2025. 12. 19.
Jacques Camatte: A domesztikáció ellen
(1973)
(Részletek)
Manapság kétségtelenül a kapitalista társadalom történetének legkritikusabb időszakát éljük. Mindazon jelenségek, amelyeket általában véve a „válság” jeleinek tartunk, ma állandó állapotként jelennek meg, még ha mindez magát a termelést – bizonyos országoktól eltekintve – egyáltalán nem is érinti. Körülöttünk darabjaikra hullanak a társadalmi kapcsolatok és a hagyományos tudatállapotok, miközben a társadalom különféle faktorai azáltal biztosítják túlélésüket, hogy az őket ellenző mozgalmakat önmagukba olvasztják (elég itt a katolikus egyházra utalnunk, amely már számon sem képes tartani a sokféle „modernizálási törekvést”, amelyet a történelem során pállott keblére ölelt…). Sokan azt remélik, hogy az egyre erőszakosabban és vérszomjasabban dühöngő kapitalizmus előbb-utóbb rákényszeríti majd az embereket, hogy fegyvereiket felemelve szembeszálljanak szörnyűségeivel; ám ma éppen akadálytalan garázdálkodását láthatjuk világszerte. Amit ma láthatunk, amellett a nácik „barbarizmusa” ténylegesen tétovának és elavultnak tűnik. Mintha minden feltétel adott lenne: forradalomnak kell következnie. De mire véljük akkor ezt a visszafogottságot? Mi akadályozza meg az embereket abban, hogy mindezt a válságot és katasztrófát – a kapitalizmus legutóbbi mutációjának eredményeit – a kapitalizmus végső katasztrófájává fordítsák át?
Mindebben az emberi lények domesztikálásának hatását kell látnunk, amely akkor/azáltal válik lehetővé, amikor/ahogyan a tőke önmagát emberi közösséggé transzformálja. Ez a folyamat az emberi létezés egységének szétrepesztésével és lerombolásával veszi kezdetét, hogy aztán ezt a totalitást a tőke saját égisze alatt, saját természetének megfelelően újra- és átszervezhesse; az emberek kapitalista lényekké válnak, és végeredményben maga a tőke is antropomorfizálódik. Az emberek passzivitását domesztikálásuk mellett egy másik, ahhoz szorosan kötődő jelenség is segített elmélyíteni: a kapitalizmus lényegében „megmenekült”. A gazdasági folyamatok kicsúsztak az ellenőrzés alól, és az irányító pozíciókban terpeszkedők kénytelenek szembenézni saját tehetetlenségükkel – hiszen tényleg semmit sem tehetnek. Ha globális szinten nézzük, akkor világos, hogy miként volt képes a kapitalizmus „megmenekülni” a monetáris válságtól,[1] a túlnépesedéstől, a környezetszennyezéstől vagy a természeti erőforrások kimerülésének problémáitól. Az emberiség domesztikálása és a tőke megmenekülése az a két koncepció, amely segít megérteni azoknak a mentalitását és aktivitását, akik – magukat forradalmároknak tartva – úgy hiszik, hogy tevékenységükkel képesek lesznek siettetni egy forradalom kitörését: ezek az emberek valójában olyan szerepeket játszanak el, amelyeket a régi világ írt meg számukra. A forradalom újra és újra kisiklik kezeik közül, és minden egyes felfordulást kívülállóként szemlélnek, amit be kell cserkészniük és a hátára pattanniuk ahhoz, hogy magukat „forradalmárnak” tekinthessék.
A tőke már jó ideje egyszerűen keresztüllépett az emberi lényeken, akik nem voltak többé képesek irányítani. Ezért menekülnek sokan a múltba, a miszticizmus, a zen, a jóga és a tantrák ködös divatjaiba. Mások az ősi mítoszok felé fordulnak, hogy így tagadják meg a tudomány és a technológia totális, mindent átható uralmát. Mindez többnyire valamiféle kábítószer használatával is kiegészül, gyors utazást kínálva egy illuzórikus világba, amely annyira különbözik mindennapi valóságunk rettenetétől – hiszen az még annál a „lélektelen világnál” is rosszabb, amelyről Marx ír A hegeli jogfilozófia kritikájában. Ugyanakkor mások azt hangsúlyozzák, hogy csakis a tudománytól és a technikától várhatunk választ problémáinkra – így sok feminista a genetikai reprodukciótól (klónozás) és a lombikbébiktől várja a nők felszabadítását.[2] Mások abban hisznek, hogy megoldhatnák az erőszak problémáit, ha valamiféle gyógyszert találnának az agresszivitás csillapítására stb. Az efféle emberek mind egyetértenek abban, hogy bármiféle probléma feltételezi a saját külön kis tudományos megoldását. Ezért alapvetően passzivitásba merevednek, hiszen úgy látják, hogy az emberi lények egyszerűen tárgyak, amelyeket valamilyen módon manipulálni kell. Arra is teljességgel képtelenek, hogy új alapokra helyezzék az emberi kapcsolatrendszereket (ebben osztoznak a tudományt en bloc elutasítókkal); képtelenek meglátni, hogy a tudományos megoldás – kapitalista megoldás, hiszen elpusztítja az emberek emberi tartalmát, és megnyitja az utat a totálisan ellenőrzött társadalom felé.[3]
És most nézzük azokat az embereket, akik úgy gondolják, hogy „tenniük kell valamit”: nekik rá kell döbbenniük mostanság, hogy teljesen félreértették a helyzetet, és ezt csupán még nyilvánvalóbbá tette az a mód, ahogy igyekeztek tévedésüket eltitkolni. A többiek – a „csendes többség” – abban hisznek, hogy hiábavaló lenne bármit is csinálni, hiszen egész egyszerűen semmi perspektívát nem látnak. Hallgatásuk nem egyszerű belenyugvás, hanem annak eredménye, hogy képtelenek beleavatkozni a dolgok folyásába. Ezt bizonyítja az is, hogy amint megmozdulnak, az nem valamiért, hanem mindig valami ellen történik. Részleges passzivitásuk így negatív.
Fontos rámutatnunk, hogy a fentebb leírt két tábor – az aktivisták és a csendes többség – nem írhatóak le a jobb- és baloldal hagyományos kategóriáival: ez a régi politikai dichotómia itt már teljesen érvényét vesztette. Persze fontos közelebbről megvizsgálni azt a zűrzavart, amit a régi és új perspektívák összekeveredése okoz, mondjuk a tudományhoz való hozzáállás területén: míg a múltban a baloldal volt a tudomány legelszántabb védelmezője, addig ma éppen az újbaloldal az, amely a leghevesebben elutasítja azt (főként Amerikában). Persze a jobb-bal kettősség tovább él a régi vágású csoportosulásokban, a jobb- és baloldali pártokban és a múlt egyéb botrányos relikviáiban, ám a köztük lévő ellentét már teljesen lényegtelenné simult: így vagy úgy (és nem többé vagy kevésbé!), de mindnyájan a kapitalizmust védelmezik. Közülük egyébiránt éppen a különféle kommunista pártok a legaktívabbak, amelyek éppen azon tudományos formák és racionális struktúrák támogatásával védelmezik a tőkét, amelyekre fennmaradása érdekében maga a tőke is támaszkodik.
A baloldal és a jobboldal valamennyi mozgalma gyakorlatilag egyforma, lévén mindnyájan részei annak az általános mozgalomnak, amely az emberi lényeg elpusztítására tör. Hogy az emberek az elavult stratégiai formák foglyai maradnak-e, vagy éppen lelkesen alávetik magukat a technológia lendületének – mindez a végeredményen jottányit sem változtat. A jobb- és baloldal kettőssége történetileg a tizenkilencedik század elején izmosodott meg, amikor a kapitalista termelési mód teljes mértékben eluralkodott a termelési folyamaton és ezáltal valódi társadalmi erővé fejlődött. Ezáltal sokan – mint például Carlyle – szembetalálták magukat a kapitalizmus védelmezőivel,[4] ám a továbblépés Marxra maradt: ő megerősítette, hogy szükséges lesz a termelőerők (köztük a tudomány és a technika) további fejlődése, és egyben rámutatott, hogy mindez milyen negatív hatást gyakorol majd az emberekre a közbeeső időszakban. Ám ő úgy gondolta, hogy mindez a fejlődés eléri az ellentmondások azon szintjét, ahol a termelőerők további fejlődése már nem lehetséges a kapitalista termelési mód lerombolása nélkül. Ezt követően maguk az emberek uralják majd saját termelőerőiket, és az elidegenedés talaját veszti. Mindez azt feltételezi, hogy a tőke nem képes autonómmá válni és megmenekülni saját társadalmi és gazdasági bázisának kényszereitől: az értéktörvénytől, a tőke és a munkaerő cseréjétől, a szigorú egyenértéktől (arany) stb.
A tőke egyszerűen bekebelezte saját társadalmi alapjait, és így autonómmá válva lehetővé vált megmenekülése. Hirtelen nekirugaszkodása az elmúlt néhány évtizedben máris halálos veszélybe sodorta az emberi fajt, sőt, a természet egészét. Még a pengeelméjű szakértők és a tompaagyú herék is kénytelenek tudomásul venni a velünk szemben tornyosuló veszélyeket. Egy bizonyos szinten még ők is kénytelenek azokhoz csatlakozni, akik apokaliptikus szavakkal festik le a jövőt. Az apokalipszis divatossá vált, hiszen világunk – amelyben az emberi lények, minden gyengeségük és mellőzöttségük dacára, valamiképpen mindig az elsődleges viszonyulási pontot jelentették – a végéhez közeledik. Ám miután értesültünk Isten haláláról, ma egyre többet hallhatunk az emberi lény pusztulásáról. Isten és Ember egyaránt behódolt a Tudomány előtt, amely egyszerre istene és szolgája a tőkének: a mai világ számára a tudomány azon mechanizmusok alkalmazásának kulcsát jelenti – pontosabban: ezt állítja magáról – amelyek képesek az emberi lényeket és a természeti környezetet teljes mértékben a tőkés termelés igájába törni…
(Jacques Camatte: Against Domestication. Falling Sky Books, Ontario, 1981.1-4.)
Forrás: Konok Péter: „…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században.
[1] Amikor monetáris válságról beszélünk, akkor nem csak az arany árának meghatározására vagy szerepének újraértékelésére gondolunk; a lényeges pont nem egyszerűen egy új általános egyenérték (végső soron egy új standard) meghatározása vagy a különféle nemzeti valuták egymáshoz való viszonyának kölcsönös rögzítése (valutakosár) – még csak nem is arról van szó, hogy a „Kelet” gazdaságait a pénzpiacba (a tőke mint totalitás – Marx) integráljuk. A monetáris válság magáról a tőkéről szól, ahogy annak totalitása – ezúttal a pénzformában – megjelenik, vagy még konkrétabban magának a pénzformának a meghaladásáról – hasonlóan ahhoz, ahogy a tőke korábban már túllépett a szigorúan vett árutonnán is. (Camatte lábjegyzete)
[2] Mindez csupán kihangsúlyozza azt az abszurd tudományos mesét, miszerint a női szervezet biológiailag alsóbbrendű lenne. A tudomány úgy tesz, mintha valamiféle hibát fedezett volna fel a női szervezetben, és büszkén leszögezi, hogy képes e hiba kijavítására is. Ám ha többé nincs szükség sem férfiakra (klónozás), sem nőkre (hiszen az embriót vagy akár a teljes petefészket retortákban modellezhetjük), akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mi szükség van egyáltalán az emberi fajra? Nem válik-e elavulttá? Az efféle gondolkodás mindent valamiféle öncsonkítással igyekszik megoldani. Milyen egyszerűen vehetjük majd fel a harcot a fájdalom minden válfaja ellen, ha egyszerűen elpusztítjuk érzékszerveinket!… A tudomány és a technológia egyszerűen képtelen megoldani a társadalmi és az emberi problémákat. Csupán arra képesek, hogy alkalmazásuk során egyre inkább kiküszöböljék az embert mint olyat. (Camatte lábjegyzete)
[3] Az eredeti francia, akárcsak az angol fordítás, a magyarban nehezen visszaadható szavakkal operál. Az angolban használt people (emberek) korántsem ugyanazt jelenti, mint a men (emberek) vagy a humans (emberek)… Ahol az előbbi kettő áll – vagyis az emberekről mint konkrét (kapitalista) entitásokról beszél a szerző – ott egyszerűen az „emberek” fordítást alkalmazom. Ahol viszont human vagy human being (egyaránt: emberi lény és emberi létező) áll – az általános és a kapitalizmus viszonyai által kölcsönösen és antagonisztikusan tagadott „emberi lényeg” hangsúlyozásaként ott kénytelen vagyok némileg ködös, némileg „nietzschei” (ám csupán annak hangzó) körülírásokat használni: „emberi ember”, az „ember emberi lényege” stb. Ez tehát minden esetben az osztálytársadalmat tagadó, alapvető és összemberi lényegre kíván utalni – egy kapitalista terminológiába ragadt „nyelvújított” nyelv elégtelen és félrevezető eszközeivel. (ford. megj.)
[4] Az emberek tőke elleni harcát mindig az osztály szűk szempontjaiból vizsgálták. Ha valaki valóban a kapitalizmus ellenségeként akart megjelenni, akkor tevékenyen azonosítania kellett magát a proletariátussal. Ha ezt nem tette meg, akkor romantikusnak, kispolgárinak stb… bélyegezték. Ám az osztályszempontú érvelés már önmagában azt eredményezi, hogy bármely egyedi osztályt az osztályanalízis szűk keretei közé kell kényszerítenünk. Ez különösen azért válik fontossá, mivel a munkásosztály küldetéseként minden osztály megszüntetését látjuk. Ám így megkerüljük azt a kérdést, hogy miként rombolja le ez az osztály önmagát, hiszen ez az osztályszempontú elemzés megakadályozza, hogy levonjuk a tanulságokat olyan emberek tragikus intellektuális tévedéseiből, akik anélkül helyezkedtek szembe a tőkével (mint pl. Bergson), hogy egyáltalán tudatában lettek volna ellenségük kilétének. Ma, amikor az egész osztályszempontú megközelítés talaját vesztette, talán nem érdektelen egy pillantást vetni a jobboldali mozgalmak gondolkodására. A jobboldal olyan tőke elleni mozgalom, amely a múltat igyekszik mindenáron újra megvalósítani. Így az osztályellentétek elsimítását, a kapitalista individualizmus kilengéseinek megzabolázását, a spekuláció visszaszorítását stb. az olyan szervezetek, mint az Action Franfaise, a monarchia visszatérésétől várják (mint ezt maguk is leírják, lásd a Les Dossiers de 1’Action Franciásé kapitalizmusról szóló fejezetét).
Úgy tűnik, bármilyen mozgalom vagy áramlat, amely a tőkével helyezkedik szembe, szükségszerűen az embert kell hogy kiindulópontjává tegye. Ez különféle formákban jelenik meg, ám megbízhatóan tartós és meglepően egységes alapot jelent a világ bármely részén. így, miközben a Volksgemeinschaft visszaállítására (és bevezetésére) törekszenek, maguk a nácik is egy ilyesféle közösség után vágyakoznak (erre utal az Urmensch, az „őseredeti ember” ideológiai absztrakciója is). Úgy vélem, hogy a nácizmus jelenségét teljes mértékben félreértették mindazok, akik számára csupán a totalitarianizmus démonikus kifejeződését jelentette. Ám Németországban a nácik újraélesztették azokat a régi álláspontokat, amelyeket korábban a német szociológusok, köztük Tönnies és Max Weber fogalmaztak meg. Erre igyekezett választ adni a frankfurti iskola, nevezetesen Adorno, aki – mivel semmit sem értett meg a nácizmusból mint jelenségből – menthetetlenül belegabalyodott a „demokrácia” steril és üres koncepciójába. A fentiek mindnyájan képtelenek voltak felfogni amit Marx meglátott, midőn leszögezte a közösség reformjának szükségességét – ám ez a reform csupán a teljes emberi lényeg totális átfordításával elégedhet meg.
A problémák láthatóak mindenki számára; komoly problémák és sürgős megoldást kívánnak. Az emberek különb- s különbféle politikai szemszögekből igyekeznek úrrá lenni rajtuk. Mégsem maguk a problémák jelölik ki, hogy mi forradalmi, illetve ellenforradalmi, hanem éppen a megoldásukra adott kísérletek – vagyis pusztán az, hogy’ közülük melyik bizonyulhat hatásosnak, és milyen mértékben? Ám itt ismét a kövületek és múmiák területére tévedünk: a jobb- és baloldali zombik mindegyike görcsösen ragaszkodik önnön kis ideológiai territóriumához; és bárki, aki belép valamely ilyen rezervátumba, automatikusan az azt uraló banda hatáskörébe kerül. Így igazolódik feltevésünk: maga a tárgy, ami meghatározó, míg az alany passzívnak mutatkozik. (Camatte lábjegyzete)