RÉSZEG HAJÓ 10. SZÁM; DUCZYNSKA ILONA: SZÉLJEGYZETEK A KMP BOMLÁSÁHOZ

2023. 02. 16.

 

DUCZYNSKA ILONA: SZÉLJEGYZETEK A KMP BOMLÁSÁHOZ[1]

 

duczynska-ilona-rajz.jpg

 A KMP kicsisége és emigrációs volta indokolatlannak tüntethetnék fel, hogy annak belső ügyeit és bajait avégból tárgyaljuk a nemzet­közi munkásközvélemény előtt, hogy nemzetközi érdekű tanulságokat vonjunk le belőlük. E belső viszályoknak bizonyos fokig személyes jellege is ellene szól egy ilyen kísérletnek. Igaz ugyan, hogy példás módon testesülnek meg a KMP két, egymással szemben álló frakció­jának vezető elemeiben a kommunista mozgalomnak Lenin által ki­mutatott főbajai: az egyik oldalon a kommunista korrupció, a másik oldalon a kommunista elbizakodottság, a tömegeken való felülemel­kedés. De sajnos e jelenségek ma már nem mennek oly ritkaságszám­ba, hogy egy efféle vizsgálódást igazolhatnának. Ami mégis e vizsgá­lódás keresztülvitelére késztet, csupán az a körülmény, hogy a KMP válságában tán legelőször mutatkozik a munkástömegek és a kommu­nista mozgalom veszedelmes ellensége pusztán mint egy jellegzetes lelkület és gondolatvilág leszármazottja, mely lelkület és gondolat­világ maga viszont közvetlen és kikerülhetetlen terméke egy bizonyos szervezeti formának, mégpedig a centralizált pártnak katonailag szer­vezett fegyelemmel. E szervezeti formának a magyar pártban még egy, nem kevésbé lényeges következménye mutatkozott, nevezetesen, hogy e káros kihatásokon, amint egyszer egy bizonyos fokig kifejlőd­tek, a legjobb belátás és a bajok kiküszöbölésére irányuló legnagyobb jóakarat mellett is meghiúsul minden olyan kísérlet, mely a párt tisz­tulását és gyógyulását célozza.

 Sem a KMP kicsisége, sem emigrációs jellege nem érinthetik lénye­gükben egy ebből a nézőpontból kiinduló vizsgálódás eredményeit. Sőt ellenkezőleg, ezek a legkedvezőbb kísérleti feltételek, melyek mellett megvizsgálható, hogy melyek a szóban forgó szervezeti for­mának ideológiai kihatásai. Igaz ugyan, hogy a szervezet adott for­mái egymagukban nem, hanem csak a tömegmozgalom folyvást vál­tozó formáival egyetemben teszik ki a pártot, mint egységet. Hogy ez a két tényező a gyakorlatban egymással kölcsönhatásban van, nem ment fel bennünket az alól, hogy külön-külön is szemügyre ne ve­gyük őket. Mert hiába, hogy egy szervezeti forma jó-e, avagy rossz, azaz fenntartandó-e, vagy elvetendő, azt csakis a külön neki tulaj­donítható kihatások alapján ítélhetjük meg. Tehát, éppen mert ma­gától értetődik, hogy a tömegmozgalom kihatásai minden esetben keresztezik és elhomályosítják a szervezeti forma kihatásait (hogy emellett történelmi szempontból a tömegmozgalom egy bizonyos fokig kihat magára a szervezeti formára is, az itt nem jön számba), magának a szervezeti formának a kihatásait sokkal jobban és világosabban észlelhetjük egy kis emigrációs pártban, mint egy, a tömegmozgalom sodrában álló nagy pártban. A tömegmozgalom sok mindent helyre­hozhat, de a szervezet fogyatékosságait soha meg nem szüntetheti, legjobb esetben ellensúlyozhatja talán azoknak káros hatásait. Álta­lában inkább ennek a fordítottja történik, ugyanis az, hogy egy nagy tömegpárton belül még sokkalta végzetesebbeknek fognak bizonyulni a hamis szervezeti formák következményei, mint amilyeneknek egy kis emigrációs párton belül valaha is bizonyulhatnak, bármely szélső­séges formában jelentkezzenek is. Hogy elméletileg milyen körülmé­nyek között fog az egyik vagy a másik eset beállni, azzal itt nem foglalkozhatunk, csak úgy, mint az ez iránti történelmi tapasztalatok­kal sem (KPD, KPR[2] története stb.). Nem a KMP pártválságának a története foglalkoztat itt bennünket tehát, még kevésbé akarjuk az úgynevezett leleplező irodalmat gazdagítani, tárgyunk egyes-egyedül a KMP bomlási folyamatának mint szervezeti kérdésnek az elemzése, mégpedig úgy, ahogyan az egy egyszerű párttag számára jelentkezett.

*

 Az emigrációban a KMP, mint illegális centralizált párt katonailag szervezett fegyelemmel szervezkedett újjá, és mint ilyen, mintaképül szolgált a III. Internacionálé szervezetei számára. A centralizált párt katonailag szervezett fegyelemmel, mint tudjuk, abban különbözik más, magukat proletárpártoknak nevező pártoktól, hogy „felelőssége tudatában nem rángatni hagyja magát a tömegektől, de vezeti azokat a forradalmi osztályharcban”. E szervezeti forma szükségességét a magyar pártnál is a szokott formulával okolták meg: a kapitalizmus halálán van. A burzsoá állam fegyelme meglazult. Most vagy soha lehet megdönteni a kapitalizmust. Akcióba kell lépni. „A cselekvés kiindulási pontja, előfeltétele: a harcnak megfelelő szervezet kiépí­tése.” „Nemzeti és nemzetközi vonatkozásban egyaránt életszükség­let egy erős, központosított szervezet, katonailag organizált fegyelem­mel.” „Katonai szervezet nélkül nincs katonai fegyelem.” A lényeg: „Tökéletesen központosított szervezet, melyben a kötelességteljesítés egyedüli formája az osztályérdek diktálta parancs és a habozás nél­küli engedelmesség.” (Proletár, 1920. nov. 25.)[3]

 A KMP valóban tökéletesen megfelelt e feltételeknek. Sikerült is kitenyésztenie a katonailag centralizált pártszervezet leghamisítatlanabb példányát. Sikerült megóvnia magát attól, hogy a tömegek va­lamiképpen ide-oda ne rángassák; még a körülbelül 200 szimpatizáló tagból álló bécsi csoportnak sem volt tömegi minőségében semmi ide-oda rángatnivalója a párton.

 Az e környezetben uralkodó lelkület és gondolatvilág mármost nem volt és nem lehetett semmi egyéb, mint a párttagoknak a szerve­zeti forma meghatározó befolyása alatt kialakult öntudata. A párt maga tulajdonképpen a központi bizottságból és 30 aktív tagból állt, akik Magyarország felé vezették az illegális mozgalmat. Az ez irá­nyú tevékenységük a pozitív megítélés minden lehetőségét nélkülözte. Minthogy náluk az illegalitás nem szorítkozott a mozgalom szerve­zeti részére, hanem, amit egy percre sem szabad elfelejtenünk, ugyan­oly mértekben kiterjedt a mozgalom politikai irányvonalaira és ve­zérelveire is, a pártnak mindennemű politikai ellenőrzése vagy akár csak taktikát és programot érintő kérdések megvitatása az emigráció pártnyilvánossága előtt eleve ki volt zárva. E párt kihatásait a ma­gyarországi munkásmozgalomra annál kevésbé lehetett megítélni, mert sohasem tudhatta az ember, hogy miféle hatásokat kívánt el­érni. A párttagoknak aktív pártélet útján az eleven mozgalom által való iskolázásáról szó sem lehetett. Maradt tehát a formális pártélet – a pártélet kedvéért. E párt ideológiáját tehát valóban úgy kell fel­fognunk, mint szükségszerű következményét azon katonailag centra­lizált szervezeti formának, melynek keretei között játszódott le a párt élete.

 Nézzük mármost, miben álltak ezen ideológia különlegességei: egy oligarchikus, vagyis a kisebbség uralmát a többség felett biztosító felépítésű pártban, mely öntudatban, gondolkodásban és cselekvés­ben legkevésbé sem a dolgozó tömegeknek, hanem legfeljebb egy ha­sonló felépítésű oligarchiának felelős, egy ütemben fejlődik ki a tö­megeken való felülemelkedés lefelé, a lakájlelkűség felfelé. A veze­tők mindenhatósága, a vezetettek tehetetlensége normális állapottá válik, amit a végső konzekvenciákig fenntartanak. Egy évvel ezelőtt a KMP egy bürokratája egy ifjúmunkás elvtársnő ama kérdésére, hogy vajon mi lenne, ha a központi bizottság, és vele együtt az általa kiválasztott aktív tagtestület – vagy ha akár maga az Internacionálé végrehajtó bizottsága – rothadásnak indulna? – felelősségének tudatá­ban így felelt: „Akkor majd velük rothadunk, és az elvtársnő kilép.” Ezzel az irányelv le van szögezve. A gyakorlatban persze nem lehet mindig ilyen messzire menni. E rothadás minden jelét kell hát, hogy letagadják vagy előnnyé magyarázzák ki a vezetők. Nem egy forra­dalmi jelenség, amely Oroszországban kérlelhetetlen politikai vagy kulturális szükségszerűségből született meg, találta meg itt ily módon a maga teoretikusát. Nem abban az értelemben, hogy megmagyarázni vagy igazolni igyekeztek volna e jelenségeket, hanem abban az érte­lemben, hogy felmagasztalták azokat. Végtére a gyakorlatban már nem is találták érdemesnek, hogy minden egyes esetben külön hajtsák végre e kimagyarázási műveletet. Hanem minden kimagyarázási ne­hézség felett egy éppoly eredeti, mint kényelmes összteória segítségé­vel tették túl magukat. Mozgalmi hibákat, kinövéseket, általában minden rosszat egyszerűen megannyi értékké avattak fel, amelyeken azután már semmi kimagyaráznivaló nincsen. Mindez furcsán hang­zik ugyan, de azért nem kevésbé tény és valóság. Hogy a rossznak e felmagasztalása milyen teoretikus önhittséggel lép fel, kitűnik a következőkből: Arra a kérdésemre, hogy vajon hazugság és félreveze­tés a vezérek részéről a párttagokkal szemben megengedhetők-e, a KMP egy kimagasló teoretikusa és kétségtelen, szinte kizárólagos szellemi vezére nekem egy döntő helyzetben azt a választ adta, hogy a kommunista etika legmagasabb kötelességünkké teszi, hogy vállal­juk a rosszat. Ez a legnagyobb áldozat, amit a forradalom tőlünk követel. Az igazi kommunistának az a meggyőződése, hogy a történel­mi fejlődés dialektikája folytán az általunk vállalt rossz az ellen­kezőjébe, vagyis jóba csap át. (E nyecsajevi erkölcsnek Doszto­jevszkijre való hivatkozása a hallottak után már nem fog bennünket meglepni.) Igaz ugyan, hogy az illető teoretikus a rossznak e dialek­tikus teóriáját sohasem hozta nyilvánosságra, a kommunista üdvözü­lésnek e tana azonban dacára ennek elterjedt; úgyszólván mint az igazhívők titka járt kézről kézre, míg végtére is az „igazi kommuniz­mus” félhivatalosan elismert velejévé, az „igazi kommunista” egyet­len ismertetőjelévé nem vált a beavatottak körében.