2023. 02. 16.
Jacques Camatte:
A demokratikus misztifikáció
A proletariátus ostromának a tőke fellegvárai ellen csak azzal a feltétellel van esélye a sikerre, hogy a proletár forradalmi mozgalom egyszer s mindenkorra leszámol a demokráciával. A demokrácia az utolsó menedék minden megtagadás és árulás számára, mivel ez a legfőbb reménysége mindazoknak, akik hisznek a velejéig rothadt jelenlegi mozgalom purifikálásában és újbóli megerősítésében.
5.1. Az általános történelmi jelenség.
„Minden társadalmi élet lényegileg gyakorlati. Mindazok a misztériumok, amelyek az elméletet miszticizmusra indítják, az emberi gyakorlatban és e gyakorlat megértésében találják racionális megoldásukat.” (Marx 8. tézise Feuerbachról)
5.1.1. Általánosságban a demokrácia úgy határozható meg, mint emberek viselkedése, mindazoknak a szervezete, akik elveszítették eredeti organikus egységüket a közösséggel. Így abban az egész korszakban létezik, mely az őskommunizmust a tudományos kommunizmustól elválasztja.
5.1.2. A demokrácia attól a pillanattól született, hogy az emberek szétváltak és a vagyont felosztották. Azaz a magántulajdonnal, az egyénekkel és a társadalom osztálytagolódásával, az állam létrehozásával együtt keletkezett. Ebből következik, hogy egyre tisztábbá válik, ahogyan a magántulajdon általánosabb lesz és az osztályok élesebben jelennek meg a társadalomban.
5.1.3. A demokrácia előfeltételez egy közös javat, mely fel van osztva. A korlátolt demokrácia az ősi társadalomban előfeltételezte az ager publicust és rabszolgákat, akik nem voltak emberek. A modern társadalomban ez a közös vagyon univerzálisabb (nagyobb számú embert érint). Egyúttal elvontabb és illuzórikusabb is: a haza.
5.1.4. A demokrácia semmiképpen sem zárja ki a hatalmat, a diktatúrát és ezáltal az Államot. Ellenkezőleg, szüksége van az Államra mint alapzatra. Ki garantálhatná a szétosztást, ki szabályozhatná az egyének közötti és az egyének és a közös vagyon közötti viszonyokat, ha nem az Állam?
A teljes kifejlett tőkés társadalomban az Állam ezenkívül – két különböző szögből – az újraelosztás felügyelőjének is mutatkozik: megakadályozza, hogy a proletariátus elcsórja az értéktöbbletet, és garantálja ezen értéktöbbletnek profitként, kamatként, járadékként stb. való elosztását a különböző tőkés szférák között.
5.1.5. A demokrácia így magába foglalja az egyének, osztályok és az Állam létezését; azzal az eredménnyel, hogy egyszerre kormányzási mód, egyetlen osztály uralkodásának módja, és az egyesülés és egyeztetés mechanizmusa.
A gazdasági folyamatok kezdetben valójában elválasztották az embereket (a kisajátítás folyamata), akik az ősi közösségben egységesek voltak. Az ősi társadalmi viszonyokat szétzúzták. Az arany valódi hatalommá vált, felváltva a közösség tekintélyét. Az emberek szemben álltak egymással az anyagi ellentmondások miatt, melyek képesek voltak feldarabolni a társadalmat és lehetetlenné tenni azt. A demokrácia az ellentétek összebékítésének eszközeként jelent meg, mint a legmegfelelőbb politikai forma ahhoz, hogy a megosztottat egyesítsék. A régi közösség és az új társadalom összehangolását képviselte. A misztifikáló forma az elvesztett egység látszólagos rekonstrukciójában állt. A misztifikáció progresszív volt.
A mi korunkban, a történelem ellenkező pólusán, a gazdasági folyamat a termelés és az emberek szocializációjához vezetett. A politika, ellenkezőleg, a megosztásukra törekszik, a tőke számára végbemenő csere puszta felszíneként próbálja fenntartani őket. A kommunista forma egyre erőteljesebbé válik a régi kapitalista világon belül. A demokrácia úgy tűnik fel, mint az aktuális jelenünkre még ható múlt és a jövő – a kommunista társadalom – összeegyeztetése. A misztifikáció reakciós.
5.1.6. Gyakran állítják, hogy a demokrácia csírái (sőt, egyesek szerint a formái) megtalálhatók fajunk életének kezdeteiben, az őskommunizmusban. Azonban félreértés, mikor egy magasabb forma csíráinak megnyilvánulását látják egy alacsonyabb formában való sporadikus megjelenésben. Ez a „demokrácia” nagyon sajátos körülmények között jelent meg. Mikor ezek véget értek, bekövetkezett a visszatérés a korábbi szerveződési módba. Vegyük például a katonai demokráciát annak kezdeteinél. A vezető megválasztása különleges időben és sajátos feladatok számára történt. Mikor ezeket végrehajtották, a vezetőt újból felszívta a közösség. Az időlegesen megjelenő demokrácia felszívódott. Ugyanez történt a tőke azon formáival, melyeket Marx özönvíz előttieknek nevezett. Az uzsora a pénztőke archaikus formája volt, amely felbukkanhatott az ősi társadalmakban. De létezése mindig ingatag volt, mert a társadalom védekezett bomlasztó hatásai ellen és száműzte. A tőke csak akkortól fejlődhetett szilárd alapokon, mikor az ember áruvá vált, és innentől kezdve a tőke nem volt többé újra felszívható. A demokrácia valóságosan csak attól a pillanattól jelenhet meg, mikor az embereket teljesen szétválasztották, és az őket a közösséggel összekötő köldökzsinórt elvágták; azaz amikor egyének léteznek.
A kommunizmus olykor megnyilvánulhat ebben a társadalomban, de mindig felszívódik ismét. Csak attól a pillanattól kezdve képes valóban fejlődésnek indulni, mikor az anyagi közösséget szétzúzták.
5.1.7. A demokratikus jelenség két történelmi korszakban jelenik meg tisztán: az ősközösség felbomlásának idején a görögöknél; és a feudális társadalom felbomlásának idején Nyugat-Európában. Kétségbevonhatatlan, hogy e második korszakban a jelenség nagyobb intenzitással jelent meg, mert az embereket már valóban egyének státuszára redukálták, és az ősi társadalmi viszonyok többé nem egyesíthették őket. A polgári forradalom mindig a tömegek mozgásba hozásaként jelenik meg. Ebből adódik a burzsoá probléma: hogyan egyesítsék, és hogyan rögzítsék őket új társadalmi formákban? Innen ered az intézménymánia és a jog robbanásszerű előretörése a burzsoá társadalomban. A polgári forradalom egy társadalmi forradalom, melynek politikai lelke van.
A kommunista forradalom idejére a tömegeket már megszervezte a kapitalista társadalom. Nem új szerveződési formákat fognak keresni, hanem egy új kollektív létezést, az emberi közösséget szerkesztik meg. Ez tisztán megjelenik akkor, mikor az osztály idővel mint történelmileg létező cselekszik, amikor párttá alakítja magát.
Számtalanszor elmondták a kommunista mozgalomban, hogy a forradalom nem szerveződési formák kérdése. Ezzel szemben a tőkés társadalom számára minden szervezeti kérdés. Fejlődésének kezdetén ez jó intézmények kereséseként jelenik meg; fejlődésének végén pedig úgy, mint a legjobb struktúrák keresése, melyekkel az emberek a tőke börtöneibe zárhatók: a fasizmus. A demokrácia mindkét végletnél a keresés szívében van: először a politikai demokrácia, majd a társadalmi demokrácia.
5.1.8. A misztifikáció nem az uralkodó osztály tagjai által kitervelt jelenség, nem egy általuk elkövetett félrevezetés. Ha így lenne, elegendő volna egy egyszerű adekvát propaganda, hogy kiirtsuk azt az emberek elméjéből. Valójában a társadalmi struktúra mélyén, a társadalmi viszonyokban működik:
„Az, hogy egy társadalmi termelési viszony mint egy az egyéneken kívül meglevő tárgy jelentkezik, azok a meghatározott vonatkozások pedig, amelyekbe az egyének társadalmi életük termelési folyamatában belekerülnek, egy dolog sajátos tulajdonságaiként, – ez a fonákság, ez a nem képzelt, hanem prózai módon reális misztifikáció jellemzi a csereértéket szülő munka valamennyi társadalmi formáját.” (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM 13. 30. o.)
Ezért szükséges kifejteni, milyen módokon misztifikál a valóság, és hogyan válik ez a kezdetben egyszerű misztifikáció egyre hatalmasabbá, és éri el maximumát a kapitalizmussal.
5.1.9. Eredetileg az emberi közösség alá volt vetve a természet diktatúrájának. Harcolnia kellett ellene, hogy túléljen. A diktatúra közvetlen volt, és a közösség a maga totalitásában alá volt vetve neki.
Az osztálytársadalom fejlődésével az állam a közösség képviselőjének mutatja magát, és igényt támaszt az ember természet elleni harcának megtestesítésére. Azonban – tekintve a termelőerők fejlődésének gyengeségét – a természet diktatúrája mindig hatékony. Ez a diktatúra indirekt, az állam közvetíti, és különösen a legkevésbé privilegizált rétegekre nehezedik. Mikor az állam definiálja az embert, akkor definíciójának anyagaként az uralkodó osztály emberét választja. A misztifikáció teljes.
5.1.10. A kapitalizmusban van egy első periódus, amikor – bár a burzsoázia már megragadta a hatalmat – a tőke csak formálisan uralkodik. A korábbi társadalmi formációk számos maradványa tovább él, akadályozva a tőke uralmát a társadalom egésze felett. Ez a politikai demokrácia korszaka, amelyben jelen van az egyéni szabadság és a szabad verseny apológiája. A burzsoázia ezt az emberek felszabadulásának eszközeként mutatja be. De ez misztifikáció, mert:
„Nem az egyének vannak szabaddá téve a szabad konkurenciában, hanem a tőke van szabaddá téve.” (Marx: Grundrisse. MEM 46/II. 123. o.)
„Innen ered … az az idétlenség, hogy a szabad konkurenciát az emberi szabadság végső fejlődésének tekintik, a szabad konkurencia tagadását pedig egyenlőnek az egyéni szabadság és az egyéni szabadságon alapuló társadalmi termelés tagadásával. Éppenséggel csupán korlátolt alapzaton való szabad fejlődés ez – a tőke uralmának alapzatán. Ezért ez a fajta egyéni szabadság egyszersmind minden egyéni szabadság legteljesebb megszüntetése és az egyéniség teljes alávetése olyan társadalmi feltételeknek, amelyek dologi hatalmak, sőt túlhatalmú dolgok – maguktól a vonatkozásban levő egyénektől független dolgok – formáját öltik. A kifejtése annak, ami a szabad konkurencia, ez az egyetlen racionális válasz arra, ahogy a burzsoá próféták az egekig magasztalják, illetve a szocialisták ördöginek kiáltják ki.” (Marx: Grundrisse. MEM 46/II. 124. o.)
5.1.11. „A demokrácia és a parlamentarizmus nélkülözhetetlen a burzsoázia számára erővel és terrorral kivívott győzelme után, mivel a burzsoázia egy osztályokra felosztott társadalmat akar kormányozni.” (Battaglia Comunista, 18. szám, 1951.)
Egyeztetésre volt szüksége, hogy uralkodni tudjon, mert az uralmat lehetetlen volt pusztán terror útján fenntartani. Miután erőszakkal és terrorral meghódította a hatalmat, a proletariátusnak nincs szüksége a demokráciára, nem azért, mert az osztályok egyik napról a másikra eltűnnek, hanem mert többé nem kell semmiféle álcázás vagy misztifikáció. A diktatúrára azért van szükség, hogy elejét vegyék az ellenséges osztály bármiféle visszatérésének. Ezenkívül a proletariátusnak az Államba való bejutása önmagának mint osztálynak a tagadása, valamint a többi osztály tagadása is. Ez a faj egységesítésének, a közösség kialakításának kezdete. A demokrácia követelése magába foglalná az osztályok közötti egyeztetés szükségességét, és ez annyit tesz mint kétségbe vonni, hogy a kommunizmus minden ellentmondás feloldása, hogy az az embernek önmagával való kibékítése.
5.1.12. A tőke megjelenésével a gazdasági mozgás többé nem válik el a társadalmi mozgástól. Az egyesülés a munkaerő vásárlásával és eladásával történt meg, de az embernek a tőkével szembeni alávetettségéhez vezetett. A tőke anyagi közösséggé alakul és többé nincsen politika, mert maga a tőke szervezi meg rabszolgákként az embereket.
Eddig a történelmi fokig termelés és elosztás többé-kevésbé világosan elvált egymástól. A politikai demokráciát olyan eszközként tűzhették ki célul, amellyel a termékek méltányosabban oszthatók el. De mikor az anyagi közösség megvalósult, termelés és elosztás elválaszthatatlanul összekapcsolódik. A forgalom imperatívuszai így megszabják az elosztást. Azonban a forgalom a termelés számára többé nem valami teljesen külsődleges valami, hanem a tőke számára egy lényegi mozzanat annak teljes folyamatában. Így maga a tőke az, amely megszabja az elosztást.
Minden ember ellátja a tőke egy funkcióját, ami alapvetően előfeltételezi létezésüket. E funkció végrehajtásával összefüggésben az emberek megkapják a termékek bizonyos elosztását, bér közvetítésével. Társadalmi demokrácia van. Megvalósításának egyik eszköze a jövedelempolitika.
5.1.13. A tőke formális uralmának korszakában (politikai demokrácia) a demokrácia nem egy szerveződési forma, amely mint olyan szemben áll a tőkével, hanem egy mechanizmus, melyet a tőkésosztály arra használ, hogy uralomra jusson a társadalom felett. Ebben a korszakban minden, e harcban benne foglalt szerveződési forma ugyanezt a célt érte el. Ezért képes a proletariátus bizonyos ideig fellépni ezen a terepen. Másrészről ugyanazon osztályon belül is felbukkanhatnak ellentétek, például az ipari és a fináncburzsoázia között. A parlament ezért egy aréna, melyben e különféle érdekek megütköznek. A proletariátus felhasználhatja a parlamentet mint emelvényt a demokratikus misztifikáció leleplezésére, és felhasználhatja az általános választójogot mint az osztály szervezésének eszközét.
Amikor a tőke elérkezett valódi uralmához és anyagi közösséggé alakította magát, a kérdés megoldódott: a tőke megszerezte az Államot. Az állam belülről való meghódítása többé nem vetődik fel, mert az:
„Formalitássá, a népélet haut gout-jává vált, ceremónia. A rendi elem az alkotmányos államoknak az a szentesített, törvényes hazugsága, hogy az állam a nép érdeke vagy hogy a nép az államérdek.” (Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. MEM I. kötet. 270. o.)
5.1.14. A demokratikus állam az ember által ellenőrzött társadalom illúzióját képviseli (ez az ember irányíthatja a gazdasági jelenséget). Az embert szuverénnek kiáltja ki. A fasiszta Állam e misztifikáció megvalósulása (ebben az értelemben annak negációjaként jelenhet meg). Az ember nem szuverén. Ezzel egyidejűleg valójában ez a tőkés állam igazából elismert formája: a tőke abszolút uralma. A társadalmi egység nem létezhet az elmélet és a gyakorlat szétválásával. Az elmélet azt mondta: az ember szuverén; a gyakorlat kijelentette: a tőke az. Az egyensúly hiánya csak annyiban volt lehetséges, amennyiben az utóbbi még nem jutott abszolút uralomra a társadalom felett. A fasiszta államban a valóság leigázza az eszmét, hogy valódi eszmét csináljon belőle. A demokratikus államban az eszme leigázza a valóságot, hogy képzelt valóságot csináljon belőle. A tőke rabszolgáinak demokráciája elfojtja a misztifikációt, hogy annál inkább megvalósítsa azt. A demokraták szeretnének rávilágítani erre, mikor azt hiszik, hogy ez összebékítheti a proletariátust a tőkével.
A társadalommal szemben, mely rátalált elnyomásának létezésére (mely megszünteti a dualitást, a valóság/gondolat közti egyensúlytalanságot), szükséges szembeállítani azt a felszabadító létezőt, amely az emberi közösséget képviseli: a kommunista pártot.
5.1.15. Ennélfogva a XIX. századi teoretikusok többsége etatista volt. Azt gondolták, hogy az állam szintjén fel tudják oldani a társadalmi tényeket. Mediatisták voltak.
Csak azt nem értették, hogy a proletariátusnak nem csak szét kell zúznia a régi államgépezetet, hanem egy másikat kell a helyére állítania. Számos szocialista hitte, hogy meg lehet hódítani az államot belülről, az anarchisták pedig azt hitték, hogy az megszüntethető egyik napról a másikra.
A XX. századi teoretikusok korporatisták, mert úgy vélik, hogy csupán a termelés megszervezéséről és humanizálásáról van szó, és akkor minden probléma megoldódik. Ők immediatisták. Ez a proletariátus elméletének közvetett bizonyítéka. Kijelenteni, hogy a proletariátust össze kell egyeztetni a gazdasági mozgással, annyit tesz, mint felismerni, hogy megoldás csak ezen a talajon születhet. Az immediatizmus abból a tényből keletkezik, hogy a kommunista társadalom folyvást erősödik magán a kapitalizmuson belül. Nem arról van szó, hogy összeegyeztessük a kettőt, hanem hogy szétzúzzuk a tőke hatalmát, szervezett erejét, a kapitalista Államot, amely fenntartja a magánmonopóliumot, miközben minden gazdasági mechanizmus annak eltüntetése felé halad. A kommunista megoldás közvetett. Úgy tűnik, a valóság megkerüli az államot, erre szükséges rávilágítani, és egyidejűleg rámutatni egy másik átmeneti államnak: a proletariátus diktatúrájának szükségességére.
5.1.16. A társadalmi demokrácia felé haladó fejlődés már a kezdetektől le volt értékelve:
„Amíg a pénz hatalma nem dolgok és emberek viszonya, a társadalmi viszonyokat politikailag és vallásilag kell megszervezni.”(Marx)
Marx mindig leleplezte a politika szélhámosságát, és lemeztelenítette a valóságos viszonyokat:
„Tehát a természeti szükségszerűség, az ember lényegi tulajdonságai – bármily elidegenülten jelennek is meg –, az érdek, ezek tartják össze a polgári társadalom tagjait, reális kötelékük a polgári, nem pedig a politikai élet.” (A szent család. MEM II. 119. o.)
„Éppen a polgári társadalom rabszolgasága látszatra a legnagyobb szabadság, mert látszólag kiteljesedett függetlensége az egyénnek, amely elidegenült életelemeinek – mint például a tulajdonnak, az iparnak, a vallásnak stb. – féktelen, többé általános kötelékektől és az embertől nem kötött mozgását a saját szabadságának nézi, holott ez a mozgás ellenkezőleg az egyén teljes szolgasága és emberietlensége. A kiváltság helyébe itt a jog lépett.” (A szent család. MEM II. 115. o.)
A demokrácia kérdése csak egy másik formában marad fenn, mint a verseny és a monopólium hamis ellentéte. Az anyagi közösség integrálja e kettőt. A fasizmussal (= társadalmi demokráciával) a demokrácia és a diktatúra is integrálódik. Eszköz az anarchia legyőzésére.
„Az anarchia a széttagoló kiváltságok alól emancipált polgári társadalom törvénye, és a polgári társadalom anarchiája a modern közállapot alapja, ahogy a közállapot viszont ennek az anarchiának a biztosítéka. Amennyire ellenkezőek egymással, annyira feltételezik egymást kölcsönösen.” (A szent család. MEM II. 116. o.)
5.1.17. Most, hogy eltűnt a burzsoá osztály, mely a tőke fejlődését lehetővé tevő forradalmat vezette, és felváltotta azt a tőkésosztály, mely a tőkéből és annak értékesülési folyamatából él, a tőke uralma be van biztosítva (fasizmus), és ezért többé nem politikai egyeztetésre van szükség, merthogy az felesleges, hanem gazdasági egyeztetésre (korporatizmus, a szükségletek doktrínája stb.), és a középosztályok azok, melyek a demokrácia szakértői. Csakhogy a kapitalizmus növekedésével egyre inkább eltűnik az illúzió, hogy az igazgatásban osztozni lehet a tőkével. Ami marad: társadalmi demokrácia követelése politikai igényekkel: demokratikus tervezés, teljes foglalkoztatottság stb. Azonban a társadalmi biztonság megteremtésével, míg megpróbálja fenntartani az általa követelt teljes foglalkoztatottságot, a tőkés társadalom megvalósítja a kérdéses társadalmi demokráciát – ami a tőke rabszolgáié.
Az új középosztályok fejlődésével a demokrácia követelése szert tesz (csak) egy halvány árnyalatnyi kommunizmusra.
5.1.18. A fent leírtak az európai/észak-amerikai térséggel foglalkoznak, és nem érvényesek azokra az országokra, ahol az ázsiai termelési mód hosszú időn át túlsúlyban volt (Ázsia, Afrika), vagy ahol még mindig uralkodik (pl. India). Ezekben az országokban az egyén nem termelődött ki. A magántulajdon megjelenhetett, de nem automatizálhatta önmagát; ugyanez érvényes az egyénre. Ez ezeknek az országoknak a geo-szociális körülményeivel kapcsolatos, és megmagyarázza, hogy a tőke miért nem volt ott képes fejleszteni magát egészen addig, amíg nem alakította magát közösséggé. Másképpen kifejezve, csak amikor elérte ezt a fokot, akkor lesz képes a kapitalizmus felváltani az ősi közösséget és ezáltal roppant övezeteket meghódítani. Csakhogy ezekben az országokban az emberek nem tudnak úgy viselkedni úgy, mint Nyugaton. A politikai demokráciát szükségképpen kikerülik. Legfeljebb társadalmi demokrácia lehetséges.
Ezért van az, hogy azokban az országokban, amelyeket legjobban megkínozta a kapitalizmus átültetése, kettős jelenséggel állunk szemben: a valós mozgás és az ősi közösség közötti egyeztetéssel, és a jövendő közösséggel: a kommunizmussal való egyeztetéssel. Innen ered az ezen társadalmakkal való foglalkozás nehézsége.
Más szavakkal, az emberiség egy teljes hatalmas szekciója nem fogja úgy ismerni a demokratikus misztifikációt, ahogyan azt Nyugaton ismerik. Ez egy pozitív tény a közelgő forradalom számára.
Ami Oroszországot illeti, ott egy közbülső esettel van dolgunk. Megjegyezhetjük, micsoda nehézségek árán hozták ott létre a kapitalizmust. Egy proletárforradalomra volt szükség hozzá. A nyugati politikai demokráciának ott sem volt fejlődési bázisa, és megjegyezhető, hogy nem képes virágozni ott. Ahogyan a kortárs Nyugaton, társadalmi demokrácia van. Az ellenforradalom sajnos odaát is hozta a mérget a proletárdemokrácia formájában, és sokak számára a forradalom elkorcsosulása a demokrácia meg nem valósításában keresendő. A kommunista forradalom újra fog kezdődni azáltal, hogy felismeri ezeket a tényeket és teljes fontosságuk szerint értékeli őket. A proletariátus újjáalakítja magát osztályként és ezáltal pártként, ezáltal meghaladva minden osztálytársadalom szűk korlátait. Az emberi faj végül egyesül és egyetlen létezőt fog alkotni.
5.1.19. A demokrácia összes történelmi formája a fejlődés olyan fokainak felelt meg, melyekben a termelés korlátozott volt. Ez egymást követő különféle forradalmak részleges forradalmak voltak. A gazdasági haladás nem történhetett meg és nem nyomulhatott előre egy újonnan felbukkant osztály kizsákmányolása nélkül. Megjegyezhetjük, hogy az antikvitás kora óta a forradalmak az emberiség egyre növekvő részének emancipációjához járultak hozzá. Ebből született az eszme, miszerint a tökéletes demokrácia felé haladunk, az összes embert egybegyűjtő demokrácia felé. Ennek eredményeképpen sokan sietnek felállítani az egyenletet: szocializmus = demokrácia. Igaz, hogy kijelenthető: a kommunista forradalommal és a proletariátus diktatúrájával az emberiségnek a korábbinál nagyobb szekciója lép be ezen ideális demokrácia tartományába; és hogy a proletár helyzetnek az egész társadalomra való általánosításával a proletariátus felszámolja az osztályokat és megvalósítja a demokráciát (a Kommunista Kiáltvány kijelentette, hogy a forradalom a demokrácia meghódítása). De ehhez szükséges hozzátenni, hogy ez a határig való elmenetel, ez az általánosítás ugyanakkor a demokrácia lerombolása. Mert ezzel egyidejűleg az emberi tömeg nem marad belefoglalva az egyének egyszerű összességének státuszába, melyek mindegyike jog szerint – ha nem ténylegesen – ekvivalens. Ez a történelem csak egy nagyon rövid pillanatában lehet valóság, a kényszerített egyenlősítés következtében. Az emberiség egy kollektív létezővé, Gemeinwesenné alkotja magát. Ez a demokratikus jelenségen kívül születik, és a párttá alakult proletariátus viszi át a társadalomra. A jövő társadalomba való átlépéskor minőségi változás történik, és nem pusztán mennyiségi. Mivel a demokrácia „ezen erőtlen mennyiség antimarxista uralma mindörökké, hogy minőséggé váljon”. A forradalom utáni társadalom számára demokráciát követelni annyi, mint az impotenciáját követelni. Ezenkívül a kommunista forradalom többé nem részleges forradalom. Vele véget ér a progresszív emancipáció, és megvalósul a radikális emancipáció. Ebben is minőségi ugrás van.
5.1.20. A demokrácia a dualizmuson alapszik, és a dualizmus leküzdésének eszköze. Így feloldja szellem és anyag dualizmusát – ami egyenértékű a nagy emberek és a tömeg dualizmusával – a hatáskörök átruházása révén; az állampolgár és az ember dualizmusát a szavazócédula és az általános választójog révén. Valójában a totális lét valóságába való belépés ürügyén az ember szuverenitása az államra ruházódik át. Az ember megfosztja magát emberi erejétől.
A hatalmi ágak szétválasztása megköveteli azok egységét, és ezt mindig az alkotmány megszegésével érik el. Ez a megszegés a tényleges és a jog szerinti helyzet szétválásán alapszik. Az egyiktől a másikhoz való eljutást erőszak biztosítja.
Valójában a demokratikus elv csupán jóváhagyása a kész ténynek: a valóság széthasadásának, az osztálytársadalomhoz kapcsolódó dualizmusnak.
5.1.21. Gyakran akadnak, akik szembe akarják állítani az általában vett demokráciát – egy üres fogalmat – a demokrácia egy formájával, ami az emberi emancipáció kulcsa lenne. De miféle tény az, amelynek jellegzetessége nem csak hogy ellenmondásban van általános fogalmával, hanem egyenesen a tagadását kell hogy jelentse? Valójában egy különös demokrácia elméletbe foglalása (például a proletárdemokráciáé) még kitér a minőségi ugrás elől. Csakugyan: vagy a kérdéses demokratikus forma valóban ellentmond a demokrácia általános fogalmának és így tényleg valami más (akkor miért nevezzük demokráciának?), vagy pedig összefér ezzel a fogalommal, és csak mennyiségi természetű ellentmondás lehet (például nagyobb számú embert foglal magában), és ezért nem megy túl e fogalom határain, még ha meg is próbálja kijjebb szorítani azokat.
Ez a tézis gyakran jelentkezik ebben a formában: a proletárdemokrácia nem polgári demokrácia, és aztán a közvetlen demokráciáról beszélnek, kimutatandó azt, hogy míg az utóbbinak törésre, dualitásra van szüksége (a hatáskörök átruházására), addig az előbbi tagadja ezt. A jövő társadalmát ezért a közvetlen demokrácia megvalósulásaként határozzák meg. Ez a burzsoá társadalomnak csak negatív negációja, és nem annak pozitív tagadása. Még mindig úgy akarja definiálni a kommunizmust, mint egy szerveződési módot, amely megfelelőbb lenne a különféle emberi megnyilvánulások számára. De a kommunizmus egy létezésnek, az ember igazi Gemeinwesenének állítása. A közvetlen demokrácia úgy jelenik meg, mint a kommunizmus megvalósításának eszköze. Azonban a kommunizmusnak nincs szüksége ilyen közvetítésre. A kommunizmus nem a birtoklás vagy a csinálás, hanem a létezés kérdése.
*
Camatte „A demokratikus misztifikáció” című írását nem önálló cikknek szánta,
hanem „A kommunista forradalom” című tanulmánya egyik fejezetének – ebből
a koncepcióból ered az egyes szakaszok számozása.