2023. 02. 16.
JUSTUS PÁL: A SZOCIALIZMUS ÚTJA
Justus Pál: A szocializmus útja
(Az osztályháború új feltételei)
Azoknak a barátaimnak, akik már nem élnek:
Joaquin Maurinnak (Spanyolország, 1936.)
Hans Langerhansnak (Németország, 1936.)
Heinlein Károlynak (Spanyolország, 1937.)
Carlo Rossellinek (Franciaország, 1937.)
Hendricus Sneevlietnek (Hollandia, 1942.)
Dr. Wagner Györgynek (Magyarország, 1944.)
*
TARTALOM:
I. Az osztályháború új feltételei (Módszer és alapfogalmak)
V. A fasizmus és a birtokososztályok
VI. A fasizmus és a munkásosztály
1. A munkásosztály materiális és politikai helyzete
VII. Az osztályháború új feltételei
VIII. Befejezés (Elméleti végkövetkeztetések)
*
Bizonyosra veszem, hogy ez a tanulmány, még a barátoknak és ellenségeknek abban a szűk körében is, amelyhez a közeljövőben eljuthat, viták, ellentmondások és ellenvélemények özönét fogja kiváltani. Részben célját és igazolását látja ebben. A tudományos szocializmus elmélete a munkásmozgalom nagy apályával párhuzamos válságon megy át; a válság mennyiségi és minőségi. Jellemző példa, hogy korunk legfontosabb és legfeltűnőbb politikai-társadalmi komplexumáról, a fasizmusról eddig egyetlenegy tudományosnak nevezhető általános szocialista munka jelent meg. (L. Silone: Der Faschismus.) Írója — ez sem véletlen — egyik nagy munkáspárthoz sem tartozik.
Harminchét éves koromban, a munkásmozgalomban átélt tizenhat év után, olyan kötelességnek éreztem e tanulmány megírását, amelynek további halasztását semmi sem menthetné. Sem a rendkívül kedvezőtlen személyi és külső körülmények, sem a proletár-nyilvánosság teljes hiánya, sem azok az előítéletek, amelyek a magyar mozgalom intim családi körében nevemhez fűződnek (s amelyeket akkor sem cáfolok, ha teljesen tévesek), sem a magam belső bizonytalansága a felvetett iszonyúan súlyos problémák egyikével-másikával szemben. Olyan periódusba értünk, amelyben be kell számolni az eddig végzettekről, akkor is, ha a beszámoló hiányos, kedvezőtlen és bizonytalan. Beszélni kell s elsősorban kimondani azt, ami van.
Olyan forradalmi szocialisták számára, akik függetlenek klikkérdekektől, nyilvánvaló, hogy nem frakcióhoz, párthoz, szervezethez, még csak nem is ideológiához tartoznak elsősorban, hanem osztályukhoz. Minden egyéb másodlagos. Ezért természetes, hogy a legalapvetőbb kérdéseken kínlódva az osztály, az osztályellentét, az osztályháború problémája vált számomra centrálissá. Amennyire lehetséges, minden érzelmi momentum kiküszöbölésével, tudományosan akartam megfogalmazni a kérdéseket és válaszokat, egyetlenegy elfogultság tudatos vállalásával: azzal, hogy a munkásosztályhoz tartozom. Ebből következik, hogy nem fizetett bürokratáknak, vak rajongóknak, siránkozóknak, intellektuális szélhámosoknak és Messiás-váróknak írtam a tanulmányt — őket nem akarom meggyőzni —, hanem azoknak az ismert és ismeretlen barátaimnak, akik velem együtt vívódtak a problémák fölött, napi robot közben, álmatlan éjszakákon, átélve teljes súllyal a forradalmak vereségét, az egész európai munkásmozgalom összeomlását, az orosz szocializmus megpróbáltatását, fasizmust, Spanyolországot, Népfrontot és második világháborút. Akik minden reményt és illúziót elveszítettek, de nem menekültek csodavárásba, metafizikába, vagy viszonylag kényelmes magánéletbe és nem engedték kicsavarni kezükből az egyetlen megmaradt fegyvert: a forradalmi kritikát.
Az utolsó két évtized szocialista elméletének kopár területére visszatérve, szomorúan kell megállapítanunk, hogy a legnagyobb rombolást, a legtöbb hamisítást nem az ellenségeik, hanem a „hívek” végezték. Az őskereszténység nagy tragédiája, amelyet Polányi Károly 1912-ben jósolt meg a szocializmusra is, csak ő általuk teljesülhetett be. Másodszor lett a „lázadó rabszolgák harci vallásából — egyház és államvallás”. Így érthető e sorok írójának az a formailag ellentmondó, lényegileg azonban elég következetes magatartása, hogy az antimarxistákkal szemben marxista, a marxistákkal szemben — híven a „moi, je ne suis pas marxiste” tradíciójához, nem marxista volt. Az itt következő és a tudományosság igényével fellépő tanulmány tehát minden irányban kritikus, nincs tekintettel egyéni vagy pártelfogultságokra, még a legszűkebb körben könnyen elérhető népszerűségre sem. Nem azért, mintha nem volna meggyőződve a marxi tétel érvényességéről, hogy az elmélet csak akkor lesz anyagi erővé, ha a tömegeket megragadja. Viszont az elmélet csak akkor érdemli meg ezt a nevet, ha minden melléktekintet nélkül leleplezi a múlt teoretikus bűneit és kíméletlenül kiküszöbölve az elavult és hasznavehetetlen elemeket, az adott valóságot próbálja összefogni.
Nem könnyű munka és bizonyára a fiatal — nálam fiatalabb — szocialista generáció közös erőfeszítésének eredménye lehet csak. Szeretném, ha segítségükre volnék ezzel a töredékes kísérlettel, amelynek értékével magam sem vagyok tisztában, de amelynek kiérését, pontosabb formába öntését nem várhatom meg, mert most aktuális. A problémák körülbelül nyolc éve foglalkoztatnak. A IV. fejezet témáját 1933-ban egy wieni előadáson, a III. fejezetét szűkebb körű vitában már 1934-ben fogalmaztam meg. A II. fejezet — mostanitól eltérő alakban — 1935-ben jelent meg először nyomtatásban, franciául. Az egész tanulmányt lehetőleg sűrítettem, a leíró, illusztráló, történelmi példákat lehetőleg kihagytam, részben a tömörség, részben az elméleti gondolatmenet folyamatossága kedvéért. A közgazdaságtani és szociológiai alapismereteket feltételezem az olvasóknál, sőt azt is, hogy hajlandók munkát belefektetni az elvontabb vagy nehézkesebbnek látszó részek feldolgozásába. Nem népszerűsíteni akartam, hanem termékeny kritikai munkára ösztönözni. Valószínűleg könnyebb lett volna 800 oldalon megírni azt, amit 160 oldalban foglaltam össze és olvasni is könnyebb volna. Talán tovább kellett volna érlelni és csiszolni az egészet, de türelmetlen vagyok. Adósságnak egy részét rovom le, elkésve, elégedetlenül, önmagammal és osztályommal szemben. Sem egyéni, sem tudományos, sem a szó szűkebb értelmében vett politikai hiúság nem vezet, bár nem volt könnyű tőlük megszabadulnom. Szívesen adnám át névtelenül e kísérletet azoknak, akik számára készült, de nem tehetem. Vállalni kell a névnek a tanulmányt, s a tanulmánynak a nevet. Mindkettő szerénységet tanult az ellenforradalom huszonhárom éve alatt: semmi mást nem akar, mint — Sorel szavával — osztályát érdektelenül szolgálni.
1942. május 1.
Justus Pál.
Az osztályháború új feltételei
(Módszer és alapfogalmak)
A címben jelzett problémák aktualitása, elméleti és gyakorlati fontossága nem szorul bizonyításra. Kísérlet ez az utolsó 20 évben kialakult, elődeitől jelentősen különböző kapitalista társadalomszerkezet analizálására, s mint egyik első kísérlet, bizonyára hézagos és tapogatódzó. De nem kétséges, hogy annak a szocialista elméletnek, amely nemcsak elnevezésben és mind üresebben hangzó frázisokban, hanem módszerben és szellemben is a marxi mű örökösének és folytatójának tartja magát, legsürgősebb s valószínűleg máris túlkésőn teljesített, kötelessége kora társadalomszerkezetét ismerni és megismertetni. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a szörnyű vereségek periódusát lezárva, a munkásosztály új, az eddigiektől igen sokban különböző szakaszát kezdhesse meg felszabadító háborújának — a siker kilátásával. „Aussprechen, was ist” — ez az első kötelesség; mert visszavonhatatlanul elmúlt társadalomtörténeti periódus harci eszközeivel, ideologikussá vált és deformált elméleti fegyverzetével a teljesen megváltozott körülmények közt eredményt remélni még utópikusabb, mint volt a Marx-előtti szocialisták bármelyikének jövő-álmodása.
Az első kísérletet másoknak, bírálatoknak kell követniük, mert a feladat oly aránytalanul nagyobb, az elvégzésére vállalkozók oly aránytalanul kisebbek a marxi műnél, illetve megalkotójánál, hogy az új, átfogó társadalomvizsgálat és társadalomkritikai csak egy egész szocialista teoretikusgeneráció közös erőfeszítése révén jöhet létre. A problémák értékelése, hatásuk a nyilván szintén nem dogmatikus, tehát nem „örökkön változatlan” marxi metodológiára, s másfelől a közvetlen gyakorlati következmények levonása stratégiai, taktikai, organizációs és más, mozgalmi területen további, nem kevésbé sürgős, de jelen kísérlet határain kívül eső feladatok. Így e bevezetésnek néhány látszólag terminológiai kérdést kell csak érintenie, amelyek azonban valójában fogalmi problémák.
Valószínű, hogy az új terület felkutatása — éppen mert véleményünk szerint minden terminológiai probléma fogalmi is — részben új terminológiát, részben a régi megváltoztatását is szükségessé teszi majd. Addig, azonban míg, az eddig el nem ért pontosságú és kifejezőerejű marxi terminológiával egyenlő értékű ki nem alakul, modern szocialistáik számára célszerűbb mindenütt, ahol csak lehetséges, az előbbi mellett megmaradni. A sok „interpretáció” és ortodox, vagy kevésbé ortodox kommentár, magyarázat, bírálat, apológia és támadás zavarából ki kell azonban hámozni, le kell tisztítani e terminológiát.
Árnyalati pontatlanság és hibás hangsúly is veszedelmes lehet, különösen fogalomtisztázó, új területekre merészkedő teoretikus kísérleteknél. Így a tanulmány bevezetésének okvetlenül tisztáznia kell a tudományos és egyben programatikus igényekkel fellépő cím minden egyes szavát.
Az „osztályháború” — Klassenkrieg, guerre des classes — kifejezés nem véletlenül, hanem szándékosan lépett a száz év óta megszokott „osztályharc” — Klassenkampf, lutte des classes — helyére. Pontosabb, szemléletesebb, s tartalmilag teljesebb. E vázlatos tanulmányból is ki kell tűnnie, hogy az osztályok között nem időlegesen fellángoló, majd megszűnő, esetleges, véletlenül kitörő „harcok” folynak, hanem állandó, szélességben és mélységben eddig meg sem közelített, hatalmas frontokra kiterjedő háború. Szünetlenül folyik, hol álló-, hol mozgóháború jellegű, s főleg totális háború ez, akár az imperialista hatalmak közötti.
Új feltételek — a jelző is félreértésekre adhat alkalmat, írója intenciójával ellenkező hangsúlyt és tendenciát lophat az elméleti munkánál kötelező pontosságra törekvő címbe. Első pillanatban ellentmondásokat provokálhat ki éppen azokból, akik számára készül: a tudományos szocializmus elméletéhez ragaszkodó, mozgalmában ma is kitartó elitszocialisták részéről. Miért „újak” az osztályháború feltételei, mikor a két ellenfél a régi: burzsoázia és proletariátus, s mikor a lényeges feltételek változatlanok, hiszen másképp nem volna jogosult összességüket továbbra is „kapitalizmus” névvel jelölni?
A kérdés végiggondolása messzire vezetne, teljes értékű teoretikus válasz nem is bevezetője, hanem esetleg egyik végkövetkeztetése lehet csupán a tanulmánynak. Elöljáróban tehát a következők kijelentésére kell szorítkoznunk: a cím korántsem tartalmazza annak feltételezését, hogy az osztályháború összes feltételei újak, különbözőek az eddigiektől. Ez elméletileg nemcsak a marxista történelemfelfogással, hanem mindenfajta történelmi felfogással nyilvánvalóan ellenkeznék (hogy a túlsó oldal egyik reprezentatív elméletét hozzuk példának, a Pareto-félével is), de mindennapi politikai tapasztalataink szerint ugyancsak hamis volna. Már pedig éppen e mindennapi — politikai, vagy sokkal tágabb meghatározással társadalmi — tapasztalatok szolgáltatják (mi más is szolgáltathatná) jelen elméleti kísérlet nyersanyagát. Pusztán arról van szó, hogy az „állandóan változó” s éppen változásaiban „állandó” kapitalizmus állandó és változó, tehát „régi” és „új” feltételeket determinál, vagy pontosabban szólva, nem más, mint „régi” és „új” feltételek összessége. A „régi”, tehát hosszú távra, a kapitalizmus egész perspektívájára szóló, időben általánosabb körülményeknek felülmúlhatatlan analízise Marx és a legjobb posztmarxisták munkája révén rendelkezésünkre áll. Látszólag minden változtatás nélkül átvehető és felhasználható. Ezzel szemben az „új” feltételek olyan nyersanyag a korszerű szocialista elmélet, illetve annak szórványos kísérletei számára, amelynek még rendszerezése sem történt meg felmérése, értékelése, törvényszerűségeinek felmutatása pedig — kis részletektől eltekintve —, teljességgel elvégzetlen. Fenyeget ugyan az a veszély, hogy az, új feltételeket tanulmányozó kísérlet túlhangsúlyozza a tárgyul választott újakat, a régi feltételek rovására s e veszély csaknem elkerülhetetlen; de alighanem kisebb hibaforrás, mint az eddig tapasztalt ellenkező tendencia, az új körülmények fel nem ismerése, tagadása, bagatellizálása. Többek között azért, mert az új feltételek mellett s között a régiek változatlansága is csak látszólagos: hiszen nem két különböző, elhatárolható erőmezőről van szó, hanem egyetlen egységes történelmi talajról, amelyből az „új” körülményeket kipreparálni az elméleti munkának mellőzhetetlen fázisa ugyan, az absztrakciót öncélúvá, klasszifikáló jellegűvé tenni azonban igen vulgáris és tudománytalan volna. Az „új” és „régi” feltételek minden mennyiségi vagy értékelő összehasonlítása és szembeállítása nélkül is nyilvánvaló azonban, hogy csak néhány fontosabb új momentum megjelenése az össztársadalmi feltételek között ez utóbbiakat strukturálisan változtatja meg, s nem hagyja érintetlenül a “régi”, látszólag változatlan feltételeket sem, amelyek jelentősége, súlya, egyszóval funkciója az új, változott szerkezetben jelentősen megváltozik. Ilyenformán terméketlen és tautologikus volna, — már tisztán elméleti és módszertani szempontból is, nem szólván más, gyakorlatibbakról — azon vitatkozni, vajon az „új”, vagy a „régi” feltételek a fontosabbak, jellemzőbbek-e. Csak olyan ellenfelekkel találnók magunkat szemben, akiknek konzervativizmusa ellen tudományos fegyvereket használni felesleges fényűzés volna.
Hátra van még a “feltételek” terminológiai és fogalmi tisztázása. Ezzel a munkával — már amennyire a következők olvasásánál netán adódó félreértések elkerülésére szükséges — rövidebben végezhetünk. Nem utolsó sorban azért is, mert az előző sorokban a „feltételek” definiálása, a fogalom kontúrjainak részbeni kirajzolása is megtörtént, s a funkcionális definíciók tán kevésbé tetszetősek, de mindenesetre teljesebbek és így pontosabbak a formálisaknál. Csak azt kell megemlíteni, hogyha „feltétel” szót az egész tanulmányban a „Bedingung”, sőt a „bedingende und zugleich bedingte Bedingung” fordításaként használtam, noha azzal nem egyenértékű, mint ahogy a német szót jobban fedő „conditions”-nal sem. A „feltételekben” tehát „körülmények”, „viszonyok” vannak. Hogy milyen viszonyok, azt nagyjában kimutatni és tisztázni a tanulmány feladata lesz.
Befejezésül ide kell írnunk, hogy a módszertani problémák az utóbbi évtizedek egyébként is sivár elméleti termelésének legelhanyagoltabbjai. Már a marxi módszert népszerűsítő könyvek száma is csekély, közöttük alig van olyan, amely az eredeti marxizmus szelleméhez hű maradna. Annál értékesebb, utat és példát mutató volt számunkra Lukács György tanulmánykötete (Geschichte und Klassenbewusstsein), továbbá Karl Korsch munkái („Marxismus und Philosophie”, “Die materialistishe Geschichtsauffassung” — Kautsky hasonló című művének ragyogó bírálata), amelyeket mai szocialista teoretikusoknak, akár egyezik véleményük e művekben kifejtettekkel, akár nem, egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyniok. Arra tanítanak, hogy a marxizmust magára a marxizmusra is alkalmazni kell, s a tudományos elméletről le kell tisztítani az ideológiát. Nincs szocialista tudomány anélkül a kíméletlenül forradalmi kritika nélkül, amely a marxizmus megkülönbözteti az álmarxizmustól, s az irányt jelzi az eredeti marxizmus szellemének megelevenítésén keresztül a munkásosztály harcképes, korszerű tudománya felé.
Az a páratlan zűrzavar, amelyet a régi munkásmozgalmak a fasizmussal szemben elméletileg és gyakorlatilag egyaránt tanúsítanak, minden e tárggyal foglalkozó tanulmány, analízis vagy kritika első kötelességévé teszi a fogalom meghatározását. Jelen kísérlet címéből kitűnik, hogy a fasizmussal foglalkoznia kell, különösen, ha alatta nem egyszeri, lezárt és befejezett társadalomformát, hanem a kapitalista társadalom változásainak bizonyos mélyebb és általánosabb tendenciáit értjük. Hogy pedig vagy ezt kell értenünk, vagy meg kell elégednünk a fasizmusnak, korunk e döntő fontosságú jelenségének formális és felületes leírásával, az éppen e definíciós munka során fog kitűnni. A formális meghatározásokkal szembeni bizalmatlanságunkra a bevezetésben már utalunk. Valóban konkrét és tudományos meghatározás voltaképp csak eredménye lehet annak az analízisnek, amelyhez — fentiek szerint — kiindulópontul kellene szolgálnia. Ideiglenes definícióra (Gebrauchsdefinition) van tehát szükségünk, hogy tárgyunkat körülhatárolhassuk. Ez ideiglenes definíció aztán bővülni vagy szűkülni fog, de bizonyos mértékig mindenesetre teljesebbé és pontosabbá válik a részletesebb vizsgálódás folyamán.
Fasizmuson különböző és sokféle dolgot értenek, nemcsak a köznapi, hanem a specifikus politikai nyelvhasználatban is. A szó, mint ismeretes, eredetileg egy bizonyos olasz politikai mozgalmat jelölt. Miután ez a hatalmat meghódította, az általa megvalósított politikai rendszert szintén fasisztának nevezték el. Németországban, bár a kettő között el nem hanyagolható különbségek, sőt ellentétek vannak, a nemzetiszocialista mozgalmat s a győzelme után létrejött állami (uralmi) rendszert ugyanezzel a névvel jelölik. Majd, kiragadva és általánosítva az olasz és német fasiszta rendszer egyik — véleményünk szerint sem nem egyetlen, sem nem alapvető, sem nem kizárólagos — tulajdonságát, a munkásszervezetek, sőt a polgári versenytársak elleni diktatórikus fellépést, minden diktatórikus polgári rendszert (lásd az osztrák, lengyel, jugoszláv, spanyol, portugál, magyar, görög, japán, kínai, dél-amerikai, legújabban francia stb. fasizmust) fasizmusnak neveznek, mint a parlamentarizmus és demokrácia totális ellentétét. Hogy ebben az általános és sokszor szándékos fogalmi zűrzavarban némi rendet teremtsünk, két előzetes megállapításon kell kezdenünk. Először: az el nem hanyagolható és feltétlenül analizálandó, olykor ellentétekké élesedő különbségek ellenére szerves folytonosság van a fasiszta mozgalmak és a győzelmük után kialakuló fasiszta rendszerek között. A fasiszta rendszert tehát a fasiszta mozgalom következetes folytatásának, a mozgalmat és a rendszert egyazon folyamat két különböző fázisának fogjuk tekinteni az alábbiakban. Kimutatjuk, hogy a rendszer csak leleplezi azokat az ellentéteket, amelyek már a politikai hatalomért harcoló mozgalomban is adva voltak, kibontatlan, latens állapotban. Egyszóval hangsúlyozzuk a fasiszta mozgalom és rendszer tartalmi és szerkezeti folytonosságát anélkül, hogy tagadnánk, vagy lekicsinyelnénk a kettő közötti fáziskülönbségeket.
Második előzetes megjegyzésünk: ha a fasizmusban nem olasz vagy német nemzeti sajátosságot látunk, ha tudomásul vesszük, hogy gyakran a „legtisztább demokráciák” politikai formái és hagyományos frazeológiája mögött is akadnak jelentős „fasiszta mozzanatok”, ha ennek megfelelően a modern kapitalizmus gazdasági, társadalmi és ideológiai fejlődéstörvényeivel akarjuk megmagyarázni — s magyarázására más lehetőséget nem igen ismerünk —, akkor feltétlenül meg kell különböztetnünk a fasizmust a „diktatúrától”, „antiparlamentarizmustól” és „reakciótól”, mely utóbbiak nem specifikusan jelenkori tünetek, s amelyek legfeljebb a fasizmus egy-egy formai mozzanatával mutatnak bizonyos rokonságot. Anélkül tehát, hogy a fasiszta mozgalmak növekedésének vagy a velük szemben álló proletár mozgalmak hanyatlásának történetébe belemennénk, a fasizmus gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai analízisével kell kezdenünk, fasizmus alatt egyelőre a legújabb német és olasz társadalomfejlődés azonos és analóg tendenciáit értve, más, akár „demokratikus”, akár „diktatórikus” országok párhuzamos fejlődés-momentumainak figyelembevételével. Túlságosan könnyű és hálás feladat arra az analógiára rámutatni, amely egyfelől a kapitalista termeléssel kezdete óta együtt járó tőkekoncentráció, másfelől a fasizmusra oly jellemző politikai koncentráció között fennáll. Túlságosan kézenfekvő és éppen ezért nem nyúl elég mélyre az a megállapítás, hogy a versenykapitalizmus politikai formája a demokrácia (a politikai szabadverseny), a monopol-kapitalizmusé pedig az állam- és pártmonopólium. Kétségtelen és ma már nemcsak szocialisták számára közhely, hogy a gazdasági szerkezet és a politikai formák változásai között döntő jelentőségű kölcsönhatások állanak fenn. De a kettő közötti kapcsolat, a „transzmissziós szerkezet”, igen bonyolult és sokszor rendkívül nehezen fedezhető fel, aminek következtében analizálásával alig foglalkoztak.
A fasizmus gazdasági előfeltételei között kétségtelenül döntő fontosságú a profitráta-csökkenés és a tőkekoncentráció. Mindkettőnek üteme hallatlanul meggyorsult az 1914—1918. évi világháború után. A tőkék mind magasabb szerves összetétele — az idevágó német és olasz adatok megdöbbentően beszédesek — a profitráta gyors esését okozta. Henryk Grossmanné az érdem („Das Akkumulations- und Zusammenbruchsgesetz des kapitalistischen Systems”, Leipzig, 1929.), hogy a csökkenő profitráta és az ugyanakkor gyorsuló akkumulációs folyamat növekvő nehézségei, sőt fokozódó lehetetlenülése közt a Marx által már jelzett összefüggéseket felfedte, kibővítette és teoretikus egésszé dolgozta fel. Marx a „Kapital”-ban felülmúlhatatlan világossággal mutat rá a profitráta-csökkenés olyan következményeire, amelyek akkor még korántsem voltak aktuálisak. A folyamat általános törvényeit — a bevezetőben már utaltunk erre — ismét csaknem változatlanul vehetjük át Marxtól:
„Az akkumuláció a profitráta csökkenése ellenére egyre gyorsabb ütemben folyik, mert az akkumuláció terjedelmét nem a profitráta magassága határozza meg, hanem a már felhalmozott tőkék lendülete (Wucht)”… „A profitráta esése s az akkumuláció gyorsulása egyelőre ugyanazon folyamat két különböző megnyilvánulása.” (Das Kapital,. III/l. 221—223. o.) Eleinte „az alacsony profitrátájú, de nagytömegű, tőke gyorsabban akkumulál, mint a kistömegű, de magas profitrátájú” III/I 232.), de az ellentét csakhamar kiütközik: „A tőketúltermelés termelőeszközökben való túltermelés, tehát olyan munkaeszközökben s élelmiszerekben, amelyek tőkeként szerepelhetnek, azaz a kizsákmányolás bizonyos fokán a munka kizsákmányolására felhasználhatók; a kizsákmányolás fokának bizonyos határ alá esése azután az egész kapitalista termelőfolyamatban zavarokat, akadozásokat, tőkék válságát és pusztulását idézi elő.” (III/l. 238. o.) E válság legjellemzőbb tünete: „tőkefelesleg és népességfelesleg”, tehát a nem funkcionáló tőketömegek és a munkanélküliség párhuzamos felduzzadása. Lehetetlen e kritériumok felsorolásánál az 1919—1922. közti évek Olaszországára és az 1929—33. évek Németországára nem gondolni: és Grossmann mélyenjáró fejtegetései és kommentárjai még nyilvánvalóbbá teszik a folyamat lényegét. Idézett művében rámutat arra, hogy a profitráta csökkenésével vagy a tőkésfogyasztást fedező revenu-résznek, vagy az akkumulációs alapnak csökkennie kell. Először a változó tőkerész kiegészítésére, tehát új munkaerők beállítására szolgáló értéktöbblet-rész tűnik el, ez azonban tetszés szerint nem csökkenthető, mert a gyors ütemben növekvő állandó tőke mozgásban tartásához valamelyest növekvő munkamennyiségre és ennek megfelelően a változó tőkerész szaporítására van szükség.
Csökken tehát a revenu is, majd az állandó tőkét szaporító akkumulációs rész; ez utóbbi azonban szintén nem csökkenthető bizonyos határon túl, mert a nagytömegű állandó tőkék (termelőeszközök) felfrissítéséhez, karbantartásához, funkcionáltatásához bizonyos, termelési áganként technikailag és gazdaságilag meghatározott kiegészítésre feltétlenül szükség van. S mikor a folyton csökkenő profitráta mellett már ez a technikai és gazdasági minimuma sem biztosítható az állandó tőkerész növekedésének, akkor következik be a túl-akkumuláltság állapota. Az egész értéktöbblet revenu-vé és állandó tőkeszaporulattá lesz: a változó tőke nem gyarapszik, tehát nagyarányú szerkezeti munkanélküliség lép fel. Az állandó tőkerész növelésére fordított akkumulációs hányad alatta marad a technikai és gazdasági minimumnak: a hatalmasra nőtt állandó tőke-tömegek funkcionálása akadozik, egy részük felhasználatlanul marad, értékét veszti, elpusztul. A profitráta csökkenése következtében a profit mennyiségileg is kevés ahhoz, hogy az akkumuláció folyamatosságát biztosítsa: kevés a revenu-rész növeléséhez — ez a tőkések számára a termelés céltalanná válását, a világ végének kezdetét jelenti —, kevés a változó tőkerész arányos növeléséhez — ez állandósuló munkanélküliséget idéz elő —, s kevés a hatalmasan felduzzadt állandó tőkék felújításához, kiegészítéséhez, funkcionáltatásához — ez tőkefelesleget idéz elő. A túlakkumuláltság ez állapotából, a kapitalizmus ez alapvető válságából egyetlen kiút marad: az értéktöbblet rátájának, más szóval a kizsákmányolás fokának növelése. Hogy a német kapitalizmus 1930—1933. évi nagy válságának alapvető oka valóban a profitráta esése volt, azt a következő évek fejlődése is világosan bizonyítja. A fasizmus győzelme mindenekelőtt a reálbérek jelentős csökkenését, a kizsákmányolás és vele az értéktöbbletráta jelentős emelkedését hozta. Ez a mozdulatlanságra kárhoztatott tőketömegek funkcionálását, az akkumuláció folytatását néhány ciklusra ismét biztosította. De a tőke szerves összetétele tovább emelkedett, a profitráta csökkenése a rövid intermezzo után folytatódott. S minthogy a kizsákmányolást az elért relatív maximumon túl nem lehetett fokozni, a megbénuló, nem funkcionáló tőketömegeknek más elhelyezési és működési területet kellett biztosítani, most már a határokon túl, a szomszédos, jóval kevésbé kapitalizált, sokkal alacsonyabb átlagos tőkeösszetételű országokban. Nemcsak a katonai előkészületekkel, a hatalmas fegyverkezési ipar megteremtésével magyarázható tehát a német fasizmus első, 1933-tól 1937 végéig tartó „békés” korszaka, hanem a modern német kapitalizmus alapvető problémájával, a profitráta csökkenésével, illetve azzal, hogy e probléma a kizsákmányolás felfokozása révén néhány évre megoldódott. Öt év után azonban a profitráta ismét csaknem a régi szintre esett vissza, a probléma ismét felmerült, azzal a különbséggel, hogy az első ízben alkalmazott megoldás, amelyért a német nagytőkés osztály, mint majd látni fogjuk, oly sok mindent elnézett a fasizmusnak, másodszor nem állt rendelkezésre. Ekkor kezdődött a német fasizmus terjeszkedő korszaka: a felhalmozódó tőkefeleslegek szinte ütemesen, csaknem szabályos időközönként — félévenként — robbanásszerű erővel kényszerítik ki a terjeszkedést, kevésbé kapitalizálódott országok rovására, melyekkel való árucsere, az átlagprofitráta törvénye révén, külön profitot biztosított a magasabb átlagos összetételű német tőkék számára.
Ez idő alatt azonban a német nagytőke szerkezete is jelentősen megváltozott. A tőkekoncentráció kezdettől fogva állandó tendenciája ugyan a kapitalista termelésnek, de a háború utáni évtizedek, s különösen az infláció, majd az újabb nagy válság a koncentrációs folyamat minden előzőnél gyorsabb és gyökeresebb változatát hozta. E folyamatnak csak két alapvetően új és véleményünk szerint döntően fontos mozzanatát akarjuk kiemelni. Az egyik: hogy a nagy infláció a német „középrétegeket” gazdaságilag csaknem kiirtotta, a kis- és középpolgárság óriási tömegeit proletarizálta és pauperizálta. Egyben, a gazdasági csataterek hullahegyei felett, eddig nem sejtett méretű és az Egyesült Államokon kívül példa nélkül álló trösztösödési folyamatot indított el. Ennek társadalmi és társadalompszichológiai következményeire az alábbiakban még visszatérünk. A tőkekoncentráció másik új mozzanata: az állam, mint közvetlen gazdasági tényező.
Az a korszak, amikor az állam a burzsoázia számára az „éjjeliőr” szerepét játszotta, a korai kapitalizmussal együtt tűnt le. Az imperializmus első hódítása és terjeszkedése, noha magántőkék és magántőkések műve volt, már csak a különböző államok támogatása és időnként közvetlen beavatkozása révén vált lehetségessé. Az 1914-től 1918-ig tartó világháború „hadiszocializmusa”, nagy részben irányított gazdálkodása mutatta meg először, mi — helyesebben mi lehet — az államkapitalizmus. Köztudomású, hogy a hadigazdálkodás egész sor rendszabálya és intézménye a háború után is fennmaradt a legtöbb országban. A világválság az államosításnak új, hatalmas lökést adott. Az ingadozó nagy iparvállalatokat és főleg nagybankokat az állami támogatás, a nyílt, vagy leplezett államosítás mentette meg az összeomlástól. Ez történt Ausztriában, Németországban, Olaszországban, de a „demokratikus országok” egész sorában is. Félreértések elkerülése céljából meg kell jegyeznünk, hogy nem az államnak a magángazdaságba való egyoldalú beavatkozásáról van szó. A gazdasági élet államosításával egyidőben és párhuzamosan az állam szerkezete is megváltozik. Új funkciókat vállal magára, a társadalmi termelőeszközök mind nagyobb részének közvetlen tulajdonosává válik, nagy, sőt csakhamar a legnagyobb vevőként és eladóként jelentkezik a piacon, — aminek következtében a piac a szó eredeti értelmében csakhamar megszűnik működni és létezni — s így befolyása döntő jelentőségű lesz a még magánjellegű áru- és tőkeforgalomban is. Beleavatkozik — és pedig már nem leereszkedő döntőkként, nem kivételesen, mint „osztályok feletti szabályozó szerv”, hanem mint közvetlenül érdekelt fél a kapitalisták legsajátabb és legszentebb viszonylataiba, így a munkás-munkaadó viszonyba is. Ugyanakkor felhasználja azonban a régi intervenciós eszközöket is (vámpolitika, ipar vagy agrártámogatás, szubvenciók, exportprémiumok, a behozatal és kivitel fokozódó államosítása, devizakorlátozások — ez utóbbiak egymagukban teljes állami függőséget jelentettek a közép európai iparok számára — a nagy hitelműveletek teljes államosítása, közmunkák, stb.), de mennyiségileg és minőségileg teljesen új módon. Mennyiségileg: mert e beavatkozások, amelyek azelőtt kivételes jellegűek voltak, most állandósulnak és általánossá válnak. És minőségileg: mert céljuk többé nem az egymással versenyben és harcban álló kapitalista érdekeltségek és rétegek közötti egyensúly fenntartása, hanem az „állami” vagy állami befolyás alatt álló gazdasági szektor mind leplezetlenebb támogatása és kiterjesztése a kevésbé koncentrált „magánkapitalista” szektor termelési ágainak és vállalatainak rovására, mely utóbbiak a konkurencia, vagy nemzetközi kapcsolataik révén szemben állottak az államosító tendenciákkal. Nemcsak a „termelés államosításáról” van tehát szó, hanem az „állam ökonomizálásáról” (Verwirtschaftlichung des Staates) is, a szó kettős értelemben: először úgy, hogy az állam új funkciókat lát el, működési köre hatalmasan kiszélesedik, másodszor pedig a termelés közvetlen és döntő tényezőjévé váló államapparátus felett a nagytőkének sokkal közvetlenebb és hatékonyabb ellenőrzést kell gyakorolnia, mint amilyet a demokratikus-parlamentáris formák lehetővé tettek. (Társadalmilag ez a nagyburzsoázia és a magas állami bürokrácia összeolvadásában jelentkezik.) Azok a nagyon is reális ellentétek azonban, amelyek a mind kevésbé „szabad” versenybe beavatkozó állam és függvényei között egyrészről, az államosításnak ellenszegülő tőkeérdekeltségek között másrészről fennállanak, korántsem felelnek meg a „demokratikus burzsoázia” és „fasiszta burzsoázia” teljesen ideologikus szembeállításának, amelyhez különösen a német fasizmus felduzzadása, majd a „népfrontok” megalakulása idején oly nagy és oly alaptalan reményeket fűztek s fűznek ma is sokan az antifasiszták közül. Épp ellenkezőleg: a fasizmussal kapcsolatos összes tapasztalataink azt mutatják, hogy “demokrácia” és “diktatúra” nem két ellentétes politikai formát, tehát két egymással szemben álló burzsoá tábor ideológiáját jelöli, hanem a kapitalista fejlődés két egymásra következő szakaszát. Hogy ez lényegileg így van, kitűnik fenti vázlatos fejtegetésekből; formális bizonyítékként pedig elegendő arra utalni, hogy például Németországban a „totális állammal” és a nemzeti szocializmussal szemben álló kapitalista érdekeltségeket képviselő, általuk támogatott Brüning-, Papen- és Schleicker-kormány építette le a formális-demokratikus intézményeket, s tért át diktatórikus módszerekre. A „totális állam” megalakulása, az államapparátus átépítése után viszont a fasizmus megtartott jó néhány formális-demokratikus intézményt. (Nem is említve azt, hogy agitációs célzattal mily sűrűn használ a fasizmus „demokratikus” szólamokat: német, osztrák, cseh népszavazások követelése, illetve teátrális megrendezése, „harc a Brüning- vagy Dollfuss—Schuschnigg-féle diktatúra ellen” stb., stb.)
Összefoglalólag: a tőkekoncentráció az első világháborúra következő fejlődésszakaszban az állam és a nagytőke kölcsönös egymásba szövődéséhez vezet. Ez a folyamat még ott sem zárult le, ahol a legelőrehaladottabb: további iránya az államkapitalizmus „ideálja” felé mutat. A profitráta folytonos csökkenése, az akkumuláció növekvő nehézségei, az állam funkcióváltozása, közvetlen, szaporodó és mind szorosabbra fűződő kapcsolatai a nagytőkével, illetve a materiális termelőfolyamattal a nagytőkések számára feltétlen szükségszerűséggé tette:
1. hogy a „polgári demokrácia” közvetett és lazább ellenőrzése helyett közvetlenül vegyék kezükbe az államapparátus irányítását;
2. hogy a konkurencia egy részét (kis- és középtőkéseket) kiküszöböljék, ami önmagában minden válságnak s a tőkekoncentrációnak mindig is velejárója, új jelenség azonban, hogy a cél elérésére a nagytőke a „természetes” gazdasági eszközökön kívül gyorsabban ható, brutálisabb „erőszakos” eszközöket is igénybe vesz és az államapparátus teljes súlyát alkalmazza;
3. hogy a munkásosztály minden ellenállását megtörje és intézményesen lehetetlenné tegye, mert máskülönben a súlyos akkumulációs válság egyetlen megoldása, a munkásosztály életszínvonalának gyors és radikális letörése nem valósítható meg;
4. hogy ezzel kapcsolatban politikai téren is kiküszöböljenek minden — akár proletár, akár polgári — ellenállást az állam s a vele azonosuló legnagyobb tőkéscsoportok intézkedései ellen; a nagytőke állama éppoly kevéssé tűrheti el a politikai versenyt, mint az államosított nagytőke a gazdaságit. Az erőszak rendszeresítése éppoly szükséges befelé, a munkás életszínvonal letörése céljából, mint kifelé, a legexpanzívabb és legkevésbé kielégített német és olasz kapitalizmus háborús előkészületeihez, illetve hadvezetéséhez;
5. hogy a legnagyobb és legmagasabb szerves összetételű — tehát gazdaságilag és technikailag legfejlettebb — tőkéscsoportok, mint az összburzsoázia képviselői, ha kell, erőszakkal is rákényszerítsék megoldásaikat a burzsoázia más, ellenszegülő rétegeire vagy érdekcsoportjaira.
A kapitalizmus gazdasági és politikai szerkezetének e mélyreható átalakulása persze nem a fasizmus „műve”. Az átalakulás számos lényeges mozzanata hatalomra jutása előtt is megvolt, egyik-másik éppen a fasiszta mozgalom ellen került alkalmazásra. De e társadalom átalakulás nem is oka s főleg nem közvetlen oka a fasizmusnak. Sem a mozgalom, sem az új uralmi rendszer nem belőle született; legfeljebb azokat a körülményeket teremtette meg, amelyek a fasizmust lehetővé tették. A profitráta-csökkenés előidézte válság, a nagytőke és az állam összeszövődése előkészítette a talajt a totális állam számára, melyre a monopoltőkének fenti okok miatt feltétlenül szüksége volt. A gazdasági szerkezet változása, s a társadalmi-politikai átalakulások két felülete a kapitalista termelőmód mai korszakának. Természetes, hogy minél érezhetőbbekké váltak a nagytőke objektív szükségletei, annál több ideológusa akadt az „új rend”-nek. (A fasizmus egyik igazi teoretikusa, Carl Schmitt egyetemi tanár, a rajna-vidéki nehézipar érdekképviseletétől, a „Langnamverein”-től 1932-ben kifejezett megbízást kapott az alkotmányreform tervének kidolgozására. Tervezetében sokkal rendszeresebb, sokkal logikusabb és főleg sokkal őszintébb formában megtalálhatók a fasiszta államélet összes lényeges elemei.)
De másfelől nagyon eltávolodnánk a valóságtól s a jelenkori társadalmi folyamatok lényegének megértésétől, ha a fasizmusban a nagytőke machiavellisztikus intrikáinak, tudatos mesterkedésének eredményét látnók. A valóság az, hogy a fent vázolt gazdasági folyamatoknak bizonyos társadalmi folyamatok feleltek meg, ez utóbbiak szükségszerűen mélyreható átcsoportosulásokat idéztek elő a társadalom rétegeiben, s a népesség hatalmas tömegeit mozdították meg. A fasiszta mozgalom csak akkor válik fasisztává, amikor sikerül a tömegeket megmozgatnia. Szociológiailag éppen az különbözteti meg a tőkediktatúra más formáitól, hogy tömegmozgalom. E vázlatos analízisen belül nem kell visszamennünk a fasiszta mozgalmak minden esetben igen szerény és sokszor anekdotikus forrásáig. Az sem túlságosan fontos, hogy kezdettől fogva a nagytőke által támogatott pártocskák voltak-e, vagy csak később érdemelték ki a bizalmat és támogatást. Fontos azonban annak hangsúlyozása, hogy a fasiszta mozgalom és a nagytőkének legalább egyik — legelhatározottabb és legöntudatosabb — frakciója között a szövetség feltétlenül létrejön akkor, mikor a fasizmus komoly politikai tényezővé, tehát akkor, amikor tömegmozgalommá válik.
Milyen tömegeket mozdít meg a fasizmus és milyen irányban mozdulnak azok? Világos, hogy a társadalomnak oly általános és mélyreható válsága, mint az, amelyen az olasz kapitalizmus 1919 és 1922 közt, a német kapitalizmus 1930 és 1932 között átment, szükségképpen válsága a társadalom összes rétegeinek. Válsága a proletariátusnak, melynek cselekvő egysége mindezideig csak a nagy szocialista teoretikusok jóslataiban valósult meg, mely politikai egységét még a szó polgári értelmében sem tudta létrehozni s gazdasági egységét a krónikus munkanélküliség bomlasztotta fel. Válsága a középrétegeknek, melyek a gyors tőkekoncentrációval azonos ütemben proletarizálódtak. De válsága az uralkodó osztálynak is: a profitráta-csökkenés által előidézett akkumulációs zavarok őt érintik legközelebbről s a reá jellemző társadalmi és ideológiai konzervativizmus ellenére a hatalmon lévő rétegeket arra kényszerítik, hogy a politikai rendszert megváltoztassák és így „szanálják magukat” a kizsákmányolt osztályok költségére, hogy tudomásul vegyék, sőt követeljék az állami beavatkozást, eltűrjék a tőkeszerkezet átépítését, egyes termelési ágak teljes megszüntetését, mások hirtelen fellendülését és terjeszkedését — és mindehhez egészen újszerű, sokszor kellemetlen mellékhatásokkal járó, de mindig elég költséges eszközök alkalmazását.
Mindezek a tömegeik, amelyeket a társadalom totális, gazdasági, politikai és ideológiai válsága földrengésszerűen lökött ki az eddigi életformákból, új utakat keresnek. A proletariátus, amelynek sorait a válság megtizedelte, elitrétegét a vezető szervezetek téves és hibás, az osztályérdekekkel gyakran ellenkező, politikája zsákutcába vezette, már nem jár a kialakuló új tömegmozgalom élén. Ellenkezőleg, a régi középrétegek deklasszált elemei lendítik előre a tömegeket és ragadják magukkal a proletariátus egyes, de mind jelentősebb töredékeit. A társadalom főosztályainak viszonyát a fasizmushoz később próbáljuk elemezni és bizonyítani, hogy a „fasizmus” és „demokrácia” közötti küzdelem egy országon belül éppoly kevéssé fedi az osztályháború vonalát, mint később nemzetközi méretekben: a politikai frontok keresztezik, szinte merőlegesen, az osztályfrontokat. Egyfelől jelentős proletár-erők a fasizmus táborában, másfelől nagyburzsoá érdekeltségek az „antifasiszta” oldalon. Nem a proletariátus harcol tehát a burzsoázia ellen, még csak nem is a kispolgári tömegeik a nagytőke ellen. A tőke két frakciója áll egymással szemben és mindkettő jelentős kispolgári és proletár-erőket vonultat fel maga mögött — helyesebben maga előtt. Különösen érdekes a felbomló középrétegek szerepe a fasiszta tömegmozgalomban. Az új mozgalom politikai és ideológiai formáit ők, valóságos funkcióját ellenben a nagytőke érdekei határozzák meg. Ezek a rétegek, amelyek nemrégiben még többé-kevésbé a privilegizált osztályokhoz tartoztak, vagy legalább is odaszámították magukat, mindenáron meg akarják tartani valóságos, vagy vélt előjogaikat, vissza akarják szerezni a „régi jó idők” biztonságát. Szemben állanak a munkásmozgalommal, mert elkeseredett mindennapi küzdelmeket vívtak a reformista törekvések ellen és rettegnek a mozgalom fenyegető forradalmi erőitől még akkor is, amikor ez az erő régen eltűnt már. Semmi esetre sem az a kispolgári tömegmozgalom, aminek hiszi magát: nem oly mozgalom, amely két fronton akarja védeni a kétségbeejtő helyzetbe jutott középrétegeket, a feltörekvő munkásosztály és a mohó, erőszakosan pauperizáló monopoltőke ellen. De eredendő társadalompszichológiai okokból proletár ellenes mozgalom s ez kitűnően megfelel a monopoltőkének, amelyet — az öntudatos részre gondolunk — korántsem ijesztenek meg a radikálisan tőkeellenes jelszavak. Sőt éppen a valóban meglévő antikapitalista tendenciákat fordítja a monopol-nagytőke (vagy politikai kifejezése) a szemben álló, önállóságukat megőrizni törekvő kapitalista érdekeltségek ellen (kereskedelmi tőke, az agrártőke és a banktőke egy része, egyes könnyűiparok stb.).
Foglaljuk össze fejtegetéseink e második részét: szociális állagát tekintve a fasizmus tömegellenforradalom. Az osztályharcok osztályháborúvá szélesültek; az előző korszakban a munkásmozgalom volt az egyetlen tömegmozgalom, mely az összehasonlíthatatlanul kisebb számú uralkodó osztállyal vagy forradalmi periódusokban, az ugyancsak sokkal kisebb számú államapparátussal harcolt. Most tömegek küzdenek tömegek ellen. E tömegek osztályösszetétele nem homogén. A munkásosztály „antifasiszta” — és nagy részben jóval inkább demokratikus, mint antikapitalista — többsége mellett ott van a kispolgárság kisebbik, kevésbé pauperizált, tehát a status quohoz ragaszkodó konzervatív része. S másfelől a fasizmus táborában jelentős munkástömegek is vannak: a legnyomorodottabb proletár rétegek, a munkanélküliek egy része s mellettük főleg az „új proletariátus”, azok a rétegek, amelyek aránylag rövid idővel ezelőtt zuhantak a munkásosztályhoz, részben a középosztályból, a pauperizálódás következtében, részben a parasztságból, új iparágak, újonnan létesült nagyüzemek szívóhatására. Társadalmi funkcióját tekintve e mozgalom azokat a társadalmi termelési erőket szolgálja ki, amelyek a tőkekoncentrációt a végletekig akarják fokozni — s tömegeit éppen e koncentráció áldozataiból toborozza.
A fasizmusnak ez az alapvető antagonizmusa, hogy tudniillik a tőkekoncentrációt éppen a koncentrációs folyamat kisajátított, elnyomorított, pauperizált áldozatainak tömegmozgalmával valósíttatja meg, fokoztatja fel és tökéletesítetti, jórészben megmagyarázza ideológiai ellentmondásait is. Milyen ez az ideológia? Formailag a végletekig racionális. Hatásait előre kiszámítja, hallatlan arányú terjesztési technikája a modern ipari organizációra emlékeztet. A politikában első ízben alkalmazza a korszerű nagyüzemi módszereket. Ez az egész ideológia tudatosan és módszeresen az államapparátus korlátlan urává lett monopoltőke céljainak szolgálatára készült. Ha valaha „gyártottak” — éspedig modern nagyüzemi módszerekkel, először kikísérletezve, majd szériában, ideológiát a „tömegek becsapására”, akkor a fasiszta ideológia így és ezért jött létre. Összes jelszavait, követeléseit, problémáit a várható és elérhető hatások pontos kalkulásával fogalmazza és terjeszti az óriási propagandagépezet. De a racionális, sőt racionalizált forma misztikus tartalmat, valóságos mitológiát akar. A fasiszta ideológia összes alapfogalmai és főeszméi (faj, vezér, nemzet, akarat, vér, hivatás, talaj, forradalom, osztályegyüttműködés, korporáció stb.) megmagyarázatlanok, mi több, magyarázhatatlanok, tisztán emocionálisak, gyakran teológikusak. A fasiszta filozófusok és politikusok joggal látják a szellemi főellenséget a következetes materializmusban: tudományos formái és módszeres alkalmazása ellenére egyetlen modern ideológia sem ad ennyi támadási felületet a tudományos forradalmi — tehát materialista — kritika számára. A racionális forma és misztikus tartalom kettősségét világosan látták a fasizmus teoretikus előfutárai (Pareto) éppúgy, mint vezetői. Mussolini szerint „minden forradalomnak három korszaka van, a misztikus, a politikai és az adminisztratív. A mi forradalmunknak misztikusból politikaivá kellett válnia, hogy a hatalmat meghódíthassa. Adminisztratívvá lenni azonban nem akar, ezért megőrzi miszticizmusát”.
Bár a fasiszta ideológia nagy részét a monopoltőke ideológusai tudatosan annak érdekében és céljainak megfelelően készítették, ez az ideológia csak úgy érhetett el tömeghatást, ha számolt a megmozduló tömegek túlnyomórészt öntudatlan, emocionális követeléseivel s elég zavaros gondolatvilágával. Itt is a „fogyasztók” (köztük persze elsősorban a vásárlóképes fogyasztók) diktálták az előállítóknak a tömegcikké vált ideológia formáit, kiállítását és csomagolását. Innen a fasiszta ideológia állandó kettőssége, a tömegek és a nagytőke felé mutatott, olykor ellentétes, de mindig kölcsönösen meghatározott arculata. Mint minden történelmi jelentőségű, mélyreható társadalmi mozgalom, a fasizmus is nagy szenvedélykitörésekkel járt: sok lelkesedést, lendületet, feláldozást, harci szellemet vetett felszínre. Ezek nélkül aligha felelhetett volna meg történelmi szerepének, a kapitalista társadalomszerkezet részleges átépítésének. Az ideológia jelentősége tehát különösen nagy. Szó sincs arról, hogy a „felépítmény” passzív és egyoldalúan meghatározott része volna, mint a Marx-epigonok képzelték: az ideológia a fasiszta mozgalom egyik legfontosabb jellemzője és sikerének fő tényezői közé tartozik. Bármily racionalizált és racionális politikai mozgalom, a fasizmus e misztikus ideológia nélkül sem meghódítani, sem megtartani nem tudta volna a hatalmat. Pareto előre látta, hogy óriási sikereket arathat az a modern politikai mozgalom, amely képes lesz az irracionális mozzanatokat racionálisan felhasználni.
A fasizmus ideológiájában nem szabad tehát csupán a tömegeik kolosszális méretű becsapását látni. Tartalmazza ugyan ezt az elemet is, de nem kizárólag, s a „tömegek becsapása” mélyebb problémáit nem magyarázza meg kielégítően. Páratlanul tökéletes a munkamegosztás a fasizmus két arca, a nagytőke felé és a tömegeik felé fordított arculat, a tömegek tudatos és szándékos félrevezetése s az őszinte, vagy őszintének érzett forradalmiság között. Csak így felelhetett meg a fasiszta ideológia kettős feladatának: hogy a végsőkig vitt tőkekoncentrációs folyamat vezérideológiája s ugyanakkor e koncentráció áldozatainak harci vallása, forradalmi lobogója legyen.
Európa két nagy és fejlett kapitalista országában a fasizmus a burzsoá osztályuralom kizárólagos formájává lett. Még mielőtt a háború a fasizmus akciósugarát kiterjesztette volna, számos más ország legújabb gazdasági-társadalmi fejlődése mutatott azonos vagy analóg mozzanatokat. A koncentráció s a monopoltőke diktatúrája — országonként különböző politikai és ideológiai formák alatt — minden kapitalista államban az állami monopólium felé mutat és fokozatosan kiküszöböli az előző korszak, a „szabad verseny” és „demokrácia” maradványait. Ezzel kapcsolatos a munkásmozgalom régi formáinak gyors és szükségszerű bomlása, ellenállásra való képtelensége, számos veresége is, amit nem lehet kizárólag az elkövetett politikai vagy taktikai hibákkal és „árulásokkal” megmagyarázni. Hibák és bűnök csak tünetei a valóságos társadalmi funkció megváltozásának. A munkásmozgalom számos politikai megnyilvánulása, ideológiai és mozgalmi fegyverzetének jelentős része visszavonhatatlanul lezárt korszakhoz tartozott, s vele együtt el kellett tűnnie.
Az eddigiekben a legutóbbi évtizedek nagy társadalmi átalakulásának főbb irányvonalait, mozgatóerőit, jelentőségét próbáltuk vázlatosan leírni, s ezzel az osztályháború új feltételeinek legjelentősebbikét, mintegy az osztályháború kialakuló új szakaszának terepét meghatározni. E vázlatos leírásból is kitűnik, hogy a változások mennyiségileg és minőségileg is mélyrehatók, divatos szóval „totálisak”. Túl a felületes és ezért hamis összehasonlításokon, mint „demokrácia-diktatúra”, fontos vagy kevésbé fontos részjelenségek összemérésén (munkásszervezetek, általában pártok ma és tíz évvel ezelőtt) vagy nagy és közelebbről meg nem határozott általánosságok szembeállításán (versenykapitalizmus-monopolkapitalizmus) nyilvánvaló, hogy a társadalmi élet minden területére kiterjedő átalakulások történtek, amelyek egyre növekvő terjedelemben az előző szakasszal ellentétes intézményekben, berendezésekben, osztályfunkciókban is kifejeződve, okvetlenül felteszik a fejlődés folytonosságának kérdését. Bennünket e kérdés annál intenzívebben érdekel, mert a reá adandó választól függ, mennyiben újak az osztályháború alapvető feltételei, vagy közkeletű fogalmazásban, mennyiben „forradalom” a fasizmus?
Az utolsó évek ideológiai zűrzavara, amelyet az egyik oldalon részben szándékosan duzzasztottak nagyra, a másik oldalon jórészt tehetetlenségből, arra kényszerít bennünket, hogy e kérdés tárgyalását is definíciós munkával kezdjük. Mit értünk ma „forradalom” alatt? Nyilvánvaló, hogy a kérdést teljességében (történelmi, gazdasági, társadalmi, politikai, szellemtörténeti síkon egyszerre) csak külön tanulmányban lehet feltenni. Ezért itt is a probléma körvonalazására kell szorítkoznunk, a teljességre való igényt mintegy jelezve azzal, hogy két polárisan távoli, sőt ellentétesnek látszó megfogalmazásban tesszük fel. Egyrészről a szó általánosan használatos, empirikus értelmében („mi az, amit forradalom alatt általában értenek”), másrészről az e kérdésben vitathatatlanul legfejlettebb tudományos irányzat, a marxizmus definícióját alkalmazva.
Forradalom alatt „általában” (és itt részben figyelmen kívül hagyjuk a minden empirikus meghatározásnál első pillanatban felbukkanó nehézségeket; jelen esetben a „ki”, „mikor”, „hol”, „milyen körülmények között”, „kivel szemben” és hasonló kérdéseket) napjainkban „általában” a politikai hatalom erőszakos megszerzését értjük, amellyel bizonyos reprezentatív társadalmi intézmények gyors átalakítása és az államapparátus személyi kicserélődése is jár. Nem vizsgáljuk itt most, hogy a definícióra magára mennyire hatott a fasizmus, csak megemlítjük, hogy a fasiszta mozgalmak hatalomra jutásuk után is állandóan hangsúlyozzák forradalmi voltukat. Ebben ellenzékük egy része is osztozik velük — és pedig nemcsak a legitimista-konzervatív töredékek, hanem a demokratikus-kispolgári beállítottságú antifasiszták is. Úgynevezett tudományos munkák, különbözőképpen aszerint, hogy a fasizmus mellett, vagy ellen állnak-e ki, de a kérdés lényegében megdöbbentő egyöntetűséggel „nemzeti forradalom”, „népi forradalom”, „jobboldali forradalom”, „ellenforradalom alulról”, „a nihilizmus forradalma” stb. stb. elnevezésekkel dolgoznak. A másik oldalról a régi munkáspártok agitációs és csekély számú elméleti megnyilvánulásaiban keveredik a „forradalmi” és „ellenforradalmi” minősítés aszerint, hogy az uralkodó osztályok konzervatív csoportjait akarják-e óvni a szerintük kétes értékű szövetségestől, vagy a munkásosztály előtt leleplezni a fasizmus ál-forradalmiságát.
Első pillanatra látható, hogy a közkeletű meghatározás alkalmazásával nem lehet egyértelmű választ adni kérdésünkre, vajon „forradalom-e a fasizmus”. Mindjárt az első kritériummal baj van. Erőszakkal szerezte-e meg a fasizmus a politikai hatalmat? Kétségtelen, hogy hatalmas előkészületeket tett erre mind Olasz-, mind Németországban. Az olasz arditik, majd a fasci di combattimento, a német SA és SS szervezetek leplezetlenül erre voltak hivatva. De ha az operettbe illő „marcia su Roma”-tól eltekintünk, ilyen irányú alkalmazásukra sohasem került sor, s fő tevékenységük mindenkor — hatalomra jutás előtt és után — a politikailag szembenálló pártok szétverése, legális vagy féllegális fegyveres alakulatainak leküzdése volt. És ebben a harcban a fasizmus-előtti hivatalos államszervezet többször állt ki mellettük, mint ellenük, leggyakrabban igen jóakaratú semlegességet és türelmet tanúsítva velük szemben. A hatalom meghódítása pedig mindkét konkrét esetben, formailag alkotmányos úton történt, sőt az adott politikai intézményeket a hatalomra jutó fasiszta mozgalmak többnyire megtartották, s ha egyeseket közülük meg is szüntettek, lebontásuk fokozatosan, a megszokottnál valamivel gyorsabb ütemű evolúciós folyamatban történt. Egyetlenegy esetben volt kénytelen magát fasisztának nevező ellenforradalom a polgárháború eszközeihez, sőt azon túlmenő nemzetközi eszközökhöz nyúlni. A Franco-vezette spanyol ellenforradalom két és féléves polgár-háborúban hódította meg a hatalmat. De ez a példa sem dönti el a kérdést: mert egyrészt éppen a külső erők bekapcsolódása már igen korai stádiumában a készülő imperialista háború főpróbájává tette a spanyol polgárháborút, ideiglenesen háttérbe szorítva a belső spanyol társadalmi erőket, másrészt szembeszökő, hogy a Franco-féle ellenforradalmat nem lehet fasizmusnak minősíteni, még a szó közkeletű értelmében sem, hiszen sokkal inkább restaurációs-reakciós erők mozgatták, s kezdeti fázisában jobban hasonlított dél-amerikai „pronunciamento”-ra, mint a korai olasz, vagy német fasizmusra. A mi meghatározásunknak meg éppenséggel csaknem összes lényeges elemei hiányoznak belőle.
A politikai fiatalom erőszakos megszerzésének szempontjából tehát alig minősíthető forradalomnak a fasizmus. A vezető réteg kicserélődése is legfeljebb részleges. Kérdés azonban, hogy a történelmi példák esetében lényegesen másként játszódott-e le a folyamat? A nagy polgári forradalmak közül a definíció összes feltételeit (a politikai hatalom erőszakos megszerzése, intézmények átalakítása, személycsere) csak az 1789. évi francia forradalom tartalmazza. Forradalmaknak nevezett átalakulások nem mindig jelentettek alapvető politikai és társadalmi változást, viszont ez utóbbiak nincsenek mindig a hatalom erőszakos megszerzéséhez kötve. Az első esetre példa az 1848. évi francia, német, magyar forradalom, a másodikra az angol ipari forradalom. Ha viszont ebből azt állapítjuk meg, hogy az úgynevezett politikai forradalmak hol korai, hol elkésett kísérőjelenségei mélyebben és lassabban lejátszódó folyamatoknak, s csak ritkán fordul elő e mélyebb folyamatok döntő fázisának s a politikai kísérőjelenségeknek egybeesése, akkor a forradalom meghatározása már nem a kísérőjelenségek mikéntjén múlik. A német feudális társadalom kapitalizálódása több, mint egy évszázadig tartott, az 1848-as forradalom a folyamat lényege szempontjából koraszülött kísérlet, az 1918. évi pedig — eredményeit tekintve — a már lezajlott változások elkésett utórezgése. Ugyanezen szempontból az 1917. februári orosz forradalom „késői”, az 1917. októberi pedig „korai” volt. Ha azonban a „forradalom” meghatározását a politikai formák változását előidéző mélyebb folyamatokhoz kötjük, akkor már túlléptünk az empirikus definíció határain és nagy lépéssel közeledtünk a marxi, szigorú tudományos igényekkel fellépő definícióhoz.
A növekvő termelőerők a termelési viszonyok (tulajdonviszonyok) korlátaiba ütköznek és széttörik azokat. A termelőviszonyok átalakulása a társadalmi, politikai stb. formák gyors, vagy lassabb, de mindenképpen alapos változását idézi elő. Ez a forradalom marxi meghatározásának lehető legrövidebbre fogott lényege. Már most: forradalomnak tekinthető-e ilyen értelemben a fasizmus? Úgynevezett ortodox marxisták felháborodottan tiltakozni fognak a kérdésnek még feltevése ellen is, hiszen a tulajdonviszonyokat nem alakította át a fasizmus, a termelőeszközök magántulajdonában semminemű változás nem következett be. Eltekintve attól, hogy legalább is a „semminemű” szó vitatható, figyelmükbe kell ajánlanunk, hogy ez esetben az 1830. és 1848. évi francia forradalom sem volt forradalom, az angol ipari forradalom is csak részben. Ha azonban a francia forradalmaknál maradva a négy forradalmat (1789., 1830., 1848. és 1871.) egyazon folyamat négy kirobbanásának, egyazon színjáték négy hatásos felvonásvégének tekintjük, akkor az ellentmondás eloszlik. A tőkés termelőviszonyok kialakulása hosszú, évszázados folyamat, amely több ízben is megtorpan a lassabban változó, bizonyos szűk határokon belül öntörvényű politikai formák akadályai előtt, hogy felduzzadva végül is mindannyiszor elsöpörje azokat. De ha a tőkés termelőviszonyok egy-egy fázisa politikai forradalomba torkolhatott, akkor a kapitalizmus legújabb szakaszának, a monopol-kapitalizmusnak kialakulása miért ne idézhetett volna elő hasonló jelenségeket? Ez — legalább elvileg — nincs kizárva és nem dönthető meg olyan érzelmi ellenkezéssel, amely mögött az a vágy van, hogy a „forradalom” megjelölést kizárólag rokonszenves mozgalmak számára tartsa fenn. Láttuk a II. fejezetben, hogy a fasizmus a monopolkapitalizmus történelmi talajában gyökerezik, hogy tömegeket mozgat meg, mi hiányzik tehát ahhoz, hogy a monopolkapitalizmust kialakító forradalomnak tekintsük felduzzadását és uralomra jutását? Igaz, a termelőeszközök magántulajdona megmaradt —, de a felettük való rendelkezés az egyes kapitalistákról jórészt az „ideális összkapitalistára, az államra” (Engels) szállt át. Nem kétséges, hogy Német- és Olaszországban egyaránt a termelőerők hatalmas megduzzadása előzte meg a fasiszta mozgalmakat, és ez óriásira nőtt termelőerők egyértelműen és sürgetően követelték meg az átalakulást. Az is nyilvánvaló, hogy a fasizmus hatalomra jutása után kialakul vagy átalakult termelőviszonyok a termelőerők szabadabb és eredményesebb mozgását tették lehetővé. Ezt kellőképpen bizonyítja a termelés hatalmas mennyiségi és minőségi fellendülése. Felmerül azonban két kérdés. Az egyik: vajon az „új termelőviszonyok” (a fasizmus győzelmével kialakulók) valóban hosszabb történelmi távra teszik-e lehetővé a termelőerők szabad és viszonylag korlátlan kifejlődését? A másik: hogy a fasizmus valóban átalakította-e az addig volt termelőviszonyokat, vagy inkább konzerválta, restaurálta, megszilárdította-e őket? E két, érezhetően összefüggő kérdésre adandó válasz jórészt eldönti a problémát: forradalmi átalakulás volt-e a fasizmus?
Nyilvánvaló, hogy az „átalakulás” és „konzerválás” merev szembeállítása értelmetlen absztrakció. Minden átalakulás konzervál is, a fenntartás pedig állandó átalakulást igényel. A kapitalista társadalmak történelmük folyamán állandóan változtak, olykor igen vehemensen. Az átalakulások azonban mindenkor a konzerválás érdekében történtek, azért, hogy a kapitalista társadalom alapvető viszonylatai változott formában fenntarthatók legyenek. Így kellett a versenykapitalizmusnak imperialista monopolkapitalizmussá, a liberális-demokratikus politikai uralomnak fasiszta pártmonopóliummá alakulnia, hogy kapitalizmus maradhasson. De éppen ebből nyilvánvaló, hogy — bár a konzerválás is változást igényel — lehet és kell különbséget tenni a „konzerváló változás” és „változtató változás” között. A korai kapitalizmus minden változása — bármennyire konzerváló jellegű is volt egyben — a termelőerők kifejlését akadályozó régi termelőviszonyok lebontását és új, minden irányban tágabb termelőviszonyok kialakulását jelentette. A késői, hanyatló kapitalizmusban ilyenfajta átalakulás már nem lehetséges: a növekvő termelőerők már nem a termelőerők külsőleges, járulékos elemeivel, vagy éppen előző termelési rendből visszamaradt — feudális — termelőviszonyokkal kerülnek ellentétbe, hanem az alapvető termelőviszonnyal, magával a kapitalizmussal. Persze még mindig áll az, hogy a legkonzervatívabb szándékú törekvések sem érhetnek célt változtatás, sokszor jelentős változtatás nélkül, de a késői kapitalizmus szakaszában már felállítható az alternatíva: vagy konzerválni, vagy változtatni.
Ilyenformán az döntené el a kérdést, vajon hosszabb távra, tartósan, általánosan felszabadított-e új termelőerőket a fasizmus, és tágította-e a meglévő, működésükben egyre erősebben akadályozott termelőerők terét. Pusztán történelmileg nehéz válaszolni a kérdésre: részben azért, mert egy-két — egyelőre befejezetlen — példából aligha szabad ilyen általános érvényre igényt tartó következtetést levonni, de azért is, mert nehéz eldönteni, a nagy fellendülésre következő részleges visszaesés (a német fasizmusban) mennyire volt szükségszerű és mennyire a közvetlen háborús előkészületek, majd a háború következménye. Igaz ugyan, hogy a fasizmus és a háború sem választható el egymástól (a háborúra készülő kapitalizmus fasizálódása és a fasizmus háborúba torkoló expanzív politikája egyazon folyamat két oldalról tekintve) és hogy az olasz fasizmus nyilvánvalóan nem bizonyul immunisnak sem az időszaki, sem a szerkezeti válsággal szemben. De mindez nem dönti el, vajon a fasiszta „new deal” elvben hozhatta volna-e termelőerők tartós és jelentős felszabadulását, illetve az ehhez szükséges termelőviszonyok megteremtését? A kérdésre, mint láttuk, sem tisztán történelmi, sem tisztán gazdasági vizsgálódással nem lehet választ adni, nyilván, mert nemcsak történelmi és gazdasági. (Újabb bizonyíték ez arra, hogy elmúltak — ha ugyan voltak valaha — azok az idők, amikor a társadalom legalapvetőbb és legkomplexebb kérdéseivel könnyedén lehetett csupán a szó szakmai-korlátolt értelmében közgazdasági fegyverzettel ellátva szembeszállni és többé-kevésbé kielégítő választ találni. A szigorúan körülhatárolt közgazdaságtan legfeljebb a kapitalizmus kezdetén lehetett „alaptudomány” — bár Marx maga sohasem tekintette annak, csak epigonjai emelték e rangra. Ma azonban „alaptudomány” legfeljebb a metafizika-mentes, történelmet, közgazdaságot, politikát, pszichológiát stb. stb. magába olvasztó exakt társadalomtudomány lehetne, ez azonban még megalkotásra vár). Van azonban a problémának másik felülete is: ha a fasizmus a késő kapitalizmus társadalomformája — ami nem jelenti azt, hogy világgazdasági törvényszerűségének érvényesülése révén aránylag fiatal kapitalista társadalmak is ne fejlődhetnének párhuzamos, sőt csaknem azonos irányban — és a késő kapitalizmusban a növekvő termelőerők a tőkés társadalom alapvető viszonylatával kerülnek ellentétbe, akkor e másik — társadalmi — felületen okvetlenül ellenőrizni lehet, vajon felbontja vagy megszilárdítja-e a fasizmus ezt az alapvető relációt, a profittermelést, a termelőeszközök kizárólagos magántulajdonát, amelynek társadalmi síkon a tőkés- és munkásosztály ellentéte felel meg. Mert ha a termelőerők valóban a kapitalizmus alapvető termelő-viszonylatával kerültek szembe — ami alig vitatható — akkor csak az a mozgalom tekinthető forradalminak, amely a termelőerők további kifejlése előtt tornyosuló akadályt akarja felrobbantani — nem ideologikusan, akár komolyan vett, akár csak felöltött jelszavaiban, hanem valóságos társadalmi funkciójában. Vagyis a fasizmus forradalmiságára irányuló kérdés csak a fasizmus és a társadalom főosztályai közötti viszony elemzésével válaszolható meg.
S a válasz így sem könnyű. Nemcsak, mert teljességgel elvégzetlen, elődök nélküli munkáról van szó, hanem azért is, mert az alapvető, tehát legkényesebb viszonyt a hatalomra jutott fasizmus féltve titkolja, sőt eltakarásra hatalmas ideológiai apparátusát mozgósítja. És mert másfelől antifasiszta oldalon — még majd látni fogjuk, mily sokértelmű, tehát értelmetlen ez a gyűjtőnév — többnyire szintén eleve elintézettnek tartják a problémát, olykor a bizonyítandóval bizonyítva. De legfőképpen azért, mert az egyes osztályok „közvéleménye”, sőt tudományosan fogalmazott állásfoglalása sem lehet alapja az analízisnek, hiszen — a fasizmus előidézte kisebbfajta politikai földrengés után — legalább olyan szerepet játszik az, hogy az egyik vagy másik osztály szóvivője mit miért mond, mint az, hogy mit mond. A fasizmus modern ideológia-nagyüzemében az elszólás csaknem olyan ritka, mint a sorozatos gyártásra berendezkedett ipari üzemekben a hibás darab. És végül, mint a következőkben látni fogjuk, a fasizmus és a társadalmi fő osztályok viszonyának problémája nem is sejtett fogalmi nehézségeket idéz fel: az osztály és az osztályharc eddig használatos fogalmát teszi, legalább látszólag, kérdésessé.
Elfogulatlan gondolkodó számára rövid vizsgálódás után is nyilvánvaló, hogy a fasizmusnak nevezett új jelenségkomplexum számos, addig szilárdnak tartott társadalomtudományi fogalmat bontott fel, vagy ingatott meg. És itt nem a racionalista társadalomtudomány nehézségeire gondolunk elsősorban; ezeket nem a fasizmus idézte fel, legfeljebb általánossá és köztudomásúvá tette őket. Már Marx sem tekintette a társadalmi jelenségeket és főleg a társadalmi tudatformákat teljesen racionálisaknak, kialakulásukat logikus, vagy tisztán logikailag magyarázható folyamatoknak. Ezirányú véleményeit, illetve kétségeit persze inkább csak jelzi, részletesen nem fejti ki, többek között azért sem, mert az ő korában a tudományos lélektan előfeltételei sem voltak adva. A modern lélektani irányok kialakulásával s rohamos fejlődésével ez az akadály elhárult: és például Pareto hatalmas művének („Trattato di sociologia generale”) legértékesebb és legmaradandóbb gondolata éppen az, hogy a társadalmi tudatformák a racionális tapasztalás és az irracionális „maradványok” (residui) szintézisében, mintegy e kettő közötti küzdelemben alakulnak ki. Mindez azonban inkább a spekulatív szociológia magánügye volt, és harminc évvel ezelőtt nem igen lehetett látni, mi jelentősége van a problémának a valóban exaktságra törekvő, kizárólag tapasztalati anyaggal dolgozó társadalomtudomány számára. Az a kérdés ugyanis fel sem merült, vajon egyes emberek, rétegek, osztályok nem cselekedhetnek-e érdekeikkel ellentétes irányban.
A fasizmus pedig éppen ezt a kérdést vetette fel, elméletileg és gyakorlatilag egyszerre, még a hatalomra jutását megelőző heves harcok folyamán. A probléma — röviden fogalmazva — a következő: sem a fasiszta, sem az antifasiszta tábor nem volt egységes, hanem mindkét oldalon különböző rétegek harcoltak. Mind a fasiszta, mind az antifasiszta fronton voltak nagytőkések, kispolgárok, nagy- és kisbirtokos parasztok, dolgozó és munkanélküli munkások. Ezt a tényt akkor, a harcok közepette, mindkét oldalról megpróbálták tagadni, ma azonban már senki sem vonja kétségbe. Nyilvánvaló, hogy egyazon osztályok tagjai egymás ellen, különböző osztályokhoz tartozók, tehát per definitionem különböző érdekűek pedig egymás mellett küzdöttek. Ami más szóval úgy is kifejezhető, hogy a fasizmust antifasizmus arcvonalai nemcsak nem fedték a társadalom fő osztályainak frontjait, de csaknem merőlegesen metszették azokat. A tőkés osztályok megoszlásáról természetesen akkor sem lehetett, ma sem lehet pontosabb adatokat szerezni, inkább csak egyes jellemző példákra fogunk a következőkben hivatkozni. Az azonban ma már bizonyítottnak tekinthető, hogy a német fasizmus hatalomra jutását közvetlenül megelőző periódusban a német munkásosztálynak (ideértve az úgynevezett „lumpenproletariátus” számszerűleg nem túlságosan jelentős rétegeit is) körülbelül fele volt fasiszta vagy szimpatizáns, másik fele antifasiszta.
Nézzünk szembe e kétségtelenül újszerű és igen nagy jelentőségű ténnyel, s azokkal a következményekkel, amelyek belőle adódnak. Ne próbáljuk, a probléma jelentőségét azzal csökkenteni, hogy azelőtt sem felelt meg mindig az egyes osztályok öntudata valóságos helyzetüknek. Ez igaz, hiszen a „hamis tudat” kérdésével éppen Marx foglalkozott addig el nem ért színvonalon. Itt azonban többről, sőt másról van szó. Arról, hogy egyes osztályok, vagy azok jelentős részei, a teljes átpolitizáltság állapotában a döntőnek látszó küzdelembe érdekeikkel merőben ellentétes oldalon vetették magukat.
Ha elfogadjuk tényként, hogy a fasizmus-antifasizmus ellentéte, annak a periódusnak döntő, a társadalom minden rétegét létében érintő kérdése volt — s ezt el kell fogadnunk, többek között azért is, mert éppen ez az ellentét politizálta olyan szélességben és mélységben a társadalmat, amilyenhez hasonlót csak a modern forradalmakban láttunk — akkor látszólag a következő alternatíva előtt állunk: vagy tudomásul kell vennünk, hogy az eddig használt osztályfogalom nem kielégítő, nem pontos, nem használható (mert az egyazon osztályhoz tartozás kritériuma a termelésben betöltött azonos szerep, amiből nagyjában azonos érdekek következnek, ezekből pedig minden szociológiai irányzat az érdekek tudatosodásával párhuzamosan megfelelő társadalmi magatartást és cselekvést posztulált); vagy arra kell következtetnünk, hogy az osztályharc többé nem legfőbb mozgató ereje a társadalmi küzdelmeknek (hiszen az adott korszak legfontosabb küzdelmében nem az osztályellentétek, hanem más valami állította szembe egymással Európa legfejlettebb ipari országának tízmillióit).
Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy mindkét feltevés homlokegyenest ellenkezik a marxi történelem- és társadalomfelfogással, sőt az ismeretes többi olyan szociológiai iránnyal is, amely a társadalmi ellentéteket és küzdelmeket materiális érdekekből vezette le, s azok fokozatos tudatosodására következtetett. Annak, aki nem dogmának, csalhatatlan kinyilatkoztatásnak tekinti a marxizmust, hanem eleven tudományos módszernek, szembe kell néznie a problémának ezzel a részével is. Számunkra a marxizmus nem érinthetetlen szentség, hanem „csak” a munkásosztály forradalmi küzdelmének eddig el nem ért tökéletességű tudományos kifejezése, tehát addig érvényes, amíg tudományos módszerek általában: amíg nem lehet, vagy a valóság, a „csökönyös tények” ellenállhatatlan nyomása alatt éppen nem kell pontosabbat, használhatóbbat állítani helyébe. A munkásmozgalom e névre annyira-amennyire méltó teoretikusai is érezték ezt, ha eleinte tagadni próbálták is vagy a problémát, vagy jelentőségét. Mihelyt a német fasizmustól akár térben, akár időben olyan távolságba kerültek, hogy az tudományos vizsgálat tárgyává válhatott s különösen mikor megindult az ön- és egymást igazolások áradata, erre a problémára is választ próbáltak adni.
Az első — kevéssé tudományos, de annál elterjedtebb — válaszkísérlet szerint a marxi osztályfogalom változatlanul érvényes ugyan, de az uralkodó osztály ideológia-apparátusa a tömegeket érdekükkel ellentétes cselekvésekre bírhatja rá. Közkeletű fogalmazásban: a fasizmus a tőkésosztály óriási méretű blöffje, amelynek célja a dolgozó osztályok félrevezetése. Eltekintve attól, hogy e felfogás megható és gyermekded módon egyszerűsíti a fasizmust (többek között tisztán ideológiai jellegűnek fogja fel, amivel nem akarjuk kétségbe vonni, hogy ideológiai mozzanatai is igen jelentősek — csak éppen részigazságokból lesznek legkönnyebben teljes tévedések), nyilvánvalóan lemond az osztályharcnak, mint elsődleges társadalmi mozgatóerőnek elméleti — és következéskép gyakorlati — fenntartásáról. Világos ugyanis, hogyha egyszer és pedig élére állított társadalmi helyzetben sikerült az uralkodó osztálynak az elnyomott osztályokat „félrevezetni”, semmi sem zárja ki, hogy ez ne sikerüljön később, akár folyamatosan is, és így ne lehessen az osztályharcot „megszüntetni” vagy „semlegesíteni”. De ellentétbe kerül a materialista történelem felfogással is, mert a felülről csinált “ideológiát” éppen a társadalom egy fordulata, a tömegek addig el nem ért mérvű politizáltsága idején erősebb tényezőnek tartja, mint az anyagi valóságot, s a tényleges osztályérdekeket. És végül: az osztályfogalom is tartalmatlanná válik, ha az osztályháborút, mint a társadalomváltozás elsődleges és alapvető erejét kipreparálják belőle. Mi jelentősége van az osztálynak, ha a hozzátartozás nem határozza meg nagyjában-általában a társadalmi cselekvés fő irányát és határát is? Újabb bizonyíték ez arra, hogy a vulgármarxizmus a marxi értékek legveszedelmesebb rombolója. Ugyanilyen eredményhez vezet az a valamivel komolyabban megfogalmazott állásfoglalás, amely az osztályerők öntudat- és cselekedetformáló hatását csak általánosságban, és hosszabb történelmi távra tekinti bizonyítottnak. E körvonalakon belül az esetenkénti konkrét magatartást vagy cselekvést nem-gazdasági erők, köztük ideológiaiak, legalább is jelentősen befolyásolják, eltorzíthatják, rövidebb időre eltéríthetik, mint az iránytűt a légköri elektromosság. A fasizmust e felfogás a vallással, osztályneveléssel, sajtóval stb. stb. analóg, részben tudatos, részben spontán befolyásoló kísérletnek tekinti, mely legfeljebb méretekben s technikájában különbözik amazoktól. Az ideológiai tényezők jelentős szerepét vulgármarxistákon kívül senki sem tagadta, legkevésbé maga Marx és méltó utódai; de egyikük sem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget, mint a materiális tényezőknek. Feltételezték, hogy a materiális érdekek felismerésének, tudatosodásának folyamatát ideiglenesen megakaszthatják, késleltethetik: de arra igazán nem gondoltak, hogy a már politizált tömegeket, a valóságos érdekeket „túlkompenzálva”, osztályhelyzetükkel ellentétes aktivitásba lökhetik, még hozzá olyan erővel, amilyennel az osztályérdekek jóformán sohasem hatottak. E felfogás hibája, belső ellentmondása ott van, hogy feltételezi például az 1930-as évek német munkásosztályáról a meglehetősen fejlett, forradalmi osztálytudatot; azt hiszi, hogy éppen e veszéllyel szemben mozgósították az uralkodó rétegek a fasiszta ideológiát, amely azután nemcsak semlegesítette a már kialakult osztálytudatot, hanem az osztály jelentős részét azzal ellenkező határozott magatartásra, szubjektíve csaknem forradalmi, pontosabban ellenforradalmi tevékenységre bírta. Ezt tartalmazza — többek között — az a szintén elterjedt vélemény, amely szerint a német uralkodó osztály a munkásforradalomtól való félelmében menekült a fasizmusba. Nyilvánvaló, hogy az ideológiai tényezők ilyen túlértékelése nem fér meg a materialista történelemfelfogás keretei között. Ami még nem zárná ki azt, hogy a magyarázat helyes. Csakhogy az uralkodó osztály analóg hasadására már semmilyen magyarázatot sem nyújt. És főleg nem ad választ fenti kérdésünkre: milyen jelentősége van az osztálynak, az osztályháborúnak, ha politikailag élre állított helyzetekben más, ellenkező irányú erők szabják meg nem is egyesek, de tízmilliós tömegek állásfoglalását.
A másik irányban — az osztály fogalom megvizsgálásával, revideálásával — komolyabb tudományos felkészültségű, de jóval kevésbé elterjedt kísérletek keresték a választ. Az egyik ilyen kísérlet, mely a német szocialista emigráció egy kis körében az ISK-ben (Internationaler Sozialistischer Kampfbund) született meg, tudatosan elveti a materialista történelemfelfogást, erkölcsi tulajdonságokból, a meggyőződés erejéből vezetve le az állásfoglalást. Tulajdonképpen tünete annak a nagy bomlásnak, amely részben oka, részben következménye a fasizmus sima, igazán komoly ellenállásra nem is találó győzelmének. Kritikáját önmagában hordja, és ki is mondja abban a változatában, amely következetesen végigviszi a gondolatot. Eszerint nem az osztályhoz tartozás határozza meg a társadalmi cselekvést, hanem megfordítva: azok tartoznak egyazon osztályhoz, akik nagyjából egyformán gondolkodnak, s a társadalom döntő kérdéseiben egyforma magatartást tanúsítanak. E felfogás legalább őszinte: nyíltan proklamálja a marxizmustól való elszakadást és Marx állítólagos determinizmusában látja a marxista szocializmus katasztrófájának egyik fő okát. Eltekintve attól, hogy a vád az eredeti marxizmus (ha nem is a Marx-epigonok) tökéletes félreértéséből ered, kritikai bátorsága mit sem változtat tautologikus voltán és ebből következő tudományos használhatatlanságán. A marxi osztály- és osztályharcelmélet jellegzetessége az ugyanis, hogy az egyes osztályhoz tartozást bizonyos objektív — pontosabban egyéni akaratoktól, sőt egyéni tudatformáktól független — helyzetből, a termelőfolyamatban betöltött szerepből vezeti le. Az egy osztályhoz tartozók tudatára nagyjából azonos — legalább is társadalmi síkon azonos — erők hatnak, ennélfogva osztálytudatossá válva egyazon irányban cselekszenek. Ez az elmélet vitatható, bírálható, mindenesetre ellenőrizhető is; mit kezdjünk azonban olyan felfogással, amelynek végső tartalma, hogy „az egyformán cselekvő emberek egyformán cselekszenek”? Tendenciája miatt érdekes és említésre méltó az a kísérlet, amely az ellentmondás okát ott keresi, hogy a marxi osztályfogalom kizárólag gazdasági jellegű, semmi tekintettel nincs a lelki, főleg a tudatalatti lelki tényezőkre, aminthogy nem is lehet, mert Marx korában — mint említettük — tudományos mélylélektannak még nyoma sem volt. Wilhelm Reich, a kiváló marxista pszichoanalitikus, az általunk feltett kérdésből indul ki nagyszabású kísérletében, amelynek bevallott célja a marxizmus és a pszichoanalízis szintézisbe olvasztása. A kísérlet értéke és jelentősége vitán felül áll, bár közvetlen eredménye az volt, hogy Reichet mind a pszichoanalitikusok, mind az ú. n. ortodox marxisták meg- és kitagadták. A mi kérdésünkre azonban rendkívül érdekes elmélete, az osztályfogalom pszichológiai elemekkel való kiegészítése nem ad választ. Az osztályfogalom kitágítása a marxi, gazdasági-társadalmi osztályfogalmat felrobbantja anélkül, hogy az új, elég bizonytalanul körvonalazott osztályfogalom determináns szerepét megnyugtatóan tisztázná.
Talán a legérdekesebb és szándékaiban leginkább a materialista történelemfelfogáson belül marad Max Adler tanulmánya („Wandlungen der Arbeiterklasse”, Der Kampf, Wien, 1932.) amely a termelésben beállott átalakulásból a marxi osztályfogalom változása, pontosabban a korábban többé-kevésbé egységes munkásosztály három elkülönülő s egymással részben ellentétes érdekű munkásréteg bomlására (szakmunkások, betanított munkások, munkanélküliek) következtet. (A szerkezeti munkanélküliségnek a proletár osztálytudatra gyakorolt hatásáról lásd még Paul Maresch helyenként igen mély és értékes tanulmányát: „Zur Entwicklung des proletarischen Klassentewusstseins”, Sozialistische Tribüne Brünn, 1935 december). E gazdasági rétegeződés következményének látja Max Adler a munkásosztály politikai szakadását, a szakmunkás-osztálytudatot nagyjában reformistáknak, a nem képesített munkásét forradalmi szocialistának, a munkanélküliét fasisztának minősíti. Elmélete nemcsak a marxi felfogással kerül ellentétbe — szándékai ellenére — hanem, sajnos, a tényekkel is. Mert egyrészt nyilvánvaló, hogy a politikai megoszlás még nagyjában sem fedi az általa helyenként színesen és érdekesen leírt rétegeket — a krónikus munkanélküliek például éppúgy tódultak a kommunista, mint a fasiszta párt felé — másrészt az is könnyen bizonyítható, hogy éppen a kapitalizmus legutóbbi szakaszában az úgynevezett munkásarisztokrácia jelentősége, különállása, biztonsága, magasabb életszínvonala láthatóan csökken. És végül: Max Adler fel sem veti a kérdést, nem hogy válaszolna rá — hogyan lehetnek a partikuláris rétegérdekek meghatározóbbak, döntőbbek, mint a kétségtelenül jelentkező bomlástünetek ellenére elsődlegesen fontos általános osztályérdekek? Végeredményben bármilyen nagy a különbség, olykor az ellentét például a dolgozó és munkanélküli proletár között, több az érdekazonosságuk, még a tudatos érdekazonosságuk is, mint mondjuk a munkásnak a tőkésével. És mégis azt láttuk, hogy a munkásosztály egyes részei szembe kerülnek egymással, különböző osztályok töredékei pedig együtt harcolnak — akár a hatalomra törő fasizmus mellett, akár ellene.
Természetesen nem áltatjuk magunkat azzal, hogy a problémát véglegesen, maradéktalanul megoldottuk. Véleményünk szerint a végleges és teljes megoldás nem is lehet csak elméleti. A munkásosztály egységéről, osztálytudatos cselekvéséről van szó, amely elméletileg sem valósítható meg, míg gyakorlati megvalósításának feltételei adva nincsenek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elméletnek a maga területén nem kell erőfeszítéseket tennie a megoldás felé. Csak így válhat részévé a munkásosztály felszabadító harcának, csak így válhat materiális erővé a marxi értelemben. Ehhez azonban mindenekelőtt az szükséges, hogy lehántsa a korszerűtlenné vált, kritikátlanul átvett, idegen osztályokból beszivárgott elméleti hatásokat magáról. Ha szembekerül állítólag ugyanahhoz a fronthoz tartozó állásfoglalásokkal, érzelmi szempontok nem csökkenthetik kritikája élességét. A mai marxisták, ha nem névben, de szellemben akarnak azok lenni, megint Marxhoz fordulhatnak példáért: azonos nevű, de ellentétes tendenciájú ellenfeleikkel szemben legyenek ugyanolyan kíméletlenek, mint Marx a Kommunista Kiáltványban.
Az előzőkben tárgyalt probléma megoldásánál is ilyen akadályokkal találjuk magunkat szemben. Sőt azt gyanítjuk, hogy a probléma megfogalmazása sem mentes az egyre növekvő, terjedő, legyőzhetetlennek látszó fasizmus hatásától. Elsősorban a német példára gondolunk itt, de hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a francia népfront kialakulása és küzdelmei (vagy hogy kisebb, de hozzánk egészen közelálló példákra hivatkozzunk, a magyar „függetlenségi mozgalom”) körül is. A szocializmus-kapitalizmus ellentét helyére a demokrácia vagy fasizmus alternatívája lép, ezzel párhuzamosan nem munkások és tőkések társadalmi ellentéte, hanem fasiszták és antifasiszták politikai küzdelme kerül előtérbe. Elméletileg nyilvánvaló, bizonyításra sem szorul, hogy az egyik a másikkal nem helyettesíthető. Az első esetben két társadalmi rend, a második esetben a kapitalizmus két, formailag ellentétes, történelmileg és okozatilag azonban egymásra következő fázisának szembenállásáról van szó. Ugyanígy nem egyenértékű a kapitalizmus két főosztályának totális társadalmi ellentétével két politikai mozgalom szembeállítása sem. Bennünket itt most kizárólag az osztály- és osztályharc fogalom érvényességének szempontjából érdekel. Már a II. fejezetben is említettük, hogy a fasizmus és antifasizmus ellentéte nemcsak nem fedi az alapvető osztályellentéteket, hanem bizonyos vonatkozásban keresztezi és semlegesíti. A III. fejezetben azt mutattuk ki, hogy a fasizmus nem forradalom a szónak abban az értelmében, amely új termelési-társadalmi rend létrehozását is tartalmazza. Nem a régi termelési rend lebontásáért, hanem konzerválásáért, s a fenntartásához elengedhetetlenül szükséges átalakításért küzd: aminek társadalmi megfelelője, hogy a politikai uralomért a harc nem a tőkés- és munkásosztály között, hanem lényegileg a tőkésosztály két frontja között áll. Ehhez hozzá kell tenni, hogy mindkét tőkés érdekeltség hatalmas kispolgári tömegeket vet a küzdelembe. Világos, hogy a tömegek nem a saját osztályérdekeikért, hanem egymással szemben álló tőkéscsoportok érdekeiért harcolnak — akárcsak az imperialista háborúban. A fejezet elején élesen fogalmazott ellentét feloldását ott kell kezdenünk, hogy megállapítjuk: a fasizmus kérdése nem a döntő társadalmi kérdés. Döntő továbbra is, a fasizmusban inkább, mint megelőzőleg, a tőke és munka ellentéte. Politikai formába öntve: az öntudatos munkásosztály nem a fasizmussal hanem a kapitalizmussal áll szemben. Nem egy fajtájával a tőkés termelésnek, hanem minden tőkés termeléssel.
Mint ahogyan a termelőerők az alapvető, minden változáson át állandó kapitalista termelőviszonylattal, a munkásosztály öntudatos csoportjai is a kapitalizmus egészével kerülnek szembe. Feladatuk győzelemre vinni — nem a demokráciát a fasizmus ellen, hanem a szocializmust a kapitalizmus ellen. Ez egyben a fasizmus elleni eredményes küzdelem egyetlen — bár egyelőre elvontan kijelölt — útja is. Könnyű volna kimutatni egyes vezetők, nevelők vagy rétegek szerepét abban a folyamatban, amely az osztályharctól a demokratikus politikai pártszövetségig, a társadalmat totálisan átalakítani akaró szocializmustól a kizárólagosan nemzeti mozgalomig vezet — visszafelé. Semmiképpen sem akarjuk egyének és pártok felelősségét csökkenteni, hibák, mulasztások, bűnök jelentőségét kétségbe vonni, ha itt is annak a meggyőződésünknek adunk kifejezést, hogy vezetők és pártok gyakran súlyos és csaknem helyrehozhatatlan tévedései és mulasztásai inkább tünetei, mint okai a munkásosztály nagy vereségének. Nyilvánvaló, hogy a munkásosztály, amely a siker reményében vehette volna fel a harcot, könnyen meg tudott volna szabadulni a meg nem felelő — akár „tehetetlen”, akár „áruló” — vezetéstől. És másfelől a szövetség más osztályok mozgalmával, a fennálló kapitalista rend védelme, az osztályfrontot állítólag helyettesítő szövetségek a munkásosztály időleges gyengeségét jelzik, s legalább részben az 1918 és 1923 közötti forradalmak vereségének történelmi következményei.
Mindez nem meríti ki az osztályfogalommal kapcsolatos problémát. Adósak vagyunk a válasszal arra a kérdésre, hogy mi az osztályok és az osztályháború jelentősége a fasizmus korszakában. Arra is válaszolnunk kell, mi okozta a tőkésosztály hasadását. Ennélfogva alaposabban meg kell vizsgálnunk az egyes osztályok új helyzetét, viszonyukat a fasiszta mozgalomhoz, majd győzelme után a fasiszta államhoz.
A fasizmus és a birtokososztályok
A II. fejezetben megkíséreltük annak kimutatását, hogy a fasiszta mozgalom és a fasiszta átalakulás a nagytőke döntően fontos részének, elsősorban a legmagasabb tőkeösszetételű iparokban érdekelt kapitalisták túlnyomó többségének szimpátiáját, gyakran aktív támogatását váltotta ki. Azt a következtetést vontuk le ebből, hogy a fasizmus az összkapitalizmus számára a legmegfelelőbb megoldás volt („Vernunftideologie”), melyet a nagytőke technikailag és gazdaságilag legfejlettebb, legkoncentráltabb, legmagasabb szerves összetételű része rákényszerített a tőke többi frakcióira. Ez azt jelenti, hogy a nagytőkések általános osztályérdekei a fasizmus mellett szóltak, viszont voltak olyan nagytőkések, akiket fontos részérdekek élesen szembeállítottak vele — különben nem lett volna szükség kényszerre. A nagytőkések általános osztályérdekei elsősorban a munkásosztállyal szemben mutatkoztak meg. A II. fejezetben röviden utaltunk a késő kapitalizmus akkumulációs zavaraira, a profitráta csökkenés tőkés szempontból katasztrofális arányaira és említettük, hogy a profitráta csökkenése ellen egyetlen eszköz állott a nagytőke rendelkezésére: a reálbérek azonnali radikális letörése. Elsősorban ez az a feladat, amelynek elvégzését a nagytőke — e tekintetben egyöntetűen — a fasizmustól várja. Polgári részről közgazdasági írók, gazdaságpolitikusok e tényt gyakran kétségbe vonják. Szerintük a fasizmus nem csökkentette lényegesen a munkásosztály bérjövedelmét, különösen, ha tekintetbe vesszük a munkanélküliek gyors felszívását. Sőt, szocialista részről is hallható olyan vélemény, hogy a fasizmus uralomra jutásával kétségtelenül meginduló konjunktúra más okokra vezethető vissza. (Olykor ugyanazok hangoztatják ezt, akik a fasiszta mozgalom győzelme előtt elvileg kizártnak tartották, hogy a termelést a mélypontról kimozdítsa, sőt a megoldhatatlan gazdasági válságtól várták a fasiszta rendszer rövid lejáratú bukását.) A magyarázatok között a fasizmus monetáris intézkedéseire, az állami „Ankurbelung”-ra, a nagyiparnak juttatott hatalmas közületi megrendelésekre hivatkoznak. Nyilvánvaló, hogy mindezek a magyarázatok, amelyek feltételezik, hogy a termelés példátlanul mély válságát a tulajdonképpeni termelési szférán kívüli intézkedésekkel (tőkecirkuláció, pénzforgalom stb.) lehet megoldani, ellentétesek a marxi felfogással, akkor is, ha „ortodox marxisták” szellemi tehetetlenségét akarják leplezni. A marxizmusra ezúttal sem perdöntő érvként hivatkozunk, hanem csupán az elméleti frontok tisztázása érdekében. Ezen túl természetesen elismerjük és vállaljuk a bizonyítás kötelességét arra vonatkozólag, hogy a fasizmus hatalomra jutása a termelés azonnali fellendülését, a profitráta gyors emelkedését és a munkásosztály életszínvonalának azonnali radikális leszorítását eredményezte. Bár jelen tanulmánynak nem célja statisztikák feldolgozása, e ponton néhány jellemző, gondosan megvizsgált, legtöbbnyire hivatalos német és olasz forrásból származó adattal kell érvelnünk. A munkásosztály életszínvonalának alakulásával kapcsolatos adatokat később, a munkásosztályra vonatkozó fejezetben fogjuk felsorolni; itt csak a nagytőkés osztály általános érdekeire és a fasizmus valóságos társadalmi szerepére fényt vető néhány számot közlünk.
Az általános termelési kapacitás alakulását és az amúgy is túlakkumulált, igen magas átlagos tőkeösszetételű német ipar további szerkezeti változását a következő számok mutatják:
Havi termelés 1000 tonnában:
| Év | nyersvas | nyersacél | hengerelt vas |
| 1932 | 329 | 481 | 394 |
| 1933 | 439 | 634 | 516 |
| 1934 | 729 | 992 | 777 |
| 1935 | 998 | 1291 | 1002 |
Termelés a kapacitás %-ában:
| 1929 | 1937 | |
| Termelőeszköz-iparok | 67 | 73 |
| Fogyasztási cikkek termelése | 67 | 56 |
Itt nem hasonlíthattuk össze a fasizmust közvetlenül megelőző időszakot pl. a fasizmus első évével, részben, mert az átalakulás hatásai az ipari termelésben csak hosszabb idő múlva mutatkoznak, részben, mert ügyelnünk kellett arra, hogy konjunkturális szempontból egyenértékű szakaszokat hasonlítsunk össze. Az 1937. évet, amely a nemzetiszocialista négyéves terv befejezésére következett, és egyben a konjunktúra csúcspontja volt, azért kellett 1929-cel, a megelőző prosperitás tetőfokával szembeállítani. Ha 1937-et pl. 1932-vel hasonlítottuk volna össze, sokkal élesebb ellentétet látnánk. Célunk azonban nem agitáció, hanem lehető objektív vizsgálat.
Az egyes vállalatok tőkeerejének értékelése mellett a nagytőke szubjektív hangulatát ma is minden vezércikknél, programnál és szónoklatnál világosabban és őszintébben tükrözik a tőzsdei árfolyamok, s hogy e hangulat a fasizmussal szemben éppen nem volt kedvezőtlen, mutatják az alábbi számok:
Részvényárfolyam:
| 1933 I. 2-án | 1933 I. 20-án | 1933 V. 2-án | 1937 XII. 28-án | ||
| Rüdgerswerke | Rm. | 44.- | 43.- | 63.- | 147.- |
| Holzmann | Rm. | 62.- | 47.- | 68.- | 155.- |
| Daimler | Rm. | 19.- | 20.- | 35.- | 137.- |
| Siemens | Rm. | 121.- | 120.- | 133.- | 205.- |
| I. G. Farben | Rm. | 96.- | 103.- | 148.- | 158.- |
Anélkül, hogy túlértékelnénk a tőzsde gazdasági barométer szerepét, néhány tényt leszögezhetünk. A Schleicher-kísérlet alatt a tőzsde hangulata tartózkodó volt, az árfolyamok inkább lemorzsolódtak. Május elejéig, amikorra az új honfoglalás befejeződött, a tőkések bizalma és önbizalma egyre nőtt, az új rendszer harsány antikapitalista szólamaitól alig befolyásoltan. Az év végéig a vezető nehézipari vállalatok megduplázták árfolyamukat. A tőzsde indokolt optimizmussal tekintett az új aranykor elé. Valamennyire eltér a nehézipari papíroktól az I. G. Farbenindustrie részvényárfolyamának görbéje. Ez a hatalmas konszern bonyolult nemzetközi kapcsolatai, és igen jelentős kivitele miatt autarkiaellenes volt; egy ideig, mint ismeretes, szemben állott a nemzetiszocializmussal, sőt állítólag erőteljesen támogatta Schleicher tábornok kormányát. Ami persze nem akadályozta abban, hogy az aranyesőből szintén részt kérjen. A tőkésosztály általános érdekei egyértelműek. S hogy várakozásai nagyrészt teljesültek, a következő adatokból is láthatjuk:
A berlini tőzsdén jegyzett értékpapírok árfolyamai és osztalékai:
| Osztalék | Árfolyam (1924/26: 100) | ||
| Millió Rm. | % | % | |
| 1932 XII. 31. | 290 | 2.83 | 67.67 |
| 1933 XII. 31. | 313 | 3.27 | 78.58 |
| 1934 XII. 31 | 322 | 3.53 | 91.44 |
| 1935 XII 31. | 352 | 4.26 | 108.83 |
| 1936 XII. 31. | 352 | 5.09 | 128.48 |
A német tőkésosztály egy másik csoportja, a nagybirtokosoké sem lehetett különösen elégedetlen. A földbirtokok kimutatott jövedelme, amely pedig adóalapul szolgálván, bizonyára nem nagyobb a valóságosnál, 1932-től 1935-ig 1480 millió márkáról 3027 millió márkára emelkedik. A földmunkások száma 1934/35-ben 20%-kal emelkedik, a nekik kifizetett bérek összege 1%-kal csökken. (Wirtschaft und Statistik 1935. XII.) Ami a német összkapitalizmust illeti, Woytinski számításai szerint a teljes német tőkenyereség 1933-ban 11.1 milliárd márka, 1936-ban 18.8 milliárd márka volt. Ebből bizonyára kiteltek a felduzzadt államapparátus és pártbürokrácia megnövekedett költségei, s megtérültek a nemzetiszocialista mozgalomba előzőleg befektetett összegek is.
Amint említettük, a munkásosztály reálbéreinek, életszínvonalának alakulására vonatkozó adatokat más helyen csoportosítjuk. Arra a kérdésre: honnan került ki e hatalmas többletprofit, ideiglenesen egy idézettel jelezzük a választ: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal fenntartására. Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak.” (Göbbels propagandaminiszter 1934. április 13-i rádióbeszédéből.)
Az állammal szemben a nagytőkés osztály érdekei már nem voltak ugyanolyan egyértelműek, mint a munkásosztály ellen. Erre utaltunk az I. G. Farben példájánál is. De azért itt is sok mozzanat mutat egy irányba. A termelés közvetlen és döntően fontos tényezőjévé való államapparátus felett a nagytőkének sokkal közvetlenebb, sokkal hatékonyabb ellenőrzést kell gyakorolnia, mint amilyet a liberális-demokratikus politikai formák lehetővé tettek, már azért is, mert a nagytőkét közvetlenül kiszolgáló államapparátus végezheti el a számára legfontosabb és legsürgősebb teendőt: a munkásosztály életszínvonalának letörését, szervezeteinek szétzúzását (még a polgári társadalom szempontjából ártalmatlan reformista szervezetekét is, ha azok osztályjellegűek voltak, tehát a lefojtott osztályerők politizálásának elvi lehetőségét tartalmazták.) Ezt a gazdasági, társadalmi és politikai megkötözést az aránylag igen szervezett német munkásosztállyal szemben nem lehetett olyan privát erőszakszervezetekre bízni, amilyenek az Egyesült Államokban például elég jól beváltak egy-két évtizeddel ezelőtt. Csak a páratlanul megerősödött államszervezet volt képes reá. Sőt, amint még majd részletesebben kifejtjük, a régi szervezetek széttörése nem is volt elég. Részben pótolni kellett őket, vagy legalább is kanalizáló szerepüket. A munkásosztályt nem lehetett „egyedül hagyni”. Új szervezeteket kellett alkotni — ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mellett, — amelyek az általános osztályérdekkel szemben partikuláris üzemi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások „közös érdekeit”. S ha esetleg a „közös” érdekek állandóan hangsúlyozott, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegekbe kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályérdekellentét, döntőbíróként, sőt voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az „ideális összkapitalistával” azonos, mint ma. A korporációkról, a német nemzetiszocialista üzemi szervezetekről, a munkafrontról ebben a vonatkozásban még beszélünk. Látni fogjuk, hogy nem utolsó feladatuk — s a nagytőkések állama e feladatot is példásan oldja meg — a munkásosztályt mintegy állandó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a „közös nemzeti” érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól és így lefogni az öntudatlan osztályérdekek meghatározta hangulatokat.
Más általános igényeket is támasztott a nagytőke a fasiszta állammal szemben. Az óriási válságban 60%-ig megbénuló hatalmas termelési apparátus újra megindításához a jövőbeli profit reményén kívül más közvetlen „Ankurbelung”-ra is szükség volt. Ezt a feladatot is a már erősen „ökonomizált” hatalmas tőkék felett rendelkező állam vállalta magára, óriási megrendeléseivel, amelyek jó része persze a nehéziparnak jutott. 1935-ben az egész német ipari termelés értéke 28 milliárd márka (átlagosan 26%-os profitráta mellett). Ebből 57%, 16 milliárd esik a katonai és egyéb állami megrendelésekre. Együtt járt ezzel a bankjegyforgalom gyors szaporodása: 1933-ban 5570 millió Rm. 1938-ban 8153 millió, amihez 782 millió Rm. külön emisszió járul, a még Brünning idejében kezdeményezett adóelőleg jegyek (Steuer-scheine) beváltására. Figyelembe kell venni azt is, hogy a válság idejében igen lassú pénzforgalom a konjunktúrával párhuzamosan gyorsul, hogy továbbá a birodalmi államadósság, amely 1932-ben 8478 millió Rm. volt, 1933 decemberéig, tehát a fasizmus első éve alatt 40%-kal 11.329 millióra, 1935 végéig körülbelül 32 milliárdra emelkedett, amihez az országok és községek körülbelül 15 milliárd összegű adóssága járult. Mindez békeidőben. De a fenti adatok jelentősége nem abban van, hogy a fasiszta állam adósságterhei „elviselhetetlenül megnőttek”, mint ezt jámbor liberálisok és reformista szocialisták remélték, hanem elsősorban abban, hogy a válság technikai megoldása is állami feladattá vált: a túlakkumulált német nehézipar tőketöbbletszükségletét, elsősorban mobil és forgótőkeszükségletét az államnak kellett ellátnia. Ez azonban, akárcsak a majdnem inflációs tünetek, már nem találkozott a nagytőkések osztatlan helyeslésével. A pénzhigítás reálbért tovább csökkentő hatása ugyan általános rokonszenvet váltott ki, de az adós-hitelező viszonylat befolyásolása már megzavarta az összhangot és — bizonyos mértékig — hozzájárult az ipari tőke és banktőke ellentéteinek kialakításához. (Érdemes megjegyezni, hogy a Roosevelt-féle hitelinfláció és a dollárleértékelés hasonló hatásokat idézett elő az Egyesült Államokban, ahol az ipari tőke, a ménkű nagy „munkásvédelem” ellenére általában Roosevelt mellé, a banktőke ellene állt ki.) Összefoglalólag megállapíthatjuk, hogy a nagytőkés osztályt általános érdekei egyértelműen a fasizmus mellé állították. A hatalmasan felduzzadó profittömegből könnyedén lehetett fedezni az államapparátus szintén nem csekély mértékben növekvő költségeit, de még a fasiszta párthadsereg és párt-bürokrácia fenntartása is „belekalkulálható volt a rezsibe”.
Ami az egyes nagytőkés rétegek partikuláris érdekeit illeti, ezek részben háttérbe szorultak a fent említett általános osztályérdekek mellett, — ha másképpen nem, a fasiszta állam erőszakkal gondoskodott erről — részben pedig megoszlottak, egyes rétegeket inkább az új rend mellett, másokat inkább ellene hangoltak. A nagybirtok az addigi vámvédelem helyett a belső piac monopóliumát (s mellesleg az Osthilfe-botrány eltussolását) kapta hozományként. Ez sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint [Richard Walther] Darré dörgő, de nem túlságosan konkrét ígéretei „a paraszti rend megerősítéséről”, „a nagybirtok által bitorolt rög visszavételéről”. Már a középparasztság érdekei — ezekről külön fejezetben beszélünk — nem voltak ilyen egységesek. Itt csak megemlítjük, hogy a gabonaárak emelkedése a takarmányfélék drágulásával, tehát az állattenyésztéssel is foglalkozó középbirtokok üzemi költségeinek jelentős emelkedésével járt. A nehéziparnak a reálbérek letörésén, a mobiltőkék rendelkezésre bocsátásán kívül a külföldi adósságok és kamatok fizetésének beszüntetése jutott. A következő szakaszban pedig a hatalmas állami megrendelések, előbb a hadiiparok megteremtése, azután kapacitásuk végső határáig való kihasználása biztosította az ipari tőke a legmagasabb szerves összetételű, legracionalizáltabb és legfejlettebb, technikailag és gazdaságilag vezető részének feltétlen támogatását, — ha ugyan támogatásnak nevezhető még a nagytőkés osztály és a fasiszta magas bürokrácia fokozódó összeszövődése. Igaz ugyan, hogy az állami megrendelések növekvő tömege más hatással is volt: míg a fasizmus hatalomra jutása előtt s közvetlenül utána inkább a fasiszta szervezet függött a nagytőkétől, a fegyverkezési konjunktúra e viszonyt lassan megfordította. A nehézipar elsősorban megrendelését, de azonkívül nyersanyagellátás, tőkemozgás, új beruházások tekintetében is mind nagyobb mértékben az államra volt utalva. De a legnagyobb kapitalisták és az államapparátus azonosodása következtében ez csak kivételes esetekben vált feltűnővé, amikor egyes kapitalisták, vagy nagyvállalatok bármely okból szembekerültek az össztőke érdekeivel. És éppen, mert az államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított állam érdekei nem tűrtek ellenmondást, ily összeütközésekben a leghatalmasabb különérdekek is szinte kártyavárként omlottak össze. (Gualino 1928, Hugenberg 1933, Thyssen 1940, stb.)
A tőkeirányítás államosítása óriási méreteket öltött. A bankjegyforgalom növekedése és gyorsulása, a hatalmas állami kibocsátások csak kisebb részét teszik ki; a társadalombiztosító intézetek, majd a magánbiztosító vállalatok milliárdos tartalékai után a Németországban oly jelentős községi takarékpénztárak tőkéire, azután a bankok betétállományára is sor került. Mind e milliárdok a nehézipar felé ömlöttek, először az „Ankurbelung”, később a hatalmas új hadiüzemek létrehozása, majd a fegyverkezés részbeni finanszírozása céljából. Mindez a nehéziparok hallatlan felduzzadásához vezetett. A nehézipar és a könnyűiparok, majd a nehézipari tőke és a banktőke között így bizonyos rétegellentétek keletkeztek. Az exportra dolgozó vegyi ipar autarkiaellenes érdekeiről már beszéltünk. Párhuzamosak voltak a német fasizmus által halálra ítélt kisebb exportiparok és a hajózási vállalatok érdekei. (Az exportiparok óriási koncentrációs folyamaton mentek át, a nehézipari exportvállalatok 1933 után, a német gazdasági terjeszkedés szakaszában bőséges kárpótlásban részesültek.) A nyersanyag-elosztás, a vámpolitika, a tarifális intézkedések egész sora, a devizagazdálkodás mind-mind a nehéziparokat támogatta. (Az ágyú fontosabb, mint a vaj.) Hogy mi történt, ha valamelyik nehézipari monopólium érdekei összeütköztek nem-monopolisztikus tőkecsoportokéval, arra egyetlen példát hozunk fel. A német szénbányászat a legkoncentráltabb iparok egyike. A hatalmas bányaszindikátusok már régen nem érték be a termelés szabályozásával és központi elosztószervek létesítésével. Mohóságukban a szénkereskedelem profitját is ki akarták sajátítani, oly módon, hogy a nagy szénvásárlók kiszolgálását maguknak tartották fenn és külön kereskedelmi társaságokat alapítottak. A szénkereskedők — köztük régi, nagy tőkeerejű vállalatok is — állandóan küzdöttek e nekik támasztott verseny ellen, persze eredménytelenül. A nemzetiszocializmus hatalomra jutása után azzal a szépen hangzó indokolással, hogy régi nemzetiszocialisták és szövetségük vezetői a Führer „régi gárdájá”-hoz tartoznak, a kérdés szerződéses szabályozását követelték. S minthogy a Führer valóban a szénkereskedők szavazataival, de egyben a bányaszindikátusok pénzén került uralomra, követelésük teljesült. A szerződés főbb pontjai: csak a szénkereskedők egyesületének tagjai adhatnak el szenet. Tagfelvételről az egyesület vezetősége dönt. Viszont olyan fogyasztókat, akik egyszerre legalább 15 tonnát vásárolnak, a szindikátus tagjai továbbra is közvetlenül szolgálhatnak ki. A szindikátusi eladószervek akkor is eladhatnak, ha nem tagjai a kereskedők egyesületének. Aki legalább 1500 tonnás kötést mutat fel, azt fel kell venni a tagok sorába. Nyilvánvaló, hogy kizárólag a bánya szindikátustól függ, kivel létesít ilyen kötést. Mielőtt valamelyik céget törölnék a tagok sorából, előbb meg kell állapítani, nem tartozik-e az egyik szindikátus érdekkörébe. Ha igen, nem törölhető. Új tagok felvételéhez a szénkereskedő egyesület többségének hozzájárulása szükséges. De egyetlen szindikátusi tag tiltakozása esetén a cég nem vehető fel. Indokolás: meg kellett védeni a bányaszindikátus piacérdekeit. Ezt a szerződést a „szabad” szénkereskedők egyesülete kénytelen volt elfogadni, mert különben az illetékes minisztérium rendeletileg léptette volna életbe.
Ez az egy példa jellemzően mutatja a monopolisztikus ipari tőkeérdekeltségek s a nem-monopolisztikus — mert természetszerűleg nehezebben, közvetlen állami beavatkozás nélkül alig monopolizálható — kereskedelmi érdekeltségek áthidalhatatlan érdekellentétét. Már jórészt a „középosztály” problémáihoz kapcsolódik a monopoltőkének az a törekvése, hogy a termelési költségeket leszállítsa, a közvetítők nagy seregét — nagy- és kiskereskedőket, alkalmi eladókat, ügynököket — lehetőleg kikapcsolja, s a modern ipari organizáció elveit, amennyire lehetséges, az értékesítés, a piac területén is alkalmazza. Az a mohóság azonban, amellyel a kereskedelmi profit kisajátítására tör, a helyenként igen erős kereskedelmi tőkével állítja szembe. A profitráta-csökkenés idején a harc kíméletlen lesz, nemcsak az ipari és kereskedelmi tőkeérdekeltségek, hanem a monopolizált nehéziparok és a kevésbé koncentrált egyéb iparágak között is. Az a körülmény, hogy a nehézipar monopol árai a legnagyobb válságban is lassabban csökkennek, mint az átlagos árszínvonal, a vétel-eladás relációt, az árproblémát élet-halál harccá élezi ki.
De szembekerül a monopoltőke (amelyben az állam érdekeltsége egyre nő) a banktőkével is. A válság idején a kamatterhek „nem csökkenthető költségtétele” elviszi az egész alacsony profitot, vagy olykor annál többet is. Viszont a mobiltőke szükséglet éppen a válság idején a legnagyobb. A tőkeirányítás államosítása kielégítette a monopoltőke igényeit, de annál jobban sértette a banktőke érdekeit, amelyek országos és nemzetközi viszonylatban általában szabad tőkeáramlást követeltek volna meg. A kereskedelmi érdekeltségek fizették az autarkiatörekvések jelentős költségeinek jó részét is. A banktőke és ipari tőke viszonylata emellett nem kis részben hitelező-adós reláció. A mérsékelt pénzhigítás is szembeállította a még önálló, állami függőségbe nem került banktőkét a monopoltőke államával, s a már a fasizmus győzelme előtt a devalvációval kacérkodó nemzetiszocialista mozgalommal. Ennek a másik oldalon a „schaffendes Kapital” és a „raffendes Kapital” (alkotó- és rablótőke) mesterségesen kiélezett ellentéte felelt meg — „alkotó” tőke alatt az összes többi rétegeket kifosztó, a termelőerők további fejlődését akadályozó monopoltőkét kell érteni, „rablótőke” alatt pedig a renitens kereskedelmi és banktőkét — és e jelszónak az a páratlan előnye is volt, hogy megnyugtatta és biztosította a forradalmi szólamok miatt netán idegeskedő nagytőkéseket, viszont ugyanakkor kielégítette a fasiszta tömegek antikapitalista érzelmi beállítottságát. Klasszikus példa a fasiszta ideológiának az előzőkben már említett kettősségre. A monopoltőkének és államának kialakulása, láthatjuk, nem olyan harmonikus szerveződés, szövetkezés útján jött létre, mint ahogyan a folyamatot a század elején kellő elméleti felkészültséggel elsőnek tanulmányozó marxista, Rudolf Hilferding elgondolta. Ő „finánctőkének” nevezte a nagybankok és nagyipari szövetségek összeolvadásából keletkező tőkésszervezetek összességét, és felismerte a monopolkapitalizmus fejlődésének az államkapitalizmus „ideálja” (száz százalékig persze valószínűleg elérhetetlen ideálja) felé mutató irányát. Műve, melyben e folyamat egyes mozzanatait is szellemesen és előrelátóan írja le, kétségtelenül nagy hatással volt Leninre, imperializmus elméletének és általános stratégiájának kialakulásában egyaránt. A leglényegesebb ponton azonban tévedett Hilferding: a monopol-államkapitalizmus kialakulása hatalmas megrázkódtatásokon, óriási harcokon keresztül történt, előbb egy-egy ország határain belül, azután nemzetközi méretekben is. Harmonikus fejlődés, „GENERALKARTELL” létrejötte helyett a technikailag és gazdaságilag legfejlettebb, legkoncentráltabb, legmagasabb szerves összetételű tőke legázolja a szemben álló tőkés érdekeltségeket, bármilyen erősek. Az államtőke győzelmét nemcsak hatalmas túlsúlya teszi érthetővé, hanem elsősorban az, hogy a tőkések általános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli. Ez a fasizmus kialakulásának legjelentősebb mozzanata — az uralkodó osztály szempontjából.
Hilferding nagyszabású műve a finánctőke kialakulásának ideológiai kísérőjelenségeire és következményeire oly élesen és világosan mutat rá, hogy az — 1909-ből — szinte jóslásszerűen hat. (Magyarban nincs azonos értékű szó a „Voraussage”-ra, amely a metafizikus mellékízű „jóslás”-sal szemben szigorúan tudományos tartalmú: adott tapasztalatokból jövő eseményekre következtetést jelent.) Még az úgynevezett fajelmélet szerepét is előre látja és kimutatja e szerep rejtett okait:
„Ez az ideológia” (az imperializmusé) teljesen ellentétes a liberalizmussal; a finánctőke nem szabadságot, hanem egyeduralmat akar. Nincs érzéke az egyes kapitalista önállósága iránt, ellenkezőleg, meg akarja kötni. Irtózik a verseny anarchiájától és szervezettséget követel, persze csak azért, hogy felvehesse a versenyt magasabb fokon. Hogy mindezt elérje, hogy fennhatóságát megtartsa és növelje, az államra van szüksége… olyan államra, amely a világon mindenütt be tud avatkozni, az egész világot a finánctőke befektetési területévé tudja tenni… tud terjeszkedni és gyarmatokat hódítani. A liberalizmus ellenezte az állami hatalmi politikát, uralmát úgy akarva biztosítani az arisztokrácia és bürokrácia régebbi erőivel szemben, hogy az állam hatalmi eszközeit a lehető legszűkebb térre szorította. A finánctőke követelése ezzel szemben: korlátlan hatalmi politika; s akkor is az volna, ha a hadseregre és flottára szánt kiadások nem biztosítanának éppen a leghatalmasabb kapitalista rétegek számára jelentős piacokat, többnyire monopol-profittal. A terjeszkedés követelése azonban forradalmasítja a burzsoázia egész világnézetét is. Megszűnik békés és humanista lenni… Nem hisz a kapitalista érdekek összeegyeztethető voltában, tudja, hogy a verseny mindinkább politikai-hatalmi küzdelemmé válik. A békeideál elhalványul, az emberiség eszméjének helyébe az állam nagyságának és hatalmának eszménye lép… A nemzeti gondolat… amely eredetileg elismerte minden nemzetnek önálló államiságra való jogát, most átalakul a saját nemzetnek az összes többi fölé való emelésévé. Az ideál most: a „saját nemzet” számára biztosítani a világ fölötti uralmat, s ez a törekvés éppoly határtalan, mint a profit utáni hajsza, amelyből származik. A tőke a világ meghódítójává válik, s minden újabb elfoglalt ország egyben új határ is, amelyen át kell lépnie. E törekvés gazdasági szükségszerűséggé válik, mert minden megtorpanás csökkenti a finánctőke profitját, megtépázza versenyképességét… E gazdasági tendencia ideológiai igazolását a nemzeti gondolatnak abban a furcsa átalakulásában találja meg, amely már nem ismeri el minden nemzet jogát a politikai önrendelkezésre és függetlenségre és nem fogadja el a nemzeti határokon belül élő összes emberek egyenlőségének demokratikus elvét sem. A monopólium előjogai abban a kivételes helyzetben tükröződnek, amely ez ideológia szerint a „saját nemzet”-et megilleti. Ez a kiválasztott nemzet valamennyi közt. Minthogy az idegen nemzetek leigázása erőszakkal, tehát nagyon is természetes eszközökkel történik, úgy tetszik, mintha az uralkodó nemzet uralmát különleges természeti sajátságainak, tehát faji tulajdonságainak köszönhetné. A fajelmélet így a finánctőke hatalmi törekvéseinek természettudományosán álcázott indokolása; bebizonyítja, hogy a finánctőke politikája természetes és szükségszerű… míg azonban a külpolitika területén ez az ideál (az oligarchikus uralomé) látszólag az egész nemzetet magában foglalja, belpolitikailag a munkásosztállyal szemben a hatalmon lévők uralmát indokolja. A munkásság növekvő jelentősége ugyanakkor fokozza a tőkének azt a törekvését, hogy az államhatalmai a proletár-követelésekkel szemben még jobban megerősítse… Az imperializmus ideológiája megsemmisíti a régi liberális ideálokat. Nevet naivságukon… de miközben az illúziókat felbontja, újakat és nagyobbakat alkot helyettük. Józanul mérlegeli a kapitalista érdekcsoportok reális ellentéteit és az egész politikát egymással harcoló, de egyben szövetkező tőkés szindikátusok ügyének tekinti. De magával ragadó és mámorító lesz, amikor saját ideáljáról van szó. Az imperialista semmit sem akar magának; viszont nem is álmodozó és illúziókban élő… tiszta és éles szemmel nézi a népek küzdelmét, s fölöttük ott látja saját nemzetét… Az egyéni érdeknek magasabb érdek alá rendelése, ami előfeltétele minden társadalmilag életképes ideológiának, így megvalósul… a néptől idegen állam és a nemzet egybeolvad, a nemzeti gondolat a politika szolgálatába állt. Az osztályellentétek eltűntek, feloldódtak a közösség szolgálatában…” (Rudolf Hilferding: Das Finanz kapital, 426—429. o.)
Nem azért idéztük ilyen kimerítően Hilferdinget, mintha művét elméleti szempontból teljes értékűnek tartanók. Éppen a leglényegesebb pontokon: az akkumuláció zavarainak és a fejlődés harmonikus voltának kérdésében nyilvánvalóan tévedett. De jellemzőnek tartjuk, hogy a fasizmust, amelyet a régi munkáspártok általában, s különösen a reformista szocialisták egészen újszerű, váratlan jelenségnek, derült égből lecsapó villámnak vagy — az olasz fasizmus győzelme után hosszú évekig — a fejlődés irányával ellentétes epizódnak tekintettek, évtizedekkel előre lehetett látni, még politikai-ideológiai kísérőjelenségeiben is, a modern kapitalizmus általános törvényszerűségeiből le lehetett vezetni, még a harmonista, végső fokon reformista Hilferdingnek is. Kétszeresen bizonyító erejű ez: mutatja, hogy a fasizmus a nagytőke általános fejlődéstendenciáiból logikusan következett — de azt is, hogy a kapitalizmus előző szakaszából visszamaradt, önmagukat túlélt régi mozgalmak épp olyan képtelenek voltak ez általános tendenciák elméleti felfogására, mint a fasizmus elleni reális küzdelemre.
A monopolkapitalizmus korában vitathatatlanul a nagytőkéé a kizárólagos gazdasági és politikai vezetés. Mellette az uralkodó osztályokhoz tartozó — vagy azokról leszakadó — többi rétegek szerepe és jelentősége egyre csökken. Válságos helyzetekben, a társadalmi egyensúly felborulásának pillanataiban persze igen sok függhet magatartásuktól, egyébként azonban másodlagos. És minél alárendeltebb helyzetbe kerülnek a monopoltőkével szemben, annál ideologikusabbá (a szó eredeti, Marx használta értelmében: ideológia = hamis tudat, a valóságos viszonyoknak megfelelő teória ellentéte) válik társadalmi magatartásuk. Ez a legélesebben azoknál a mozgalmaknál tűnik ki, amelyek az „öntudatos középosztályt” akarják politikai szerephez juttatni. Vagy nem veszik komolyan e jelszót és tudatosan a vezető társadalmi réteg uszályába akarják fogni az „öntudatos középosztályt”, vagy ha komolyan veszik, vezetőik is áldozatai az ideológiának, ők maguk is a társadalmi valósággal ellentétes gondolatvilágban mozognak. Vagy félrevezetők, vagy félrevezetettek, harmadik eset nincs. Nem is lehet: mert a társadalmi valóság teljes — vagy akár hatásos cselekvésre elég alapot adó részleges — megismerésére csak olyan osztályok vagy rétegek képesek, amelyek ténylegesen fontos szerepet játszhatnak a társadalmi küzdelmekben. Ilyen szempontból másodrendű, statiszta-szerepet betöltő rétegeknek csak ideológiájuk lehet. Reális elmélet kialakításának előfeltétele ugyanis saját jelentéktelenségük — a középosztály esetében a szükségszerű hanyatlás — tudomásul vétele volna. Ezért kellett részletesebben foglalkoznunk a monopolkapitalizmus vezető, tulajdonképpen egyedül „uralkodó” osztályának, a nagytőkéseknek gazdasági-társadalmi érdekeivel (ez az osztály ismeri, tudatosan képviseli, és tervszerűen érvényesíti érdekeit, vagy legalább elvileg képes erre) és belső érdekellentéteivel. A birtokos osztályok többi rétegeinél inkább ideologikus magatartásról lehet szó és gyakran ez ideológiák szétbontása után juthatunk csak el valóságos társadalmi szerepük megvizsgálásához.
Az elmondottak nyilván ellentmondást fognak kiváltani, hiszen a középrétegeknek, különösen a fasiszta mozgalmak megnövekedése és hatalomra jutása óta „jó sajtójuk” van; az újabb politikai irodalomban is sok szó esik róluk, anélkül azonban, hogy a fogalom közelebbi meghatározását kapnók. Inkább negatívumokkal szokták e rétegeket a többi társadalmi osztálytól elhatárolni: eszerint a középrétegekhez azok tartoznának, akik a társadalmi rangsor közepén helyezkednek el, sem nem tőkések (vagy legalább is nem ,,komoly” tőkések), sem nem bérmunkások (vagy legfeljebb most lettek azzá és a változást még nem vették tudomásul). Láthatólag heterogén gyűjtőfogalom: az ilyen felületesen fogalmazott „középosztályba” kerülnek az úgynevezett szabadfoglalkozásúak, közép- és kistisztviselők, kisiparosok, kiskereskedők, a monopoltőke egész segédszemélyzete, az állami bürokrácia középső és alsó rétegei, kisbirtokos parasztság, stb., stb. Közös érdekről, általános osztályérdekről, egyöntetű magatartásról alig lehet beszélni. Fokozza a zavart, hogy a középosztály-problémát sokkal inkább napi politikai követelmények érdekében, mint elfogulatlan vizsgálódás céljából tartják napirenden. Hosszú időn át a marxizmust azzal „cáfolták”, sőt „döntötték meg”, hogy a koncentrációs folyamat megállt, várt következményei elmaradtak, s ha a válságok meg is ritkítják az önálló kisiparosok és kiskereskedők sorait (a mezőgazdasági koncentráció s a parasztság problémáival külön foglalkozunk), e számbeli csökkenést nemcsak kiegyenlíti, de sokszorosan meghaladja a tisztviselők, adminisztratív funkciót betöltők hatalmas szaporulata. Főleg a „középrétegek” társadalmi-politikai jelentőségének növekedésére szoktak azonban hivatkozni. Rokon felfogás az, amely — polgári és szocialista oldalon egyaránt — a fasizmus győzelmét elsősorban a középrétegek művének tünteti fel. Sokak szerint azért tódultak a „középrétegek” a fasizmus táborába, mert a szocialista mozgalom képtelen volt megszerezni, magához vonzani őket. Különösen kifogásolják e részről, hogy a munkásmozgalmak nem vették figyelembe a középrétegek nemzeti érzését. A kifogás már pusztán ténybelileg sem helytálló, mert a német szociáldemokrácia hazafiasságát igazán nem lehet elvitatni, a kommunisták pedig sokszor a nemzetiszocialistákkal keltek versenyre nacionalista jelszavakban. („Gegen Versailles”, „für nationale und soziale Befreiung” stb.) Igaz persze, hogy e nemzeti beállítottság okai elsősorban nem német társadalmi viszonyokban, hanem a nemzetközi helyzetben és a világpolitikában keresendők. Érdekes megemlíteni, hogy az első Népfront-kísérletek, amelyek főleg a „fasizmus tanulságaira” hivatkoznak, azonos eredményekhez vezettek. Itt is, mint a német fasizmus hatalomra jutása előtt („Eiserne Front” stb.), vagy az olasz fasizmus győzelme után (Aventino) a polgári pártokkal szövetkeznek a munkáspártok, mindkét esetben a sajátos osztályérdekek, a külön munkás-álláspont időleges feladása árán. A cél: a közép-rétegek megszerzése, „mozgósításuk a fasizmus ellen”, ami természetesen csak egy ízben és egy pillanatra sikerült, 1936-ban Franciaországban — ahol akkor valóságos fasiszta veszély nem volt. Ha már most a „középrétegek” osztályérdekét, valóságos társadalmi szerepét keressük, külön kell beszélnünk az egyes rétegekről, de legalább is el kell választanunk egymástól a „régi” és az „új” középosztályt. (Lásd: Friedriech Mark tanulmányát: . „Die neue Mittelklasse”, Sozialistische Tribüne, Brünn, 1936 április.) Már Hilferding is beszél könyvében „azokról a rétegekről, amelyeket rossz szokásból új középosztálynak neveznek mostanában”. Ami a régi középosztályt illeti, a koncentrációs folyamattól érintett önálló kisiparosok és kiskereskedők rétegét, ezek kisajátítása a kapitalizmus kezdete óta tart. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagyipari kapitalizmus kialakulásának előfeltétele volt a munkaerőknek a munkaeszközöktől való elválasztása, az önálló kézművesek tömeges proletarizálása. A fiatal, állandóan terjeszkedő kapitalizmus korszakában persze az új iparágak keletkezése, új területek kapitalizálása, s főleg az értékesítő folyamatban alkalmazott, jogilag, formailag még önálló egzisztenciák ideiglenes szaporodása elfedte e folyamatot. Ezért használhatták a liberális burzsoázia közgazdászai és gazdaságpolitikusai a középosztály problémáját faltörő kosnak a marxizmus ellen — ami mellesleg hízelgett is „az olyannyira fontos szerepet betöltő” középrétegek mind ideologikusabbá váló öntudatának. Így sikerült az önálló egzisztenciákat tömegesen elnyelő nagytőkének a középrétegek megsemmisítésének ódiumát a marxi szocializmusra hárítani, amely csupán felfedte e folyamatot. A sűrűsödő és élesedő válságok sem változtattak lényegesen e helyzeten: a „középosztály” — még gazdaságilag proletarizálódó része is — az uralkodó osztály nagyjában megbízható támasza maradt. Csak részben magyarázza ezt az a közismert tény, hogy az ideológiák általában lassabban változnak, mint a valóságos helyzet: hogy tehát a proletár sorba lesüllyedő kistőkések egyéni és rétegöntudata továbbra is polgári, sőt nagypolgári maradt, idegenkedő, gyakran ellenséges a munkásosztállyal szemben. Az ideológia szívósságát magyarázza az a körülmény, hogy a társadalmilag másodrendű osztályok öntudata mindig ideologikus, a munkásosztállyal szemben ellenséges beállítottságot — szintén csak részben — az az elképzelés, hogy a szocializmus „meg akarja semmisíteni” a középosztályt. A további magyarázatot már ott kell keresnünk, hogy e rétegek fejlődése a koncentráció folyamán igen egyenetlen, a belső ellentétek egyre nőnek és — éppen a mind ideologikusabbá váló tudatformákon át tükröződve — a részérdekek gyakran elfedik a tudatossá nem is váló általános érdekeket.
A monopolkapitalizmus kezdetén a nagytőke a kis egzisztenciák összességével áll szemben. A legmagasabb tőkeösszetételű iparágaik magasabb profitja az alacsonyabb tőkeösszetétellel dolgozók profitjából kerül ki. A külön kartellhasznot részben a nem szövetkezett tőkések fizetik. Az általános érdek tehát a monopoltőke ellen fordítaná a „középosztályt”. De ez érdekeket más érdekek keresztezik. Így a munkásosztály követeléseivel szemben közös az ellenállás, sőt, minthogy a kisebb tőkések számára a szociális terhek sokkal súlyosabbak, gyakran elviselhetetlenek, szocialista ellenes magatartásuk rendkívül harcias. S mert az addig ideologikus munkásellenességhez — a proletár követelések és a szociálpolitikai vívmányok kialakulásával — reális ellentét is járul, a proletarizálódó „régi középosztályból” kerülnek ki a nagytőke első rohamosztagai — a szónak mind közvetlen, mind átvitt értelmében. Megint érdekes rámutatni a fejlődéstendenciák azonosságára „fasiszta” és „antifasiszta” országokban. A francia népfront azzal a bevallott céllal alakult meg, hogy a középosztály és a munkásosztály antifasiszta szövetségét megteremtse. Csakhogy a szövetségben döntő súllyal fellépő munkásosztály reformista szociálpolitikai követelésekkel állt elő, amelyeket teljesíteni kellett. E látszólag élesen antikapitalista követeléseket a nagytőke aránylag könnyen engedte magára kényszeríteni, — a kisiparosok és kiskereskedők számára azonban az újabb terhek valóban elviselhetetlenek voltak. A nagytőke így kárpótlást nyert a kis konkurensek tömeges elhullásában, piacai bővülésében, monopolhelyzete megszilárdulásában, s egyik része fokozatosan kisajátította magának a Népfront politikai homlokzatát — míg a munkásosztály és középosztály tervezett szövetségét felrobbantotta az a tény, hogy a munkáskövetelések súlyát a nagytőke a középosztályra hárította át. Ugyanígy közös a kartellek érdeke a nem szövetkezett kistőkésekével a vámvédelem, majd a belső piacmonopólium, az „autarkia” követelésében, — amely autarkia természetesen sohasem vonatkozik például az illető iparok fontos külföldi nyersanyagaira. Ezenkívül mind több kistőkés jut közvetett vagy közvetlen függőségbe a nagytőkétől. Azok az egykor önálló kereskedők például, akik a valóságban már csak ügynökei, eladási fiókjai a szeszkartellnek, utóbbi konjunktúrájából morzsákat kapnak, válságának viszont első áldozatai. Ugyanez történik a nagyáruház s az általa foglalkoztatott kisiparosok (bedolgozók) viszonyának esetében; s a példák tetszés szerint szaporíthatók. Az ipari kisüzemek egész sora a nagyüzemek számára dolgozik, még az oly magas szerves összetételű és koncentrált nehéziparban is: ilyenek a javító-üzemek, a műszerészek, a mintakészítő műhelyek stb. stb. Az elektromosságra való áttérés még némi technikai decentralizációt is lehetővé tesz, bár az adott termelőviszonyok ezt igen szűk térre szorítják.
Politikailag azt jelenti ez, hogy míg a kapitalizmus kezdetén a kismesterek általános érdekeiknek megfelelő, bár reakciós-utópista magatartást tanúsítottak, s a legélesebben szemben álltak a nagytőkésekkel, addig a késő kapitalizmus „középrétegei” kötve vannak a monopoltőkéhez, munkásellenes és ideologikus tudatformáikon keresztül atomizálódott elemeik a monopoltőke legmegbízhatóbb támaszai, követeléseinek valóban önzetlen támogatói lesznek. Önálló gazdasági követeléseik nincsenek, vagy ha vannak, utópikusak, s ezért önálló politikára is képtelenek. Így készséges kiszolgálóivá lesznek a monopoltőke mozgalmának, a fasizmusnak, hiszen az uralkodó érzelmi elem bennük a munkásellenesség. Már Hilferding is látta e tendenciát: „A munkásosztály gazdasági ellenfeléből politikai ellenség lesz, a politikai szabadságot, melyet ő már nem tud kihasználni; kulisszának tekinti a munkásosztály növekvő gazdasági és politikai jelentősége számára. Reakcióssá lesz, és minél kisebb háza van, annál korlátlanabb úr akar lenni abban. »Erős kezet« követel, és hajlandó minden erőszakot támogatni, amely a munkásság ellen irányul. Így lesz a diktatúra hívévé, rajong a fegyverkezésért, s a bürokrácia mindenhatóságáért… az imperialista osztályok legértékesebb szövetségesévé lesz.” Nagy vonalakban itt is helyesen látta előre Hilferding a fejlődést, csak abban tévedett, hogy folyamatosnak, nagyobb zökkenők és megrázkódtatások nélkülinek gondolta.
A fasizmust ugyanis a koncentrációs folyamat hallatlan méretű kiszélesülése és gyorsulása előzte meg. Eddig védett és viszonylag biztonságban lévő kis- és középpolgári rétegek alatt máról holnapra megnyílt a föld. A kispolgár dühe és elkeseredése a „rendszer” ellen fordul, forradalmárrá lesz. De mert a rendszerből csak politikai kulisszákat lát, a kizsákmányolásból csak az uzsorát, a bankkamatot, a növekvő adót, a drága társadalombiztosítást, s mindenekfölött a magas munkabért veszi észre, forradalma ellenforradalom. Az ideológia mind „ideologikusabb”, mind valóság ellenesebb lesz. Így válik alkalmassá a „régi középosztály” túlnyomó többsége a nagytőke által kiosztott szerep betöltésére, hogy a további koncentrációt, a gazdasági és politikai monopóliumot e koncentráció áldozatainak tömegmozgalma harcolja ki és teljesítse be.
Némileg más a helyzet az „új középosztály” körül. Hilferding alattuk az ipari és kereskedelmi nagyüzemek alkalmazottainak tömegét értette, akiknek bonyolult hierarchiája a proletariátustól a tulajdonképpeni vezetők alsó határáig terjed. Szerinte ezek száma gyorsabban nő, mint a munkásosztályé, mert a tőkeösszetétel emelkedése a munkáslétszám viszonylagos, sőt, néha abszolút csökkenését idézi elő, míg az alkalmazottak száma az üzem — tehát az állandó tőke — növekedésével párhuzamosan, ha nem is arányosan, emelkedik. Polgári Marx kritikusok is e jelenségre szoktak hivatkozni, amikor a középosztály növekvő számát és fontosságát hangsúlyozzák. Ma már nyilvánvaló, hogy az adminisztratív személyzet növekedése csak átmeneti jelenség, csak a monopolkapitalizmus első periódusában mutatkozik. A kisebb tisztviselő ma már minden előképzettség nélkül végezheti munkáját, alig különbözik a betanított munkástól. A racionalizálás az irodákba is bevonult s a tisztviselői munka gépesítésének még igen nagy további lehetőségei vannak. Éppen a legfejlettebb tőkés országokban — ahol tehát az alkalmazottak arányának leginkább kellene növekednie — a tőkeösszetétel emelkedését a munkáslétszám alakulása szempontjából az új szférák kapitalizálása kiegyenlítette, s Európa három legfejlettebb országában az ipari proletariátus ma — de már vagy tizenöt év óta — a népesség abszolút többségét teszi (Németországban, Angliában és Belgiumban).
Az alkalmazottak — magán- és állami alkalmazottak — tudatát az a tény határozza meg, hogy e területen a feljebb jutás lehetősége, legalább is két-három évtizeddel ezelőtt, látszólag mindenki számára adva volt, a verseny az egyes alkalmazottakat egymással szembeállította, egységes rétegöntudat kialakulását lehetetlenné tette, vagy legalább is nagyon megnehezítette, emellett a versenykapitalizmus korából visszamaradt társadalmi értékelés (mely abból az időből származott, mikor a tulajdonos, vállalkozó és „vezető” szerepe még nem vált el egymástól) éles határvonalat vont az alkalmazotti réteg és a munkásosztály között. A szembeállítás persze annál ideologikusabb lett, minél nagyobb lett a munkaerő túlkínálat az úgynevezett szellemi pályákon, de ez csak élesítette az egyéni versenyt és éppen nem hatott az egységes rétegöntudat kialakulásának irányában. Ehhez különben is ugyanolyan pszichológiai öngyilkosság kellett volna, mint a „régi középosztálynál”: a karrier illuzórikus voltának felismerése, önkéntes egyéni lemondás a vélt előjogokról, a különleges életformák feladása. Már pedig éppen a letűnő, társadalmi jelentéktelenségre ítélt rétegek könnyebben követnek el — valóságtól idegen tudatformáik következtében — politikai öngyilkosságot, mint pszichológiait. Ez új középosztály rövid virágkorára következő pauperizálódása ennélfogva nem növekvő öntudatosodást eredményezett, hanem épp ellenkezőjét. Azok, akik a társadalmi valóság felismeréséig el tudtak jutni, kiszakadtak a rétegből, és egyénileg csatlakoztak a munkásosztály mozgalmaihoz — néha már szinte gyanúsan tagadva még azt a nevelési különbséget is, amely a proletariátustól elválasztotta őket, máskor viszont a munkás-mozgalomban keresve terepet arra az érvényesülésre, amelyet a monopoltőke lehetetlenné tett a társadalomban. A réteg túlnyomó többsége azonban annál nosztalgikusabban vágyódott a „régi szép idők” után, minél távolabb került tőlük; annál vastagabb ideológia falat épített maga köré, minél keményebben verte az illúzióromboló valóság. Általában képzettebb, mint a „régi középosztály”, de csak annyira, hogy hajlamosabb a felületes általánosításra, még könnyebb prédája az imperialista-monopolkapitalista jelszavaknak, érdekeltnek tartja magát nemcsak vállalata, de az „össztársadalom”, a „nemzet” sorsában, a proletár szocializmus elméletét idegennek, gyakorlatát pedig személyes fenyegetésnek érzi. És mert társadalmilag gyenge, azzal az elképzeléssel kárpótolja magát, hogy szerepét döntőnek képzeli, akárcsak a monopoltőkének kiszolgáltatott vásárló, aki úgy hiszi, hogy tőle függ az ipari és kereskedelmi nagyüzemek sorsa, hogy ő diktálja az ízlést, a divatot — amivel szemben a monopoltőke szerényen megelégszik a valóságos gazdasági és társadalmi hatalommal.
Van azonban az „új középosztálynak” még egy rétege, amellyel foglalkoznunk kell. Pontosabban nem is az „új középosztályról” van szó, hanem a „régi középrétegek” egy részének átalakulásáról. Azt hihetnék, hogy a fasizmus hatalomra jutását megelőző és követő hatalmas koncentrációs hullámok a „régi középrétegek” jó részét elnyelték, s akkor jogosult volna az ellenvetés: hogyan játszhatott a hatalomért vívott harcban ilyen nagy szerepet a számban és gazdasági-társadalmi jelentőségben rohamosan hanyatló „középosztály”? A választ a monopolkapitalizmus egyik igen érdekes, eddig figyelemre alig méltatott sajátosságában kell keresnünk: a tőke szerepének kettősségében. Arra a kettősségre gondolunk itt, amely a tőketulajdon növekvő decentralizálódásában és a tőkeirányítás, tőkeellenőrzés növekvő központosodásában mutatkozik meg. E folyamat még jobban megzavarja a középrétegek öntudatát. Míg a valóságos gazdasági és társadalmi hatalom mindig vékonyabb monopolisztikus réteg kezében összpontosul — a monopol-államkapitalizmus tényleges irányítóiéba — a tőketulajdon (vagy annak fikciója) elaprózódik: részvények, betétek, biztosítások alakjában a proletarizálódó középrétegek számára is hozzáférhető lesz vagy marad. Ez a tisztán formális, sem ellenőrzéssel, sem irányítással, sőt még komoly profit-részesedéssel sem járó „tulajdon” azonban a monopol profit morzsáin kívül elsősorban azt a tudatot adja a boldog „tulajdonosnak”, hogy a birtokos osztályhoz tartozik. Éppen ezért még erősebben kötve van a monopoltőkéhez, mint az előbb felsorolt rétegek tagjai. Szerepe persze nem kevésbé ideologikus: a kis részvényes „tulajdonjoga”, amely a közgyűlésen való részvételig terjed, éppen olyan hatással van a monopolkapitalizmus gazdasági vezetésére, mint az alkalmilag még mindig rendezett népszavazásokon nagy komolyan leadott „Ja” szavazata a fasiszta állam politikai irányítására. És a hasonlóság nemcsak felületi: mint a nagy részvénytársaságok valóságos és állandó irányítói a részvényesek közgyűlésétől, úgy függetlenítették magukat a valóságban mindig is döntő állami végrehajtó hatalom tényleges birtokosai már a fasizmus győzelme előtti évtizedekben a törvényhozó „hatalomtól”.
És még egyet: említettük, hogy a „középosztály” társadalmi jelentéktelenségét, politikai súlytalanságát „döntő szerepének” ideológiai hangsúlyozásával kompenzálja („hivatástudat”, „nemzetfenntartó elem” stb., stb.). A fasiszta mozgalom ideológia nagyüzeme e tekintetben is számolt a „fogyasztók” ízlésével. A középrétegek ez ideológia formáló (a szó szoros értelmében formáló, mert csak a formát befolyásoló) szerepét legjobban azok a nemzeti különbségek illusztrálják, amelyek az olasz, francia, belga stb., stb. fasizmusok ideológiájában a persze döntően fontos hasonlóságok mellett mutatkoznak. A hasonlóságok a monopol-államkapitalizmus általános fejlődés tendenciáját tükrözik. A különbségek viszont a középrétegek „nemzeti sajátosságainak” felelnek meg. Mert a „középosztály” az egyetlen a társadalmi osztályok között, amely — az előbbiek alapján érthetően — ideológiájában szívósan őrzi az előző korok maradványait, és országonként lényeges eltéréseket mutat. Ez az osztály a nemzeti sajátságok hordozója — mert a többi osztályok élet- és tudatformái nagyrészt uniformizálódtak; akár az arisztokrácia és a nagyburzsoázia, akár a munkásosztály nagyjából egyformán él és gondolkodik minden kapitalizálódott országban; nemzeti különbségeket csak a „középosztálynál” és a sok tekintetben hasonló szerepet betöltő kisbirtokos parasztságnál állapíthatunk meg. És ez a tény — hogy az úgynevezett nemzeti sajátságok hordozója — még alkalmasabbá teszi a monopoltőke nacionalista-imperialista törekvéseinek kiszolgálására.
És mert a német és olasz (és nemcsak e két országbeli) munkásmozgalom jelentős része azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sőt, éppen a változás éveiben a „kisebbik rossz” elgondolása alapján a status quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jelszavakat abban a helyzetben, amikor a változás nyilvánvalóan elkerülhetetlenné vált, az eddig csak statiszta-szerepet játszó reakciós-fasiszta pártok és titkos társaságok előtt megnyílt a nagy történelmi lehetőség — tömegpárttá válhattak. A kispolgári — és nem csekély részben proletár tömegek szemében azonnali radikális változást hozó mozgalom egyedül a fasizmus volt; s mint tömegpárt, a monopoltőke számára értékes, tudatos tervei megvalósításához nélkülözhetetlenül szükséges szövetségessé, illetve eszközzé vált. Korunk antifasiszta mozgalmainak — a legyőzötteknek éppúgy, mint az állítólag eredményeseknek — közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályozását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak, hogy nem sikerült a kispolgárság ízléséhez való alkalmazkodással, a proletár szocialista követelések feladásával, a „nemzeti” (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sőt ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoztatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzetiszocializmus lépett helyébe. Ez pedig a tömegek elviselhetetlen, tűrhetetlen helyzetének azonnali radikális, sőt forradalmi megváltoztatásán túl lényegileg a válságmentes társadalmat ígérte, amelyben tehát az összes osztályok visszakapják a biztonságot, a megszokott és visszakövetelt, de a valóságban darabokra hulló életformákat. A munkásosztálynak a borzalmas munkanélküliség megszüntetését és (nemzeti) szocializmust — a krónikus munkanélküliséggel s a szociáldemokrata segédlet vagy passzivitás mellett burzsoá-katonai diktatúrává átalakuló polgári társadalommal szemben —, a kispolgárságnak gazdasági fellendülést, társadalmi vezetést, nemzeti nagyságot, nemzeti szocializmust ígért — a zsidósággá és idegen plutokráciává elnevezett monopoltőke nyomásával, a feltartóztathatatlan társadalmi süllyedéssel, a nemzeti megalázottsággal szemben. A monopoltőke szerényen lemondott a neki szóló ígéretekről. Megelégedett azzal a nagyon is kézzelfogható ténnyel, hogy minél ideologikusabb a kispolgárság mozgalma, annál biztosabban valósítja meg a kispolgárság álmaival homlokegyenest ellenkező célkitűzést: a koncentráció végsőkig fokozását, a monopoltőke korlátlan gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi diktatúráját.
Ezért az irracionális elemek tömege a fasiszta ideológiában. Kezdetben ez is az ideológia fogyasztó tömegeinek kiszolgálását célozta: egyetlen más osztály sem olyan hajlamos vallásos-misztikus tudatformákban való gondolkodásra, mint a kispolgárság, amely a megsemmisítésére törő társadalmi valóságtól legtávolabb eső, vele legellentétesebb, de egyben tőle legfüggetlenebb, mintegy öntörvényű zárt világot jelentő ideológiába menekül. Ám a kispolgárság és a befolyása alatt álló munkásréteg szerepe nem ér véget azzal, hogy a hatalmat meghódították a monopoltőke számára. A fasiszta diktatúrának nem csak kiharcolásához, fenntartásához is szüksége van széles tömegbázisra. A totális állam bonyolult, minden társadalmi-emberi viszonylatba beavatkozó, mindent ellenőrző és irányító apparátusához széles és tökéletesen megbízható segédszemélyzet kell. Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni ennek számára, békében és háborúban, a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a monopoltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyeként cselekvően és lelkesen vállalja.
Már a munkásosztály sokkal kevésbé ideologikus tudatformái számára a propaganda reálisabb, tapasztalatibb mozzanatokat dolgoz fel, persze eláltalánosítva, s mintegy ellenkező előjellel. Például az osztályharcot, a munkásosztály ez alapvető általános élményét népek osztályharcává, proletár nemzetek és plutokráciák ellentétévé változtatva alkalmazza.
E bonyolult társadalmi-ideológiai folyamatok transzmissziós szerkezetén át éri el a monopoltőke a marxi jóslatot ellentétesen kiegészítő eredményt; egyfelől tulajdon sírásóit termeli ki a kapitalizmus, másfelől halálos áldozataival készítteti el azok számára a gillotint és a tömegsírt.
Ha az előző fejtegetések során a „középrétegek” gyűjtőnevet mindenütt idézőjelek között használtuk, most magyarázattal kell kezdenünk, miért foglalkozunk a birtokos osztályok sorában külön a parasztsággal. A parasztság ugyanis nem osztály. Ezért definiálása szinte még nagyobb nehézségekbe ütközik, mint az ugyancsak gyűjtőfogalomként használt középrétegeké. Jellemző példa erre Erdei Ferenc röviddel ezelőtt megjelent, egyébként komoly felkészültséggel, sok munkával írt műve („A magyar paraszttársadalom” 1941.). Erdei tudatában van annak, hogy sem érzelmi szimpátiák, sem színes zsurnalisztika, sem önéletrajz-líra nem pótolja a tudományos igényű szociológiát, sőt azzal is, hogy a nyers empirizmus anyaggyűjtő munkája után kezdődik csak — ezen a területen is — a társadalomtudomány, amelyhez mindenek előtt tudományos módszerre van szükség. A módszert ő Durkheimtől veszi át; a könyv első 16 oldalán definiálni próbálja a parasztság fogalmát, és pedig nagyom egzaktnak látszó kizárásos módszerrel. Kimutatja, miért nem azonos a paraszt a földművelővel, falusival, munkással, néppel, mennyiben több és kevesebb ezeknél. Maga állapítja meg, hogy az így kapott definíció: „… a parasztság általában földművelő és falusi, s bizonyos értelemben munkás társadalmi csoport, amely sajátságos népi-paraszti kultúrát éltet, s egészben véve mint alsó rend illeszkedik a társadalom szerkezetébe” széteső, nem ad egységes értelmet a fogalomnak. Ennek oka elsősorban Erdei — illetve Durkheim — módszerében keresendő. Fogalmai merevek, statikusak, mindenütt és mindenkor érvényes abszolút meghatározásokra törekszik, holott nyilvánvaló, hogy a szociológia — még legempirikusabb, leginkább elmélet ellenes változatában is — csak történelmi kategóriákkal dolgozhat. Ilyen történelmi kategória a parasztság is, kettős értelemben. Nemcsak azért, amiért minden társadalmi kategória az, mert tudniillik keletkezése, kialakulása s változásai nélkül üres absztrakció, hanem azért is, mert amit parasztság alatt szokás érteni, a fejlett ipari társadalmakban csak maradvány, egy előző társadalom forma bomlásterméke, a széthulló jobbágyság elemeiből egymás mellé dobált réteg, amely a részben közös életformák, a kapitalizmusnak a mezőgazdaságban kétségtelenül lassabb, számos történelmi-társadalmi körülménytől akadályozott kifejlődése, s végül, de nem utolsó sorban az így létrejövő, túlnyomórészt ideologikus tudatformák következtében helyenként hosszú időn át megőrizte önmaga és a többi osztályok felé a külön réteg, sőt külön osztály látszatát. Anélkül, hogy a mezőgazdaság kapitalizálódásának érdekes és bonyolult folyamatát itt érintenők, annyit meg kell állapítanunk, hogy a tőke behatolása a mezőgazdaságba osztályokra bontja a parasztságot, s hogy e folyamat az indusztrializált agrártermelésű országokban lezárult (USA, Kanada, Ausztrália, Dánia, Szovjetunió), a fasiszta országokban is közel van befejezéséhez, és ma már nincs kapitalista ország a világon, ahol az osztályokra szakadás ne jutna kifejezésre a paraszti életformák és tudatformák feltartóztathatatlan bomlásában is.
Így azután, mint a „középosztálynak”, a parasztságnak sincsenek egységes osztályérdekei. Egységes magatartásról meg éppenséggel nem lehet szó, mert a „parasztság” gyűjtőnévvel jelölt osztályok ellentétes érdekein túl az egyes osztályok belső rétegződése is igen bonyolult. A mezőgazdaságban is érvényesülő tőkekoncentráció, mely az első világháború óta olyan rohamosan folyik, mintha az ipari koncentrációval szemben vitathatatlanul fennálló történelmi késedelmet ugrásszerűen akarná behozni, a fasizmust megelőző nagy válság, és a fasiszta uralom alatt tovább gyorsult. A makacs életű tulajdon- és jogi formák persze gyakran elfedik a gazdasági szerkezetben lejátszódott változásokat és megnehezítik a valóságos társadalmi szerep kimutatását. Fokozza e nehézséget, hogy a politikai erőként fellépő úgynevezett parasztproblémák megvilágításában, sőt feltevésében (a földéhség, földreform, földosztás kérdéseire gondolunk) elfogulatlan álláspont úgyszólván nincs. Azt értjük ezalatt, hogy az álláspontok a magától értetődő osztályhoz kötöttségen túl is elfogultak, és sokszor statisztikai adatokkal és gazdasági törvényszerűségekkel tudatosan szélhámoskodva rendelik alá a már felismert igazságokat napi politikai követelményeknek. A sokkal fejlettebb, kapitalizáltabb német mezőgazdaságban egyébként a földkérdés abban a formájában, mint Magyarországon, nem is létezik. Olasz földkérdés — különösen az elmaradottabb Dél-Olaszországban — van ugyan, de élessége csökkent a legutóbbi évtizedek alatt, s ma sokkal inkább a nyilvánvalóan bérmunkás jellegű részes (többnyire feles) földmívelők foglalkoztatottságában, a technizált nagybirtokok csökkenő munkaerő szükségletében csúcsosodik ki, mint a magyarországihoz hasonló földéhségben. Kellő óvatossággal és fenntartással a német agrárproblémák alakulásából az itthoni mezőgazdaság fejlődésének irányára is következtetni lehet, legalább általánosságban.
Említettük a tulajdonformák változatlanságának, illetve lassú változásának félrevezető voltát. Amilyen nyilvánvaló például ma már, hogy a földmunkások, akár nagybirtokon alkalmazott cselédek, akár kubikosok, akár „birtoktalan parasztok”, a proletariátushoz tartoznak, hogy a nagybirtokosok és bérlők tőkések, s a középparasztság felső rétegei, különösen azok, akiknél a birtoknagyság nem fedi az üzemnagyságot (szőlőbirtokosok, ipari növényeket termesztők, kertgazdálkodók, intenzív állat- és baromfitenyészetek) szintén az uralkodó osztályhoz sorolhatók, olyan vitatott a közbenső rétegek, a törpe- és kisbirtokosok osztályhelyzete. Az „egységes parasztság”, külön paraszti élet, paraszti öntudat szóvivői többnyire ezekre hivatkoznak. Holott valóságos társadalmi helyzetük és szerepük egészen egyértelmű. „Földbirtokukból” maguk és családjuk megfeszített munkája, olykor átlagon felüli kizsákmányolása révén legfeljebb az átlagos munkabérnek megfelelő jövedelemhez jutnak; a többit lenyírja az agrárolló, a monopoltőke. Válságban a tőkeerős, tartalékokkal rendelkező mezőgazdasági nagyüzem elég ellenállóképes — a kisbirtokos alól egy-két rossz év kihúzhatja a földet, és még szerencsés, ha bankkölcsönt kaphat, amelynek kamata és törlesztése azután a föllendülés éveiben is elviszi a földjáradékot, az értéktöbbletet, sőt, a munkabér egy részét is. Nagyon gyakori eset, hogy a kisbirtokok igazi birtokosa a bank, s a boldog tulajdonos valójában már régen bérmunkás.
Emellett a rétegeződés az egyes osztályokon belül is igen bonyolult. A helyi különbségek elaprózzák a legkisebb, s már szinte felbonthatatlannak látszó csoportokat is. A parasztság nagy területen szétszórva él, s ez nemcsak azt eredményezi, hogy alig szervezhető olyan értelemben, mint a polgárság és a proletariátus, s hogy a munkásosztály közösségi tudatformáival szemben a parasztságnak ugyancsak élményektől kialakult tudatformái egyéniek. Az is következik belőle, hogy a közvetlenül tapasztalt bonyolult társadalomszerkezet átalakító hatása helyett a természeti viszonyok (amelyek hatásukban persze éppen olyan társadalmiak falun vagy akár tanyán, mint városban) látszólag közvetlenül, mintegy természeti mivoltukban alakítják a paraszti tudatformákat. S mert az esetleges társadalmi szembenállás is egyéni a „parasztságnál”, az osztályellentét megszemélyesül: sem a vele egy sorban lévők, sem az ellene felsorakozók nem osztályként, nem társadalmi kategóriaként jelentkeznek, hanem gyakran mindenki harca gyanánt mindenki ellen. A mellette állókkal nem közösségbe, hanem ellentétbe kerül, a legkisebb különbség is gyakran ellentétbe csap. Az osztályellentétek pedig a parasztság számára sokkal kevésbé elvontak és általánosak, sokkal személyesebbek és egyénibbek, mint pl. az ipari proletariátus számára. Csaknem minden nagyüzemi munkás tudja, hogy nem egy bizonyos művezetővel, mérnökkel vagy igazgatóval kell megküzdenie, hanem egy egész rendszerrel. A paraszt egy bizonyos földbirtokossal, jegyzővel, intézővel vagy kereskedővel áll szemben, az ellentét csaknem mindig személyhez kötött, ezért csak kivételes helyzetekben válik hatékony társadalmi erővé. A paraszti tudatnak ezen — az adott élményvilágból következő — tulajdonságai előnyösek is, hátrányosak is. Előny az ellentét éles, személyes, konkrét volta, a tudatos egyéni szembeállás kikényszerítése. Hátrány, hogy a nagyobb és mélyebb összefüggések rejtve maradnak, s a kiállás ál- vagy részproblémák felé fordítható. (A paraszti antiszemitizmus, amely a kelet európai agrárországokból származik, jórészt azzal magyarázható, hogy az egyes paraszt a többnyire zsidó kereskedőben látta a kapitalizmus jellegzetes képviselőjét, aki az övéhez hasonló munka végzése nélkül gazdagodik, olcsón veszi meg a terményeit, és drágán adja el ugyanazokat, ha a paraszt télre megszorul. Nagy társadalmi összefüggésekről nincs tapasztalata, a kapitalizmusból csak a kereskedőt, a kereskedőben a zsidót látja. Részben hasonló például a német kispolgári antiszemitizmus természete is; a zsidókérdésről lásd egyébként Szabó Ervin máig is utolérhetetlen kis tanulmányát a „Huszadik Század” 1917. évi 1—2. különszámában: nagyrészt aktuális és érvényes ma is.) A német parasztság a német ellenforradalomtól kapott valami földet, s így reakciós-klerikális lett — szemben a francia paraszttal, akit a „földosztó” nagypolgári forradalom hangulatilag a demokratikus-szabadgondolkodó polgársághoz kapcsolt, vagy az orosszal, akinek számára a földfoglalás a munkásosztály forradalmának eredménye —, de azt már nem tapasztalta, hogy ugyanez a társadalmi rendszer veszi el tőle. Legfeljebb a városra haragudott, amelynek kereskedői kiforgatják és becsapják, s amely az adószedőket és végrehajtókat küldi rá. A német kapitalizmus évszázados fejlődése e viszonyt részben feloldotta, a német kisvárosokban is igen fejlett iparvállalatok keletkeztek, s ezek a környező falvak helyzetét is megváltoztatták ugyan, de e változás időben egybeesett, ha okozatilag nem is függött össze a kisbirtokos parasztság kezdődő elszegényedésével, és ezért csak élesítette a „város és falu” ellentétét. Olaszországban ilyen közvetlen egymásra hatás nem volt: az ipar az első évtizedekben jóformán kizárólag Északon alakult ki, az elnyomorodó paraszttömegek elsősorban Délen halmozódtak fel. Itt viszont tíz teljes éven át (1880—1890) a Franciaország elleni vámháború váltott ki hasonló eredményt: az aránylag fiatal, de igen mohó olasz iparnak magas védővámokat sikerült kiharcolnia, Franciaország válaszul tiltóvámokkal zárta ki az olasz mezőgazdasági cikkeket. A monopolkapitalizmussal szemben a parasztságnak (ami alatt az agrárproletariátust és a modern, kapitalizált mezőgazdasági nagyüzemek birtokosait kizárva, a következőkben az egykori paraszti élet- és tudatformákat legtovább őrző kis- és törpebirtokos réteget értjük) nagyjából ugyanolyan egységes rétegérdekei voltak, mint a „középosztálynak”. A monopoltőke a mezőgazdasági termékek — s ezen keresztül a mezőgazdasági munkaerő — árát lenyomta, többek közt azért, mert az élelmiszerek áresése a termelési költségek legfontosabbikának, a munkabérnek csökkenését jelentette, a banktőke kisajátító szerepéről általánosságban már beszéltünk; a magas szerves tőkeösszetételű ipar, s az alacsony tőkeösszetételű mezőgazdaság árucseréjében a mezőgazdaság az átlagprofitráta törvénye következtében a belső gyarmat szerepét tölti be. De az általános érdeket a parasztságban is keresztezik részleges érdekek. Az agrárproletariátus környezetében közvetlenül leginkább kis- és középbirtokosokkal érintkezik, a társadalmi értékelés (saját értékítélete is) ezek alá rendeli. A mechanizálódó nagybirtok munkaerő szükséglete csökken; a kis- és középbirtokos viszont, hogy a nagybirtokkal szemben versenyképes maradjon, a béreket letöri, sokszor, különösen mezőgazdasági válság idején, a biológiai létminimum alá szorítva azokat. Éppen a technizálás, a mezőgazdasági tőkeösszetétel emelkedése következtében növekvő agrármunkanélküliség az, amely a proletariátus egyes rétegeiben tovább élteti a gazdaságilag egyébként már elavult földosztás ideológiát. Nem a birtoklás vágya, hanem az állandó munka biztosítására való törekvés miatt áhítozza a földtelen parasztság egy része a földet. A kisbirtokos parasztság, mint említettük, a legkisebb ellenállás irányában, a munkabérek felé próbálja csökkenteni a válságban elviselhetetlenné váló terheit. Minthogy a német, és főleg az olasz földmunkásság jelentős része szocialista szervezetekbe tömörült, amelyek aránylag magas béreket, és bizonyos szociálpolitikai vívmányokat küzdöttek ki maguknak, e parasztréteget aránylag könnyű volt a szocializmussal szembeállítani, annál inkább, mert ideológiája amúgy is ellenforradalmi volt. A monopoltőkével való ellentéte a várossal szembeni ellentétté lesz, részben reális okok (drága iparcikkek, magas adók, alacsony mezőgazdasági árak, katonáskodás stb.), részben ideologikus mozzanatok (mizoneizmus, az idegen, könnyebbnek vélt munkafeltételek és életformák gyűlölete) miatt. De a megszemélyesítő hajlam következtében a reális motívumok is ideologikussá torzulnak. Az antikapitalista hangulat a kereskedelemre koncentrálódik, esetleg a kölcsönt nyújtó, árveréssel fenyegető bankokra, amelyek a válságban, alacsony mezőgazdasági árak mellett az eredetileg kikötött kamat és törlesztés sokszorosát (munkaértékben számítva) rabolják el. Így válik a kisparasztság különösen fogékonnyá a „schaffendes Kapital — raffendes Kapital” megkülönböztetésére, „schaffendes Kapital” alatt a maga, tőkeként már egyáltalán nem funkcionáló kis tulajdonát, „raffendes Kapital” alatt a munka (az övéhez hasonló munka) nélkül gazdagodó kereskedelmet értve. Már említettük, milyen hasznos és kellemes e megkülönböztetés a monopoltőke számára. Ha politikai érdeklődése van — s a fasizmus ez irányban hat —, a válságért a rendszert, a hanyatló demokráciát okolja, s természetesen a reformista-szocialista mozgalmat is felelőssé teszi. Minthogy helyzetét tűrhetetlennek érzi, semmi érzéke nincs a „kisebbik rossz” jelszava iránt. Meg kell még említenünk, hogy éppen a válság éveiben a törpebirtokos gyakran bérmunkát is kénytelen vállalni, ami a nagybirtokkal szemben függőségbe juttatja s egyben szembeállítja a szervezett földmunkásokkal. A nagybirtoknak — különösen a monopolkapitalizmus kezdeti szakaszában — van ugyan reális ellentéte az ipari tőkével, s ez részben tudatos is. Az árucserére, az átlagprofitráta törvénye szerint, a nagybirtok is ráfizet. Ez az elvont gazdasági fogalom a mezőgazdasági árproblémában, az agrárollóban ölt konkrét formát. A monopoltőke számára a nagy mennyiségben nagybirtokokon termelt mezőgazdasági áru-, gabona- és egyéb élelmi-szernyersanyagként és munkabért meghatározó tényezőiként szerepel; mindkét esetben evidens és korán felismert érdek az árak leszorítása. Minthogy azonban a mezőgazdasági tőke szerves összetétele a nagybirtokon emelkedik a leggyorsabban, olyannyira, hogy a világ legfejlettebb nagyüzemeiben (Egyesült Államok, Kanada, Oroszország) megközelíti az ipari tőke átlagos összetételét, a nagyipar és nagybirtok árucseréjében utóbbi külön kizsákmányolása fokozatosan csökken. Ennek gazdaságpolitikai megfelelője, hogy a monopoltőke csak addig ellenzi a mezőgazdasági árak emelkedését, amíg azok a munkabérek, tehát a termelési költségek emelkedésében jutnak kifejezésre. Ha a létfenntartási költségek emelkedése a reálbérek letörése révén áthárítható a munkásosztályra, a monopoltőkének nincs ellene többé kifogása. A másik problémának, a vámvédelemnek alakulása ezzel párhuzamos. Amíg az ipari és agrártőke harca tart, az előbbi az ipari vámvédelem követelése mellett a mezőgazdasági védővámokat lebontja vagy ellenzi. Mezőgazdasági feleslegekkel rendelkező országokban azért, mert az esetleg olcsóbb külföldi, főleg tengerentúli agrártermékek versenye a mezőgazdasági árakat a kívánt alacsony színvonalon tartja; mezőgazdaságilag behozatalra szoruló országban ezenkívül még azért is, mert a világpiacért folyó nemzetközi harcokban vagy tárgyalásokban az ipari kivitel biztosításának érdekében készséggel feláldozza a „saját” mezőgazdaság érdekeit, megnyitva a vámhatárokat a behozatal számára, hogy cserébe iparcikkeket exportálhasson. A monopolkapitalizmus további fejlődése azonban változtat a helyzeten: a nemzetközi verseny élesedése, és számos más, itt részletesen nem tárgyalható körülmény autarkiára kényszeríti. Az ipari országok „reagrarizálása” épp olyan általános jelensége az 1920—1930. közötti évtizednek, mint a mezőgazdasági termelés iparosodása. A két folyamat csak részben ellentétes, bizonyos szempontból ki is egészíti egymást. A mezőgazdaság technikai fejlődése a nehéziparnak nagy belső piaclehetőségeket biztosít; s másfelől a válságban a magasabb termelési költségekkel dolgozó hazai mezőgazdaság árai is csökkennek. Emellett a kapitalizálódó nagybirtokok politikailag és gazdaságilag is egyre szorosabb szövetségbe kerülnek az ipari nagytőkével — az elnyomott osztályokkal szemben. A mezőgazdaság technizálódását a csökkenő bérű agrárproletáriátus, az immár vámmal védett mezőgazdasági cikkek emelkedő árát az ipari proletariátus fizeti meg.
A különleges paraszti tudat egyre ideologikusabbá válik. Ennek okai részben hasonlók azokhoz a körülményekhez, amelyeket a középosztály ideológiával kapcsolatban vázoltunk. Itt is, mint ott, a társadalmi másodrangúság felismerése, a felbomlás tudatosítása volna előfeltétele a valóságos érdekekért küzdő társadalmi magatartásnak. Minthogy a tudatosított jövő a megsemmisülést (a parasztságnak, mint ilyennek teljes felbomlását) tartalmazza, a parasztság is visszafelé néz, mint a középosztály, a múlt felé, amelyben szerepe sokkal jelentősebb, helyzete pedig sokkal biztosabb volt. A technizált nagybirtokok tulajdonosai egyfelől, az agrárproletár tömegek másfelől mind jobban kiszakadnak a paraszti élet- és tudatközösségből. Számukra — legalább elvben — adva van a hatékony társadalmi cselekvés lehetősége, a kapitalista nagybirtoknak a monopoltőkével, az agrárproletariátusnak az ipari munkásosztállyal való szövetségben, tudatuk tehát sokkal kevésbé „hamis tudat”, mint a tulajdonképpeni parasztságé, a kis- és középbirtokosoké. Ez utóbbiak azonban, főleg az imént említett restaurációs hajlandóságuk miatt készek harcba menni, látszólag a „raffendes Kapital” és a rendszer ellen, valóságban a monopoltőke diktatúrájáért. Tetszik nekik a fasiszta „rendiség-szellem”, melyet a hatalmas ideológia nagyüzem elsősorban az ő számukra produkál; igazolják ezt az agrárországok fasiszta mozgalmai. Így a „parasztság” számára a harcba induló fasizmus általában rokonszenves. Az agrárproletariátusnak a tehetetlen és fékező reformista mozgalmakkal szemben forradalmi változást, azonnali (nemzeti) szocializmust, a kis- és középparasztságnak a föld háborítatlan birtoklását, örökké változatlan rendi alkotmányt ígér. Tudnunk kell azonban, hogy a parasztság megnyerése a fasizmus számára nem nélkülözhetetlenül fontos, e rétegek szerepe még sokkal mellékesebb, mint a városi középrétegeké. Választásokon szavazatokat, párthadserege számára zsoldosokat és önkénteseket belőlük is toborozott ugyan, egyébként azonban a hatalom megszerzéséhez az átindusztrializált Németországban (ahol 1928-ban a dolgozóknak már csak mintegy 29%-a volt a mezőgazdaságban foglalkoztatva, s ez az arány azóta jelentősen csökkent), de Olaszországban is a paraszti rétegeknek nem aktív támogatására tartott igényt, inkább csak mintegy jóindulatú semlegességére. Ezt pedig aránylag könnyű volt biztosítani. A rétegekre bomló parasztság régi paraszti öntudata már szétesőben volt, s mint láttuk, maradványait a fasiszta mozgalom kitűnően felhasználhatta a valóságos érdekek elfedésére. Az alakuló fiatal agrárproletariátusnak viszont még nem volt egységes és világos osztályöntudata, elsősorban éppen a paraszti ideológia maradványok késleltető hatása következtében. Ezenfelül a parasztság egyes rétegeit és a rétegeken belül sokszor kis csoportjait is valóságos vagy vélt részérdekeik elsősorban egymással állították szembe, egységes és aktív ellenállásról tehát szó sem lehetett. Cselekvő magatartásról már azért sem, mert a parasztságot már amúgy is igen nehéz kimozdítani passzivitásából. Említettük, hogy ennek oka a területi szétszórtságon, a szervezés vagy szervezkedés technikai nehézségein kívül elsősorban az individualizált tudatformákban keresendő. Ez egyben a magyarázat arra, hogy miért nem válik a parasztság döntő politikai erővé még ott sem, ahol a népesség többségét alkotja (az átindusztrializált Németországban, vagy körülbelül fele-fele arányban ipari és agrár jellegű Olaszországban ilyesmiről eleve nem lehetett szó), s még mint szövetséges — a proletariátus vagy a burzsoázia szövetségese — is miért jut csak kivételesen, átmeneti időre jelentős szerephez. Nem véletlen, hogy az agrárországok parasztmozgalmainak virágkora (Sztambulinszki, Radics, Maniu, Hodzsa, Nagyatádi parasztpártjainak nagy előretörése) éppen az első világháború végét követő évekre esett. A háború nagyüzemében a paraszti tömegek tudata nagyjából ugyanolyan fejlődésen ment át, mint az ipari proletariátusé a nagyüzemekben. Az egymásra utaltság, egyformaság, tömegerő, szolidaritás élménye új, közösségi tudatformákat alakított ki bennük, élesen szembeállította a „másik osztállyal” (legénység-tisztek ellentéte), és így technikailag és tudatilag szervezhetőkké tette őket. Ilyen előzmények nélkül az orosz forradalom is alig építhetett volna a munkásság és parasztság szövetségére. Viszont azokban az országokban, ahol a forradalmi periódus döntő társadalmi átalakulást nem hozott, a paraszttömegek nagyjából régi életkörülményeik közé estek vissza és mozgalmaik csakhamar elültek. Valóságos erőt csak a társadalomban tényleg döntő szerepet játszó osztályok jelentettek: egyfelől a nagytőkések, másfelől a proletariátus. A parasztság maradványai legfeljebb segédcsapatokként vonulhattak volna fel, egyik vagy másik fronton. De mint láttuk, a fasizmus hatalomra jutását megelőző harcokban nem a tőkés társadalom e két főosztálya állt szemben egymással, hanem különböző kapitalista érdekeltségek, aminek következtében az ipari munkásosztály mintegy eleve lemondott arról, hogy a parasztságot, vagy legalább a vele azonos osztályérdekű agrárproletariátust vezesse — a kapitalizmus ellen, a szocializmusért. A burzsoáziának viszont tökéletesen megfelelt a parasztság passzivitása.
A német fasiszta mozgalom kezdetén sokan, közöttük szocialisták is, a parasztságban látták a fő veszélyt, Hilferding például 1928-ban a fasizmust „agrárözönvíznek” (agrarische Sintflut) nevezte. E véleményt elsősorban az olasz fasizmus tanulságaira alapította, figyelmen kívül hagyta azonban, hogy a paraszti tömegeket is megmozgató olasz fasiszta mozgalom kezdetei éppen a parasztság aktív korszakára estek, amikor a háborúból visszatérő paraszttömegek még képesek voltak egységes magatartásra és cselekvésre. Az olasz parasztság szerepe igen hasonló a „középrétegekéhez”. Németországban a monopoltőke nyomása mindenesetre ellenségesre hangolta a parasztságot a „rendszerrel”, s az azt támogató szociáldemokráciával szemben, de döntően fontos társadalmi tényezővé nem tette, a német termelés szerkezete, s a parasztság gyors bomlása következtében nem is tehette. Egyes kelet-európai agrárországokban, ahol a parasztság a lakosság többségét alkotta és a termelés legfontosabb tényezője volt, átmenetileg nagy politikai jelentőségre tehetett szert. Így a magyar ellenforradalom kezdeti szakasza társadalmilag kétségtelenül paraszti tömegellenforradalom volt, és mint ilyen, számos vonatkozásban a fasizmushoz hasonló. A nagy agrárválság idején ezekben az országokban az agrártőke vonultatta fel a paraszttömegeket, a maga külön követeléseinek kiharcolására, az ipari tőkével szemben. Ez történt 1930 és 1934 között Ausztriában, Magyarországon, bizonyos mértékig Csehszlovákiában is, és az agrárfrontnak mindezen országokban voltak (részben szerkezeti okok, részben külső hatások következtében) fasiszta mozzanatai és jelszavai. Olyan fejlett kapitalista országban azonban, ahol az ipari tőkéé a vezető szerep, a parasztság éppoly kevéssé lehet a fasizmus, mint a szocializmus fő hajtóerejévé.
És a parasztság bomlása, likvidálása a fasizmus uralma alatt tovább tart: a mezőgazdasági koncentráció folytatódik. A folyamat iránya polarizáló: az egykori parasztságból tőkés nagybirtokosok és birtoktalan mezőgazdasági proletárok lesznek. A kisbirtokos parasztság proletarizálódását a látszólagos mezőgazdasági konjunktúra sem állítja meg. Több okból: elsősorban azért, mert a kisbirtokos a termelt javak jelentős részét elfogyasztja, s csak kis töredékét viszi áruként piacra, a mezőgazdasági árak emelkedéséből tehát sokkal kisebb hasznot húz, mint a csaknem kizárólag árutermelő nagybirtok. Emellett a magasabb terményárak az állattenyésztő kisbirtok üzemi költségeit is drágítják. A legfontosabb momentum az, hogy a kisbirtokba fektetett üzemi tőke szerves összetétele jóformán nem emelhető. Gépek alkalmazása a területi elaprózottság és tőkehiány miatt, egyéb modern technikai berendezkedés az utóbbi körülmény miatt alig jöhet szóba. Így a kapitalista árucsere-folyamatban az elmaradtabb, túlnyomóan kézimunkával dolgozó kisbirtokot a monopoltőke az átlagprofitráta kialakulása révén szükségképpen mindig kizsákmányolja, míg a technizálódó mezőgazdasági nagyüzem tőkeösszetételének emelkedése folytán sokkal előnyösebb helyzetbe kerül. A parasztság felbontásának folyamata ezért a fasizmus alatt befejezéséhez közeledik. A mítoszok és ideologikus jelszavak — földfoglalás, paraszt-egység, — ereje csökkent. A fasizmus mindent elkövet ugyan, hogy a speciális parasztideológiát minél tovább életben tartsa; de a megváltozott társadalmi valóság, amely az eddig oly bonyolult mezőgazdasági rétegeződést az alapvető osztályellentétre, lényegileg nagybirtokosok és mezőgazdasági proletárok szembenállásává egyszerűsíti, az előbbieket szükségképpen a monopoltőke szövetségeseivé, az utóbbiakat a munkásosztály részévé teszi.
1. A munkásosztály materiális és politikai helyzete
A fasizmus hatalomra jutása, a munkásmozgalmak sorozatos katasztrófái, hatalmas szervezetek eltűnése sokakban azt az olykor elméletileg is megfogalmazott véleményt váltotta ki, hogy a marxizmus legáltalánosabb, legalapvetőbb történelmi prognózisa téves volt; az, amely a munkásosztály tömegének és jelentőségének állandó növekedésére vonatkozott, s a kapitalista társadalom két fő osztályának a burzsoáziát és proletariátust tekintette, már akkor, amikor a világ legtöbb országában csak kialakulóban voltak, s a többi, Marx korában eleven és hangos társadalmi réteg szerepét másodlagosnak tartotta. Az a prognózis, amely végső fokon a proletariátus forradalmát és hatalomra jutását e folyamat betetőzésének látta. Az osztályharc tagadása a különböző burzsoá teoretikusok részéről, ha nem más, kézzel foghatóbb érdekeket szolgált, elsősorban a munkásosztály döntő szerepének az ebből csaknem szükségszerűleg következő hatalomra jutásának cáfolását célozta. Még majd látni fogjuk, hogy magukat antifasisztának, sőt forradalminak tartó irányokra is mennyire hatott ez a felfogás, a fasizmus korábban részleges ellenzői is milyen messze voltak — elméletileg és gyakorlatilag — totális tagadásától. A fasizmus egyik, szerintünk legjelentősebb elméleti előfutára, Vilfredo Pareto, a materialista történelemfelfogás módszertani alapjáról támadta a marxi osztály- és osztályharc elméletet. Szerinte („Trattato di sociologia generale”) nem az osztályok egésze áll egymással szemben, s a forradalmak győzelme nem az egész addig elnyomott osztály hatalomra jutását eredményezi; a bomló, dekadens, uralkodása folyamán elkényelmesedett birtokos osztály elleni küzdelemben a harcos, nyomorúságban megedződött, elnyomott osztály elitje kiválik, s az uralkodó osztály még életképes elemeit magába olvasztva hódítja meg a hatalmat: a történelem tehát nem „osztályharcok sorozata” hanem „az elitek körforgásának folyamata”.
E gondolat, amely egyes országok (pl. Olaszország, Anglia) polgári forradalmára vonatkoztatva plauzibilisnek látszott, szembetűnően ideologikus-teleologikus értelmet kapott a fasiszta mozgalom megnövekedése idején, és főleg hatalomra jutása után: egyrészt a fasizmus „forradalmi” voltát bizonyította, másrészt azt, hogy a fasizmussal a dolgozó osztály „elitje” jutott hatalomra — mindkét úton a munkásosztály növekvő jelentőségét cáfolva. Mert akár a munkásosztály nélkül, vagy éppen ellene győzött a fasizmus „csodálatos forradalma”, akár már megtörtént az arra méltó — fasiszta — munkásréteg honfoglalása, a proletár osztály és proletár osztályharc jelentősége minden esetre megszűnt volna. Persze itt is felmerül az a kérdés, ami a Marx-ellenes polgári irodalom tanulmányozása közben szokott: miért a nagy harc, miért a koncentrált támadás olyasmi ellen, ami nincs, hamis, vagy érvénytelen!
Roberto Michels, aki korábban forradalmi szindikalista volt, majd fasiszta lett, egy igen érdekes és értékes tudományos kísérlethez írt előszavában (Niceforo: „Contribuzione all’antropologia della classe operaia” a munkásosztály antropológiai elváltozásait mutatja ki egzakt-tapasztalati módon, s eredményei igen figyelemre méltóak) azt a kérdést veti fel: vajon képes lehet-e a fizikailag és szellemileg elnyomorított, deformált munkásosztály a hatalom meghódítására, s a szocializmus megvalósítására? Intellektuelek is aggályaikat szokták kifejezni a proletariátus szellemi képességeivel és műveltségével szemben; sőt, a szocialista mozgalom egyik ága a polgári intellektuelek vezetését nélkülözhetetlenül szükségesnek tartotta, kétségbe vonta a proletariátus immanens erőit — amelyek legföljebb reformista, trade-unionista mozgalom létrehozásáig terjednének szerinte — s részben az osztályon kívülről jövő élcsapat feladatának tekinti az önmagukban felszabadulni képtelen tömegek mozgásának irányítását. A fasizmus előretörése óta a munkásosztály iránti bizalmatlanság egyre nő, s indokolja a kérdés felvetését: vajon be tudja-e tölteni a proletariátus a Marxtól neki tulajdonított történelmi szerepet? A fasizmus győzelmének, és a szocialista mozgalmak vereségének nem-e a proletariátus meggyengülése, hanyatlása, esetleg bomlása az oka? A kérdés feltevése annál jogosultabb, minél inkább osztályerőkre akarja valaki visszavezetni a társadalmi-politikai harcokat, s azok eredményét — más-szóval a marxizmus önkritikájához tartozik. Miután az előzőkben arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a szocialista pártok és vezetők hibáit, bűneit, árulásait nem oknak, hanem tünetnek tekintjük, nekünk is foglalkoznunk kell vele.
A válasz persze ez esetben sem lehet kiinduló pontja, hanem csak eredménye a konkrét vizsgálatnak. Mégis előre kell bocsátanunk annyit, hogy a proletariátus számaránya a kapitalista országok népességén belül egyre nő. Németország, Anglia, Belgium beszédes példájára már utaltunk. De ugyanez a tendencia állapítható meg az agráripari országokban (USA, Franciaország, Olaszország), sőt, az egykor túlnyomóan agrár jellegű Oroszországban, Magyarországon, Dániában, Kanadában, stb., stb. is. Pedig még csak a szorosan vett ipari proletariátus számarányát vizsgáltuk, és nem vettük figyelembe a mezőgazdaság kapitalizálódását, az agrárproletariátus kialakulását. Ami a munkásosztály társadalmi jelentőségét illeti, ez a politikai vereségek, az ellenforradalmak korában sem csökkent. Itt csak két közvetett bizonyítékra hivatkozunk: az egyik, hogy a fasizmusnak a hatalom megszerzéséhez és megtartásához nélkülözhetetlenül szüksége van tömegbázisra, s ezen felül az ipari munkásosztály legalább egy részének támogatására. Politikai vonalvezetése és ideológiai apparátusának működése világosan mutatja, milyen döntően fontosnak tudja a hatalmától megfosztott, atomizált, gúzsba kötött proletariátus magatartását. Szocializmus — ha mindjárt nemzeti szocializmus — nélkül még a monopoltőke diktatúrája sem, „forradalom” nélkül még az előjogok konzerválása sem biztosítható. És éppen ez a második közvetett bizonyíték, amihez még hozzá kell fűznünk, hogy a fasizmus „marxista aknamunkának” tulajdonítja, vagy legalább is deklarálja a munkásosztály minden, bármilyen ösztönös, spontán, szervezetlen megnyilvánulását, megmozdulási kísérletét. Híveitől annyira megtépázott hitelét így kapja vissza a marxizmus, a proletárforradalom elmélete — halálos ellensége elismerésnek is beillő vádjai révén.
Mert a munkásosztályt ma is a társadalom másik fő osztályának tekintjük — a nagytőkésekkel, az államkapitalizmus irányítóival szemben —, s mert jelentősége nem csökken, hanem nő, tudatformáit nem ideologikusaknak, hanem nagyjában-általában racionálisaknak tartjuk, gondolkodását többé-kevésbé tapasztalatokon, valóságos élményeken felépülőnek. Egyszóval az a véleményünk, hogy a proletariátus, mint osztály, képes mindenkori társadalmi szerepének, saját jelentőségének felismerésére és magatartását nagyjában e felismert, vagy felismerhető érdekei határozzák meg. A fasizmus és munkásosztály viszonyát is ez dönti el: a materiális érdekeken kell tehát kezdenünk, ami nem teszi feleslegessé annak a bonyolult áttétel-szerkezetnek — a változó társadalmi tudat fonnák alakulásának — vizsgálatát, amelyen keresztül az érdek magatartássá, az osztályhelyzet osztálycselekvéssé váltódik át.
A II. fejezetben, majd az V. fejezet 1. részében kötelezőnek ismertük el annak bizonyítását, hogy a lecsökkent profitráta emelésére a munkásosztály életszínvonalának azonnali radikális letörése volt az egyedüli mód, s hogy a fasizmus e feladatot tudatosan vállalta és teljesítette. Már beszéltünk a profitrátának a fasizmus győzelme utáni emelkedéséről; most a munkásosztály reálbéreinek letörését kell illusztrálnunk. Ismét gondosan rostált, csaknem kizárólag hivatalos fasiszta forrásokból származó adatokat közlünk; s bár az „irányított statisztika” nem könnyíti meg feladatunkat, a számok így is sokatmondóak.
Olaszországban, a fasiszta Mortara számításai szerint a névleges bérek és a létfenntartási költségek a következőképpen alakultak (L. Mortara „Prospettive economiche” 1927., 442. old.; az 1928— 1930. közötti adatokkal G. Salvemini kiváló tanulmánya alapján — „Capitale e lavoro nell’Italia fascista” — egészítettük ki a táblázatot):
| Év | Létfenntartási költségek | Átlagos bérek |
| 1913. | 100 | 100 |
| 1922. (Marcia su Roma: 1922. november) | 498 | 505 |
| 1923. január | 495 | 480 |
| 1925. február | 628 | 545 |
| 1928. | 655 | 537 |
| 1930. | 668 | 530 |
Minthogy a líra-devalváció ez időszakon belül körülbelül 80%-os volt, első pillantásra a következőket állapíthatjuk meg: a névleges bérindex 1922-ben körülbelül 1.5%-kal magasabb volt, mint 1913-ban, a reálbér emelkedés még valamicskével nagyobb. A fasizmus hatalomra jutásának első két hónapja alatt a névleges bér és reálbér 5.4%-kal csökkent. 1925-ig a névleges bér körülbelül 14%-kal emelkedik, a reálbér azonban — 1922-höz képest — 14.5%-kal csökken. Az 1930. évi bérszínvonal névleges bérei 7.4%-os emelkedést mutatnak (tehát 1925-höz képest a névleges bérindex is csökkent), reálbérei pedig 23%-os csökkenést. Így érthető, hogy Salvemini számításai szerint 1927. és 1932. között az olasz ipari tőkenyereség évi 8.5—10 milliárd líra között mozog. A válság éveiben a bérek csökkenése újabb lökést kap. A már 1928-ban igen alacsony bérek 1933-ig a következő arányban csökkentek (Clavenzani adatai a Lavoro Fascista 1933. június 2-i számában):
I. Ipar.
Üvegesek: 30—40%, útépítők: 40%, gyapjúszövők: 27%, selyemszövők: 38%, kenderfonók: 30%, vas-fémmunkások: 23%, építőmunkások: 30%, faipari munkások: 18%, víz-, gáz-, villanytelepek munkásai: 22%, nyomdászok: 16%, bányászok: 30%.
II. Mezőgazdaság.
Emilia tartomány: 30%,
Lombardia tartomány : 34%,
Dél-Olaszország: 40—46%.
A fasiszta uralom első tíz éve alatt, 1923 és 1933 között az ipari munkások névleges bére átlag körülbelül 50%-kal, a mezőgazdasági munkások névleges bére 55—61%-kal csökkent. A reálbérek csökkenése — mint 1930-ig számszerűleg kimutattuk — ennél is erősebb.
Hogy a gyakorlatban hogyan törik le a béreket, arra csak egy példát. Az olasz rizsföldeken többnyire nők dolgoznak. Az aratás igen kemény munkája 30—40 napig tart. 1926-ban az aratónők 22.50 líra napszámot kaptak. 1927-ben ezt 19.50 lírára szállították le, majd aratás közben 18.90 lírára. 1928-ban újabb 7.5%-os bérleszállítás következett, 1929-ben 1.5%-os béremelés. 1930-ban (a válság kezdete — az előző bérleszállítások konjunktúra-évekre esnek!) 17.5%-os csökkentés. 1931-ben a munkálatok további 35%-kal akarják a béreket csökkenteni, a korporációk — szerepükről, jelentőségükről a következőkben még beszélünk — 20%-ot „ajánlottak fel”, a döntőbíróság, mely természetesen, fasiszta munkaállamban, a munkásoknak kedvezett, „csak” 24% újabb bérredukciót állapított meg. Mindez azt jelenti, hogy az agrárproletariátus egyik legnyomorultabb, legkizsákmányoltabb rétegének előzőleg is igen alacsony béreit öt év alatt több mint 50%-kal szállították le.
A „Carta del Lavoro”, a híres fasiszta munkaalkotmány (1929), s a korporációs rendszer jelentőségéről, valóságos funkciójáról e számok után szinte felesleges beszélni. A részletek iránt érdeklődőket kimerítően tájékoztatja Gaetano Salvemini már idézett, példásan tárgyilagos, kiválóan tömör kis tanulmánya. Szólanunk kell azonban a teljesség kedvéért arról, hogyan történik a fasiszta Olaszországban a tőke és a munka ellentétének kiküszöbölése. Mindenekelőtt a kollektív szerződések révén. Ezek 1924 óta kötelezőek. Esetleges viták, akár már fennálló kollektív szerződésekkel, akár újonnan létesített megállapodásokkal kapcsolatban, a munkaügyi döntőbíróság („Magistratura del Lavoro”) elé kerülnek. Ennek döntése mindkét félre kötelező, aki ellene szegül, egyévi börtönnel büntethető. A korporációs törvény (1926) szövege szerint a döntőbíróság legfontosabb kötelessége szem előtt tartani „azt a legfőbb szükségszerűséget, hogy a termelés folytonossága biztosítva legyen”. Ez minden várakozáson felül sikerült: az átlagos reálbér hat évvel a korporációs törvény életbeléptetése után, 1932-ben, az összes európai országok között Olaszországban volt a legalacsonyabb, talán csak Jugoszláviát és Magyarországot kivéve (a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal statisztikája szerint). Az indokolás részletesebb és őszintébb: „A közösségnek érdeke, hogy a termelés ne túlságosan magas költségekkel, oly árakon történjék, amelyek az olasz árukat a külfölddel szemben versenyképessé teszik”. A döntőbíróság egyébként három döntőbíróból és két szakértőből áll. Utóbbiakat a tartomány főnök jelöli ki, „az erkölcsileg és politikailag legkiválóbb” polgárok közül. Nehogy azonban véletlenül munkás is bekerüljön a döntőbíróságba, az 1926. július 1-én kelt rendelet 54. szakasza előírja, hogy a szakértőknek egyetemi végzettséggel kell rendelkezniük. A sztrájkot a korporációs törvény megtiltja. Sztrájkmozgalomban való részvételt hét évig terjedő börtönnel büntet — békeidőben.
Igaz, ezzel szemben a kizárás is tilos. De a rendszerrel szemben nem túlságosan kritikus „Lavoro d’Italia” szerint (1929. szeptember 3.) „ismeretes, hogy a vállalkozóknak módjukban van a béreket csökkenteni, a munkáslétszámot vagy a munkaidőt leszállítani anélkül, hogy a kizárás fegyveréhez nyúlnának.” Az érdekesség kedvéért közöljük a korporációs törvény életbeléptetése utáni első vitás ügyet, amelyet azután sok ezer hasonló követett. A Genova melletti carrosai textilgyár 14 munkása és munkásnője sztrájkba lépett, mert — mint egyikük a bíróság előtt vallotta — „mióta a fasiszták átvették a novi-i munkáskamarát, béreinket 40%-kal leszállítottak. A korporációhoz hiába fordultunk védelemért.” Ítélet: hat nőt egyenként hat hónapi börtönnel büntettek (La Stampa, 1926. július 2.). Igen tanulságos az 1928. február havában létrejött vas- és fémipari kollektív szerződés is. Ez minimális béreket nem állapít meg, hanem úgy intézkedik, hogy az 1926. évi bérek minden vállalatnál legfeljebb 20%-kal csökkenthetők (1. §.). Az új bérek „semmi esetre sem okozhatnak veszteséget az üzemnek” (5. §). A fegyelmi büntetések 20—60%-kal emelkednek. A hetenként engedélyezett túlórák száma — 8 órás munkanap mellett — nyolc helyett tíz. A munkásokat vitás ügyekben a korporáció által kijelölt személyek képviselik. Ugyanők kezelik a munkások befizetéseiből létesített segélyalapokat. E kollektív szerződéssel kapcsolatban a „munkáskorporációk” akkori elnöke, Stefano Antonio Benni, mellesleg a Banco di Roma, a Marelli- és Montecatini-konszernek egyik vezetője, így nyilatkozott: „A vállalkozók mindig mélységes szomorúsággal kérnek áldozatokat a munkásoktól; de meg kell érteniök a munkásoknak, mint ahogyan bizonyára meg is értik, a termelés elengedhetetlen követelményeit. Értelmetlen egy bizonyos munkabért követelni akkor, amikor a termelési költségek túlságosan magasak az eladási lehetőségekhez képest. A bércsökkentés, mely ma kis áldozat, sokkal nagyobb holnapi áldozatokat tesz elkerülhetővé.”
A fasiszta propagandaapparátus ködösítő munkájának, s azoknak a hihetetlen nehézségeknek jellemzésére, amelyek a megbízható, valóságértékű adatok összegyűjtését akadályozzák, megemlítjük, hogy e szerződésre az akkori olasz sajtóban megjelent nagy dicsérő cikkek hívták fel figyelmünket, és minél nagyobb tárgyilagosságra törekedve megszereztük a „munkásoknak kedvező” kollektív szerződés teljes szövegét. A korporációs rendszert ünneplő cikkek szerint —, amelyeket gyanútlan, vagy kevésbé gyanútlan európai és amerikai lapok is átvettek — a korporáció az egész országra érvényes minimális béreket állapított meg, fizetett szabadságot stb., stb. biztosított Egyszóval a fent ismertetett és kommentárra igazán nem szoruló kollektív szerződés áldásai közé sorolták azt a keveset, ami az 1920-ban a forradalmi munkásmozgalmak által kiharcolt kollektív szerződésből öt és fél évi fasiszta uralom után még megmaradt. Csupán a teljesség kedvéért említjük meg, hogy a korporációkban kizárólag a monopol-tőke képviselői foglalják el a vezető helyeket. Az ipar első képviselői: Giovanni Agnelli (Fiat), Stefano Antonio Benni (l. fenn: Banco di Roma, Marelli, Montecatini), Arturo Bocciardo (elektromos ipar, Societá Térni, Banca Commerciale Italiana), Giuseppe Cenzato (elektromos ipar), Guido Donegani (a Montecatini konszern elnöke), Edgardo Morpurgo (Banca Commerciale Italiana, Generáli biztosító), Enrico Parisi (Adria biztosító, elektromos tröszt), Pietro Pirelli (Pirelli pneumatikgyár) voltak.
A német fasizmussal kapcsolatos adatok megszerzése még nagyobb nehézségekbe ütközik. Nem csak azért, mert rövidebb periódust tehetünk vizsgálat tárgyává, különösen, ha csak a békeéveket vesszük figyelembe, de azért is, mert sokkal kevesebb adatot közöl, és a propagandagépezet sokkal tökéletesebben működik, mint az olasz. Egynéhány adatot mégis sikerült összeállítanunk, elsősorban annak igazolására, hogy a fasizmus hatalomra jutása után azonnal jelentős bércsökkentést hajtott végre, vagyis hogy a monopoltőke konjunktúrája, a félig megbénult termelőapparátus újra megindítása csak ilyen módon volt lehetséges. A fasiszta állam nem tagadta meg azokat a kötelezettségeket, amelyeket a fasiszta mozgalom vállalt.
| 1932 végén | 1933 végén | |
| A Siemens—Schuckert-konszernmunkásainak száma | 75.000 | 79.000 |
| Kifizetett béreinek összege RM | 131 520.000 | 112 810.000 |
| Egy munkásra eső átlagos bér RM | 1 754.000 | 1 428.000 |
ami átlag 18.5% bércsökkentésnek felel meg.
W. Woytinsky, a kiváló statisztikus számításai szerint 1932. végétől 1933. végéig a kifizetett ipari bérek összege 5%-kal, a foglalkoztatott munkások száma 10%-kal, a munkaidő átlagosan 6%-kal nőtt, ami 10%-os átlagos bércsökkentésnek felel meg. (Das Neue Tagebuch, 1934. 546. oldal.)
A legmagasabb bérosztályba sorolt ipari munkások órabére: 1932-ben RM 0.88.; 1933-ban RM 0.783
Az építőmunkások munkabérindexe (1930=100):
| 1932 decemberben | 76.4 |
| 1933-ban | 69.9 |
| 1934-ben | 69.5 |
(Wirtschaft und Statistik 1935. XII.)
1934 elején a legalacsonyabb hetibér (a dohány-munkásoké) RM 13.53; a legmagasabb (vas- és fém-munkásoké) RM 32.14; az átlagos ipari hetibér RM 25.92 (Deutsche Arbeitsfront 1934. június). Az összehasonlításnál figyelembe kell venni, hogy az 1932. évi bérek a válság folyamán több ízben, így Brüning-féle szükségrendelettel is csökkentett bérek voltak. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy a felsorolt adatok bruttó bérekre vonatkoznak, amelyekből adó, társadalombiztosítás, tagdíjak, „önkéntes adományok” címén sokszor 25%-ig terjedő levonások történnek. (A Deutsche Arbeitsfront tagsági díja minden bérkategóriában egyformán heti RM 1.50, hozzá a párttagdíj, a NSBO-tagdíj, Kraft durch Freude, Winterhilfswerk, „Wehrhaftmachung der Nation”, a háború kitörése óta külön hadmentességi adó stb. stb.). És ezek csak névleges bérek: az élelmiszerek árindexe 1933 januárban 107.3, 1933 decemberben 114.2, amihez a minőségi romlás járul. Az ár-indexek egyébként így alakultak:
| Index-szám alapja (év = 100) | 1933 III. | 1934 III. | 1935 III. | 1936 III. | |
| világpiaci nyersanyag-árak | 1925/29. | 37.1 | 36.1 | 34.1 | 37.7 |
| német nagykeresk. árak | 1913. | 91.1 | 95.9 | 100.7 | 103.6 |
| mezőgazdasági áruk | 1910/14. | 74 | 85 | 93 | 101 |
| ipari nyersanyagok | 1913. | 87.1 | 90.8 | 91.3 | 93.8 |
| külföldi nyersanyagok | 1913. | 60.1 | 66.7 | 68.2 | 74.6 |
| belföldi nyersanyagok | 1913. | 102.9 | 104.9 | 104.8 | 105.1 |
| szabad árak | 1926. | 45.6 | 53.5 | 57.1 | 61.9 |
| rögzített árak | 1926. | 83.6 | 83.4 | 83.4 | 82.3 |
| ipari készáruk | 1913. | 111.6 | 114. | 119.7 | 120.1 |
| termelőeszközök | 1913. | 114.6 | 113.8 | 113.5 | 112.9 |
| fogyasztási cikkek | 1913. | 104.5 | 115.2 | 124.4 | 125.6 |
| létfenntartási index | 1913. | 116.1 | 119.9 | 122.2 | 124.2 |
| táplálkozás | 1913. | 109. | 116.5 | 118.8 | 122.2 |
| ruházkodás | 1913. | 106 | 109.3 | 117.2 | 118.7 |
(az utolsó három hivatalos indexszám erősen elmarad a valóságos áremelkedés mögött).
Ennek megfelelően a kereskedelmi forgalom, tehát a tömegfogyasztás összezsugorodik, amit az árak emelkedése csak 1934-től kezd kiegyenlíteni:
A kereskedelmi forgalom fejlődése 1928-tól 1935-ig:
| 1930=100 | 1928/29. | 1931. | 1932. | 1933. | 1934. | 1935. |
| élelmiszerek | 104.8 | 91.9 | 78.2 | 75.3 | 79.4 | 86 |
| textiláruk | 112.6 | 84.1 | 65 | 65.5 | 77.1 | 78 |
| cipők | 112.1 | 88.7 | 72.5 | 75.5 | 79.3 | 80.1 |
| együttesen | 109.4 | 84.9 | 67.2 | 64.7 | 72.5 | 75 |
| Millió RM-ban | 35.000 | 27.200 | 21.500 | 21.200 | 23.800 | 24.500 |
A fogyasztóképesség csökkenését első pillantásra jelentéktelennek látszó, de igen jellemző példával illusztráljuk:
A cigarettafogyasztás árkategóriánként:
| % | 1930/31 | 1931/32 | 1932/33 | 1933/34 | 1934/35 | 1935/36 |
| 2.5 pfennig | 0.6 | 4 | 10.4 | 15.9 | 21 | 19.8 |
| 3.3 pfennig | 2.1 | 45.2 | 58.7 | 64.5 | 60 | 68.9 |
| 3 pfennig | 24.6 | 6.7 | 10.1 | 10.2 | 13 | 17.2 |
| 5 pfennig | 56.2 | 33.5 | 14.7 | 6.1 | 3.6 | 2.5 |
| ennél drágább | 16.5 | 10.6 | 6.1 | 3.3 | 2.4 | 1.7 |
Valentin Gitermann számítása szerint a reálbérek csökkenése a fasizmus első évében mintegy 35%-os. Ugyanilyen eredményre jut Fritz Sternberg, mikor megállapítja, hogy az 1932. évi, tehát igen alacsony (ne felejtsük el, hogy 1932 a válság mélypontja Németországban) életszínvonal biztosításához 1937-ben átlag 50%-kal hosszabb ideig kell dolgoznia a német munkásnak. A reálbérek ilyen arányú csökkentése fiziológiai létében támadta meg a német munkásosztályt, amit nemzetiszocialista egészségügyi szaklapok cikkei is dokumentálnak. A „Zeitschrift für Volksernahrung” 1937. évi 14. számában egy dr. Ziegelmayer a következő szavakkal fejezi be a nehéz testi munkások táplálkozásáról írt tanulmányát: „Vizsgálatunk megállapította, hogy a megvizsgált munkáscsoportok átlagos napi kalóriafogyasztása az elméletileg-fiziológiailag szükséges és kívánatos minimum mögött néhány százalékkal elmarad”. A „Reichsstelle für hauswirtschaftliche Forschungs-und Versuchsarbeit” ugyancsak 1937-ben 140 négy gyermekes, és átlag havi 150 RM jövedelmű munkás család életkörülményeit vizsgálta meg. Az előző adatokból kitűnik, hogy havi 150 RM jövedelem eléréséhez a család legalább két tagjának kell állandóan dolgoznia. A vizsgálat kimutatta, hogy a családok táplálkozásra a jövedelem 50—70%-át költötték. „Minden külön kiadás, javítás, beszerzés csak életbe vágóan fontos táplálékról való lemondás árán válik lehetővé” — írja ezzel kapcsolatban a „Berliner Tageblatt”. A „Reichsstelle” jobb híján azt a tanácsot adja a munkásasszonyoknak, hogy kevesebb kenyeret, felvágottat, sajtot és kávét, ehelyett több főtt tésztát, zabpelyhet, lisztet, cukrot, tejet vásároljanak, illetve fogyasszanak. Így — valamivel kevesebb pénzért — napi 1665 [kilo]kalória helyett 1782 [kilo]kalória tápértéket biztosíthatnak egy-egy családtag számára.
(Az összehasonlítás kedvéért megemlítjük, hogy 70 kg súlyú ágyban fekvő beteg minimális szükséglete: 1800-1900; ugyanilyen szellemi munkásé, ülő munka mellett: 2300-2500; középnehéz testi munka mellett: 3000; igen nehéz testi munka mellett: 3500—4000 [kilo]kalória naponta.)
Ezek után érthető, hogy a halálozási index Németországban gyorsan és jelentősen emelkedik:
| 1932 | 63.8 |
| 1936 | 70.2 |
| 1937 | 73 |
év/haláleset 100.000 lakosra
Az eredeti akkumuláció korszakát és a gyarmati kizsákmányolás csúcsteljesítményeit kivéve alig van példa a proletariátus ilyen arányú kizsákmányolására, s főleg az életszínvonal ilyen gyors és gyökeres leszorítására. A reálbérek háború alatti alakulásáról persze nincsenek adatok, még közvetettek sem. Csak következtetnünk lehet az átlagos napi munkaidő meghosszabbodásából, az éjszakai és ünnepnapi külön túlórapótlék eltörléséből, a fontos élelmiszerek adagolásából, a minőségromlásból, a nélkülözhetetlen szükségleti cikkeknek az átlagot jóval meghaladó drágulásából. És csak, mint érdekességet említjük meg, hogy a hadiüzemekben dolgozó munkások túlmunka-bérét hadinyereségnek minősíti az állam, és mint ilyet adóztatja meg. (Nehogy a fasizmus e barbárságán túlságosan felháborodjunk, sietünk hozzá tenni, hogy ugyanezt a francia és angol demokrácia is megtette.)
A proletár életszínvonal süllyedése 1937 után már a munkateljesítményt is kezdte befolyásolni. Ezt részben azzal orvosolták, hogy új munkásrétegeket vontak be a termelőfolyamatba, sőt, a „Kirche, Küche, Kind” mellől ismét a gyárba szólították a nőmunkások százezreit is. De másrészt nyilván a munkásosztály fiziológiai leromlása feletti aggodalom késztette a hatalmon lévő nemzetiszocialista munkáspártot már 1937-ben a „nemzeti munkát védő törvény” (Gesetz zum Schutz der nationalen Arbeit) kiadására. E törvény mindenekelőtt megállapítja, hogy a „vezéri elv” az egyes üzemekre is érvényes. A „Führer” az üzemben a munkáltató, természetesen nem azért, hogy a „Gefolgschaft”-ot kizsákmányolja, mint a demokrácia idején tehette, hanem azért, csakis azért, hogy vezesse, irányítsa, és így együttesen szolgálják a közösséget. Ehhez képest sem egyiknek, sem másiknak (régi és elavult, de közérthető nyelven sem a munkáltatónak, sem a munkásnak) nincsenek jogai, csak kötelességei az állammal szemben. A munkaadó kötelességeit csak általánosságban említi a törvény: az üzem folytonosságának fenntartása, a nyersanyag- és üzemanyag szükségletről való gondoskodás, a mennyiségi és minőségi kapacitás teljes kihasználása, a munkafegyelem biztosítása stb., stb., szóval csupa olyan súlyos kötelesség, amire nyilván csak a hivatástudat, vagy a szigorú törvény szoríthatja rá a tőkést, illetve a „Betriebsführungot”, de semmi esetre sem a profitérdek. Talán éppen ezzel kapcsolatban állapította meg Werner Sombart, minden idők legnagyobb kaméleon-közgazdásza, hogy „a kockáztató és mérlegelő vállalkozó helyét egyre inkább a gazdasági hivatalnok foglalja el”, ami szép példája a részletigazságból generális hazugságra következtetésnek. Mert kétségtelen, hogy a fasizmus a valaha „automatikus” kapitalista szabályozás helyébe irányítást és organizációkat állít — de egyrészt ez a folyamat már a fasizmus hatalomra jutása előtt igen előrehaladott állapotban volt, másrészt pedig az alapvető relációt, a tőkés-munkás viszonyt a munkás szempontjából nem változtatja meg. Még ha hajlandók vagyunk is a fasiszta rendszerben az egyes vállalkozót az államhatalom, az össztőke — igen jól dotált — alkalmazottjának tekinteni, ami pedig indokolatlan általánosítás, és a még le nem zárult folyamat távoli, teljesen valószínűleg el sem érhető beteljesülésének előlegezése volna, akkor is kétségtelen, hogy a munkásokkal szemben az üzem vezetőségének hatalma nem kisebb, hanem nagyobb, mint az egyes kapitalistáé volt azelőtt, hiszen maga mögött tudja a totális állam egész erejét, vele szemben pedig szétzúzott, atomizált, szervezeteitől megfosztott, állami kényszerszervezetekbe parancsolt munkásság áll.
Visszatérve az előbb említett törvényre, a „Gefolgschaft” kötelességeit már sokkal pontosabban és érthetőbben sorolja fel. A munkás köteles teljes testi és szellemi erejével a termelésben részt venni, (otthon vagy más műhelyben munkát nem vállalhat), a munkaidőn túl is dolgozni, ha az üzem érdeke úgy kívánja; a teljesítendő túlórák száma maximálva van ugyan, de kivételes esetekben ennél többre is kötelezhető. Mindezzel szemben a munkaadó egyetlen kötelessége a megállapított bért pontosan kifizetni. A munkások érdekvédelmét a Deutsche Arbeitsfront nem választott, hanem kinevezett funkcionáriusai látják el. (Az üzemi bizalmiak választása két évvel túlélte a fasizmus hatalomra jutását. Csak akkor ruházták át a bizalmiak funkcióit a DAF-ra, amikor 1935-ben az óriási propaganda és megelőző terror ellenére a nagyüzemek tekintélyes része túlnyomó többséggel kibuktatta a NSDP, illetve NSBO jelöltjeit.) Súlyos büntetéseket helyez kilátásba a törvény a késésre, a munkahely engedély nélküli elhagyására. És végül az utolsó védekező eszközt üti ki a munkások kezéből, amikor megtiltja, illetve külön engedélyhez és igazoláshoz köti a munkahely változtatást. Ennek éppen akkor van nagy jelentősége, amikor semmilyen más mód nincs a munkásság élet- és munkafeltételeinek megjavítására és az egyes munkás hajlandó elhagyni munkahelyét, ha az új helyen csak árnyalattal jobb körülményekre van kilátás.
A fasiszta munkásszervezetek — ezt már az olasz példán láttuk — azt a célt, amelyet állítólag maguk elé tűztek, a tőke és a munka érdekeinek összeegyeztetését, a „súrlódások” kiküszöbölését nemcsak nem érik el, de tulajdonképpen komolyan sem veszik, legalább is tudatos irányítóik nem. Mégis hiba volna bennük pusztán ideologikus alakulatokat, a munkásság félrevezetésére szolgáló álszervezeteket, vagy a fasiszta mozgalom hű csatlósainak zsíros állásokat biztosító bürokratikus alakulatokat látni. E szerepük mellett van reális társadalmi funkciójuk is. Mindenekelőtt kielégítik a tanult munkásrétegek igen erős társasélet-szükségletét. A régi organizációk szétverése után a fasizmussal szemben álló munkás rétegek egy része, más ellenállási lehetőség hiányában, passzivitásba ment, visszavonult a magánéletbe. A német szakszervezeti munkásság egy kiváló ismerője ezt a — mint látni fogjuk, ideiglenes — folyamatot „Reprivatisierung der Arbeiterklasse”-nak nevezte el. Ám a modern ipari proletariátus magánélete sivár. Az asszony, a nagyobb gyerekek szintén dolgoznak, a „családi kötelékek” még bomlottabbak és kétesebbek, mint a polgárságban. A régi szervezetek, csaknem függetlenül politikai tartalmuktól, hibáiktól, tehetetlenségüktől, magasabb rendű, értékesebb életformát jelentettek számukra. A nagyüzemi munkafolyamat részben kiegészítő, hasonló ellentétét adták, az egyes munkás itt is, mint ott, a vele egyforma életűek és gondolkodásúak körében van; de míg a modern nagyüzem fizikailag és szellemileg kihasználja, szervezetében szabad; a munkahelyen mindenki neki parancsol, szervezetében ő az úr — vagy legalább annak érzi magát. A modern munkásosztály számára a szervezeti élet a nagyüzemben és a nagyvárosban kialakult kollektív tudatformák következtében csaknem nélkülözhetetlen szükséglet. Ezt a szükségletet elégítik ki a fasiszta munkásszervezetek, persze, mint afféle szociális pótanyagok, mennyiségileg és minőségileg hiányosan. A monopoltőke államának szükségletei is megkövetelték a kényszerszervezeteket. Nem volt elég a régi szervezeteket megsemmisíteni, mert amíg az elsődleges osztályellentét fennáll, és üzemekben s a társadalom legkülönbözőbb területein elsődleges élményként hat a proletariátusra, addig a közvetlen gazdasági harc az üzemekben szervezetek nélkül is tovább folyhatna. Márpedig a fasizmus számára a közvetlen gazdasági ellenállás minden politikai tartalom nélkül is elviselhetetlen. Egyrészt, mert a monopoltőkének csak imént elért eredményeit veszélyezteti, másrészt, mert az osztályharcnak ezekből az elemi és spontán kezdeteiből fejlődtek ki minden korban — és reformista vagy az osztálybéke alapján álló organizációk fékezése nélkül különösen gyorsan fejlődhetnének ki — az általános gazdasági harcok, amelyek fasiszta állam- és társadalomrendszerben eleve és szükségképpen, politikai, sőt forradalmi jellegűek volnának. A fasiszta kényszerorganizációk tehát nem csak a kényszernek és terrornak köszönhetik létezésüket: e szervezetek reális tömegszükségletet is kielégítenek, ugyanakkor azonban a monopoltőke érdekeit szolgálják, tudatosan és tervszerűen. Mintha az uralomra került fasizmus maga sem bíznék a munkásszervezetek küzdelem nélküli kapitulációjában, s főleg a proletariátusban, annak fasiszta részében sem. Mintha egy pillanatra se merné a munkásságot magára hagyni, sem üzemben, sem munka után, sem családjában, sem olvasmányai, szórakozásai, gondolatai közben. Ezért „organizálja a mindennapi küzdelmet” Deutsche Arbeitsfront-ban, munkáskorporációkban, ezért „organizálja a munkás szabadidejét” is dopolavoro, Kraft durch Freude címén. Életveszélyes volna számára, ha a munkásság minden mesterséges beavatkozás nélkül pusztán a reális érdekek, a mindennapi élmények hatásának kitéve élné magánéletét. A középosztály szerepével kapcsolatban említettük, hogy a fasizmusnak mily nélkülözhetetlen szüksége van tömegbázisra, nemcsak uralomra jutása előtt, de azután is. Ugyanez fokozottan áll a proletariátusra. Kimutattuk, hogy a tömegek megmozgatása jelentette a fasizmus erejét, s látni fogjuk, hogy ebben van gyengesége, vagy legalább is a tömeghangulattal szembeni fokozott érzékenysége is. Számos bizonyítékunk van erre. Többek között az, hogy a fasiszta rendszerek nemcsak a hatalomért vívott harcban használták a forradalmi frazeológiát, hanem később is, főleg kényes helyzetekben. Az olasz fasizmus csaknem két évtizedes fennállása alatt valóban totális szervezeti és államformává lett, ami alatt azt kell értenünk, hogy az összes ideológiai tendenciákat, a fasizmus előtti Olaszország minden politikai irányát és ezek ellentéteit, ha tompítva és elkenve is, magában foglalja. Innen világosan felismerhető hármas tagozódása (amely persze erősen ideologikus, az egyes irányzatok mögött valóságos erők vannak ugyan, de nem azok, aminek nevezik magukat): a vezető bürokrácia, a Mussolini-klikk tipikus centrista politikát folytat, a nagytőkés-klerikális-konzervatív „jobbszárny”, és a korporációkra támaszkodó, államosítást követelő „balszárny” között. 1922 és 1926 közt, majd az abesszín háború kitörése után, és legutóbb, a második világháborúba való belépés óta újból „baloldali” fasiszta politika felé mutat a legfelsőbb bürokrácia érzékeny hangulatmérője. Németországban, ahol ugyanez a hármas tagozódás különböztethető meg, a „nemzeti kommunista” irány megsemmisítése, Strasserék, Röhm elintézése, az SA politikai semlegesítése ellenére szintén „baloldali” kurzus volt, legalább is a második világháború kitöréséig. Nem szabad természetesen figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a hármas tagozódás propagandisztikus-ideológiai munkamegosztás is — de nemcsak az. A munkástömegek felé propagandisztikus céllal harsog a „baloldali”, „forradalmi” fasizmus — de az, hogy a „forradalmi” propagandára a hatalom meghódítása után is szükség van, egyben a gúzsba kötött, mezítelen, elnyomott, agyonellenőrzött és körülhízelgett munkásosztály reális vagy virtuális erejét bizonyítja. Ugyanígy nem adhatta fel a bizonyos mértékig radikális színezetű (uralkodó osztály ellenes és romboló ösztönöket kielégítő) antiszemitizmust a német fasizmus akkor sem, amikor a reális tartalom, a zsidó kis- és középpolgárság megsemmisítése már megvalósult. A túlorganizálás kényszeréről már beszéltünk: minden önálló, spontán megnyilatkozás, akár gazdasági, akár kulturális területen, akár magánéletben veszély, amelyet éppen a különböző fasiszta organizációknak kell elhárítani, felfogni vagy legalább szabályozni és irányítani. A terrort sem lehet — mint más diktatúrákban — a hatalom megszerzése és külső-belső megszilárdulása után „enyhíteni”, vagy elleplezni. A fasizmusnak demonstratív terrorra van szüksége. A Németországban, de Olaszországban is szinte szabályos időközökben, félévenként egymást követő látványosan rendezett és harsányan reklámozott bel- és külpolitikai akcióknak (a Népszövetség elhagyása — a Röhm-frakció kiirtása — általános védkötelezettség — nürnbergi zsidótörvények — Rajnavidék megszállása — spanyol beavatkozás — Anschluss — München — cseh protektorátus — lengyel háború — skandináv akció — stb. stb.) reális oka mellett az is szerepük — és főleg ezt szolgálja a teátrális beállítás —, hogy ne hagyják meg a proletár tömegeket túlságosan sokáig normális állapotban, hétköznapi helyzetben, amelyben a közvetlen érdek, s az ennek megfelelő ellenzéki hangulatformát kaphatna. Csak abnormális helyzetekben, élükre állított kül- vagy belpolitikai szituációkban tudja a propaganda-apparátus e helyzetek megfelelő beállítása és a kondicionálás határáig sztereotip harsogása révén a tömegeket a fasizmushoz „kötni”. Államosított monstre-vasárnapok kocsmai duhajkodásába próbálja fojtani a hétköznapok halmozódó keserűségét.
A proletariátust általános osztályérdekei egyértelműen szembeállítják a monopoltőke diktatúrájával. Azt állítottuk, hogy ez az osztály, amely a társadalmi háborúnak a nagytőkésekkel szemben másik döntő tényezője, éppen e szerepénél fogva képes érdekei felismerésére és védelmére, más szóval valóságos helyzetének megfelelő osztálymagatartás kialakítására. Később próbálunk választ adni arra á kérdésre: tudatossá vált-e már a fasizmussal szembeni kiegyenlíthetetlen ellentét, s ha igen, miért nem vált, s hogyan válhat politikai erővé. Már most hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a fasizmus nem csak tökéletes erőszakszervezetének köszönheti hatalmát, s nem is csupán hasonlóan tökéletes ideológia-apparátusának. Az ellenkező vélemény a materialista történelemfelfogás lényegének, de egyben a munkásforradalmi gyakorlatnak feladását jelentené. A munkásosztály érdekeit, hangulatait a korlátlan hatalommal rendelkező fasiszta államnak is egyre inkább figyelembe kell vennie. Az eddigiekben vázlatosan megmutattuk, hogy ezt — osztálykötöttsége megvonta határok között — meg is teszi. További jelentős bizonyíték, hogy az osztályháborút állítólag megszüntető, mindenesetre következetesen tagadó fasizmus annyira alapvető munkás-élménynek tekinti az osztályharcot, hogy azt állítja, persze travesztált, imperialista politikája szolgálatára rendelt formában, mint proletár és burzsoá nemzetek háborúját, militarizáló politikája középpontjába.
A munkásosztály valódi érdekeiről pedig tudnunk kell, hogy azok sem nem közvetlenül, sem nem automatikusan alakítják ki az osztály magatartást, hanem igen bonyolult, gyakran ellentétekkel teli tudati fejlődésen keresztül. A proletár osztálytudat belső ellentéteinek végső oka abban az alapvető antagonizmusban rejlik, hogy a proletariátus hordozója a kapitalizmusnak is, a szocializmusnak is. Egyszerre építő és romboló osztály. A munkásosztály termeli és reprodukálja a tőkés társadalom minden kategóriáját, ugyanakkor pedig puszta létével ellentéte és megsemmisítője. S mint a kapitalizmus többi ellentmondását, ezt is új szintre emelte és a végsőkig kiélezte a fasizmus.
Marx a proletár osztálytudattal, annak kialakulásával és változásaival nem foglalkozott behatóbban. Csak két helyen érinti a problémát és politikai-társadalmi vonatkozásait, az „Elend der Philosophie” utolsó oldalain, azután a „Kapital”-nak a tőkeakkumuláció történelmi irányáról szóló fejezetében. Az „Antiproudhon”-ban: „A gazdasági viszonyok először munkásokká tették a népesség tömegeit. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Így ez a tömeg már osztály a tőkével szemben, de még nem az önmaga számára. A harcban, amelynek csak néhány fázisát jellemeztük, ez a tömeg egymásra talál, s önálló osztállyá szerveződik („.. .konstituiert sie sich als Klasse für sich selbst”). Az érdekek, amelyeket véd, osztályérdekek lesznek. De az osztálynak osztály elleni harca politikai harc.” — a „Kapital”-ban: „A tőkemágnások számának állandó csökkenésével, akik ez átalakulásnak (a munkafolyamat társadalmasításának) összes előnyeit kisajátítják és bitorolják, növekszik a nyomor, a nyomás, a szolgaság, a megaláztatás, a kizsákmányolás, de az egyre növekvő és éppen a kapitalista termelő folyamat mechanizmusa által iskolázott, tömörített és szervezett munkásosztály lázadása is.” Ha az „Elend der Philosophie” előbb idézett gondolatát kibontjuk némileg még idealista burkából, azt a tételt kapjuk, hogy az osztályhelyzettől az osztálytudatig elég hosszú út vezet; elég hosszú, mert kezdete és vége — a passzív tömeg, amely öntudati fokától csaknem függetlenül, de mindenesetre megelőzve annak fejlődését, a magántulajdonon alapuló társadalomban minden magántulajdontól megfosztva, csak negatív értelemben osztály — és a harcban egymásra, önmagára találó osztály még ellentétként szerepel. Arról a folyamatról, amelyben a „tőkével szembeni osztály”-ból „önálló osztály” lesz, sem a fiatal Marx, sem a „Kapital” írója nem beszél. A fiatal Marx azért, mert az 1848 körüli forradalmi periódusban az osztállyá szerveződés már rohamosan gyorsnak, s a tőkés fejlődéssel együteműnek látszik; Marx többek között ezért várta a 48-as forradalmak bukása után is csaknem azonnalra az új forradalmi hullámot. A „Kapital” írója viszont már nem idealisztikus-hegeliánus formában képzeli el a tudatos munkásosztály kialakulását (a „Klasse für sich” megfogalmazása még erősen emlékeztet az önmaga tudatára ébredő hegeli világra, az „egymásra találásé” a világ-szellemre), hanem a materiális termelőfolyamat egyik, bár egyenértékű mozzanataként („a kapitalista termelőfolyamat mechanizmusa által iskolázott … munkásosztály…”). A proletár osztálytudat történelmi változásairól nem beszél, s ebben a negatívumban hűségesen követik epigonjai is, akiknek pedig már voltak tapasztalataik nagy munkásmozgalmak tudatformáinak fejlődéséről, s a pszichológiai „áttétel” bonyolultságáról, — míg magának Marxnak nem. Csak legújabban kezdtek e kérdéssel szocialista oldalon foglalkozni, történelmileg különösen Arthur Rosenberg („Geschichte des Bolschewismus”, „Demokratie und Sozialismus”) és Paul Maresch, már idézett kiváló tanulmányában („Zur Entwicklung des proletarischen Klassenbewusstseins”). Ez utóbbinak anyagát a következő fejtegetések során több helyen felhasználtuk, bár egészen eltérő csoportosításban, legtöbbször más, olykor ellentétes szempontok szerint és ellenkező végkövetkeztetésekkel.
A proletár osztálytudat kialakulása nem állandó és egyöntetű fejlődésfolyamat, hanem ellentétes elemekből tevődik össze. A munkásság gondolkodásának általános irányát valóságos társadalmi helyzete határozza meg, tehát az a tény, hogy puszta létével szembeáll a tőkés társadalommal, hogy kizsákmányolt és kirekesztett osztály. Azok a tudatformák azonban, amelyekben a gondolkodás általános iránya kifejeződik, nagyon is változóak. A proletariátus a mindenkori uralkodó osztálytól készen kapja őket, csakúgy, mint értékelési rendszerét, bizonyos mértékig egyéni- és osztályetikáját is. Része, döntően fontos része lévén a termelőfolyamatnak, az abban kialakuló, formailag mindkét osztály számára azonos, de irányban különböző társadalmi gondolkodásfolyamat hatása alól sem vonhatja ki magát. Gondolkodásirányt és tudatformákat tehát egyformán valóságos élményeiből alakít ki magának a munkásosztály, de míg az előbbit társadalomellenes volta határozza meg, addig utóbbiakat az adott társadalom és annak uralkodó osztálya legalább is döntően befolyásolja. Hozzá kell még tennünk, hogy a tudatformák is, mint az ú.n. felépítmény általában, lassabban változnak az őket kialakító valóságos viszonyoknál. Ezért van például, hogy a történelmileg fiatal proletariátus, akár kézműves, akár paraszti környezetből jött, sokáig őrzi előző környezetéből hozott élményvilágát — a racionális tudatformákban gondolkodó burzsoáziával szemben — az alapvető élményt, a kizsákmányolást is feudális, misztikus-vallásos tudatformákban fogja fel. Így érthető a nagy és nemcsak külsőséges hasonlóság a kezdeti munkás felkelések és a parasztforradalmak között. A géprombolók a kizsákmányolást a hűbéri munkakényszerrel, a robottal azonosították, az üzemet nem meghódítani akarták, hanem megsemmisíteni. De az első proletár mozgalom, a chartizmus története is ezt mutatja. Első szakaszában nem munkások, hanem szegények mozgalma, nem politikai és társadalmi, hanem emberi jogokat követel, erősen vallásos indokolással. Ez természetesen mit sem von le forradalmi jellegéből, amely éppen az első szakaszban a legtisztább. A korai chartizmus vitathatatlanul forradalmi mozgalom, hűbéri-vallásos tudatformákkal, helyenként az őskereszténységre, vagy a reformáció nagy parasztfelkeléseire emlékeztető ideálokkal. Az ipari forradalom azonban e proletár tudatformákat sem hagyja változatlanul. Hatása késhet, el nem maradhat. És a chartizmus második szakaszában a feudális tudatformák lassan elhalnak, a követelések mellől a vallásos indokolás fokozatosan elmarad. A fiatal angol nagyüzemi proletariátus felismeri jelentőségét és szerepét a termelésben. Minél tudatosabb lesz, annál tűrhetetlenebbnek érzi helyzetét. A munkás most már a polgári társadalom egyenlő jogú, de kisemmizett tagjának tudja magát s mint polgár, polgári jogokat követel. Így kerül a Charta, a választójog kérdése a mozgalom középpontjába. Azt is tudja, hogy bérmunkás: a munkaerő-árut a polgárságtól átvett racionális tudatformák (tehát már nem vallási-erkölcsi normák) szerint értékeli; igazságos ellenértéket, jogos bért követel. És mert az angol kapitalizmus hallatlan fellendülése, s az eredeti akkumuláció korában fizikailag megtizedelt proletariátus termelőképességének csökkenése az angol tőkésosztályt képessé és hajlamossá teszi engedményekre, mindkét irányban eredményeket ér el. Hosszú küzdelemben kivívja politikai egyenjogúságát és az első szociálpolitikai törvényeket. Mindebből az a döntő élmény szűrődik le az osztály számára, hogy a fennálló társadalmon belül is megjavíthatja életszínvonalát, ha osztályerejét szervezetten tudja harcba vinni. (Nagyjából analóg jellegű a forradalmi szindikalizmus korai szakasza is, azzal a különbséggel, hogy azt a jakobinizmus maradványai színezik át.). S mikor a chartista mozgalom felbomlása megkezdődik, történelmi szerepe már befejeződött. Az életszínvonal további javításáért, a munkaeredményből való nagyobb részesedésért már más szervezetek folytatják a harcot, más tudatformák között. A chartizmus szabaddá tette az utat a trade-unionizmus kialakulása számára. Nagyon igazságtalanok és tudománytalanok azok a kritikák, amelyek a trade-unionista öntudatot kispolgári tudatnak minősítették. Marx-nak nem ez volt a véleménye. Az első „koalíciókban” (szakmai szervezetekben) a munkásosztály nagy, nemzetközi forradalmi szövetségének alapjait látta. S a trade-unionok valóban tiszta proletár szervezetek voltak, önálló osztálytartalommal, amely azonban polgári (a hatalmon lévő polgárságtól átvett) tudatformákban fejeződött ki. Az osztálytartalom is, a polgári tudatformák is valóságos élményekből szűrődtek le. 1870 és 1910 között a kapitalizmus fejlődésvonala nagyjából töretlen. A válságok aránylag rövidek, hatásukat a következő fellendülés hamar eltünteti. A munkásosztály számára az eredményes szociálpolitikai harcok kora ez, amelyekkel növekvő biztonságérzet jár együtt. Negyven év alatt a reálbérek Európában átlagosan megduplázódtak, az Egyesült Államokban megháromszorozódtak. 1900 és 1914 között a német munkanélküliek legnagyobb száma 461. 000 volt; 1931-ben több mint hétmillió. Ez a környezet a trade-unionizmus tapasztalati alapja, és ez irányítja a fejlődést a politikai reformizmus felé.
Némileg eltérőnek látszik az orosz munkásmozgalom kezdeti szakasza, különösen, ha Leninnek a trade-unionizmussal szemben gyakorolt, éles kritikájára gondolunk. Valójában a fiatal orosz proletariátus fejlődése is a vallásos-forradalmi, tehát feudális eredetű tudatformákból (narodniki mozgalmak, Gapon, stb.) indult ki, és a trade-unionista tudatformák felé tart (orosz ökonomizmus). Egyik sem tartalmazza a tudatos forradalmiságot: az első forradalmi ugyan, de nem tudatos, hanem misztikus, a második racionális, de nem forradalmi. És mert egy kivételes történelmi helyzet — a kis, de igen fejlett kapitalizmus, a polgári és proletár-forradalmi erők összegeződése a hatalom meghódítását lehetővé tette —, a munkásosztály eddig legnagyobb stratégája, Lenin joggal tartotta a trade-unionista munkásöntudatot ki nem elégítőnek. Az akkori orosz viszonyok között kétségtelen tény volt, hogy a munkásosztály „önmagától és önmagában” csak trade-unionista öntudatra képes, és a konkrét politikai feladat megoldásához az orosz munkásosztályra valóban külső erőnek kellett hatnia, a tudatos élcsapatnak kellett pótolnia az osztály hiányzó forradalmi öntudatát. A korábbi, misztikus-vallásos forradalmi tudatformák sokkal felhasználhatóbbaknak bizonyultak, mint a racionális trade-unionizmus. Konkrét orosz politikai szempontból Leninnek kétségtelenül igaza volt. Organizációs elmélete azonban, részben már az ő, de főleg európai követői kezében a szükségből gyakran erényt csinált; amikor a kora kapitalizmus munkásosztályára illő elméletet erőszakosan a fejlett nyugati országok proletariátusára próbálták alkalmazni, az eredmény csaknem mindig a baloldali munkásmozgalmak felbomlása, meggyengülése, veresége volt.
A reformista munkástudat más úton vezetett a katasztrófához. Az emelkedő életszínvonal, növekvő biztonság alapvető élménye a kontinentális munkásöntudatot is annál erősebben befolyásolta, minél jobban „polgárosodott” a munkásság, ami alatt nem csak a jobb életet, polgári életformákat értjük (utóbbiak jelentősége különösen a német munkásosztályban igen nagy), hanem a polgári tudatformákat, a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gondolkodni képtelen, vulgár-materialista gondolkodásmódot (ezért vált a „marxista centrum” által hangoztatott „szocialista végcél” oly könnyen és gyorsan ideológiává), és a tisztán utilitarista értékrendszert is. A proletár tudat fejlődése szempontjából a reformizmus a polgári tudatformákon keresztül betörő polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti. E folyamatot természetesen materiális, gazdasági változások indították el, s utóbbiak szerepe kétségtelenül döntő. Itt azonban a proletár tudat változásainak vizsgálata a feladatunk, megoldásához absztrakciók szükségesek, a különben is feldolgozott gazdasági, társadalmi, politikai folyamatot tehát csak jelezzük.
A reformista munkásöntudat még mindig munkásöntudat. A proletariátus gondolkodásának irányát még mindig a kizsákmányolás ténye szabja meg. Éspedig annál határozottabban, minél szűkebb határokba ütközik a munkásosztály életszínvonalának emelése, amelyhez az egyenjogúság és egyenlő-értékűség elismertetésének aspirációja is járul, utóbbi a társadalmi kisebbértékűséget eredményező mindennapi sérelmek természetes kompenzációjaként. Részben ezzel magyarázható a reformista korszak nagy kulturális erőfeszítése (“a tudás hatalom”, “tanuljunk, hogy taníthassunk”, stb.), a munkásosztály ezen a téren is ki akarja verekedni egyenlő értékűségének elismerését. Az értéknormák polgári jellegűek, de valamennyit átszövi és átalakítja egy új, speciálisan proletár jellegű, alapvető élményekből kialakult magatartás: a szolidaritás. Közép-Európában, Németországban is, az akkor még feudális maradványokkal telített állam az emelkedés fő akadálya. A munkásosztály ezt az államot — joggal — a másik osztály szövetségesének, radikális átalakítását elsőrendű feladatnak érzi. Ennek egy negatív és egy pozitív következménye van. A negatív: a munkásosztály államellenes beállítottsága, a pozitív: az „igazságos állam” lassallei követelése. Az államellenesség azonban a kapitalizmus keretein belül marad, a munkásmozgalom a polgárságban a monopolkapitalista fejlődés következtében elhalványuló demokratizmus, a polgári szabadsággondolat örökség egyetlen hordozójává válik. Ez a politikailag radikális, társadalmilag nem forradalmi magatartás jellemzi a reformizmust. A revizionizmus körüli nagy viták a proletár tudat két jelentős változását leplezték le: egyrészt azt, hogy a század első éveiben a munkásosztály, tudatos törekvései mind gazdasági, mind politikai síkon a kapitalista társadalom határain belül maradnak, másrészt azt, hogy a marxizmus, főleg a forradalmi végcél hangsúlyozása teljesen ideologikussá vált. Mindebből nem szabad arra következtetnünk, hogy a reformista tudat nem volt munkásosztálytudat. A proletariátus gondolkodásának irányát változatlanul a kizsákmányolás ténye határozza meg, s ez a tény a fejlett nagyipari kapitalizmus korában az osztály túlnyomó többsége számára nyilvánvaló és tudatos. Magatartásában éppoly határozottan, sőt még élesebben áll szemben a tőkésosztállyal, mint a kora kapitalizmus idején. Ezért szenved a marxi ideológiát felszámolni akaró revizionista irány legalább is forma szerint vereséget, s győz a „marxista centrum”, amely a reformista politikát marxi ideológiába öltözteti (lásd Ignaz Auer híres levelét Bernsteinhez, a vitát elindító könyve megjelenése alkalmából: „Lieber Eduard, solche Dinge tut man, aber sagt man nicht”.) De, mert a reformista napi politikát tagadja, s a forradalmi végcélt ellentétként állítja vele szembe, a Rosa Luxemburg vezette balszárny viszont a tömegek túlnyomó része előtt értetlen és érthetetlen maradt, s befolyása szűk körre korlátozódott. Nyilvánvaló, hogy az egészen más társadalmi viszonyok között keletkezett eredeti marxizmus, bár az általános fejlődéstendenciát rendkívül éles és világos formában tartalmazta, a változott valóságos, bár ideiglenes körülmények kialakította proletár tudatformákon nem törhetett át. Bizonyítja ezt az is, hogy ugyanakkor Oroszországban (ahol a társadalmi viszonyok sok tekintetben emlékeztetnek 1848-ra), az eredeti marxizmusnak tartalmilag és formailag hű követői nagy hatással működtek.
A valóságosan ható jelen és az ideologikus jövő érdek harcában éppúgy az előbbi győz, mint a nagyon reális nemzeti és ideális nemzetközi érdekek összeütközésében, annál könnyebben, minél kizárólagosabban a polgárságtól átvett empirista tudatformákban gondolkodik a proletariátus. Ezért szó sincs arról, hogy 1914-ben a német munkásosztály szervezett része elárulta volna a nemzetközi szocializmust. A német munkásosztály jelentős része érdekelve volt (helyesebben érdekeltnek tartotta magát) a német imperialista törekvések sikerében, mert enélkül a gazdasági terjeszkedés, s az életszínvonal további emelése lehetetlen volt. A háború a reformizmus számára az imperializmus természetes következménye: meglepetést csak azoknak jelentett — és ilyenek persze nagyon sokan akadtak —, akik nem vették észre a marxizmus, a „forradalmi végcél” ideologikus jellegét. Emellett közvetlenül a háború előtt megindult, alatta és utána hatalmasan kifejlődött a szociálpolitikai célkitűzésekért folyó harc és a szövetkezetek kiépítése. Az ok aránylag könnyen felfedezhető. A század elején — az imperialista feszültségek növekedése mutatja legjobban — a német belső piac körülbelül telítve volt, a további béremelések a tőkésosztály elkeseredett ellenállásába ütköztek, sőt válságok alkalmával nagyobb reálbércsökkentésekre is sor került. Az ingadozó „közvetlen bér”-rel szemben az intézményesen biztosított „közvetett bér” szilárdnak és válságállónak látszott. A szövetkezetekben pedig a fogyasztók próbálják szervezett erővel — de ismét a kapitalista termelőmód alapján maradva — megvédeni a termelők által kiharcolt reálbéreket. Ezért lát a reformista öntudat — nemcsak a vezetőké, a tömegé is — a háborús kényszergazdálkodásban „szocializmust”. (Az első világháború alatt szociáldemokraták nevezték el a hadigazdálkodást “Kriegssozialismus”-nak). És ezért elégszik meg a háború után közvetlenül szocializálásnak nevezett — és igen szerény keretek között mozgó — államosítással.
Persze a háború alatt a tudatformákat döntően befolyásolja a háború élménye. De mit sem változtat polgári jellegükön. A békevágy, a háborúellenesség nem par excellence proletár hangulat, a kispolgárság és középpolgárság körében is uralkodott, s ugyancsak nehéz volna kimutatni, hogy a munkásosztály előbb vált háborúellenessé, mint a kispolgári tömegek. Minthogy pedig a pacifista törekvések is megmaradtak a polgári határok között, a német munkásosztály túlnyomó része csak pacifista lett, s csupán az előbb említett balszárny küzdötte fel magát a forradalmi antimilitarizmusig. E baloldal ideológiai hatása, következetes háborúellenes magatartása miatt, megnőtt ugyan, de a SPD (többségi szociáldemokrata párt) és USPD (független szociáldemokrata párt) tömegei még a háború utolsó évében is csak a békéért, nem pedig a szocialista forradalomért harcoltak. A békekövetelés pedig nem volt feltétlenül ellentétes a burzsoázia érdekeivel, főleg, amikor a katonai vereség már előrevette árnyékát, s így nem ismétlődött meg az egy évvel előbbi orosz társadalmi helyzet, amelyben a béke és a proletárforradalom követelése azonossá vált. Korántsem akarjuk azt állítani, hogy ez volt egyetlen oka a német forradalom elvetélésének. Bizonyításunk iránya éppen fordított: azt mutatjuk ki, hogy a háború és az összeomlás sem változtatott lényegesen a német munkásosztály tudatformáin. Sőt. A radikális demokratizmus a weimari köztársaság megszületésével elérte célját: az „ő forradalma” győzött; sokkal kevésbé volt kritikus, semhogy a formai-jogi változások mögött meglátta volna a változatlanul erős burzsoá pozíciókat, a bürokrácia és hadsereg változatlan összetételét és osztályjellegét, szóval azt, amit egy német író röviden úgy fejezett ki: „Der Kaiser ging, die Generale blieben”. Ezzel azután a reformista öntudat utolsó radikális vonásától szabadul meg, sőt politikailag csakhamar konzervatívvá lesz. Egyetlen célja a reálbérek lehető emelése, és a szociálpolitika további kiépítése. Mikor néhány év alatt e területeken is a határig — a kapitalista termelőmód megvonta határig — ér, szerepe befejeződik, a reformizmus teljesen és véglegesen ideológiává válik.
Persze, ez az ideológia, láttuk a „középrétegek” példáján, igen szívós lehet. A reformista ideológiát először az infláció szörnyű földrengése repeszti meg, de még nem pusztítja el. Az inflációból kikerülő monopolkapitalizmussal szemben a reformista követelések és módszerek tökéletesen irreálisak, a munkásosztály túlnyomó többsége azonban még mindig a kispolgári jólét és biztonság kategóriáiban gondolkozott. Az új, minden előzőnél mélyrehatóbb és pusztítóbb válság változtatja meg a tudatformákat. Darabokra töri a reformizmus és trade-unionizmus maradványait. Az állandó és tömeges munkanélküliség döntő élmény dolgozók és munkanélküliek számára egyaránt. A munkanélküliek fő törekvése: visszakerülni bármi áron, bármilyen feltételek mellett a termelésbe. A még dolgozóké: megtartani a munkahelyet, bármi áron, mindenki ellen. A munkanélküliek mindenáron-munkát követelését a még dolgozók fenyegetésnek érzik. Így hasad ketté a proletár tudat a válságban, a még dolgozók számára az adott helyzet fenntartása, a munkanélküliek számára a tűrhetetlen létfeltételek azonnali megváltoztatása a legfőbb cél. Nyilvánvaló, hogy a „status quo”-hoz ragaszkodó munkások számára a konzervatívvá vált reformizmus maradványai, bármily ideologikusak, még mindig megfelelnek. És valóban: a dolgozó nagyüzemi munkások túlnyomó része minden csalódás, minden vereség, minden hiba és árulás ellenére meglepően, és sokak számára érthetetlenül ragaszkodik a szociáldemokráciához. Nem „hűségből”, vagy „hősiességből”, hanem az évtizedes tapasztalatokból felépített tudatformák miatt. A ragaszkodás és kitartás azonban mitsem változtatott, nem változtathatott azon, hogy a reformizmus a változott valósággal szemben teljesen tehetetlen volt: politikailag tehetetlen a még mindig tömegekkel rendelkező reformista párt, és pszichológiailag tanácstalan, irány vesztett a reformista tudatformákban gondolkodó szervezett tömeg. E hasadáshoz még egy másik, ugyanilyen mély járult: a „régi” és „új” proletariátus tudatformáinak ellentéte. A „régi” proletariátus tudatformái nagyjából reformisták, még a kommunista munkásoké is. A válság nem csak a materiális biztonságot, de az öntudatot, a szilárdnak tartott intézményekbe vetett hitet is megsemmisíti. Az „új” proletariátus — az újonnan keletkezett iparágakban, vállalatokban dolgozó munkásrétegek, és mellettük a már elhelyezkedni sem tudó, a termelőfolyamatból látszólag egyszer s mindenkorra kizárt legfiatalabb munkásgeneráció — tudatformái nagyrészt mások: parasztiak — a faluról felköltözött munkásrétegeknél —, kiszolgáltatottság jellemzi őket — a nem szervezett, állami segélyre szoruló munkanélkülieknél —, de mindenképpen desperáltak, azonnali, bármilyen változást követelnek. A “régi” munkanélküliek általában inkább a kommunista párt felé, az „új” munkanélküliek inkább a nemzetiszocialista mozgalom felé áramlanak. Mindezekhez járult még a munkáspártok tömegei és vezetői közti ellentét, amely a dolgozó munkások tudatában is egyre élesebb lett, a bürokrácia nagyobb biztonsága és túlontúl nagy óvatossága miatt, a munkanélküliekben pedig sokszor nyílt ellenségeskedéssé vált: a mindenféle akciótól részben konzervativizmusa, részben óvatossága, részben tudatos gyengesége, és nem egyszer eltérő osztályérdekei miatt irtózó bürokrácia, és a rögtöni, akármilyen cselekvést követelő munkanélküliek „politikáját” lehetetlen volt összeegyeztetni. A „boncok” elleni fasiszta jelszavak szocialista munkások között is kétségtelen visszhangra találtak.
Mindennek az volt a következménye, hogy bár a változtatás szükségessége és elkerülhetetlen volta a munkásosztályban mind nyilvánvalóbb lett, a dolgozó rész hatalmas gazdasági és társadalmi fegyverzetét nem merte használni a munkahely elvesztésétől való páni rettegés miatt, a munkanélküliek kezéből pedig az addig ismert és használt fegyvereket már kiütötték. Maradt a politikai fegyver, az egyetlen, amelyet a reformista tudat ismert: a szavazócédula. A munkásosztály szavazott is, egyszer, kétszer, ötször, tízszer, egyre nagyobb tömegek „radikalizálódlak” a választási statisztikák bizonysága szerint — azt azonban hiába várta, hogy pártjai, amelyekre szavazott, helyzetén változtassanak. Ugyanígy képtelen volt a kapitalizmus válságát tudatosan is felismerő munkásság a szocializmusért harcolni; részben azért, mert a szocializmus a széthulló reformista ideológiában csak bizonytalan általánosság, ünnepi beszédek szépen hangzó záróakkordja volt, de azért is, mert a kapitalizmus elleni osztályháború a még meglévő munkahely kockáztatását jelentette. Annak előfeltétele, hogy a munkásság cselekvő osztály legyen, a reformista tudattöredékek szerint a kapitalizmus normális funkcionálása lett volna; a reális harcot viszont a dolog természete szerint csak a kapitalizmus igen mély válsága teszi lehetővé — amire a reformista ideológiában nem volt kádencia. Így vált a proletariátus egy jelentős része előtt a harc céljává és útjává a szocializmus helyett a (nemzeti) szocializmus, mely a tűrhetetlen helyzetért a “rendszert”, sőt a kapitalista rendszert tette felelőssé, ugyanakkor azonban a termelőapparátus meggyógyítását, a munkanélküliség azonnali megszüntetését ígérte. A kettősség kisebb keretek között ismétlődik: a fasiszta ideológia egyfelé azonnali változtatást, másfelé a „normális viszonyok helyreállítását” vállalja. A német fasizmus első két-három évében a proletariátus tekintélyes résziének rokonszenvét szerezte meg: részben a kapitalisták „megrendszabályozásával”, részben a munkanélküliség tényleges csökkentésével, majd eltüntetésével.
Újból hangsúlyozzuk: a munkásosztály gondolkodásának iránya változatlanul antikapitalista, élesebben, mint valaha. A széteső reformista ideológia foszlányai azonban megakadályozták az osztálycselekvést, sőt konzervatív magatartásra bírták az osztály jelentős rétegeit, új tudatformák pedig még nem alakultak ki; a gondolkodás iránya és a tudatformák közötti ellentét ugyanolyan élessé vált, mint a munkásosztály reális szerepének antagonizmusa: a kapitalizmus szerkezeti válsága létrehozta a forradalmi osztály forradalmi cselekvésének objektív és szubjektív előfeltételeit, a polgári tudatformák azonban a kapitalizmus válságának orvoslásához, a termelés normális menetének helyreállításához „kötötték”. A proletár osztálytudat fejlődésének egy történelmi szakasza lezárult.
Az osztályháború új feltételei
A fasizmus hatalomra jutásával a munkásosztály évszázados folyamatban kialakult tudatformái összeomlottak. Részletesen kimutattuk ezt a német reformista proletár tudatról (a kommunista mozgalom nem tartalmazott a reformizmustól elvileg különböző tudatformákat, inkább radikálisabb változatát jelentette, mintegy a századeleji radikális demokratizmus folytatását, aminthogy politikai szerepében is nagyjából a háború előtti szociáldemokrácia örököse lett) —, de nagyjából ugyanez vonatkozik a munkásöntudat más, kevésbé általános és elterjedt típusaira, mint az olasz maximalizmus, szindikalizmus, ausztromarxizmus stb. És mert azokban az országokban, amelyek politikai rendszere nem fasiszta, sőt hangsúlyozottan demokratikus — a polgári demokrácia funkcióváltozását Arthur Rosenberg analizálta „Sozialismus und Demokratie” című munkájában — a termelési-társadalmi szerkezet változásai ugyanabba az irányba mutatnak, mint Német- és Olaszországban, a problémát bizonyos fenntartásokkal és a szükséges óvatossággal elvben általánosíthatjuk. A monopoltőke diktatúrája, az államkapitalizmus megsemmisíti a proletár tudat eddig ismert típusait, egyes helyeken befejezve, másutt még csak megindítva a bomlásfolyamatot. Ebből következik, hogy a fasizmusban a munkásosztály ellenállásának, az osztályharcnak összes eddig ismert formái (sztrájk, gazdasági és politikai szervezetek, agitáció, propaganda, illegális „élcsapat”) hiányoznak. Ami kettőt jelenthet: vagy azt, hogy az osztályharc megszűnt, tehát a fasiszta tézis, az osztályharc kiküszöbölhetősége igazolva van, a marxi tézis viszont, mely szerint a történelem osztályharcok sorozata, helytelen — vagy azt, hogy a gyökeresen megváltozott társadalmi talajon a régi formák helyébe merőben újak léptek, illetve lépnek, és új proletár tudatformák vannak kialakulóban. Meg kell mondanunk, hogy a régi szocialista mozgalmak maradványainak vérszegény elméleti és gyakorlati kísérletei a fasizmus hatalomra jutása utáni években kivétel nélkül az első feltevésből indultak ki. Nyíltan vagy burkoltan elismerték a proletár osztálytudat és osztálycselekvés megszűnését. A szociáldemokrácia többsége a kispolgárság maradványaival akart szövetkezni a régi polgári demokrácia helyreállítására: a hadsereg és a fasiszta párt, a nagytőke és az államapparátus látszólagos, vagy másodrendű ellentéteire spekulált; a katolikus egyház ellenállásában reménykedett; a kommunisták a fasiszta totalitás szerveibe akarták becsempészni a napi gazdasági küzdelmeket; mindezek egyenes folytatásaként az utolsó években kizárólag az angolszász demokráciák, vagy a Szovjetunió katonai erejétől várják a fasizmus megdöntését. Mindezekben a különbözőképpen, indokolt és csomagolt magatartásokban van egy közös mag: a proletariátus többé nem alanya, hanem tárgya a jövő történelmi fejlődésnek. Nem önmaga, nem tudatos cselekvése, osztállyá-újraszerveződése fogja a felszabadulást meghozni, hanem más belső, vagy külső, mindenesetre a munkásosztályon kívüli erők „adják vissza akcióképességét”.Könnyű kimutatni, hogy ez álláspontot milyen messzemenően befolyásolta a fasizmus: elméleti kapituláció az előtt a fasiszta tézis előtt, amely szerint a totális államban megszűnt az osztályharc. Ha ez igaz, akkor a szocialista mozgalmaknak valóban nem a munkásosztályból, hanem a közelebbről nem definiált, osztályokra alig bomló társadalom egészéből kell kiindulniok. Ha nincs osztályharc, vagy legalább is nincsenek érzékelhető hatásai, akkor nincsenek osztályok sem. Akkor az első lökésnek „kívülről” kell jönnie. A fasizmus hatalomra jutása utáni szocialista állásfoglalások csaknem kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a fasizmus elleni küzdelemben „a helyzet döntő átalakulásáig” nem lehet számítani a munkásosztály cselekvő részvételére. A proletariátus tehát egyelőre passzív tárgya a társadalom változásnak, melyben aktív részt csak a társadalom más, nem proletár szféráiban lejátszódó folyamatok, kialakuló új ellentétek, öntudati változások vesznek. (Például a kispolgári tömegek kiábrándulása a fasizmusból, vagy fent említett belső burzsoá ellentétek, esetleg a háború folyamán előálló gazdasági kimerülés, az uralkodó párt hasadása stb.) Csak ha e folyamatok egyike, vagy más külső lökés szétrepeszti az állami totalitást, megingatja uralmi épületét, csak akkor kezdődhet a proletariátus osztállyá-újraszerveződése.
Nem érv ez állásponttal szemben, hogy homlokegyenest ellentmond mind a marxista történelem felfogásnak, mind az előző forradalmakból leszűrhető tapasztalatoknak. Elvégre feltételezhető volna, hogy a fasizmus, amely alapvetően új helyzetet teremtett, hatályon kívül helyezte a marxizmust és társadalmi dinamikája elvileg különböző az előző korszakokétól. Ezért az osztályháború új feltételeit analizálva abból a kérdésből kell kiindulnunk: igaz-e az a hétköznapi, de sokszor elméleti koncepciók mélyén is meghúzódó fasiszta, s mint fent láttuk, antifasiszta tétel, hogy a fasizmus hatalomra jutásával megszűnt a proletár osztályharc, vagy legalább is — ami ezzel az osztálycselekvés szempontjából egyenértékű — érzékelhetetlenné és társadalmilag hatástalanná vált. Ha igaz, akkor érthető, hogy a régi szocialista mozgalmak maradványai nemcsak elszakadtak a munkásosztálytól, de az elszakadásból programot csináltak. Akkor a munkásságot teljesen passzívnak, a társadalmi változás szempontjából egyelőre elhanyagolható mennyiségnek tekintő álláspont éppoly indokolt lehet, mint a proletariátuson kívül, vagy tudta nélkül vele próbálkozó politikai manőverek. Ha a fasizmus tényleg felszámolta — akár csak időlegesen — a proletár osztályharcot, akkor a munkásosztály felszabadítása nem lehet magának a munkásosztálynak a műve. Ez esetben „külső”, a proletariátuson kívüli erőnek kell a felszabadítást véghez vinnie, s a szocialista mozgalom feladata csak az, hogy a szabadítót megkeresse, és tőle telhetően erősítse. Ha viszont az a véleményünk, hogy mint a fasizmus hatalomra jutása előtti harcokban, a fasiszta uralom alatt sem szűnt meg az osztályharc — s az előzőekben kimutatott osztályellentétből ez látszólag magától értetődően következik —, akkor annak bizonyítására kell vállalkoznunk, hogy az osztályharc a fasiszta társadalmon belül tovább folyik, változásainak döntő és meghatározó erőforrása, s a régi és ismert formák és kifejezések helyére újak léptek. Mindez csak látszólag adódik a kimutatott osztályellentétből — nem csak azt kell ugyanis bizonyítanunk, hogy a proletariátus külön osztály („Klasse an sich”), hanem azt is, hogy cselekvő, és pedig általános osztályérdekei irányában tudatosan cselekvő, vagy legalább elvileg képes ily cselekvésre a fasizmusban is, a fasizmus ellen is („Klasse für sich”).
Őszintén meg kell mondanunk, hogy képteleneknek érezzük magunkat e feladatot teljesen elvégezni. Éspedig elsősorban nem a technikai nehézségek miatt, amelyek szintén nem jelentéktelenek; a munkásosztálynak a fasizmus alatti magatartásáról, spontán, vagy szervezett ellenállásáról alig jut valami nyilvánosságra a fasizmus szűrőkészülékein keresztül — a külföldre kerülő levelekből, vagy személyes beszámolókból pedig többnyire az átlagos munkásmagatartástól lényegesen különböző, gyakran a régi mozgalmak többé-kevésbé átértékelt maradványaihoz görcsösen ragaszkodó állásfoglalások ismerhetők csak meg. Igen ritkán, és csak szerencsés véletlenek folytán válnak ismeretesekké az olyan, általánosabb követelésre is alapot adó nagyobb kirobbanások, mint a torinói Fiat-sztrájk (1935), a wuppertali monstre-per (1936 tavaszán), az üzemi bizalmi választások eredménye (1935), vagy legutóbb (1942) a szászországi, és különösen chemnitzi szabotázs sorozat. Nyilvánvaló, hogy igazán hiteles véleményt csak olyasvalaki mondhat a német munkásosztály mai magatartásáról, aki évekig benne és vele élt. De ennél nagyobb a szubjektív nehézség, s ez két irányból is fenyeget: egyfelől az, hogy a teoretikus a hiányzó pozitívumot az egyébként feltétlenül szükséges, de önmagában ki nem elégítő kritika élességével próbálja pótolni, másfelől pedig, hogy — különösen, ha valóban a proletariátushoz tartozik, és a probléma életbevágóan fontos számára — a „Sein” helyébe a „Sollen”-t teszi, és mindenáron vigasztaló perspektívával akarja lezárni az egyébként elég vigasztalan analízist. Ez utóbbi veszély oly nagy, hogy még a rendkívül tárgyilagos és kritikus Silone sem tudja elkerülni: „a jövő pedig a szocializmusé, a jövő a szabadságé!” felkiáltással fejezi be munkáját, ami e sorok írója és olvasói számára nyilván igen rokonszenves, remélhetőleg igaz is, de a Silone könyvéből semmiképpen sem következik, s főleg nem szükségszerűen.
Végül nem hallgathatjuk el azt sem, hogy meggyőződésünk szerint elméleti munka csak alig-alig vághat elébe — a társadalomtudomány mai, igen fejletlen állapota mellett meg éppenséggel kevéssé — az osztályöntudat és osztálycselekvés valóságos kibontakozásának. A forradalmi elméletnek semmi esetre sem az a feladata, hogy kész használati utasításokat adjon az osztályháború új fázisára felkészülő proletariátusnak. A teoretikus munka csak része, nem fontosabb, vagy kevésbé fontos, hanem egyenértékű része lehet a proletariátus szabadságharcának. Ebben a háborúban elmélet és gyakorlat két front ugyanazon ellenféllel szemben, s az elmélet és gyakorlat egysége nem adottság, hanem minden pillanatban újra és újra megvalósítandó feladat, a „teoretikus” gyakorlat és a „gyakorlati” elmélet színvonalán.
De e feladatból az elméletnek is ki kell vennie a maga részét, ha a szó marxi értelmében elméleti magaslatra akar emelkedni. Nem úgy, hogy a valóság helyett vágyakat ad, a jelen lehetőségek teljes kihasználása helyett biztató, de meglehetősen tudománytalan jövő perspektívákba olvad. Hanem úgy, hogy felismeri és tudomásul veszi korlátait, amelyek egyébként minden pillanatban tágíthatók, de csak úgy léphetők át, ha előzőleg már elértük őket. E nehézségeket ismerve és vállalva kíséreljük meg a kitűzött feladat részleges megoldását, csak a már áttekinthető anyaggal dolgozva, de azt lehetőség szerint teljesen kiaknázva.
Közvetlen és közvetett bizonyítékokkal igazoltuk, hogy a munkásosztály jelentősége a fasizmus hatalomra jutása után is megmarad, sőt még növekszik, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Lehetséges azonban, hogy e növekvő gazdasági és társadalmi jelentőség, éppen a fasiszta uralmi formák között és miatt, nem váltódik át politikai erővé: akár azért, mert a fasiszta erőszakszervezet teszi ezt lehetetlenné, akár, mert az összeomlott tudatformák helyébe kerülő új osztálytudat kialakulását fojtja el a propaganda-apparátus, akár azért is, mert a kényszerorganizációknak sikerül a munkásosztály atomizálását, szétszórását, lefegyverzését beteljesíteni, s az egyes munkáscsoportokat egymással, vagy a „proletár nemzet” egészét a „plutokrata nemzetekkel” tartósan szembeállítani. Mindebben van némi igazság: az erőszakszervezet szerepe, ha nem is kizárólagosan döntő, igen jelentős; a közhittel szemben mindenesetre bebizonyította, hogy szuronyokon bizonyos körülmények között sokáig lehet kényelmesen ülni (az „erőszak”-nak, s tágabb értelemben a politikának jelentőségéről ebben az összefüggésben még beszélünk); a propaganda-apparátus kétségtelenül minden lehetőt megtesz, sőt sok olyasmit is, amit korábban lehetetlennek tartottak, az új munkás osztálytudat kialakulásának megakadályozására, ilyen irányú erőfeszítéseire már utalunk; azt is kimutattuk, hogy súlyos hiba volna a kényszer szervezetekben reális szerep nélküli, pusztán bürokratikus alakulatokat látni, bár valóságos hatásuk a munkásságra csökkenőben van. De mindez nem ellensúlyozhatja szerintünk a tényleges helyzetet, az anyagi valóság nyomását, és nem vonhatja ki az egész osztályt, hosszabb időre, az osztályhelyzet meghatározta élményvilág hatása alól. Annál kevésbé, mert a fasizmus — már a hatalomra jutása előtti harcokban is, de berendezkedése után is — eddig nem sejtett méretben politizálta a tömegeket. A fasizmus-antifasizmus ellentétben úgyszólván minden munkásnak, sőt csaknem minden állampolgárnak állást kellett foglalnia. Olyan rétegek politizálódtak így, amelyekhez a szocialista propaganda és agitáció sohasem jutott el, s amelyek még forradalmi periódusban is csak rövid időre, és csak részben mozdultak ki politikamentes egyéni-családi életükből. Már szóltunk a fasiszta propagandának arról a törekvéséről, amely mintegy állandó mesterséges izgalomban akarta tartani a tömegeket, mert normális állapotban sokkal erősebben hatottak volna rájuk a hétköznapi élmények. Hatalmas technikai apparátus áll e célkitűzés szolgálatában: a rádió, az olvasásnál sokkal hatásosabb, és főleg sokkal kollektívabb élményként jelentkező szónoklat térbeli és időbeli határait (ismétlés) úgyszólván megszüntette, a külsőségeket, a rendezést, a beállítást pedig a csak céljaiban misztikus, eszközeiben igen tervszerű propaganda eddig nem is sejtett tökéletességre emelte. Minél nagyobb a valóság nyomása, s főleg minél élesebb az ellentét a valóság és az ideológia között, annál erősebben kell az ideológiát adagolni ugyanakkora hatás kiváltására. A háború kitörése óta ez egyetemes tulajdonságává vált minden ország propagandatevékenységének, a fasiszta Olaszországban és Németországban azonban jóval régebbi keletű; a háború ezekben az országokban legfeljebb mennyiségileg fokozta — amennyire még lehetett — a propagandát, minőségileg nem változtatta meg, sőt propaganda szempontból (mint más, konkrétabb síkon a háború finanszírozása, a termelés szervezése és irányítása, a politikai vezetés szempontjából is) az addig nem-fasiszta országokat is „fasizálta” a háború. Ennek egyik, a hatalmon lévők szempontjából nem kívánatos, de elkerülhetetlen következménye az, hogy a propaganda egyre ideologikusabb, egyre valóságellenesebb, a valósággal szemben egyre kényesebb, s a kényszerű túlzások következtében egész konstrukciója egyre törékenyebb lesz; mint a modern nagyüzemekben, a kapacitáson felüli igénybe vétel itt is minőségi romlással, egyre több hibával, egyre több „Fehlleistunggal” (elvetéssel) jár. Másik és sokkal fontosabb következménye a tömegek állandó és csaknem teljes politizáltsága. E politizáltság ideologikus ugyan, de mindenesetre aktivizál olyan rétegeket is, amelyek azelőtt politikai célkitűzések számára megközelíthetetlenek voltak. A szocialista mozgalomnak még virágkorában is, még a legélesebb gazdasági harcok idején is igen nehéz volt a többé-kevésbé spontán gazdasági ellenállásnak politikai tartalmat adni. A mind törékenyebb, és a tömegek számára is mind áttetszőbb fasiszta propaganda ezt elvégzi helyette. Igaz, hogy a politika állandó adagolása nemcsak ellenkező politizálást, hanem politikai csömört is előidézhet a munkástömegekben, de — mint még látni fogjuk — a politika-ellenesség a fasizmus számára egyenlő az ellene politizálással. És kétségtelen, hogy az egész szélességében politizált munkásosztály sokkal közelebb áll az osztálycselekvéshez, mint az, amelynek csak keskeny rétege foglalkozott politikával — még akkor is, sőt éppen akkor, ha a felülről adagolt politika teljesen ideologikus, és e jellege mindjobban kiütközik.
A mennyiségi totalitás mellett a fasiszta társadalom minőségileg is totálisan politizálja a tömegeket, elsősorban a munkástömegeket. Minden viszonylatot politikaivá tesz, a legmagánjellegűbbet, a legelvontabbat is. A totális állam totálisan szabályoz és totálisan ellenőriz. Nem elégszik meg azzal, ha a népközösség tagjai termelési funkciójukban és politikai magatartásukban alázatosan, igénytelenül szolgálják: lelkes helyeslésüket is követeli. Emellett beleszól családi és magánéletükbe, a kisgyerekek nevelésébe, párválasztásba, irányítja a nemi életet, megszervezi a szabad időt, ellenőrzi az olvasmányokat, alakítja az ízlést, szuverénül diktálja az erkölcsi normákat. Az egyes munkás véleménye a nevelésről éppúgy politikai kérdés, mint az, hogy milyen zenét szeret és kivel barátkozik. Mindezt nem azért említjük fel, hogy felháborodjunk a „középkori barbárságon”, a „fasiszta rabszolgaságon”; önmagában sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tartjuk, mint a századvégi liberalizmus úgynevezett szabadságát. Nyilvánvaló, hogy a monopoltőke az adott termelési és társadalmi viszonyok mellett nem engedheti meg: részleges burzsoá érdekek kíméletlen eltaposására is sor került. A fasiszta államok minden egyes munkása, ha fasiszta meggyőződésű is, világosan tudja, hogy nem az egyes munkáltatókkal, nemcsak saját munkaadójával vagy vállalatával, hanem az állammal kerül szembe, ha magasabb bért, rövidebb munkaidőt, jobb munkafeltételeket követel. (A fasiszta munkás tudatában persze az állam, a „proletár állam” kénytelen erre, míg plutokrata ellenségei fojtogatják — de az osztályharc élményt kihasználó ideológia a valóságos, közvetlen osztályháború élményeinek hatására, mind áttetszőbbé válik). A monopoltőke diktatúrája alatt minden gazdasági ellentét egyben politikai ellentét is, az állam leplezetlenül mutatkozik meg valóságos szerepében: mint az össz-kapitalizmus elnyomó szervezete. A fasizmus megvalósítja azt, amire a reformista tudat korszakában a radikális-forradalmi mozgalmak sem voltak képesek, hacsak kivételes helyzetben nem: a gazdasági és politikai osztályháború egybeolvasztását. Az új munkástudat számára a hatalomért vívott harc nem független a napi küzdelemtől.
Ha az üzemi munkások a fasizmusban például bérköveteléssel állnának elő, a fasizmus egész erőszakszervezetével találnák magukat szemben, amely minden gazdasági küzdelmet elfojt. De éppen a gazdasági osztályháború elfojtása élezi ki hallatlanul a politikai osztályellentétet. Nem a munkásosztály, hanem az uralkodó osztály politizálta a gazdasági osztályháború legelemibb, legspontánabb formáit is. Éspedig nem is úgy, mint az egykori revizionizmussal szemben a forradalmi balszárny hirdette, hogy a gazdasági küzdelemből „fejlődik ki” a hatalomért vívott döntő harc, hanem úgy, hogy a monopoltőke diktatúrája a gazdasági ellenállás minden kísérletét politikainak, forradalminak minősíti, és mint ilyet üldözi. Ha azonban a fasizmus a totalitásba ütköző minden megmozdulást egyformán veszélyesnek érez, és egyformán könyörtelenül elnyom, akkor a történelem folyamán először teremti meg a gazdasági és politikai osztályháború azonosságát. És a totális, minden társadalmi hatalmat összpontosító államapparátus — mint Marx a „III. Napóleon államcsínyé”-ben írta, a valóságot némileg megelőzve — mezítelenül, ideológiai és társadalmi lepel nélkül áll szemben a munkásosztállyal. A proletariátusnak nincs már szüksége többé-kevésbé elvont okoskodásokra, hogy az államhoz való viszonyát, az állam valódi szerepét felismerje. Abból a mindennapi tapasztalatból, hogy a bérharc államellenes cselekedet, világosan következik a forradalmi osztálytudat megszilárdulása és a forradalmi magatartás is.
A „napi követelések” és a „forradalmi végcél” közötti ellentét, amely a munkásmozgalom történetének egy hosszú szakaszában központi probléma volt, így válik értelmetlen absztrakcióvá. „Reformizmus” és „forradalmiság” a fasiszta országok proletariátusa számára nem két különböző irányt jelent, hanem múltat és közvetlen jövőt. A tartalmatlanná vált, megsemmisülő tegnapi tudatformákat és az új proletár tudat fő irányát. Mindezt közvetlen tapasztalás révén. A legreformistább munkás (mi több: munkásvezér!) sem gondolja ma már, hogy például a német munkásosztály életfeltételeit reformista küzdelemben meg lehet változtatni. Még kevésbé azt, hogy a német fasizmus az osztály egész erejének forradalmi felhasználása nélkül megdönthető. De úgynevezett nem-fasiszta országokban is hasonló, vagy kiegészítő tapasztalatokat szerzett a proletariátus. A francia Népfront győzelme idején a politikai feltételek látszólag nagyon kedveztek a reformista küzdelem tradicionális eszközeinek: parlamenti többség, „szocialista kormány”, beharangozott szociális reformok, stb. A munkás célkitűzéseket semmiképpen nem lehetett forradalmiaknak minősíteni: 40 órás munkahét, fizetett szabadság, stb., stb. És mégis, a munkásosztály nem várta be a számára kedvező összetételű parlament döntését, hanem azonnal sztrájkba lépett és olykor szervezeteivel szembe helyezkedve, a rendelkezésére álló legerősebb forradalmi fegyverrel, az üzemek megszállásával küzdötte ki reformista céljait. A monopolkapitalizmus szakaszában nincs olyan csak-reformista követelés, amit forradalmi eszközök alkalmazása nélkül kiharcolhatna a proletariátus; és másfelől a „forradalmi végcél” felé napi küzdelmek lépcsőfokain át vezet az út. Az az elmélet, amely a reformista öntudatot és politikát kizárólag a „munkásarisztokráciának” tulajdonította, történelmileg helytelennek bizonyult. A reformista tudat kialakulásáról, reális társadalmi talajáról és szerepéről az előző fejezetben volt szó. Itt csak azt akarjuk leszögezni, hogy bizonyos történelmi szakaszokban nemcsak az aránylag kis számú munkásarisztokrácia, hanem a munkásosztály túlnyomó többsége is reformista tudatformákban gondolkodott. Aminthogy a nagy imperialista országokban nemcsak a munkásarisztokrácia, hanem a munkásosztály többi rétegei is részesülnek az „extraprofitból”. A munkásarisztokrácia különleges helyzetét (amely egyébként véleményünk szerint, a hivatásos pártbürokráciától eltekintve, sohasem volt különösen jelentős és azt sem látjuk bizonyítottnak, hogy a munkásarisztokrácia általában reformistább, a nem-szakképzett munkások többsége általában forradalmibb magatartást tanúsított volna) a monopolkapitalizmus technikai és gazdasági változásai jórészt megszüntették: a fasizmus hatalomra jutása előtt vagy után e réteg sem anyagi helyzetében, sem biztonságában, sem tudatformáiban, sem magatartásában nem mutatott a proletariátus egészétől lényegesen különböző vonásokat. A munkásarisztokrácia kivételes helyzetével együtt szűnt meg az a felfogás is, amely a reformista és forradalmi öntudat szakadását, és később, a két világháború közötti időszakban a szociáldemokrata és kommunista párt ellentétét a munkásosztályon belüli rétegellentétekre, gazdasági különbségekre vezette vissza. A fasizmus nemcsak a reformista tudatformákat oldja fel, hanem a többi, korábbi periódusból, itt maradtakat is, és így szabaddá teszi az utat az új, reális, egységes és forradalmi proletár tudat kialakulása felé.
Ismerjük azokat az óriási és az előző korszakban nem is sejtett akadályokat, melyek ezt az utat ma eltorlaszolják. A fasizmus hatalomra jutásával nyer teljes értelmet Anton Pannekoeknak, az egyik legjelentősebb, de kevéssé ismert 20. századbeli marxistának Leninnel folytatott vitájában megfogalmazott tétele: „Oroszország és Nyugat-Európa között az a különbség, hogy Oroszországban aránylag könnyű volt a forradalomig eljutni, de embertelenül nehéz volt, ami utána következett; Nyugat-Európában irtózatosan nehéz az út a forradalom győzelméig, de az utána következő feladat aránylag könnyebb”. Nem tartozik ide a tétel Oroszországra vonatkozó részének kommentálása, vagy értékelése, másik fele azonban kétségtelenül igaz. A technikailag tökéletes erőszakszervezet, a soha nem ismert hatalmat összpontosító államapparátus mögött a tőkés társadalom céltudatos és célszerű — az uralkodó osztály szempontjából célszerű — megszervezése áll. Nem hisszük ugyan, hogy igazolódott volna Engelsnek az a félreértett, félremagyarázott, sőt meg is hamisított kijelentése, mely szerint „a barikádharcok ideje lejárt”: az orosz és közép-európai forradalmak, majd legutóbb a spanyol polgárháború első szakasza megmutatták, hogy a modern, és Engels szerint fölényesen tökéletes államapparátus sem sebezhetetlen, lehet ellene is sikert elérni, bizonyos előfeltételek mellett. A fasizmus azonban az erőszak technikájában olyan fokot ért el, hogy a reformista, vagy demokratikus-radikális munkásöntudat valóban megingathatatlannak látja. S mögötte a modern termelésnek és társadalomnak a nagyüzemi technikai fejlődéssel egy ütemben kiépülő szervezete. Ám az a túlszervezés, amelynek okairól és közvetlen következményeiről részben már beszéltünk, nem is hat olyan egyértelműen, mint első pillanatban gondolnók. „Ambivalens” organizálás ez, hogy pszichoanalitikus kifejezéssel éljünk, de nem csupán pszichológiai szempontból az. Az eddig ismeretlen és elképzelhetetlen fokra emelt gazdasági koncentráció nemcsak irányított és fokozott termelőképességű tőkés termelést eredményez, hanem a szocialista termelés lényeges előfeltételeinek megteremtését is. Nem kétséges, hogy a túlnyomóan vagy nagy részben kisüzemekből álló termelési apparátus szocializálása technikai és gazdasági okokból csaknem lehetetlen. Az állami ellenőrzés, sőt állami irányítás alatt álló nagyüzemi termelés szocializálása ezzel szemben aránylag könnyű. Emellett a fasiszta termelésben a munkásosztály nagy tömegei nagyjából egyforma életkörülmények között élnek, a rétegellentétek eltűnnek, vagy legalább is elhalványulnak. Az, ami a fasizmusban szervezettség, kétségtelenül „neveli” a proletariátust, alakítja osztálytudatát. Megint két irányban: egyrészt úgy, hogy a munkásosztályt is szervezetté teszi, persze fasiszta, fasizmust fenntartó módon. De a szervezés, az osztály egészének szervezhetősége olyan erőket szabadít fel, amelyekre a korábbi szocialista mozgalmak sohasem számíthattak, még forradalmi periódusokban sem. S még ennél is fontosabb a szervezés másik, ellentétes hatása: a fasiszta állam-, társadalom-, és munkás-organizációval szemben a növekvő ellenállás.
Ennek közvetlen politikai következményeire röviden utaltunk az előzőkben. Van azonban más, rejtettebb, de nem kevésbé fontos következménye: a proletár szabadsággondolat testet ölt, agitációs jelszóból eleven, valóságos hatóerővé lesz. Volt már szó arról, hogy a munkásosztály tudatformáit a mindenkori társadalmi berendezkedés határozza meg, és nagyjában magához hasonlítja. De a proletariátus alapvető társadalmi szembenállása, a proletár gondolkodás osztályhelyzet meghatározta iránya miatt egyben az adott társadalomformával ellentétessé is teszi. A versenykapitalizmus kaotikus, tervszerűtlen és ésszerűtlen társadalmi állapotai, vak véletlenei között a szocializmust nem utolsó sorban szigorú tudományossága, elméletének zárt és következetes volta, a jövő társadalmi berendezkedés észszerű terve tette a munkásosztály általános elméletévé, sőt, egyes kispolgári rétegek számára is vonzóvá. Ez indokolja azt is, hogy a marxizmus, mely a munkásgondolkodás általános irányát fejezte ki, ideológiaként a reformista korszakban is fennmaradt, s éppen a reformista vezetők számára is nélkülözhetetlen volt. (Lásd a „marxista centrum” harcát a revizionizmus ellen. Más lapra tartózik persze, hogy ez ideologikussá lett marxizmusnak mind elmélete, mind gyakorlata egészen más társadalmi szerepet töltött be, mint az eredeti marxizmus, a fiatal proletariátus forradalmának elmélete.) A fasizmusban viszont a totális kényszer, a minden területre kiterjedő ellenőrzés, az állam mindenhatósága a szabadságért való harcot állítja a proletariátus gondolatvilágának középpontjába. A proletár szabadsággondolatnak, a szó azonosságán kívül semmi köze a fiatal burzsoázia szabadságfogalmához: nem az egyéni vállalkozás, gazdálkodás és gazdagodás szabadságának követelését, hanem a monopolkapitalizmus diktatúrájának széttörését tartalmazza. Nem egyéni szabadságot akar, hanem az osztály felszabadulását. Alapja és kiindulópontja változatlanul az üzem, a munkahely, ahol a tőkéssel való szembenállás szükségszerűen államellenes magatartássá (vagy legalább és egyelőre gondolkodássá) válik. A magas fokú technikai és gazdasági koncentráció mellett a munkásosztály többsége számára a munkásellenőrzés reális, megvalósítható gondolat lesz. A fasizmustól elfojtott gazdasági ellentétben így érik az üzemek szocializálásának gondolata proletár tömegköveteléssé. Ennek az új és a fasiszta országokból származó kevés megbízható híradás szerint a tömegekben máris eleven szocializálás-gondolatnak éppoly kevés köze van a munkások előtt agyonkompromittált „nacionalizálás”-hoz, mint a proletár szabadsággondolatnak a polgári szabadságeszméhez. Az állammal szembekerülő munkásosztály az államot nem átvenni akarja (a fasiszta államapparátus átvételéről valószínűleg a legcsökönyösebb reformista sem álmodik), hanem szétzúzni. Ezért szocializálás alatt sem államosítást, hanem üzemenkénti munkásellenőrzést és munkásirányítást ért. A gazdasági felszabadulás követelését kiterjeszti és intenzitásban megsokszorozza a levezetődni semmilyen más területen sem tudó ellenállás. A totális diktatúrával szemben a munkásosztály követelése nem elvont logikai konstrukció, hanem valóságos élmények útján, a totális szabadság lesz.
És nemcsak a munkásosztályé. A proletarizálódó kispolgárság gazdasági helyzetét tekintve már a proletariátusba süllyedt. Ideológiája változatlanul szembeállítja ugyan a munkásosztállyal s a szocializmussal, de egyes töredékeiben a szabadságvágy (a polgári szabadsággondolat maradványai számára a fasiszta társadalomban éppoly kevéssé van hely, mint a munkásosztály legspontánabb osztálymegnyilvánulásai számára) rendkívül erős lehet. Főleg az „új középrétegek” kerülnek szembe a fasizmussal, amelyek semmilyen formában nem termelőeszköz tulajdonosok, munkájuk viszont kooperatív jellegű, az állami bürokrácia legalsó rétege, kistisztviselők; de elégedetlenségük, mely leggyakrabban múltba-vágyásban nyilvánul meg — s e nosztalgia éppúgy lehet monarchista, mint demokratikus — nem válhat önálló politikai erővé. Ez a kispolgárság esetében mindig is így volt: a fasizmussal szembeni politikai tehetetlenségük azonban oly nagy, hogy áttöri az ideológiát és tudatossá válik. A kispolgárság mindig más osztály vezetése alatt vívta társadalmi küzdelmeit: a nagypolgári forradalmakban arisztokraták, nagyiparosok, nagypolgári intellektuelek álltak élére, a liberalizmus ellen a feudális nemesség maradványaival szövetkezett, a szocializmus ellen a monopoltőke eszközévé vált. A fasizmussal szembehelyezkedő kispolgári ellenzék is vezetőt keres. E vezető csak a munkásosztály lehet, nem csupán azért, mert az egyetlen reális társadalmi erő, hanem elsősorban azért, mert a kispolgári rétegek szemében „a munkás” mindig forradalmárnak, államellenesnek tetszett, akkor is, amikor ezt a véleményt semmi sem támasztotta alá. Így nem a munkásság veszi át a kispolgári követeléseket és jelszavakat, hanem ellenkezőleg, a polgári tudatformáktól megszabaduló proletariátus lesz az ellenzéki kispolgári csoportok vezetőjévé. A fasizmus itt is elvégzi azt, amire a régi munkásmozgalmak képteleneknek bizonyultak.
De még mélyebb tudatváltozásokat idéz elő a fasizmus a munkásosztályban. Eddigi története folyamán a proletariátus gondolkodásának iránya mindig ellentétes volt tudatformáival, aminek következtében életformája, életfelfogása nagyjában, s a forradalmak kivételeitől eltekintve állandóan polgári maradt, politikai beállítottsága viszont többé vagy kevésbé tudatosan antikapitalista volt. A fasizmus elleni totális osztályháborúban, a proletár szabadsággondolat kialakulásában azonosul először a politikai küzdelem iránya az osztály életfelfogásával. Egyik is, másik is forradalmi lesz: megint nem külső agitáció eredményeképp, vagy elvont gondolatmenet révén, hanem tapasztalatok, élmények hatására. Ez azonban azt is jelenti, hogy a párt eddigi szerepe megszűnik. A munkáspárt, ha valóban, hivatása magaslatán állott, az osztály egészét képviselte a résszel, jövőjét a jelennel szemben. Így „vezette” az osztály politikai küzdelmeit, mintegy konkretizálva helyette a társadalmi küzdelem irányát és célját. Ha azonban az osztály egésze válik képessé az osztályháborúra, akkor a párt vezető szerepe megszűnik. (Nincs helyünk itt a párt történelmi kialakulására, e szervezeti forma jellegzetesen polgári sajátosságaira kitérni). Annak a pártnak történelmi szükségessége, amely az osztályt „vezeti”, tehát olyan célt ad neki, amely az osztály spontán célkitűzéseitől különbözik, véget ér, mikor a forradalmi célkitűzés az osztályon belül kialakul. S ezzel a szocialista elmélet társadalmi funkciója is megváltozik. Először fordul elő a munkásmozgalom másfél évszázados történetében, hogy valóban az lesz a feladata, amit eddig csak vélt betölteni; az osztály gondolatvilágában spontánul kialakuló forradalmi szocialista mozzanatokat tudatosítani, és forradalmi osztálycselekvéssé átalakítani. Ehhez azonban a szocialista elméletnek ugyanúgy át kell alakulnia, mint az osztályháború feltételeinek és a munkásosztály tudatformáinak.
Persze a szocialista elméletet is külön, fejlettebb, vagy legalább is tudatosabb csoport képviseli az osztályon belül. Hogy e csoportot még pártnak nevezzük-e, terminológiai kérdés; bizonyos azonban, hogy az osztályhoz való viszonya alapvetően más, mint a régi pártoké volt. Nem „vezeti” az osztályt, nem „alakítja” kívülről, mint nyersanyagot, hanem benne él, és vezetés helyett példát mutat. Nem előtte jár, hanem belülről sietteti és tudatosítja az osztállyá-újraszerveződést.
Ezzel azonban az élcsapat, vagy tágabb fogalmazásban az organizáció problémája természetesen nincs lezárva, még ideiglenesen megoldva sincs, aminthogy a kérdés egésze kívül esik a jelen tanulmány határain. Mert egyrészről nyilvánvaló, hogy a fasizmus diktatúrájával szemben a munkásosztály törekvései az osztályon belül is a maximális önrendelkezés felé, a fasizmus „elit”-uralmával szemben a proletár demokrácia felé mutatnak, helyenként anarchikus színezetűek is, és a változott osztálytudat nemcsak feleslegesnek, de nyomasztónak érezné az „élcsapat” olyasféle irányító és diktáló szerepét, amilyen például az orosz proletariátusnak egészen, más társadalmi és öntudati fokon teljesen megfelelt — másrészről éppen a fasiszta diktatúra már technikailag is csaknem lehetetlenné teszi a proletár demokrácia mindenfajta megnyilvánulását, és ellene irányuló eredményes akció ez idő szerint alig képzelhető el másként, mint válogatott „elitszervezet” részéről. Véleményünk szerint folyamatosan ezt az ellentmondást is feloldja a fasizmus: az elitszervezet és tömegszervezet nem ellentétként áll egymással szemben, hanem mint előkészület és teljesedés. Az előkészítő, forradalom előtti munka nagy része az elitszervezetre hárul, a forradalmi periódus óriási feladatait csak a szervezett osztály végezheti el. A munkásosztálynak történelmi jelentőségben a forradalmi polgárság népképviselet-eszméjével egyenrangú gondolata, a tanácsgondolat, amely a párizsi kommün óta minden proletár kísérletben felmerül, és egyre növekvő szerepet játszik, ebben a folyamatban is döntő jelentőségű lesz. Nem véletlen, hogy éppen a fasiszta országokban, Olaszországban és Németországban, a munkástanácsoknak már bizonyos tradíciójuk, nagy forradalmi múltjuk van: az üzemi tanácsok és bizalmiférfi-szövetségek. Hogy az elitszervezetek hogyan szélesedhetnek osztályszervezetté, arra egészen általános formában még utalunk a következőkben.
Már említettük, hogy a második világháború lényegileg nem változtatta meg sem a fasizmus, sem ezen belül a munkásosztály fejlődésének tendenciáit, inkább gyorsította és élesítette azokat. Ilyen szempontból a háború, mely egyébként a német fasizmus hatalomra jutásának időpontjában már elkerülhetetlen és nyilvánvalóan közeli volt, a fasizmus „céljának”, a fasizmus pedig a háború „előkészítőjének” látszik. Ez csak annyiban igaz, hogy a második imperialista világháború is, a fasizmus is, a monopol-államkapitalizmus fejlődésének szükségszerű fázisa. A régi munkásmozgalom egyes — kisebbségi — álláspontjai már kezdettől fogva a háborútól várták a fasizmus bukását. Akadtak olyanok, akik emigrációból, preventív háborút követeltek, a francia vagy angol nagytőke fegyveres erejével, illetve ez országok munkástömegeinek feláldozásával akarták a német monopoltőke uralmát megdönteni. Nem ide tartozik, hogy e propaganda milyen katasztrofális hatással volt az úgynevezett demokratikus államok proletariátusára. Csupán azt akarjuk megállapítani, hogy a háború ebben a gondolatmenetben a kívülről jövő lökés (a hírhedt „Anstoss von aussen”) szerepét játszotta volna, hogy emögött is a fasizmuson belüli társadalmi erők lekicsinylése húzódik meg. Ha a proletariátus nem tud saját erejéből felszabadulni, majd segítségére sietnek a „nagy demokráciák” vagy a Szovjetunió. Holott a tétel fordítva igaz: külső segítség csak akkor képzelhető el, ha a belső osztályerők már kialakultak. Arról sem kell beszélnünk, hogy milyen kiváló ideológia volt ez a „demokratikus” kapitalista hatalmak uralkodó osztályai számára, saját imperialista törekvéseik leplezésében, és a modern háborúhoz elengedhetetlenül szükséges, de nyilván a háború után is hasznos osztálybéke megteremtésében. Ugyanakkor a fasiszta diktatúrát is erősítette: már az olasz fasizmus ellen alkalmazott szankciók, még nagyobb mértékben a második világháború blokádrendszabályai alaposan segítségére voltak a proletárnemzet-ideológia elterjesztésében és rögzítésében. Ezzel szemben felhozható az az ellenvetés, hogy ténylegesen mégis csak a háború eredményezheti — s valószínűleg fogja is eredményezni — a fasizmus belátható időn belüli bukását. A háború előtt ezt politikai köznyelven úgy fejezték ki, hogy amennyiben a háború rövid időn belül nem tör ki, és nem végződik a fasizmusok vereségével, uralmukat évtizedekig fenntarthatják. Eltekintve attól, hogy nincs módunkban megállapítani, hogy mi történt volna, ha a háború nem tört volna ki, elméleti munkában igazán feleslegesnek érezzük annak bizonyítását, hogy nem véletlenül tört ki, s az időpont sem az „elvetemült” (vagy hős) fasiszta diktátorok kényétől-kedvétől függött. Ebből azonban többek között az is következik, hogy a fasizmus belső társadalmi erőinek működését a háború nem szünteti meg, nem állít helyükbe más erőket, hanem legfeljebb gyorsítja és fokozatosan leleplezi azokat. A háború tehát, ebben az értelemben, nem tekinthető „kívülről való lökésnek”, külső erőnek, amely megdönti a belül egyébként szilárd és harmonikus, vagy legalább ideiglenesen kiegyensúlyozott rendszert. Ami politikai nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy nem az ellenséges haderő katonai győzelme kergeti el Hitlert és Mussolinit, illetve semmisíti meg végleg rendszerüket, hanem a háború legfeljebb a proletárforradalom kedvező előfeltételeit teremti meg, az „alkalmat” a felszabadulásra, maga a forradalom azonban csak belső társadalmi erők műve lehet. Nyilvánvaló, hogy a háború e kétféle értékelése mögött két különböző magatartás rejlik, bizonyos mértékig ellentétes két politika.
A második világháború a végsőkig fokozza a monopolkapitalizmus belső gazdasági ellentéteit, teljesítőképességén túl igénybe veszi a termelőapparátust, politikailag megbontja az uralkodó osztályt, még a legszűkebb értelemben vett irányító réteget is, a háború vagy béke alapvetően fontos, a szó szoros értelmében életkérdéssé való alternatívája, a fasiszta totalitás következtében gyorsítja az összes elnyomott rétegek, de különösen a növekvő fontosságú ipari proletariátus forradalmasodását (s nem utolsó sorban fel is fegyverzi) — ebben az értelemben készíti elő és sietteti, de nem hozza közvetlenül és főleg nem automatikusan a fasizmus bukását, és a fasizmus lehetőségét végleg kizáró új rendszer kialakulását. Ezért nem tartozik jelen tanulmány keretébe a háború, vagy a fasizmus és a háború problémája: mert nem jelent lényeges változást azoknak a belső erőknek irányában és működésében, amelyeket az előzőkben elemezni próbáltunk.
Összefoglalásul: a fasizmus a munkásosztály életszínvonalát hallatlan mértékben leszállítja, általános érdekeit frontálisan megtámadja, eddigi szervezeteit szétzúzza, politikai megmozdulását lehetetlenné teszi, tudatformáit megsemmisíti; ugyanakkor azonban az osztály egész tömegét politizálja, minden emberi-társadalmi viszonylatba politikai ellentétet visz, a gazdasági és politikai osztályháborút azonosítja, a reformista tudatformák és a forradalmi gondolkodás-irány ellentétét megszünteti, a munkásosztályt potenciálisan az összes elnyomottak forradalmi mozgalmának vezetőjévé teszi, és a háború mindezen folyamatokat hallatlan mértékben gyorsítja és élesíti. E tanulmány határain kívül esik az osztály forradalmi cselekvésének időpontját, formáit és eszközeit „megjósolni”. Utóbbiakat már azért is, mert az elitréteg és a szocialista elmélet fent vázolt funkcióváltozása következtében e tanulmány írója sem érzi feladatának — még ha a rendelkezésére álló anyag és elméleti apparátus fogyatékossága nem is akadályozná ebben —, hogy kész és csalhatatlan recepteket adjon osztályának. Munkáját a proletariátus kollektív erőfeszítése kis részének, a felszabadító harc egyik, meglehetősen jelentéktelen mozzanatának tekinti. Fegyverét, a forradalmi elméletet és forradalmi kritikát sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tartja a modern osztályháború egyéb fegyvereinél. Bár nem tekinti kísérletét döntő jelentőségűnek, sem „felfedezéseit” korszakalkotóknak, munkája közben minden rendelkezésre álló energiáját koncentrálni próbálta, mert kötelezőnek érzi a szocialista etika parancsát: a legkisebb munkát is úgy végezni el, mintha azon múlnék minden.
És az időpont? Természetesen főleg a materiális termelőfolyamat állapotától függ, olyan körülményektől, amelyeket részben túlságosan kevéssé ismerünk, részben tudományos módszerünk sokkal pontatlanabb, semhogy az összeomlás időpontját „megjósolhatnók”; bár magát a “jóslást”, helyesebben jelen állapotokról jövő eseményekre következtetést minden egzakt tudomány feladatának látjuk, tehát a társadalomtudományénak is. Azt a nagyon materialistának tetsző, valójában vulgármaterialista felfogást, amely elvileg tiltakozik a “jóslás” ellen s egyszer s mindenkorra tudománytalannak véli, a polgári neoempirizmusból eredő tehetetlenség leplezésének tartjuk. Nem azért nem „jósolunk” tehát időpontot, mert a “jóslás”, helyesebben prognózis, nem tudományos, hanem azért, mert hiányos az anyagismeretünk és a társadalomtudomány fejletlensége miatt még nem vagyunk képesek reá.
Hogy azonban a reális társadalomváltozással együtt járó osztálytudat változás mikor és hogyan csaphat át osztálycselekvésbe, arra nézve vannak támpontjaink. A munkásosztály tudatformái a fasizmus alatt — részben az osztály meghatározta gondolkodás-irány felszínre törése, illetve a reformista tudatmaradványok teljes megsemmisülése következtében, részben a misztikus-vallásos fasiszta államideológia ellenhatásaként — tisztán materialista osztálygondolkodást tesznek lehetővé. Nem azt a polgári materializmust, amely a változatlannak vélt „anyagi” világhoz tapad, hanem a tapasztalatokra építő, társadalmi valóságként csak élményeket elismerő, kritikus és változtató materializmust. A legfejlettebb típusú proletár tapasztalatokat gyűjt és valószínűségekkel dolgozik: tapasztalatai hiányosak és hézagosak, valószínűségszámítása tökéletlen és tapogatódzó —, de módszere nagyjában hasonlít a modern tudományok módszeréhez. Érdekeit többé-kevésbé világosan ismeri, s kész értük harcolni is — ha van lehetőség, vagy valószínűség a sikerre. Mert a munkásosztály tömegei nem hősökből, és nem mártírokból állanak, vak dühből, vagy elvont eszmékért nem lázadnak fel. Többé-kevésbé tudatosan felmérik, hogy bizonyos konkrét helyzetben mit nyerhetnek, vagy mit veszíthetnek a cselekvéssel. Mindaddig, míg a munkásosztály többsége számára a nem-cselekvés kizsákmányolást, elnyomást, totális rabszolgaságot jelent ugyan, de a lázadásnak a fasiszta államhatalom szörnyű erejével szemben győzelemre semmi esélye sincs, és csak a lázadók pusztulását eredményezhetné: a proletariátus nagy többsége passzív marad. A régi organizációk maradványai, vagy az új organizációkba tömörülő lázadó típus, amely minden körülmények között ellenáll, vagy lelki alkatánál fogva reménytelen helyzetben, reménytelen ügyért is hajlandó feláldozni magát, elenyésző kisebbség, és legfeljebb arra szolgál az osztály többsége számára, hogy a kétségbeesett kísérleteken mérje le a rendszer erejét. Amíg az államrendszer intakt, ezek a levert kísérletek inkább visszariasztják, mint követésre bírják a szélesebb munkásrétegeket. A példák azt mutatják, hogy — még nem lehet. Amikor azonban a monopoltőke állama csak árnyalattal gyengébb, a munkásosztály csodálatos ösztönnel keresi és találja meg a gyenge pontokat; minden spontán sztrájk története bizonyíték erre. És itt van a „példát mutató” kisebbség történelmi jelentősége, még akkor is, ha nincs tömegbázisa, ha forradalmisága utópikus: adott társadalmi helyzetben a példa, a példák sorozata jeladás lehet az egész osztály számára. S ha a munkásosztály élményei szerint a passzivitás, a tőkediktatúra további tűrése a pusztulást jelenti, ha a helyzet valóban elviselhetetlen, míg a nagyon kockázatos cselekvésnek az uralkodó osztály meggyengülése következtében kilátása van a győzelemre — akkor a munkásosztály mozdulni fog. Így kap új, s a régivel mégis egyező tartalmat a forradalom kitörésének időpontjára vonatkozó lenini jóslat: mikor az uralkodó osztály már nem tud, az elnyomott osztály pedig nem hajlandó a régi körülmények között élni.
És mert az előzőkben már kimutattuk, hogy a gazdasági felszabadulás konkrét útja az államhatalom elleni felkelés és mert ez fordítva is áll: a fasizmus ellen csak a szocializmus képes eredményesen harcolni, a polgári, csak-politikai, ideologikus „fasizmus vagy demokrácia” ellentét helyébe a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája lép. Nem elvont formában, hanem, mint a fasizmus alól való felszabadulás egyetlen lehetősége. És mikor ez osztálytudatból osztálycselekvés lesz, akkor üt a társadalom minden életerejét kisajátító monopoltőkések kisajátításának órája.
Befejezés
(Elméleti végkövetkeztetések)
Befejezésül az úgynevezett objektív és szubjektív tényezők közötti viszonnyal, az osztálycselekvés társadalomváltoztató hatásának reális határaival, a soreli „erőszak” szerepével kell foglalkoznunk. Nem azért, mintha a problémát elvben nem tartanók tisztázottnak. Marx válasza az elméleti kérdésre ma, közel száz évvel később is kielégítő — elméletileg. De mert a marxi mű annyi más értékével együtt ez is elkallódott az epigonok kezén, mert egy hosszú történelmi korszakon át a kérdés felvetésére csak mechanikus-determinista, vagy valóságellenes voluntarista spekulációk feleltek, és mert a fasizmus hatalomra jutásával, s az új forradalmi periódus közeledtével a kérdés új, konkrét értelmet kapott, elméletileg mintegy magától adódik az eddig elmondottakból. Ami azt is jelenti, hogy adva van az új síkon ismét aktuálissá váló probléma megoldásának elvi lehetősége.
Már a fasizmus uralomra jutásával felmerült a kérdés némileg különböző formában. Elképzelhető-e a súlyos válságba került kapitalista termelőmód operatív gyógyítása, ha ideiglenesen is? Hatalmi beavatkozás, a politikai hatalom meghódítása döntően befolyásolhatja-e a termelési folyamatot? Spontán és gyakori válasz e kérdésre: elképzelhető, mert megtörtént. Láttuk ezzel szemben, hogy a monopolkapitalizmus termelési válságát nem a forgalom, vagy az elosztás, hanem a termelés oldaláról oldották meg, és hogy a politikai-hatalmi változások jórészt következményei, és nem okai voltak a termelő-viszonyok átalakulásának. Viszont kétségtelen, hogy a politikai-hatalmi átcsoportosulás „visszahatott” a „termelési alapra”, hogy e visszahatás igen erős, átalakító hatású, és bizonyos mértékig autonóm volt. Ezt éppen marxisták tagadhatják legkevésbé, mert a marxi prognózisban is döntő, determináló szerepet játszik a politikai hatalom átvétele. Azt hisszük, híven reprodukáljuk az eredeti marxi felfogást, ha megállapítjuk, hogy szerinte a termelőerők és termelőviszonyok határozzák meg általánosságban a hatalmi-politikai viszonyokat (a visszahatásokat ugyanezen termelőviszonyok elég szűk korlátok közé szorítják) mindaddig, míg a proletárforradalom be nem következik. Magát a forradalmat is a termelőerők és termelőviszonyok összeütközése idézi elő — osztálycselekedeteken keresztül — de a hatalom meghódításának pillanatától kezdve a szerepek mintegy felcserélődnek: most már az uralkodó osztállyá lett proletariátus a hatalom eszközével avatkozik be a termelési szférába, és átépíti azt. A forradalom győzelme tehát azt jelenti, hogy a termelési viszonyokat hatalmi intézkedésekkel tartósan és döntően meg lehet változtatni, hogy a „gazdasági alap” elsődleges szerepe megszűnik, és helyette a politikai hatalom válik meghatározóvá. S ez a változás nemcsak átmeneti, hanem a szocializmus építésének egész szakaszában fennmarad, hogy azután a szocialista társadalomban teljessé váljék: igaz, hogy időközben a politikai hatalom is megszűnik, de a termelőviszonyokat és termelőerőket a társadalmasított emberiség tervszerűen alakíthatja. Nyilván ezt jelenti „az emberiség előtörténetének lezárulása” és „az ugrás a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”. (Lásd még Lukács György mélyenjáró és a marxi gondolatot kétségtelenül autentikusan értelmező tanulmányát: „Der Funktionswechsel des historischen Materialismus” a „Geschichte und Klassenbewusstsein” című kötetben.)
A marxi gondolatmenetben ezt a funkcióváltozást az idézi elő, hogy a „legnagyobb termelőerő, a forradalmi munkásosztály” materiális helyzete következtében a társadalmi törvényszerűségek tudatára jut, márpedig — ugyancsak az eredeti marxizmus szerint — a megismerés együtt jár a cselekvéssel, s a történelemformáló erők megismerése képessé teszi az uralkodó osztállyá lett proletariátust, hogy „maga csinálja történelmét” éspedig most már tudatosan és tervszerűen. Ha lehántjuk e gondolatról a reá tapadó hegeli metafizikus burkot — az öntudatra ébredő, és sorsát saját kezébe vevő munkásosztály kísértetiesen emlékeztet Hegel „Weltgeist”-jére, az öntudatra ébredő világra —, akkor a következő eredményre jutunk: az osztályellentétek végső kiélesedésének korában a két döntő osztály általános érdekei, legalább is a vezető rétegekben tudatossá válnak. A fasizmusban — ha valóban az utolsó osztálytársadalom — az ideológiák szétfoszlanak, és a társadalom szerkezete áttetszővé lesz, többek között a nyers, tovább nem leplezhető osztályerőszak állandó és szükségszerű alkalmazása következtében. A társadalom két fő osztályának tudatformái már nem ellentmondóak az osztályvalósággal, s a mindig is ez utóbbi által meghatározott gondolkodás-iránnyal. Az egyes osztályok, legalább is a proletariátus és nagyburzsoázia, már nem ideologikus öntudati formákon át tapasztalják a társadalmi valóságot, hanem reális érdekeiken keresztül. Ez pedig — ha az osztálytudat feltétlenül együtt jár az osztálycselekvéssel, ami még bizonyítandó — azt jelenti, hogy a két nagy osztály háborúja tervszerűvé válik; hogy a társadalom alakulásába beavatkozó cselekedeteik nagyjából céltudatosak és célszerűek; hogy az osztályok, sokkal inkább, mint eddig valaha, maguk csinálják történelmüket.
Ha mármost ez egyelőre spekulatív tételt tapasztalatilag próbáljuk ellenőrizni, ma még csak annyit állapíthatunk meg, hogy a fasizmusban a nagyburzsoázia és az ipari proletariátus gondolkodása mind tisztábban materialistává válik, éspedig kettős értelemben: egyrészt úgy, hogy az alapvető élmények egyre torzítatlanabbul, egyre teljesebben jutnak el az osztályöntudatba és rögződnek ott, másrészt úgy, hogy a cselekedetek egyre világosabban az általános osztályérdek irányába mutatnak. Már utaltunk arra, hogy a tapasztalatokkal és valószínűségekkel dolgozó új proletár osztályöntudat legkezdetlegesebb alakjában is bizonyos hasonlóságokat mutat a modern tudományos módszerekkel. A korunkbeli szocialista elmélet még nem igen ért el idáig. A másik oldalon az osztálycselekvés növekvő hatását és bizonyos öntörvényűségét figyelhetjük meg. Ez természetesen az adott erőviszonyok mellett pozitív formában csaknem kizárólag az uralkodó osztály cselekvéseiről állítható; de a proletariátus negatív magatartása, mely a reális erőviszonyok felméréséből, s az eredmény valószínűségének becsléséből ered, szintén ez irányba mutat. Kérdés, hogy ez a két jelenségcsoport, amelyek közt okozati összefüggést megállapítani csak erőszakosan, spekuláció útján lehetne, megfigyelésekkel bizonyítani alig, valóban a marxi tétel igazolása-e, vagy más, új társadalmi törvényszerűség rejlik-e mögötte. Kérdés, vajon az ideológiák szétfoszlása valóban azokhoz a tudatos és tervszerű osztálycselekedetekhez vezet-e, amelyeket az előző fejezet végén feltételeztünk. Ma még sem tapasztalati anyagunk nem elég gazdag, sem a társadalomtudomány módszere és fogalomrendszere nem elég tudományos ahhoz, hogy egyértelmű prognózist adjunk, mely helyzeti elfogultságtól mentes és nagymértékben valószínű is volna. Annyit azonban már most megállapíthatunk a legnagyobb óvatosság mellett is, hogy a „politika” szerepe növekvőben van, ugyanakkor, mikor az egyéni cselekedetek jelentősége csökken, az osztálycselekvésé állandóan nő. Fasiszta vagy szimpatizáló teoretikusok, köztük Sombart, Carl Schmitt, Ferdinand Fried, odáig mentek, hogy a gazdasági primátus korát a múltba utalják, a termelőerők meghatározó voltát végleg túlhaladottnak tekintik, és azt állítják, hogy korunk a politikai cselekvés elsődlegességének kora. Ez persze sokkal inkább vágy, mint valóság. Egyetlen előző társadalom uralkodó osztályának sorsa sem volt olyan szorosan a termelési folyamat változásaihoz kötve, mint a monopoltőkéseké; és egyikben sem volt a kötöttség ilyen tudatos. Éppen a fasiszta erőszak mutatja legvilágosabban a termelőerők és termelőviszonyok elsődleges, döntő szerepét, alkalmazásában és határaiban egyaránt. Alkalmazásában: mert az „értelmes megoldást”, az általános tőkésérdeket a hatalom teljes latba vetésével kell rákényszeríteni a külön érdekű vagy ideologikus gondolkozású tőkés rétegekre. Határaiban: mert a munkásosztállyal szemben a kényszer nem elég, alkalmazásánál, adagolásánál az elnyomott osztály alapvető élményeit is figyelembe kell venni, sőt pozitíve alkalmazni kell. A pusztán erőszakszerveire támaszkodó tőkediktatúra nem volna fasizmus. S hogy a fasiszta formalitások átvétele mily kevéssé helyettesítheti a társadalom fasiszta átalakítását, hogy milyen gyönge minden modern diktatúra tömegbázis nélkül, azt mutatja a spanyol, az osztrák, a lengyel, vagy legújabban a francia példa.
Mindamellett kétségtelen, hogy a fasiszta totalitás következtében a társadalmi ellentétek is totálisak lettek. A csaknem kizárólagosan fontos gazdasági, az érdekes, de másodlagos politikai, s a teljesen mellékes, hozzá még bonyolult és nehezen magyarázható többi társadalmi jelenségek régi merev rangsora többé nem tartható fenn. Nem lehet a termelési rendben gyökerező osztályellentétek minden nem közvetlenül gazdasági vonatkozását néhány kényelmes, de valóságtól idegen sémával, vagy azzal elintézni, hogy a tények helyébe megható, de minimális valóságértékű vágyakat állítunk, s ha azután az ezekre alapított következtetések hamisaknak bizonyulnak, az „um so arger für die Tatsachen” (annál rosszabb a tények számára) magatartásba menekülni. Mert a mítoszok csak az uralkodó osztály oldalán válhatnak ideiglenesen társadalmi hatóerővé: a fasiszta mitológia elleni valóságos osztályháborút semmiféle ellenmítosz nem helyettesítheti, nem is segítheti, csak akadályozhatja.
A fentiekben körvonalazott valóságos változással párhuzamos elméleti átalakulás iránya tisztán látható. A szorosan vett és szűk szakmai határok között mozgó közgazdaságtan kizárólagossága végéhez közeledik. A közgazdaságtan nem az alaptudomány többé, aminthogy az eredeti marxizmusban sem volt az, legalább is nem abban az értelemben, hogy minden más társadalmi tudományt hiánytalanul helyettesíthet, hogy a „gazdasági helyzet” többé-kevésbé sematikus leírása implicite úgy tartalmazza a követendő politikai irányt, mint az egyenlet a megoldását. A vulgár-ökonomizmus illúzióit számos más, gyakorlatibb illúzióval együtt könyörtelenül és visszavonhatatlanul megsemmisítette a fasizmus. Helyébe azonban nem a „politika” tudománya lép, mely így, elvontan, a termelési viszonyok reális alakulásától elszakítva csak áltudomány lehet, stílusosan vagy kevésbé stílusosan rendszerezett adathalmaz, esetleg önmagát nagyon komolyan vevő spekuláció (lásd a geopolitika példáját) vagy legfeljebb a valóságos politikai-uralmi rendszer tudományosan fogalmazott indokolása és igazolása (lásd ismét a geopolitikát, mint „tudományt”), hanem a modern, az eddigi összes eredményeket felhasználó, a metafizika ballasztjától radikálisan megszabaduló társadalomtudomány, amely minden irányban kitágul, a modern természettudományok módszerét, s az újabb társadalmi tudományok anyagát is magába olvasztja. A társadalom szerkezetének alapja változatlanul a termelés módja, s ennek változása szabja meg a társadalom változásának irányát. De maguk a változások osztályok cselekedeteiből állanak össze, az új szociológia tehát a cselekvő osztályok cselekedeteinek törvényszerűségeit keresi. „Totális” társadalomtudomány ez, a totális társadalmi diktatúrák korában, cselekvő tudomány a cselekvő fasizmussal szemben. A követelés maga némileg idealisztikusnak tűnhet a forradalmi társadalomtudomány mai állapotában: marxi kifejezéssel inkább a „Sollen”, mint a „Sein” problémája. A megvalósítás a munkásosztály osztályháborújának része lehet csak. Ami reális tartalmát a követelésnek adni tudtam, azt az előző oldalakon próbáltam demonstrálni. A kísérlet töredékes, problematikus, tökéletlen voltát aligha látja bárki is világosabban, mint jómagam.
1942 május 1.
*
Most, amikor ezt a tanulmányt nyomdába adom, szükségesnek tartom, hogy néhány megjegyzést fűzzek hozzá. A bevezető alá írt dátumból is, de a tanulmány jó néhány részletéből is kitűnik, hogy 1942 első hónapjaiban íródott, tehát olyan időben, amikor semmi reményem nem volt arra, hogy valaha is meglátom nyomtatásban. Nem azért, mintha kétségesnek tartottam volna, hogy eljön a megjelenés ideje — ha nem is a tanulmány értéke, de a benne foglalt problémák roppant jelentősége és megoldatlansága miatt — hanem csak azért, mert nem látszott valószínűnek, hogy én magam megérem. Jelentéktelen stiláris módosításokat leszámítva, változtatás nélkül adtam nyomdába a különös szerencse folytán, kalandos körülmények között megmaradt eredeti kéziratot. Pedig természetesen tudom, hogy már megírásának időpontjában tömérdek változtatni, javítani, tökéletesíteni és pótolnivaló volt benne, azóta pedig sok olyasmi történt, ami egyes részeit megcáfolja, más részeit kétessé teszi, bizonyos tételeit új megvilágításba helyezi. Mégis, úgy érzem, helyesebb, ha a könyv hibáival és hiányosságaival együtt abban a formában jelenik meg, amelyben 1942 első, reménytelennek tetsző hónapjaiban íródott.
Miért? Nem személyes igazolásként, annak bizonyítására, hogy már akkor előre láttam, ezt vagy amazt — ez az „érdem” egyébként nem az enyém, hanem azé a tudományos módszeré, amellyel dolgozom —, de főleg éppen a módszer érvényességének, egyedül használható voltának példája gyanánt. Soha kedvezőtlenebb külső körülmények között marxista nem dolgozott, mint Magyarországon 1942 elején. A tudományos munka elemi feltételei is hiányoztak, a megvitatás, mások munkájával való összekapcsolódás eleve ki volt zárva, könyvek, külföldi forrásmunkák, megbízható információk, személyes biztonság és csak munkára fordítható idő nélkül kellett leírnom azt, ami az utolsó években kialakult bennem, gyorsan, elsietve, éjszakánként, mert soha nem tudtam, hogy másnap folytathatom-e még a munkát, s valaha be is fejezhetem-e. Azt hiszem, egészen tárgyilagosan állapíthatom meg, hogy a könyv hiányosságainak és hibáinak egyik részét e kedvezőtlen külső körülmények, másik, nagyobb részét az én személyes képességeim korlátozott volta magyarázza; azt viszont, ami e könyvben az eseményekben oly zsúfolt negyedfél esztendő után is helytáll, gondolkodásra kényszerít, s a további kutató munkához némiképpen hozzájárul, kizárólag a proletárforradalom elméletének, a marxizmusnak tehetségemhez képest szigorú és következetes alkalmazása tette lehetővé.
Abból, amit 1930 és 1942 között megfogalmaztam, és 1942 első négy hónapjában leírtam, igen fontos tételek változatlanul érvényesek, sőt vannak olyanok is, amelyeknek súlya és kihatása csak most kezd világossá válni. Az első ezek közül, hogy „a munkásosztály jelentősége a fasizmus hatalomra jutása után is megmarad, sőt még növekszik, mennyiségileg és minőségileg egyaránt”. Ez nemcsak itt, Magyarországon igaz vitathatatlanul, ahol barát és ellenség egyformán jól tudja, hogy a proletariátus társadalmi és gazdasági súlya számarányát messze meghaladja, s hogy ennélfogva politikai erejét sem lehet csupán a pártjaira eső szavazócédulák számával mérni, hiszen Magyarország újabb kori történetének egyik alapvető jellegzetessége a nyugati értelemben vett polgárság hiánya —, hogy ez milyen okokra vezethető vissza, az már kívül esik jelen utószó határain — s ez a hiány ma is hat, oly módon, hogy a munkásosztály feladatává lesz nálunk, speciális osztályfeladatain kívül mindaz, amit másutt a polgárságnak kellett elvégeznie. Magyarországon tehát nemcsak szocializmus, de demokrácia sincs, sőt el sem képzelhető erős, szervezett, öntudatos, átpolitizált munkásosztály nélkül. Azt lehetne azonban mondani, hogy ez a ma tapasztalatilag is egyre jobban érzékelhető tétel éppen a különleges magyar társadalmi szerkezetben leli magyarázatát, a polgárság hiánya és a polgári forradalmak elmaradása növelte meg ennyire a magyar proletariátus politikai fajsúlyát, ám ez még nem bizonyítja tanulmányunk imént idézett tételét — ha nem ugyanezt látnók mind Nyugat-Európában, mind a kelet-európai, nálunk jóval kevésbé kapitalizálódott agrárországokban. Nyugat-Európában, ahol pedig erős, öntudatos burzsoázia van, amely nem egy helyen, éppen a következetesen végigharcolt polgári forradalmak hagyományai és politikai következményei folytán, legalább jórészben élesen antifasiszta is volt, mégis a munkásosztály jár a politikai harcok élén, s még ha ideiglenesen szövetséget köt is egyes hozzá közelálló polgári rétegekkel, e szövetséget a proletariátus vezeti és nem a burzsoázia, aminek következtében az „új demokrácia” élesen, összetéveszthetetlenül elválik a régitől. Ugyanez történik azokban a kelet európai országokban, ahol a paraszttömegek élén jár a számszerűleg még kicsiny, bár ez értelemben is rohamosan növekvő, társadalmi jelentőségben azonban máris első helyen álló munkásosztály. Ez a szociális tény van annak a nem csupán választási eredményekből leszűrt, tehát napi politikai érvényű, de a társadalmi fejlődés egész jelenlegi fejezetét meghatározó megállapításnak mélyén, hogy „Európa balra tart” — és nyilván a többi kontinensek is. A probléma általánosabb, a termelés szerkezeti változásaival összefüggő vonatkozásaira még röviden visszatérünk.
„A fasizmus, már a hatalomra jutása előtti harcokban is, de berendezkedése után is eddig nem sejtett méretben politizálta a tömegeket.” Ezért vált éppen a háború és a fasizmus után, a politika- és jelszócsömör, s a tömegek politikamentes békés magánélet utáni vágya ellenére is lehetővé ma tömegekkel politizálni. „A szocialista mozgalomnak még virágkorában is, még a legélesebb gazdasági harcok idején is igen nehéz volt a többé-kevésbé spontán gazdasági ellenállásnak politikai tartalmat adni. A… fasiszta propaganda ezt elvégzi helyette… a monopoltőke totális diktatúrája… politizálja az emberi élet minden szférájában az ellentéteket is.” Ezért oly könnyű ma a széles tömegek egésze, nem csupán szocialista elitje előtt minden társadalmi ellentét politikai jellegét és rejtett politikai következményeit nyilvánvalóvá tenni. És azt sem kell bizonyítanunk, hogy „az új munkástudat számára a hatalomért vívott harc nem független a napi küzdelemtől.”
„A napi követelések és a forradalmi végcél közötti ellentét… így válik értelmetlen absztrakcióvá … A monopolkapitalizmus szakaszában nincs olyan csak-reformista követelés, amit forradalmi eszközök alkalmazása nélkül kiharcolhatna a proletariátus; és másfelől, a forradalmi végcél felé napi küzdelmek lépcsőfokain át vezet az út… A fasizmus… szabaddá teszi az utat az új, reális, egységes, és forradalmi proletár tudat kialakulása felé.” Azt hisszük, helyesen értékeljük napjaink egyik döntő jelenségét, a munkásosztály egységtörekvését, ha azt nem csupán a két nagy munkáspárt alkalmi, taktikai okokból sugallt szövetségének tekintjük — ennél sokkal általánosabb és elemibb erejű e törekvés — hanem a tanulmányban elemezni próbált, a fasiszta korszak által megindított folyamat, az osztály szociális és tudati egységesedése politikai megnyilvánulásának. És ezért akadozhat a munkás együttműködés egyik vagy másik, vagy mindkét munkáspárt hibájából itt és amott, lehetnek a súrlódási felületek még oly jelentősek és fájdalmasak, akadályozhatják a szövetség teljes kihasználását a csaknem három évtizedes pártharcok emlékei: ma már nem csupán elméleti, de politikai, sőt napi politikai ténnyé vált, hogy két munkáspárt van ugyan, de a munkásosztály egy és oszthatatlan, és szocializmust is csak egyfélét ismerünk.
Kell-e bizonyítanunk, hogy „az eddig ismeretlen és elképzelhetetlen fokra emelt gazdasági koncentráció… a szocialista termelés lényeges előfeltételének megteremtését” eredményezte? Hiszen ez tette lehetővé Európa szerte a munkáspártok szocializálási programjának népi programmá, tömegköveteléssé válását. Vagy azt, hogy a fasiszta szervezés, „az osztály egészének szervezhetősége olyan erőket szabadít fel, amelyekre a korábbi szocialista mozgalmak soha sem számíthattak …” Enélkül alighanem reménytelen utópia volna a háborúból kilépő országok majd mindegyikében társadalmi forradalom nélkül is forradalmi jelentőségű átalakulásokat programba venni, megkövetelni, és megvalósítani próbálni a szocialistáknak.
Hadd hangsúlyozzuk a proletár szabadsággondolat ma még szinte beláthatatlan jelentőségét e hevenyészett utószóban is. Azt írtuk negyedfél évvel ezelőtt: „A totális kényszer, a minden területre kiterjedő ellenőrzés, az állam mindenhatósága, a szabadságért való harcot állítja a proletariátus gondolatvilágának középpontjába… nem az egyéni vállalkozás, gazdálkodás, és gazdagodás szabadságának követelését, hanem a monopolkapitalizmus diktatúrájának széttöresét tartalmazza. Nem egyéni szabadságot akar, hanem az osztály felszabadulását… a munkásosztály többsége számára a munkásellenőrzés reális, megvalósítható gondolat lesz… szocializálás alatt… üzemenkénti munkásellenőrzést és munkásirányítást ért.” Megint nem jóslatok helyességét akartuk bizonyítani, hanem csupán a marxi módszer érvényét és értékét. Ami a fasizmusban rejtett, alig látható, csak valóban tudományos módszerrel kimutatható tendencia volt, az a fasizmus szétzúzása után ellenállhatatlanul a felszínre törő, látható és el nem hanyagolható politikai erővé lett. A dolgozó tömegek szabadságot akarnak — de nem a fasizmus előtti viszonylagos szabadságot, amelyből a fasizmus totális rabszolgasága lett. A szabadság, amelyet követelnek, az osztály szabadsága, s ebből két következmény adódik: az egyik, hogy az osztály egészének kell kiharcolnia, a másik, hogy a szabadság nem valósítható meg a másik osztály előjogainak megsemmisítése nélkül, hogy az előfeltétel: a termelés rendjének átalakítása. A szocializmus történelemformáló gondolata szemünk előtt váltódik így át politikai erővé; mint ahogyan az utópisták álmaiból tudományos terv lett Marx és Engels tolla alatt, úgy kerül e terv most, a mi generációnk életében — és persze nem e generáció emberfölötti erőfeszítései nélkül — megvalósításra. És a megvalósuló szocializmus erejével válik lehetővé a társadalom eddigi labilis egyensúly állapotának megváltoztatása. Míg a fasizmus megduzzadását és hatalomra jutását az tette lehetővé, hogy a munkásosztály egyes rétegeit a pauperizált, széteső kispolgárság ragadta magával a maga „forradalmába”, addig a fasizmus megsemmisülése után „a polgári tudatformáktól megszabaduló proletariátus lesz az ellenzéki kispolgári csoportok vezetőjévé.” Ennek a tételnek igazságát is könnyű ellenőrizni napjainkban, akár Magyarországon, akár másutt.
Idáig a tanulmánynak azokat a legfontosabb következtetéseit foglaltuk össze, amelyek a fasizmus összeomlása óta eltelt néhány hónap alatt nyilvánvalóan igazolódtak. Őszintén és leplezetlenül kell azonban a gondolatmenetnek azon pontjaival is foglalkoznunk, amelyek — látszólag vagy ténylegesen — gyengéknek bizonyultak, spekulációnak a valóság világánál, jámbor óhajnak a könyörtelen tényekkel szemben, amelyekre egyszóval a társadalmi és politikai fejlődés rácáfolt. Ezek közül a legfontosabb talán a tanulmány éles állásfoglalása a „kívülről jövő lökés” elmélete ellen, az a határozottan nyilvánított vélemény, hogy a fasizmus összeomlása a belső társadalmi erők műve lesz, hogy „a második világháború lényegileg nem változtatta meg sem a fasizmus, sem ezen belül a munkásosztály fejlődésének tendenciáit, inkább gyorsította és élesítette azokat.” Amivel szemben ma már könnyű megállapítani, hogy éppen fordítva történt: a proletariátus akció képességét valóban külső lökés adta vissza, a fasizmust az Egyesült Nemzetek, és elsősorban a Szovjetunió katonai ereje zúzta szét, a fasiszta uralom alatt állott országok népei, mint ezt nem győzzük hangsúlyozni és ismételni, ajándékba kapták a szabadságot. Nem is érdemes e kétségtelen ténnyel úgy szembe fordulni, hogy a háború végén kétségtelenül megindult a bomlásfolyamat a fasiszta országokban; hogy a fasizmus összeomlása után mindenütt a munkásosztály ugrott talpra elsőnek, kezdett szervezkedni, s vált a többi rétegek vezetőjévé; végül, hogy a szabadságot ajándékba kaphatták a népek az egész világ szabadságáért harcoló hadseregektől, de megtartani, intézményessé kiépíteni, megvalósítani már csak saját erejükkel lehet. Mindez nem érv a „csökönyös tényekkel” szemben: a belső társadalmi erők elégteleneknek bizonyultak nemcsak a fasizmus szétfeszítésére, de még a háború megrövidítésére, az elkerülhetetlen vég siettetésére is. Tisztán spekulatív, elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt súlytalan volna arra hivatkozni, hogy a belső társadalmi erők mégis adva voltak, fejlődtek és ha a háború hosszabbra nyúlt volna, ha külső katonai erők előbb le nem gyűrték volna a fasizmust, valamikor éreztették volna hatásukat. E szerencsére bizonyítatlanul maradt, és most már mindig is bizonyíthatatlan ellenvetés helyett más érveket kell keresnünk, nem azért, mert a tanulmányt érinthetetlennek tekintjük, minden egyes tételéhez görcsösen ragaszkodunk, még a nyilvánvalóan megcáfoltakhoz is, hanem azért, mert lényeges, alapvető gondolatról van szó, amelynek feladása messzemenő következményekkel járna. Hadd emlékeztessük az olvasót a könyv VII. fejezetének elejére: ott azt mutattuk ki, hogy az osztályerők elsődlegessége múlik azon, vajon „az osztályharc a fasiszta társadalomban is továbbfolyik-e, változásainak döntő és meghatározó erőforrása és a régi és ismert formák és kifejezések helyére újak léptek-e?”
Szembe kell tehát néznünk a kétségtelen ténnyel, hogy a fasizmust mindenütt külső erők gyűrték le. Nem is foglalkozunk itt azzal a nagyon jelentős, de az elméleti gondolatmenet szempontjából másodlagos kérdéssel, hozzájárultak-e, és ha igen, hol, mikor, mennyire, a fasizmus katonai összeomlásához a belső forradalmi erők, sőt azzal sem, vajon utána mennyiben döntőek a belső társadalmi, s mennyiben a külső világpolitikai erők az egyes országok korántsem befejezett, ellenkezőleg, még csak most meginduló szociális küzdelmeiben. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy e világpolitikai erők maguk is belső társadalmi erőknek (a demokratikus hatalmak belső társadalmi erőinek) összegeződései, eredői. Katonai győzelmük csak következménye a fasizmussal szembeni gazdasági és társadalmi fölényüknek. Győzelmük után pedig többször hangsúlyozták, és be is bizonyították, hogy nem tekintik feladatuknak a legyőzött és megszállott országok társadalmi rendszerének hatalmi szóval, külső erővel való megváltoztatását, csak a fasizmus és annak maradványait akarják megsemmisíteni, viszont nem is akadályozzák meg e belső átalakulást, amennyiben az illető nép többsége nyilvánvalóan akarja és megköveteli.
Egy mondatban próbáltuk összefoglalni mindazt, amit a győztes hatalmak az Atlanti Charta-ban, Teheránban, Jaltában, San Franciscóban és Potsdamban kimondottak a legyőzött országok társadalmi rendszerébe való beavatkozásról, illetve be nem avatkozásról, a külső világpolitikai és belső, termelési-társadalmi erők viszonyáról, s e mondat mindhárom része egyformán jelentős. Abban, hogy nem tartják feladatuknak átalakítani a megszállott országok társadalmi rendjét, bent foglaltatik, hogy tartós és gyökeres átalakulást csak belső erőkkel lehet kivívni és biztosítani; hogy az „ajándékba kapott” szabadságot az illető országok népeinek kell megőrizni; végül az is, hogy a világháború katonai szakaszának lezárulása az addig e katonai erőktől lefojtott, időlegesen láthatatlanná tett belső erők felszabadulását jelenti, s hogy a tovább is döntően érvényesülő világpolitikai erőkről nyilvánvalóvá, nagy tömegek által is láthatóvá válik, mennyire a nagyhatalmak belső társadalmi harcaiban határozódnak meg, mennyire belső szociális erőkre vezethetők vissza maguk is. A mondat második része azt mondja, hogy csak a fasizmust és maradványait akarják a győztes hatalmak megsemmisíteni, akár külső erők alkalmazásával is.
Ez a „csak” igen sokat jelent. Mert ha igaz az, amit e tanulmányban próbáltunk részletesen kimutatni és bizonyítani, hogy tudniillik a fasizmus bizonyos egyéb előfeltételek mellett a fejlett, túlakkumulált monopolkapitalizmus legmegfelelőbb politikai-uralmi formája, akkor a fasizmus maradványainak kiirtása, megismétlődésének lebírhatatlan világpolitikai erők általi intézményes kizárása a hanyatló kapitalizmus súlyos öncsonkítását jelenti, s ez az öncsonkítás nem marad hatás nélkül sem az alapvető alternatívára, a „kapitalizmus vagy szocializmus” kérdésére, sem azoknak az osztályerőknek egymáshoz való viszonyára, amelyeknek e kérdést országonként meg kell válaszolniok, végül a döntés kimondásának időpontjára sem. Hadd jelezzük ezzel párhuzamosan elvi kételyünket azzal szemben, vajon tartós lehet-e a kapitalista és szocialista erők együttműködése a lerombolt országok újjáépítésében, vajon a szocialista erők önmérséklete és rendkívüli engedékenysége elég lesz-e ahhoz, hogy a tőkék megfelelő közreműködését az újjáépítés egész tartamára biztosítsa?
Ha nem, akkor az átmenet-gazdálkodásnak kell következnie a tőkés termelésből a szocialista termelésbe. Minden marxista tudja, hogy ennek elengedhetetlen politikai feltételei és biztosítékai is vannak. És ezért kap hangsúlyt a külső és belső erők viszonyát jelző formulánk harmadik, befejező része, amely szerint a győztes nagyhatalmak nem fogják a legyőzött országok társadalmi és politikai rendszerének átalakulását megakadályozni, ha belső erők, a nép nagy többségét jelentő tömegek követelik azt. Végső soron tehát belső társadalmi erők, osztályerők döntenek, azok az erők, amelyeknek a fasizmus alatti működését és a fasizmus utáni terét próbáltuk jelen tanulmányban felvázolni. És itt a tanulmánynak még egy tévedését kell bevallanunk: túlságosan lekicsinyeltük a több mint huszonöt éves ellenforradalom és a csaknem másfél évtizedes fasizmus demoralizáló, porlasztó, bomlasztó hatását magára a munkásosztályra. Ám ez a tanulság, az előzővel együtt, csak azt a meggyőződést erősítheti meg bennünk, hogy napjaink döntő, talán világot átalakító szocialista feladata a dolgozó tömegek társadalmi és politikai átnevelése. A demokrácia e nevelés alapvető lehetőségeit tartalmazza, ezt jelenti számunkra az általánossá vált jelszó: ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért. Tudjuk, hogy a tömegek átnevelése csak kis részben történik előadásokon, szemináriumokon, újságokkal és könyvekkel; nagyobb részben a szünetlenül tartó osztályháború élményei nevelik az osztályt. És mert Marx szavával „az osztálynak osztály elleni harca politikai harc”, hadd zárjuk ez utószót, amely még vázlatosabb, még rögtönzöttebb, mint maga a könyv, egy szerény és egy szerénytelennek tetsző megállapítással. Egyfelől: minthogy a tömegek nevelése elsősorban politikai feladat, az ilyen könyvek jelentősége persze igen kicsiny, ha nem az osztály vezető rétegének félig tudatos, vagy öntudatlan tapasztalatait foglalják rendszerbe. És másfelől, kissé szerénytelenül: bizonyára véletlen, hogy a kéziratot 1942 május elsején, a nemzetközi munkásosztály legnagyobb ünnepének napján fejeztem be, s az is véletlen, hogy 1945 szeptember elsején, a magyar munkásosztály számára oly emlékezetes nap tizenötödik évfordulóján adom nyomdába, ám számomra e véletlenek is jelentősek és jelentőségük kötelez.
0 comments on “JUSTUS PÁL: A SZOCIALIZMUS ÚTJA”Add yours →