2023. 02. 16.
A kapitalizmus vírusa – a vírus kapitalizmusa
Második rész
.
.
XII.
Maga a karantén lényegénél fogva nem az össztársadalmi szolidaritás kialakítója. Hanem a tömeges atomizációé. Nem tömeges együtt cselekvés azonossága és legfeljebb tömegekként elszeparáltsága. Hanem egyenkénti elszeparáltságban és nem-cselekvésben azonosak tömege, együttese. De, mint írtuk a karantén sem egy önmagában álló dolog. Pontosan ezért lényeges kérdés az, hogy a karantén kialakítása a tulajdoni elválasztás fenntartásával és elidegenítésével, ezek fokozásaként a kiszolgáltatottság növelésével jön-e létre, azaz a tőke és az állam fennhatósága alatt, azok (erőszak) szervezetei uralmaként; vagy ezeket meghaladva tagadó társadalmi szolidaritás mozzanataként. S utóbbi esetben sem mindegy, hogy ennek megfelelő, vagy ezzel ellentétes társadalmi viszonyok között: hogy az „egyéni-magán felhalmozással kell(ene) enyhíteni az egyéni-magánfelhalmozókból álló társadalomnak való kiszolgáltatottságot” viszonyairól van szó, vagy maga a társadalmi viszonyok olyanok, hogy nem-tulajdoni, szolidaritáson alapulókként adnak létbiztonságot. Ha a karantén lényege az elidegenítés és elidegenülés, azaz a tulajdoni elválasztás tendenciájának az uralma, dominanciája, akkor ezzel szemben egyrészt a kommunista tudatosság adhat(na) védelmet, illetve, másrészt az, hogy maguk a társadalmi viszonyok ellentétesek a karantén lényegével. A tőke karantén-viszonyai közt nincs és nem is lehet se védelem, se biztonság; az állam és tőke, mint szükségképp szervezett, ki akarja használni és akarva-akaratlanul kihasználja a karanténnal létrejövő atomizációt, védtelenséget a különböző progresszív, vagy kommunista társadalmi szerveződések ellen, azok tudati progressziói, illetve tudatossága ellen, saját rendszerét fenntartandó. Úgy is, mint a szerveződések megakadályozása, lásd például a tőkének és államának nem tetsző tüntetések „felelőtlenné” minősítése, járványveszélyre való hivatkozással feloszlatása, korlátozása. És úgy is, mint a tőke rendszerének ideológiai osztályharcával, offenzívájával, jövőtlen rendszerén belül tartó jövőtlen híreivel és információfolyamaival, azok túlhajtásával és áradatával való demoralizálás; utóbbit a tőkének és államnak tetszően csak depresszióvá hamvadó pánikká, nem pedig rendszerellenes dühvé és lázadássá lehető félelemmel és reménytelenséggel atomizálás és lebénítás révén létrehozva. Mindezt csak a tőke viszonyainak ellentmondásaiból levő kommunista tudatosság cselekvése fékezheti jelenleg, a tőke viszonyai közt, nem pedig a kommunista viszonyokból fakadó tudatosság. És ebből a szempontból tehető fel az a lényeges kérdés, hogy milyen pszichés következményei lehetnek a karanténnak, hogy kapitalista, vagy azt (meghaladva) tagadó viszonyok és szerveződések hozzák-e létre. Előbbiek ugyanis fokozzák és kihasználják, utóbbiak enyhíthetik a karantén trauma-termelését, az elszeparáltsággal, bezártsággal ijesztővé és ellenségessé vál(hat)ó világ tapasztalatát, gyakorlatát. Olyan viszonyok karanténja, amivel nem egy reménytelen és jövőtlen társadalomba való bezártságot növelik és súlyosbítják, ahol a bajt nem fokozzák a megélhetés, kihasználtság, alávetettség és a társadalomnak való kiszolgáltatottság érzésével és gyakorlatával, ami nem a mások hasznáért és hatalmáért kikényszerített, az a maga elidegenítő és ellentétes módján, de a társadalmi szolidaritás kifejeződése és iskolája lehet, egymással szolidárisan egy jobb világért folytatott harc reményével és annak trauma oldásával egyben. A kapitalizmussal folytatott harcban, kommunista tudatossággal létrehozott karantén ezt, mint tendenciát hordozhatja.
Ezzel szemben a létező kapitalizmus, a tulajdon, tőke, állam világának karanténja szükségképp kiegészítőket és bővítményeket, méghozzá az alapvető okot, a tőke világát fenntartó traumatermelő traumaenyhítőket követel. Amik a közönséges gyógy- és kábítószeripari termékektől, a szorongást későbbi pánikrohamokká lassító-áttoló-fokozó, így ismétlést követelő zombiszerektől az olcsó-álságos traumaoldás gyógyszereiig, az ideológiai-személyiségjavító öngyógyítás-jótanácsokig és eligazításokig terjednek. S ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a karantén esetében is álságos az a „közösségi”, divatosan tömör, illetve rövid ideológia, hogy „#maradjotthon” mert „#együttsikerül”, azaz „#egyedülisegyütt”. Mivel ezek a tőkés-állami fennhatóság alatt álló területekre kiadott tőkés-állami jelszavak; és mint polgári, enyhén nacionalizmusra hajazó kedélyességek elfelejtik, hogy mind a lakhatás, mind a megélhetés, mind a tartalékok, mind a mentális-fizikai egészség a tőkés termelésben betöltött és betölthető helyhez, egyszerűen fogalmazva osztályléthelyzetekhez kötöttek. Egy kertes-többszobás, a szeparációban és bezártságban a többi szeparáltól is elszeparálódást, meg a „zöldben” való traumaoldó időzést biztosítható, kellemes (hegyvidéki) környezetben álló, minden telekommunikációs eszközzel ellátott házban tartalékokból és befektetésekből múlatni az időt más, mint egy agyonhajtott, pénzt és így életet a távolba maradt családjának hazautaló, ezért máról holnapra élő alkalmi munkásnak megrohadni a világ legszörnyűbb börtönévé, meg „a tehetetlenség és éhezés szabaddá tesz” koncentrációs izolátorává váló nyomortelepi odúban, vagy épp egy lakótelepi betonkapszulában. Se az „egyedül”, se az „együtt” nem stimmel, se így, se úgy. Az meg, hogy „maradj” meg „sikerül” – hogyne, áldozatokat kell hozni a tőke rendszeréért újra meg újra, hiszen olyan szituációt állított elő megint, hogy ez mindannyiunk érdekének tűnjön. Honvédőnek mondott és tett háború szentsége, a hozzá tartozó tébolyokkal retro; és ki könnyebben, ki nehezebben, ki haszonnal, ki kárral adja oda az idejét és életét ismét, akár a karantén előtt a tőke és az állam számára. Most például azért, hogy az utóbbiak által, minden szédületes fejlődés, idióta reklám és politikai hablaty ellenére eszköztelenné és alkalmatlanná tett gyógyszer és egészségipar utólag és úgy-ahogy megbirkózzon mind a kórházakra zúdul(hat)ó és ellátatlan betegekkel, az ebből keletkez(het)ő hullahegyekkel és legitimációs válsággal, lázadásokkal és káosszal; mind a védőoltás, illetve ellenanyagok kifejlesztésének most már tőkésíthető munkájával a tőke rendszerének legitimációját (is) fenntartandó.
XIII.
Áldozatokat azonban nem csak a tőkés-primitív izolációval kell hozni a tőke kizsákmányoltjainak, kisemmizettjeinek, alávetettjeinek. Hanem a tőkefelhalmozás folytatásával is a gyárakban, építkezéseken, földeken; illetve, ha a munka olyan, hogy távmunkaként lehet folytatni, akkor a „Balcony stories”[1] kevésbé megható, ám lélekölően ötletes, idegőrlően vicces és meglehetősen hosszú, (ön)ismétlő fejezeteként folytatva is lesz, a tőke üdvére természetesen. A költségek csökkentését mindkét esetben érvényesítik az „egy fityingből kettőt” emberei: az üzemekben továbbra is a tőke termelése az első, nem pedig a védőtávolság és felszerelés[2]; a „home office” pedig már eleve a költségcsökkentés gyöngyszeme, például az iroda és eszközfenntartás költségeinek „munkavállalóra” való áthárításával. Nem beszélve az önfegyelmezésben rejlő lehetőkről. Azaz a munkában is otthonra, önmagukba dekoncentráltakról és karantenizáltakról, akik az elidegenedéssel növekvő immunitást szerez(het)nek a bérmunkás osztályharccal szemben; vagyis azokról, akiknek a munkaszervezésből és megosztásból következőleg a bérmunkás léthelyzet tőkebarát mozzanatát erősítik fel az otthon és távmunka révén, e tömegeket a tőke melletti osztályharcra atomizálva ekképp[3].
Persze a probléma az, hogy az anyagi javak termelésének nagy részét nem lehet otthon végezni. Így a tőkefelhalmozás hosszútávú érdekeiért bevezetett karantén hosszabb távon a tőkefelhalmozás hosszútávú érdekei ellen (fog) hat(ni). Sőt. Ez már rövidtávon is érvényesül; tehát a tőke, saját csődjét elkerülendő, nem csak a megelőzésben mond csődöt, hanem a járvány tőkés-primitív megfékezésében is. És ahogy a tőkék egymásközti, háborúvá levő konkurenciaharcához a kizsákmányoltjaik, kisemmizettjeik, alávetettjeik támogatását is bírhatják a rendszeren belüli túl- és megélhetés nevében – aminek mindent pusztító ellentmondását a rendszer nem csak eltűrésével, hanem neki tetsző, őt éltető mentalitással, tudattal, cselekvéssel tartják fenn saját pusztulásukig –, úgy a karantén-ellenes, termelést fenntartó politikájukhoz is kaphatnak tőlük aktív támogatást.[4] Akkor is, ha a vírus jelentette kockázat számukra fokozott: az ő mentális egészségüket teszik tönkre a létbizonytalansággal, ha van munka, akkor azzal, hogy meddig és milyen, ha nincs, akkor meg azzal, hogy a nincset hogyan éljék túl; az ő fizikai egészségük árán termel olcsóbban a tőke, nekik kell ember és mindent pusztító munkahelyeken biztosítaniuk a tőke-vírus szaporodását és uralmát egy jó esetben ugyanilyen holnapért; őtőlük tagadják meg az orvost és a kórházat, az ő környezetüket pusztítják elsősorban, és az ő leromlott egészségükre szabadul rá a tőke-vírus bioterméke, most épp COVID-19 néven, ami aztán tőke-vírussá lesz; a gyárakban, bányákban, földeken végzett munka során őket koncentrálják nagy tömegekben, és őket zsúfolják az „olcsóbb” parancsolatával a munkásgettók odúiba a fertőzésveszélyt növelve.[5] De ha a tőke termelése leáll, akkor ők éhen halnak. Így a talán megbetegedés esélye áll szemben a biztos pusztulással; a tőke hajójához láncolt rabszolgák érdekeltté lettek téve abban, hogy a hajó a vízen maradjon. Sőt, ha süllyedni kezd, akkor azzal az „áldozattal” is egyet kell érteniük, hogy egy részüket a tengerbe dobják, a hajó süllyedését efféle könnyítéssel fékezendő. Esetünkben először azokat, akikből a tőkének már nincs haszna: a betegeket és öregeket például. És aztán, ha van olyan, hogy először, akkor majd lesz másodszor és harmadszor is; ráadásul vannak és lesznek más esetek is, és abban is lehet efféle kiszámolóst játszani. De hát a tőke társadalmában nem élet(ek) van(nak), hanem haszon és kár, sőt, úgy kikínlódott haszon, ami nagy kárral jár, amit haszonnal kezelnek még nagyobb kárt eredményezve. Ha a tőkének van haszna, az társadalmának a kára, ha nincs, akkor az meg még nagyobb kára. Ezért, ha a tőke világának az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek nem állnak ellen a felszámolásáig, önmaguk felszabadításáig, ha nem szolidárisak egymással, ha nem a bérmunka kommunistává levő osztályharcát vívják a tőke ellen – akkor a tőke osztályharcát vívják önmaguk ellen, akkor a nyelvük, az érzéseik, létezésük és pusztulásuk a tőkéé, az ő gondolatait ismétlik a másodszorért, a harmadszorért, meg az akárhányszori ismétlésért, menthetetlen és eltakarítandó roncsokká válva. Jó híveként a reálpolitikának pontosan ezt a karriert és túlélhetetlen túlélést valósítják meg olyan konkurenciaharcos csoportokba rendeződve-atomizálódva, mint öregek („nyuggerek”) és fiatalok („taknyosok”, „kis fityfaszok”/„nyikhajok”, etc.). Vagy épp betegek – kikkel kapcsolatban emlékezzünk: számos TB reform alapgondolata az, hogy a beteg maga tehet arról, hogy beteg, fizessen vagy pusztuljon, ne fertőzze az egészséges társadalmat, ne élősködjön; tehát meglészen hamarost a járvány „zsidója” és „cigánya”, méghozzá gazdaságosan összevonva. Szemben a (még) egészségessel – azaz a kiváltságra, a tőkefelhalmozásra így vagy úgy, de önmaga ellen jogosult „árjával”. Az efféle elrendeződés nem más, mint a különbözőségek kapitalizálásával létrejövő konkurenciaharc-csoportokká képződés, a tőke osztályharcának hasznos idiótájává válás; egylényegű tehát a nacionalista, rasszista, szexista, ilyen-olyanfób megkülönböztetésekkel, a tőkebarát álközösségek mintha-szolidaritásával és önmagukkal lényegileg egyező ellenségképekkel létrejövő, mindentől és mindenkitől elidegenülés eseteivel. A tőke józan reálpolitikusává válásának esete tehát, minden politika-tagadás ellenére; és a társadalom minél inkább a tőke józanságának a rabja, annál inkább tud és kell megrészegednie a tőke által követelt vértől. És így előbb-utóbb mindenki a kiirtandók és kiirtottak listájára kerül e társadalomban – a túlélés nevében.[6]
XIV.
Az, hogy a COVID-19 járvány tőkés-primitív „gyógyítása”, azaz tömegek karanténba zárása, ekképp a termelés és fogyasztás felfüggesztése, korlátozása a tőkefelhalmozás bénulását eredményezte, az meg „gazdasági” válsággá lett, ahhoz vezetett, hogy a tőkés (gazdasági) válságot egyszerűen a járványra kenik. Holott, mint írva volt, maga a járvány sem egy „külső” ok, hanem tőketermék; és maga a válság sem egy alkalmi véletlen, hanem a tőkefelhalmozás létezési módja.
A gond itt is abban van, hogy az anyagi javak termelése tőke termeléseként történik. Ezért a termelés zavara nem pusztán „technikai-szervezési”, netán hibás/ostoba döntési kérdés. Hanem, akár csak a felsoroltak, a tőkefelhalmozásból tőkefelhalmozássá levés kérdése. Ha az élethez kellő anyagi javak termelése olyan társadalmi viszonyok közt történne, hogy ne legyenek többek, mint élethez kellő, egyszerű eszközök, akkor a termelés felfüggesztése, tartalékok elosztása, termelés újraindítása, netán a termelés más zavarai valóban nem lehetnének többek, mint technikai-szervezési kérdések, amikkel kapcsolatban közönséges hibákat is el lehet követni. De a tőke világa nem ez. Ezért a termelés felfüggesztésének és újraindításának kérdései itt a tőke válságának kérdéseivé lesznek szükségképp, ami a mélyebbnél is mélyebbre ránt, kapitalista részről a kapitalista társadalmi válság teljessé tételéhez hozzájárulva ekképp.
Maga a „szokványos” válság, vagyis a termelőerők fejlettségéből következő krónikus tőke-túltermelési válság újabb felvonását már 2019-ben prognosztizálta számos befektető, (polgári) közgazdász, politikus.[7] Az „új 2008” kitörését 2020-2021-re tették; ám ellene nem tettek semmi olyat, amit „new new deal”-ként lehetne értékelni. Mondjuk az is igaz, hogy a burzsoázia és technikusai nem is tehettek semmi olyat, ami a kapitalizmus alapvető ellentmondásait felszámolta volna. Azt, hogy „munkaalapú” társadalomként az a kényszerű fejlődése, hogy a profitért magát az eleven munkát kapcsolja ki a termelésből, az állandó tőkerész abszolút és relatív növelésével a változó tőkerésszel szemben, a csökkenő profitráta tendenciáját[8] erősítve, vagyis a tőkefelhalmozás lehetőit csökkentve ezzel. A „reálszféra” lehetőinek szűkítése új „területek” tőkésítését követeli; ez pedig, mivel a reálszférán „túli” területekről lehet szó, a financializációt, a spekulációt erősítette, és tette a tőkefelhalmozás elsődlegesnek tetsző fenntartójává. E szféra megrendszabályozása viszont azt jelentené, hogy a reálszféra lehetőinek beszűkülése, a tőke kicsapódása a spekuláció különböző formáivá a válságot elkerülendő egyre nehézkesebbé válik, hogy a spekuláció éltette reálszféra (lásd például a katonai-ipari hitelkomplexumokat) a spekuláció lehetőinek beszűkülésével még lehetetlenebb helyzetbe kerül, hogy a válság-megelőző szabályozás maga a válság kiváltójává válik. Ám az is gond, hogy a tőke a saját lényegéből fakadó és fejlődő nemzetközisége, társadalmisága a szabályozás lehetőit szűkíti, mivel a „reálszféra” és a „spekuláció” tőkéi nagyobbak lettek a kontinensnyi államoknál is; azaz ők, a végtelen és lehetetlen igényűek szabályozzák immár azokat, akik úgy-ahogy fékeznék őket, nem pedig fordítva. Sőt. Pont az efféle szabályozás révén, állammonopolista kapitalizmusként fejlődtek ekkora hatalmakká, transznacionális monopolkapitalizmussá. Így nincs megállás: monopolista konkurenciaharcok révén folytatni a tőketúltermelést, minden lehetőn túl, majd összeomlani. A tőkés termelőerők és termelési viszonyok dialektikáját nem lehet se állami bürokráciával, se reformpolitikával, se tőkés „think-tank” igazgatótanácsokon hozott döntésekkel felszámolni. Fordítva: maga e dialektika követeli a kapitalizmus felszámolását, meghaladva tagadását.
XV.
Ezt a robbanásveszélyes helyzetet a munka termelékenységének a növelése okozta a tőkefelhalmozásért, a profitért; vagyis a tőkés termelékenység, a tőkés technikai fejlődés társadalmisága.
A vírus és járvány oka pedig az a társadalmiság, amit a tőkeviszony, annak technikai fejlődése, termelékenysége hozott létre.
A mostani „gazdasági” válság kiváltója az, hogy a tőkés társadalmiság – egyéni-magánfelhalmozás ellentmondása lett válsággá, hogy e társadalmiság, elnyelve a világot a vírusait is szétterjeszti magában, mert a tőkés viszonyok adta és e viszonyokat fenntartó egyéni-magánfelhalmozás érdekei, személyiségszocializációi, kényszerei lehetetlenné teszik a járványok megelőzését. Így a tőkés termelőerők és termelési viszonyok ellentmondásának válsággá levő, járványként termelést bénító mozzanata, a „társadalmi termelés – egyéni-magánfelhalmozás” ellentétének fejlődése mintegy „beelőzte” a másik mozzanatot, a „tőke eleven munkamennyiség-szükséglete a kizsákmányolásért – az eleven munkaerő termelékenység stb. emelésének révén való kikapcsolása a kizsákmányolásért” ellentmondását, annak fejlődését. Így a krónikus tőketúltermelést nem a tőke termelésként létrejövő profitcsökkenése okozta elsősorban, hanem magának a termelésnek és fogyasztásnak a megbénítása, a termelés és fogyasztásnak a hiányából fakadó profitcsökkenés. Ez (is) a financializáció felpörgését jelenti, mivel, bár a reálszféra nem lök ki magából annyi visszaforgathatatlan tőkét, mint „normál” üzletmenetnél, de nem is tudja fogadni a korábbi mennyiséget.[9] És aztán a financializáció válságát is, a „reálszférával” együtt, mivel már a járvány előtt érlelődött az új, „tisztán” gazdasági, azaz a tőke önmagán való túlfejlődéséből fakadó (krónikus) tőketúltermelésnek, és ennek financializációként való megoldásának és túlhajtásának hatványozott válsága. Ne felejtsük: a tőke, minden spekulatív játszadozás és fiktív tőkeként végtelen lehetőkkel bírás illúziói ellenére eleven munkamennyiségeken, azok munkatermékein, e munkamennyiségek kizsákmányolásán alapul; ha maga az eleven munka és annak termelése megszűnik, akkor maga a tőke is vele pusztul. Mivé lesz annak hite, hogy a fiktív tőkék és digitalizált pénz-jelek valódi használati értékekké, hatalommá, meglehetősen profán emberi konkrétumokká cserélhetőek munka és munkatermékek termelése nélkül? Semmivé. Ám, mint korábban említve volt: a tőkefelhalmozás termelése bénult meg és omlott össze, nem pedig egyszerűen a termelés; tőkeként a tőkéért kell konkrét anyagi javakat termelni, ennek termelését kell újraindítani. Így az újraindítás a tőkefelhalmozás folytatását, annak összes eszelősségét és visszásságát, az emberi szükségletek tőkefelhalmozás-alkatrészként másodlagosnak hagyását és növekvő mértékben ki nem elégítését, azaz a tőkés társadalom válságának kezelését jelenti. De az a tőke lényegi, kibékíthetetlen ellentétéből, a tőkés termelőerők – termelési viszonyok dialektikus ellentétéből következőleg csak úgy oldható meg a rendszer lényegének fenntartása mellett, hogy még nagyobb tőkés társadalmi katasztrófákat hoznak létre. Amit aztán az osztályharc állásától függően vagy a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek tömegeivel, elsősorban a bérmunkásosztállyal fizetettnek meg, azaz a tőke osztályharca dominál – vagy a bérmunkásság osztályharca teljesedik ki kommunista forradalommá, a kapitalizmus meghaladva tagadásává, és számolja fel a tőke saját viszonyain túlfejlődött és elaggott rendszerét.
Egyszerűen tehát: a válság kirobbantásáért folytatott (nemes) versenyben a tőkés társadalmiság termelékenysége legyőzte a tőkés termelékenység társadalmiságát. És hogy valóban nemes versengésként értékelhessük a dolgot, a győztes a vesztest testvérien felkarolva, egymást tovább erősítve folytatják – azaz veszejtik el a világot. Ez ellen csak kommunista harccá lévő osztályharccal lehet tenni. S a tőke társadalmának válságát progresszíve pont a tőkeellenes lázadások mélyítik el igazán.
XVI.
E lázadások első és leggyengébb megnyilvánulási formája a polgári szolidaritás és annak jótékonykodása; például Magyarországon az egészségügyi munkásoknak tett felajánlások éttermek, taxisok stb. részéről, vagy a maszkok varrása önkéntes munkában stb.[10] Ez az áru-egyenlőség felülírásaként tagadja a tőke rendszerét, ám esetünkben anélkül, hogy az alapvető viszonyokat, a tulajdont, az árut, a tőkét tagadni akarná. Így kétszeresen halálra ítélt: egyrészt más rendszer perspektívája nélkül tartva fenn a tőke rendszerét, e rendszer követelte mentalitással szemben nem tud elméleti-mentális ellenállást kifejteni, és ezért tudatilag az antiszolidaritás álláspontjára kell visszahanyatlania, hogy az áru-tulajdoni viszony követelte, mindenkivel szemben folytatott konkurenciaharcban, azaz mások megsemmisítésében helyt tudjon állni. Illetve, amennyiben ehhez némi szolidaritás is szükségeltetik, például a „leendő” versenytársakkal való összefogáshoz a „már most” versenytársakat legyőzendő, akkor az antiszolidaritás fenntartásának alkatrészévé, azaz képmutatóvá lesz. Másrészt e szolidaritás a „gazdasági életképtelenséget” kísérti, mert a tulajdoni viszonyok által önmagába zártan ad. Mivel nem örökmozgó, ezért kapnia is kell, a munkamegosztás stb. okán; így vagy az adakozás lehetői merülnek ki, vagy a szolidaritás körét kell kibővíteni a tulajdoni elválasztás kárára. Ez utóbbi viszont azt jelentené, hogy egyszerű adakozóból és önkéntesből a társadalmi viszonyok megváltoztatójává, a tulajdon s áruviszonyok tagadójává válna; vagyis túllépne a polgári szolidaritáson, és a tőke meghaladva tagadásának, ezt erősítő, ennek megfelelő szolidaritásnak, önkéntességnek: a kommunista tudatosságnak (erősödő) tendenciáját hordozná.
XVII.
A lázadások reformista, de a polgári szolidaritással szemben osztályharcosabb formája az, amikor a bérmunkásosztály a járvány és karantén következtében megakadó, vagy felfüggesztett termelés „ellenére” követeli a bérét, vagyis azt, hogy a tőke a bérmunka által a béren túl létrehozottból térítsen vissza egy keveset: az állásidőre teljes bért fizessen. E követelések maximuma az, amikor a bérmunkásosztály a bérek kifizetése mellett a járványveszély okán a termelés felfüggesztését is követeli, vagyis karantént és azt fenntartandó a megélhetés biztosítását a járvány megfékezéséért a tőke rövidtávú érdekeivel szemben. Eme „extrém” okból kiváltott „klasszikus” bérharcok párja az, amikor a bémunkásosztály – például a karantén egyik haszonélvezőjénél, az Amazon nevű elektronikus kereskedelmi világelnyeldénél – a munkakörülmények járványügyi szempontból biztonságosabbá tételéért kezd sztrájkba[11]. A tőke számára a „munkakörülmény” nem több, mint profitkérdés; ezt pedig akkor is érvényesítenie kell, ha a járványügyi helyzet a munkakörülmények tőkés módon való biztosítását a munkásság megfertőzésével, a járvány további terjedésével, illetve a munkásság megtizedelésével honorálja. Így tehát a munkásság önvédelemre kényszerül a tőkével szemben, saját osztályáért, bérmunkás osztályként kell fellépnie, ha egyáltalán élni akar. Mármost az a kérdés, hogy megmarad-e pusztán a bérharc és jobb élet és munkakörülmények harcosának, azaz lényegileg nem támadva meg a tőkét, a tulajdont, az államot, nem válik mássá, mint a járványveszély csökkentőjeként az általános-hosszútávú tőkés érdekek bölcsévé és zombijává, mint írva volt korábban – ami egyben a tőke és a tulajdoni viszonyokból fakadó konkurenciaharc fenntartását-újraélesztését jelenti, azaz a tőke osztályharcának ágyútöltelékeként és elnapolt hullájaként létezést; vagy a sztrájkok során szerzett harci tapasztalatok, az osztályharcban (ki)alakuló szolidaritás élménye, valamint annak ismerete, hogy e járvány a tőke rendszerének nem az első és nem is az utolsó tette az emberiség ellen, arra sarkallja, hogy a tőkével és az állammal szemben lényegileg, s ne csak tendenciálisan lépjen fel. És jegyezzük meg: ettől az átváltozástól függ az emberiség sorsa, mivel a tőke rendszerét végső soron csak úgy számolhatjuk fel, ha maga az anyagi javak termelése meghaladva tagadja a tőkés viszonyokat; a tőkét termelő bérmunkásosztály tőkét felszámoló lázadása nélkül a kapitalizmus minden látványos összeomlás, polgárháborús állapot ellenére újjá tudja szervezni magát az emberiség teljes pusztulásáig.[12]
XVIII.
Az „osztályharcos reformizmus” kommunista szempontból progresszívabb, előrébb mutató formája az, amikor az üzemekben a tőkét arra kényszeríti a bérmunkásosztály, hogy magát a termelést változtassa meg a járványügyi helyzet javításáért, nem pedig csak a munkakörülményeket javítsa; olyasmit termeljen, ami a járvány megfékezéséhez szükséges, nem pedig azt, ami „csak” profitot hoz[13]. Ez a korlátolt munkásellenőrzés esete. A tőkés viszonyokat lényegében nem támadják meg, sőt, adott tőke tulajdonosát sem kényszerítik arra, hogy különböző döntéseit a munkássággal egyeztesse, hogy a munkásság nélkül döntést ne hozzon. Ám a tőkét (ideiglenes) profilváltásra kényszerítik. Nem csupán a termelés feltételein belül követelnek járványügyi szempontból biztosabb munkakörülményeket, anélkül, hogy a tőke konkrét döntési mechanizmusába beavatkoznának: a biztosabb munkakörülmények konkrét megvalósítása a tőkére van bízva, az ő döntéseire. Itt viszont, az ideiglenes profilváltás eseténél már többről van szó. A munkásosztály döntéshozóként lép(ne) fel: azt kívánja meghatározni, hogy mit és mennyit termeljenek – bár tőkés módon. De a vállalat életének minden részletére kiterjedő kérdésekben, például HR-kérdésekben, alkalmazás és elbocsátás kérdéseiben, a tőkebarát (kis)főnökök és munkások kiszorításának, illetve a tőkeellenes mozgalmat erősítő radikális-aktivista munkások megtartásának, felvételének kérdéseiben (még) nem lépnek fel döntéshozóként. Ám a kapitalizmus adta történelmi feladat, a kommunizmus szempontjából természetesen az a teendő, hogy a munkásellenőrzés részlegességén és teljességén, fentebb leírt korlátolt verzióján, és a „teljes jogú” változatán is túllépjen a bérmunkásosztály, hogy a társadalmi újratermelés valódi urává váljon. Méghozzá úgy, hogy minden hierarchikus uralom, kizsákmányolás, tulajdoni elválasztás, áruérték-egyenlőség egyenlőtlenségei, ezért és eszerinti termelés, elosztás meghaladva-tagadva megszűnjön. Azaz a tőke, áru, tulajdoni viszonyok kiküszöbölésével a különböző gyárak, termelőegységek, felhasználók, a termelő fogyasztás és a fogyasztó termelés egységei, szereplői a különböző egységek tanácsainak stb. el nem különüléssel és nem-hierarchikus összeszerveződéseivel, adott termelési láncolatban egymás tanácsaiban egymásnak helyet adva hozzák meg döntéseiket.[14] Nem pedig önmagukba zárt tanácsok egyezkedjenek egymással a tulajdoni elválasztást, és áru- tőketermelést restaurálva így; vagy épp egymást konkurenciaharcossá nyomorítva, a termelést és elosztást egymás elleni harc káoszával bénítva központi-állami vezetést hozva létre akár teljes bukásuk, és az ellenforradalom szervezettsége révén, akár a forradalmi(nak tűnő) pragmatizmus, az „elért eredmények védelme” nevében. Azaz vagy a kapitalizmust meghaladó társadalmiság jön létre, vagy, mint minden más esetben, a progresszió, sőt a forradalom hanyatlik vissza kapitalista társadalmisággá, annak összes, meglehetően véres és jövőtlen következményével. És ugyanez áll példánk korlátolt munkásellenőrzésére is: amennyiben a kommunista tendencia csak tendencia marad a korlátolt munkásellenőrzés progresszivitásán belül, ha nem válik olyan konfliktussá a tőke-bérmunka között, ami a kommunista dinamikát erősíti, akkor vagy egyszerűen elhal az ügy, és minden marad a régiben; vagy tőkés ésszerűségként az állam, mint jó és belátó atya rendeli el a közjó érdekében adott gyár termelésének fenntartását és/vagy átalakítását a járványügyi helyzetnek megfelelően. Azaz a tőkés társadalom agóniájának és jövőtlen nyomorúságának meghosszabbítását minimum azzal, hogy az osztályharc kommunista harccá változtatásának egyik lehetséges színterét szín- és tértelenné ésszerűsítik az állam és tőke „igazán hasznos”: esztelen-korlátolt urai.
XIX.
Az „osztályharcos reformizmus” végkifejlete önnön meghaladásának a megkísértése/megvalósítása: a termelőeszközök, földek, üzemek, gyárak elfoglalása a tőkétől, államtól. Ám itt két kérdés adódik. Az egyik kérdés az, hogy a tőke, állam stb. által a saját hasznáért és hatalmáért üzemben tartott, aktív termelőeszköz elfoglalásáról van-e szó – vagy pedig a tőke által bezárni kívánt vagy már bezárt üzemről, parlagon hagyott földről. A második kérdés pedig az: mi lesz az elfoglalt üzemmel, földdel?
Az első esetben, azaz aktív termelőeszköz elfoglalásának eseténél ugyanis a harc szükségképp kérlelhetetlenebb, mindent a régiben hagyni akaró reformizmusnak a lehető legkevésbé teret hagyó, mivel aktív, működő tőkét s hatalmat támadnak meg közvetlenül. Ez természetesen feltételezi a társadalom forradalommal telítettségét is, mivel ez esetben elengedhetetlen más termelési szektorok munkásainak szolidaritása, hasonlóképp cselekvése, illetve az állam és a tőke gazdaságon kívüli kényszereinek, nyers erejének, rendőrségének, hadseregének, halálbrigádjainak a megtörése, illetve megsemmisítése. „Eleven” tőkét támadnak meg; a tőke és állama ez esetben nem lehetnek se elnézőek, se kegyesen „progresszívak”. Hanem ki akarják irtani őket. Még akkor is, ha a gyár elfoglalása, minden radikalizmusra kényszerítő körülmény ellenére megreked vagy a munkásellenőrzésnél, vagy az önmagába zárt: a többi termelési-fogyasztói egységhez piaci-tulajdoni, áru stb. viszonyként kapcsolódó munkástanácsnál. A tőke és az állam emberei attól nem lesznek boldogabbak, hogy a tőkeviszony, illetve annak alapjai fennmaradnak: saját személyes hasznuk és hatalmuk is lényeges kérdés számukra. És ebből a gyakorlatiasságból kifolyólag nem lehetnek oly babonásak, hogy abban higgyenek: (kvázi) tőkés munkástanáccsá reinkarnálódnak és e viszonyok rabjaiként bírnak majd hatalommal és haszonnal a világ fölött.
A második esetben, a bezárt üzemek kirablásának megakadályozásáért, a termelés újraindításáért, a parlagon hagyott föld megműveléséért folytatott harc a tőke felejtőjének és meddőhányójának újraosztását jelenti, amihez más tőkék, illetve az állam is segítséget nyújthat, a termelés olcsóbbá tételének, szociopolitikai megfontolásoknak, vagy a társadalmi feszültségek csökkentésének okán. Nem véletlen, hogy a tőkés társadalom a második verzióval szemben kevésbé ellenséges; a már elhagyott felhasználásáról van szó, azon az áron, hogy a tőke például a berendezéseket, gépeket stb. nem tudja ócskavasként értékesíteni. Persze, a tőke és az állam problémája az is, hogy szent tulajdonukat akaratuk ellenére elvették tőlük, és ez már önmagában a „társadalmi fegyelem” lazulását, rájuk veszélyes (kommunista) tendenciák megerősödéséhez vezethet. De minél kevésbé erősödhet meg eme tendencia, minél kevésbé terjedhet szét a társadalomban a tőke és állam viszonyainak megváltoztatásának és megszüntetésének gondolata és gyakorlata a parlagon hagyott termelőeszközök elfoglalásával és újraindításával, azaz minél inkább izolálhatóak a termelés újraindításáért elfoglalt termelőeszközök és munkásaik, annál nagyobb az esélye annak, hogy a tőke és az állam inkább integrátorként lép fel, megbízásokat, támogatásokat ad ez esetben. És minél inkább így tehetnek és tesznek, annál nagyobb eséllyel lesz a gyár és földfoglalásból „haladó” szövetkezesítés, a külvilág felé tulajdoni, áru, tőkeviszony fenntartás, belül pedig „progresszívabb”, „felelősségteljesebb”, „emberibb” csoport, illetve közösségi tulajdonlás. S innentől kezdve itt is az a kérdés, mint az önmagába záródó munkástanácsnál, vagy a munkásellenőrzéssé dermedt forradalmi dinamizmusnál, hogy eme viszonyok ellenére mennyire sikerül fenntartani a forradalom gondolatát, mennyire lehetnek segítői, netán hídfőállásai egy új forradalmi hullámnak; illetve mennyire integrálódnak vissza tudatilag, mentálisan is a tőke rendszerébe. Mivel, tetszik vagy sem, de a kapitalizmus felszámolása zárójelbe kerül a részleges szövetkezesítés, illetve a szövetkezesítés részlegessége eseténél; nem terjed ki az egész társadalomra, és nem támadja meg a tulajdoni elválasztást és áruérték összekötést lényegében. Így a tőkétől, annak tudati-mentális világától és válságaitól ezek a szövetkezetek sem mentesíthetik magukat.
XX.
Az eddigi hírek alapján nem mondható, hogy akár a korlátolt munkásellenőrzés – azaz a működő tőkés üzemek termelésének a munkásság kezdeményezésére és felügyelete mellett a járványhelyzetnek megfelelő átalakítása –, vagy akár a parlagon hagyott, akár az aktív termelőeszközök elfoglalása jellemző mozzanata lenne a COVID-19 járvány okozta társadalmi válságnak, e válság proletár harcainak. A korábban megtörtént gyárfoglalások, s ezen belül a tőke által veszni hagyott kisebb üzemek újraindításával létrejött szövetkezetek munkásai, például Argentínában állították át a termelésüket a járványveszély csökkentéséhez szükséges eszközök gyártására[15], és gyakran ehhez állami támogatást igényeltek. Ezeken és néhány elszórt eseten kívül (a General Electric USA, Massachusetts, Lynn-i üzeme; a McDonald’s Saint-Barthélemy-i egysége[16]; illetve a korábban említett Argentin üzemekhez csatlakozó műszaki, illetve felsőoktatási intézmények laboratóriumai, ahol fertőtlenítőszereket állítanak elő stb.) azonban a bérmunkásosztály harcainak a fő célja a biztonságos munkakörülmények, és a termelés során, illetve a karanténban töltött állásidő alatt megélhetést biztosító bérek kivívása. E „munkahelyi” harcok, sztrájkok azonban nem mindig a „hivatalos és törvényes módon” történtek egyrészt: a hivatalos szakszervezeteket és törvényes kereteket figyelmen kívül hagyva robbantak ki, vadsztrájkokként. Azaz a kommunista harccá lehető osztályharc tendenciáját erősítették e munkások (legalább) azzal, hogy nem „felülről” jövő engedélyekre és szervezésre, vagyis a hierarchikus-ágazati, kapitalizmust fenntartó elkülönülések „megoldásaira” vártak, hanem maguk kezdeményeztek a maguk szervezettségében.[17] Ez természetesen a kommunizmus szempontjából csak egy kedvező lépés lehet; s mint kapitalista környezetben, kapitalizmust korrodáló módon, egyben kapitalizmust fenntartó-újratermelő célokért tett lépés, szükségképp ellentmondásokkal terhelt a kommunista perspektíva szempontjából. Ám e lépések nélkül, azok és a kialakult helyzet, ezek lehetőinek elemzése nélkül, mindennek megértése, a szükséges továbblépés nélkül, egyáltalán a kapitalista lehetőkkel szemben a kommunista perspektíva felismerése és megvalósítása, az öntudatra ébredés, a forradalmi szolidaritás kialakulása, a további radikalizálódás nélkül a kapitalizmus felszámolhatatlan, a kommunizmus felépíthetetlen. Másrészt e sztrájkok nem maradtak pusztán az üzemek falain belül; gyakran utcai demonstrációkká, zavargásokká, harcokká lettek.
XXI.
Az utca nagyobb, általánosabb helyszín egy gyárnál, vagy egy mezőgazdasági üzemnél, szállítási egységnél. Ám ez azt is jelenti, hogy az utca, mint harctér nem csak a bérmunkásosztály vs. tőkésosztály közvetlen összeütközéseinek lehet az egyik terepe. Más társadalmi rétegeknek, vagy épp az uralkodó osztályon belüli harcok számára is szolgálhat eszközül érdekeik „nem hivatalos/rendkívüli/nem legális” kifejezéséhez, érvényesítéséhez. Az általános tér lehetői pedig utóbbi csoportok és frakciók által kihasználhatóak; például, mivel a tőke nem szükségképp van megtámadva közvetlenül az utcán, ezért a követelések és célok is könnyebben lehetnek mintha-tőkeellenesek, sőt, olyan általánosságokkal bíróak, hogy a kizsákmányoltakat, kisemmizetteket, alávetetteket csatlakozásra ösztönözze, majd az egyik tőkefrakció kihasználja őket a másik ellen. Lásd például a demokratikus követelésekké oldott bérmunka-érdekeket, a demokratikus kormányzástól várt munkásvédelmi, jóléti, hatalom-megosztási intézkedések naiv reményeit és aztán elsikkasztásukat. Amennyiben a tőke közvetlen megtámadásának hiányát nem „pótolja” a gyakorlattá lehető kommunista, vagy annak tendenciáját hordozó elmélet, mentalitás, gondolatvilág, akkor a helyszín gyakorlati lehetői és az elmélet polgári-kapitalista fertőzésekkel szembeni védtelensége a kapitalista politikának való alárendelődést és annak gyakorlatát eredményezi.
Az utcai harcokkal szemben az üzemen belüli harc koncentráltabb, szükségképp adott tőke ellen zajlik, szükségképp magában hordozza a tőke elleni fellépést, akkor is, ha például „üzemen kívüli” és tőkével nem ellenséges okból lépnek sztrájkba, mondjuk demokratikus követelésekért, kormányzati személycserékért. Az utca ezt csak akkor „teljesíti”, ha nem pusztán tüntetésről, akár véres összecsapásokról van szó. Hanem a tulajdon úgy megvalósított tagadásáról, hogy az nem csak újra tulajdont hozzon létre. Azaz nem gengszterként, meg oligarchaként osztják újra a tulajdont, hanem a tőke tulajdonát teszik a lehető legtöbb alávetett, kizsákmányolt, kisemmizett számára elérhetővé („proletár bevásárlások”) az utcai harcok során. Ám az utca, bár radikálisabbnak tetszik az üzemi sztrájknál ez esetben, mégis kevesebb nála. Mert az utcai harc nem a tőke termelésének, hanem főként értékesítésének helyeit tudja ekképp megtámadni, a kapitalista termelés (vég)termékeinek egy részét, azok elosztását teszik kommunistává a kapitalizmus és tőke forrását, annak termelőeszközeit érintetlenül hagyva. Illetve e „bevásárlások” inkább alkalmiak, nem követel(het)nek oly rendszerességet és szerveződést, mint egy elfoglalt üzem újraindítása – amivé egy „reformista” sztrájk, kedvező körülmények közt kifejlődhet. Épp ezért kell az utcai harcnak „felzárkóznia”; ahogy az üzem elfoglalása e sztrájkok „minőségi maximuma”, úgy az utcai harcnak „maradó” utcai harcoké az összecsapások kiterjedésén és intenzitásán, mennyiségi növekedésén, valamint a proletár bevásárlások sajátos részlegességén túl a mennyiséget pótló-erősítő minőségi ugrás, a szállítási útvonalak tudatos blokádja, a tőkés újratermelés megbénítása.
Persze mondható, hogy az utcai harcok az állam és a tőke „törvényes” rendjét támadják meg, és ezzel már önmagában a rendszerellenesség tendenciáját hordozzák, már a legbékésebb tüntetések esetében is. De pont arról van szó, amikor az utcai harcok csak annyiban használják ki a COVID-19 járványveszély csökkentésének érdekében hordandó maszk tőke-vírus elleni védelmét, azaz a rendőrség általi beazonosíthatatlanságot, hogy csak a tüntetés és összecsapás keltette zűrzavarig jutnak; hogy ez néhány utcára, negyedre lokalizálható; hogy a tőke tagadása proletár bevásárlásokként („fosztogatásként”) nem történik meg, vagy pillanatnyi fellángolásként egyszerű rablássá csillapodik le; illetve, a fogyasztáson túl a tőke termelése se lesz annyiban tagadva, hogy teljesen vagy részben megbénítják azt („blokád”). A tőkefelhalmozás számára az utcai zűrzavar külsődleges, míg nem veszélyezteti a „befektetéseit”, az üzemeit; vagy épp ki is használhatja azokat, a katonai-rendőri megrendelésektől, a biztonság-ipar felfuttatásától kezdve a különböző, számára kedvező politikai átrendeződésekig. Szemben a sztrájkkal, ami már önmagában, a legnyomorúbb módján és célokért is támadja a tőkefelhalmozást, adott termelés leállításával a tőkefelhalmozás adott részét bénítva, egyben a helyzetet az üzem és a termelés átvételének perspektívájával „súlyosbítva”; illetve, amennyiben a termelési láncolat csomópontjában áll meg az élet, akkor akár az egészet megbénítva-fenyegetve – lásd például a kulcsiparágak, például a szállítás megbénítását. Vagy épp a tőkés rend s hierarchiák tőke számára aggasztó lehetőit, a világ új „műhelyeinek”, Indiának, Kínának proletár-kommunista üzemi harcait.[18]
Az utcai harc a nagyobb és univerzálisabb tér miatt eleve komoly szervezettséget követel, az pedig politikai öntudatot – például az ellenfél kínálta/kiprovokálta összeütközés konkrét helye és ideje az ellenfél lépéselőnyét jelent(het)i, illetve a résztvevők esetleges heterogenitása osztály és/vagy politikai szempontból, a kapitalista politikának kedvezhet. Nem beszélve azokról a szervezésben például a tőke és az állam támogatásának, elfogadásának, a „régi, bevett, működő”, azaz a fennálló tehetetlenségi erejének köszönhetően jóval előbbre tartó csoportokról, kapitalista politikai pártokról, akik az utca általánosságát, nyitottságát, a tömegek politikai iskolázatlanságát, tudatlanságát, szervezetlenségét kihasználva formát és tartalmat adhatnak az utcai harcoknak – a tőkés rendszernek megfeleltetve őket teljesen.
XXII.
Természetesen itt nem egyszerűen arról van szó, hogy az üzemi sztrájk – minden; az utcai harc – semmi. A kommunista tendenciájú proletár harc egyrészt nem nélkülözheti az utcai küzdelmeket, mint ahogy az utcai harc sem győzhet az üzemeken belüli harcok győzelme nélkül. Ahogy a gyár és a föld is, úgy az utca is a kapitalizmusé. Ahogy az ideológiai-elméleti-mentális dominanciáját meg kell szüntetni, úgy a termelést is el kell venni a tőkétől, úgy a gazdaságon kívüli kényszerek használatától is meg kell fosztani, le kell kötni, blokkolni kell a tőke erőit, az állam stb. helyett a kommunista erőknek kell ellenük és helyettük átvenni a terepet, hogy ne lehessen felhasználni a tőke erőit az üzemi harcok ellen. Mindent el kell venni tőle, mert bármi marad neki, azt felhasználja önmaga újratermeléséhez, restaurációjához, torz végtelenéhez az általa torz végessé nyomorított világban.
Másrészt a proletár tendenciájú kommunista harc nem mindig tud megjelenni másként, csak utcai harcként – lásd például a munka-, vagy földnélküliek küzdelmeit, lázadásait. Amennyiben e társadalmi mozgások nem tudnak összekapcsolódni (egyelőre) az üzemek harcaival, akkor az utcai harcoknak kell kiteljesedniük, mind mennyiségben, azaz térben, mind minőségben, azaz a tüntetésektől a blokádig. Ahogy az üzemi harcok során kialakuló szolidaritásnak kommunista tudatossággá kell válnia, különben a tőke visszavesz és visszavet minden eredményt s progressziót, úgy ez az utcai harcokra is áll. Ezért a feladat végül: a két terület összekapcsolása; a két területen a lehető legnagyobb, és lehetőleg egymásra ható, egymást gerjesztő kiteljesedés: a gyárak és a föld elfoglalása, kommunista viszonyokként meg- és összeszervezésük, a fegyveres utcai harcokkal, azok erőivel való szerves egységben, egymást támogatva, védve a kapitalista rend mindennemű támadásaival, restaurációs kísérleteivel szemben. A tőke: a holt eleven ereje. És az erőn kívül nem ért más nyelvet.
XXIII.
Ahogy az üzemi harcok kapcsán a COVID-19 járvány és válsága inkább a reformizmusnak adott extrém formákat, és utcai kiteljesedést – sztrájkból tüntetés a (járvány)biztosabb munkakörülményekért, a megélhetésért –, úgy az utcai harcokra is a munkásvédelmi-jóléti reformizmus, demokratizmus megnyilvánulása a jellemző eddig a világ öt kontinensén – jobb esetben extrém és túlhevített formákban. Például Dél-Amerikában a korábbi demokratikus-jóléti mederbe terelt-hagyott szociális lázadások folyamatait bénította meg a járvány és karantén, majd az egészségügy és társadalmi újratermelés bénulásával erősödtek-erősödnek fel újra. E harcok a komoly munkásmozgalmi-forradalmi múlt miatt, valamint a demokratikus-szocialista, azaz tőkereformer projektek csődje miatt nem csak a tőke nyílt(abb), katonai stb. dikatúráit eredményezhetik (újra), hanem e lázadásokat is radikalizálhatják.[19] „Észak” pedig ezidáig – ha másért nem, a meglepetés okán – a leglátványosabb harcokat termelte ki: az USA-ban, a tőke érlelődő válságának, ennek COVID-19 nevű gyorsítószerének, a világuralmi ambíciók csődjének, a kapitalista múltat elfojtó és jelenét elnyomó ideológiák elinflálódásának, a társadalom megvesztegetéséhez szükséges eszköztárak kimerülésének, a reménytelen helyzet reménytelenül ostoba és aljas vezetést kitermelő szükségszerűségének következtében. Ám a „George Floyd lázadás” harcai elsősorban az utcára korlátozódtak, erőteljes demokratikus-antirasszista súlyozással, a rendőrségi túlkapások megfékezésének államot fenntartó, így rendőrségét és túlkapásait is fenntartó óhajával, a jelen kapitalista fenntartása mellett a kapitalista múlt némi és részleges kiigazításával (szimbólumok elleni harc, anélkül, hogy a nem-szimbolikus harcokat katalizálnák, sőt, inkább utóbbiakat pótolva-halasztva). Nagy blokádok, tudatos politikai tettként nem jöttek létre. Hanem az utcai összecsapások mennyiségi nagysága bénított csak meg egy-egy területet, a „proletár bevásárlások” tendenciáival és valóságával. Létrejött néhány ún. „anarchista” enklávé egy-egy kerületen belül. Amik viszont csak az állam rendőrségét szorították ki legfeljebb, nem az állam és tőkeviszonyok lényegét váltották fel azokat meghaladva-tagadó társadalmiság viszonyaival. Úgy tűnik, hogy a társadalmi erjedés folyamata mostanra inkább lappangóvá vált. De attól még a kapitalizmus reménytelensége, növekvő működésképtelensége maradt; és tömegek kezdenek a fennálló helyett másféle társadalmiság progresszivitásában gondolkodni. Az eddigi progresszivitás önmaga meghaladásává válhat. És a kapitalisták e rémálma se rossz: az USA, mint a kommunista forradalom harci terepe.[20]
A kapitalista válság forró pontjai közt még megemlítendő Belorusszia, ahol a COVID-19 állami kezeletlensége, valamint a járvány kapitalista kezelése által gerjesztett világválság egyrészt az uralkodó osztályon belüli bomláshoz vezetett, másrészt az elnyomottak, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeit sarkallta lázadásra. E gyúelegyben a szikra a fennálló rezsim – korábban már párszor bevált – azon kísérlete volt, hogy elcsalt választásokkal szerezzen legitimációt és jogot önmaga fennmaradásához. Mivel e rendszer elsősorban az állami tulajdonban folytatott tőkefelhalmozásra, nem pedig oligarchikus személyi összefonódással államilag finanszírozott magántőke felhalmozásra épül, ezért a válság finanszírozását az állami oligarchák az állami tulajdon (és önmaguk) magánosításának útján is megvalósíthatják; és ehhez a régivel szembeni faltörő kos szerepét a liberalizáció és demokratizálás ideológiái, általa ki- és felhasznált tömegek játsz(hat)ják el. Ehhez járul még a tőkék és államok nemzetközi hierachikus tömbjei közt dúló konkurenciaharc, ami a világválság hatására szükségképp fel kell, hogy lángoljon, a tőke torz végtelenének igényétől, meg annak egyre súlyosabb válságaitól hajtva a világháborút is megkockáztatva előbb-utóbb. Belorusszia, mint a szovjet belterületből afféle orosz „ütközőállammá” konkurálódó esetében ez a „kényszerű” magánosítással kapcsolódik-kapcsolódhat össze: az „orosz” hierarchia helyett az „EU” vagy „USA” fémjelezte, vagy más hierarchiák téphetnek le egy-egy darabot a tőkés termelőeszközökből, piacból, stratégiai területekből egy-egy „magán” oligarcha vagy épp a belőlük alakítandó „új” állam révén, azt maguk alá rendelve, ekképp „védelmet” biztosítva. Ám ezt a régi módon élni nem akaró tömegeknek kell(ene) kivívniuk az uralkodó osztály a, frakciójának megfelelve b,-vel szemben. Az utcai harcok brutalitásának árát már fizettetik is velük; de a „demokráciáért” folytatott utcai harc itt üzemi sztrájkokkal is párosul. A kérdés az, hogy az üzemi sztrájkok révén a bérmunkásosztály, az utcai harcok komoly nyomatékaként képes-e felismerni önnön erejét, érdekeit, kialakul-e a tőkeellenes szolidaritás (kommunista) tendenciája az üzemi harcok során; illetve, mindebből következőleg megjelenhet-e így az utcai harcokban is, fékezve legalább a tömegek ágyútöltelékké változtatását a tőkés konkurenciaharcban. És kérdés az is, hogy a demokratikus harcok bukása vagy győzelme után fennmaradhat-e e szolidaritás élménye, gyakorlata, fejlődése; vagy a kapitalizmus válságkezelése féktelenül tombolhat nyílt diktatúraként, vagy épp állam és tőkefrakciók közti (polgár)háborúként – mint például Ukrajnában.[21]
*
Hogyan és mit tehetne jobban a tőke és rendszere? Akik még mindig nem tudnak jobbat elképzelni e rémálomnál, azok számára ez egy jó, megfontolandó kérdés lehet. Mi inkább bűnös naivitásnak gondoljuk azt, hogy amikor a tőke, az állam, a tulajdon, az áru viszonyai közt fejlesztett és a tőke torz-végtelen igényétől hajtva e viszonyok ellenére szükségképp túlfejlesztett termelékenység, társadalmiság, nemzetköziség növekvő működésképtelenséget, rendszer által feloldhatatlan ellentmondásokat okoz, amit egyre abszurdabb és gyilkosabb módon kénytelen kezelni, akkor (még mindig) azon elmélkedjünk, hogy hogyan lehetne javítani a javíthatatlant, meg élhetőbbé tenni a koncentrációs táborok hálózataivá lett világot. Elég időt és életet rabolt már el ez a rendszer ahhoz, hogy ne várjunk arra, milyen új poklot szabadít ránk a „saját érdekünkben” a teljes kipusztításunkig. Tehát a kérdésre, hogy mégis mit tehetne jobban és másként a tőke és rendszere, az a válaszunk, hogy semmit. A kapitalizmus meghaladva-tagadása kell, a társadalmiság, nemzetköziség, termelékenység olyan viszonyai, ahol előbbiek nem válnak rombolóerőkké: kommunista társadalmiság szabad személyiségfejlődése, ennek forradalma. Nem feladatunk tehát a tőke rendszerének javítgatása, vagy épp jó tanácsokkal való segítése. Akármit tesz, azt a saját érdekében teszi; és akármit tesz, azt az emberiség jövője szempontjából rosszul fogja tenni. A tőke rendszere már kitermelt két világháborút, megszámlálhatatlan tömeggyilkosságot, belső és külső gyarmatosítások rémtetteit, hozzá a „békés” mindennapok pusztítását és pusztulását; egy vírus, ami teljesen elszabadítva „csak” 40 millió halálos áldozattal járna közvetlenül, e rendszer számára valójában nem tétel. Egyrészt, mert az egyévi halálesetek száma a világon kb. 60 millió ember; másrészt, mert a tőke rendszere tőkét becsül, nem pedig életet vagy halált. Ha a karanténnal létrejött csőd nagyobb kockázatot jelent a tőkerendszer fenntartásának szempontjából, mint a plusz hullahegyek keltette legitimációs válság – és ama plusz egyben a tőke számára azzal a haszonnal is járhat, hogy megszabadul a „gazdaságilag életképtelenek” tömegeitől, megmentve a nyugdíj és társadalombiztosítási alapokat a „túlfizetésektől” és csődöktől –, és ehhez a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávettettek tömegei is asszisztálnak a „más rendszer vagy nem lehetséges, vagy csak rosszabb lehet” korlátolt gondolatvilágával, a tőkebarát „kisebbik rossz” hamistudatot és kapitalizmust fenntartó politikájával, az „ingyenélőket ne tartsanak el az én munkámból” tisztes polgári kannibalizmusával, akkor a járvány elszabadítása fog előbb-utóbb polgárjogot nyerni.[22]
Ha már börtönné lett a világ, és ennek traumáját rendszer-, azaz traumafenntartó módon lehet (kell) enyhíteni, akkor naná, hogy tőkésítve is lesz, annak összes bárgyúságával: https://www.balconystories.tv
Persze a kábítószer és gyógyszeripar (lassítók és nyugtatók), a pszichiáter és antipszichiáter ipar (szcientológiai egyház pl.) úgyszintén ide sorolandóak, csak a bárgyúságuk csöppet metszőbb, és adott esetben jóval több brutalitással terhelt, mint a polgárkák által készített reklámszerűen könnyed, állítólagosan idegnyugtató polgárkamesék tőkésítése.
https://index.hu/gazdasag/defacto/2020/04/26/kinaban_mar_meg_is_mertek_hogyan_hat_a_tavmunka_a_termelekenysegre/ ; https://g7.hu/elet/20200806/kozel-egy-oraval-meghosszabbitotta-a-jarvany-a-munkanapot/
https://en.wikipedia.org/wiki/2020_United_States_anti-lockdown_protests
https://ajtk.hu/hu/kutatas/kutatoi-blog/a-majdnem-sikeres-szingapuri-jarvanykezeles
https://444.hu/2020/05/14/mintha-bealdoztuk-volna-az-idoseket-most-meg-nem-tudjuk-kit-hibaztassunk ; https://feverstruggle.net/2020/06/03/lets-prevent-the-corona-catastrophe-in-elderly-care-homes-the-state-cannot-and-does-not-want-to-do-it
A kórházi beteg helyére másik beteget, az elsőt meg a halálba (ágyfel)szabadító magyarországi gyakorlatról, ami egyben a „veszélyhelyzet”-tel indokolt/leplezett tőkés egészségügyi reform (egyik) autentikus példája:
https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200423/kiderult-a-koronavirus-miatti-korhazi-agyszamcsokkentes-valodi-hattere-427870 ; https://nepszava.hu/3074388_agyfelszabaditas-sulyos-aldozatokkal ; https://merce.hu/2020/04/23/index-agyfelszabaditas-miatt-kuldtek-haza-a-beteg-ferfit-aki-fel-nappal-kesobb-meghalt/
https://www.napi.hu/magyar_gazdasag/matolcsy-orban-kina-jegybank.673026.html ; https://tozsdeikereskedes.hu/valoban-kozeleg-az-ujabb-gazdasagi-valsag/ ; https://index.hu/gazdasag/2019/02/07/nem_marad_semmilyen_eszkozunk_ha_jon_a_gazdasagi_valsag/
https://ujegyenloseg.hu/valsagok-5-a-marxianus-valsagelmeletek/ ; https://thenextrecession.wordpress.com/2020/07/25/a-world-rate-of-profit-a-new-approach/
https://www.portfolio.hu/uzlet/20200804/ilyen-meg-nem-volt-2000-dollar-fole-emelkedett-az-arany-arfolyama-443634 ; https://thenextrecession.wordpress.com/2020/06/29/deficits-debt-and-deflation-after-the-pandemic/ ; https://thenextrecession.wordpress.com/2020/06/16/the-deficit-myth/
https://forbes.hu/uzlet/sztrajkkal-akarjak-jobb-belatasra-birni-a-vilag-legvagyonosabb-emberet-a-dolgozoi/ ; https://libcom.org/blog/class-struggle-time-coronavirus-incomplete-chronicle-events-16-21-march-23032020 ; https://en.wikipedia.org/wiki/2020_United_States_essential_workers_general_strike ; https://merce.hu/2020/04/04/vadsztrajkok-tuntetesek-a-jarvany-a-dolgozoi-onszervezodes-es-kiallas-megerosodeset-hozta/
Természetesen sztrájkot nem csak a gyár-, mezőgazdaság-, egészségügy-ipar stb. munkássága folytatott és folytat. A kapitalizmus kapitalista módon kezelt ellentmondásainak egyik megnyilvánulási formájánál, a bűn-, és a büntetés végrehajtás-ipar termelési egységeinél, a börtönökben is kirobbantak (éhség)sztrájkok, lázadások. A tőke ellentmondásainak tőkés megoldásainál, ezen belül a börtön nevű intézményénél (is) jelentkezik az, hogy a tőke rendszerében nincs és nem is lehet jó megoldás; a tőke számára saját ellentmondásai megoldhatatlanok. Esetünkben ez úgy jelentkezik, hogy vagy maga a fogva tartás rontja a járványügyi helyzetet; vagy fordítva, a járványügyi helyzet kezelése teszi elviselhetetlenné a fogva tartás körülményeit. Mindkettő pedig sztrájkokat, lázadásokat kell, hogy kiváltson, mutatva: a tőke rendszere az eszelősség rendszere, el kell törölni.
https://www.ydr.com/story/news/crime/2020/03/29/immigrants-york-county-prison-hunger-strike-amid-coronavirus/2935640001/ ; http://www.yeryuzupostasi.org/2020/03/17/brezilyada-hapishanelerde-koronavirus-isyani-1350-mahpus-firar-etti ; https://news.un.org/en/story/2020/05/1063292 ; https://www.theguardian.com/world/2020/may/16/latin-america-prisons-covid-19-riots .
Az oktatás-ipar sem mentes természetesen a tőkés társadalmi viszonyoktól és azok következményeitől. Vagy a „hagyományos”, „analóg” módon tartják nyitva az iskolákat és ezzel a járványveszélyt növelik; vagy karantén-oktatást vezetnek be. Amelynek plusz terheit egyrészt a bérmunkásokra, tanárokra hárítják; másrészt a diákokra: az online-oktatás eszközeinek beszerzési-fenntartási költségeit például. És azok a diákok, akik a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávettetek anyagi lehetőit bírják csak, azok számára az „e-tandíj plusz”, vagyis az eszközök stb. beszerzése gyakran megfizethetetlen. Mindez, mint minden más esetben, szintén sztrájkokhoz, lázadásokhoz, egyetemfoglalásokhoz vezet; vagy a reménytelen szegénységbe pusztuláshoz, pauperizációhoz, rabszolgasághoz. Illetve a tőkés tudásfelhalmozás „klasszikus” oktatás-ipara elleni lázadásokat új formákba önti:
https://merce.hu/2020/04/21/szamitogep-es-internet-hianyaban-gyerekek-tizezrei-nem-fernek-hozza-a-digitalis-oktatashoz/ ; https://en.wikipedia.org/wiki/Strikes_during_the_COVID-19_pandemic#University_strikes ; https://feverstruggle.net/2020/06/06/new-types-of-school-sabotage-in-distance-education
E lázadásokkal, sztrájkokkal pedig ugyanaz a helyzet, mint a bérmunkásosztály üzemi stb. sztrájkjainál, lázadásainál: a tőke rendszerére adott kényszerű válaszként lényegileg ugyanolyan lehetőkkel, kényszerekkel és perspektívákkal bír, mint az utóbbiak. A feladat, bár más helyszínen, más formákban, de ugyanaz: a kapitalizmus meghaladva tagadásáért folytatott kommunista harc szintjére radikalizálódni, a különböző helyszínek szétforgácsolt harcait kommunista harccá egyesíteni.
https://www.vice.com/en_ca/article/y3mjxg/general-electric-workers-walk-off-the-job-demand-to-make-ventilators ; https://www.leftvoice.org/the-world-needs-ventilators-general-electric-workers-want-to-make-them ;
Mi ehhez (RH) elengedhetetlennek tartjuk egy olyan szervezet, a Kommunista Párt kialakulását-kialakítását, ami a kommunista társadalmiság elméleti meghatározottságának megfelelve annak gyakorlati hordozójaként áll ellent a tőkének, annak szervezettségének, nagy múlttal rendelkező hatalmának, társadalmának, szokásainak, mindennek elméleti és gyakorlati eleven erejének. A Kommunista Párt történelmi dinamizmusokban, amennyire csak lehet, kialakuló-alakulható „kommunista társadalmi prototípusként”, „kommunista előtársadalomként” – ami egyben a történelmi dinamizmusok alakításának feladatát is jelenti – tagadja a polgári, illetve bolsevik-szocdem szervezeti felépítést, a nemzeti, illetve hierarchikus szervezettséget és elkülönülést; nem uralhatja parancsnokként, majd államként a proletariátus harcait. Hanem a tőkét, az államot, a tulajdont, az áruértéket meghaladva tagadó társadalommá összeszerveződés alapjaként nyitott az elméleti/gyakorlati progresszió forradalmasítására, és zárt az ellenforradalmi tendenciák és működések felé. És mint a tanácsokban, harci egységekben stb. részt vevő e szerveződésbe, e szerveződéssé integrálja a proletariátus tömegeit, amivel társadalommá lesz végül, nem pedig pártállammá, vagy nyomorú polgári frakcióvá, az állam nevű rész korlátolt részegységévé. Minderről korábban már írtunk néhány helyen; például Részeg Hajó 2. szám – Vita a „Gondolkodj és Lázadj” csoporttal; Részeg Hajó 4. szám – Az erőszak archeológiája – Pierre Clastres könyvéről; Részeg Hajó – Előszó „Paul Avrich: Kronstadt – 1921 c. könyvéhez”, 23-as jegyzet.
https://feverstruggle.net/2020/04/05/workers-self-managed-enterprises-join-in-in-the-combat-against-covid-19/ ; https://www.pagina12.com.ar/256193-empresas-recuperadas-contra-el-coronavirus ; https://www.baenegocios.com/negocios/Trabajadores-de-empresas-recuperadas-producen-alcohol-en-gel-y-barbijos-20200326-0012.html ; https://www.leftvoice.org/workers-control-against-the-pandemic
https://www.vice.com/en_ca/article/y3mjxg/general-electric-workers-walk-off-the-job-demand-to-make-ventilators ; https://www.leftvoice.org/the-world-needs-ventilators-general-electric-workers-want-to-make-them ; https://www.leftvoice.org/workers-in-france-take-over-mcdonalds-to-distribute-food ;
https://libcom.org/blog/class-struggle-time-coronavirus-incomplete-chronicle-events-16-21-march-23032020 ; https://merce.hu/2020/04/04/vadsztrajkok-tuntetesek-a-jarvany-a-dolgozoi-onszervezodes-es-kiallas-megerosodeset-hozta/
Lásd pl.: Rob Lyon: Kína, Tibet és a világgazdaság. Eszmélet 78. szám. http://www.eszmelet.hu/rob_lyon-kina-tibet-es-a-vilaggazdasag
Coronavirus: ¿qué pasó con los estallidos sociales que sacudían América del Sur antes de la pandemia de covid-19? – BBC News Mundo. https://www.bbc.com/mundo/noticias-america-latina-53181485 ; Tilos Rádió – Forr a világ. Koronavírus és osztályharc 2. https://archive.tilos.hu/cache/tilos-20200416-130342-140110.mp3
Illetve az egész vírus kérdéskörhöz az első rész: https://tilos.hu/episode/forr-a-vilag/2020/03/19 ; https://archive.tilos.hu/cache/tilos-20200319-130456-135650.mp3 ; valamint néhány írás: https://aszem.info/2020/03/panik-helyett-gondolat-nehany-szempont-a-koronavirus-altal-eloidezett-valsag-ertelmezesehez/ ; https://aszem.info/2020/03/nem-szuszog-nem-mozog-helyt-all-a-valsag-es-a-karanten-tokesitese/ ; merce.hu › author › losoncz-alpar
Tilos Rádió – Forr a világ. USA – Kapitalizmus és rasszizmus. https://archive.tilos.hu/cache/tilos-20200709-130453-140000.mp3 ; ezen kívül számos cikk íródott e témával kapcsolatban a Mércén és másutt. Egyébként e témával kicsit bővebben a „Tézisek a George Floyd lázadásról” című fordítás foglalkozik a Részeg Hajó 12. számában.
https://merce.hu/2020/08/16/a-belarusz-tortenelem-legnagyobb-tuntetese-kezdodott-el-minszkben-lukasenka-hatalma-ellen-percrol-percre-a-mercen/ ; https://www.civilhetes.net/krausz-tamas-az-allam-es-a-toke-szoritasaban-a-belorusz-helyzetrol ; https://merce.hu/2020/08/19/a-dolgozok-hatalma-a-belarusz-felkelesben/ ;
https://www.youtube.com/watch?v=8m1-qLQ70Zo&feature=share&fbclid=IwAR1tYcz6Nj1CuWfCH23q7eVETrIUVKMaj0qj13dXXlu7qKEV9Bf1EFekboI ; https://www.youtube.com/watch?v=t-xhHIkYWZw ; https://www.mixcloud.com/voroscsilla/forr-a-vil%C3%A1g-14-belarusz/
https://index.hu/techtud/2020/03/28/koronavirus_terjedese_vedekezes_nelkul_40_millio_halott/ ;
https://novekedes.hu/elemzesek/hany-ember-hal-meg-a-vilagon-es-miben
Egyébként úgy tűnik, hogy 2020 szeptemberének Magyarországán épp ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a közbeszédben és gondolkodásban a tisztes polgári kannibalizmus igenlése a betegekkel, öregekkel kapcsolatban még inkább csak lehetőként lappang. Ám az atomkapolgárka személyiségszocializáció és mentalitás (lásd például: Részeg Hajó 9. szám – Az atomizációról; Részeg Hajó 8. szám – A tőke 150 – Friedrich Engels recenziói „Karl Marx: A tőke” c. munkájához a Részeg Hajó előszavával, 1-es jegyzet.), mint a társadalmi önvédelmet és szerveződést el nem képzelhető, meg nem valósítható hamistudat, a járvány első hullámánál annyi védelmet adott, hogy öntudatlan pánikot kiváltva a többségnél, a társadalmi kapcsolatokat amennyire csak lehetett, minimalizálta. Ám az első hullám csillapodásával e mentalitás a „mindent túlélő győztes és elpusztíthatatlan egyetlen” öntudatlan önteltségével ajándékozta meg az őt hordozókat. Vagyis a tömegek, ahogy korábban sem, úgy most sem képesek öntudatos társadalmi ellenállóként megfékezni a járvány fellángolását. S ezt hogyan használják ki az uralkodó osztály nagyszerűbbjei? Ha már a „kórházi reformnál” (lásd 6. jegyzetet) megtették a magukét a maguk módján, gyakorlatilag zéró társadalmi ellenállás mellett, úgy miért ne gondolhatnák a gazdasági romlás és az oligarchák konkurenciaharcának csúcsvezetést és belső osztálybékét veszélyeztető kiéleződésekor (értsd: nincs mit osztani/visszaosztani), hogy a TB-ra, nyugdíjalapra stb. nehezedő nyomást egy kicsit mérsékeljék – azaz a „hasznosabb”, értsd magukra elköltendő, saját köreiken belül békét teremtő, osztogatható pénzek nagyságát növeljék – a „svéd modell”-t a maguk módján „utánzó”, azaz a lezüllesztett intézmények linkségére, mutyizására bízott felemás, „tisztogató” bevezetésével?
(2020. 10. 09.)