeretével (aki Auschwitzot túlélte, nem maradhatott tiszta). Többszöri öngyilkossági kísérlet után, végül is 1951-ben – a sors iróniája – gázzal sikerült…
Borowskiról többet itt: Spiró György: 119 198 (http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/SPIRO/spiro00098a/spiro00168/spiro00168.html)
[8] „A film nekem mágia” – Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
[9] „A demokrata, aki csupán a rasszizmus képtelenségét és aljasságát hangsúlyozza, itt – mint általában – elmegy a valódi kérdés mellett.” (Bordiga: Auschwitz, avagy a nagy alibi – http://barricade.hol.es/program/bordiga_auschwitz_avagy_a_nagy_alibi.html)
[10] „A magyar rendezők közül kevesen gratuláltak” – Csákvári Géza (http://nol.hu/kultura/a-magyar-rendezok-kozul-kevesen-gratulaltak-1584799)
[11] Borowski megölette volna:
„Sétálok a városban,
gyerekeket nézdelek,
rózsás pici babákat,
ha a kocsiból kivenném,
lábacskájánál megfognám
és a járdához csapnám,
csattanna vagy nem csattanna?” –
írta a háború után a „Müncheni séta” című ciklusában.
Egyébként, ha a film logikáját nézzük, hogy (legalább is ott és akkor, de a társadalmi-történelmi folyamatokat, a kapitalizmust stb. kihúzva az egészből tulajdonképp soha) nem lehet másképp, se lázadással, se sehogy, akkor a film alkotóinak – már amennyiben következetesek kívánnak lenni, illetve tényleg nem kívánnak direkt szép képeket alkotni – Borowski világát idéző befejezést kellett volna létrehozniuk.
[12] Enzo Traverso: A marxizmus Auschwitz után (http://eszmelet.hu/enzo_traverso-a-marxizmus-auschwitz-utan/). Érdekes, hogy ez a tanulmány is szembesül a cikkünkben felvetett problémával: „A történész elemezhet, magyarázhat és dekódolhat Auschwitzból fennmaradt fényképeket; tudja, hogy a vagonokból kikászálódó emberek zsidók, hogy az őket figyelő SS-katonák éppen szelektálják a transzportot, és hogy az elkínzott emberek többségének már csak néhány órája van hátra az életből. Egy szemtanúnak ugyanez a kép sokkal többet mond: érzéseket, benyomásokat, zajokat, hangokat, szagokat idéz fel, a táborba érkezéskor átélt félelmet és elveszettség-érzetet, a szörnyű körülmények közepette átvészelt utazás utáni szörnyű fáradtságot. Más szóval a fénykép a képzetek és emlékek egészen sajátos sorozatát hívja elő, amiről a történésznek fogalma sem lehet, csak a visszaemlékező ébresztheti rá erre. A visszaemlékezés személyessége pedig olyan empátiát vált ki a hallgatóból, a történészből, amit akkor érzünk, amikor látjuk is az eseményeket, vagyis a tanú megosztja velünk az újra átélt személyes benyomásait. Egy fogoly fényképe a történésznek a sok névtelen áldozat egyikét mutatja; egy szülőnek, egy barátnak vagy egy fogolytársnak teljes, abszolút egyéni világot idéz fel. A kívülálló megfigyelő számára – Siegfried Kracauer szavaival – ez a fénykép csak »feltáratlan« (unerlöst) valóság.” De tegyük hozzá, hogy ez a megállapítás az emlékezőkről szól. A film készítői csak fiktív emlékezőként vannak jelen.
[13] A kapitalista társadalom egyik felének másik általi felfalásának konkrét, náci megvalósulásáról (mint a kapitalizmus egyáltalán fenntartásáról adott viszonyok közt, illetve mint a jóléti állam megvalósításának perverz esetéről) lásd Götz Aly: Hitler népállama