2023. 02. 16.
DUCZYNSKA ILONA – MESTERÜNK: SZABÓ ERVIN
DUCZYNSKA ILONA – MESTERÜNK: SZABÓ ERVIN
A sors különös játéka képpen dzsentri származásom révén találkoztam Szabó Ervinnel, egy magyarországi nagynéném Fejér megyei birtokán. Ez a nagynéném mindig a „kor eszméivel” incselkedett, magától értetődően tisztes távolságból és az ezerholdas élet-bázis legmerevebb megőrzésével. Angol gyermeknevelés, feminizmus, vegetarizmus, Dalcroze-tánc, szocializmus angol módra à la William Morris, a „Nyugat”, a „Modern Könyvtár” járta az első világháború előtt. Utána pedig a turáni fajelmélet.
Ide, a Bicske melletti Ó-Barok-pusztára várnak pesti vendégeket egy szép vasárnapi délelőttön, 1915 nyárközepén. Ez nem a rendes vasárnapi vendégjárás, mikor a szomszédos földbirtokos család jön Felcsútról vagy a csinos fiatal rendőrtiszt Pestről, Sztankei. A család férfi-, jobban mondva fiútagjai közt csöndes borzongás-berzenkedés érzik. De hiába, itt a mama diktál, az erélyes blaustrupmf-mátriárka, a mindenkori korral haladó. A pipázó nagyasztalán fekszik a „Herceg, hátha megjön a tél is,” az „Illés szekerén” a „Szeretném ha szeretnének,” minden, minden ami modern és magyar.
Olvastuk fennhangon, nem is egyszer:
Te nagy város, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a nyomor.
Szavak sok más szép szó között. Hogy emberavatókká is válhatnának, elkötelező sorssá, a házaiknak talán soha se jutott az eszükbe. A falon kardok keresztben, családi címerek. Barnult festmények Békássy ősöket ábrázolnak. Egy modern, magyaros festmény, Nagy Sándoré, ezüstfehéren táncra lépve idealizálja az unokatestvéremet.
Hozzám, a nincstelen fiatal rokonlányhoz kedves a család, kedves a ház is. A nagynéném nevelne, formálna, ha csak tudna. Korán elhalt édesapám mását látja bennem – lengyel ivadék volt, forrongó szellemű, ateista, tudós, ideál-anarchista. Csak az Ég hát a megmondhatója, hogy mi fő a fejemben. Apám emléke és hátrahagyott könyvtára volt eddig az életem egyetlen vezérfonala. Tizennyolc éves voltam, szabadgondolkodó, természettudományokra éhes, féltitkon szocialista. A marxista irodalmat alig ismertem. A nagy orosz írókat annál jobban.
Az elmúlt évben, tizenhét évesen, itt a bárki kastélyban zokogtam át azt a nyáréjszakát. A háború kitört. A nemzetközi szocializmus – vélt világom, az Internacionálé – kártyavárként dőlt össze. Nagynéném felment Pestre, hozott nekem ,,Népszavá”-t. „Magad is láthatod, kislányom, bolondság volt az egész. A népek ráleltek önmagukra, megtalálták a lelküket…” A könnyek csak egyre sűrűbben folytak.
A két nyár közötti évet makacs-magányban éltem át. Most, 1915-ben, érettségi után, gondolatban már a műegyetemen jártam, Zürichben. Abban a Zürichben, ahonnan ki tudja milyen csoda indulhat még útnak.
*
Megjött a hintó Bicskéről, meghozta a vendégeket. Mind a ház mögé sereglettünk, ahová a „hall” nyílt. Alacsony termetű, fehérbe öltözött, átszellemülten kedves arcú asszony szállt ki, Madzsarné Jászi Alice, a Dalcroze tornatanárnője, akinél az unokatestvérem járt tornaórára és egy búsbajuszú, mély tekintetű, törékeny alkatú férfi, Szabó Ervin, a budapesti Városi Könyvtár igazgatója.
Az exotikus vendégek látogatása is nagyjában úgy telt el, ahogyan vasárnapi látogatások szoktak. Ebéd után fekete a pipázóban, azután séta. A vendégeknek mindent megmutattak, a kastélyt – valójában hosszan elnyúló L-alakú udvarház volt – a kertet, konyhakertet, szérűt, a völgyes, dombos határból idesejlő ezer holdat. A kertaljában rom is volt, kerek talmi kis toronyrom, amibe a falusi kőművesmester gondosan cementbe vájta megépítésének az évét, 1905-öt.
Jobban emlékszem arra a bajuszalatti mosolyra, amivel Szabó Ervin, a minden irányba hajolni kész dzsentri lelkületet felmérte és elkönyvelte, mint magára a vasárnapi beszélgetés menetére. Csak a boldog bizonyságra emlékszem, ami elfogott. Szabó Ervin volt az első szocialista, akivel életemben találkoztam, az első eleven bizonyítéka annak, hogy nem álomvilágban élek és gondolkodom. „Most láttad a másik Magyarországot, kislányom”, mondta a nagynéném oktatóan. Azt igen – gondoltam – és annál sokkal többet.
Nagy örömömre Madzsarné meghívott, hogy látogassam meg Ménesi úti lakásán. Ezt meg is tettem, mielőtt elindultam volna Zürichbe.
*
Röviddel később, szeptember közepén elutaztam és beiratkoztam az Eidgenössische Technische Hochschule-ra. Első zürichi emlékem egy vasárnapi szerény munkás felvonulás, amelynek az élén kézzel írott plakátot vittek: „Krieg dem Kriege” (Háborút a háború ellen). Egy apró fatáblán, amit a menetben vitt valaki, az állt: „Die Internationale ist tot. Es lebe die Internationale” (Az Internacionálé meghalt. Éljen az Internacionálé). Egy „Die Internationale” című néhány oldalas kiadványt árultak a menetben, amely egy nemzetközi szocialista értekezletet ismertetett, amit a különböző hadviselő államokból összejött háborúellenes, ellenzéki szocialisták tartottak meg szeptemberben a berni hegyek között egy Zimmerwald nevű kis helységben…
*
Mikor másfél évvel később, 1917. március 14-én Petrogradban kitört a forradalom, úgy hatott, mint mikor a föld megindul. Beléptünk az új korba.
Vagy elpusztítja a háború ezt a forradalmat, vagy a forradalom legyűri a háborút – ez volt a zimmerwaldi márciusi felhívás alaphangja. És remény csak úgy van, ha a Központi Hatalmakban is megindul a forradalmi folyamat, ha a munkásság, minden hadviselő országon belül a saját burzsoáziája ellen a saját kormánya ellen fordulva, kikényszeríti a békét.
Szinte lázban égtem. Haza kell mennem. Most rajtunk áll, most nálunk dől el minden. Haza kell mennem, gondoltam, elvinni a hírét, hogy minden országban vannak szocialisták, akik a saját burzsoáziájuk ellen fordulnak. Be kell kapcsolódni a munkásmozgalomba, segíteni, hogy a tömegek a háború ellen forduljanak. A zimmerwaldi Nemzetközi Szocialista Bizottsággal kapcsolatba kerülve márciusi kiáltványukkal ellátva indultam el.
Éppen húsz éves lettem. Mozgalmi tapasztalatom semmi, az egészségem rossz, elméleti felkészültségem a szegénynél szegényebb. De tudom mire van szükség, gondoltam. És Szabó Ervin majd útbaigazít.
*
1917 április második felében érkeztem vissza Budapestre. Pici bőrönddel a kezemben – ebben később a szedéshez való ólombetűk álltak – tartottam egyenest a Ménesi út 8. számú ház felé, akár az alvajáró. Madzsarék se nem igen csodálkoztak a váratlan vendégen, se nem kérdezgették, hanem szeretettel fogadtak be az otthonukba. A családommal minden kapcsolatot kerültem. Ugyanebben a Ménesi úti villában lakott egy pici lakásban Szabó Ervin édesanyja, Lujza néni. Kicsi volt, még mindig nagyon szép, életerős és igen öreg. A könyvtárból hazamenet Szabó Ervin, aki szintén valahol a Ménesi úton lakott, mindennap bejött a 8-as házba. Akkor már súlyosan cukorbeteg volt és Lujza néni készítette el az ételét. Azután be szokott jönni Madzsarékhoz, néha pár percre, néha félórára.
Itt, Madzsarék nappalijában folytak le eleinte a beszélgetésein, amik gyakran Szabó Ervin szomorú megállapításával végződtek, hogy „nehéz bekapcsolódni a munkásmozgalomba.”
A szociáldemokrata pártbürokráciát szinte személy szerint gyűlölte. Meg is mutatta egyszer, egy május eleji kiránduláson ,,a Jakabok”-at. Madzsarék társasága kirándult a budai hegyekbe. Egy napsütötte lankán ültünk a fűben, sok ibolya volt és tavaszi szél. Kis fejmozdulattal nézett Ervin hátrafelé, „itt az egész pártvezetőség”, mondta, akár csak azt mondaná, hogy hirtelen elsötétült a nap. És ott ültek, valóban, pokrócokon, testesen, hangosan és jó ízűen falatozva, sörözgetve.
Néhány napi gondolkodás után Szabó Ervin mégis elküldött (talán inkább csak hogy kóstolót kapjak) a „Nőmunkás” szerkesztőségébe és összehozott a Szociáldemokrata Párt egyik értelmiségi vezetőjével, Rónai Zoltánnal. De egyik zsákutcából a másikba kerültem, a „tömegekhez vezető utat”, a „mozgalomba való bekapcsolódást” nem leltem semmi módon és az eleinte olyan világosnak tetsző feladat mind valótlanabb színben tűnt fel.
Ezekben a hetekben sokszor és behatóan beszéltem Szabó Ervinnel. A nehézség nagyrészt abban állt, hogy ő a mozgalmi praxisban olyan erősen hajlott a szindikalista és anarchoszindikalista képletekre, hogy alapjában nem hitt a politikai tömegmozgalomban, az utcai tüntetések hasznosságában. De az elméleti elgondolásaiban, amennyire azokat követni tudtam – akkor készült az „Imperializmus és tartós béke” c. előadás – sem találtam meg a remélt útmutatást. A fiatal fülnek van valami csodálatos képessége arra, hogy ne halljon, ne „fogjon” mást, mint ami előre formálva él a tudatban és rezeg abban a felvevő fülben. Ami ott lakozhatott, valahogyan más volt, egy forradalomban vajúdó orosz munkásság, egy Csepelről kihömpölygő lázadó tömeg… Álom és illúzió, álom és illúzió.
Egy emberöltővel később Révai József adja meg mély elemzését Szabó Ervin egész személyiségét és gondolatvilágát domináló ellentéteknek. Megmutatja, hogy a forradalmi szindikalista útja hogyan vezetett el a liberalizmushoz, azért, mert a tömegmozgalomtól elszakadt. De azt is, hogy Szabó Ervin, még a munkásosztály történelmi céljaitól elválva is a munkásosztállyal érez. „Ezért buzdítja 1917-ben a háborúellenes, antimilitarista csoport munkáját. Ő nem hisz az előrevivő útban, de a szíve azokkal van, akik ezen az úton járnak.”
Egyelőre még nem járnak. Távolról sem, senki sem. 1917 tavasza, nyara az úttalan utak ideje volt, a meddő próbálkozások, belső vajúdások, az izoláltság, a tehetetlenség ideje. Kiutat itt nem igen nyitottak a későbbi beszélgetések sem, akármilyen őszinték és behatóak is voltak. Már egy ideje nem a Madzsarék nappalijában folytak ezek a beszélgetések, még kevésbé Szabó Ervin lakásán vagy éppenséggel a könyvtárban, hanem vagy estefelé a budai utcákon járva, főleg a Fehérvári út környékén, vagy vasárnap fényes nappal a Farkasréti temetőben. Ez lett végül is a „szokott hely”. A konspiráció törvényei Szabó Ervin szemében szinte sérthetetlenek voltak, csak végső esetben tekintett el tőlük. Soha sem beszélt senki előtt, a legközelebbi barátai előtt sem olyanról, ami nem tartozott szorosan rájuk. Valószínűnek tartom, hogy nem volt Magyarországon a századelőn olyan forradalmi mozzanat – tettben vagy gondolatban – aminek a szálai nem az ő kezében futottak volna össze. A pedáns könyvtáros, az óramutató szerint dolgozó szobatudós – akiről tudtuk, hogy reggel 6-tól 8-ig írja meg a napi penzumot a 48/49-es forradalmi és pártharcok történetéből, erélyes soraival szürke ívpapíron – valódi letéteményese volt minden kósza forradalmi reménynek és elgondolásnak, személyes barátja a magyar munkásmozgalom sok háttérbe szorított harcos emberének. Ezeket gondosan távol tartotta egymástól, a konspiráció elve és gyakorlata szerint, egészen addig, amíg 1917 szeptemberében az induló zimmerwaldi mozgalom első nekilendülésében le nem fektette a célirányt.
De nem volna teljes ez a visszatekintés a májusi nehéz napok nélkül. A munkásságtól való végzetes izoláltságban Adler Frigyes önfeláldozó cselekedete mérhetetlen kihatással volt a forradalmi érzésű ifjúságra. Nyilvánvaló volt, hogy Adler is az úttalanság és izoláltság kétségbeesésében cselekedett, de az is, hogy gróf Stürghk miniszterelnök agyonlövésével kipattant az első szikra. Az Adler iránt érzett tiszteletünk alig ismert határt. A bírósági tárgyalás folyamatban volt és május 19-én végződött halálos ítélettel. Magyar-országon szinte örvényszerűen sodorta a forradalmi érzésű fiatalokat a Tisza-merénylet gondolata felé. Én sem voltam kivétel, annál is inkább, mert Szabó Ervin gondolatvilágában nagyobb helyét láttam az egyéni akciónak, mint az „előrevivő útnak”. Kivételes talán csak ennek az elvetélt akciónak a drámai sűrítése volt, az alig több mint egy nap alatti lepergése: az elhatározás, amiről csak Szabó Ervin tudott; a kínálkozó fegyver (céllövőnek gyakorolt voltam); látogatás a Fővárosi Könyvtár igazgatói szobájában, kezet fogni; látogatás az Anker közben, jobban megismerkedni a galileistákkal; a különkiadás, amivel Darvas Simon berontott a Körbe – „Tisza megbukott!”
Gyalog mentem végig az alkonyodó körúton, gyalog a hídon át, föl a Ménesi útra, be a Madzsarék nappalijába. Négyen voltunk, szinte agyonnyomott a hallgatás. Tisza letűnt, most szemben állunk hát a szimbólumtól mentes, az anonimitásba merült hatalommal, a háború sebezhetetlen szörnyű masinájával. Az életeket összébb fonja a szorongás, mégis mindegyik egyedül van, tehetetlenségben. Valahogyan visszalopom Madzsar Józsi browningját az íróasztal fiókjába. Tudta-e vajon, hogy hiányzott, soha sem tudom meg. Akkor se szól, ha tudja: ilyen ember volt, igaz forradalmár. Csak mikor egy percre egyedül maradunk a szobában, szólok Ervinhez: „Amikor meghallottad…” Csöndesen szól, az emberi átérzés teljességével: „Sajnáltalak.”
Vereségben, összetörésben hagytam el május végén Budapestet és elmentem vidékre. Szabó Ervin kért, hogy valami hasznos munkát végezzek a nyár folyamán, fordítsak. Velem adta Émile Van-dervelde „Le collectivisme” c. művét. Soha sem tudtam eldönteni, hogy a könyvtáros szólt-e belőle, vagy az enciklopédikus látkörű szocialista, a szocializmus minden arculatát kutató, vagy inkább csak a csillapítót nyújtó emberféltő jó barát. Annyi azonban bizonyos, hogy a magyar Vanderveldeből nem sok lett.
Ha ismerem Lenin mondását, hogy a forradalmárnak néha álmodni is kell tudnia, mint ahogy nem ismertem, talán gyorsabban megy újra a kezdés. Így eltartott augusztus végéig amíg, teljes magányban egy badacsonyi présházban elkezdtem átgondolni, vagy ha úgy tetszik, megálmodni, hogy mi lehetne a szerepe egy egészen kis diákcsoportnak, ha sikerül a Galilei-körből megnyerni csak 4-5 diáktársamat, akik elfogadnák a zimmerwaldi alapot és mindenáron megteremtenék a gyári munkássággal az egyenes kapcsolatot.
*
És valóban, 1917 szeptember elején a Galilei-körben összeállt egy igen szűk csoport, eleinte 3-4 diák, de később se több mint 7-8, akik elfogadták a zimmerwaldi platformot és az üzemi munkássággal kapcsolatot kerestek. Majdnem mind vezetőségi tagok voltak, és elhatározásukkal a Galilei-kör egész múltjával, mélyen gyökerező idealista, pacifista nézeteivel és a pusztán kulturális forradalomra irányított indoktrinációjával helyezkedtek szembe az elmúlt hónapok döntő hatása alatt. Nemzedékük, a Galilei-körbe tömörült proletár és kispolgári diákság nem volt felkészülve a politikai feladatokra, amik forradalomban új tartalmat, új osztály-alapokat adnak a nemzetnek. És a Galilei-kör vezetői nem „hoztak magukkal” kétezer ifjút – csak közvetetten, a példájuk erejével pótolhatták az elmúlt évek politikai mulasztását.
Hogy személy szerint pontosan ki mikor kapcsolódott be a csoportba, igen nehéz volna emlékezetből megmondani, de október elejére a diákcsoport kialakult és később se sokat változott. Kétségtelen, hogy Haász Árpád, Sugár Tivadar és Sisa Miklós (a kör akkori elnöke) az elsők között voltak. Igen korán csatlakoztak a tizennyolc éves Csillag László, Lantos Albert és Darvas Simon. Kezdettől fogva egyetlen kérdés emésztett bennünket: hogyan kapcsolódunk össze a hadiüzemek munkásságával. Semminemű üzemi összeköttetése nem volt senkinek.
A kör egyik vezetőségi tagjának, Sugár Tivadarnak voltak szakszervezeti összeköttetései, sokat járt a szakszervezetbe előadni. Haász, Sisa és én elmentünk meghallgatni. A cipőfelsőrész-készítőknél adott elő, még pedig az antimilitarizmusról. Gustave Hervé „Leur patrie”-jára támaszkodó előadás volt, jobban mondva lán-goló szónoklat, amit a cipőfelsőrész-készítők lelkesen hallgattak meg. Sugárt behívtuk a csoportba, aminek hamarosan a legaktívabb tagja lett, de az üzemekkel való kapcsolathoz nem jutottunk közelebb.
Szeptember vége felé újra összejöttem Szabó Ervinnel, most már a csoport nevében. A helyzet egészen más mint az előző hónapokban volt. Nem politikai útbaigazításért és nem célirányért fordulunk Szabó Ervinhez, pontosan tudjuk, hogy mit akarunk: kihozni a muníciós gyárak munkásait az utcára, politikai tüntetéseket, szolidaritást az Oroszországban vajúdó munkásforradalommal, amit júliusban vérbefojtottak, a tömegek olyan megmozdulását, hogy az imperialista frontokon innen és túl érződjék annak a hatása. Szabó Ervintől várjuk a konkrét segítséget, kapcsolatot forradalmi érzésű üzemi munká-sokkal… Újra a Fehérvári út menti kis utcákban járva beszélünk. (Az utókor nyelvén szólva: hat héttel a Bolsevik Forradalom előtt.) A Fehérvári úton valami építkezés folyik, fel van dúlva az utca kövezete. Félkomolyan odamosolyogva mondja Szabó Ervin: ,,hogy a lépteink nyoma se maradjon meg…” Azután kitervezzük a csoporttal való összejövetelét.
A tömegmozgalmi, politikai elgondolás, amit a csoport célirányául és inspirációjául a zimmerwaldi felhívásból vett, csak Szabó Ervinnel való tudatos ellentétben fejlődhetett ki. De mire kiérett, akorra Szabó Ervintől jött az a mozgalmi segítség, amely nélkül ez a csoport nem tudott volna eljutni a cselekvésig és föltétlenül elvetél.
Ez a segítség kettős volt és mind a két részében Szabó Ervin nagyon egyéni életútjának a tárházából való. Az első rész egy szervezeti elv volt, a létező párt- és szakszervezeti bürokrácia teljes és minden fokozaton való megkerülése, hogy ne tudják ele-jét venni a megmozdulásnak a rendőrséggel való összejátszás útján. A munkásságnak minden üzemben adott, tradicionálisan létező bizalmi embereit, akik az üzemi ügyes-bajos dolgokkal foglalkoznak, de nem részei a szakszervezeti bürokráciának, kell egymással egy szervvé összefogni, a szakszervezetek feje fölött. Végül is ezen a szervezési elgondoláson múlott minden. Ez lett a mozgalom emeltyűje. A segítség másik része azokban a baráti kapcsolatokban rejlett, amik Szabó Ervint mindennemű ideális-anarchista, anarcho-szindikalista és szindikalista magyarországi megmozdulás hordozójával összefűzték. Végül is elhatározta, hogy összehoz bennünket egy régi, meghitt barátjával, Bellér Ignáccal, a kazánfűtők független szakszervezetének az elnökével.
Ezen az emlékezetes összejövetelen október elején – az egyetlen volt ami Szabó Ervin lakásán folyt le – Sugár Tivadar, Haász Árpád és én képviseltük a csoportot. „Meg akarják mutatnia fiatalok, hogy mit tudnak,” mondta Szabó Ervin Bellérnek, úgyszólván magyarázatul. És nekünk úgy tűnt, hogy az öregek összenéztek, kis iróniával. Három hónappal később Bellér Ignác a főkapitányságon elárulta a rendőrségnek a diákcsoport tagjait. Jutalmul szabadult. Előzetesen azonban már kiépültek az üzemi kapcsolatok – ebben Bellérnek elsőrangú érdeme volt – a mozgalom megindult és incidensek nem állíthatták, meg. Az első csoport lebukása után a januári sztrájk idején, a második, a Korvin Ottók és Sallai Imrék csoportja vette át és vitte tovább a munkát.
Az első értekezletet, amelyen a bizalmi férfiakkal találkoztunk, már 1917 október vége felé tartottuk meg. Lehettünk vagy tizenöten és egy városligeti kocsmában, a Trieszti Nőben jöttünk össze. Bellér meghívta néhány régi barátját, köztük Végh Dezsőt és Mosolygó Antalt, akik mind a ketten régi szindikalisták voltak. Mosolygó, aki a Mátyásföldi Repülőgépgyár főbizalmija volt, viszont elhozta magával a Weisz Manfréd-gyár főbizalmiját, Öszterreicher Sándort, és még egy fiatal csepeli bizalmit Suller Bélát. Öszterreicher pedig az Erzsébetfalvi Fegyvergyárnak egy fontos bizalmi férfiát hozta magával, akinek a nevére sajnos nem emlékszem, és még vagy féltucat megbízható csepeli és fegyvergyári elvtársat. Mosolygót – aki sokat olvasott, igen művelt ember volt – itt és minden más alkalommal két 15–16 éves mázolótanonc kísérte, Robb Géza és Korpos Árpád, akiket Mosolygó vég nélküli odaadással oktatott és nevelt. Rajtuk kívül a Galilei-körből a csoportunk tagjai voltak jelen. Az értekezletet Bellér nyitotta meg és vezette. Én ismertettem a zimmerwaldi Nemzetközi Szocialista Bi-zottság március 20-i felhívását, melyet április havában hoztam Zürichből Budapestre. Az elmúlt hónapok érlelő hatása alatt a manifesztum politikai gondolatköre – amiben Lenin hatása már döntően érvényesült – magával ragadta a bizalmiakat. Utánam Sugár beszélt, gyújtó hatással. Az a felismerés, hogy más hadviselő országok munkásmozgalmában vannak olyan szocialisták, akik fellépnek a háború ellen, az államhatalommal egy húron pendülő hivatalos szociáldemokrata pártvezetőségek ellen, a legmélyebb benyomást tette a bizalmiakra. Ezen az értekezleten mindenki átélte, hogy a nemzetköziség gondolata élő valósággá lesz minden ország szocialistáinak a saját hadviselésük elleni cselekedeteiben. A zimmerwaldi felhívás ismertetése után Mosolygó Antal szólalt fel az ő csendes, eltökélt módján. Mindenben hozzájárult a mondottakhoz és már át is tért a közvetlen feladatokra. A galileista elvtársak fogalmazzanak meg egy röpiratot, amiben a felhívás alapgondolatai rövidebben lennének elmondva. Ezt a röpiratot adjuk ki a ,,Zimmerwaldhoz csatlakozott magyarországi szocialisták csoportja” nevében, és ezt a megnevezést minden további akciónkban is viseljük. Ehhez az értekezlet egyhangúan hozzájárult. A röpirat saját üzemeikben való terjesztését a jelenlevő bizalmiak vállalták.
Hosszabb tanácskozás után az értekezlet elhatározta, hogy azonnal hozzáfog egy utcai tüntetés megszervezéséhez és bizalmi értekezletet hív össze, ahová mindenki hozza el magával megbízhatónak ismert társait. Ez a szélesebb kör fogja majd a tüntetést minden részletében előkészíteni. Mikor elköszöntünk, Mosolygó Sugárhoz fordult és meghívta, jöjjön ki egy este Mátyásföldre az üzemi elvtársak előtt beszélni. „És jöjjön ki az elvtársnő is,” mondta hozzám fordulva. Megbeszéltük, melyik este megyünk ki. A világ forgott körülöttünk, úgy örültünk…
*
Ez volt az induló lépése annak a mozgalomnak, amiben a galileista diákcsoport szerepe abból állt, hogy a zimmerwaldi baloldal által megfogalmazott politikai célkitűzést a magyar munkások aktivistái elé terjesztette és összeműködésüket megnyerte.
Ez a célkitűzés a forradalmi defetizmus elvén alapult és első közvetett kihatása volt a magyar fejlődésre a Bolsevik Pártnak.
A szervezkedés hatásossága azonban mindenképpen Szabó Ervinnek volt köszönhető. Egyrészt mozgalmi kapcsolatainak, másrészt azoknak a szervezési elgondolásainak, amik erre a helyzetre tényleg ráillettek. Az orosz illegális mozgalom konspiratív tradícióinak ifjúkori benyomásai eleven emlékként éltek Szabó Ervinben és mélyen befolyásolták. Még bécsi egyetemista éveiben talált atyai barátra Sámuel Klatcskoban, aki mint az orosz forradalom pártokon felüli „nagykövete” élt Bécsben, nagy szerényen. Klatcsko jó polgári jövedelmét a következő időkben is a mozgalomnak szentelte, segélyt, útlevelet osztva ki a fel-felbukkanó elvtársaknak, lettek légyen bolsevik, bundista, szociálforradalmár, mensevik vagy egyéb pártiak. Itt, a belvederegassei Klatcsko-otthonban járta ki Ervin a konspiráció magas iskoláját. Rajta keresztül szűrődtek át valamennyire mihozzánk is az illegális mozgalom és a konspiráció elvei.
Az államhatalommal életre-halálra szövetkezett szociáldemokrata és szakszervezeti bürokrácia közvetlenebb veszélyt jelentett egy háborúellenes munkásmegmozdulás számára, mint a tájékozatlan rendőrségi közegek. Az új mozgalom szerveinek illegalitásban kellett kifejlődniük, nemcsak az államhatalommal szemben, de a szociáldemokrata pártbürokráciával szemben is. Szabó Ervin útmutatása abban állott, hogy csakis a forradalmi érzésű bizalmi férfiak közvetlen összefogása, a párt- és a szakszervezeti bürokrácia, minden fokon való megkerülésével vezethet célhoz. Ennek a szervezeti elvnek a kihatása tette a mozgalmat olyan ellenállóképessé, hogy üzemi támpontjait a háború folyamán nem lehetett többé megsemmisíteni.
*
Tanítómesterünk volt Szabó Ervin, a forradalomnak ez a tudós furcsa szentje és tisztaszívű embere. Úgy szerettük, hogy ami rejtélyes maradt körülötte, abba belenyugodni nem lehetett. A harmincas években így tépelődik Révai:
„Szabó Ervin hiányzott Zimmerwaldból, nem volt ott Kienthalban és írásai között nincs semmi nyoma annak, hogy állást foglalt volna a forradalmi szocializmusnak ezekhez a nemzetközi értekezleteihez, amelyeken az 1914–18-as világháború alatt megtörtént a szakítás, nemcsak a jobboldallal, hanem a Kautsky-féle centrummal is. Szabó Ervinnek volt összeköttetése egy kis magyar diákcsoporttal, amelynek egyik-másik tagját (Duczynska Ilonát) bizonyos laza kapcsok fűzték Zimmerwaldhoz.” Azután folytatja, ahogyan csak a remény diktál: „lehetséges, hogy Szabó Ervin, aki a háttérből erős befolyást gyakorolt erre az antimilitarista propagandát folytató csoportra, a csoporton belül nyilatkozott az orosz munkásmozga-lomhoz és a zimmerwaldi baloldalhoz való viszonyáról.”
Csakhogy valójában éppen ezt vonakodott Szabó Ervin megtenni, az őt annyira jellemző nekibúsult következetességgel.
Révai nálunk húszéveseknél fiatalabb volt, és 1917-ben még nem volt benn a mozgalmunkba. Mint kívülálló ír Szabó Ervin befolyásáról, mikor leírja, hogy „a háttérből mozgatta, irányította, ápolta, nevelte ezt a háborúellenes, antimilitarista mozgalmat, mely egy magyar szocialista munkáscsoport (Mosolygó) és egy baloldali-szocialista diákcsoport (Duczynska, Sugár stb.) együttműködése és összeolvadása révén jött létre, Szabó Ervin szellemi apaságával és vezetésével. Ennek a mozgalomnak komoly része volt az 1918-as nagy háborúellenes tömegsztrájk előkészítésében és ily módon ez a mozgalom egyik forrása annak a folyónak, amellyé a magyarországi baloldali munkásmozgalom különböző áramlatai, az 1918-as forra-dalom győzelme után, kommunista párttá egyesültek.”
De az, ami a baloldali munkáscsoport különböző áramlatainak az embereit, a régi szindikalistákat, anarcho-szindikalistákat, ellenzéki szociáldemokratákat 1917 őszén elkapta és akcióiba tömörítette, az a zimmerwaldi baloldal politikai elgondolása volt. Ezt a gondolatvilágot képviselte január után a mozgalomban Sallai és Korvin, ez képesítette a magyar munkásság egy részét 1918. októbere után, hogy a kommunista pártnak üzemi bázist nyújtson.
De valóság lesz a legendából a „második garnitúrában”, Korvinék csoportjában, ami már mintaszerű az illegális szervezkedésben, ezt már semmilyen rendőrhajsza nem tudta megsemmisíteni, mindvégig működik. Ezt Szabó Ervin most már valójában ,,a háttérből mozgatja, irányítja, ápolja és neveli.” Megbeszéli velük a röplapokat, átolvassa a szövegeket, cselekvő vezetőjük lesz – ugyan-akkor, amikor egyben, az utolsó megjelent cikkében, minden kételyét kimondja.
Csak a legnagyobbaknak adatik meg, hogy a hit, hogy a kétely meg a tett összhangja váljék az életük vezérszólamává. Így él Szabó Ervin, mikor már a halál környékezi.
*
A hadbíróság tárgyalótermében Mérő Gyula elvtársunktól és védőnktől hallottuk Szabó Ervin halálhírét.
Az istenek is szerették: mikor meghalt, még fiatal volt a kor.
Forrás:: Mesterünk Szabó Ervin. Eredetileg: Szabó Ervin Emlékkönyv 1877–1918. Bp. 1968. 297–308. o. Folyóirat-közlés: Kortárs, 1968/10. sz., 1619–1662. o.