PÉNTEK ESTI KÍSÉRTETJÁRÁS; VITAINDÍTÓ – JACQUES CAMETTE

2025. 12. 20.

PÉNTEK ESTI KÍSÉRTETJÁRÁS; VITAINDÍTÓ – JACQUES CAMETTE

Jacques Camatte (1935 – 2025. április 19.) francia író, filozófus, kommunista teoretikus, tagja volt az International Communist Party-nak (ICP – Nemzetközi Kommunista Párt)[1]. A május 68-i események és Bordiga halála (1970) után nézeteit átértékelte, a marxi osztálykoncepciót kritika alá vette.

Jacques Camatte 1935-ben született Plan-de-Cuques-ban, egy rodezi iskolában földrajztanárként dolgozott. Tanári pályafutása alatt gyakran foglalt állást politikai nézeteivel összhangban, és a problémás gyerekeket nem elnyomó fegyelmezéssel, hanem az emberben rejlő együttműködési szellemre épülő módszerekkel próbálta kezelni.

Lányával és unokájával, Franciaországban egy elszigetelt permakultúra farmon élt.

2025. április 19-én, 89–90 éves korában hunyt el.

Politikai tevékenysége

Camatte, már fiatalon bekapcsolódott a radikális politikába, az 50-es évek elején kapcsolatban állt (talán tagja is volt) a Fraction Française de la Gauche Communiste Internationale (FFGCI)[2] nevű, baloldali kommunista szervezettel, itt ismerkedett meg az olasz bal internacionalistáival. Ezt követően csatlakozott a ICP-hez, ahol megismerkedett Roger Dangeville, Suzanne Voute és legfőképpen Amadeo Bordiga munkásságával, akivel 1954-ben levelezésbe kezdett, majd szoros kapcsolat alakult ki közöttük.

1962-ben megjelent Origine et fonction de la forme parti (A pártforma eredete és funkciója)[3] című szövege rezonál Bordiga gondolataival. Megkülönbözteti a „formális pártot” (a politikai párt) és a „történelmi pártot” (utóbbi a kommunista történelmi programot hordozó párt; „a túl a lehetségesen az, ami az emberi nemzedékek közötti folytonosságot alkotja, ahogyan az osztályok, a csere és az érték lerombolásaként felfogott kommunizmus perspektívája alkotja a kontinuitást a különböző forradalmárok között; ez az, amit mi Marx nyomán történelmi pártnak nevezünk.”). Következésképpen Camatte úgy vélte, hogy olyan ellenforradalmi időszakokban, mint pl. az 1968 májusát megelőző is volt, az „internacionalistáknak” nem szabad beleesniük az aktivizmus csapdájába, hanem a kommunista programot kell tisztázniuk, elsajátítaniuk, elsősorban a politikai gazdaságtan kritikájára koncentrálva.

Miután 1964-ben Párizsba költözött és csatlakozott az ICP helyi szervezetéhez, ellenezte a pártban kialakuló, szerinte trockista jellegű aktivizmust, beleértve a gyűlések formalizálását, a párttagság bürokratizálását, a pártlap köré szervezett és a kommunista szakszervezetekért folytatott agitációt.

1966-ban, a viták hatására, Camatte és Dangeville tizenegy másik taggal együtt kilépett a pártból. Ez a szakítás különösen fájdalmas volt, mert, ahogy Camatte visszaemlékszik, „aki kilép a pártból, az a párt számára halott”.

A szakítás után, majd a Dangeville-lel való konfliktus után, amely egy második szakításhoz vezetett, Camatte megalapította az Invariance (Változatlanság)[4] című folyóiratot, amely a forradalmi elmélet tisztázását, védelmét tűzte ki célul.

Camatte az Invariance-t a 1968. májusi események gyermekének tekintette, ugyanakkor 68 után egyre inkább elutasította a proletariátus osztálykoncepcióját. A holnap „pártja” nemzetiségek és osztályok feletti „személytelen erő”, mert „az emberi fajt”, a végre megtalált embert képviseli. Ez a faj tudata. Az ICP-hez hasonló formális szerveződéseket racket [banda, bandita] szervezeteknek tartotta.

Ebben az időszakban Camatte megírta legjelentősebb művét, a Capital et Gemeinwesen-t (Tőke és közösség)[5]. Marx A közvetlen termelési folyamat eredményei[6] című művét felfedezve, elemzi a tőke, mint totalitás fogalmát, valamint a kommunizmust, mint a Gemeinwesen, vagyis az emberi közösség kialakulását.

Ezen kívül összegyűjtött és kiadott igen nagy mennyiségű történelmi dokumentumot a baloldali kommunista áramlatoktól. Camatte az 1970-es évek elején hivatalosan is elhagyta a marxista perspektívát. Arra a következtetésre jutott, hogy a kapitalizmusnak sikerült az emberiséget a saját arculatára formálnia, és ezért mindenfajta ortodox „forradalom” lehetetlen; hogy a munkásosztály nem más, mint a tőke egyik aspektusa, amely képtelen felülkerekedni a helyzetén; hogy minden jövőbeli forradalmi mozgalom alapvetően az emberiség és a tőke közötti küzdelem lesz, nem pedig osztályok közötti; és hogy a tőke strukturálisan totalitáriussá vált, amelynek domesztikáló hatása senkit és semmit nem kímél. A tőke világától való mind nagyobb távolságot tartotta a fő célnak, úgy fogalmazott, hogy „elhagyhatjuk a világot”, közelebb élhetünk a természethez, és fel kell hagynunk a gyermekek bántalmazásával.

Camatte számára a kommunista perspektíva határozatlan időre elhalasztódott: „Az emberi társadalom csak akkor maradhat fenn, ha átalakul emberi Gemeinwesen-né. A proletariátusnak már nincs romantikus feladata, csak az emberi központi szerepének helyreállítása.”

Örökség

Az Invariance különösen nagy hatást gyakorolt, új kiadásai általában 4000 példányban keltek el. Népszerű volt a francia trockista baloldalon, és különösen az olasz autonómisták körében.

Camatte nézetei hatással voltak az anarcho-primitivistákra és a kommunizáció teoretikusaira.

Camatte-nak kiterjedt publicisztikai munkássága volt. Franciául írt, írásainak lírai, költői stílusa, azok elvontsága miatt nehezen fordíthatók más nyelvre. De persze azért egy jelentős részét lefordították más nyelvekre is. Magyarul két szövege és egy szövegrészlet jelent meg.[7]

Mint eme rövid életrajzból is kiderült, Camatte élete teoretikus szempontból, két nagy részre osztható.

Írásai 1968-tól kezdve az Invariance című, általa szerkesztett, szórványosan megjelenő folyóiratban jelentek meg. A folyóirat borítóján többnyire egy fa látható, ami „all is life” életérzését szimbolizálja.[8]

1968-70-ig az olasz baloldali kommunizmus, „bordigista” eszme- és pártáramlatához tartozott, Bordiga közvetlen elvtársa volt.

Az olasz balról, Bordigáról most nem igazán szeretnénk hosszasabban beszélni, ezt már korábbi vitaesteken, publikációinkban megtettük, és nyilván még tenni is fogjuk.

Camatte, annak ellenére, hogy „elhagyta” a marxizmust és bordigizmust, egy interjúban elmondta, hogy egész életében két teoretikus militánssal folytatott párbeszédet. Ahogy Marxról, úgy Bordigáról is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel szólt.

Camatte volt azon kevesek egyike, akik valóban értették, és alkalmazták a Bordiga elméleteit. Egy Bordigáról írt 1972-es esszéjében (Bordiga és a kommunizmus szenvedélye) ezt írja:

„Amadeo Bordiga tökéletesen felvázolta az orosz forradalom után kifejlődött kommunista mozgalom mibenlétét és kiemelkedő eszméit és egyúttal át is alakította egy olyan ideológiai ernyővé, ami lerakja egy új – bolsevik vagy leninista értelmezéstől mentes – társadalom kifejlődésének alapjait. Azonban a leninista, trockista és sztálinista eltévelyedések elleni küzdelme komolyan hátráltatta a kutatásait. Abbéli elszántsága, hogy teljesen visszafogja magát az újítástól, hogy kommentárra korlátozza a mondandóját, és igazolja, hogy már minden, ami lényeges ki lett fejtve, lehetetlenné tette, hogy átlépje saját határait. Ő nem volt az a típus, aki többnek képzelte magát, mint aki valójában volt vagy mert a történelmi körülmények lehetővé tennék, hogy átlépjen a korlátain és számára idegen eszményeket tegyen magáévá. Bordiga ennek épp az ellenkezője volt. Ő tudatosan határokat emelt maga köré, nem alkotta meg azt, amire potenciálisan képes lett volna. A jövőről szóló munkásságát ezért meggátolta vagy elfedte egyfajta forradalmi értelmezési kerettel. Ez folyamatosan féken tartotta akaratát e korszak jellemzőinek meghatározásához, amiben a tőke uralma még a korábbiaknál is erősebb. Ez adja, így visszatekintve, létezésének tragikus vonását.”[9]

Amit Camatte Bordigától elfogadott, fontosnak tartott (és ezek valóban Bordiga leglényegesebb meglátásai) azok a változatlanságáról, a proletariátus és az elmélet közötti kapcsolat értelmezéséről, a kommunista jövőről alkotott vízióiról, a párt és az osztály azonosulásáról, a személyi kultusz megvetéséről írt gondolatai voltak. Nem arról van szó, hogy Marx, mint személy döntő jelentséggel bír (Bordiga elvetette az egyént) hanem arról, hogy Marx (és elvtársai), a korabeli mozgalom, társadalmi helyzetéből adódóan képes volt leírni a tőke fő meghatározásait, és ebből következően, képes volt megragadni a kommunista programot. A marxi életmű egészére, mint a program alapvetésére, a proletariátus és az elmélet közötti pontos kapcsolat helyreállításával, az emberiségnek a kommunizmus felé való útját irányító törvények összességének folyamatként való leírásaként tekintett. Bordiga számára az volt a lényeges, hogy megcáfolja a hamis értékeket, állításokat és ellentmondásokat. A marxizmussal szemben, három fő csoportot határozott meg:

Az első csoport: a burzsoázia, amely a kapitalista árutermelést állandónak, történelmi meghaladását (felszámolását) és kommunista termelési móddal való felváltását illuzórikusnak hirdeti. Következetesen és teljes egészében elutasítja a gazdasági determinizmust és az osztályharc tanát.

A második csoport: az úgynevezett sztálinisták, akik kijelentik, hogy elfogadják a marxista történelem- és gazdaságtant, de még a magasan fejlett kapitalista országokban is olyan nem forradalmi követeléseket támogatnak és védenek, amelyek azonosak, ha nem rosszabbak, mint a hagyományos reformisták politikája (demokrácia) és gazdaságtana (népi progresszivizmus).

A harmadik csoport: a forradalmi doktrína és módszer önjelölt hívei, akik azt, hogy proletariátus többsége elhagyta forradalmi oldalt az elmélet hibáinak és hiányosságainak tulajdonítja, ezért azt ki kell javítani és naprakésszé kell tenni. Tagadók-hamisítók-modernizálók.

Bordiga úgy vélte, hogy a proletariátus, a kommunizmus alanya, a történelmi program képviselője, és ennek a programnak a megszerveződése, megjelenése, a történelmi kommunista párt. Úgy vélte, hogy a kommunizmus nem más, mint a tőke antagonistája, annak meghaladása. Marx a tőke sajátos, konkrét, dialektikus leírásával, meghatározásával a kommunizmust is meghatározta. Szerinte az individuum a tőke terméke, amit elvetett. Elvetette az egyén kultusztát, vele szembe állította a kommunizmusban élő társadalmi embert, amely nem más, mint a faj és annak közössége (Gemeinwesen).

Bordiga szerint ezen alapvetések, amíg fennáll a tőke uralma, addig változatlanok.

Camatte kritikusai rámutattak, hogy „semmi sem változik annyit, mint az Invariancie”, azt válaszolta, hogy „ami invariáns marad, az az igyekezet, hogy újra megtaláljuk az elveszett emberi közösséget”

Camatte, második korszakában rámutatott, Bordiga egyén-Gemeinwesen kapcsolatának ellentmondására: egyrészt, bár nem írta alá cikkeit, de használt olyan kifejezéseket, mint pl. „a zseniális Marx”, másrészt és ez talán lényegesebb, hogy kimutatta, hogy a faj és a proletariátus kapcsolata nem teljesen tisztázott, ahogy írta, Bordiga meghatározása még terhes a tőke despotizmusától. Másrészt Camatte Marxszal szólva mondta, hogy „a társadalmi ember az az ember, aki a jövő kommunista társadalmában egyénné válik.”

Camatte Marx meghatározását vette elő:

„Mind az emberi tevékenységnek magán a termelésen belül, mind az emberi termékeknek egymásra való cseréje = a nembeli tevékenység és nembeli élvezet, melyeknek valóságos, tudatos és igazi létezése a társadalmi tevékenység és a társadalmi élvezet. Mivel az emberi lény [Wesen] az emberek igazi közössége [Gemeinwesen], így az emberek lényük működtetése által teremtik, termelik az emberi közösséget, a társadalmiságot [gesellschaftliches Wesen], mely nem az egyes egyénnel szemben álló elvont általános hatalom, hanem mindegyik egyénnek a lénye, saját tevékenysége, saját élete, saját élvezete, saját gazdagsága. Ezért nem reflexió által jön létre ez az igazi közösség, s ezért az egyének szüksége és egoizmusa által, azaz közvetlenül magának a létezésüknek a működtetése által termelve jelenik meg. Nem az embertől függ, hogy ez a közösség legyen-e vagy sem; de amíg az ember nem ismerte meg magát, mint embert és nem szervezte meg ennélfogva emberien a világot, ez a közösség az elidegenülés formája alatt jelenik meg. Mert szubjektuma, az ember, önmagától elidegenült lény. Az emberek, nem elvonatkoztatásban, hanem mint valóságos, eleven, különös egyének – ők ez a lény. Amilyenek ők, olyan ezért ez maga is. Ezért azonos tétel az, hogy az ember elidegenül önmagától, és hogy ennek az elidegenült embernek a társadalma karikatúrája az ő valóságos közösségének, az ő igazi nembeli életének, hogy ezért tevékenysége mint gyötrődés [Qual], saját teremtése, mint idegen hatalom jelenik meg számára, gazdagsága, mint szegénység, a lényegi kötelék, amely őt a másik emberhez kapcsolja, mint lényegtelen kötelék, és éppenséggel a másik embertől való elválasztása jelenik meg, mint igazi létezése, hogy élete, mint életének feláldozása, hogy lényének megvalósulása, mint életének valótlanulása, hogy termelése, mint az ő semmijének a termelése, hogy hatalma a tárgy felett, mint a tárgy hatalma őfelette, hogy ő, teremtésének ura, mint ennek a teremtésnek a szolgája jelenik meg.

A nemzetgazdaságtan mármost az emberek közösségét, illetve magát működtető emberlényüket, nembeli életté, igazán emberi életté való kölcsönös kiegészítődésüket a csere és a kereskedelem formája alatt fogja fel.”[10]

Marx máshol ezt így foglalta össze: „Az emberi lényeg, az emberek igazi közössége. … Ahol „az ember végtelenebb az állampolgárnál, és az emberi élet a politikai életnél.”[11]

Camatte, ezt a gondolatot továbbfűzve, Bordigához hasonló demokrácia kritikában érvényesítette.[12] Ebben a következő tételeket fejti ki:

„Általánosságban a demokrácia úgy határozható meg, mint emberek viselkedése, mindazoknak a szervezete, akik elveszítették eredeti organikus egységüket a közösséggel”

„A demokrácia semmiképpen sem zárja ki a hatalmat, a diktatúrát és ezáltal az Államot.”

„A demokrácia az ellentétek összebékítésének eszközeként jelent meg, mint a legmegfelelőbb politikai forma ahhoz, hogy a megosztottat egyesítsék. A régi közösség és az új társadalom összehangolását képviselte.”

„A demokratikus jelenség két történelmi korszakban jelenik meg tisztán: az ősközösség felbomlásának idején a görögöknél; és a feudális társadalom felbomlásának idején Nyugat-Európában. Kétségbevonhatatlan, hogy e második korszakban a jelenség nagyobb intenzitással jelent meg, mert az embereket már valóban egyének státuszára redukálták, és az ősi társadalmi viszonyok többé nem egyesíthették őket. A polgári forradalom mindig a tömegek mozgásba hozásaként jelenik meg. Ebből adódik a burzsoá probléma: hogyan egyesítsék, és hogyan rögzítsék őket új társadalmi formákban? Innen ered az intézménymánia és a jog robbanásszerű előretörése a burzsoá társadalomban. A polgári forradalom egy társadalmi forradalom, melynek politikai lelke van.”

„A kapitalizmusban van egy első periódus, amikor – bár a burzsoázia már megragadta a hatalmat – a tőke csak formálisan uralkodik. A korábbi társadalmi formációk számos maradványa tovább él, akadályozva a tőke uralmát a társadalom egésze felett. Ez a politikai demokrácia korszaka, amelyben jelen van az egyéni szabadság és a szabad verseny apológiája. A burzsoázia ezt az emberek felszabadulásának eszközeként mutatja be. De ez misztifikáció, mert:

„Nem az egyének vannak szabaddá téve a szabad konkurenciában, hanem a tőke van szabaddá téve.” (Marx: Grundrisse. MEM 46/II. 123. o.)

„A demokratikus állam az ember által ellenőrzött társadalom illúzióját képviseli (ez az ember irányíthatja a gazdasági jelenséget). Az embert szuverénnek kiáltja ki. A fasiszta Állam e misztifikáció megvalósulása (ebben az értelemben annak negációjaként jelenhet meg). Az ember nem szuverén. Ezzel egyidejűleg valójában ez a tőkés állam igazából elismert formája: a tőke abszolút uralma. A társadalmi egység nem létezhet az elmélet és a gyakorlat szétválásával. Az elmélet azt mondta: az ember szuverén; a gyakorlat kijelentette: a tőke az. Az egyensúly hiánya csak annyiban volt lehetséges, amennyiben az utóbbi még nem jutott abszolút uralomra a társadalom felett. A fasiszta államban a valóság leigázza az eszmét, hogy valódi eszmét csináljon belőle. A demokratikus államban az eszme leigázza a valóságot, hogy képzelt valóságot csináljon belőle. A tőke rabszolgáinak demokráciája elfojtja a misztifikációt, hogy annál inkább megvalósítsa azt. A demokraták szeretnének rávilágítani erre, mikor azt hiszik, hogy ez összebékítheti a proletariátust a tőkével.

A társadalommal szemben, mely rátalált elnyomásának létezésére (mely megszünteti a dualitást, a valóság/gondolat közti egyensúlytalanságot), szükséges szembeállítani azt a felszabadító létezőt, amely az emberi közösséget képviseli: a kommunista pártot.”

„A kommunista forradalom idejére a tömegeket már megszervezte a kapitalista társadalom. Nem új szerveződési formákat fognak keresni, hanem egy új kollektív létezést, az emberi közösséget szerkesztik meg. Ez tisztán megjelenik akkor, mikor az osztály idővel mint történelmileg létező cselekszik, amikor párttá alakítja magát.”

„a tézis gyakran jelentkezik ebben a formában: a proletárdemokrácia nem polgári demokrácia, és aztán a közvetlen demokráciáról beszélnek, kimutatandó azt, hogy míg az utóbbinak törésre, dualitásra van szüksége (a hatáskörök átruházására), addig az előbbi tagadja ezt. A jövő társadalmát ezért a közvetlen demokrácia megvalósulásaként határozzák meg. Ez a burzsoá társadalomnak csak negatív negációja, és nem annak pozitív tagadása. Még mindig úgy akarja definiálni a kommunizmust, mint egy szerveződési módot, amely megfelelőbb lenne a különféle emberi megnyilvánulások számára. De a kommunizmus egy létezésnek, az ember igazi Gemeinwesenének állítása. A közvetlen demokrácia úgy jelenik meg, mint a kommunizmus megvalósításának eszköze. Azonban a kommunizmusnak nincs szüksége ilyen közvetítésre. A kommunizmus nem a birtoklás vagy a csinálás, hanem a létezés kérdése.”

Fontos kitétel még:

„A fent leírtak az európai/észak-amerikai térséggel foglalkoznak, és nem érvényesek azokra az országokra, ahol az ázsiai termelési mód hosszú időn át túlsúlyban volt (Ázsia, Afrika), vagy ahol még mindig uralkodik (pl. India). Ezekben az országokban az egyén nem termelődött ki. A magántulajdon megjelenhetett, de nem automatizálhatta önmagát; ugyanez érvényes az egyénre. Ez ezeknek az országoknak a geo-szociális körülményeivel kapcsolatos, és megmagyarázza, hogy a tőke miért nem volt ott képes fejleszteni magát egészen addig, amíg nem alakította magát közösséggé. Másképpen kifejezve, csak amikor elérte ezt a fokot, akkor lesz képes a kapitalizmus felváltani az ősi közösséget és ezáltal roppant övezeteket meghódítani. Csakhogy ezekben az országokban az emberek nem tudnak úgy viselkedni úgy, mint Nyugaton. A politikai demokráciát szükségképpen kikerülik. Legfeljebb társadalmi demokrácia lehetséges.”

A következő szöveget, amiről beszélni szeretnénk, a Barikád Kollektíva 2017-ben adta ki magyarul. Bevezetőjükben ezt írták: „Az első közzétett szöveg J. Camatte: „Az emberiség vándorlása” c. tanulmánya. Először francia nyelven jelent meg 1973-ban, a szerző által szerkesztett „Invariance” folyóirat II. sorozatának 3. számában. Camatte Bordiga elvtársaként kezdte mozgalmi tevékenységét, és lapjának I. sorozatával a „bordigista” áramlat felfogását akarta tisztán artikulálni, védelmezni. (A cím eredetileg „a proletariátus forradalmi elméletének történelmi változatlanságára (invariance)” utalt.

Az 1968-as események hatására Camatte történelemről, osztályharcról, kommunizmusról alkotott nézetei változni kezdtek. A komolyabb fordulópontokat az „Invariance” újabb és újabb sorozatainak megindítása jelzi. E folyamat egyik állomását tükrözi az írás, melyet alább közzéteszünk. A fordítást a detroiti Black & Red csoport angol nyelvű kiadása alapján készítettük, amely F. Perlman (a Black & Red meghatározó alakja) és Camatte szoros együttműködése nyomán született meg.

Camatte nem kevesebbet állít, mint:

„Tökéletesített állapotában a tőke reprezentáció.”

„Amikor a tőke valódi uralomra jut a társadalom felett, anyagi közösséggé válik, legyőzve az értéket és az értéktörvényt, melyek csak mint „legyőzött” dolgok élnek túl.”

Itt rögtön némi magyarázattal kell szolgálnunk. Marx A tőke kiadatlan 6. fejezetében[13], „A közvetlen termelési folyamat eredményei”-ben egy az objektív, tőke szempontú besorolás (amit a marxisták, szocdem-bolsevikok, baloldaliak kizárólagosnak, egyetlen korszakolási értelmezésnek tűntetett fel) kiegészítéseként tekintendő proletárszempontú felosztást vezet be. A fordítás itt valódi uralomról beszél, de szokták ezt reális, valódi szubszumciónak, alávetésnek (Kossuth kiadásban így fordították) is nevezni. A reális alávetés azt a tőke korszakot jelöli, amikor a tőkés termelési mód már az egész társadalmat, termelési erőket, eszközöket viszonyokat áthatja, maga alávetette, uralma alá vonta. Ebben a korszakban már a relatív értéktöbblet termelése az uralkodó tendencia. A bérmunkásosztály bérmunkája teljes mértékben alávetettje ezen, termelési erőknek és viszonyoknak. Végső soron, és erre utal leginkább Camatte, a tőke már nem elégszik meg azzal, hogy érték megtermelése során pusztán a termelés meglévő formáit foglalja magában, hanem az egész életet (a termelést és a reprodukciót) átalakítja és kapitalista formákká transzformálja. Mint látni fogjuk Camatte ennél is továbbmegy. A teljesség kedvéért, a korábbi korszak, a tőkés termelési mód első korszaka a formális uralom alávetés. Ekkor még a tőke nem hatja, alakította át az egész társadalmat, még kénytelen a prekapitalista termelőerőket, eszközöket felhasználni. A bérmunkásosztály (ami ilyen értelemben még nem is nevezhető talán klasszikusan annak) még valamelyest felette ál ezen, termelési eszközöknek, nem azok tartozéka. Ebben a korszakban már az abszolút értéktöbblet termelése az uralkodó tendencia, tehát a munkanap hossza a mérték, és nem a munka intenzitása.

Hogy Camatte (és persze még sokan mások) ezt a periodizációt használták, annak az a jelentősége, hogy így az árutermelésből, az árufétisizmusból kiindulva véli a tőkeviszonyt megragadni. Míg az „objektív” marxista, szocdem-bolsevik, baloldali periodizáció, önmagában csak a tőke felszíni változásaiból, a politikai uralmi formára tud következtetni. Azok, akik elvetik ezt a nézőpontot, már azt is tagadják, hogy Marx egyáltalán írt volna ilyesmiről.

Mi úgy véljük, hogy a két felosztás, mint oly sok minden, szerves egészt alkot. A „szubjektív” felosztás nélkül nem látható, értelmezhető a tőke lényegi, alapműködésének, az értéktermelésnek, az árufétisnek meghatározó és a tőkét társadalmat erodáló volta. Az „objektív” periodizáció, azon kívül, hogy rámutat a tőke politikát is meghatározó uralmi formáira, rámutat, hogy az értéktermelés, a profit létrehozásának működtetése közben, mint alapvető strukturális működés, miként tör előre, fal fel mindent maga körül. Rámutat a tőkekoncentrálódás folyamatának az ellentmondást szétfeszítésig eljutató voltára.

Visszatérve, Camatte szerint, legyőzve az értéket és az értéktörvényt, anyagi közösséggé válik, másként fogalmazva, a tőke megszökött. Ezt két módon teszi:

„1) a termék-tőkében foglalt munka óriási mértékben csökken (elértéktelenedés)

2) A csereviszony egyre inkább az eltűnés felé tart, először a bérviszonyból, aztán minden gazdasági ügyletből. A tőke, mely eredetileg a bérviszonytól függött, zsarnokká válik”

„A tőke a következő történelmi mozgás révén válik reprezentációvá: a csereérték autonómmá válik, az emberi lényeket kisajátítják, az emberi tevékenység munkára redukálódik, és a munka absztrakt munkára redukálódik. Ez akkor történik meg, amikor a tőke felemelkedik az értéktörvény alapzatán. A tőke az emberi lény domesztikálása révén válik autonómmá. Miután elemezte-felboncolta-fragmentálta az emberi lényt, a tőke az emberi lényt saját folyamata funkciójaként rekonstruálja. A testnek az értelemtől való elszakítása lehetővé tette az elmének számítógéppé való átalakítását, amely számítógép a tőke törvényei szerint programozható. Az emberi lényeket – éppen szellemi képességeik miatt – nem csupán leigázták, hanem a tőke készséges rabszolgáivá alakították. A legnagyobb paradoxonnak az látszik, hogy a tőke maga vezeti be újból a szubjektivitást, melyet a csereérték felemelkedésének idején megszüntetett. A tőke minden emberi tevékenységet kizsákmányol. Átfogalmazhatjuk Marx kijelentését: „A munka azáltal, hogy új értéket ad a régihez, ezzel egyidejűleg fenntartja és örökkévalóvá teszi [a tőkét]” , azt mondva: minden emberi tevékenység „örökkévalóvá teszi” a tőkét.”

„A történelmi materializmus annak a vándorlásnak a megdicsőítése, amelyet az emberiség több mint egy századdal ezelőtt elkezdett: a termelőerők növekedéséé, mint a felszabadulás sine-qua-non feltételéé. De definíció szerint minden mennyiségi növekedés a határtalan, a rossz végtelen szféráján belül zajlik. Ki fogja lemérni a termelőerők „méretét”, hogy meghatározza, vajon eljött-e a nagy nap? Marx számára kettős és ellentmondásos mozgásról volt szó: a termelőerők növekedéséről és a proletárok elnyomorodásáról; ennek kellett forradalmi összeütközéshez vezetnie. Másképp kifejezve, ellentmondás volt a termelés társadalmasítása és a magánkisajátítás között.

A pillanat, amikor a termelőerők ott tartanak, hogy elérjék a termelési mód átalakításához szükséges szintet – a kapitalizmus válsága kezdőpillanata kell hogy legyen. Ennek a válságnak kellett volna felfednie e termelési mód szűkösségét és képtelenségét arra, hogy magában tartsa az új termelőerőket, és így láthatóvá tennie a termelőerők és a termelés tőkés formái közötti antagonizmust. De a tőke megszökött, felszívta a válságokat és sikerrel biztosított társadalmi tartalékot a proletárok számára.”

A tőke megoldotta az ellentmondását, megszökött előle.

Ennek következtében:

– tőke legyőzi a monopólium és verseny régi ellentmondását

– a termelés és a forgalom egyesült. Az élvezet engedélyezett, de sohasem lehetséges. Az ember érzéki és passzív szemlélővé válik, a tőke érzéki és érzékfeletti lénnyé. Az emberi élet megszűnik folyamatnak lenni és lineárissá válik. A tőke folyamata által fűtve az ember többé nem lehet „önmaga.

– tőke az osztályok tagadásának irányában halad, létrehozta az univerzális osztályt, a tőke rabszolgáinak gyülekezetét

– osztályösszeütközéseket felváltották a csoportok-szervezetek közötti küzdelmek, és ezek a csoportok a tőke létezésének különféle módozatai

Jelenleg a kapitalista termelési módnak háromféle menete lehetséges

– a tőke teljes autonómiája: egy mechanikus utópia, amelyben az emberi lények egy automatizált rendszer egyszerű tartozékaivá válnak, bár továbbra is fenntartják végrehajtó szerepüket;

– az emberi lény mutációja, vagy inkább a faj megváltozása: egy tökéletesen programozható lény kitermelése, amely teljesen elveszítette a Homo sapiens faj minden jellegzetességét. Ehhez nem szükséges egy automatizált rendszer, mert ez a tökéletes emberi lény arra lenne létrehozva, hogy mindent megcsináljon, amire szükség van;

– általánossá vált elmebaj: az emberi lények helyén és jelenlegi korlátozottságaik alapzatán a tőke megvalósítja minden (normális vagy abnormális) vágyukat, de az emberi lények képtelenek megtalálni önmagukat és az élvezet folyamatosan a jövőbe tolódik. Az emberi lényt elragadja a tőke szökése, és mozgásban tartja azt.

Világossá válik, hogy a munka vagy a munka megszüntetése zászlajának felemelése a tőke területén belül marad, a tőke evolúciójának keretein belül. Még a vágy határtalan általánosítása felé haladó mozgalom is izomorf a tőke határtalan mozgásával.

A munkásosztály, a proletariátus, és annak mozgalma domesztikálódott, nem fejthet ki mást, mint a legradikálisabb esetben is csak forradalmi reformizmust, de ez se más, mint tőke.

„A tőkés termelési mód nem hanyatló és nem lehet hanyatló. Kijelenthető, hogy a polgári társadalom felbomlott, de ez nem vezetett a kommunizmushoz. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a kommunizmus a polgári társadalommal szemben lett meghirdetve, de nem a tőkével szemben. A tőke elszökését nem érzékelték; valójában ez a szökés csak a fasiszta, náci és népfrontmozgalmakkal, a New Deal-lel stb. valósult meg, olyan mozgalmakkal, amelyek átmenetet jelentettek a formális uralomból a reálisba. Úgy gondolták, hogy a kommunizmus az emberi tevékenység szocializációjából és így a magántulajdon szétzúzásából jön létre, míg valójában a tőke bontakozott ki anyagi közösségként.”

Maradt a misztifikáció, és, hogy ez ellen küzdünk az nem más, mint ahogy azt Camatte kifejezi: „A fejlődés a vándorlás kontextusában nem más, mint a fejlődés a misztifikáció kontextusában.”

„Mind a misztifikáló-misztifikált valóságot, mint a korábban misztifikált valóságot le kell rombolni. A misztifikáció csak akkor „látható”, ha szakítunk (anélkül, hogy illúziókat táplálnánk e szakítás korlátozottságairól) a tőke reprezentációival. Marx műve rendkívül fontos e szakításhoz. De van egy komoly hiányossága: nem tudja a misztifikációt egész terjedelmében megmagyarázni, mert nem ismeri fel a tőke szökését.

Korábban a forradalom azon nyomban lehetséges volt, mihelyt a misztifikációt feltárták; a forradalmi folyamat annak lerombolása volt. Ma az emberi lényt elnyelték, nem csak az osztálymeghatározásban, amelybe századokon át be volt zárva, hanem biológiai lényként is. Egy totalitást kell szétzúzni. A demisztifikáció többé nem elég. A mindennapi életük közvetlenségében fenyegetett emberek lázadása túlmegy a demisztifikáción. A probléma – más életek teremtése. Ez a probléma egyidejűleg kívül esik a munkásmozgalom ősi diskurzusán és régi gyakorlatán, és kívül esik azon a kritikán, mely ezt a mozgalmat egyszerű ideológiának tekinti (az emberi lényt pedig ideológiai csapadéknak).”

Most már „nem arról van szó, hogy felmelegítsük a vitát és visszatérjünk Marxhoz, hanem hogy felismerjük, hogy a proletár osztály ciklusa mostanra lezárult, legelőszöris azért, mert céljai megvalósultak, másodszor, mert globális kontextusban többé nem ő a meghatározó. Elértük annak a történelmi ciklusnak a végét, melynek során az emberiség (főleg annak Nyugaton elhelyezkedő része) osztálytársadalmakon belül mozgott. A tőke megvalósította az osztályok tagadását – a misztifikáció eszközeivel, mivel fenntartja azokat a konfliktusokat és összeütközéseket, melyek az osztályok létét jellemzik. A valóság a tőke zsarnoksága. Most a tőkével kell szembeállnunk, nem a múlttal.”

„Abba kell hagynunk a vándorlást és szét kell zúznunk a represszív tudatot, amely megakadályozza a kommunizmus létrejöttét. Hogy ezt megtegyük, szakítanunk kell a kommunizmus olyan felfogásával, amely szerint az a tőkés termelési mód meghosszabbítása, és nem szabad többé azt gondolnunk, hogy elegendő elnyomnunk a csereértéket és győzelemre vinnünk a használati értéket. Ez a dichotómia többé semmit sem jelent. A használati érték az értékhez van kötve még akkor is, ha a hasznosság elve körül forog a termelékenység elve helyett; mivel az emberi lények közvetlen uralmával függ össze, elválaszthatatlan a magántulajdontól.

– A kommunizmus nem egy új termelési mód; egy új közösség állítása.

– A kommunizmus nem is egy új társadalom.

– A kommunizmus mindenekelőtt egyesülés, a Földön elosztott közösségek sokasága Az ember természetté válása és a természet emberré válása (Marx) megvalósul; a szubjektum és objektum dialektikája véget ér.

– Az élet teljessége az, ami meghatározóvá válik. Ami ellensége a tőkének, az az időkön át érzékelt egész emberiség. Az emberi lényeknek mélyreható forradalmasodáson kell átmenniük, hogy képesek legyenek szembeszállni a tőkével; ennek a mozgalomnak az akcióival együtt jár a forradalmárok kitermelődése. A mi forradalmunk, mint a közösség újra-létrehozásának terve szükséges volt attól a pillanattól kezdve, amikor az ősi közösségeket szétzúzták. A forradalomnak fel kell oldania az összes régi ellentmondást, melyeket a tőke által felszívott osztálytársadalmak hoztak létre, minden ellentmondást a viszonylag primitív közösségek és a csereérték mozgása között, melyet jelenleg szív fel a tőke mozgása. Túl ezen, a forradalmi mozgalom a természet forradalma, a gondolkodás elérése, és uralom a létezés felett annak lehetőségével, hogy használjuk az agy homlok előtti központjait, amelyről úgy gondolják, hogy összefügg a képzelőerővel.

A forradalom amplitúdójának leszűkítése elleni harc már maga is forradalmi harc. Ami számít, az a Gemeinwesen újraelsajátítása (és a múltbeli lények részei annak), amely csak a faj egységesülése után valósítható meg, és ez az egységesülés csak akkor fogható fel, ha megragadjuk a korszakokon át kifejeződő, közösség iránti törekvést, vágyat, szenvedélyt és akaratot. Az emberi lény csak akkor lehet egyidejűleg Gemeinwesen is, ha az emberiség közösségben él. Amint megjelenik a fragmentálódás, felbukkan az igény egy újabb egység létrehozására. Nyugaton ennek az egységnek közvetett és kényszerítő formája volt: az egyént az Állam határozta meg; a tudás a hierarchizálódásnak és a fennálló rend igazolásának volt az eszköze; megjelent a gyakorlat-elmélet ördögi köre.

A kommunista forradalom csak akkor fogható fel, ha mind az emberi lények, mind az összes többi élőlény történelme és paleontológiája révén ragadjuk meg. Ezt megragadva tisztába kerülünk azzal, hogy ha a forradalom már régóta szükséges volt, akkor most meg is valósítható. Korábban lehetséges volt, de nem elkerülhetetlen. Még mindig voltak más „emberi” ösvények, melyek még megengedtek emberi fejlődést; közelebbről, megengedték az emberi erők külső megnyilvánítását. Mostanra csaknem mindent külsővé tett és kifosztott a tőke, amely leírja a kommunista forradalomtól eltérő egyetlen ösvényt: az emberi lények totális tagadását. Ennélfogva meg kell értenünk világunkat; meg kell értenünk a tőke zsarnokságát és az ellene kitörő lázadó mozgalmat. Ez a megértési aktus, amely nem csak intellektuálisan hanem érzelmileg is végbemegy (a lázadás nagymértékben testi lázadás), csak azáltal érhető el, hogy elutasítjuk a vándorlást és a represszív tudatot.

Számunkra szimpatikus, ahogy megragadja, leírja a jelenségeket. A domesztikációt, az atomizációt, a hagyományos munkásmozgalmak, és a részjelenségek identitáspolitikai tőkés voltát. Hasonlóképen gondoljuk mi is, csak mi nem teljesen ezekre a következtetésekre jutottunk. Camatte rámutatott arra, hogy a tőke ellentmondása feloldódott, ennek gazdasági-teoretikus levezetését ebben a szövegben nem tette meg, és kíváncsiak lennénk, hogy máshol ezt elvégezte-e.

Elértéktelenedés. Kétségtelen, hogy ez a folyamat zajlik (robotizáció), de nem úgy látjuk, hogy a tőke képes lenne ezt, a szerkezeti ellentmondását feloldani, és valamiféle abszolút zsarnoki tőkedemokrácia- utópia zsarnokság felé menne, inkább az van, hogy a transznacionális monopoltőke, elértéktelenedési folyamat közben mind inkább fasizálódik, és permanens háborúk világa köszönt ránk. Magyarul, a tőke nem tud értéktöbblet termelés nélkül meglenni. A fiktív tőkéről meg kiderült, hogy légvár, önmagában, értéktermelés alapja nélkül, hosszú távon, nem képes létezni.

Másrészt az ellentmondás nemcsak a tőkében van, hanem magában a proletariátusban is, bár kétségtelen, hogy más-más mértékben, de az osztály mind a formális, mind a reális alávetés korszakában egyaránt domesztikált és forradalmi osztály, építője, és rombolója a társadalomnak. Camatte, ezt az ellentmondást nem tartja lényegesnek. Számára a proletariátus vagy ilyen, vagy olyan.

És még, nem ad magyarázatot arra, hogy miért is kéne a „vándorlást és a represszív tudat”-ot elutasítani, azaz az egységes emberiség, miért is akarná, „az engedélyezett élvezet” világát elhagyni? Mert sose érheti el? De ezt sose fogja megtudni, csak úgy, sőt maga a vágy, arra sarkallja, hogy fenntartsa a tőkelogikát.

Ezekre a kérdésekre keressük a választ…

[1] https://www.international-communist-party.org/ (Megtekintve: 2025. 12. 20.)

[2] https://archivesautonomies.org/spip.php?rubrique484 (Megtekintve: 2025. 12. 20.)

[3] http://www.revueinvariance.net/origine.html (Megtekintve: 2025. 12. 20.)

[4] http://www.revueinvariance.net/ (Megtekintve: 2025. 12. 20.)

[5] https://www.ilcovile.it/V3_camatte_all_per_Articoli.html#27 (Megtekintve: 2025. 12. 20.)

[6] https://reszeghajo.hu/marx-engels/mem/ (Megtekintve: 2025. 12. 20.)

[7] Jacques Camatte: A demokratikus misztifikáció;

https://barricade.epizy.com/program/Camatte-demokratikus_misztifikacio-hu.pdf ; https://reszeghajo.hu/olaszorszagi-kommunizmus-ultrabal/4999/

Az emberiség vándorlása;

https://reszeghajo.hu/olaszorszagi-kommunizmus-ultrabal/jacquest-camatte-az-emberiseg-vandorlasa-

A domesztikáció ellen (részlet);