RÉSZEG HAJÓ 10.SZÁM; NÉHÁNY (ELŐ)SZÓ DUCZYNSKA ILONA: SZÉLJEGYZETEK A KMP BOMLÁSÁHOZ C. ÍRÁSÁHOZ

2023. 02. 16.

 

NÉHÁNY (ELŐ)SZÓ DUCZYNSKA ILONA: SZÉLJEGYZETEK A KMP BOMLÁSÁHOZ C. ÍRÁSÁHOZ

.

barikad-zaszlo-j.jpg

I.

 Amit legelőször és leghatározottabban le kell szögeznünk: a szociáldemokrata mozgalom nem kommunista mozgalom. „A félreértések elkerülése végett tisztáznunk kell azt, hogy a szociáldemokrácia nem attól lett ellenforradalmi, hogy állami szereplővé lépett elő, vagy, mert »befogták«. A szociáldemokrácia a proletárforradalom és kommunizmus szükségességének ellenforradalmi megoldásaként létrejövő mozgalom; pártszervezete hierarchikusság, ami a demokratikus centralizációtól a kvázi katonaiig, társadalom változtatása az elkülönült közhatalomra való törekvéstől az elkülönült közhatalommá válásig (pártállam) terjed. Forradalmisága így olyan tendenciaként létező, mely nem írhatja felül ellenforradalmiságát, olyan progresszió, amely nem reformálható forradalmivá; azt csak belőle kiszakítva-kiszakadva lehet teljessé tenni. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy integrált szociáldemokrácia, akkor nem arra gondolunk, hogy a szociáldemokrácia lényegileg változott volna, hanem hogy lényege ilyen viszonyban: a polgári állam aktív-irányító részeként fejeződött ki, s ellenforradalmi fejlődése e viszonyok meghatározottságában pusztítja forradalmi tendenciáit (polgárivá, liberálissá válás). Más körülmények közt ama lényeg az állam teljes elnyeléséig és a tőke teljes alárendeléséig: a kapitalizmus ellentmondásainak pozitív felszámolása helyett ellentmondásait újjal: a pártállam hatalmának alárendelt tőke ellentmondásával terhelő, így nem tőkelogikával működésképtelenségig fejlődő osztálytársadalomig radikalizálódik.” Részeg Hajó: Saul fiához 2. rész.

 Mármost az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt, azaz az OSZDMP(b) sem hívható kommunistának pusztán attól, hogy 1918-ban a pártot átkeresztelték Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párttá. A név különbsége a körülmények különbözősége volt, nem pedig a lényegé. A nem radikalizálódó, polgári államba beépülő, az így megszerzett, mert adott körülmények közt megszerezhető pozícióit, hatalmát akár a tőkés világháború igenlésével, azaz az általa „képviselt”, ekképp manipulált („fegyelmezett”, „nevelt”) bérmunkásság tőkés vágóhídra hajtásával fenntartó – vagyis nem egyszerűen a proletariátust önkényeskedve eláruló – „integrált” németországi szociáldemokrácia útját Oroszországban nem lehetett járni. Ettől az úttól az orosz társadalom, az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek történelmi radikalizmusa, a tőkés fejlődés adott lehetői, és a cári állam (ezekből is) fakadó merevsége, kérlelhetetlensége elzárta az oroszországi szociáldemokráciát. S a látványos és radikális változtatásra kényszerített oroszországi szociáldemokrácia, pláne ennek bolsevik ága gondolhatta azt, és mindezért gondolhatták róla, hogy ő több és más, mint a tőke reformere. Ám belső szervezete, hierarchikussága, mindennek személyiségszocializációi adott körülmények között sem tudott többet létrehozni, mint az alávetés, kizsákmányolás, kisemmizés más, a korábbiakhoz képest társadalmibb, korporatívabb formáit. Mind az önmagukba záródó termelőegységekhez képest – vagyis az obscsina[1] önmagába zárt közösségéhez képest, ami így egyben minden belső „társadalmiság” ellenére a társadalmi össz-termeléssel szemben tulajdoni jelleggel bírt –, mind a tőke társadalmi termeléséhez képest annyiban, amennyiben a széttöredezett, a külföld kapitalista hatalmaihoz képest jóval gyatrább tőkés magántulajdont egységes államivá, korporatívvá változtatta. Létrehozva ezzel a pártállam hatalom-felhalmozásának alárendelt tőke rendszerét, annak korporatív, különös szerveződésű uralkodó osztályát és ennek alávetett bérmunkásosztályt, parasztságot, akiknek többletmunkája, kizsákmányolása tartotta fenn a pártállam hatalmát e kizsákmányolásért és ennek hatalmáért.

rh10-nehany-eloszo-1919-a.-j.jpg

II.

 A szociáldemokrácia elválaszthatatlan a társadalmi szintű és nagyságú szervezettségtől, a szociáldemokrata párttól. Mivel a kapitalizmus ellentmondásait felismerte annyiban, hogy a kapitalista társadalmisággal szemben nem lehet nem-társadalmiságot, individualista „önfelszabadítást” állítani vagy helyi szervezetek önmagukba záródását, szétforgácsoltságát, egymással szembeni közömbösségét, tetteik össze nem hangolhatóságát és hangoltságát – a kapitalista állam, a gépi nagyipar tőkéjének stb. társadalmisága mindezzel szemben az össztársadalmi szervezettség erejével tud hathatósan fellépni a nyers erőszaktól a kifinomult manipulációig – a szociáldemokrácia lényegénél fogva pártban gondolkodó. De a szociáldemokrácia pártszervezet, mint a tőkével, kapitalizmussal kompatibilis, hierarchikus rendszer és annak fegyelme, nem lehet a kommunizmus szervezete és együttműködése. Lehet szigorúan vagy kevésbé szigorúan centralizált, ráépülhet más hierarchikus szervezetekre (pl. szakszervezetek), haladhat együtt a tömeg, a középvezetői réteg, a bizalmiak stb. a reformista vezetéssel a pártfegyelem szocializációjának megfelelve vagy épp a vezetés lehet „forradalmibb”, „öntudatosabb” a párt tömegeinél, netán fordítva, a tömegek radikalizálódhatnak a pártvezetéssel szemben a pártszakadásig – de a kommunizmus társadalmiságát, annak egyenlőségét és egységességét szükségképp tagadnia kell. Vezetők és vezettek világa, az alá-fölérendeltség világa szükségképp a részekre daraboltság világa az alá-fölérendeltek kibékíthetetlen ellentéteiből következőleg; ezért a legtöbb, amit a szociáldemokrácia a társadalommá válásakor elérhet az az állammá, az elkülönült közhatalommá, a társadalmat osztálytársadalomként fenntartó rész totális uralmává válás és rögzülés a társadalom többi, ekképp számára külső, egyben neki alávetett része felett, s nem az egész totalitásává levés. Nem kommunista párt: belső viszonyainál fogva soha sem lehet azzá, s pártja sem lehet társadalommá.

margitsziget-1919-j.jpg

III.

 Mindez azonban nem egyszerűen a (korabeli) szociáldemokrata pártok „bűne”. Maguknak az elnyomott, kizsákmányolt, kisemmizett tömegeknek, legyenek szociáldemokraták, szindikalisták és/vagy épp anarchisták, a kapitalizmus utánról, kommunizmusról való elképzelésük nem igen lépett túl azon, hogy „munkáshatalom”, hogy a burzsoázia stb. helyett most egyszerűen proletariátus lesz az úr. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a kapitalizmus által létrehozott, ezáltal hozzá és ellenében strukturált termelőerők, termelési apparátusok „egyszerű” átvételében gondolkodtak. A gond csak az, hogy a gyárak, mezőgazdasági üzemek stb. termelékenysége, társadalmisága – a nemzetközi munkamegosztás, a szükségletek differenciáltsága, az önmagukba nem záródható termelők, termelési egységek, illetve a piac és az állami szabályozás lehetőin is túlfejlődő nemzetközi monopolizáció stb. – maga a tőkefelhalmozás ellen hatnak az eleven munkaerő kikapcsolása, a munkaalapúság, a szabályozhatóság tagadása, ekképp végső soron az áruérték és tulajdoni elválasztás tagadása okán. De egyben kapitalista termelőapparátusként, termelőerőként a kapitalizmus viszonyait tartják fenn pont a tőkének megfelelő, azzal csereszabatos, hierarchikus munkamegosztásukkal, és munkaalapúságukkal, ennek személyiségszocializációival – eleven munkaerő kizsákmányolásaként, kizsákmányolásáért létrehozott eszközökről van szó továbbra is. A kapitalizmushoz túl sok, a kapitalizmus meghaladásához túl kevés esetével állunk szemben; ám a korabeli munkásmozgalom számára a kapitalizmus alacsonyabb fejlettségéből, illetve a végig nem járt utak tapasztalatlanságából következőleg ez még nem tűn(hetet)t bajnak. Pláne azért – és ez a másrészt –, mert a termelési viszonyokat sem kívánták (gyakran) megváltoztatni lényegében. Önmagukba zárt munkástanácsokban, kommunákban, szakszervezetekben, ágazatokban – amiket társadalmi egésszé végső soron piaccal kapcsoltak (volna) össze –, vagy épp a termelőegységek stb. államivá, elkülönült közhatalommá szervezésben, „társadalmasításban” gondolkodtak. S akár kvázi tulajdoni elválasztással és lényegében társadalmilag szükséges munkaidő/áruérték/piac stb. összekötéssel, akár domináló tendenciaként vagy ténylegesen „új”, korporatív[2] uralkodó osztályt képző állami hierarchiában folytatott/szervezett termelésről van szó, nem lesz meghaladva-tagadva a tőke világa és viszonyai. A létbiztonság e viszonyok közt – s ne felejtsük, e „új” viszonyokat forradalminak, azaz mássá már nem lehetőnek gondolták/gondolják, vagyis nincs más perspektíva, nincs miért „fékezni” – arra indítja a tömegeket, hogy egyre többet felhalmozni a többi ellen és szükségképp a többiből, mivel így tudják magukat védeni a többiek „piaci”, tőkés felhalmozásával vagy épp a nagyobb hatalmú parancsával szemben. Ez a tőke és világának fenntartása, illetve restaurálása. Azaz a korabeli „kommunistának” hívott-gondolt elképzelések merőben statikusak voltak: minden marad a régiben, csak a formák és hangsúlyok változnak. Nem tagadták-tagadják lényegében a tulajdoni elválasztást, annak áruérték összekötését, vagy a mindezt létrehozó/fenntartó hierarchikusságot, mindennek személyiségszocializációit, irracionalitássá levő racionalitását. Nem társadalmasítanak ténylegesen és nem teremtik meg aztán ezen új viszonyok által megengedve és az új viszonyokat fenntartó, ezeknek megfelelő új termelőerő-bázist, hanem csak a „meglévőt”, a kapitalistát terjesztik el adott esetben a kapitalizmus ellenében (iparosítás, villamosítás stb. a túltermeléssel küzdő „külföldi” tőkés iparokkal, azok dömpingjével szemben). Nem tagadják meghaladva a tőke, az állam, a tulajdon viszonyait, sem az ipart, a mezőgazdaságot stb., ezek technológiáit, hierarchikus munkamegosztásait és elválasztottságait, vagy a szabadidő-munkaidő hasadtságát, a munkát stb. Nem hordozták lényegileg, csak és legfeljebb „mintha”, csak formailag a „mindennek másképp kell lennie” attitűdjét. S eme „tőkével kompatibilitás” igenlése tovább erősödött azzal, hogy a tőke meglévő intézményei, állama stb. a bérmunkásság, proletariátus elől elzártként, így meghódítható-meghódítandóként léteztek. Társadalmi méretekben el kellett jutni például az egyre általánosabb választójog, vagy épp a pártállam működésének valós tapasztalatáig, hogy ezekről az eszközökről ne csak „elméletileg” bizonyítódjék be az, hogy alkalmatlanok a kapitalizmus meghaladva tagadásához, hogy erre a célra alkalmatlan eszközök.[3] És eme „tőkeellenesség, mi a tőkével kompatibilis” gondolatvilág, mentalitás aztán sajátos szervezeti formákban, általuk (is) erősítve-terjesztve jelent meg: szociáldemokráciaként például.[4]