2023. 02. 16.
INTERJÚ AGUSTÍN GUILLAMÓNNAL, AZ 1936-OS SPANYOLORSZÁGI PROLETÁR FORRADALOM TÖRTÉNÉSZÉVEL – 2013. ÁPRILIS
Txema Bofill (Organ d’expressió de la CGT de Catalunya): Mesélje el, hogy miért és, hogyan kezdett politikával foglalkozni?
Agustín Guillamón: Apai nagyapám, 11 gyerek közül a legfiatalabb volt. A Millari hegyvidéken Castellón és Teruel között éltek nagyon nagy szegénységben. Az első világháború idején, munkanélküliség és a hajléktalanság miatt Barcelonába költöztek, később a nővére házában, Olesaban laktak. Nagyapám és több testvére tagja volt az Egységes Védelmi Bizottságnak. A CNT tagsági kártyája 1931 áprilisától datálódik. A vegyiparban dolgozott. Amikor a falangisták betörtek Terrassaba a nagyapám bátyja, Pascual (aki július 19-én Barcelonában sebesült meg) eltűnt. Eliseo, a nagyapám száműzetésbe kényszerült. Először egy algíri koncentrációs táborban volt, majd munkazászlóaljban dolgozott az Atlanti fal erődítményénél. Innen a hegyekbe menekült, itt a megélhetését szénégetőként biztosította. Nem politikai elkötelezettsége okán, hanem a túlélés reményében részt vett a Gers-i helyi ellenállásban, és Miranda felszabadításánál, ahol aztán 1970-ben bekövetkezett haláláig élt.
Eközben a nagymamám öt éhező és fázó gyerekkel a fasiszták által elfoglalt Barcelonában nyomorgott. Elmondok pár anekdotát eme nehéz időkről: egy nap nagyanyám a „Padrina de Guerra” (a katonák lelkesítése, csomagok küldése stb. volt a feladata) bátyját, Vicente-t (akit közvetlen a háború befejezése előtt erőszakosan besoroztak a nacionalisták) a madridi fronton eltalált egy eltévedt golyó és meghalt. Korábban már többször is volt házkutatás. Most pedig a szomszédaink nem hittek a szemüknek: míg azelőtt állandó volt a rendőrségi zaklatás, és most pedig a falangista vezető azért jött az Amistat utcába, hogy részvétét fejezze ki. Egy másik eset: a nagynénémet néhány falangista nő rákényszerítette arra, hogy megkeresztelkedjen. Natura Ana nevet adták neki, de ő mindig azt szerette ha Nitának hívják. A másik nagynénémet Libertadról átkeresztelték Cruzra , ám mindenki Natinak hívta csak. Öt évvel később, amikor férjhez akart menni, az egyház nem engedte, mert a születési neve a Libertad és a Cruz nem egyezet. A templom végül engedett, hiszen ha nem teszi meg a pár „bűnben” élt volna.
Nagyapám hiánya egy sivár, igazságtalan és ellenséges világban, sok kérdést vetett fel bennük, amire csak egy válasz érkezett: az, hogy bűnös volt a polgárháború elvesztése miatt, még születésem előtt.
TB: Ki gyakorolta önre legnagyobb hatást?
AG: A szüleim, kitartásuk a tanításra, oktatásra, a szabadságra és az igazságosságra, amely célokat, sok olvasással, kemény munkával, a kultúrával sikerült elérniük; és igényes etikai normáik, amelyek elutasították az alkoholt, a szerencsejátékot és minden más rossz szokást, mint a tőke és a munkaadók csapdáit. Az ő életük példája, az ártatlan és boldog gyermekkor egy fasiszta világban, egy olyan fáklya, amely megvilágítja a horizontot.
TB: Milyen könyvek voltak hatással önre?
AG: A történelem témájában: Georges Duby középkorral foglalkozó művei, Broué, Brinton, Bolloten, Bernecker, Carr, Peirats, Volin, Michelet, Soboul, Mathiez és Ábel Paz.
Elméleti munkákban: Darwin, Canfora, Marx, Kropotkin, Rocker, Munis, Dauvé és a Spartacus kiadványok.
Az irodalomban: Quevado, Cervantes, Shakespeare, Troyes és a Siruela kiadó által közzétett középkori irodalom, Gide, Malaquais, Yourcenar és Diderot.
Nem szabad megfeledkezni Marcus Aurelius elmélkedéseiről, Lamb által írt Ulysses kalandjairól és Joseph Dietzgentől Az emberi fejmunka lényegéről.
TB: Milyen csoportoknak és politikai szervezeteknek volt tagja?
AG: A hetvenes évek elején tagja voltam a Platformistáknak. Kapcsolatban voltam olyan csoportokkal, mint az ICC és a FOR, anélkül, hogy aktívan részt vettem volna tevékenységükben. Emellett érdeklődtem az olasz kommunista baloldalról, tanács kommunizmusról és a munkás autonómiáról. Állandóan azt próbáltam tanulmányozni és megérteni, hogy mi volt a forradalmárok vereségének oka a polgárháború idején.
TB: Mi késztette arra, hogy tanulmányozza a polgárháborút?
AG: A család története. A francoizmus nyomasztó valósága; a diktatúrára nincs más magyarázat, mint hogy győztes háborút vívott a saját népe ellen, és különösen a munkásosztály ellen. Úgy gondoltam, hogy meg kell válaszolni e két kérdést: Miért vesztették el a háborút? Miért szenvedett vereséget a forradalom?
TB: Miért érdekelte magát ennyire a történelem?
AG: Hogy mélyebben megismerjük a forradalom történetét, és hogy cáfoljam a hazugságokat és torzításokat, amelyeket a „szent” burzsoá történelem ránk erőltet. Azért is, hogy ezeket a feltárt igazságokat terjesszem. Azért, hogy felfedjem az osztályharc igazi történetét, mégpedig a forradalmi proletariátus szempontjából. Már ez a fajta történelem is a forradalmi harc része. Ez a történészi küzdelem, ugyanúgy részét képezi az osztályharcnak, mint minden vadsztrájk, gyárfoglalás, forradalmi felkelés, a kenyér visszavétele és a tőke meghódítása. Annak érdekében, hogy a munkásosztály visszaszerezze saját történetét, harcolnia kell a szociáldemokrata, neosztálinista, katalán nacionalista, a liberális és a neofrancoista nézetekkel szemben. Már az egy folyamatos harc a proletáriátus részéről, hogy megértse a saját történelmét és más harc mellett ez is kiélesedjen az osztályharcban. Ez nem pusztán egy elméleti, elvont, banális tétel, mert ez is az osztálytudat részét képezi, és formálja azt. Nem lehet tagadni, hogy a történelmi tapasztalatok elméleti megértése, a spanyolországi tapasztalatoknak, a 30-as évek anarchoszindikalista mozgalom gyakorlatának, tevékenységének magába olvasztása a nemzetközi proletariátus feladata.
TB: Milyen tanulságok vonhatók le a polgárháborúból?
AG: A kapitalista államnak, mind a fasiszta, mind a demokratikus változatát meg kell semmisíteni. A proletariátus nem köthet semmiféle szövetséget a köztársasági (vagy demokratikus) burzsoáziával annak érdekében, hogy legyőzze a fasiszta burzsoáziát, mert egy ilyen megállapodás már feltételezi a forradalmi alternatíva vereségét, a lemondást a forradalmi programról, csak azért, hogy elfogadjon egy olyan programot (az antifasiszta egységet a demokratikus polgárság nevében) amivel megnyeri a háborút a fasizmus ellen.
TB: Mik voltak a Védelmi Bizottságok funkciói? Hogy fosztották meg őket a hatalmuktól? Mi történt az 1937 májusi ellenforradalom után a Védelmi Bizottságokkal?
AG: Hosszú ideig tartana ha válaszolnék ezekre a kérdésekre. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a könyvem. Amelynek a címe: A CNT Védelmi Bizottságok Barcelonában. A legnagyobb gyengeségük az volt, hogy a konfederációs rendszeren kívül nem tudták megszervezni és koordinálni magukat. A felső bizottságok politikailag és szervezetileg megfojtották a forradalmi bizottságokat, mert ezek lettek a legerősebb ellenségeik, és a legnagyobb akadályai annak, hogy végrehajtsák a már régen tervbe vett integrációt a burzsoá államba.
TB: Milyen kapcsolatban voltak, és milyen eltérések voltak a Védelmi Bizottságok, az anarchisták és az akció csoportok között?
AG: A Védelmi Bizottságokat úgy lehetne meghatározni, mint a forradalom földalatti hadseregét: komoly feladatokat hajtanak végre pl. az információszerzést, a fegyverkezést, kiképzést, a stratégiák kiötlését és felkészülést a munkások felkelésre. Intézményesen a CNT alárendelt részei, mert a szakszervezetek finanszírozták őket, és ezek tagjai alkották soraikat.
A Támogató Csoportok alkották, a FAI a szervezeti struktúráját. Ők alapvetően barátai és / vagy a militánsok csoportjai voltak, akiket a közös ideológia a közös feladatok, álláspontok nézetek és a taktika kötött össze. Az Ibériai Anarchista Szövetség (FAI) csupán egy közös platformja, vagy koordináló központja volt az egymást támogató csoportoknak, amelyek gyakran nem értettek egyet a Félszigeti vagy Regionális Bizottságokkal.
Az akciócsoportok, a pistolerismo időszaka (1917-1923) alatt alakult olyan csoportok, amelyek szakszervezeti tagok önvédelmére és a szervezet teljes védelmére szakosodtak, mert ez volt egyetlen célja a brutális állami terrorizmussal, a Szabad Szakszervezet (a katalán munkaadók Országos Szövetsége) által alkalmazott fegyveresekkel szemben. Ez a szervezkedés volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a CNT túlélje ezt a korszakot, elkerülje a szakszervezeti tagok tömeges lemondását, amely a merényletek, a szakszervezeti tagok eltűntetésének, megölésének következménye lett volna.
TB: 1936-ban forradalom volt? Vajon a CNT és a Generalitat paktuma véget vetett a forradalom lehetőségének?
AG: 1936 júliusában Barcelonában forradalmi helyzet volt. Ez volt az első alkalom a történelem során, hogy a forradalmi munkások győzelme nem a hatalom megragadását jelentette: az állam burzsoá apparátusát érintetlenül hagyta. Barcelonában és Katalóniában a munkásosztály legjelentősebb szervezete a CNT-FAI volt, amely nem rendelkezett megfelelő forradalmi elmélettel, úgy döntött, hogy többi antifasiszta szervezettel egységre lép, és hogy részt vesz a független Generalitat kormányzásának feladatában. Az egyetlen cél a fasizmussal szembeni háború megnyerése volt. A vezetők akkor mondtak le a forradalomról amikor a forradalmi kerületi bizottságok (Barcelonában), a helyi forradalmi bizottságok (egész Katalóniában), az üzemi bizottságok, a barikádok bizottságai, az ellátó bizottságok és egyéb bizottságok kisajátították a burzsoázia, a templom, az állam tulajdonát, mert semmiféle látható ellenőrző hatalom nem volt jelen (mindegyik csak az időt húzta és várta az ellenforradalmi erőket).
TB: Miért volt sikeres a barikádharc 1936 júliusában, és miért nem voltak azok 1937 májusának antisztálinista barikádjai?
AG: A különbség 1936 júliusának és 1937 májusnak felkelései között abban rejlik, hogy míg a júliusi felkelés forradalmárai fegyvertelenek voltak, de rendelkeztek pontos politikai céllal: volt elképzelésük a fasizmus leveréséről, addig májusban a harcosoknak volt fegyverük és jobban is szerveződtek, de már politikailag le voltak fegyverezve.
A munkásosztály tömegei vezetőik nélkül, a lakosság elsöprő támogatásával kezdhettek el egy felkelést a sztálinizmus és a Generalitat burzsoá kormánya ellen, de szervezeteik nélkül, illetve szembemenve vezetőikkel hosszú távon képtelenek voltak harcot folytatni. Azok a barikádok, amiket 1936 júliusában emeletek, még hónapokkal később is álltak, az 1937 májusában épített barikádok a harcok befejeződése után azonnal eltűntek, csak egy pár PSUC barikádot hagytak meg, azért, hogy a győzelemre és a hatalomra emlékeztesse az embereket.
TB: Mi volt az oka 1937 májusának?
AG: 1937 májusi általános elégedetlenség kétségtelen következménye volt az emelkedő áraknak és az élelmiszerhiánynak. Belső küzdelmek folytak a vállalatok szocializációja, a munkás autonómia körül, amivel nem mindenki értett egyet. A Generalitat erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy leszerelje a hátországot és megszerezze a hatalmat a közrend ellenőrzése felett, és a rendfenntartó erők felett stb., stb. De a legfontosabb az volt, hogy fegyveres vereséget mérjen a proletariátusra, amely magával vonta azt az ellenforradalmat, amely véget vetett annak a forradalmi fenyegetésnek, amely a burzsoá és köztársasági intézmények ellen irányult.
TB: Kik azok a személyek, akik a leginkább felelősek a polgárháború történelmének eltorzításáért és meghamisításáért?
AG: Az nem annyira fontos, kik voltak. Fontosabb az a tény, hogy eltorzították. Az elkövetők, nem változnak: neosztálinisták, szociáldemokraták, liberálisok, katalán nacionalisták és a neofrancoisták. Ezek adják a burzsoázia „megszentelt” történetét.
TB: Tud számunkra példákat mondani az ilyen torzításokra?
AG: Például ilyen a konfrontáció a CNT és a PSUC között. Ez egy, az eredeti görög értelemben vett politikai konfliktus, azaz ez két különböző stratégia harca volt annak érdekében, hogy miként lássák el Barcelonát a „poliszt”: a helyi bizottságok, az egalitárius elosztásra helyezték a hangsúlyt, a kenyér és a legfontosabb élelmiszerek hatékony és megfelelő elosztásának érdekében; a PSUC-nak és a Generalitat-nak célja az volt, hogy megerősítse a hatalmát és nem volt tekintettel az egyéb megfontolásokra.
PSUC legfőbb célja mindenek felett a helyi bizottságok felszámolása és a szabad piac bevezetése volt. A szabad piac teljesen korlátlan és ellenőrizetlen árakat jelentette, ami kedvezett a kisvállalatok meggazdagodásának, viszont a lakosság éhezését hozta magával. A PSUC ideológiai és elméleti indoklása az volt, hogy a szabad piac, és korlátlan árak olyan áruellátást biztosítanak, amely kötött árakkal nem volna lehetséges. A valóságban az történt, hogy a szabad piac biztosította a magas árakat, az élelmiszer felhalmozását, és az ezzel járó spekulációt. Az ideológia szabad piaca pillanatok alatt fekete piaccá változott, a munkások hamarosan éheztek. A jegyre (kártyára) kapható élelmiszerek hatósági ára csak névleges volt, a készletek azonnal kimerültek, és csak a fekete piacon voltak beszerezhetőek. A statisztikák nem tükrözik ezen hatóságilag szabályozott alapvető élelmiszerek piaci hiányát. És nem tükrözik a fekete piaci árakat, amelyek csak a kereslet-kínálat törvényinek engedelmeskedtek. 1937 tavasza után Barcelona teljes lakosságán eluralkodott a kiábrándultság, a szorongás, az éhség, a hosszú sorokban való várakozás, az élelmiszer barter érdekében tett expedíciók a mezővárosokba; a fosztogatás és rablás általánossá vált. 1938 februártól a város ellátása militarizált lett, majd a katonai ellátás 1938 augusztusában teljesedett ki, amikor is három kategóriás jegyrendszert hoztak létre: a katonák, a fegyveres hátország és a polgári lakosság számára. A sztálinisták és a burzsoázia az éhség fegyverével próbálták legyőzni a forradalmárokat.
TB: Tud mondani néhány nevet azok közül, akik meghamisították történelmünket?
AG: Miquel Mir, a történelem roncstelep iskolájából. Ő inkább írója, mint kutatója a történelemnek, elcsalja a történelmet, kitalálja, manipulálja és módosítja a dokumentumokat. Őt a francoista, katalán arisztoktata Cercle Eqüestre anyagilag támogatja. A kísérlete, hogy az anarchistákat megrágalmazza, nem sikerült, ugyanakkor rávilágított a katalán burzsoázia tevékenységére, akiknek elődei 1936-ban annyira megijedtek az anarchistáktól. Aztán még: Pío Moa, César Alcala és mások a neofrancoista iskolából. Ezek megismétlik a francoista, szélsőjobboldali hazugságokat, tévhiteket, hogy éltessék a Franco diktatúra által elkövetett véres mészárlásokat. A galíciai Martin Ramos és társa a neosztálinista körből hosszú időn keresztül uralták a legtöbb katalán egyetemet. Dogmatikusan tagadták, hogy 1936-ban Barcelonában társadalmi forradalom zajlott volna, ennek történészek általi kutatását is elutasították. Ma inkább szociáldemokratának és nem sztálinistának hívják magukat. Utálják az anarchistákat, ők terjesztik azt a fekete legendát a katalán anarchizmusról, amiben vérszomjas vámpírokként jellemzik azokat… E történet eredetileg a PSUC-tól és elődeiktől származik (Max Rieger, Ehrenburg, Stepanov, Perucho), akiknek elsődleges célja a lejáratás volt, aztán 1937 nyarán megkezdték a CNT elleni elnyomást, ami a CNT félreállítását jelentette, majd a börtönökbe több tízezer liberter rab került. Magukat az objektivitás és a tudományos hozzáállás védelmezőinek állítják be, de valójában erősen szektásak, és a leghatékonyabb védői az elavult kapitalista rendszernek és a korrupt, demokratikus burzsoáziának. A folyóiratuk: L’ Avenç (és az azonos nevű kiadó ), és az El Viejo Topo. Az egyetemi listáról kimaradtak néhányan, akik figyelemre méltóak: Izard, Muniesa, Pagès… A neoliberális iskolából is vannak olyan tekintélyes történészek, mint Viñas, vagy más katalánok, akiket marginalizáltak neosztálinista kollégáik (Ucelay Da Cal). Ők intelligensebbek és kevésbé kompromittálódtak , mint a neofrancoisták, és kevésbé dogmatikusak, mint a neosztálinisták. Arra számítanak, hogy a generációváltáskor le tudják cserélni az elavult iskolák képviselőit, és csökkenteni tudják a szakadékot (vagy megszüntetni) a francositák és Franco-ellenesek között.
TB: Az egyik alternatívája, a Generalitattal való együttműködésnek a „Mindent akarunk!” stratégia lett volna, ahogy Garcia Oliver nevezte. Ez egy anarchista diktatúra lenne. Ezzel kapcsolatban szeretném megkérdezni, hogy ez a stratégia nem lehetett volna a forradalom programja? Ez vajon véget vetett volna az uralkodó burzsoázia hatalmának?
AG: A CNT-FAI központja, két elfoglalt épület volt: a Munkaadók Szövetsége és a Casa Cambó. Itt tette a javaslatot Companys arra, hogy a CNT-nek részt kell vennie az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságában, és a Katalóniai Területi Bizottság bízza meg a szakszervezetek helyi plénumát, hogy elbírálja a javaslatot. Marianet által felterjesztett javaslat után, José Xena, Baix Llobregat küldötte azt javasolta, hogy a CNT küldötteket hívják vissza a CCMA-ból, és a forradalom folytatása mellett álljanak ki, hogy egy libertariánus kommunizmust hozzanak létre. Ezután Juan García Oliver szólalt fel, úgy jellemezte a döntést, amit meg kell hozni, hogy az egy választás lesz egy „abszurd” anarchista diktatúra és a CCMA-ban lévő többi antifasiszta erővel való együttműködés között, együttműködés annak érdekében, hogy harcolni tudjanak a fasizmussal szemben. Azzal, hogy García Oliver (akár szándékosan, akár nem), így fogalmazott, egyértelművé tette, hogy ellenzi a „Mindent akarunk!” zavaros realitásának választását. A hajthatatlan „anarchista diktatúra” ellen lépett fel Federica Montseny, aki az igazi anarchista elvek védelmében, minden diktatúra ellen szólalt fel; szerinte logikusabb lenne ezen elvek követése. Ebben támogatta őt Abad de Santillán; figyelmezetett az elszigetelődés veszélyére és a külföldi beavatkozásra. Egy harmadik álláspont szerint, amit Manuel Escorza javasolt, a Generalitat kormányát használják fel a szocializáció és a kollektivizálás eszközeként, és ha a CNT-nek erre szervezeti formára már nem lesz szüksége, akkor el kell távolítani. A CNT plénum támogatta az együttműködést a többi antifasiszta erővel, a CCMA-val, a többség Baix Llobregat képviselője ellen szavazott. Sokan azok közül, akik az ülésen részt vettek, köztük Durruti és Ortiz is, nem szólaltak fel, úgy gondolták, hogy a forradalom kérdését el kell halasztani, amíg a zaragosa problémát megoldják, és leverik a fasizmust. A határozatot minden további filozofálgatás és vita nélkül hozták meg annak érdekében, hogy megszilárdítsák, intézményesítsék az Összekötő Bizottságot a CNT és a Generalitat között. Ez a bizottság már július 19-e előtt létrejött annak érdekében, hogy átalakítsa, megerősítse és kiterjessze magát a CCMA-ba való beolvadással. Ez antifasiszta egységet jelentett volna az összes résztvevő párttal, szakszervezettel, ami aztán felelős lesz a hátország rendjéért, hogy megszervezze és ellássa a milíciák fasizmussal szembeni ellenállását Aragóniában. De az eredeti forradalmi alternatíva nem a Garcia Oliver által előterjesztett „Mindent akarunk!” lett volna, ami nem jelentett volna mást, mint a kisebbségben lévő anarchoszindikalista vezetők hatalom átvételét. Hanem az állam összes hatalmát és funkcióját le kellett volna cserélnie azoknak a forradalmi bizottságoknak, akik kint voltak az utcán, kisajátították a gyárakat, toborozták és felfegyverezték a milícistákat, ott voltak a barikádokon, irányították a város szolgáltatásait, járőröztek…
TB: Kik az 1936-os forradalom legbecsesebb tagjai? És miért?
AG: Barcelonai forradalmi bizottságok, mert ők voltak a munkásosztály potenciális hatalmának szervei.
TB: Lehet-e a forradalom erőszak nélkül?
AG: A forradalmárok számára, az 1936-os forradalom nagy tanulsága, hogy az államot mindenképpen el kell pusztítani. Az erőszak nem akarat, szándék vagy etika kérdése, hanem az osztályharc erőviszonyainak kérdése. Törvény és rend sokak számára csak úgy fogadható el, mint intézményesített, állami erőszak. Törvénnyel és renddel szemben áll a forradalmi erőszak. Az állam megvédi a burzsoá társadalom intézményeit, rendelkezik az erőszak monopóliumával, amit a rendfenntartó erőkkel, jogrendszerrel biztosít, ez felel meg a kapitalista társadalom „normális” állapotának. A forradalmi erőszakot, ami megszünteti ezt a monopóliumot, úgy állítják be, mint kivételes, kaotikus, önkényes, abnormális jelenséget, és mivel ez a burzsoá rend és jog megváltoztatására törekszik, bűnténynek minősítik. A katonai felkelés egyértelművé tette, hogy az erőszak volt a megoldás a társadalmi és politikai konfliktusokra. A háborús konfliktusok akkor oldódnak meg ha megölik az ellenséget. Az intézményi válság és a társadalmi forradalom különleges helyzetet teremtett, amit a katonai felkelés és a polgárháború okozott, ez termőtalaja lett a forradalmároknak, „ellenőrizetleneknek” titulálták őket, akik kezükbe vették az igazságszolgáltatást. Abban a helyzetben, amit az intézmények összeomlása, hatalmi vákuum jellemez, a forradalmi bizottság és néhány más speciális kivizsgáló bizottság átveszi a fasiszták elítélésének, és kivégzésének a feladatát, és mindazok felett ítéletet gyakorol, akikről úgy gondolták, hogy gyanús ellenségek pl. papok, földesurak, jobboldaliak, gazdagok, egyet nem értők. És a fegyvert, amit a kezükben tartottak, ennek a hatalomnak az érdekében használták, annak érdekében, hogy „kötelességüket” teljesítsék, azaz megsemmisítsék az ellenséget. Mert itt volt az ideje annak, hogy a halálos csapást mérjenek a fasizmusra, nem volt más választás, mint ölni, vagy meghalni. A fasizmus ellen folyt a háború. Ha egy katonát nem ítélünk el, mert megöli az ellenséget, akkor miért ítélnénk el valakit, aki a hátországban öli az ellenséget. Egy háborúban azért ölik meg, mert ő az ellenség: nincs más törvény, vagy erkölcsi, filozófiai szabály. Sok év eltelte után tulajdonképpen azt láthatjuk, hogy tanult akadémikusok komplikált teóriákat és következtetéseket hoznak fel magyarázatként, de minden ezzel a témával foglalkozó dokumentum azt bizonyítja, hogy a milícia sosem volt „passzív”, amikor papokkal, munkáltatókkal vagy a fasisztákkal állt szemben, lépett fel, és nagyon egyszerű szabályt alkalmazott: a háborúban vagy az ellenség öl meg, vagy te ölöd meg az ellenséget.
Mindenki, Federica Montsenytől, az egészségügyi minisztertől kezdve, Pasqual Fresqueten Halál Brigád kapitányán át; a Vidiella PSUC-s, igazságügy-miniszteren keresztül, Afrika de les Heras a PSUC csoport vezetőjén át; vagy Joan Pau Fabregas, a CNT gazdasági miniszterrel együtt mindenki a legegyszerűbb milícistáig, az utcán járőrözőkig abszolút mindenki pontosan ugyanezt az érvelést fogadta el és használta.
TB: Az erőszak és forradalom elválaszthatatlanok?
AG: Erőszak és hatalom egy és ugyanaz a dolog. A forradalmak erőszakos fázisában mindaddig, amíg több szűnik meg a régi világból, mint amennyi az újból megteremtődik, a forradalmárok nem lehetnek hatalmon, és minden esetben ismert, vagy ismeretlen hóhér végez velük. Ez történt a francia forradalomban, s az összes többiben is. Ez az erőszak, és elszigetelt hatalom (melyet a júliusi forradalmi helyzet teremtett meg,) megszűnt forradalmi, kollektív, népszerű, igazságos, ünnepies és spontán lenni, amikor alávetette magát az új antifasiszta hatóságok 1936 októberében behozott szabályzásának, s így az új, közbiztonságra törekvő általános hatalom törvényes és legális erőszakává, egy kegyetlen jelenséggé vált. S pont ez volt a céljuk az ellenforradalmi erőknek, a burzsoáziának, a köztársaságiaknak, a központosított és monopolizált hatalomnak, melyet kifejezetten azért hoztak létre, hogy kontrollálja, és teljesen megszüntesse a megelőző forradalmi helyzetet. Az 1937. július 21-én, az olimpiai stadionban szervezett nagygyűlésen Federica Montseny elítélte s visszautasította a CNT tagjainak zaklatását s üldözését azon eseményekért, melyek a júliusi forradalom alatt történtek, mivel nem volt bűnnek vagy gyilkosságnak tekinthető papok, katonatisztek, lövöldözők és egyéb jobboldaliak kivégzése csupán azért, mert ők azok voltak, amik. Ebben az anachoszindikalisták nagy többsége egyet értett. Szeptemberben, amikor ez a zaklatás kiterjesztődött az UGT militánsaira is, Vidiella (PSUC) Montsenyhez hasonlóan érvelt.
TB: Milyen tanulságokat vonhatunk le az anarchoszindikalisták tapasztalataiból, s a 36-os forradalomból?
AG: A polgárháború alatt az etatista anarchizmus politikai projektje – mely egy antifasiszta pártként jelent meg, elfogadta az osztály-együttműködés elvét, részt vett a kormányban, s bürokratikusan szerveződött a fasiszták elleni harc érdekében – minden szinten nyomorúságosan megbukott.
De a forradalmi anarchizmus mint társadalmi mozgalom – mely a forradalmi területi bizottságokban, helyi választmányokban, a munkásellenőrzés szerveiben, védelmi bizottságokban, stb. jött létre – jelentette a munkáskontrollnak azt az embrióját, amiből kinőtt a gazdaságirányítás, a népszerű forradalmi kezdeményezés, és a proletár önrendelkezés; sőt, még napjainkban is előre vetít egy olyan jövőt, mely radikálisan különbözik a kapitalista barbarizmustól, a fasiszta horrortól, vagy a sztálinista rabszolgaságtól.
Annak ellenére, hogy a forradalmi anarchizmus végül áldozata lett az állam, a sztálinisták és a felső bizottságok koordinált és szisztematikus elnyomásának, örökségül ránk maradt a kisebbségek harcának ismerete, mint például a Durruti Barátai csoporté, a Libertáriánus Fiatalok szervezetéé, valamint más anarchista csoportoké a barcelonai helyi szövetségből. Példájuk lehetővé teszi, hogy módszeresen megvizsgáljuk elméletüket és tetteiket, tanuljunk hibáikból, és emlékezetünkben megőrizzük harcukat és történetüket. A munkások győzedelmes felkelése, és a katonaság leverése után, s amikor a törvény, s a rendfenntartó erők emberei nem voltak hajlandóak barakkjaikat elhagyni, az állam szétverésének lehetősége már nem csak mint egy jövőbeli utópia létezett. A forradalmi bizottságok igazán jelentős konkrét teendője az állam megszüntetése volt. A feladat elvégzése érdekében ezek a bizottságok magukra vállalták azokat a szerepeket, melyeket az állam gyakorolt 1936 júliusa előtt.
TB: Cenzúrázzák, vagy cenzúrázza magát?
AG: Soha. Ha bármilyen cenzúrát érzek, akkor inkább nem adok ki semmit.
TB: Meséljen, milyen könyveket adott ki eddig és miket szándékozik kiadni a jövőben?
AG: A Barikádok Barcelonában kísérlet arra, hogy megmagyarázza, hogy az antifasiszta egység ideológia miatt a felső bizottságok miként hagyják el a forradalmi programot a fasizmus elleni háború megnyerésének érdekében. Ez a könyv franciául is megjelent. A CNT Védelmi Bizottságok Barcelonában (1933-1938) egy bevezetés a háború és a forradalom Katalóniában kérdésébe, mégpedig a forradalmi hadsereg titkos intézményeinek szemszögéből, amiből ezek a védelmi bizottságok létrejöttek. Ennek a könyvnek olasz kiadása is van. A Bizottságok Forradalma (1936. július – december) az első kötete egy trilógiának, amelyet követ a Háború a Kenyérért (1936 december – 1937 május), valamint a CNT Elnyomása (1937 május – szeptember). A három könyvnek közös alcíme van: Az éhezés és erőszak a Forradalmi Barcelonában (1936 júliustól decemberig). A trilógia második és a harmadik kötete még kiadásra vár. Mindegyik könyvet lehet külön-külön is olvasni, de nyilvánvaló, hogy ugyanannak a munkának (spanyol forradalom Katalóniában) egyes részeit adják. Ez lehetővé teszi, hogy a résztvevők magukról, saját szempontjaikról beszéljenek. A könyv rengeteg eddig nem publikált dokumentumot tartalmaz, amelyek az éhséggel és forradalmi erőszakkal foglalkoznak, megvilágítják azt, hogy a sztálinisták és a Generalitat kormánya miként verték le a forradalmárokat az éhség erejével, és az erőszak monopóliumának barcelonai visszaállításával.
TB: Ön a Balance című történelmi folyóirat főszerkesztője, kiadója, terjesztője és történésze. Megadná a mérlegét a Balance-nak?
AG: A Balance 1993 óta jelenik meg. Ez egy kísérlet arra, hogy rehabilitáljuk a polgárháború „átkozottait”, akik oly sok alkalommal „utasítottak”, „felejtettek”, „áldoztak” fel, ítélték el a saját szervezeteik is, de leginkább a burzsoázia „megszentelt” történelme tette ezt: Josep Rebull (baloldali POUM-ista), a Durruti Barátai, Munis, Fosco, Mary Low, Benjamin Péret, Balius, Orwell, Nin, stb. De foglalkozik a sztálinista gyilkosokkal is: Gerő (Pedro), Sztepanov, valamint spanyol követőikkel. Az újság több számát, mint pl. a Durruti Barátaival foglalkozót is lefordították több nyelvre: angolra, franciára, olaszra stb. Ezek közül sok megtalálható a neten:
„La Bataille Socialiste”:
http://bataillesocialiste.wordpress.
TB: Hol lehet a könyveket és folyóiratot, a Balance-ot megvásárolni?
AG: Barcelonai könyvesboltokban Aldarull (Torrent de l’ Olla , 72) és a La Rosa de foc (Joaquín Costa 34). Madridban a La Malatesta (Jesús y Maria 24). Az interneten, honlapon : http://www.lamalatesta.net/product.
TB: Meséljen nekünk a Katalán Oszlopról, a „Harcok szótárá”-ról, amely megtalálható minden újság hátoldalán.
AG: Ez egy kísérlet arra, hogy nyilvánosságra hozzuk a munkások történelmét, militánsainak életrajzát, és munkásmozgalmi alapfogalmakat tisztázzunk: Segui, Ascaso, a közvetlen akció, az egységes szakszervezet, a sztálinizmus, a kapitalizmus.
TG: Ön is aktív tagja a l’ Ateneu Enciclopèdic-nek; mit csinál ebben a csoportban?
AG: Archiválás, katalógizálás és régi papírok osztályozása, úgy ahogy azt Ábel Paz és mások is csinálták.
TB: Mi a véleménye a munkásmozgalom jelen helyzetéről?
AG: Harc vagy halál. Forradalom vagy barbárság. A proletariátus már nem csak az ipari munkásosztályból áll, és nem csak az aktív dolgozó népességből, nem csak a keresőkből, hanem magába foglalja a munkanélkülieket, az ideiglenes munkavállalókat, a nyugdíjasokat, és mindenkit, aki nem rendelkezik tartalékokkal. Napjainkban tanúi lehetünk a tőke és az állam kíméletlen támadásának, amely a proletariátus életfeltételei ellen irányul. Erre a támadással csak osztályharccal lehet válaszolni. E harc nélkül a proletariátusnak már csak annyi alternatívája marad, mint a II. Világháború 60 millió halottjának, vagy a lerombolt világipar nagy részének.
TB: Mi a véleménye a mai libertariánus mozgalomról?
AG: A kemény valóság és a reménytelen sötét, szürke idők ellenére érezzük a fű növését. A társadalmi, politikai és gazdasági helyzet ebben az országban, és nem csak ebben az országban igen csak robbanásveszélyes. A rendszernek nincs megoldása a válságra. Nincs jövő senki számára. Az egyetlen kiút, az egyetlen reális lehetőség, a harc, az állam szétzúzása, amely garantálja a rendszer további fennmaradását. A bérek és jólét feletti vita az állammal, a tőkével szintén csak könyörtelen harcok által érhet el eredményt.
TB: Mit gondol az anarchoszindikalista és a libertárius mozgalom megosztottságáról?
AG: Szükség van az együtt cselekvésre, képesnek kell erre lenniük. Az együttműködésnek, a sokszínűségen és a kölcsönös tiszteleten kell alapulnia, azt kell hangsúlyozni, ami a közös bennük, és nem pedig azt, ami szétválasztja őket. Együtt kell haladniuk, egyesülve sztrájkolni, közös építményt kell építeni, ahol mind együtt élnek.
TB: Önnek a Durruti Barátai a legszimpatikusabb, a CNT azon tagjai, akik kritikusak voltak a vezetőkkel szemben és a CNT kollaborációs politikájával szemben. Milyen elméleti és gyakorlati tapasztalatokat vonhatunk le belőlük?
AG: Míg a felső bizottságok azon ügyködtek, hogy mindent alárendeljenek annak, hogy megnyerjék a fasizmus elleni háborút, a helyi bizottságok, az utcákon, még mindig a munkások forradalmáért harcoltak. A CNT-FAI felső bizottságai által kezdeményezett szervezeti átalakítás azt eredményezte, hogy ők az állam szolgái lettek, akiknek legnagyobb ellenségei a forradalmi helyi bizottságok voltak, ahogy a Regionális Bizottság határozta meg 1936. november 25-én a libertáriánus mozgalom felső bizottságainak gyűlésén.
A CNT intézményesülése elkerülhetetlen kihatással volt szervezeti és ideológiai jellegére. A legismertebb militánsok bekerülése az állami adminisztrációba a városi tanácstól kezdve, a köztársasági kormány minisztériumán keresztül, a Generalitat kormánynak új miniszterségéig, vagy pedig, hogy új „forradalmi” intézményeket hoznak létre, új funkciókat, igényeket teremtenek, amelyeknek kis számú militánsnak kellett megfelelnie, annak érdekében, hogy elássák azokat a feladatokat, amikre ki lettek nevezve. Azok a funkciók, amelyek a felső bizottságok hatalmának gyakorlása közben előkerültek, új típusú módszereket és célokat kreáltak, amelyek nagyban különböztek a közkatonák érdekeitől. Ez az általános leszerelés nagyfokú elkeseredést, kiábrándulást váltott ki a korábban csatlakozott szervezeteknél és militánsoknál, akik éhséggel és elnyomással néztek szembe. Ez vezetett egy forradalmi ellenzék kialakulásához; ők voltak a Durruti Barátai, a katalán Libertariánus Ifjúság, és néhány anarchista csoport, akik a barcelonai Támogató Csoportok Helyi Föderációjából váltak ki, különösen 1937 májusa után. Ám a folyamat már 1936 nyarán elkezdődött, mégpedig a helyi és a védelmi bizottságoknál Barcelonában.
Egy új jelenség alakult ki, nagy aggodalomra adott okot, már 1936 júliusában megjelentek a bizottságok a bizottságokban, egyfajta erősen koncentrált végrehajtó bizottságokból álltak, és jól ismert vezetői voltak. Ugyanis igen sok probléma merült fel, amit meg kellett oldani, amit nem lehetett lassú, horizontális típusú hosszú viták során létrejött megoldásokkal elrendezni. A bizottságok bizottságát, amit a felső bizottságok titkos üléseken hoztak létre, 1937 júniusára már nyilvánosan is elismerté vált Politikai Tanácsadó Bizottság (PAC) néven. Egy hónappal később a nevet Libertariánus Mozgalom Végrehajtó Bizottságára változtatták. Ennek eredményeként, a világos választóvonal jött létre az állami anarchizmus és a forradalmi anarchizmus között.
TB: Van még valami, amit mondani szeretne?
AG: A lét meghatározza a tudatot. A probléma történelmi gyakorlatának teoretikus elemzése nélkül nem lehet forradalmi teória és így nem is fejlődhet. Lehet, hogy van időeltolódás elmélet és gyakorlat között, amely hosszabb vagy rövidebb ideig tarthat, amelyben a kritika fegyvere átalakul a fegyverek kritikájává. Amikor egy forradalmi mozgalom megjelenik a történelem színpadán, akkor az egyértelműen szakít más halott elméletekkel, és megérkezik a várva várt forradalmi pillanat, ez önmagában is többet ér bármilyen elméleti szövegnél, mert ez rávilágít az elmélet részlegességére, hibáira. Ez a gyakorlati tapasztalat közös átélése áthidal minden akadályt, meghaladja a korlátokat, amik a hosszú ellenforradalmi korszakban megjelentek. Forradalmi elméletek bizonyítják érvényességüket a történelem laboratóriumában. Az osztályhatárok mély szakadékot jelentenek a forradalmárok és a reformisták, valamint az antikapitalisták és a kapitalizmus védelmezői között. Azok, akik a nacionalizmus zászlóit lengetik, a proletariátus eltűnését idézik elő, vagy védelmezik a tőke és az állam örökös természetét, ők a barikád egyik oldalán vannak, akkor is, ha anarchistának, marxistának hívják magukat. A forradalmároknak választania kell azok közül, akik el akarják törölni a határokat, le akarják tépni az összes zászlót, meg akarják szüntetni a hadsereget, a rendőrséget, el akarják pusztítani az államot; vagy teljes egészében szakítanak mindenféle totalitarizmussal és messianizmussal, önfelszabadító és gyűléseken alapuló gyakorlatokkal megszüntetik a bérmunkát, az értéktöbbletet és az ember kizsákmányolást a világon mindenhol, felszámolják a nukleáris fenyegetettséget, és megőrzik a természet javait az utókornak… vagy pedig ők lesznek a fennálló rend védelmezői és szónokai, megvédik a kapitalizmust, kifogásokat keresnek mentegetésére. A proletariátus, mint bérből élő, kizsákmányolt osztály saját léthelyzetéből kiindulva vesz részt az osztályharcban, ahhoz nem kell külön tanítás; a túlélés miatt szükségszerű a részvétel. Amikor a proletariátus, mint egy tudatos forradalmi osztály lép fel a tőke pártjával szemben, asszimilálnia kellett az osztályharc addigi gyakorlatát, történelmi példákban támaszt kell keresnie, mind elméleti és gyakorlati síkon, túl kell lépnie az elkerülhetetlen hibáin, kritikus szemmel kell korrigálnia azokat, meg kell erősíteni politikai pozícióját, mégpedig a hiányosságok és mulasztások elemzésével, és programját be kell fejeznie. Röviden, meg kell oldja azokat a problémákat, amelyeket nem oldott meg korábban. Szükséges a történelem leckéiből tanulni. És ez a tanulási folyamat csak az osztályharc gyakorlatában valósulhat meg, a proletariátus különböző csoportjaiban és egyéb szervezeteiben.
TB: Javasolna valakit a következő interjúra?
AG: Teresa Rebull
Interview with Agustín Guillamón conducted by Txema Bofill. First published in Catalunya: Òrgan d’expressió de la CGT de Catalunya, No. 149 (April 2013).
http://www.cgtcatalunya.cat/spip.php?article8992
Forrás: http://libcom.org/history/interview-agust%C3%ADn-guillam%C3%B3n-historian-spanish-revolution
*
RÉSZEG HAJÓ 2. SZÁM – INTERJÚ AGUSTÍN GUILLAMÓNNAL (html)