2023. 02. 16.
Lucio Urtubia, egy „anarchista Robin Hood” története[1]
Lucio Urtubia Jiménez gyermekéveit a viharos ’30-as évek Spanyolországában töltötte: a II. köztársaság kikiáltásának évében, 1931-ben látta meg a napvilágot Cascantéban, ezt követően pedig családjával együtt kénytelen volt megtapasztalni a monarchia megdöntése utáni időszak bizonytalanságait, és a tábornokok lázadása nyomán kirobbanó polgárháború közel ezer napos borzalmait[2]. Igen szegény családból származott, amely körülmény rányomta bélyegét a cseperedő Urtubia világfelfogására. Hasonlóképpen apja politikai nézetei is – aki egykori karlistából[3] börtönbüntetése idején szocialistává lett – befolyásolták őt, bár Urtubia végül az anarchisták oldalán találta meg a helyét. Mindenesetre olyan család gyermeke volt, amelyik a polgárháborúban a „republikánus oldalt” támogatta, s emiatt a hatalomra kerülő Franco-rendszertől semmi jóra nem számíthatott.
A berendezkedő rezsim által foganatosított megtorlás igen széleskörű és brutális volt. Rengeteg embert kivégeztek, bebörtönöztek vagy kényszerítettek emigrációba, amely sokak esetében évtizedes vagy akár életfogytig tartó száműzetést jelentett. A köztársaság idején bevezetett megannyi progresszív reformot eltöröltek, mi több visszájára fordítottak: restaurálták a katolikus egyház hatalmát és befolyását, a liberalizmus és a szocializmus minden szellemi megnyilvánulását igyekeztek elfojtani, a nemzeti kisebbségek jogait szigorúan korlátozták stb. Bár a polgárháborúban súlyosan meggyengült ország, a náci Németország nyomása ellenére, távol maradt a II. világháborútól, a rendszer mindvégig nagy jelentőséget tulajdonított a hadseregnek és a hozzá kapcsolódó militarista ideológiának és értékrendnek éppúgy, mint a spanyol nacionalizmusnak és felsőbbrendűségi tudatnak, vagy épp a machista férfiideálnak és a hozzá kötődő patriarchális családmodellnek. Aligha véletlen, hogy egy balos gyökerekkel rendelkező családból származó ifjú számára mindez egyáltalán nem volt vonzó, s a rendszerrel szembeni nemtetszése csakhamar lázadássá fajult. A döntő pillanatra 1954-ben került sor, amikor is behívták katonai szolgálatra. Úgy érezte, nem bírja tovább, s egyben itt a megfelelő lehetőség is számára, hogy változtasson helyzetén. Néhány társával együtt tervet szőtt, melynek következményeként végül egy raktár kifosztását követően dezertáltak és Franciaországba szöktek.
Urtubia az emigrációban Párizsban telepedett le és kőművesként dolgozott. Az itt töltött idő alatt ismerkedett meg André Bretonnal és Albert Camus-szal, akik nagy hatást tettek rá, s akikkel barátságot is kötött. Breton amellett, hogy a szürrealizmus atyjaként vonult be a történelembe, a II. világháború időszakában anarchista mozgalmár is volt: támogatta az Anarchista Föderációt, a platformistákat és más szerveződéseket. Azon kevesek közé tartozott, akik a politikai kérdések miatt fragmentálódó franciaországi anarchista mozgalom egyik „pártja” mellett sem kívántak elköteleződni, s helyette a mozgalom egészét igyekeztek támogatni. Camus azon túl, hogy Urtubia színre lépésével nagyjából egy időben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, szintén foglalkozott politikai kérdésekkel. Magát olyan baloldali értelmiséginek tekintette, aki szemben áll a Szovjetunióval annak totalitárius jellege miatt, ennélfogva maga is közel került a liberter szocialisták és az anarcho-szindikalisták álláspontjához (hogy pontosan milyen irányzathoz lehetne őt leginkább besorolni, arról megoszlanak a vélemények). Urtubia tehát aligha meglepő, hogy Breton és Camus révén egyhamar belecsöppent az 1950-es években Franciaországában különösen élénk anarchista miliőbe, s maga is csatlakozott az Anarchista Föderációhoz.[4]
Csatlakozása az anarchistákhoz nem pusztán eszmei érdeklődést jelentett számára, hanem nagyon hamar komoly gyakorlati elköteleződéssel is együtt járt. Bár a spanyol polgárháború 1939-ben véget ért, és a Franco vezette katonai diktatúra egészen az 1970-es évekig fennmaradt az országban[5], akadtak olyan bátor és elkötelezett militánsok, akik megkísérelték felvenni a teljes mértékben egyenlőtlen harcot az új rezsimmel. Franco, illetve a rendszer fontosabb tisztségviselői és intézményei ellen több ízben is sor került merényletekre, melyek azonban többnyire nem jártak sikerrel. Emellett az országban működő gerillaerők határon túli támogatóik segítségével hosszú időn keresztül folytattak fegyveres ellenállást, követtek el szabotázsakciókat és igyekeztek nyomást gyakorolni a diktatúrára, remélvén a társadalom Franco-ellenes erőinek felrázását és ennek nyomán a rendszer destabilizálódását, összeomlását. A spanyol gerillák (Maquis)[6] hátországa a szomszédos Franciaország volt: innen szerezték be az akciókhoz szükséges fegyvereket és más felszereléseket, valamint itt bujtatták tagjaikat, amennyiben a helyzet úgy kívánta. Bár a Maquis tagsága világnézeti-politikai szempontból nem volt homogén (anarchisták, kommunisták, sztálinisták és más szocialista frakciók militánsai alkották), a gerillákat összekötötte a fasizmussal és a katonai diktatúrával szembeni kérlelhetetlen gyűlölet és az elszántság, hogy a polgárháború utáni status quón változtassanak. Helyzetük korántsem volt irigylésre méltó: miközben a II. világháború befejeződésével világszerte megbuktak a fasisztoid rendszerek, a háborúból kimaradó francóista Spanyolországot ez a világrengés érintetlenül hagyta. Hamarosan világossá vált, hogy a formálódó hidegháborús konfliktusban a nyugati hatalmak fő ellensége már nem a fasizmus, hanem a sztálinizmus és főképp a Szovjetunió. Sőt, az 1950-es évek első felében az amerikaiak már jelentős pénzeket invesztáltak Spanyolországba hadseregfejlesztési célzattal, továbbá a két ország között több katonai és külpolitikai megállapodás is született, 1955-ben pedig a diktatórikus berendezkedésű Spanyolországot (meglehetősen képmutató módon)[7] felvették az ENSZ-be is. A gerillák és a csak viszonylag szerény erőforrások mozgósítására képes támogatóik ily módon magukra maradtak egy teljességgel reménytelen küzdelemben.
Történetünk főszereplőjének, Urtubiának, mint ifjú anarchistának, az első gyakorlati jellegű próbatétele is a Maquis-hoz kötődött: otthonába kellett fogadnia és bujtatnia egy spanyol gerillát. Ez az illető Francisco Sabaté[8] volt, álnevén El Quico, egy ismert anarchista propagandista, aki az 1940-es évek második felében testvéreivel együtt fegyverrel küzdött a franciósták ellen. Fontosabb tettei közül mindenképp kiemelendő három elvtársának kiszabadítása a börtönből 1945 őszén, valamint merényletkísérlete Eduardo Quintela rendőrfőnök ellen, mely azonban végül nem járt sikerrel. Személyében tehát Urtubia egy valódi anarchista militánssal került közeli kapcsolatba, aki értelemszerűen nagy hatást is gyakorolt rá.
Ettől kezdve Urtubia is elkötelezte magát a rendkívül veszélyes és megannyi megpróbáltatással együtt járó anarchista militánsok életformája mellett. Megtanulta, hogyan juthat át észrevétlenül a Pireneusok hágóin, El Quicótól eltanulta a gerillahadviselés legfontosabb játékszabályait és trükkjeit az okirathamisítástól kezdve a rajtaütésszerű támadásokig. Urtubia és El Quico kapcsolatát mi sem mutatja jobban, minthogy utóbbi halála után Urtubia, az újdonsült gerilla, megörökölte veterán elődje Thompson gépfegyverét. Taktikaként az anarchisták régi bevett gyakorlatát, a fegyveres kisajátításokat választotta, amellyel egyszerre okozhatott jelentős bosszúságot és anyagi károkat a diktatúra számára, s egyúttal az eltulajdonított pénzekkel támogathatta a földalatti mozgalmat is. Kitartó és elszánt fellépése lényegében a Franco-rezsim végnapjaiig kitartott: még az 1970-es évek első felében is ott találjuk őt különféle fegyveres anarchista, „baloldali” kommunista csoportosulásokban, többek között az Ibériai Felszabadítási Mozgalomban (MIL), valamint a Forradalmi Internacionalista Akciócsoportokban (GARI). A MIL osztályharcos szerveződésként működött, mely az 1970-es évek elején volt aktív Katalóniában, de tagjai részben dél-franciaországi mozgalmárok soraiból rekrutálódtak. Autonóm harci egységei többek között támadásokat követtek el bankfiókok ellen, a kisajátított vagyonokból pedig illegális sajtót üzemeltettek, valamint támogattak sztrájkbizottságokat és bebörtönzött munkásokat. A szerveződés 1973-ra belső viták miatt felbomlott, több tagját pedig letartóztatták és bebörtönözték, mások viszont tovább folytatták a küzdelmet. Utóbbi militánsok alapították meg a GARI-t, amely különféle erőszakos akciókat hajtott végre a Francó-rendszer gazdasági és politikai érdekeltségei ellen. Tagjai egyebek mellett szabotázsakciókat hajtottak végre a Franciaország és Spanyolország közötti hidak és vasútvonalak ellen, robbantásos támadásokat intéztek franciaországi, belgiumi és hollandiai spanyol intézmények ellen, sőt egy ízben elrabolták a Banco de Bilbao párizsi igazgatóját is. Dacára annak, hogy egyetlen célzottan emberi életek kioltására irányuló tettet sem hajtottak végre, szervezetüket a hatóságok terroristának bélyegezték, több tagját pedig kézre kerítésük után hosszú évekre bebörtönözték.[9]
Az említett fegyveres kisajátításokból származó összegek az évek során több különböző csoport bevételi forrásául is szolgáltak. Mint a későbbiek során Urtubia egy ízben megfogalmazta: „Az olyan kisajátítók, mint Louise Michel, Sabate, Durruti, tanították meg nekem, hogyan kell kisajátítani, de nem a személyes gyarapodás céljából, hanem úgy, hogy azokat a vagyonokat a változás érdekében használjam fel”. Kifejtette továbbá, hogy „én kisajátítottam, ami a keresztény vallás szerint bűn. Számomra a kisajátítások szükségesek. Mint forradalmár azt mondom, a rablás és a kisajátítás forradalmi cselekmény mindaddig, amíg nem egyvalaki részesül az előnyeiből”. Fenti állásfoglalása és az emögött meghúzódó gyakorlat nyomán Urtubiára egyesek egyfajta „anarchista Robin Hood”-ként tekintenek. Urtubia és társai azonban nem karitatív célokra használták fel a megszerzett pénteket, hanem különféle forradalmi csoportok és mozgalmak anyagi támogatására. Ezek ideológiai háttere – mint a továbbiakból kitűnik – olykor meglehetősen heterogén volt, de mindenesetre a támogatás nem korlátozódott pusztán az anarchista mozgalomra és annak szervezeteire.
Abban az időben, amikor Urtubia már tapasztalatokra és némi sikerre tett szert mint gerilla, Kubában fontos változásokra került sor: Batista tábornok korrupt diktatúráját megdöntötte a forradalom. A viharos események nyomán az elnök kénytelen volt elmenekülni az országból, a hatalom pedig az egykori gerillavezér, Fidel Castro és társai kezébe került. Urtubia figyelme érthető módon ekkor és a következő években Kuba felé fordult, s a születő forradalmi rendszer iránti szimpátiája okait nem nehéz megértenünk: azok leginkább saját helyzete és a kubai állapotok közötti hasonlóságban gyökereztek. Ahogy Franco Spanyolországban, úgy Batista Kubában az 1930-as évek óta katonai diktatúrát működtetett, melyben a szabad sajtót és általában a szabadságjogokat jelentősen korlátozták, a baloldali erőket igyekeztek ellehetetleníteni, nem ritkán szabva ki rájuk börtönbüntetést vagy akár halálos ítéletet. Külpolitikai téren mindkét ország az USA szövetségese és ezzel az amerikai imperialista és tőkeérdekek kiszolgálója volt, bár e tekintetben Batista Kubájának függése vitathatatlanul nagyobb volt. További fontos hasonlóságot jelentett a két helyzet között, hogy mind Spanyolországban, mind pedig Kubában fegyveres ellenállók csoportjai folytattak szívós harcokat a helyi diktatórikus rezsim ellen. Noha a fegyveres ellenállás és a gerillaharc lehetőségei Kubában a földrajzi viszonyok és a forradalmi erőtartalékok folytán (értsd Kubában a gerillaharcra nem egy három évig tartó és óriási veszteségekkel és megtorlással együtt járó polgárháborút követően került sor) jóval szélesebbek voltak, Urtubia a maga szubjektív nézőpontjából érthető módon ezt egy rendkívül fontos kötődési pontnak találhatta, s ezért a maga részéről teljes mellszélességgel kiállt a kubai gerillák és forradalmárok mellett, s igyekezett harcukat mind erkölcsileg, mind anyagilag támogatni. Történt ez annak dacára, hogy Castro és társai nem voltak anarchisták. Sőt, egyfelől Castróék elkötelezték magukat a Szovjetunió mellett, mely ugyan ekkor már hruscsovi éveit élte, és évekkel korábban meghirdette desztalinizációs programját, mindazonáltal bolsevik alapjai és ideológiája érintetlenek maradtak, beleértve az anarchizmus-ellenességet is. Másfelől pedig a kubai kommunista (értsd bolsevik) párt a korábbi években-évtizedekben fontos szerepet játszott a helyi anarchista munkásmozgalom letörésében, mi több, közreműködött egyes vezetőinek likvidálásában. (Batista hatalomra kerülését megelőzően például a kubai bolsevikok összejátszott a szintén véreskezű Machado-kormánnyal, hogy megszerezhessék az anarchoszindikalista befolyás alatt álló munkásszervezetek feletti kontrollt, melynek részeként Alfredo Lópezt, a Kubai Munkások Országos Konföderációjának anarchista főtitkárát cápákkal falatták fel.)[10] Persze mindezek a helyi hatalmi játszmák minden bizonnyal nem voltak széles körben, különösen külföldön közismertek, ugyanakkor a franciaországi anarchista miliőben szocializálódó Urtubiának lehetett némi fogalma arról (ha más nem, a szovjet-oroszországi emigráns platformistáktól[11] vagy a spanyol polgárháborúban a sztálinisták által üldözött anarchisták beszámolóiból), hogy milyen kibékíthetetlen ellentétek feszülnek a bolsevizmus és az anarchizmus között, illetve, hogy történetük során hányszor és milyen mértékben kerültek egymással szembe a két irányzat hívei. Mindezeket tekintetbe véve alighanem a kubai forradalom iránti őszinte lelkesedéssel, fiatalkori naivitással és a közös ellenséggel szembeni határtalan gyűlölettel magyarázhatjuk, hogy Urtubia végső soron miért is támogatta a Kubában szárnyait bontogató Castro-rezsimet.[12]
Bár a forradalom 1959-ben győzött Kubában, a győzelem tartósságát és a forradalmi reformok elmélyülésének lehetőségét kezdettől fogva kétségessé tette az Egyesült Államok közelsége és a forradalommal szemben táplált ellenséges érzülete. Az USÁ-nak ugyanis kereskedelmi érdekei és komoly befektetései voltak Kubában, melyek biztonságát a Batista-diktatúra mindeddig szavatolta, ám amelyre az antiimperialista és bolsevik-sztálinista retorikájú Castro-rendszer megszilárdulása esetén már nem volt semmiféle garancia. Emellett Kuba geostratégiai szempontból igen lényeges helyet foglalt el az USA politikai térképén, saját érdekszférában való megtartása emiatt évtizedek óta létkérdés volt a számára. A kubai rendszerváltást követő külpolitikai, szovjetbarát fordulat éppen ezért csak tovább fokozta Washington, a Pentagon és a CIA nyugtalanságát. Az 1961-es disznó-öböli partraszállás ennek következménye volt: a CIA által pénzelt és támogatott Batista-párti kubai emigránsok fegyveres akciója arra volt hivatott, hogy megdöntse a Castro-rendszert és ismét USA-barát kormányzatot állítson a helyére a profit biztosítása és a nemzetközi stabilitás megőrzése érdekében. Ebben a bonyodalmas időszakban Urtubia kapcsolatot létesített Kuba franciaországi nagykövetével, és azt javasolta neki, hogy radikális állásfoglalásuk kifejezésére robbantsanak fel amerikai érdekeltségeket Franciaországban. Miután ezt a várhatóan óriási diplomáciai vihart kavaró ötletet Simeón Rose nagykövet elvetette, Urtubia új tervvel állt elő, és azzal egyenesen Ernesto Guevarához, a társai körében csak „Che”-ként ismert egykori gerillához fordult, aki a Castro-kabinet belügyminiszteri tisztségét töltötte be akkoriban.[13] Azt javasolta neki, hogy vágjanak bele egy nagyszabású pénzhamisítási akcióba, árasszák el hamis bankjegyekkel a piacot, ami az amerikai dollár gyors devalvációjához vezetne. Ezzel azt remélte, megrendíthetnék az amerikai pénzügyi világot, mi több, csapást mérhetnének az egész kapitalizmusra, melynek stabil nemzetközi valutája akkoriban vitathatatlanul a dollár volt. Távoli analógiaként megemlíthető, hogy a trianoni béke aláírását követően a magyar politikai elit egy része – többek között Teleki Pál vezetésével – szintén hasonló terveket dédelgetett, csak éppen ők a francia gazdaságot kívánták ezzel destabilizálni. A frankhamisítási botrányként elhíresült akció fiaskója közismert[14], s alighanem csakhamar ez várt volna Urtubia tervére is. Annak realizálására azonban nem került sor, mivel kubai részről elutasításra talált, s maga Urtubia csalódottan volt kénytelen távozni a tárgyalásokról.
Mindazonáltal bizonyos mértékig mégis sor került az elképzelés kivitelezésére, noha nem Kubában és értelemszerűen nem is Castróékkal együttműködve: a későbbi időszakban Urtubia és társai több ezer csekket hamisítottak, mellyel most már a spanyol bankokat és rajtuk keresztül az egész Franco-rendszert kívánták destabilizálni. Sikerült elérniük, hogy a Citibank 20 millió dollár értékben hamis csekkeket áramoltasson. Természetesen a csekkhamisítási akció nem döntötte romba a kapitalista gazdaságot, és egyetlen politikai rendszert sem volt képes megbuktatni. E tervek mindvégig illuzórikusak voltak. A hamisításnak ugyanakkor mégis megvolt a maga nem elhanyagolható haszna: segítségével sikerült jelentős anyagi erőforrásokhoz juttatni több európai és latin-amerikai gerilla-, illetve ún. városi gerillacsoportot is. Városi gerillának nevezték a 20. század második felének anarchista és újbaloldali fegyveres akciócsoportjait, amelyek a fejlett és magasan urbanizált országok városaiban működtek, a klasszikus gerillaharcmodort hozzáidomítva saját környezetükhöz, így hajtva végre kisajátításokat, merényleteket és szabotázsakciókat kormányzati és rendőri-katonai célpontok, valamint a kapitalista gazdaság különféle fontos helyszínei és/vagy szimbólumai ellen. A klasszikus gerillacsoportok közül Urtubia bizonyítottan hozzájárult az uruguayi guevarianista Tupamaros Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MLN-T), a városi gerillacsoportok közül pedig többek között az argentin Montonero Peronista Mozgalom finanszírozásához. A Tupamaros története a korai ’60-as évekre nyúlik vissza, mikor is a mozgalom aktivistái bankokat, fegyverklubokat és egyéb üzleteket raboltak ki, az így szerzett pénzt és élelmet pedig szétosztották a montevideói szegények között. A későbbiekben tevékenységük mind politikaibb színezetű lett, s a ’60-as évek végére magukat már inkább tekintették politikai mozgalomnak, mint szimpla gerillacsoportnak. Fegyveres propagandát folytattak, befolyásos üzletembereket és politikusokat raboltak el, merényletek követtek el, de volt, hogy egy időre egy egész várost is sikerült elfoglalniuk. A Monteneros városi gerillái a szélsőjobboldali diktatúrák és az állami terror megnyilvánulási formáival szembehelyezkedve szerveződtek meg, ám a mozgalom ideológiáját tekintve igen eklektikus volt: keveredett benne a nacionalizmus a szocializmussal, valamint a kereszténység egy sajátos felfogásával. Bár a Monteneros tagjai közül többen nagy reményeket fűztek Juan Perónhoz és vezetőjüknek tekintették, Perón valójában nem sokat törődött velük, hatalomra kerülése után pedig nyíltan fellépett a baloldali csoportosulások ellen, föld alá kényszerítve a Montoneros-t. Urtubiát a csekkhamisítás miatt végül is 1980-ban előállították, ám a Citibankkal kötött peren kívüli megegyezésnek köszönhetően mindössze 6 hónap börtönbüntetésre ítélték csak. Szabadulását követően ugyan felhagyott a hamisítással, más jellegű mozgalmi tevékenységekből azonban továbbra is kivette a részét.
Habár akár franciaországi, akár nemzetközi hírnevét kétségtelenül a Citibankos ügy alapozta meg, Urtubia nem csak csekkeket hamisított, hanem különféle okiratokat is: útleveleket és személyigazolványokat, melyekkel spanyol disszidenseket és dél-amerikai politikai menekültek éppúgy támogatni kívánt, mint a fokozottabban ellenőrzött környezetben tevékenykedni kénytelen városi gerillákat és más radikális baloldali mozgalmárokat. Tevékenysége olyan széleskörű volt, hogy az általa kiállított papírokat a városi gerillák legismertebb és leghírhedtebb európai képviselői, a RAF militánsai is használták, akárcsak az amerikai Fekete Párduc mozgalom harcosai. A RAF az 1968-as nemzetközi fellángolás utáni apály idején létrejött újbaloldali szerveződés volt, amely fegyveres akciókkal igyekezett felhívni a figyelmet a kapitalista rendszer elnyomó és kizsákmányoló természetére, az amerikai imperializmus terjeszkedésére, valamint a náci funkcionáriusok háború utáni beépülésére (bennmaradására) vezető gazdasági és politikai pozíciókba(n), s ezek révén felrázni és cselekvésre ösztökélni a tömegeket. A szervezet főképp az NSZK-ban tevékenykedett: bombatámadásokat hajtott végre bevásárlóközpontok, nyugat-németországi amerikai katonai támaszpontok, vagy épp vezető politikusok ellen. Ideológiai téren egyfajta ötvözetét képezte a leninizmusnak, a maoizmusnak és az anarchizmusnak (már amennyire ez lehetséges volt persze). A Fekete Párducok ezzel szemben főképp az Egyesült Államokban – a rabszolgafelszabadítást száz évvel követően is – kézzelfogható rasszista diszkrimináció ellen kívántak fellépni. Tulajdonképpen a polgárjogi mozgalom radikális szárnyát képezték, mely Martin Luther King eszméivel szemben nem kívánt megmaradni az erőszakmentességnél és a polgári engedetlenség eszközeinél, hanem hajlandó volt akár a hatalommal szembeni fegyveres konfrontációt is vállalni. Kezdetben pusztán felléptek a feketékkel szembeni rendőri erőszak megnyilvánulási formáival szemben, valamint a szegény afroamerikai lakosság szociális és kulturális helyzetét javító akciókat hajtottak végre, később azonban – miután az FBI egyre brutálisabban lépett fel a szervezettel szemben – egyre több gyilkosságot is elkövettek (elsősorban rendőrök ellen). A „párducok” ideológiájában tetten érhetőek voltak radikális antikapitalista elképzelések is, ugyanakkor egyes képviselőitől nem állt távol a fekete nacionalizmus sem. A mozgalom vezetőinek üldöztetés elől való megmenekülése alighanem lehetetlen lett volna az Urtubiához hasonló mozgalmárok által kiállított hamis okmányok nélkül.
A fent említetteken túlmenően Urtubia szerepet játszott még egy Bolíviában bujkáló egykori náci, Klaus Barbie kézre kerítésében is. A némiképp mulatságos módon Barbie nevet viselő férfi az SS és a Gestapo tagja volt, s Franciaország német megszállásakor a Vichy-kormány által irányított kollaboráns bábállam területén teljesített szolgálatot. Itt érdemelte ki a sokat mondó és nem éppen hízelgő „lyoni mészáros” ragadványnevet, mivel az általa kiadott parancsok révén mintegy 14 ezer ember haláláért volt közvetlenül felelős, ráadásul számos foglyot (köztük gyerekeket is) bestiálisan megkínzott (elevenen megnyúzta őket, ammóniába mártotta a fejüket stb.). 1943-ban a Francia Ellenállással szembeni áldozatos munkájáért Hitler Vaskereszttel jutalmazta meg. 1944 tavaszán pedig több tucatnyi zsidó gyereket deportáltak Auschwitzba az általa kiadott parancs értelmében. A háborút követően normális körülmények között alighanem bíróság elé állították és elítélték volna, mint háborús bűnöst, sorsa azonban egészen másképp alakult. A többi náci bűnös felkutatása érdekében, továbbá a lassan kibontakozó hidegháborús konfliktus során az USA felismerte, hogy elemi érdeke szolgálatába állítani a korábbi ellenség leghasznosabb embereit, így aztán Barbie-nak is helyet biztosítottak az egyik amerikai hírszerző szervezet, a CIC soraiban. Mikor a háború utáni Franciaország rájött az egész ügyre és felelősségre akarta volna vonni őt, a CIC segítségére sietett, és azonnal Bolíviába menekítette. Ezt követően évtizedeken keresztül élhetett itt nyugalomban, álnéven, jó kapcsolatban Hugo Banzerral, az ország diktátorával. Szerepet vállalt fegyverkereskedelemben, valamint a rendszer baloldali ellenzékének elnyomásában. Bűnlajstromát még hosszasan lehetne folytatni, de úgy gondoljuk, ez alapján is egyértelmű, hogy miért volt szálka sokak szemében Barbie, s mi vitte rá Urtubiát is arra, hogy az elveszejtésére szőtt tervben közreműködjön. Kézre kerítése francia nácivadászok munkájának eredménye volt, akiket Urtubia támogatott az akcióhoz szükséges erőforrásokkal. Barbie végül bíróság elé került és börtönben halt meg 77 éves korában.
.
*
Lucio Urtubia későbbi tevékenységeiről keveset tudunk, ezzel kapcsolatban a források igen szűkszavúan nyilatkoznak. De úgy véljük a fentiekben bemutatottakból is kitűnik, hogy Urtubia hosszú, kalandoktól és veszélyektől egyaránt nem mentes életutat járt be, s tetteivel vitathatatlanul beírta magát a 20. század második felének mozgalmárai közé.[15] 2020. július 18-án, 89 éves korában hunyt el párizsi otthonában. Albert Boadella, akinek határon túlra menekülését egykoron Urtubia szervezte meg, s aki később az Els Joglars színtársulat alapítója lett, a következőképpen nyilatkozott róla: „Egy Quijote, aki nem a szélmalmok, hanem egy valódi óriás mellett döntött”.
[1] Meg kell jegyeznünk azt, hogy az anarchista militánsok életpályájának bemutatásával korántsem az a célunk, hogy magát az anarchizmust, mint egyetlen igaz elméletet népszerűsítsük. Az anarchizmus ellentmondásosságáról már számos esetben értekeztünk az RH oldalain; most elég hozzáfűznünk annyit, hogy az anarchizmust olyan forradalmi lehetőkkel bíró elméletnek tartjuk, ami lehetővé teszi az elmélet fogyatékosságai ellenére végzett forradalmi tendenciájú gyakorlatot, sőt, a tőke, a tulajdon, az állam elleni lényegi fellépéssel akarva-akaratlanul a kapitalizmus meghaladva tagadásának a gyakorlatát. Ám a tőke világának felszámolása nem lehetséges polgári forradalmak második kiadásaként. Az új társadalom viszonyai, mint a tőke, tulajdon, áruviszonyokkal nem kompatibilisek, azokat meghaladva tagadóak, nem jöhetnek létre a „nem tudva, csak csinálva” módján a kapitalista viszonyok között, mint korábban a feudalizmus viszonyai közt a tőke és annak forradalma. Ezért a fennálló meghatározottságainak, így a fennálló meghaladva tagadásának a meghatározottságainak a megértése, elmélete, ezen általános-irányelvinek a konkretizálása a konkrét szituációkban, azaz a „mit, miként, miért kell csinálni” tudása és magyarázata szükségképp meg kell, hogy „előzze” az új termelési-társadalmi viszonyokat; a tett meghatározójává a társadalmi-történelmi meghatározottságok tudatosságának és annak mentális-erkölcsi viszonyulásának egyre erősebb tendenciája kell, hogy váljon a puszta erkölcsiség, az áru-érték egyenlőségét is jónak gondolható igazságérzet helyett. Azaz az elméleti fogyatékosságok: például következetes el nem utasítása a városok, gyárak, falvak, közösségek stb. áru és tulajdoni viszonyokként való elkülönülésének, vagy a nagy társadalmi egységekben és társadalmiságukban való nem-gondolkodás szükségképp a tőke restaurációjába kell, hogy torkolljon. Ám az anarchizmus az állam- és tőkeellenességéből következőleg forradalmibb például a radikális szociáldemokráciánál, a bolsevik működéseknél; utóbbiak minden „tőkeismeret” és társadalmiságuk ellenére a tőke alapviszonyainak fenntartásával hoznák létre a tőkét tagadó társadalmiságot. És míg egy anarchista mintegy ”evolúciós” úton eljuthat a kapitalizmus meghaladva tagadásához, addig a tőkével és állammal tudatosan tőkét és államot tagadni akaró elmélet s gyakorlat embereinek teljes, „forradalmi” szakítást kell végrehajtani elméletükkel és gyakorlatukkal ahhoz, hogy ténylegesen a kommunizmus harcosaivá váljanak. Ezért lehet példaértékűbb egy anarchista militáns mégannyira ellentmondásos életútja a kommunizmus szempontjából, mint a bolsevik működések bolsevizmust forradalmian nem tagadó embereié; utóbbiak minden (mozgalmi) hősiességük mellett a restauráció és az (új) uralkodó osztállyá válás összes, ön és közpusztító ellenforradalmiságával terheltek és nyomorítottak, a kommunizmus szempontjából jövőtlenül.
[2] Minden háború erőszakkal és tömeggyilkossággal jár együtt, amik már önmagukban a kommunizmus tagadásának a tendenciáját hordozzák; az erőnek erejével kényszerítés és a gyilkossággal való problémamegoldás a kommunizmushoz szükséges társadalmasítás és az ahhoz kellő szabad személyiségfejlődés, szolidaritás pusztítója, tetszik vagy sem. Ám különbség van aközött, hogy e tendencia egyedüliként az uralkodó, mint a kapitalisták közti háborúk esetén, amikhez az alávettetek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeit egymással szemben álló konkurenciaharcos csoportokká nyomorítják, és így csak új kapitalista háborúkat hozhatnak létre; vagy ezekkel szemben, vagyis a kapitalizmussal szemben a tőke és államellenes szolidaritás hirdet háborút, azaz a kommunizmust tagadó tendenciával szemben, mint kényszerűen vállalttal szemben a szabad személyiségfejlődés és annak szolidaritása, mentalitása is létezik, sőt, dominál. 1936-1939 között Spanyolországban nem csak egy háború/polgárháború zajlott le, hanem egy forradalom és egy anarchista, kommunista társadalmi átalakítási kísérlet is, amely már önmagában is az emberiség eddigi történelmének egyik legfelemelőbb időszakát jelenti. A Részeg Hajó több cikket is szentelt a témának.
[3] Karlistáknak a Spanyol Királyságban a 19-20. században működő egyik politikai csoportosulás tagjait nevezzük. A tradicionális ultrakatolikus monarchia hívei voltak, akik a másik royalista frakcióval, az alfonziánusokkal szemben a Don Carlos-ág trónigényét támogatták.
[4] https://www.federation-anarchiste.org/
[5] Többet erről: http://beszelo.c3.hu/cikkek/egy-diktatura-lassu-halala (Letöltés: 2020. 07.30.)
[6] Erről többet pl. itt: https://libcom.org/history/1939-1965-armed-resistance-to-franco és itt: https://libcom.org/history/1939-1945-spanish-resistance-in-france (Letöltés: 2020. 07.30.)
[7] Persze ez a kijelentés úgy értendő, mint a tőke álszentjeinek az álszenteskedései – amiket egyébként napi működésük és gyakorlatuk nap mint nap le is leplez –, nem pedig úgy, hogy mi hiszünk a tőke és az állam emberiséget felszabadító szent életbarátságában, vagy legalább is abban, hogy a tőkének és az államnak lehet más célja is azon kívül, hogy tőke és állam. Mármost egy olyan szervezet esetében, amely az államok közti együttműködést hivatott elősegíteni a nemzetközi jog és biztonság, a gazdasági fejlődés, a szociális ügyek és az emberi jogok terén, valamint a világbéke elérését tűzte ki célul, rejtélynek tetszhet, hogy miként vehet(ett) tagjai közé egy olyan államot, amelynek szinte minden porcikája tagadja az előbb felsorolt magasztos célokat. De ne legyünk naivak. Az ENSZ egyrészt egy kapitalista képződmény, amelynek (szinte) minden állama vérben született és így vagy úgy, de fennmaradásához vért követel; így célja nem lehet több annál, mint a kizsákmányolás társadalmának tőkés értelemben békés és kiegyensúlyozott működtetése. Másrészt, mint a tulajdon, tőke, állam, ekképp egyéni felhalmozás és bomlás konkurencia-társadalmiságának nemzetközi szervezete, szükségképp kudarcot kell, hogy valljon mind a (tőkés) béke, mind a kiegyensúlyozottság, mind a nemzetköziség tekintetében is.
[8] Bővebben róla: https://libcom.org/tags/francisco-sabate-llopart (Letöltés: 2020. 07.30.)
[9] A MIL-ről és a GARI-ról többet itt: https://anarchistsworldwide.noblogs.org/post/tag/gari-revolutionary-internationalist-action-groups/, http://www.ruedoiberico.org/libros/index.php?id=70 (Letöltés: 2020. 07.30.). Legismertebb militánsuk Salvador Puig Antich volt. Nagy nemzetközi visszhangot kiváltó peréről és kivégzéséről (1974) egy Magyarországon is bemutatott igen gyenge filmet is készítettek. https://port.hu/adatlap/film/tv/salvador-salvador-puig-antich/movie-87413 (Letöltés: 2020. 08. 02.)
[10] A kubai anarchizmus forradalom előtti történetéről lásd részletesebben: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2014/11/18/anarchizmus-kubaban (Letöltés: 2020. 07.30.)
[11] A platformistákról részletesebben lásd: http://barricade.epizy.com/program/platform_magyar.html (Letöltés: 2020. 07.30.)
[12] A kubai eseményeknek a Részeg Hajó szinte egy teljes lapszámot szentelt, méghozzá a 7-est.
[13] Ennek abszurditása rögtön érthetővé válik, hogyha tekintetbe vesszük Ernesto Che Guevara tekintélyelvűségét, vitathatatlan szerepét az állami kontroll megerősítésében a forradalmat követő időszakban, valamint politikai ellenfeleivel szembeni kíméletlenségét. Utóbbi nem pusztán Batista híveivel szembeni határozott fellépést takart, hanem a munkásmozgalom különböző rivális irányzatainak elfojtását is, mely alól az anarchisták és az anarchoszindikalisták sem tudták magukat kivonni. Mindez egy figyelmes anarchista mozgalmár számára legkésőbb a Disznó-öböli incidens idején már szembeötlő kellett volna, hogy legyen… Che Guevara anarchista kritikáját röviden lásd itt: https://lucienvanderwalt.files.wordpress.com/2019/02/van-der-walt-che-guevara-kritikaja-anarchista-szemszogbc591l.pdf (Letöltés: 2020. 07.30.)
[14] Erről többet itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Frankhamis%C3%ADt%C3%A1si_botr%C3%A1ny (Letöltés: 2020. 07.30.)
[15] Életéről, munkásságáról dokumentumfilm is készült, mely (spanyolul) elérhető a következő linkre kattintva: https://www.youtube.com/watch?v=HhiP_5zOMJI&list=PLIyX_5XWFx2T1QIn-DOkAaZ8vJSJ93Y38 (Letöltés: 2020. 07.30.)
Első önéletrajza 2008-ban jelent meg „La revolución por el tejado” címmel, s egyes részletei elérhetők a következő oldalon: https://books.google.es/books?id=uga8zjfPBdMC&lpg=PP1&pg=PA72#v=onepage&q&f=false (Letöltés: 2020. 07.30.)
Másik önéletrajzi munkáját – a 2014-es „Mi utopía vivida” címűt –, továbbá a még ezek megírása előtt róla készült életmű-feldolgozást Thomas Bernard jóvoltából („Lucio Urtubia, el anarquista irreductible”) viszont sajnos nem találtuk meg ingyenesen hozzáférhető verzióban az interneten.