2023. 02. 16.
SAUL FIÁHOZ
(2. rész)
De mi is történt tulajdonképp Németországban? Első megközelítésre az, ami ma is történik a világban: a kapitalizmus fenntartása, azaz a túlfejlődésének fejlődése. Konkrétan nézve: ezen tendencia katasztrofálissá vadulása a konkrét viszonyok: vesztes világháború, gyarmatok, piacok elvesztésének zártságában. ([1].)
A XX. század elejére Németország a világ egyik legfejlettebb kapitalista állama volt. A „porosz utas” ([2].) fejlődés során, a bismarcki, vilmosi Németországban sajátos osztálykompromisszum jött létre a kapitalizálódott földbirtokosság és a feltörekvő burzsoázia között. A kirobbanó fejlődés vezetett el Németország nemzetközi imperialista igényeihez, amely végül is eljuttatta az országot a „Nagy Háborúhoz” és annak elvesztéséhez. Az 1918-23-as proletár forradalmi hullám([3].)veresége után létrejött a weimari köztársaság, amelynek fő védelmezője a levert forradalom ellenére is erős, de reformizmusa által integrálódott szociáldemokrata munkásmozgalom.([4].) Ez az integráció már a világháború előtt megkezdődött; nem csak azért, mert mint osztálytársadalom-restaurációs ideológia szervezete alkalmas volt erre, hanem mert a szociáldemokrácia szervezetileg is beépült az állam irányításába. E legalitásnak és beépülésnek, mint polgári működésekhez asszisztálónak, polgári megélhetést biztosítónak, e megélhetéstől egyre inkább függésnek a következménye volt a világháború elfogadtatása, aztán a forradalmi hullám fékezése, illetve a forradalmak leverése. Méghozzá az évtizedeken keresztül a „kipróbált” s „jobban tudja” vezetők és apparátusaik alá fegyelmezett-demokratikusan centralizált tömegek részvételével: ha a vezetés, meg az apparátus jóváhagyta a háborút, vagy azt mondta a forradalomról, hogy az kalandorpolitika, akkor azt el is fogadta e munkásság jelentős része a korábbi sikerek, vagy a „működő” szervezet megvédése miatt… S a burzsoázia hálája a teljesen integrált szociáldemokrácia iránt nem maradt el. Egyrészt, mert tömegek álltak eme szociáldemokrácia mögött, másrészt, mert kevésbé integrálódó mozgások is létrejöttek a puszta radikalizálódóktól (bolsevik párt) a teljesen elszakadókig (tanácskommunisták pl.). Vagyis a „kezelhető” reformista munkásmozgalom is részese lett az osztálykompromisszumnak. És ahogy korábban a szociáldemokrata munkásságot az integráció és legalitás részsikereivel (vagyis a polgárosodással) sikerült az akolban tartani, úgy eme kompromisszumot, vagy a kommunista forradalom (és nem a radikális reformizmus, azaz a KPD) szemszögéből kollaborációt az 1924-1929-es évek gazdasági prosperitása erősítette meg – Weimar demokratizmusa, szabadságjogai mellett. ([5].).
Ám a tőkefelhalmozás nem a háláról, hanem a profittermelésről szól. A forradalom leverése után a burzsoáziát nem fenyegette a kommunista forradalom réme, de a mindennapokban a profitját állandóan támadta a reformista munkásmozgalom([6].). A támadások sok esetben a munkásság részleges győzelmével értek véget. Ebben az időszakban számos szociális reformot vezettek be, de a tőkefelhalmozás hierarchiáiban ez nem egyenlőképp terhelte a nagy-, s kistőkét, az árutermelő kistulajdonosokat stb.: az erősebb tőkék a „szokásos” értékátszivattyúzás mellett a veszteségeiket is áthárították a gyengébbekre és/vagy a társadalom olyan rétegeire, akiket se gazdasági erejük, se szervezettségük nem védett az efféle átutalástól. Így könnyű volt a középrétegek, kispolgárság elnyomorodásáért a (reformista) munkásmozgalmat, s az azt „szabadjára” engedő Weimart felelőssé tenni a tőke centralizációja és koncentrációja, a tőke monopolisztikussá társadalmiasultsága, túlfejlődése, s egyáltalán a kapitalizmus szükségszerűségei helyett. S ez a deklasszálódott középréteg, kispolgárság, parasztság válik a fasizmus tömegbázisává.
A „társadalmi béke” ([7].) az 1929-es gazdasági válságig tudott fennállni. Nem pusztán azért, mert a válságok szükségképp kiélezik az osztályok közti viszonyokat. Hanem mert e válság a kapitalizmus különös időszakának válsága volt („csomópontválság”), amelynek megoldása, vagyis a kapitalizmus ellentmondásainak új szintre emelése a tőkék egymás közti viszonyainak átrendezését, a jogi-politikai formák megváltoztatását követelte. Nem lehetett pusztán az időre bízni a dolgot, hogy a tőkék „pillanatnyi” túlfejlődése gazdasági lehetőiken a tőkék túltermelési válságával és pusztulásával megszűnik, s így újabb prosperitás időszaka köszönt be. Nagyobb volt a baj: a monopolisztikus tendenciájú kapitalizmus saját gazdasági, piaci, termelőerő stb. lehetőihez mérten társadalmilag fejlődött túl, s új, társadalmibb szerveződést követelt: az állammonopolista kapitalizmus időszakát. A kapitalizmus fejlődése a kapitalista társadalom felforgatását követelte tehát – méghozzá a tőke erői által is a tőkéért, a kapitalizmus fennmaradásáért. Németország fentebb említett bezártságában viszont az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek részéről a válasz immár nem lehetett az ilyen-olyan reformizmus. Nem lehetett ugyanis mindennek költségeit áthárítani a világ más részeire; azaz a kistőkét, a kisárutermelőt, na meg a bérmunkásságot kellett felfalni ebédre. Így az elért reformista eredmények sem maradhattak fenn másként, mint azok meghaladva tagadásaként: kommunista forradalomként. De ennek az objektív lehetőnek s követelménynek nem álltak fenn sem teoretikus, sem személyi-szervezeti feltételei. A tőke ámokfutása győzött.
De a tőke erői részéről sem álltak fenn azonnal ama feltételek. Egyrészt nem értették meg rögtön, hogy mi a feladat; másrészt a feladat végrehajtásának szervezete sem alakult ki azonnal a maga tisztaságában.
A feladat, miszerint állami szervezettségűvé kell tenni a monopolkapitalizmust, történelmileg alakult ki, s e történetiség, mint jelenség el tudta fedni a lényeget. Már maga az I. világháború a monopolisztikus tendenciájú kapitalizmus, s annak államközivé lett konkurenciaharcának terméke volt ([8].) és az állam összenövése a gazdasággal a háború alatt tovább gyorsult, nem beszélve a trösztösödési folyamatokról, a tőkék újabb s újabb összeolvadásáról, a monopolisztikusság erősödéséről. Csakhogy az I. világháború „kilengését” leszámítva az állam nem szervezte a tőkefelhalmozás gazdaságát, hanem kiszolgálta; nem előre tervezte-irányította a termelést, a hitel s valutaforgalmat akár X vagy Y tőkéscsoport ellen stb., hanem utólagos beavatkozással biztosította a „normál” üzletmenet: a legerősebb tőkék profitját. Ami végül azt jelentette, hogy pl. az infláció terhére, vagyis egyszerű pénznyomással finanszírozta az állam egy-egy monopoltőkés csoport túltermelését. Az ok, mint írtuk a tőke társadalmibbá válása, mint monopolisztikusság: az, hogy nem a piac manipulálja a tőkét, hanem egy-egy tőke elég nagy ahhoz, hogy ő manipulálja a piacot. Vagyis kikapcsolja a tőke termelésének eme társadalmi szabályzóját, amely szabályozás persze katasztrófavezérlés: túltermelésekkel, állóeszköz pusztítással, majd új technikával, felújítással, az ebből keletkező megrendelésekkel, munkaerő-foglalkoztatással, bérkifizetéssel, ekképp is kereslet növeléssel, amik prosperitássá s túltermeléssé lesznek. A monopolisztikus tőke ehelyett tőkefelhalmozását, profitját akár a lesoványodó piacok, a termelés stagnálása, nagyfokú munkanélküliség mellett biztosítja, míg biztosíthatja; inkább olcsó munkaerővel termel, mintsem fejlesztene, állóeszközt újítana fel, beindítva ezzel a termelést. Sőt. Inkább monopolárakon ad és vesz, mintsem termelne, inkább spekulációba zúdítja a tőkéjét, mintsem a termelésbe. A monopolisztikus tőke, elnyelve piacát elnyeli kényszereit is: miért ne akarna több profitot annál, mint amennyi értéktöbbletet termel a világ; és miért termelne, ha így is a profitjánál tud lenni? S ahhoz, hogy ne tegye tönkre egész társadalmát, és végül ezzel magát is, vagy még több felprédálható piac, terület, világ kell, vagy új, még társadalmibb szabályozás: állami irányításra van szükség – a túlfejlődés illetve a felprédálás ellentmondásait tompítandó, következményeit a társadalom más részeire és/vagy a távolabbi jövőre hárítandó.([9].)
Ehhez pedig megfelelő államra és vezetésre volt szükség. Olyanra, melynek helyi szintjein nem lehet megakadályozni a központi döntéseket; nem lehet a nagytőke által a csúcsvezetéssel jóváhagyatott gazdasági-politikai döntéseket pusztán politikai úton a gyengébb gazdasági szereplők érdekében szabotálni. Például azt, hogy a nagytőkék a válság terhein túl a termelés újraindításának, majd fenntartásának költségeit nem csak piaci kapcsolatokon, hanem állami szabályozáson keresztül is át kívánták hárítani más szereplőkre, nem beszélve a gyengébb tőkéktől való adminisztratív megszabadulás, tőke-, s piacszerzés lehetőitől. Illetve, hogy a rendszer s a nagytőke érdekében a részérdekeikkel szemben hozott döntést ne lehessen akár a nagytőkék által helyi szinteken megakadályozni – vagyis, hogy a napi profitmaximalizálásért ne emésszék fel/zárják le „idő előtt” a rendszer általános lehetőit.
S Németországban a demokratikus, föderalisztikus weimari állam erre (is) alkalmatlan volt. A reformista munkásmozgalom visszaszorításának feladata, mint klasszikus válságkezelés már megkezdte Weimar leépítését: 1930-tól a Centrumpártra és jobboldali tőkés-földbirtokos körökre alapuló elnöki diktatúra jött létre. Ez azonban széles körű tömegtámogatás és erős hadsereg híján instabilitással küzdött. Hitler uralomra jutását megelőző kormányok bonapartista jellegüknél fogva már lényegében tagadták Weimart, elit voltuk (nem népi származás és érdekképviselet) viszont nem biztosíthatott széles körű „népi” támogatást. Ráadásul nem a tőke új szervezését akarták megvalósítani, hanem költségeket csökkenteni, támogatást megvonni, takarékoskodni a jobb időkig… és addig fenntartani a nagybetűs rendet. Például a reformista követelésekkel szemben. Azaz nem értették meg, hogy a régi, liberális, szabadversenyes gazdasági módszerek nem segíthetnek: korszakváltás esete forog fenn.
Mármost a válság terhei, akárcsak a reformizmus terhei nem egyenlőképp oszlottak meg a tőkék, kisárutermelők, stb. között. A bérmunkásság védelme nyomorúságossá kopott, de a kis és középpolgárságot, a kistőkéseket stb. teljesen védtelenül érte a válság: tömegesen kerültek az utcára nincstelen és új munkanélküliként. És hiába a lebénuló gépi nagyipar korábbi s szervezettel bíró (a gépi nagyipar kollektivisztikus, s ezt szociáldemokratává hamistudatosított) tömegei mellé, ez utóbbiaknak még így is több jutott a szakszervezeteik, a segélyalapjaik stb. révén. A reformista munkásmozgalom pedig ellenségesen viszonyult ahhoz az új proletarizálódott (pauperizálódott) tömeghez, amelynek alapvető beállítottságát nem a nagyipar teremtette szolidaritás (ne felejtsük: a reformista munkástudat is munkástudat, még ha hamis tudat is!) jellemzett, hanem az a „paraszti”, „kistulajdonosi” szemlélet, amelyet korábbi léthelyzete alakított ki. Konkurencia volt, konkurencia maradt. S azzal, hogy a lecsúszó középrétegek tudati orientációi, gondolkodásmódja továbbra is az „én házam az én váram” alapján atomizált, nem osztályalapú, hanem osztályok feletti: nemzeti, vallási, csoportokká kikristályosítható, a „tulajdonom, egzisztenciám, életvitelem szent és sérthetetlen és azzá legyen újra” uszításra alkalmas és kihasználható maradt, aktívan tömeg-ellenforradalmivá lehettek; radikalizálhatóak az őket látszat szerint tönkretevő munkásmozgalom, Weimar, idegenek ellen – az őket ténylegesen és szükségképp tönkretevő kapitalizmus mellett.
Az ellenségkép kialakulásához, vagyis a maradékokért folytatott „ki szorítson ki kit” harcban különös és meghatározó mozzanatot képviselt az idegengyűlölet. Bár a porosz fejedelmek, királyok már a 16-17. századtól kezdve nagyfokú toleranciával viseltettek a bevándorlókkal (többek között a vallási háborúk, üldözések áldozatai, hugenották, zsidók stb.) szemben – főleg a 30 éves háború következtében beállt munkaerő-, illetve népességhiány miatt – ugyanakkor a sajátos „porosz fejlődés” nemigen engedte meg, hogy a zsidók komolyabb gazdasági befolyásra tegyenek szert. Így elsősorban a kispolgárság és a munkásosztály részei lettek. A válság hatására a lesüllyedt német kispolgárság konkurenciaharca saját magával is kiéleződött; és a jelentős, részben integrálódott, mégis bizonyos mértékben kulturális hagyományait őrző, „nem olyan német mint mi vagyunk” rétegét („zsidók”), mint lényegileg ugyanolyant: másban, formában mást, s így elkülöníthető versenytársat ellenségnek tartotta. Ezt erősítette a vesztes háború, amely okot teremtett a bűnbakképzésre, a tőrdöféselméletre. A reformista munkásmozgalommal folytatott konkurenciaharc, a bolsevikokkal való polgári ellentét, a tulajdonlás fenntartásának igénye (és így, eme igény szempontjából a társadalmasítás és a bolsevik, régi uralkodó osztályt a szegények, szocializmus stb. nevében lehántó: pártállammal újat, másképp szervezőt, egyben osztálytársadalom-restauráltat létrehozó/hozandó államosítás közt nincs különbség), egyszóval a polgári gondolatvilág pedig oda vezetett, hogy polgárjogot nyert az az elképzelés, miszerint a vesztes háború, a nemzetietlen munkásmozgalom, az elnyomorodás oka az „idegenekben” a „fajtában”, a „zsidóságban” keresendő. S ezzel már ki is lehetett lépni az ország határain túlra, mivel így a belső fenyegetettségek forrása külsőleg (is) létező; illetve, mint alantasabb, kiirtandó fajok területei, jogukban áll azt elfoglalni, árjásítani – vagyis felprédálni és továbbállni, míg van hová.
Ez a tömeg a maga szervezetét a náci pártban találta meg. Ez a párt kellőképp népi volt ahhoz – s ezt mint „munkás”, „szocialista”, vagyis a korabeli társadalmi, alulról újat akaró mozgásokkal harmonizálva hangsúlyozta is ezzel a „megszorítással” (azaz tagadással): nemzeti –, hogy a mások által nem képviselt kispolgárságot, középrétegeket, és tulajdonképp egyedüliként(!) a kis-középparasztságot a kapitalizmus ellenében, de a kapitalizmust fenntartva képviselje. Így viszont olyan tendenciákkal is bírt, amelyekkel csak általában volt alkalmas a kapitalizmus fenntartására, nem pedig úgy, hogy az a konkrét német nagytőke üdvözülésére szolgáljon (második „forradalom”, a kistőkéért államosítás stb.) ([10].). Ám azzal, hogy a szociáldemokrácia ellen lépett fel, azzal, hogy központosított (Fürher-elv) működést valósított meg, és ugyanígy kívánta szervezni az államot is, a nagytőke potenciális szövetségese volt. S növekvő „népi” tömegtámogatása, a hadseregnél jóval nagyobb fegyveres alakulata, valamint annak lehetősége, és belső erőviszonyaiból következőleg egyre inkább valósága, hogy a nagytőke-ellenesség kispolgári kedvtelésre kispolgári megosztással (zsidó tőke – német tőke; pénz tőke – ipari tőke; romboló tőke – építő tőke) ne sértse a nagytőkét lényegileg, a nagytőke tényleges szövetségesévé tette. A nagytőke pénzén kampányolt, a munkásmozgalom elleni támadásaival, nacionalizmusával, revansvágyával annak profit reményeit szolgálta. Tömeg-ellenforradalmi mozgalomként – s ez a fasizmus/nácizmus: tömeg-ellenforradalom – pedig a tömegtámogatást biztosíthatta a társadalom kapitalista átalakításához.
Ezzel szemben a szociáldemokrata reformizmus, illetve radikalizmus (bolsevik, immár sztálinista KPD) nem tudott se megfelelő tömegerőt felmutatni, se a kapitalizmust fenntartó kapitalista átalakítás szükségleteinek megfelelni. A reformista munkásmozgalom és a munkásosztály a weimari köztársaság legnagyobb vívmányának azt tartotta, hogy munkát adott nagy többségüknek. Ez a munka adta létbiztonság, és annak a hite, hogy ezt csak Weimar biztosíthatja, elvágta annak lehetőjét, hogy a szociáldemokrata párt némi fazonírozás után a nagytőkével összenőjön, annak fiókszervezetévé liberalizálódjon, s ő hozzon létre megfelelő államszervezetet – mondjuk választható, de két választás közt teljhatalmú elnöki rendszert, némi parlamenti acsarkodással. A KPD-nél pedig, melynek „szovjet” jellege, céljai eleve szembefordította a német uralkodó osztállyal, esély sem lehetett ilyesmire.
A nagytőke számára is elfogadhatóvá lett – tömegtámogatás, illetve a hosszú kések éjszakájába torkolló jobbra tolás az uralkodó köröket s az uralkodó funkcióját kielégítendő – náci párt győzelmével, melyhez szinte nélkülözhetetlenül hozzájárult az objektíve egyre reménytelenebb, így egyre ostobább taktikázással pusztuló reformizmus, továbbá a bolsevik párt önmagában elégtelen tömegereje, valamint, s legfőképp a parlamenti választásokat kinevezéssel felülíró, illetve a neki kedvező, kevésbé törvényes módszereket elnéző német uralkodó körök, megkezdődött az állammonopolista kapitalizmus időszaka Németországban. A vezetők alá centralizált munkásság vezetők nélkül atomizálódott; a termelés beindítása, a munkanélküliség csökkentése, mint az új szervezetű kapitalizmus működésének bizonyítékai eme atomizációhoz, sőt, esetleges átálláshoz pozitíve hozzájárult. Az már egy másik kérdés, hogy ama bizonyítékok elfedték a valóságot. Azt például, hogy a kapitalizmus ellentmondásainak pillanatnyi megoldása az ellentmondások távlati s magasabb fokon való kiéleződését jelenti; hogy a tőkefelhalmozás újraindításának hogyanja, mikéntje, pláne Németország zártságában rettenetes árat követelt.
A feladatot, miszerint állami irányításúvá kell tenni a kapitalizmust, úgy kezdték megoldani Németországban (számos rokon vonást mutatva az USA New Deal-jével), hogy fogyasztás nélkül kellett újraindítani a termelést, úgy, hogy abból a korábbi túltermelés ne alakuljon ki – legalábbis azonnal. Vagyis az állam hitelt adott, de ellenőrizte, megszabta a hitel felhasználását, termelési kvótákat állított fel. Ellenőrzése alá került a valutagazdálkodás, az export-import műveletek. Egyben közmunkaprogramok hirdetésével a munkanélküliséget csökkentette, a segélynél (és semminél) valamivel magasabb bérekkel, a fizetőképes kereslet növekedéséhez hozzájárulva. De a tőkés termelést elsősorban nem a kenyér és húsvásárlások növelésével lehetett fenntartani. Hanem a nagyiparnak adott, s piacot nem telítő áruk megrendelésével: legegyszerűbben, adott szituációt adottnak hagyva hadiipari megrendelésekkel. A „csak” jóléti reformista kísérlet az USA-ban az 1937-es válságba torkollott; a német verzió pedig, miszerint a termelés beindítása állandósul azzal, hogy a reformista munkásmozgalom s bérharcok híján a bérletörés állandósul, és a tömegfogyasztás, és a rá települő vélt/valós lehetőségek nélkül, illetve az önfenntartó ipari expanzió lehetői nélkül az államadósságok terhére (sőt, következményeként: német vegy-, s műanyagipar) halmoztak, iparosítottak, termeltek a legerősebb tőkék és állami irányításuk, rablóháborút és népirtást tett szükségessé hosszabb távon. Mely háború pusztításai, az újjáépítés tőkés aranybányája a polgárosító reformizmussal párosulva a jóléti államok időszakát hozza majd el. Az pedig a tőke világméretű elszabadulását a jó s kevésbé jóléti államokkal szemben: a transznacionális monopolkapitalizmust, az államokon túl nemzetköziesedő: társadalmiasuló, így egyre kevésbé szervezhető monopolisztikus tőkék korát – a Föld nevű bolygó zártságában.
Auschwitz kapcsán tehát ki kell jelentenünk, hogy a kapitalizmusnak ez a mechanizmusa fasizmushoz, rablóháborúhoz és tömeggyilkosságokhoz, s mindezt racionalizálva haláltáborokhoz kellett, hogy vezessen. Auschwitz nem az irracionalitás, a dogma, a gyűlölet meg nem ismételhető metafizikája. Nem arról van szó, hogy a láncait vesztett gyűlölet szabadult el, amely mintegy mellékesen haszonnal is járt egyesek számára. A tőkefelhalmozás adott szituációban jelentkező kényszereiről van szó, s a neki való megfelelésről, engedelmességről; és ezt tette lehetővé, sőt, akár pusztítóan túlteljesítetté ama hamis tudatok, mentalitások, a „gyűlölet”… Nem értetlenkedhetünk azon, hogy a művelt, felvilágosult, civilizált, a legfőbb kultúrát képviselő Németország mit tett. Mert a tőkefelhalmozás adott követelményeinek és következményeinek megfelelően művelt, felvilágosult, civilizált, a legfőbb kultúrát képviselő kapitalista, polgári állam s a rendszert fenntartó-restauráló (hamis) tudatú, ideológiájú, mentalitású tömegei tették mindezt. Merő irracionalitás? Polgári rész-racionalitások eredője; s mivel a lényeg nem változott, az eredmény ismétlődik és ismétlődni fog ([11].).
Az állammonopolista kapitalizmus náci formája tehát a politika, az államapparátus mind jelentősebb gazdasági tényezővé válása is: 1933-ban a nagyburzsoázia a politikai hatalmat kénytelen volt átadni a náciknak, de 1936-ig a gazdasági kérdésekben még komoly beleszólása volt. Ez 1936-tól megváltozott: a nagytőkés körök elvesztették gazdaságirányító szerepüket. Ahhoz, hogy Hitler kielégíthesse a megveszekedett kispolgár, valamint az elképesztő éhségű német nagytőke igényeit a gyarmati rablás, illetve a bérek emelése: a reformizmus nélkül (a „fogyasztói” társadalom lehetetlensége adott politikai-gazdasági szituációban) állami irányítású rablógazdálkodásra, annak megfelelő ideológiára s légkörre volt szükség. Amely tőkés csoportok ezt elfogadták, komoly profitra tehettek szert. De a nem önfenntartó ipari expanzió, illetve a fogyasztás nélküli termelés permanensé válása az állam valutatartalékai, aranykészletei, hitelei terhére lehetett csak fenntartani. Így az állam elképesztő adósságokba keveredett, amelyet csakis rablóháborúval, illetve rabszolga-munkaerő kizsákmányolásával lehetett szanálni; vagyis a gyorsított tönkremenést folytatni míg el nem fogy a világ.
Hozzájárult ehhez még az is, hogy a társadalmi ellentmondások más területein is olyan náci „megoldások” születtek, amelyek előbb-utóbb rablóháborút tettek szükségessé (a kisbirtokos parasztság földigénye és a nagybirtok fenntartásának esete például, az 1933-as „Erbhofgesetz” megoldása: a parasztság földigényét, illetve földjeik elaprózódását úgy korlátozták, hogy örökölni csak az első fiúk örökölhettek. A többiek számára pedig a fellendülő hadiipar kínált időleges, majd a meghódítandó szláv területek végleges megoldást: vagyis az új telepessé válást a kiirtottak földjein. Hogy a Waffen-SS tagsága szép számmal állt a leendő földtulajdonosokból, nem véletlen). És még egy apróság: az, hogy a tőkefelhalmozás olyan perspektívával amilyennel, de újraindult, a munkanélküliség, bár nyomorúságos bérek és életszínvonal mellett, de jelentősen csökkent, arra indíthatta a nagytőkét, hogy kevésbé extrém, kevésbé veszélyes: nem oly könnyen gyilkolászó politikai képviseletet találjon magának. A tömegek pedig, amelyek némi életszínvonal-emeléssel visszasüppedhettek a békés(ebb) kispolgári együgyűségekbe, szintúgy gondolhatták: a nehéz időknek vége, legyen szabadabb a légkör. Vagyis félő volt, hogy a náci politikai vezetést lecserélik a nagytőkét kiszolgáló, két demokratikus acsarkodás közt teljhatalmú, polgári demokrata vezetésre. Így a nácik már csak ezért is arra voltak kényszerítve, hogy gazdaságpolitikájukat, azaz a tőkefelhalmozást tőlük, mint államtól való függést állandóvá tegyék; illetve a tömegek számára a „minden működik és mégis nyomorúság van” látszat-kettősségét külső okokkal magyarázzák, fenntartva az extremitás légkörét, a nácikért való mozgósíthatóságot. S azzal, hogy gazdaságpolitikájuk révén az állam szanálásának igénye egyre sürgetőbbé vált, elkezdték felfalni „saját” társadalmukat.