RÉSZEG HAJÓ 4. SZÁM – SAUL FIÁHOZ, 2. RÉSZ [A NÁCIZMUSRÓL]

2023. 02. 16.

SAUL FIÁHOZ

(2. rész)

De mi is történt tulajdonképp Németországban? Első megközelítésre az, ami ma is történik a világban: a kapitalizmus fenntartása, azaz a túlfejlődésének fejlődése. Konkrétan nézve: ezen tendencia katasztrofálissá vadulása a konkrét viszonyok: vesztes világháború, gyarmatok, piacok elvesztésének zártságában. ([1].)

A XX. század elejére Németország a világ egyik legfejlettebb kapitalista állama volt. A „porosz utas” ([2].) fejlődés során, a bismarcki, vilmosi Németországban sajátos osztálykompromisszum jött létre a kapitalizálódott földbirtokosság és a feltörekvő burzsoázia között. A kirobbanó fejlődés vezetett el Németország nemzetközi imperialista igényeihez, amely végül is eljuttatta az országot a „Nagy Háborúhoz” és annak elvesztéséhez. Az 1918-23-as proletár forradalmi hullám([3].)veresége után létrejött a weimari köztársaság, amelynek fő védelmezője a levert forradalom ellenére is erős, de reformizmusa által integrálódott szociáldemokrata munkásmozgalom.([4].) Ez az integráció már a világháború előtt megkezdődött; nem csak azért, mert mint osztálytársadalom-restaurációs ideológia szervezete alkalmas volt erre, hanem mert a szociáldemokrácia szervezetileg is beépült az állam irányításába. E legalitásnak és beépülésnek, mint polgári működésekhez asszisztálónak, polgári megélhetést biztosítónak, e megélhetéstől egyre inkább függésnek a következménye volt a világháború elfogadtatása, aztán a forradalmi hullám fékezése, illetve a forradalmak leverése. Méghozzá az évtizedeken keresztül a „kipróbált” s „jobban tudja” vezetők és apparátusaik alá fegyelmezett-demokratikusan centralizált tömegek részvételével: ha a vezetés, meg az apparátus jóváhagyta a háborút, vagy azt mondta a forradalomról, hogy az kalandorpolitika, akkor azt el is fogadta e munkásság jelentős része a korábbi sikerek, vagy a „működő” szervezet megvédése miatt… S a burzsoázia hálája a teljesen integrált szociáldemokrácia iránt nem maradt el. Egyrészt, mert tömegek álltak eme szociáldemokrácia mögött, másrészt, mert kevésbé integrálódó mozgások is létrejöttek a puszta radikalizálódóktól (bolsevik párt) a teljesen elszakadókig (tanácskommunisták pl.). Vagyis a „kezelhető” reformista munkásmozgalom is részese lett az osztálykompromisszumnak. És ahogy korábban a szociáldemokrata munkásságot az integráció és legalitás részsikereivel (vagyis a polgárosodással) sikerült az akolban tartani, úgy eme kompromisszumot, vagy a kommunista forradalom (és nem a radikális reformizmus, azaz a KPD) szemszögéből kollaborációt az 1924-1929-es évek gazdasági prosperitása erősítette meg – Weimar demokratizmusa, szabadságjogai mellett. ([5].).

Ám a tőkefelhalmozás nem a háláról, hanem a profittermelésről szól. A forradalom leverése után a burzsoáziát nem fenyegette a kommunista forradalom réme, de a mindennapokban a profitját állandóan támadta a reformista munkásmozgalom([6].). A támadások sok esetben a munkásság részleges győzelmével értek véget. Ebben az időszakban számos szociális reformot vezettek be, de a tőkefelhalmozás hierarchiáiban ez nem egyenlőképp terhelte a nagy-, s kistőkét, az árutermelő kistulajdonosokat stb.: az erősebb tőkék a „szokásos” értékátszivattyúzás mellett a veszteségeiket is áthárították a gyengébbekre és/vagy a társadalom olyan rétegeire, akiket se gazdasági erejük, se szervezettségük nem védett az efféle átutalástól. Így könnyű volt a középrétegek, kispolgárság elnyomorodásáért a (reformista) munkásmozgalmat, s az azt „szabadjára” engedő Weimart felelőssé tenni a tőke centralizációja és koncentrációja, a tőke monopolisztikussá társadalmiasultsága, túlfejlődése, s egyáltalán a kapitalizmus szükségszerűségei helyett. S ez a deklasszálódott középréteg, kispolgárság, parasztság válik a fasizmus tömegbázisává.

A „társadalmi béke” ([7].) az 1929-es gazdasági válságig tudott fennállni. Nem pusztán azért, mert a válságok szükségképp kiélezik az osztályok közti viszonyokat. Hanem mert e válság a kapitalizmus különös időszakának válsága volt („csomópontválság”), amelynek megoldása, vagyis a kapitalizmus ellentmondásainak új szintre emelése a tőkék egymás közti viszonyainak átrendezését, a jogi-politikai formák megváltoztatását követelte. Nem lehetett pusztán az időre bízni a dolgot, hogy a tőkék „pillanatnyi” túlfejlődése gazdasági lehetőiken a tőkék túltermelési válságával és pusztulásával megszűnik, s így újabb prosperitás időszaka köszönt be. Nagyobb volt a baj: a monopolisztikus tendenciájú kapitalizmus saját gazdasági, piaci, termelőerő stb. lehetőihez mérten társadalmilag fejlődött túl, s új, társadalmibb szerveződést követelt: az állammonopolista kapitalizmus időszakát. A kapitalizmus fejlődése a kapitalista társadalom felforgatását követelte tehát – méghozzá a tőke erői által is a tőkéért, a kapitalizmus fennmaradásáért. Németország fentebb említett bezártságában viszont az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek részéről a válasz immár nem lehetett az ilyen-olyan reformizmus. Nem lehetett ugyanis mindennek költségeit áthárítani a világ más részeire; azaz a kistőkét, a kisárutermelőt, na meg a bérmunkásságot kellett felfalni ebédre. Így az elért reformista eredmények sem maradhattak fenn másként, mint azok meghaladva tagadásaként: kommunista forradalomként. De ennek az objektív lehetőnek s követelménynek nem álltak fenn sem teoretikus, sem személyi-szervezeti feltételei. A tőke ámokfutása győzött.

De a tőke erői részéről sem álltak fenn azonnal ama feltételek. Egyrészt nem értették meg rögtön, hogy mi a feladat; másrészt a feladat végrehajtásának szervezete sem alakult ki azonnal a maga tisztaságában.

A feladat, miszerint állami szervezettségűvé kell tenni a monopolkapitalizmust, történelmileg alakult ki, s e történetiség, mint jelenség el tudta fedni a lényeget. Már maga az I. világháború a monopolisztikus tendenciájú kapitalizmus, s annak államközivé lett konkurenciaharcának terméke volt ([8].) és az állam összenövése a gazdasággal a háború alatt tovább gyorsult, nem beszélve a trösztösödési folyamatokról, a tőkék újabb s újabb összeolvadásáról, a monopolisztikusság erősödéséről. Csakhogy az I. világháború „kilengését” leszámítva az állam nem szervezte a tőkefelhalmozás gazdaságát, hanem kiszolgálta; nem előre tervezte-irányította a termelést, a hitel s valutaforgalmat akár X vagy Y tőkéscsoport ellen stb., hanem utólagos beavatkozással biztosította a „normál” üzletmenet: a legerősebb tőkék profitját. Ami végül azt jelentette, hogy pl. az infláció terhére, vagyis egyszerű pénznyomással finanszírozta az állam egy-egy monopoltőkés csoport túltermelését. Az ok, mint írtuk a tőke társadalmibbá válása, mint monopolisztikusság: az, hogy nem a piac manipulálja a tőkét, hanem egy-egy tőke elég nagy ahhoz, hogy ő manipulálja a piacot. Vagyis kikapcsolja a tőke termelésének eme társadalmi szabályzóját, amely szabályozás persze katasztrófavezérlés: túltermelésekkel, állóeszköz pusztítással, majd új technikával, felújítással, az ebből keletkező megrendelésekkel, munkaerő-foglalkoztatással, bérkifizetéssel, ekképp is kereslet növeléssel, amik prosperitássá s túltermeléssé lesznek. A monopolisztikus tőke ehelyett tőkefelhalmozását, profitját akár a lesoványodó piacok, a termelés stagnálása, nagyfokú munkanélküliség mellett biztosítja, míg biztosíthatja; inkább olcsó munkaerővel termel, mintsem fejlesztene, állóeszközt újítana fel, beindítva ezzel a termelést. Sőt. Inkább monopolárakon ad és vesz, mintsem termelne, inkább spekulációba zúdítja a tőkéjét, mintsem a termelésbe. A monopolisztikus tőke, elnyelve piacát elnyeli kényszereit is: miért ne akarna több profitot annál, mint amennyi értéktöbbletet termel a világ; és miért termelne, ha így is a profitjánál tud lenni? S ahhoz, hogy ne tegye tönkre egész társadalmát, és végül ezzel magát is, vagy még több felprédálható piac, terület, világ kell, vagy új, még társadalmibb szabályozás: állami irányításra van szükség – a túlfejlődés illetve a felprédálás ellentmondásait tompítandó, következményeit a társadalom más részeire és/vagy a távolabbi jövőre hárítandó.([9].)

Ehhez pedig megfelelő államra és vezetésre volt szükség. Olyanra, melynek helyi szintjein nem lehet megakadályozni a központi döntéseket; nem lehet a nagytőke által a csúcsvezetéssel jóváhagyatott gazdasági-politikai döntéseket pusztán politikai úton a gyengébb gazdasági szereplők érdekében szabotálni. Például azt, hogy a nagytőkék a válság terhein túl a termelés újraindításának, majd fenntartásának költségeit nem csak piaci kapcsolatokon, hanem állami szabályozáson keresztül is át kívánták hárítani más szereplőkre, nem beszélve a gyengébb tőkéktől való adminisztratív megszabadulás, tőke-, s piacszerzés lehetőitől. Illetve, hogy a rendszer s a nagytőke érdekében a részérdekeikkel szemben hozott döntést ne lehessen akár a nagytőkék által helyi szinteken megakadályozni – vagyis, hogy a napi profitmaximalizálásért ne emésszék fel/zárják le „idő előtt” a rendszer általános lehetőit.

S Németországban a demokratikus, föderalisztikus weimari állam erre (is) alkalmatlan volt. A reformista munkásmozgalom visszaszorításának feladata, mint klasszikus válságkezelés már megkezdte Weimar leépítését: 1930-tól a Centrumpártra és jobboldali tőkés-földbirtokos körökre alapuló elnöki diktatúra jött létre. Ez azonban széles körű tömegtámogatás és erős hadsereg híján instabilitással küzdött. Hitler uralomra jutását megelőző kormányok bonapartista jellegüknél fogva már lényegében tagadták Weimart, elit voltuk (nem népi származás és érdekképviselet) viszont nem biztosíthatott széles körű „népi” támogatást. Ráadásul nem a tőke új szervezését akarták megvalósítani, hanem költségeket csökkenteni, támogatást megvonni, takarékoskodni a jobb időkig… és addig fenntartani a nagybetűs rendet. Például a reformista követelésekkel szemben. Azaz nem értették meg, hogy a régi, liberális, szabadversenyes gazdasági módszerek nem segíthetnek: korszakváltás esete forog fenn.

Mármost a válság terhei, akárcsak a reformizmus terhei nem egyenlőképp oszlottak meg a tőkék, kisárutermelők, stb. között. A bérmunkásság védelme nyomorúságossá kopott, de a kis és középpolgárságot, a kistőkéseket stb. teljesen védtelenül érte a válság: tömegesen kerültek az utcára nincstelen és új munkanélküliként. És hiába a lebénuló gépi nagyipar korábbi s szervezettel bíró (a gépi nagyipar kollektivisztikus, s ezt szociáldemokratává hamistudatosított) tömegei mellé, ez utóbbiaknak még így is több jutott a szakszervezeteik, a segélyalapjaik stb. révén. A reformista munkásmozgalom pedig ellenségesen viszonyult ahhoz az új proletarizálódott (pauperizálódott) tömeghez, amelynek alapvető beállítottságát nem a nagyipar teremtette szolidaritás (ne felejtsük: a reformista munkástudat is munkástudat, még ha hamis tudat is!) jellemzett, hanem az a „paraszti”, „kistulajdonosi” szemlélet, amelyet korábbi léthelyzete alakított ki. Konkurencia volt, konkurencia maradt. S azzal, hogy a lecsúszó középrétegek tudati orientációi, gondolkodásmódja továbbra is az „én házam az én váram” alapján atomizált, nem osztályalapú, hanem osztályok feletti: nemzeti, vallási, csoportokká kikristályosítható, a „tulajdonom, egzisztenciám, életvitelem szent és sérthetetlen és azzá legyen újra” uszításra alkalmas és kihasználható maradt, aktívan tömeg-ellenforradalmivá lehettek; radikalizálhatóak az őket látszat szerint tönkretevő munkásmozgalom, Weimar, idegenek ellen – az őket ténylegesen és szükségképp tönkretevő kapitalizmus mellett.

Az ellenségkép kialakulásához, vagyis a maradékokért folytatott „ki szorítson ki kit” harcban különös és meghatározó mozzanatot képviselt az idegengyűlölet. Bár a porosz fejedelmek, királyok már a 16-17. századtól kezdve nagyfokú toleranciával viseltettek a bevándorlókkal (többek között a vallási háborúk, üldözések áldozatai, hugenották, zsidók stb.) szemben – főleg a 30 éves háború következtében beállt munkaerő-, illetve népességhiány miatt – ugyanakkor a sajátos „porosz fejlődés” nemigen engedte meg, hogy a zsidók komolyabb gazdasági befolyásra tegyenek szert. Így elsősorban a kispolgárság és a munkásosztály részei lettek. A válság hatására a lesüllyedt német kispolgárság konkurenciaharca saját magával is kiéleződött; és a jelentős, részben integrálódott, mégis bizonyos mértékben kulturális hagyományait őrző, „nem olyan német mint mi vagyunk” rétegét („zsidók”), mint lényegileg ugyanolyant: másban, formában mást, s így elkülöníthető versenytársat ellenségnek tartotta. Ezt erősítette a vesztes háború, amely okot teremtett a bűnbakképzésre, a tőrdöféselméletre. A reformista munkásmozgalommal folytatott konkurenciaharc, a bolsevikokkal való polgári ellentét, a tulajdonlás fenntartásának igénye (és így, eme igény szempontjából a társadalmasítás és a bolsevik, régi uralkodó osztályt a szegények, szocializmus stb. nevében lehántó: pártállammal újat, másképp szervezőt, egyben osztálytársadalom-restauráltat létrehozó/hozandó államosítás közt nincs különbség), egyszóval a polgári gondolatvilág pedig oda vezetett, hogy polgárjogot nyert az az elképzelés, miszerint a vesztes háború, a nemzetietlen munkásmozgalom, az elnyomorodás oka az „idegenekben” a „fajtában”, a „zsidóságban” keresendő. S ezzel már ki is lehetett lépni az ország határain túlra, mivel így a belső fenyegetettségek forrása külsőleg (is) létező; illetve, mint alantasabb, kiirtandó fajok területei, jogukban áll azt elfoglalni, árjásítani – vagyis felprédálni és továbbállni, míg van hová.

Ez a tömeg a maga szervezetét a náci pártban találta meg. Ez a párt kellőképp népi volt ahhoz – s ezt mint „munkás”, „szocialista”, vagyis a korabeli társadalmi, alulról újat akaró mozgásokkal harmonizálva hangsúlyozta is ezzel a „megszorítással” (azaz tagadással): nemzeti –, hogy a mások által nem képviselt kispolgárságot, középrétegeket, és tulajdonképp egyedüliként(!) a kis-középparasztságot a kapitalizmus ellenében, de a kapitalizmust fenntartva képviselje. Így viszont olyan tendenciákkal is bírt, amelyekkel csak általában volt alkalmas a kapitalizmus fenntartására, nem pedig úgy, hogy az a konkrét német nagytőke üdvözülésére szolgáljon (második „forradalom”, a kistőkéért államosítás stb.) ([10].). Ám azzal, hogy a szociáldemokrácia ellen lépett fel, azzal, hogy központosított (Fürher-elv) működést valósított meg, és ugyanígy kívánta szervezni az államot is, a nagytőke potenciális szövetségese volt. S növekvő „népi” tömegtámogatása, a hadseregnél jóval nagyobb fegyveres alakulata, valamint annak lehetősége, és belső erőviszonyaiból következőleg egyre inkább valósága, hogy a nagytőke-ellenesség kispolgári kedvtelésre kispolgári megosztással (zsidó tőke – német tőke; pénz tőke – ipari tőke; romboló tőke – építő tőke) ne sértse a nagytőkét lényegileg, a nagytőke tényleges szövetségesévé tette. A nagytőke pénzén kampányolt, a munkásmozgalom elleni támadásaival, nacionalizmusával, revansvágyával annak profit reményeit szolgálta. Tömeg-ellenforradalmi mozgalomként – s ez a fasizmus/nácizmus: tömeg-ellenforradalom – pedig a tömegtámogatást biztosíthatta a társadalom kapitalista átalakításához.

Ezzel szemben a szociáldemokrata reformizmus, illetve radikalizmus (bolsevik, immár sztálinista KPD) nem tudott se megfelelő tömegerőt felmutatni, se a kapitalizmust fenntartó kapitalista átalakítás szükségleteinek megfelelni. A reformista munkásmozgalom és a munkásosztály a weimari köztársaság legnagyobb vívmányának azt tartotta, hogy munkát adott nagy többségüknek. Ez a munka adta létbiztonság, és annak a hite, hogy ezt csak Weimar biztosíthatja, elvágta annak lehetőjét, hogy a szociáldemokrata párt némi fazonírozás után a nagytőkével összenőjön, annak fiókszervezetévé liberalizálódjon, s ő hozzon létre megfelelő államszervezetet – mondjuk választható, de két választás közt teljhatalmú elnöki rendszert, némi parlamenti acsarkodással. A KPD-nél pedig, melynek „szovjet” jellege, céljai eleve szembefordította a német uralkodó osztállyal, esély sem lehetett ilyesmire.

A nagytőke számára is elfogadhatóvá lett – tömegtámogatás, illetve a hosszú kések éjszakájába torkolló jobbra tolás az uralkodó köröket s az uralkodó funkcióját kielégítendő – náci párt győzelmével, melyhez szinte nélkülözhetetlenül hozzájárult az objektíve egyre reménytelenebb, így egyre ostobább taktikázással pusztuló reformizmus, továbbá a bolsevik párt önmagában elégtelen tömegereje, valamint, s legfőképp a parlamenti választásokat kinevezéssel felülíró, illetve a neki kedvező, kevésbé törvényes módszereket elnéző német uralkodó körök, megkezdődött az állammonopolista kapitalizmus időszaka Németországban. A vezetők alá centralizált munkásság vezetők nélkül atomizálódott; a termelés beindítása, a munkanélküliség csökkentése, mint az új szervezetű kapitalizmus működésének bizonyítékai eme atomizációhoz, sőt, esetleges átálláshoz pozitíve hozzájárult. Az már egy másik kérdés, hogy ama bizonyítékok elfedték a valóságot. Azt például, hogy a kapitalizmus ellentmondásainak pillanatnyi megoldása az ellentmondások távlati s magasabb fokon való kiéleződését jelenti; hogy a tőkefelhalmozás újraindításának hogyanja, mikéntje, pláne Németország zártságában rettenetes árat követelt.

A feladatot, miszerint állami irányításúvá kell tenni a kapitalizmust, úgy kezdték megoldani Németországban (számos rokon vonást mutatva az USA New Deal-jével), hogy fogyasztás nélkül kellett újraindítani a termelést, úgy, hogy abból a korábbi túltermelés ne alakuljon ki – legalábbis azonnal. Vagyis az állam hitelt adott, de ellenőrizte, megszabta a hitel felhasználását, termelési kvótákat állított fel. Ellenőrzése alá került a valutagazdálkodás, az export-import műveletek. Egyben közmunkaprogramok hirdetésével a munkanélküliséget csökkentette, a segélynél (és semminél) valamivel magasabb bérekkel, a fizetőképes kereslet növekedéséhez hozzájárulva. De a tőkés termelést elsősorban nem a kenyér és húsvásárlások növelésével lehetett fenntartani. Hanem a nagyiparnak adott, s piacot nem telítő áruk megrendelésével: legegyszerűbben, adott szituációt adottnak hagyva hadiipari megrendelésekkel. A „csak” jóléti reformista kísérlet az USA-ban az 1937-es válságba torkollott; a német verzió pedig, miszerint a termelés beindítása állandósul azzal, hogy a reformista munkásmozgalom s bérharcok híján a bérletörés állandósul, és a tömegfogyasztás, és a rá települő vélt/valós lehetőségek nélkül, illetve az önfenntartó ipari expanzió lehetői nélkül az államadósságok terhére (sőt, következményeként: német vegy-, s műanyagipar) halmoztak, iparosítottak, termeltek a legerősebb tőkék és állami irányításuk, rablóháborút és népirtást tett szükségessé hosszabb távon. Mely háború pusztításai, az újjáépítés tőkés aranybányája a polgárosító reformizmussal párosulva a jóléti államok időszakát hozza majd el. Az pedig a tőke világméretű elszabadulását a jó s kevésbé jóléti államokkal szemben: a transznacionális monopolkapitalizmust, az államokon túl nemzetköziesedő: társadalmiasuló, így egyre kevésbé szervezhető monopolisztikus tőkék korát – – a Föld nevű bolygó zártságában.

Auschwitz kapcsán tehát ki kell jelentenünk, hogy a kapitalizmusnak ez a mechanizmusa fasizmushoz, rablóháborúhoz és tömeggyilkosságokhoz, s mindezt racionalizálva haláltáborokhoz kellett, hogy vezessen. Auschwitz nem az irracionalitás, a dogma, a gyűlölet meg nem ismételhető metafizikája. Nem arról van szó, hogy a láncait vesztett gyűlölet szabadult el, amely mintegy mellékesen haszonnal is járt egyesek számára. A tőkefelhalmozás adott szituációban jelentkező kényszereiről van szó, s a neki való megfelelésről, engedelmességről; és ezt tette lehetővé, sőt, akár pusztítóan túlteljesítetté ama hamis tudatok, mentalitások, a „gyűlölet”… Nem értetlenkedhetünk azon, hogy a művelt, felvilágosult, civilizált, a legfőbb kultúrát képviselő Németország mit tett. Mert a tőkefelhalmozás adott követelményeinek és következményeinek megfelelően művelt, felvilágosult, civilizált, a legfőbb kultúrát képviselő kapitalista, polgári állam s a rendszert fenntartó-restauráló (hamis) tudatú, ideológiájú, mentalitású tömegei tették mindezt. Merő irracionalitás? Polgári rész-racionalitások eredője; s mivel a lényeg nem változott, az eredmény ismétlődik és ismétlődni fog ([11].).

Az állammonopolista kapitalizmus náci formája tehát a politika, az államapparátus mind jelentősebb gazdasági tényezővé válása is: 1933-ban a nagyburzsoázia a politikai hatalmat kénytelen volt átadni a náciknak, de 1936-ig a gazdasági kérdésekben még komoly beleszólása volt. Ez 1936-tól megváltozott: a nagytőkés körök elvesztették gazdaságirányító szerepüket. Ahhoz, hogy Hitler kielégíthesse a megveszekedett kispolgár, valamint az elképesztő éhségű német nagytőke igényeit a gyarmati rablás, illetve a bérek emelése: a reformizmus nélkül (a „fogyasztói” társadalom lehetetlensége adott politikai-gazdasági szituációban) állami irányítású rablógazdálkodásra, annak megfelelő ideológiára s légkörre volt szükség. Amely tőkés csoportok ezt elfogadták, komoly profitra tehettek szert. De a nem önfenntartó ipari expanzió, illetve a fogyasztás nélküli termelés permanensé válása az állam valutatartalékai, aranykészletei, hitelei terhére lehetett csak fenntartani. Így az állam elképesztő adósságokba keveredett, amelyet csakis rablóháborúval, illetve rabszolga-munkaerő kizsákmányolásával lehetett szanálni; vagyis a gyorsított tönkremenést folytatni míg el nem fogy a világ.

Hozzájárult ehhez még az is, hogy a társadalmi ellentmondások más területein is olyan náci „megoldások” születtek, amelyek előbb-utóbb rablóháborút tettek szükségessé (a kisbirtokos parasztság földigénye és a nagybirtok fenntartásának esete például, az 1933-as „Erbhofgesetz” megoldása: a parasztság földigényét, illetve földjeik elaprózódását úgy korlátozták, hogy örökölni csak az első fiúk örökölhettek. A többiek számára pedig a fellendülő hadiipar kínált időleges, majd a meghódítandó szláv területek végleges megoldást: vagyis az új telepessé válást a kiirtottak földjein. Hogy a Waffen-SS tagsága szép számmal állt a leendő földtulajdonosokból, nem véletlen). És még egy apróság: az, hogy a tőkefelhalmozás olyan perspektívával amilyennel, de újraindult, a munkanélküliség, bár nyomorúságos bérek és életszínvonal mellett, de jelentősen csökkent, arra indíthatta a nagytőkét, hogy kevésbé extrém, kevésbé veszélyes: nem oly könnyen gyilkolászó politikai képviseletet találjon magának. A tömegek pedig, amelyek némi életszínvonal-emeléssel visszasüppedhettek a békés(ebb) kispolgári együgyűségekbe, szintúgy gondolhatták: a nehéz időknek vége, legyen szabadabb a légkör. Vagyis félő volt, hogy a náci politikai vezetést lecserélik a nagytőkét kiszolgáló, két demokratikus acsarkodás közt teljhatalmú, polgári demokrata vezetésre. Így a nácik már csak ezért is arra voltak kényszerítve, hogy gazdaságpolitikájukat, azaz a tőkefelhalmozást tőlük, mint államtól való függést állandóvá tegyék; illetve a tömegek számára a „minden működik és mégis nyomorúság van” látszat-kettősségét külső okokkal magyarázzák, fenntartva az extremitás légkörét, a nácikért való mozgósíthatóságot. S azzal, hogy gazdaságpolitikájuk révén az állam szanálásának igénye egyre sürgetőbbé vált, elkezdték felfalni „saját” társadalmukat.

Az 1933-tól kezdődő rendelet s törvényalkotások (133, 1938-ig), közöttük a hírhedt nürnbergi törvények már ennek a folyamatnak a mozzanatai. Kiszorítással és üldözéssel teremtenek helyet az arra érdemeseknek a tőke és állam által szűkített lehetők (III.) birodalmában; a tőke társadalma által szembefordítottakat úgy kategorizálják, hogy a tőke társadalma helyett a vér, a származás, a mentalitás, a gondolkodásmód misztikus, a hatalom a hatalomért működésnek megfelelően rugalmas („hogy ki a zsidó azt én döntöm el”) kapcsolatrendszerében gondolkodva „fajt”, „nemzetiséget” okoljanak minden bajukért, s a tőke és az állam üdvére öljenek újra meg újra. És folytatják: a kristályéjszaka előtt már nem csak az állami hivatalt „szabadítják” fel az arra érdemesek számára, hanem az orvosi, ügyvédi pályát is. Maga a kristályéjszaka is államilag patronált, majd államivá levő rablás ünnepe: a nácik által okozott károkat a biztosítótársaságok nem a „zsidó” tulajdonosoknak, hanem az államnak kellett, hogy befizessék. 1938. november 12-én, két nappal a kristályéjszakát követően a náci vezetés zsidókérdést érintő konferenciára gyűlt össze. A nürnbergi törvények és egyéb zsidóellenes intézkedéseket folytatandó elővették a zsidók vagyonadójának ötletét, valamint elhatározták a gazdaság árjásítását; azaz a zsidó tulajdonban lévő cégek kétharmadát államilag kisajátítják, majd árja kispolgároknak, kereskedőknek adják át. A részvényeket, kötvényeket a csőd határán billegő állam birodalmi kötvényeire váltják. A kisajátításokat a „békésen” bekebelezett területeken (pl. Ausztria) a zsidó cégek 90%-val és nem 2/3-val hajtották végre. A belföld kirablását a külföld kirablása követte, a zsidók kirablása a „nem árja szolganépek” kirablásával lett teljes; a folyamatot új, a rablóháború minőségre emelve, a kiszorítást és elüldözést felváltotta a rablógyilkosság és megsemmisítés. Eme általánosabb s intenzívebb politikát 1939 szeptembere, Lengyelország bekebelezése után kezdték meg: a „végső megoldás” gazdaságának koncepcióját németországi szakértők fejlesztették ki az újonnan megszállt, a nácik számára eleve népességfelesleggel bíró Lengyelország kapcsán. Lengyelország a fejlett tőkés államokhoz képest rendkívül elmaradott, rosszul szervezett, tőkehiánnyal küszködő gazdasággal rendelkezett; Németország viszont a háború során a „saját” lakosságának élelmiszerigényét csak 87%-ban tudta kielégíteni, ami a háború, a mozgósítások, munkaerőhiány stb. következtében tovább csökkent. Az elfoglalt területek közül egyedül csak Dánia tudott az önellátásán felül Németországnak „exportálni”. Ahhoz, hogy a keleti élettér első gyarmatán, Lengyelországban „árja” telepesekkel (emlékezzünk: Erbhofgesetz) tudjanak az önellátásnál többet termelni, bizonyos fokú és részleges modernizációra volt szükség. ([12].). A mezőgazdaság modernizációja, racionalizálása tőkés viszonyok közt szükségképp népességfelesleget termel; ráadásul a náci tőkés ipar saját profitszempontjait követve nem feltétlenül s nem bárhol hozott létre új kapacitásokat, munkahelyeket, pláne, ha az a háború után a piac túltelítésének veszélyét növelhette. ([13].). A kör bezárult: se városba, se vidékre nem kell annyi ember. Így a tőkés modernizáció náci racionalitásként teljesedett ki: ahhoz, hogy ez esetben kiszorított s elégedetlen tömegek ne keletkezzenek, a népességet egyharmaddal kellett csökkenteni. Ez Lengyelországban számszerűsítve kb. 4,5 – 5,8 millió ember feleslegesé válását jelentette. A nagy falat, a Szovjetunió esetében a náci „szakértők” a felesleget 30-50 millióra tették. Mindehhez jött még az elfoglalt területek lakossági tulajdonának nem bürokratikus kirablása is a megszálló Wehrmacht, s szövetséges hadseregeinek közlegénysége és tisztikara által: háztartási javakat, ruhákat, élelmiszert, műkincseket stb. vittek haza az otthon s a család életszínvonalát emelendő. Ezzel együtt a zsidók gettósítása, megsemmisítése, a lakások, földek, használati cikkek államosításával és értékesítésével a társadalmat korrumpálta, illetve az állam s tőkéi számára busás hasznot hozott, feltöltendő az újra és újra kiürülő államkasszát… A kapitalizmusnak eme szituációjában a lehető legélesebben vetődött fel a népesség produktívvá, improduktívvá, kiirtandóvá stb. kategorizálása; s a nácik, mint a kapitalizmus túlfejlődésének legautentikusabb polgári-kapitalista megvalósulásai fajelméletükkel megfeleltek a feladatra. Az improduktív, az állam s tőke számára haszontalan(ná tett) tömeg kiirtandó. S a nácik megoldása a tőke által adott feladatra: krónikus betegek, deviánsok, cigányok, szlávok, zsidók stb. gyári folyamatként szervezetten (Auschwitz), illetve „kisipari” módszerekkel (einsatzgruppék pl.) való megsemmisítése. És ebből fakadt a tömeges rabszolgaság is; egyrészt a besorozott „árjákat” nagy haszonnal pótlandó, másrészt a népességfelesleget így is (munkával megsemmisítés) csökkentendő. Nem egyszerűen az antiszemitizmus vált holokauszttá, és a holokauszt sem egy önmagába különlegesített, így posztmodern érthetetlenné tett egész. Hanem különös mozzanata egy folyamatnak, amely mozzanat úgy teljesedett ki, hogy túlnőtt önmagán; mivel nem volt más, mint a kapitalizmus kibékíthetetlen, növekvő ellentmondásainak kapitalista megoldása – vagyis a kapitalizmus ellentmondásainak kapitalistaként meg nem oldhatóságából következőleg a kiélezése az emberiség pusztulásáig.([14].).

Ám azzal, hogy a kapitalizmus feladványát adott ideológia mentén „oldották” meg, az ideológia túl is lendülhetett a tőkés gazdaságosság rideg racionalitásain. A nácizmus nélkülözhetetlen eleme a konkrét helyzetnek megfelelő állammonopolisztikusságon túl az, hogy jelentős ideológiai erőt, ideologikusságot képvisel. A polgári-kispolgári hamis tudat eleve alkalmatlan arra, hogy a kapitalizmust a maga valóságában és teljességében szemlélje; a gazdasági racionalitás egy az egyben való felfogása azt is jelentené, hogy a kapitalizmus perspektívátlanságát is felfognák. Vagyis azt, hogy a rendszer fenntarthatatlan, életmódjuk, pozícióik, ideáik a rendszerrel együtt (és a rendszer által: termelőerőinek a termelési viszonyain való túlfejlesztése, rombolóerőkké társadalmiasulása a tulajdoni elválasztások, áruérték stb. korlátjai közt) pusztulásra ítélt. S így vagy öngyilkosságot kellene elkövetniük, vagy elhagyva a polgári hamis tudat s mentalitások pozícióját a kommunista forradalom elmélete és gyakorlata felé kellene orientálódniuk.

Maradva viszont a polgár univerzumában, már lehetőség nyílik a fenntarthatatlan fenntartására: ama tömeggyilkosságok végrehajtására. De a valóságához több kell(ett) pl. a poroszos elvnél (lásd: Woyczek); az, hogy „parancsra tettem” nem vett volna rá embereket arra, hogy fanatikus elszántsággal tömegeket gyilkoljanak: „S ha a megalapozás látszólag ideológiai természetű volt, akkor az sem volt elkerülhető, hogy a végső soron nagyon is racionális eredetű bűntettek nemcsak látszólag, hanem ténylegesen is irracionális rémtettekkel párosuljanak. Ha a zsidókat, a megszállt területek lakosságát nem azért kellett elhurcolni, hogy Németország a náci klikk uralmát fenntartandó, folytathassa a bevezetett rablógazdálkodást és rablóháborút, hanem mert »meg kellett akadályozni« az alacsonyabb rendű fajok elszaporodását és uralmát, akkor el kellett hurcolni azokat is, akiknek a munkaerejét már eleve nem lehetett felhasználni. Ha ezek a tettek magasabb rendű »eszmei« célokat szolgálnak, akkor bizonyos esetekben minden józan megfontolás ellenére is végre kell hajtani őket. Ha az SS-t arra nevelték, hogy áldozataik nem emberek és mindenképpen megsemmisítendők – s ennek a nevelésnek megvolt a végső »racionális« alapja –, akkor szükség esetén sem lehet racionális érvelés alapján megakadályozni az emberirtásban. Ha az emberirtásnak »magasabb rendű« céljai vannak, akkor »alantas« anyagi érdekekre hivatkozva nem lehet leállítani.” (Vajda Mihály: A fasizmusról)

Epilógus

Nemrég zajlott le a Krausz-Ungváry vita([15].). Krausz, a vita során tipikusan képviselte a polgári marxizmust([16].). Kijelentette, hogy a „Nagy Honvédő Háború” eseményei során két pólus létezett (megszálló nácik – honvédő szovjetek), s nem volt harmadik lehetőség. Így minden szovjeteket támadó erő a nácikat erősíti, és fordítva. Egyszerű. Vagy pontosabban korlátolt, mivel nem lényeget, hanem jelenséget vizsgál; objektíve létezőként csak nagyszámút, látványosan megvalósultat tud elfogadni, s esze ágában sincs se a tendencialitást, se az objektíve lehető, illetve szükséges kategóriáját használni a valóság ábrázolásakor. A polgári, korlátoltan látott/láttatott „valósággal” pedig lehet érvelni Ungváry ellen, aki viszont rendes liberálisként jut folyamat nélküli helyzetekhez, s a nácik mentegetéséhez a nagyon nem szeretem szovjetekkel szemben. Persze, figyelembe véve Vajda elő-utószavas liberális-polgári korrekcióit, azt, hogy a nácik minden szörnyűségük ellenére magukban hordozták az individualitást a magántulajdon fenntartásával, és ennyiben progresszívebbek a szovjeteknél (s mi ehhez annyit tennénk hozzá, hogy brávó, de a Szovjetunióban is fennmaradt a tulajdoni elválasztás, sőt, az állami tulajdonnak alárendelten a magán is; a feladat pont a tulajdoni elválasztás felszámolása lett volna, nem pedig a formákkal való szemfényvesztés és atomizáció a tömeggyilkosságokig, fenntartandó polgári vagy szovjet módra a tulajdont, uralkodó osztályt, ésatöbbit) – érthető a liberalizmus és a nácizmus közti kollaboráció, pláne Közép-Kelet Európa jelenében. Mármost e kollaborációra azt válaszolni, hogy a fasizmus a legfőbb rossz, az azt szükségképp kitermelő kapitalizmus helyett, illetve a kapitalizmus ellentmondásait nem meghaladva tagadó, hanem a pártállam hatalomfelhalmozásának alárendelt tőkefelhalmozásként csak újabbal tetéző, s így a kapitalizmust szükségképp restauráló-fenntartó ún. „államszocializmus” helyett; vagyis a tulajdoni elválasztottságok, elidegenedés, uralmi-hatalmi-osztálytársadalmi viszonyok helyett – hát annyit tesz, hogy ama kollaboráció hasznos idiótájává válni. Mert akkor liberális demokráciát kell védeni jó antifasisztaként, s így a kapitalizmus hatalmasságait és hatalmait, míg teljesen barnává nem emészti őket rendszerük növekvő működésképtelensége. Mert akkor roppant radikálisként, vagy épp a kisebbik rossz mániákusaként a társadalmasítás ellenében és helyett államosító elit, s új uralkodó osztály mellé kell állni, amely a maga hatalmát és hasznát keresve manőverezik, s tartja fenn semlegességével a régit, a fasizmussá rothadót, vagy épp segít neki a proletariátust dezorganizálásától a pillanatnyi kompromisszumokon át a tényleges kollaborációig (lásd a német-szovjet paktum, a náciknak kiadott politikai, „nem jó kommunista” foglyok esetét stb.). Pont az a gond, hogy azért lesz esélytelen cselekvőleg ellenállni az osztálytársadalmak szépségeinek, mert eleve, eszmeileg-gondolatilag letesznek róla. De tudva a szövetségesek (értsd nyugat, kelet egyaránt) háború kirobbantásában játszott szerepét, azt, hogy milyen elképesztő retorzióval illették a forradalmában elbukott proletariátust, mit tettek vele 1929 után, mit tettek a távoli gyarmatokon; tudva azt, hogy miként kötöttek szövetségeket Hitlerrel, miként segédkeztek a „zsidók” stb. kiirtásában([17].); tudva azt, hogy miként küldték a vágóhídra katonaként és „civilként” az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek millióit; tudva miként bombázták Drezdát stb., miként használták az atombombát ([18].), kijelenthetjük: a kapitalizmus mindenkori körülményei között a kommunistáknak csak egyetlen céljuk lehet. A kommunista program adott körülmények szerinti képviselete, harc a kommunizmusért. És ez esetben sem jelenthetett mást, mint forradalmi defetizmust. Erre a II. Világháború körülményei között is sort került. Ennek az egyik élő dokumentuma ez a röplap:

Zsidó munkások, elvtársak!([19].)

Május elseje a nemzetközi proletariátus, proletár testvériség napja. Az új világháború immáron négy éve tart. Ez a háború nem a gazdagokat sújtja, a valódi áldozatok a szegények. Üldöznek, bántalmaznak, kizsákmányolnak és megsemmisítenek titeket.

Osztály – osztály ellen

A nemzetközi kapitalizmusnak folyamatosan szüksége van a friss ágyútöltetre. Az olcsó munkaerőre. A francia, német, lengyel, olasz, cseh és más munkásokat ugyanúgy elnyomják, mint minket, zsidókat. Afrikában, Amerikában, Oroszországban a hívő és nem hívő, a latin, az arab, a fekete, a sárga, a fehér munkásokat mindenütt saját elnyomóik semmisítik meg. Az imperializmus a világon mindenütt végtelen koncentrációs táborba zárta a proletariátust. Hány kapitalista zsidót deportáltak? Egyet sem. Mind elhagyta Franciaországot. A zsidó proletárok tömegeit lezárt vagonokban deportálják a haláltáborokba, ahol mind elhullanak. Sokan bujkálnak papírok és pénz. nélkül. A zsidó burzsoázia és a bürokrácia jól szarban hagyta őket.

Osztály osztály ellen

Egyetlen francia kapitalistát sem deportáltak. Egyetlen német vagy olasz kapitalista sem esett el a keleti frontvonalon. Az afrikai sivatagban sem döglöttek meg amerikai vagy angol kapitalisták. A kapitalisták minden proletárt eladnak és kizsákmányolnak. Minden rabszolga a testvérünk, minden kapitalista és minden áruló az ellenségünk. Soha többé nép nép elleni háborút, helyette osztály osztály elleni harcot! A halálszervezetekben az SS és sokszor zsidó rendőrök által felügyelve, sok német és zsidó rabszolgának és más munkásnak kell dolgoznia. A francia rendőrség francia munkásokra vadászik. A Gestapo német dezertőröket és menekülteket köröz. Az orosz titkosszolgálat kommunistákat lő agyon. Az amerikai és az angol rendőrség letöri a helyi sztrájkokat. De a munkások válaszolnak: Arcachonban négyszáz német munkás és ezer zsidó francia sztrájkol a jobb ellátásért. Tíz németet és huszonöt zsidót már agyonlőttek, a sztrájk mégis folytatódik. A németek megosztják élelmiszeradagjukat a zsidókkal, mert az SS megtiltotta a zsidók élelmezését. A francia és a külföldi munkások jól megértik egymást a német és francia rendfenntartók ellen vívott harcban. A német munkások egymást követően dezertálnak. Az ellenállás az egész országban terjed. Ezreket és ezreket lőnek agyon havonta. Az egész világon folynak a sztrájkok és a harcok. Az imperialista háború a kapitalista hóhérok ellen polgárháborúba csap át.

Zsidó munkások, elvtársak, hol a helyetek?

A zsidó burzsoázia oldalán? Ők, mindig is gyűlöltek és elárultak benneteket.
Miközben véretek folyik, ők hasznot húznak a háborúból. Ők mindig a nem zsidó burzsoáziával egyesültek. Milyen céllal javasolják a cionisták a zsidó burzsoáziával való egyetértésben a „zsidó állam” létrehozását? Churchill, Roosevelt és Goebbels szintén egyetért a zsidó állam gondolatával, ami a zsidó tömegek számára egy új koncentrációs tábor jelentene. Köszönjük, de nem kérünk az ilyen zsidó államból. A zsidókérdés csakis minden munkás testvériségével, egy világforradalommal oldható meg. Az általános proletár forradalom győzelme nélkül, a zsidók mindig üldözöttek és kizsákmányoltak maradnak. Helyetek tehát a világ proletariátusa oldalán van. A cionista mozgalom kolóniákat hoz létre, ahová sok fiatal kivándorol. Ott azonban a teljes létbizonytalanság vár rajuk. Hová kerül a fiataloknak gyűjtött pénz? A bürokrácia kisajátítja. Zsidó fiatalok, ne hagyjátok magatokat a cionisták és a bürokrácia által kizsákmányolni!

Elvtársak!

Gondoljatok halottaitokra! Gondoljatok fivéreitekre, akik a lágerekben várnak!
Gondoljatok nővéreitekre, férjeitekre, feleségeitekre, jegyeseitekre, gyermekeitekre, apáitokra és anyáitokra, akiket lengyelek, csehek, oroszok, franciák millióival együtt a pokolba deportáltak. Ők mind a felszabadulásra várnak, amit ti hozhattok el nekik!
Csakis minden elnyomott összefogásával menthetjük meg őket. Elvtársaink állítólag elestek. El tudjátok felejteni testvéreiteket, akik a haláltáborokban vannak?
Ne reméljetek semmit Roosevelttől, Churchilltől vagy Sztálintól! Csakis saját erőtökben, minden ország forradalmi proletariátusában bízzatok!
Ne higgyetek a nacionalista hazugoknak! A német és az olasz munkás ugyanolyan áldozat, mint mi. Ők az osztálytestvéreink. Az SS nemcsak a mi, hanem az ő főellenségük is.
A kapitalisták összefognak ellenünk, mi is fogjunk össze ellenük!
Mi erősebbek vagyunk, hisz mi vagyunk a tömeg!

Le az imperialista háborúval!
Le a nacionalizmussal!

Elég a pogromokból, a mészárlásokból és a deportálásokból!
Éljen május 1. a nemzetközi proletariátus testvériségének napja!
Éljen az új munkásinternacionálé!
Előre a proletár forradalomért!
Béke, szabadság, kenyér!

1943. május 1. A Forradalmi Kommunisták.

◄ VISSZA AZ ELSŐ RÉSZHEZ

[1] Azzal, hogy mi a német nácizmussal foglalkozunk, nem állítjuk azt, hogy az olasz fasizmus egy teljesen másik rendszer lett volna. Egylényegűnek tartjuk őket abban, hogy kapitalista rendszerek, amelyben tömeg-ellenforradalmi szervezet a demokráciánál nyíltabb diktatúrája nyomta el a proletariátust, biztosította adott körülmények közt a tőkefelhalmozást stb. Különbség az adott körülményekben van: Olaszország zártsága, osztályharcainak radikalizálódása többek közt az elmaradottságában keresendő; s így a tőkefelhalmozás perspektívái, kényszerei is mások, mint a fejlett német ipari tőkéé. A bérmunkás osztály és a parasztság forradalmi orientációinak, gyár és földfoglalásainak fasiszta (squadrista) rohamosztagok terrorjával való felszámolása után lehetőség nyílt a bérletörések, a fogyasztás visszaszorítása mellett ipari fejlesztésekkel stb. „önjáróvá” tenni a tőke termelésének fejlődését – szemben a nácik állami hitelek terhére való permanens újraindításával. Ez egyben lehetővé tette azt is, hogy Mussolini diktatúrája tömeg-ellenforradalmiból, a tömeg eltávolítása után „közönséges” autoriterré szürküljön. Ám a kapitalizmus attól még kapitalizmus maradt, s e fejlődést behatárolta a belső és külső piacok lehetői, illetve az 1929-es válság; az állam gazdaságirányítói szerepe mellett szükségképp megjelent a gyarmatosítás kényszere. Az előbbit, pont elmaradottságából fakadó zártsága okán már ’29 előtt elkezdte létrehozni (vagyis az állammonopolista kapitalizmus prototípusa tulajdonképp Mussolini Olaszországa); az utóbbi az 1935-ös Abesszin háborúvá lett – legalább is egyelőre. A hadiipari fejlesztések, a külpolitikai helyzet stb. pedig a III. birodalom csatlósává tette a teljes pusztulásig.

Mint írtuk, az olasz fasiszta rendszer egylényegű a nácizmussal. Vagyis e rendszerekben nem az antiszemitizmus a lényeg, hanem a kapitalizmus ellentmondásaira adott tömegellenforradalmi válasz. Rendszere, mint kapitalista rendszer a tőkéért és hatalomért folytatott tömeggyilkosságok lehetőjét és valóját hordozta magában. Mussolini a 30-as évek első felében még így gúnyolódott a fajelméleten: „Ha az északi faj a legkiválóbb, akkor a lappok a legelőkelőbbek”. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy az Abesszíniai háborúban 275 000 embert ölessen meg gáztámadásokkal. És ha a kapitalista rendszerének fenntartása a fajelmélet elismerését, a zsidók kifosztását és deportálását követelte – nem mondott nemet.

[2] A nemzeti államot, a modern ipari társadalmat, a tőkés társadalmat nem a polgári forradalom teremtette meg, hanem azáltal jött létre, hogy a burzsoázia kompromisszumot kötött a földbirtokos arisztokráciával. Így a mezőgazdaságot megérintette a tőkés fejlődés, de megmaradtak jelentős feudális maradványok is.

[3] „A proletariátus a maga részéről ebben a történetben (mármint fasizmus – Részeg Hajó szerk.) nem vett részt közvetlenül. A német proletariátust leverték, és magától értetődően a zsidók kiirtása csak az ő veresége után következhetett be. De azok a társadalmi erők, melyek e megsemmisítés felé hajtottak, már a proletariátus veresége előtt léteztek. Utána tudtak »megvalósulni«, hiszen ekkor a kapitalizmusnak szabad útja lett.” (Bordiga: Auschwitz, avagy a nagy alibi). A dolog ennyire nem tiszta, Bordiga maga írja még ebben az írásában: ”Néha megesik, hogy még a munkások is rasszizmusba esnek, amikor tömegesen fenyegeti őket a munkanélküliség, és megkísérlik azt egy részcsoportra, olaszokra, lengyelekre, törökökre vagy más »vendégmunkásokra«, arabokra, négerekre stb. koncentrálni. De a proletariátussal ez csak a legrosszabb demoralizáltság pillanataiban esik meg, és nem marad meg tartósan. Mihelyt a proletariátus ismét felveszi a harcot, világosan és konkrétan látja, hol rejtőzik ellenfele. A proletariátus egységes osztály, melynek történelmi távlata és küldetése van.”

[4] A félreértések elkerülése végett tisztáznunk kell azt, hogy a szociáldemokrácia nem attól lett ellenforradalmi, hogy állami szereplővé lépett elő, vagy mert »befogták«. A szociáldemokrácia a proletárforradalom és kommunizmus szükségességének ellenforradalmi megoldásaként létrejövő mozgalom; pártszervezete hierarchikusság, ami a demokratikus centralizációtól a kvázi katonaiig, társadalom változtatása az elkülönült közhatalomra való törekvéstől az elkülönült közhatalommá válásig (pártállam) terjed. Forradalmisága így olyan tendenciaként létező, mely nem írhatja felül ellenforradalmiságát, olyan progresszió, amely nem reformálható forradalmivá; azt csak belőle kiszakítva-kiszakadva lehet teljessé tenni. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy integrált szociáldemokrácia, akkor nem arra gondolunk, hogy a szociáldemokrácia lényegileg változott volna, hanem hogy lényege ilyen viszonyban: a polgári állam aktív-irányító részeként fejeződött ki, s ellenforradalmi fejlődése e viszonyok meghatározottságában pusztítja forradalmi tendenciáit (polgárivá, liberálissá válás). Más körülmények közt ama lényeg az állam teljes elnyeléséig és a tőke teljes alárendeléséig: a kapitalizmus ellentmondásainak pozitív felszámolása helyett ellentmondásait újjal: a pártállam hatalmának alárendelt tőke ellentmondásával terhelő, így nem tőkelogikával működésképtelenségig fejlődő osztálytársadalomig radikalizálódik.

Mármost a szociáldemokráciát meghaladó, vagy meghaladni kívánó, azaz a forradalmat az ellenforradalmiságból kiszakítani akaró kommunista, illetve más, szélsőbalos csoportok a mai mércével mérve jelentősek voltak, de tényleges társadalmi hatásuk igen csekélyke volt. Gyakorlati és elméleti tevékenységükről jó pár szöveg tanúskodik amelyek honlapunk archívum részében találhatóak.

[5] Már a háború előtt megérlelődtek a feltételek a társadalmi változásra, ám a háború teremtette szituáció hozta felszínre a proletárforradalmat, amelynek során a proletariátus egy része időlegesen elképesztő mélységig jutott el. A „német parasztháború” óta ez volt a legnagyobb tömegmozgalom: számtalan városban munkástanácsok alakultak, sok helyen komoly szervezeti és ideológiai szakítások zajlottak még az akkor igen csak jelentős hitellel bíró bolsevizmussal szemben is. Ugyanakkor a proletariátus nagy többsége megmaradt szociáldemokratának. A harcok során megdöntötték a monarchiát, kivívták a 8 órás munkanap törvénybe iktatását, nőkre is kiterjedő általános választójogot, a sajtó, egyesülési és gyülekezési szabadságot. Viszont érintetlenül hagyták a feudális maradványokat, a nagybirtokot, a vele szövetkező, és így a polgári forradalmat maradéktalanul végre nem hajtó nagytőkét. Felemás polgári forradalom demokráciája az eredmény; az integrált szociáldemokrácia reformizmusa tehát még a polgári forradalom véghezvitelére se volt elegendő.

[6] Megjegyzendő, hogy az uralkodó osztályok a kapitalista versenyből adódóan folyamatosan támadták a munkásosztályt, hol a bérek letörésével, hol a munkaidő valóságos meghosszabbításával. A reformista szakszervezetek és a szociáldemokrata párt (ne feledjük: kormányzó erőről van szó) mindenekelőtt a társadalmi béke fenntartásában voltak érdekeltek, és ezért igen csak engedékenyek voltak. Ez 1929-ig nem törte meg a reformista munkásmozgalom népszerűségét. Az SPD (Német Szociáldemokrata Párt) 1928-ban még 17%-kal növelte a szavazóbázisát. 1930-ban viszont már erősen visszaesett.

[7] Az idézőjel nem csak a burzsoázia és munkásosztály közvetlen osztályharca miatt szükségeltetik, hanem azért is, mert a nagybirtokos junkereknek, de a nagytőkének is túl sok volt a weimari demokrácia szabadsága; így annak kereteit jobboldali szabadcsapataik, verőlegényeik által folyamatosan feszegették.

[8] „Még mikor elismerik, hogy az imperialista háború alapjaiként érdekkonfliktusok szolgálnak, a burzsoák és a reformisták még akkor is nagyon messze vannak attól, hogy bármit is megértsenek a kapitalizmusból. Ez megnyilatkozik arra való képtelenségükben, hogy megértsek a rombolások jelentőségét. Valamennyien azon a véleményen vannak, hogy a háború célja a győzelem, és az embereknek és anyagi értékeknek az ellenséges táborban folyó megsemmisítésében csupán egy eszközt látnak ennek a célnak az elérésére. Ez odáig megy, hogy egyes naiv emberek azt javasolták, hogy a következő háborút egész egyszerűen altatószerekkel folytassák! Ezzel teljesen ellentétben kijelentjük, hogy a háború fő célja pontosan a pusztítás. Az imperialista vetélkedések, melyek megmutatják a háború közvetlen okát, maguk is csupán a mindig tovább növekvő túltermelés következményei. Hogy ellene hasson a profitráta tendenciózus esésének, a kapitalizmus arra kényszerül, hogy mindig többet és gyorsabban termeljen; a mindig többet termelés kényszere és a termékek értékesítésének lehetetlensége között feszülő ellentmondásból keletkezik a válság. A háború a válság kapitalista megoldása: a létesítmények, termelési eszközök és termelőerők masszív lerombolása által a termelés azután ismét magasba lendülhet; ugyanakkor a masszív emberpusztítás orvosolja a periodikus »túlnépesedést«, melyet a túltermelés okoz. Csak egy nyárspolgári álmodozó képzelheti azt, hogy az imperialista konfliktusok éppolyan jól rendezhetők volnának egy tekepartival, vagy egy kerekasztalnál, és hogy a kolosszális rombolások és embermilliók halála egyesek makacsságának vagy mások gonoszságának és kapzsiságának tulajdonítható.” (Bordiga: Auschwitz, avagy a nagy alibi)

[9] A szabad versenyes és monopolisztikus tendenciájú kapitalizmus azonosságairól és különbségeiről lásd Rozsnyai Ervin: Az imperializmus korszakváltásai; Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái; uő.: A marxizmus és a változó világ. Hogy ezekhez a bolsevik szerzőkhöz hogy viszonyulunk, már írtunk korábban; tessék megkeresni a megfelelő cikkben. Ám fontosabbnak tartjuk megjegyezni azt, hogy Vajda Mihály: A fasizmusról c. könyvében lévő extenzív, illetve intenzív kapitalizmus felosztását, a tőkefelhalmozás problematikájának leszűkítését a tömegfogyasztás kérdésére elégtelennek tartjuk. Szintúgy nem tartjuk jónak Justus Pál: A szocializmus útja című (egyébként Vajda M. mellett nagyon fontos) könyvének abbéli elképzelését, hogy a monopoltőke kialakulása már önmagában a kapitalizmus végjátéka, s ennek kifejeződése a nácizmus értéktöbblet-növelő diktatúrája, bérletörése. A monopolkapitalizmus kialakulása ugyanis állammonopolista formává volt képes fejlődni; majd a világ tényleges elnyelésével, az állami szabályozáson való túlfejlődéssel, nemzetköziesedéssel transznacionális monopolkapitalizmussá válni. Úgy tűnik, hogy a monopolisztikus tőkék immár a bolygó zártságában jutottak el az 1929-es válságot idéző problémához, a piaci szabályozás kikapcsolásához; ám úgy, hogy túlnőttek az államin is, „globálisabbak” azoknál. Mármost az államok összeolvadása, tőkéhez nemzetköziesedésük nem történhet oly mértékben, mint a tőkék társadalmiasulása, már csak a konkurenciaharcaik felszításának könnyedségének okán (nemzetiségi, területi stb. elkülöníthetőség) sem. Így a túltársadalmiasult tőke szabályozás nélkül marad; s lehetői maradékát jóval intenzívebben élheti fel vagy a teljes pusztulásig (s ehhez aztán tényleg a nácizmussal rokon tőkediktatúrák kellenek), vagy a kommunista forradalomig. És ha a kapitalizmus már nem tud tovább fejlődni, akkor azt kell mondanunk: Justus Pál állításának mostanra lett alapja.

[10] A náci párt 1920-as eredeti programja a nagyvállalatok államosítását követelte. 1927-ben már enyhült a magántőke elleni támadás, az 1932-es program pedig elismerte a legnagyobb üzemek magántulajdonát, ha „nem működnek a közösség érdekeivel ellentétesen.” Vagyis a náci párt nem egyszerűen a burzsoázia, illetve a nagytőke kreálmánya volt, hanem a kapitalizmus ellentmondásainak sajátos kapitalista kifejeződése. Az uralkodó körök pedig, mihelyst felismerték/felismerhették a nácikban rejlő lehetőséget (tömegtámogatás; a tőke igényeit kiszolgáló alternatíva hiánya), leendő politikai részlegükként anyagilag is támogatni kezdték.

[11] Természetesen a funkció megtalálja az embert. A világháború és a fejlett ipari kapitalizmus, ahogy megteremtette a proletárforradalom kollektivista emberét, ugyanúgy megteremtette azt a szervezhető tömegembert, amely bukott forradalmai, állandó kudarcai, permanens kielégületlensége miatt polgári módon kezdte el feszegetni korának polgári kereteit. A polgári racionalitás különös íve ez, amely objektíve az irracionalitásé is, hiszen középpontba nem az embert s a társadalmi viszonyainak dialektikus meghatározottságait állítja, hanem a hasznot; olyan társadalmiasultság ideológiája, ami a tulajdoni elválasztás, a mindent s mindenkit áruvá idegenítés révén egyben atomokká bomlás is. Ezért társadalmának folyamatai önálló életre kelnek, s vagy eleve kezelhetetlennek, vagy bármivé változtathatónak tűnnek. Eme racionális irracionalitássá levés adott szituációban, az egyéb alternatívák veresége következtében szükségképp egy sajátos tekintélyelvű karaktert teremtett, és társadalmiasult társadalmának kereteit a végsőkig feszítve eljutott a tömegemberből lehető és lett vezérhez, az arisztokrácia zárt kasztjának császára helyett a plebejus „Führerem”-ig; egyben az individualizáció egyeddé atomizálásával s bomlásával szemben a nemzet, a rohamosztag, a hadsereg hierarchiájába oldott s pusztított, ám továbbra is tulajdoni elválasztással magánosított egyedig, a náci népi állam dermesztő valóságáig. A polgári(!) kollektivitás eme csúcspontjával, vagyis a fasiszta karakter, tömegember, mint pszichológiai jelenség megmagyarázásával sokan foglalkoztak (Freud, Wilhelm Reich, Erich Fromm stb.), és sokszor ezek igen érdekes és használható eredményre jutottak Ám mindig fontos hangsúlyozni, hogy a dialektikus viszony, amely a létet és a tudatot kölcsönösen meghatározza, nem teremthet és nem tud teremteni egyirányú determinisztikusságokat.

[12] „Mi a közös a 20. századi főbb diktatúrák népesedési politikájában? Az 1930-as évek sztálini népességpolitikája – kulákok kiirtása – sok szempontból hasonlít ahhoz, amit a nácik alkalmaztak 1939 és 1944 között. A közös vonások: a kisebbségek hátrányos megkülönböztetése, a vidéki lakosság mozgósítása, a kötelező áttelepítések, kényszermunka, a kulturális és nyelvi egységesítés és a kivégzések progresszív formái. Mindkét diktatúra többé-kevésbé erőszakos modernizálási stratégiákat alkalmazott, amelyek azon alapultak, hogy az embereket egyfajta »humán kiegészítővé« fokozták le, akiket lehet adminisztrálni, birtokuktól megfosztani, áttelepíteni, előnyben vagy hátrányban részesíteni tetszés szerint. Az ilyen politikák mélyén az a hit él, hogy ily módon a társadalmi-gazdasági szerkezet gyorsabban forradalmasítható, akár egy éjszaka alatt is. Természetesen ez az elképzelés nem számított egyedinek sem a náci, sem a szovjet gondolkodás számára. Vannak visszhangjai a progresszív gondolkodásban a 20. század egészét tekintve, olyan formában, mint az »agrár- vagy ipari kérdés«, esetleg a »menekült- vagy túlnépesedési kérdés«. A legszembetűnőbb példája ennek az Egyesült Nemzetek 1946-os jelentésében látható, amely Európa gazdasági helyreállításáról szól: »Kelet-Európában a zsidó populáció nagymérvű kivonása a megoszlási rendszer valódi zűrzavaros állapotát okozta. Másrészről a háború előtti mezőgazdasági túlnépesedési jelenség még mindig uralkodik.« Csak egyszer, Németországban vezettek az ilyen nézetek Auschwitzhoz. A cselekedetük és a bűnük páratlan. Azonban Auschwitz része az európai, és a német történelemnek is. Ennek a kontextusnak a teljes megértése után lehet a »megértés határairól« érdemben beszélni. A holocaust nem jelentett »visszatérést a barbársághoz« vagy »törést a civilizációban«, még kevésbé »ázsiai viselkedést«. Attól is messze van viszont, és hogy »történelmi fekete lyuk« legyen, túl nyelvi, költészeti és történelmi megértésen, sokkal inkább egy lehetőség, amely az európai civilizációban rejlik.”(Götz Aly: A tervező intelligencia és a „végső megoldás”.) Ehhez is van hozzáfűznivalónk: attól, hogy a társadalom átalakítása extrém, vagy ugrásszerűen fejlődően történik, még nem hívnánk forradalminak. Az már csak az osztálytársadalmakat meghaladva tagadó folyamatot illeti meg. Az meg nem társadalmasíthat úgy, hogy a szabad személyiségfejlődés folyamatát lefojtsa; a szabad személyiségfejlődést nem akaszthatja meg olyan társadalmasítással, ami kvázi felülről elrendelt államosítás. S az új társadalmat jellemezhetjük-e úgy, hogy civilizáció? Többen, a kapitalizmus civilizációja láttán így teszik fel a kérdést: Kommunizmus vagy civilizáció? Ám a kapitalizmus is és a kommunizmus is társadalom. Nem vagyunk meggyőződve róla, hogy a lényegi különbséget a civilizáció = emberiség előtörténete képlettel kell jellemezni. De mentségünkre legyen mondva, a fordítottjáról sem.

[13] Lásd például a M.kir. iparpolitika és a náci iparpolitika különös kapcsolatát, a Dunai vasmű építésének elhalasztását a háború alatt stb. Berend T. Iván – Ránki György: A magyar gazdasági élet a német hadigazdaság szolgálatában a második világháború idején.

[14] Vagyis a holokauszt egyediségét nem polgári ábrázolása adja (önmagába szakítással kiemelni, s már ez a giccs túlhajtottságát idézi), hanem hogy olyan ideológiával, a fajelmélettel történt, ami egyedülálló a többi polgári téboly közt. Nem egyszerűen a rablás elmélete; nem is primitív vagy kifinomult előítélet, ami alapján le lehet nézni, s ki lehet rabolni adott csoportot, népet stb. A fajelmélet összekapcsolja a származást, a mentalitást, a tudatot, a politikai eszméket, intézményeket, cselekedeteket, társadalmi megnyilvánulásokat stb. egymással. A kapitalizmus totalitásának termékeként különös totalitásban gondolkodó, ahol a zsidók szükségképp minden rossznak a hordozói és létrehozói, az árják pedig mint uralkodó faj a zsidók uralmának elszenvedői és megszüntetői. Nem lehet menekvés: a zsidónak mondott hiába hunyászkodna meg és vállalna sírig tartó rabszolgaságot, mint különös vér hordozója az árjának mondott pusztítója, s nem létezhet a földön. De itt csak lejtmenet lehetséges: az az árja, aki zsidó módon él, gondolkodik, cselekszik, politizál, elveszíti árjaságát. A vér gondolatot szül, a gondolat vért. Mivel ilyen ember nincs a földön, ezért a zsidó eme kategóriája akkor is használható lenne, ha történetesen egyetlen izraelita származású ember se maradt volna a földön. Ugyanis bárki lehet az. De hát a fajelmélet az eldologiasodott, fetisisztikus gondolkodás terméke, amely nem társadalmi viszonyok meghatározottságának emberét, hanem önmagában álló, így önkényesen csoportosítható embert lát; úgy tudja: nem ő viszonyul egy bálványhoz a többi emberrel, hogy egymáson hatalmaskodjanak, hanem azt hiszi, hogy a hatalom a bálvány sajátja. Így pedig „Az összeesküvés” című filmben mind Kritzinger, mind Heydrich fölöslegesen aggódik Eichmann értetlenkedése mellett az elhatalmasodó gyűlöletért, mi cselekedve tárgytalanná: üressé tehet. De mi is volt Kritzinger példája? Heydrich:

„ – Egy fickóról mesélt, aki gyűlölte az apját, az anyját szerette. Az anyja imádta, de az apja verte, megalázta, végül kitagadta. És még a 30-as éveiben járt, amikor az anyja meghalt. Az édesanyja, aki táplálta és védelmezte őt, meghalt. A fickó ott állt, amikor leengedték a koporsót, és próbált sírni. De nem jöttek a könnyek. Az apja idős kort élt meg, végelgyengülésben halt meg. A fia az 50-es éveiben járt, és az apja temetésén nagy megdöbbenésére képtelen volt parancsolnia könnyeinek. Sírt, szipogott. Teljesen vigasztalhatatlan volt. Elveszett. Ez a sztori, amit Kritzinger mesélt.

– Én nem értem – Eichmann.

– Nem? A fickó egész életét az apja iránti gyűlölet vezérelte. Az anyja halála nagy veszteség volt neki, de amikor az apja halt meg és elveszítette a gyűlölete tárgyát, kiüresedett. Ennyi. – Heydrich.

– Érdekes – Eichmann.

– Ez volt Kritzinger intése – Heydrich.

– Mi, hogy ne gyűlöljük az izraelitákat? – Eichmann.

– Nem, hogy a gyűlölet nem töltheti ki annyira az életünket, hogy az eltűnésük után ne maradjon életcélunk. Ez a tanulság. Ám nekem nem fognak hiányozni – Heydrich”.

[15] Krausz Tamás – Ungváry Krisztián vita a Kossuth Klubban „A MAGYAR MEGSZÁLLÓ CSAPATOK A SZOVJETUNIÓBAN A II. VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN” címmel – 2016. február 18. (https://www.youtube.com/watch?v=YJjPUB7O-04)

[16] Így a szöveg végén említenénk meg, hogy szerintünk a marxizmus, mint a marxi módszertan azaz a történelmi-gyakorlati materializmus tudománnyá tétele, bár tartalmaz progresszivitást a polgári materializmussal szemben, de végül is nem más, mint a tőkés társadalom egyik utolsó ideológiai mentsvára. Tehát nem lehet más, mint polgári. Ugyanakkor voltak korábban olyan kommunista militánsok (pl. Pannekoek), akik megpróbálták a marxizmust (a fogalmat) megmenteni, és a kommunista mozgalom részévé tenni (Anton Pannekoek: Lenin, mint filozófus; lásd a Részeg Hajó honlapján a Német-Holland és Brit baloldali kommunizmus html/pdf állományát), de ezt mi feleslegesnek tartjuk. A módszertan a lényeg, nem a szavak!

[17] „A német kapitalizmus persze csak kedvetlenül szánta el magát a közönséges gyilkosságra. Nem morális aggályok miatt, hanem mert ez semmit sem jövedelmezett. Így jött létre Joel Brand megbízatása, melyet megemlítünk itt, mert világosan felfedi a világkapitalizmus felelősségét. Joel Brand a magyar zsidók földalatti szervezetének egyik vezetője volt. Ez a szervezet titkos szállásokkal, illegális kivándorlással, SS-ek megvesztegetésével és minden lehetséges eszközzel próbálta menteni a zsidókat. Az SS-Judenkommando megtűrte az ilyesféle szervezeteket megvesztegetések miatt, és mert megpróbálta lehetőség szerint cinkosként felhasználni őket a zsidók összegyűjtésének és kiválogatásának műveleteinél. 1944 áprilisában Brandot beidézte a budapesti SS-Judenkommando: Eichmann, az SS zsidórészlegének vezetője akart vele beszélni. És Eichmann, Himmler hozzájárulásával, megbízta őt, hogy kezdjen tárgyalásokba a nyugati hatalmakkal egymillió zsidó eladásáról. Az SS 10 000 teherautót követelt értük, kész volt azonban mindenféle kufárkodásra, mind a csereáruk fajtájával, mind mennyiségével kapcsolatban. Hogy hangsúlyozza ajánlatuk komolyságát, indítványozta, hogy 100 000 zsidót rögtön az egyezség megkötése után kiszállít. Komoly üzlet volt. Az ajánlat ott volt, de kereslet sajnos nem volt: nemcsak a zsidók, hanem maga az SS is bedőlt a szövetségesek »humanitárius« propagandájának! Mert a szövetségesek nem akarták az egymillió zsidót, sem 10 000 teherautóért, sem 5 000-ért, még ingyen sem. Brand kudarcainak részleteibe itt nem bocsátkozhatunk bele. Törökországon keresztül a Közel-Keletre utazott, egyik angol fogházból a másikba ment. A szövetségesek nem akarták komolyan venni az ügyet, és mindent megtettek, hogy Brandot rossz hírbe hozzák és beléfojtsák a szót. Végül Brand Kairóban találkozott a brit Közel-Kelet-ügyi államminiszterrel, Lord Moyne-nal. Könyörgött neki, legalább egy írásos beleegyezést adjon át, akár azzal a szándékkal, hogy nem fogja betartani: hiszen ez megmentett volna 100 000 emberéletet!

„ – És mennyi lenne összesen?

– Eichmann egymillióról beszélt.

– Hát hogy képzeli ezt, Mister Brand? Mit csináljak ezzel az egymillió zsidóval? Hova vigyem őket? Ki veszi fel ezeket az embereket? […]

– Ha nincs helyünk a bolygón… – mondta Brand kétségbeesetten – akkor a mieinknek nem marad más hátra, mint a gázba menni.”

Az SS nem értette meg ezt azonnal, olyannyira hitt a nyugatiak „idealizmusában”! Brand kudarca után és a tömeggyilkosság közepén még próbálkozott azzal, hogy zsidókat adjon el a Jointnak (Joint American Jews Comitee) azáltal, hogy még egy 1 700 zsidóból álló „előleget” is szállított Svájcba. De rajtuk kívül senkinek sem volt sürgős megkötni ezt az üzletet.

Joel Brand megértette ezt, vagy majdnem megértette. Látta, hogyan állnak a dolgok, de azt nem, miért. Nem a bolygó volt az, ahol nem volt több hely, hanem a kapitalista társadalom. És nem azért nem volt hely a zsidók számára, mert zsidók, hanem mert kitaszították őket a termelési folyamatból, mert haszontalanok voltak a termelés számára. Lord Moyne-ot két zsidó terrorista megölte, és Brand később megtudta, hogy gyakran kifejezte részvétét a zsidók tragikus sorsa miatt: »A politikát, amelyet folytatnia kellett, a lélektelen londoni adminisztráció diktálta« – mondta Brand. De Brand nem értette meg, hogy ez az adminisztráció csupán a tőke adminisztrációja, és éppen a tőke az, ami embertelen. A tőke nem tudott mit kezdeni ezekkel az emberekkel. Magával a kevés túlélővel, azokkal a »displaced person« okkal, akiknek nem találtak új helyet, velük sem tudott mit kezdeni. A zsidó túlélőknek végül sikerült új helyet teremteniük. Erőszakkal és a nemzetközi konjunktúrának hála megalapították Izrael államot. De még ez is megkövetelte, hogy más népességeket »displace«-eljenek: azóta palesztinok százezrei tengetik a tőke számára terhes életüket a menekülttáborokban.” (Bordiga: Auschwitz, a nagy alibi) Annyit azért hozzátennénk, hogy Bordiga téved abban, hogy „közönséges” meg abban is, hogy „nem jövedelmezett”. Pont azért nem volt közönséges gyilkosság, mert jövedelmezett és jövedelmezhetett.

[18] Míg Krausz a nácik mentegetésével vádolja Ungváryt, mert az Sztálin bűneit is beveszi a történetbe, addig mi Krauszt (és Ungváryt) vádoljuk azzal, hogy beállva (ilyen-olyan módon) a szövetségesek mellé a kapitalizmus bűneit mentegetik.

[19] A röplapot a Gyújtózsinór című fanzine-ban fedeztük fel.

A röplapot az RKD csoport (Revolutionare Kommunisten Deutschlands/Németország Forradalmi Kommunistái) tagjai írták és terjesztették Dél-Franciaországban. A csoportról többet: http://www.oocities.org/revolutiontimes/rkdabriss.html.

„Nem vagyunk szociáldemokraták,

se sztálinisták vagy trockisták.

A formai kérdések nem érdekelnek bennünket.

Kommunisták vagyunk, forradalmi spartakisták. “

(RKD csoport. 1945)

„Ne feledjétek, hogy a kapitalizmus juttatta hatalomra Hitlert. A kapitalizmus okozta az új világháborút… Az imperialista ellentétek ellenére a proletár forradalom veszélyére, mely számukra halálos veszedelem, minden ország kizsákmányolója összefog.
A Szövetségesek és az orosz kapitalisták a német burzsoázia segítségére siettek a német proletariátussal szemben. Az orosz kapitalisták, Sztálinnal az élen, vérbe fojtanak minden forradalmi mozgalmat. Ugyanezt tették már az 1917-es forradalmi, proletár Októberi mozgalommal is. Oroszországban a kommunistákat lecsukták vagy kivégezték. A proletariátust, ugyanúgy mint nálunk, rabszolgasorba kényszerítették.
Logikus hát, hogy az orosz forradalom tömeggyilkosai apáikat, testvéreiket és férjeiket kényszermunkába hajtják. Saját katonáiknak megtiltják, hogy veletek beszéljenek. Minthogy minden áron meg akarják akadályozni a német és az orosz katonák barátkozását, benneteket a náci jelzővel járatnak le.
A német kapitalisták békét kötöttek a nácikkal, csak a német és az orosz proletariátusnak kell egymást gyűlölnie és kölcsönösen legyilkolnia. Mindeközben Hitler, Sztálin, Churchill … akaratára a kapitalista urak egyre nagyobb vagyonra tesznek szert. Az angol, amerikai és a francia burzsoázia sem tesz másként.” (A németországi forradalmi kommunisták felhívása a német proletariátushoz! cikkből megjelent 1945. április Spartakus újság)

(2016)

◄ VISSZA AZ ELSŐ RÉSZHEZ

RÉSZEG HAJÓ 4. SZÁM – SAUL FIÁHOZ; 2. RÉSZ (html)