2023. 02. 16.
Nekrológ – Charlie Haden (1937-2014)
„Mi nem dühös fiatalok vagyunk, hanem tombolunk a dühtől.” (Archie Shepp)
„Úgy kell bánni a nagybőgővel, hogy a természetességét juttassuk kifejezésre. Ha nem vagyunk képesek arra, hogy a hangszerben rejlő emberiességet közvetítsük, jobb, ha hagyjuk az egész zenélést a fenébe.” (Charlie Haden)
Hosszú betegség után 2014. július 11-én meghalt a stílusteremtő dzsesszbőgős, Charlie Haden. 76 éves volt. Az apja, Carl Haden 1932-ben készített először countryzenei rádióműsort. Előbb egy férfiduóban énekelt, majd megismerkedett későbbi feleségével, és a duóba Mary Jane-t is bevették. Amikor gyerekeik lettek, családi adásokat rendeztek. Charlie fiuk 1937. augusztus 6-án született, negyedik gyerekként, és még nem volt kétéves, amikor már cowboynak öltözve fellépett testvéreivel és szüleivel a „Haden Family Show”-ban. (Később is úgy gondolta, hogy a countryt és a dzsesszt az köti össze, hogy mindkettő a szegények zenéje, mindkettő kötődik “a függetlenségért, az identitásért és az elismerését” való küzdelemhez.) Tizenöt éves koráig naponta énekelt reggel a rádióban, s csak ezután indult iskolába. A család többször költözött, Charlie az Iowa-i Shenandoah-ban látta meg a napvilágot, de nemsokára a Missouri állambeli Springfield lett az otthona. Az 1997-ben Pat Methenyvel duóban felvett Beyond The Missouri Sky-t mindkét muzsikus esetében gyermekkori élmények ihlették. A tizenöt évesen kapott gyermekparalízis lehetetlenné tette Haden gyermek énekesi karrierjét, de megmaradt számára a hangszeres zenészi pálya lehetősége. Kamaszkorában szerette meg a jazzt, bebopot és West Coast-ot hallgatott. Hampton Hawes zongorista volt a kedvence, vele kezdő korában együtt is játszott Kaliforniában. A Haden-házban megforduló countryzenészek egyike volt Hank Garland, ő javasolta a későbbi bőgősnek, hogy menjen nyugatra és tanuljon jazzt. Charlie már korán érdeklődni kezdett a bőgőzés iránt, a testvére öreg hangszerén próbálkozott. 1955-ben járta ki a középiskolát, majd az Ozark Jubilee című springfieldi tévéműsorban bőgőzött countryzenészek oldalán. Az itt keresett pénzből utazott el Los Angelesbe, ahol megismerkedett a további pályájára döntő hatást gyakorló Ornette Colemannel (Hadent egy Paul Bley koncerten hallotta először). A Los Angeles-i Westlake College of Musicban és a helyi együttesek fellépésein már elsajátította a szakma alapjait, de az igazi iskolát Coleman jelentette számára, aki 1959-ben magával vitte New York-ba. Coleman kvartettben játszotta botrányt keltő zenéjét. Charlie Haden sorsa úgy hozta, hogy aktívan részt vehetett a modern jazz születésében. Közreműködik Ornette Coleman az első két (free jazz)-albumán, a Something Else és a Tomorrow Is the Question elkészítésében. (Ornett Coleman e két lemeze előtt sokáig értetlenül állt a szakma: jobb híján „new thing”-nek nevezték el, s csak jóval később születetett meg a free jazz elnevezés.). Majd az Ornett Coleman Quartet (Ornette Coleman: alt szaxofon, Don Cherry: trombita, Charlie Haden: bőgő, Billy Higgins: dobok később Ed Blackwell: dobok) teljes jogú tagjaként 4 lemezen játszott. Haden 1960-ig maradt Colemannel, de azért később is játszott vele alkalmilag, többek között 1968-ban és 1972-ben, amikor is tandemben játszottak egyik követőjével, David Izenzonnal. Drogproblémák miatt egy darabig kikerült a jazzélet vérkeringéséből, majd 1964-ben Danny Zeitlin és Tony Scott társaságában ismét felbukkant. 1966-ban visszatért a Coleman együttesbe, és csatlakozott a Jazz Composers’ Orchestra Associationhoz. 1969-ben Carla Bleyjel közösen megalapította a Liberation Music Orchestrát (Az LMO komoly rokonságot mutat Carla Bley baloldali elkötelezettségével és nagyzenekari munkásságával, ami részben a sok közös munkával is magyarázható. Elég csak az Escalator Over The Hill című „operát” említeni). A zenekar első két albuma, a Liberation Music és a Ballad Of The Fallen a spanyol polgárháború és a latin-amerikai ellenállási mozgalmak dallamait használta, a hangszereléseket Haden és Bley készítették. A Crisis-szel együtt, amely egy 1969-es Coleman-Haden turné koncertfelvétele, a Liberation Music “Amerika-ellenes” tartalma miatt a lemezcég részvényeseinek nyomására lekerült a terjesztők listájáról. Mindkét albumon szerepelt Haden „Song For Che” című nótája és a Crisis-en szerepelt néhány olyan dal, amely a vietnami háborúval foglalkozott. 1989-ben koncert felvételt rögzítettek, amit 1999-ben Montreal Tapes néven adtak ki. 1990-ben jelent meg Dream Keeper címmű album Branford Marsalissal, és az oaklandi ifjúsági kórussal kiegészítve, ami egy szolidaritást vállalt a „harmadik” világgal. Az LMO történet utolsó fejezete a Not In Our Name címmel megjelent album (2005). Amit hangszerelt, vezényelt, és a zongorán közreműködött Carla Bley. A lemez a címadó Haden kompozícióval indul, amivel rögtön elhatárolódik a korabeli Bush adminisztrációtól. A további szerzők közt találjuk Pat Methenyt, Bill Frisellt, Dvořákot, és Samuel Barbert. A legizgalmasabb darab az America The Beautiful című bő negyed órás egyveleg, ami a Frank Sinatra által is énekelt patrióta slágertől jut el Ornette Coleman Skies Of Americája által vázolt dühkitörésig. A zenészek zöme kicserélődött. Említésre méltó Michael Rodrigez trombitás, Curtis Fowlkes pozanos, és Chris Cheek tenorszaxofonos. 1991-ben is politikai jellegű anyagot készített, amikor Carlos Paredes portugál zenésszel egy albumot jelentetett meg. Paredes aktív antifasiszta. A nyolcvanas években Haden tágította zeneszerzői horizontját, számos hangszer kombinációra írt darabokat, más zenészekkel is, például Gavin Bryarsszal is együttműködött. Dolgozott Pat Metheny néhány albumán is, Alice Coltrane lemezein (1968-1972), Keith Jarrett-tel (1967-1975), A jazzélet nagy eseménye volt, mikor a Coleman Quartet egykori tagjaiból (Don Cherry – trombita, Ed Blackwell – dob, Ornette helyén a tenorszaxofonos Dewey Redman) 1979-ben életre hívta az Old and New Dreams együttest. 1980-ban (Magico) és 1981-ben (Fold Song) a norvég szaxofonos Jan Garbarekkel, valamint a brazil gitáros Egberto Gismontival hódította meg Európát. 1993 nyarán Budapesten lépett fel a Paul Motian Trióval. A Los Angeles-i Quartet Westtel (Ernie Watts – szaxofon, Alan Broadbent – zongora, Larance Marable – dob) készített 1992-es CD-jéért, a Haunted Heartért Grammy-jelölést kapott. Majd Always Say Goodbye címen adtak ki CD-t, amelyen 1937 és 1962 közötti filmzenéket játszanak, illetve Haden- és Broadbent-témákat adnak elő hasonló modorban. 2010-ben a gyermekkori betegség utóhatásai miatt kellett visszavonulnia a nyilvános szerepléstől, de otthonában továbbra is zenélt. Haden három albumáért is elnyerte a Grammy-díjat: először 1997-ben a Pat Methenyvel készült Beyond Missouri Sky című lemezért, majd 2001-ben a Nocturne című korongért, végül a Land of the Sun (2004) című albumért. A Grammy-díjaknál sokkal fontosabb az, hogy Charlie Haden túl lépett a zene l’art pour l’art felfogásán, s általa (is) bizonyíthatjuk, hogy a jazz nem az elit értelmiség rétegzenéje volt (és ma sem kéne annak lennie). Ornette Coleman, a bebop és Mingus avantgardjának nyomán teljesen megújította a zenét. Neve egyet jelentett a free jazzel. Magát népzenésznek aposztrofálta. A 60-as évek forradalmi forgatagában, a fekete mozgalmak dühét fejezte ki muzsikájával. Ma már szinte elképzelhetetlen (hisz valljuk be a free mára tényleg egy szűk réteg zenéje lett) de zenei formájukkal szöveg nélkül rúgtak fel minden hagyományt (az más kérdés, hogy mára a free eredeti jelentésétől eltávolodva konzerválódott). Coleman elve az volt, hogy: „Mindenki szabadon játssza azt, amit ott és akkor éppen érez és gondol, amit az adott pillanat nyújt neki.” Ugyanakkor Archie Shepp megfogalmazta, hogy miért nem káosz, hanem lázadó erő a zenéjük: „a jazzt úgy kell továbbfejleszteni, hogy teljesen új művészi, kulturális, társadalmi és gazdasági keretbe kerüljön.(…) Tagadhatatlan, hogy a zenénknek és továbbfejlesztésének gyökerei a társadalmi szerkezetben vannak.” Mindezt Charlie Haden is tudta, sőt ő annyival tovább hajtotta a dolgot, hogy a zenéjében nem pusztán a feketék elnyomattatását és lázadását fejezte ki, hanem kiterjesztette az egész világ (fajtól és bőrszíntől függetlenül) elnyomottjaira, kizsákmányoltjaira és szegényeire. Ezáltal sok fekete zenésszel ellentétben – akik közül eleve sokan ferde szemmel nézték a fehérek beavatkozását zenéjükbe – az internacionalizmust választotta a bezárkózás, a szeparatizmus, a nacionalizmus helyett.
*