2023. 02. 16.
JACQUES CAMATTE – AZ EMBERISÉG VÁNDORLÁSA (1973.)
1. A tőke zsarnoksága
Amikor a tőke valódi uralomra jut a társadalom felett, anyagi közösséggé válik, legyőzve az értéket és az értéktörvényt, melyek csak mint „legyőzött” dolgok élnek túl. A tőke ezt kétféle módon hajtja végre: 1) a termék-tőkében foglalt munka óriási mértékben csökken (elértéktelenedés); 2) A csereviszony egyre inkább az eltűnés felé tart, először a bérviszonyból, aztán minden gazdasági ügyletből. A tőke, mely eredetileg a bérviszonytól függött, zsarnokká válik. Ahol érték van, ott azt a tőke jelöli ki.
A tőke – folyamatban lévő tőke. Ezt a sajátosságot a fiktív tőke felemelkedésével szerezte meg, amikor az értékesülés/elértéktelenedés ellentétnek még volt értelme, amikor a tőke még nem haladta meg valóságosan az értéktörvényt.
A folyamatban lévő tőke – állandó mozgásban lévő tőke; mindent tőkésít, mindent asszimilál és saját anyagává tesz. Autonómmá válva ő a mozgásban lévő „tárgyiasult forma”. Megfoghatatlanná válik. Létét – ezt a roppant anyagcserét, amely felszívja az ősi cseréket vagy biológiai típusú cserékre redukálja őket – azáltal éleszti újjá, hogy valamennyi emberi lényt kifosztja azoknak különféle tevékenységei során, bármennyire szétforgácsoltak ezek a tevékenységek (ezért kényszeríti a tőke az emberi lényeket arra, hogy a legkülönbözőbb tevékenységekbe kezdjenek). Az emberiség van kizsákmányolva. Az „ember ember általi kizsákmányolásának” kifejezése visszataszítóvá válik – ma inkább, mint bármikor.
Tökéletesített állapotában a tőke reprezentáció. Ebbe az állapotba való felemelkedése antropomorfizációjának következménye, nevezetesen annak, hogy tőkésíti az emberi lényeket (1), és meghaladja a régi általános egyenértéket, az aranyat. A tőkének ideális reprezentációra van szüksége, mert egy szubsztanciával rendelkező reprezentáció gátolja folyamatát. Az arany – hacsak nem veszíti el teljesen pénzjellegét – többé nem játszhatja az irányadó mérték szerepét. A tőkésített emberi tevékenység válik a tőke mértékévé, egészen addig, míg ez az értéktől való függés és annak törvénye is elkezd teljesen eltűnni. Ez előfeltételezi az emberi lények integrálását a tőkefolyamatba, és a tőke integrálását az emberi lények elméjébe.
A tőke a következő történelmi mozgás révén válik reprezentációvá: a csereérték autonómmá válik, az emberi lényeket kisajátítják, az emberi tevékenység munkára redukálódik, és a munka absztrakt munkára redukálódik. Ez akkor történik meg, amikor a tőke felemelkedik az értéktörvény alapzatán. A tőke az emberi lény domesztikálása révén válik autonómmá. Miután elemezte-felboncolta-fragmentálta az emberi lényt, a tőke az emberi lényt saját folyamata funkciójaként rekonstruálja. A testnek az értelemtől való elszakítása lehetővé tette az elmének számítógéppé való átalakítását, amely számítógép a tőke törvényei szerint programozható. Az emberi lényeket – éppen szellemi képességeik miatt – nem csupán leigázták, hanem a tőke készséges rabszolgáivá alakították. A legnagyobb paradoxonnak az látszik, hogy a tőke maga vezeti be újból a szubjektivitást, melyet a csereérték felemelkedésének idején megszüntetett. A tőke minden emberi tevékenységet kizsákmányol. Átfogalmazhatjuk Marx kijelentését: „A munka azáltal, hogy új értéket ad a régihez, ezzel egyidejűleg fenntartja és örökkévalóvá teszi [a tőkét]” (2), azt mondva: minden emberi tevékenység „örökkévalóvá teszi” a tőkét.
A reprezentációként megjelenő tőke legyőzi a monopólium és verseny régi ellentmondását. A tőke minden részecskéje afelé halad, hogy totalitássá váljon; a verseny a különféle tőkék között működik, melyek mindegyike a totalitássá válás felé tart. A termelés és a forgalom egyesült; a használati érték és a csereérték ősi ellentéte elveszíti raison d’être-jét. Emellett a fogyasztás nem pusztán anyagi termékek felhasználása, hanem főleg reprezentációké, amelyek az emberi lényeket növekvő mértékben a tőke lényeiként szervezik, és újjáélesztik a tőkét mint általános reprezentációt. Az áraknak többé nincs meg az a funkciójuk, amellyel a tőke formális uralmának idején rendelkeztek, amikor az érték reprezentációi voltak; a tőke reprezentációinak puszta jelzőszámaivá és jeleivé válnak. Az ingyenes javak létezése nem lehetetlenség. A tőke átruházhatja termékeinek meghatározott mennyiségét minden egyes beprogramozott egyénre; ez a mennyiség függhet a kívánt tevékenységtől, melyet az egyénnek előír. Egy ilyen zsarnokság hatalmasabb volna, mint a jelenlegi. Az emberek vágynának annak a pénznek a birtoklására, amely szabad hozzáférést „adna” nekik a termékek sokaságához.
Fejlődése során a tőke mindig az osztályok tagadásának irányában haladt. Ezt végül teljesítette is a bérmunka univerzális kiterjesztésével és azáltal, hogy – átmeneti állapotként – létrehozta azt, amit univerzális osztálynak neveznek, a proletarizált férfiak és nők puszta gyülekezetét, a tőke rabszolgáinak gyülekezetét. A tőke azáltal érte el teljes uralmát, hogy misztifikálta a klasszikus proletariátus követeléseit, hogy uralta a proletárt mint termelő munkást. De azáltal, hogy a munka közvetítésén keresztül uralomra jutott, a tőke előidézte az osztályok eltűnését, hiszen párhuzamosan megszűnt a tőkés is mint személy. (3) Az Állam akkor válik társadalommá, amikor a bérviszony a megkötöttség viszonyává válik, államvezérelt viszonnyá. Ezzel egyidejűleg az Állam vállalkozássá vagy üzérré válik, amely közvetít a tőke különböző csoportjai között.
A polgári társadalmat szétzúzták, és ami van, az a tőke zsarnoksága. Az osztályösszeütközéseket felváltották a csoportok-szervezetek közötti küzdelmek, és ezek a csoportok a tőke létezésének különféle módozatai. A reprezentáció uralmának eredményeképpen minden szervezetet, amely szembe akar szállni a tőkével, a tőke elnyeli; elfogyasztják őket a falósejtek.
Ez a demokrácia valódi vége. Többé nem lehet fenntartani, hogy létezik egy osztály, amely képviseli a jövő emberiségét, és a fortiori nincs ilyen párt, nincs ilyen csoport; nem lehetséges a hatáskörök átruházása.
A reklámszakma vaskosan visszatükrözi azt a tényt, hogy a tőke reprezentáció, hogy azért él túl, mert minden emberi lény elméjében jelenlévő reprezentáció (a külsőleg megnyilvánulót belsővé téve). A reklámozás a tőke társalgása (4): minden lehetséges, minden norma tovatűnt. A reklámozás megszervezi a jelen aláaknázását egy látszólag különböző jövő kedvéért.
„Most azzal a problémával kerülünk szembe, hogy megengedjük az átlagamerikainak, hogy erkölcsösnek érezze magát amikor flörtöl, amikor költekezik, még akkor is, ha második vagy harmadik autót vásárol. Ennek a virágzásnak egyik alapvető problémája az, hogy jóváhagyást és igazolást adjunk az élvezetre, hogy megmutassuk nekik, erkölcsös és nem erkölcstelen dolog az, ha életüket gyönyörűséggé változtatják. A fogyasztónak az élet szabad élvezetére adott ilyesfajta engedély, annak megmutatása, hogy joga van körülvennie magát olyan termékekkel, melyek gazdagítják létét és örömet szereznek neki – ennek kell az egész reklámszakma és az eladások növelésének szentelt valamennyi terv egyik fő témájának lennie.” (5)
A tudat felbomlása, amely az olyan megnyilvánulásokban érhető tetten, mint a nőfelszabadító mozgalom, a homoszexuálisokat felszabadító mozgalom és az antipszichiátria (amelyek csak Freud, Reich munkája és a század eleji feminista mozgalom után lehetségesek), nem része a forradalmi tudat ezzel párhuzamos felbukkanásának, hanem csak annak a polgári társadalomnak a megszűnését tükrözik vissza, amely értéken alapult, egy rögzített mértéken, amely az emberi élet minden szintjét befolyásolta. A felbomlás akkor kezdődött, amikor az általános egyenérték összeütközésbe került a forgalommal. Ha a korábbi általános egyenérték utat engedett, akkor elveszett. Az Államnak kényszerítenie kellett valamennyi szubjektumot, hogy tartsák tiszteletben azt a normalitást, amely egy, a társadalom értékeit megalapozó mértéken nyugszik. Az értéktörvény bebörtönözte az emberi lényeket, sztereotípiákba, a létezés rögzített módjaiba kényszerítve őket. A moralitás legmagasabb fejlettsége Kant kategorikus imperatívuszában jelent meg. Elnyelve az általános egyenértéket, saját reprezentációjává válva a tőke eltávolította a tilalmakat és a merev sémákat. Ennél a pontnál az emberek a tőke mozgásához rögzülnek, amely képes eltávolodni a normális vagy abnormális, erkölcsös vagy erkölcstelen emberi lénytől.
A véges, korlátozott emberi lény, a polgári társadalom egyéne eltűnik. Az emberek szenvedélyesen kiáltanak a felszabadított emberi lényért, egy olyan lényért, aki azonnal társadalmi lény és Gemeinwesen. De jelenleg a tőke építi újjá az embert, alakot és anyagot adva neki; a közösségi lét a kollektív munkás formájában érkezik, az egyéniség a tőkefogyasztó formájában. Mivel a tőke korlátlan, lehetővé teszi az emberi lény számára a hozzáférést egy végesen túli állapothoz, a kisajátítás olyan végtelen létrejöttében, amely sosem valósul meg, minden pillanatban megújítva a totális virágzás illúzióját.
Az emberi lény a tőke képében többé semmilyen eseményt nem tekint véglegesnek, nem pillanatnak tekint egy végtelen folyamatban. Az élvezet engedélyezett, de sohasem lehetséges. Az ember érzéki és passzív szemlélővé válik, a tőke érzéki és érzékfeletti lénnyé. Az emberi élet megszűnik folyamatnak lenni és lineárissá válik. A tőke folyamata által fűtve az ember többé nem lehet „önmaga”. Ez a törekvés kiüresíti, vákuumot teremt benne, melyet folytonosan reprezentációkkal (tőkével) kell kárpótolnia. Általánosabban, a folyamatban lévő tőke saját uralmát azáltal biztosítja, hogy minden folyamatot lineárissá tesz. Így megszakítja a természet mozgását, és ez a természet elpusztításához vezet. De ha ez a pusztítás veszélyeztetheti saját folyamatát, a tőke adaptálódik a természethez (például szennyezés-ellenességgel).
Az élettelen autonómmá válik – és győzedelmeskedik. Halál az életben: Hegel ösztönösen megérezte, Nietzsche leírta, Rainer Maria Rilke megénekelte, Freud majdhogynem intézményesítette (a halálos ösztön), a Dada bohócművészetként kiállította, a „fasiszták” felmagasztalták: „Sokáig éljen a halál”. Az amerikai feminista mozgalom individualizálta:
„A férfi szereti a halált – szexuálisan izgatja, és – miközben belül már halott – meg akar halni.” (6)
A forma autonómiája a tőke által dominált élet valamennyi aspektusát érinti. A tudás csak akkor érvényes, ha formalizált, ha tartalmilag kiüresített. Az abszolút tudás a megvalósított tautológia; ez a valamennyi ismeretre kiterjesztett halott forma. Rendszerezése a tudomány; szószaporítása az episztemológia.
A valódi uralom korszakában a tőke megszökött (ahogyan a kibernetikusok fogalmazzák), elmenekült. (7) Többé nem ellenőrzik emberi lények. (Emberi lények proletárok formájában – legalábbis passzívan – képviselhetik a tőke korlátját.) Többé nem korlátozza a természet. Bizonyos időperiódusokként végrehajtott termelési folyamatok a természeti korlátokkal való ütközésekhez vezetnek: az emberi lények számának növekedése, a természet pusztítása, szennyezés. De ezek a korlátok nem tekinthetők elméletileg olyan korlátoknak, melyeket a tőke nem képes meghaladni. Jelenleg a kapitalista termelési módnak háromféle menete lehetséges (az emberiség elpusztítása mellett – ez a hipotézis nem hagyható figyelmen kívül):
– a tőke teljes autonómiája: egy mechanikus utópia, amelyben az emberi lények egy automatizált rendszer egyszerű tartozékaivá válnak, bár továbbra is fenntartják végrehajtó szerepüket;
– az emberi lény mutációja, vagy inkább a faj megváltozása: egy tökéletesen programozható lény kitermelése, amely teljesen elveszítette a Homo sapiens faj minden jellegzetességét. Ehhez nem szükséges egy automatizált rendszer, mert ez a tökéletes emberi lény arra lenne létrehozva, hogy mindent megcsináljon, amire szükség van;
– általánossá vált elmebaj: az emberi lények helyén és jelenlegi korlátozottságaik alapzatán a tőke megvalósítja minden (normális vagy abnormális) vágyukat, de az emberi lények képtelenek megtalálni önmagukat és az élvezet folyamatosan a jövőbe tolódik. Az emberi lényt elragadja a tőke szökése, és mozgásban tartja azt. (8)
Az eredmény végső soron ugyanaz: az emberi lény evolúciója megfagy, az egyik esetben hamarabb, mint a másikban. Ezek a lehetőségek elvont határok; a valóságban párhuzamosan és ellentmondásos módon tartanak a kibontakozás felé. Hogy tovább folytathassa végtelen menetét, a tőke arra kényszerül, hogy hívja az emberi lények tevékenységét, hogy feltüzelje kreativitásukat. És hogy biztosítsa állandóságát, a tőkének gyorsan kell cselekednie. Belefut az idő és a tér korlátaiba, melyek a természeti források csökkenéséhez (melyek közül nem mind helyettesíthető szintetikus pótlékokkal) és az emberi populáció őrületes növekedéséhez kapcsolódnak (amely az élet számtalan formájának eltűnését okozza).
Világossá válik, hogy a munka vagy a munka megszüntetése zászlajának felemelése a tőke területén belül marad, a tőke evolúciójának keretein belül. Még a vágy határtalan általánosítása felé haladó mozgalom is izomorf a tőke határtalan mozgásával.
A tőkés termelési mód nem hanyatló és nem lehet hanyatló. Kijelenthető, hogy a polgári társadalom felbomlott, de ez nem vezetett a kommunizmushoz. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a kommunizmus a polgári társadalommal szemben lett meghirdetve, de nem a tőkével szemben. A tőke elszökését nem érzékelték; valójában ez a szökés csak a fasiszta, náci és népfrontmozgalmakkal, a New Deal-lel stb. valósult meg, olyan mozgalmakkal, amelyek átmenetet jelentettek a formális uralomból a reálisba. Úgy gondolták, hogy a kommunizmus az emberi tevékenység szocializációjából és így a magántulajdon szétzúzásából jön létre, míg valójában a tőke bontakozott ki anyagi közösségként.
Jegyzetek
1. Ez nem zárja ki az ellentétes mozgást: a tőke arra kényszeríti az emberi lényeket, hogy emberek legyenek.
2. Karl Marx: Grundrisse.
3. Itt konvergenciát láthatunk az ázsiai termelési móddal, ahol az osztályok sohasem válhatnak autonómmá; a kapitalista termelési módban elnyelődnek.
4. Lásd D. Verres könyvét: Le discours du capitalisme, Ed. L’Herne. Baudrillard munkáiban szintén érdekes anyag található: Le systéme des objets és Pour une critique de l’économie politique du signe, Ed. Gallimard.
5. Dichter, idézi Baudrillard: Le système des objets, 218-219. o.
6. Valerie Solanas: A SCUM Kiáltvány (The Society for Cutting Up Men – A férfiak ízekre szedésének társasága), New York: Olympia Press, 1970.
7. Elemeztük a tőke autonómmá válását a Le VIe chapitre inédit du Capital et l’oeuvre économique de Marx (1966) című írásban, különösen az 1972-ben hozzáírt jegyzetekben.
Egy jövendő cikkben alaposabban fogjuk elemezni ezt a tárgyat, megmutatva, hogy Marx felvetette a problémát anélkül, hogy azt totalitásában felismerte volna, és elemezve a mai kapitalista termelési módot. Ez elvezet minket ahhoz is, hogy meghatározzuk a munkát és szerepét az emberiség fejlődésében. G. Brulé már elindított egy ilyen elemzést az Invariance No. 2, Série II.-ben megjelent cikkében: „Le travail, le travail productif et les mythes de la classe ouvriére et de la classe moyenne.” (Munka, termelőmunka és a munkásosztály és középosztály mítoszai).
Általában azt mondhatjuk, hogy a munka fogalma reduktív: az emberi tevékenységnek csak egy részét öleli fel. De a megszüntetésére való felhívás nem más, mint felhívás a tevékenység e maradékának megszüntetésére, amely a tőke utópikus követelése. A kommunizmus terve az emberi élet kontextusába helyezi magát, a tevékenység nem több, mint a kifejeződés egy módozata. A szerelem, elmélkedés, álmodozás, játék és az emberi lények más kifejeződései kívül helyeződnek az élet területén, ha a munka fogalmának fogságába zárjuk magunkat. Marx úgy határozta meg a munkát, mint a természetet vagy az anyagot ilyen vagy olyan célból átalakító tevékenységet, de a természet fogalma nem fogadható el többé úgy, ahogy van. A tőke uralmának korában az emberi lény többé nincsen kapcsolatban a természettel (különösen munka közben). A természet és az egyén között ott a tőke. A tőke válik természetté.
Másrészt Marx – úgynevezett „filozófiai” munkáiban – világosan utal minden emberi tevékenységre és kijelenti, hogy a kommunizmus nem szűkíthető le a munka felszabadítására. Ez az álláspont nem tűnik el teljesen Marx többi munkájában, és túlél A Tőkében kifejeződő „forradalmi reformista” elképzelés mellett. Később a marxisták számára a probléma leegyszerűsödik: tisztán és egyszerűen magasztalják a munkát. Például Trockij munkájában nincs többé nyoma Marx komplex elemzésének, hanem sokkal inkább hivalkodik benne a domesztikáció nyelve, a tőke nyelve: „Az emberiség egész történelme a társadalmi ember munkára szervezésének és nevelésének történelme, azzal a céllal, hogy magasabb termelékenységet érjenek el nála.” (L. D. Trockij: Terrorizmus és kommunizmus)
8. Ezt a lehetőséget leírja és magasztalja Alvin Toffler Future Shockja.
2. A termelőerők növekedése; Az emberi lények domesztikációja
A kapitalista termelési mód csak akkor válik hanyatlóvá, ha hathatós forradalom robban ki a tőke ellen. Ami a mát illeti, az emberi lények hanyatlottak egy századon keresztül, domesztikálta őket a tőke. Ez a domesztikáció a forrása annak, hogy a proletariátus képtelen felszabadítani az emberiséget. A termelőerők tovább nőnek, de ezek a tőke erői.
„A tőkés termelés csak úgy fejleszti a technikát és a társadalmi termelési folyamat kombinálását, hogy ezzel párhuzamosan kimeríti azt a két forrást, amelyből minden gazdagság születik: a földet és a munkást.” (9)
Értelmetlen azt kijelenteni, hogy az emberiség termelőerői abbahagyták a növekedést, hogy a kapitalista termelési mód hanyatlani kezdett. Ezek a nézetek felfedik sok teoretikus képtelenségét a tőke elszökésének felismerésére, és így a kommunizmus és a kommunista forradalom megértésére. Paradox módon Marx elemezte a polgári társadalom felbomlását és a kapitalista termelési mód fejlődésének feltételeit: egy olyan társadalomét, melyben a termelőerők szabadon fejlődhetnek. Amit ő a kommunizmus terveként mutatott be, azt a tőke valósította meg.
Marx kidolgozta a termelőerők fejlődésének dialektikáját. (10) Azt tartotta, hogy az emberi emancipáció ezeknek legteljesebb kiterjedésétől függ. A kommunista forradalomnak – és így a kapitalista termelési mód lezárulásának – akkor kellett megtörténnie, amikor ez a termelési mód nem volt már „elég nagy” a termelőerők befogadására. De Marxot csapdába ejti egy kétértelműség. Úgy véli, hogy az emberi lény a tőke korlátja, és hogy a tőke elpusztítja az embert, mert az béklyója az ő – mint termelőerő – fejlődésének. Marx azt is feltételezi, hogy a tőke megszökhet az emberi korlát elől. Arra jut, hogy posztulálja a tőke öntagadását. Ez az öntagadás válságok formáját ölti, melyeket vagy úgy fogott fel, mint a tőke újrastrukturálódásának pillanatait (a folyamatot gátló termékek elpusztítása által végrehajtott regenerációként: egy másik oka a kapitalizmus szükségszerű megszűnésének), vagy mint a tényleges pillanatot, mikor a tőke elpusztul.
Más szavakkal, miközben biztosította a tőke társadalom feletti valódi uralma megértéséhez szükséges elemeket, Marx nem fejtette ki a fogalmat; nem ismerte fel a tőke elszökését. Marx számára az arany a tőke korlátja maradt, az értékesülés és elértéktelenedés ellentéte hatályban maradt, és a proletárok kifosztása és elidegenedése akadálya maradt a tőke evolúciójának.
„A termelőerők fejlődésében elérkezik egy fok, amikor olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, melyek a létező viszonyok mellett csak bajt okoznak, és többé nem termelő- hanem pusztító erők (gépi berendezés és pénz)…”
(Mielőtt folytatnánk az idézetet, rá kell mutatnunk azoknak a retardáltságára, akik kijelentik, hogy a tőke ma csak pusztító erőket fejleszt ki. Kiderül, hogy 1847-ben Marx számára a tőke pusztítás; később is fenntartotta ezt a nézetet.)
„…és ezzel összefüggésben létrejön egy osztály, amelynek a társadalom minden terhét kell viselnie anélkül, hogy előnyeit élvezné, amely, kiűzve a társadalomból, a leghatározottabb ellentétbe van kényszerítve az összes többi osztállyal szemben; egy osztály, amely a társadalom tagjainak többségét alkotja, és amelyből az alapokig hatoló forradalom, a kommunista forradalom szükségességének tudata kiindul, amely, természetesen, más osztályok körében is megjelenhet ezen osztály helyzetének szemlélésénél fogva.” (11)
A proletariátus volt Marxnak és a kor forradalmárainak nagy reménysége. Ez az az osztály, amelynek emancipációs harca fel fogja szabadítani az egész emberiséget. Marx munkája egyszerre a kapitalista termelési módnak és a proletariátus benne elfoglalt szerepének elemzése. Ezért kapcsolódik egymáshoz az értékelmélet és a proletariátus elmélete, ha nem is közvetlenül:
„A ricardói elmélet fenti alkalmazása, amely szerint a teljes társadalmi termék a munkásoké mint az ő termékük, mivel ők az egyetlen valódi termelők, közvetlenül a kommunizmushoz vezet. De, ahogyan Marx szintén rámutat a fent idézett szakaszban, ez formálisan gazdaságtanilag helytelen, mivel ez egyszerűen az erkölcs alkalmazása a gazdaságtanra. A burzsoá gazdaságtan törvényei szerint a termék legnagyobb része nem a munkásoké, akik azt létrehozták. Ha most azt mondjuk: ez igazságtalan, ennek nem kéne így lennie, akkor ennek közvetlenül semmi köze a közgazdaságtanhoz. Pusztán azt mondjuk, hogy ez a gazdasági tény ellentmond az igazságérzetünknek. Marx ezért sohasem erre alapozta kommunista követeléseit, hanem a tőkés termelési mód elkerülhetetlen összeomlására, amely napról napra egyre nagyobb fokban zajlik le szemünk láttára…” (12)
Marx nem a kizsákmányolás filozófiáját fejlesztette ki, ahogyan Bordiga gyakran emlékeztetett. Hogyan fogják szétzúzni a kapitalista termelési módot és miből áll a „bukás”? (Engels 1884-ben érveket biztosított azoknak, akik ma a kapitalizmus hanyatlásáról beszélnek.) Ez nincs meghatározva. Marx után a proletariátusról fenntartották, hogy a végső szétzúzáshoz, a kapitalizmus végleges megszüntetéséhez szükséges osztály, és biztosra vették, hogy a proletariátus rákényszerül, hogy ezt megtegye.
Bernstein megragadta Marx elméletének ezt a részét, és maga alkalmazta annak megmutatására, hogy nincsenek a megsemmisülés felé hajtó ellentmondások. (13) De ez arra vezette Bernsteint, hogy a régi polgári társadalom apologétájává váljon, amelyet a tőke éppen készült szétzúzni, különösen 1913 után; következésképpen az ő munkája semmilyen módon nem tisztázza a jelenlegi helyzetet.
Marx hátrahagyta nekünk az értékelmélet megszüntetéséhez szükséges anyagot, és azt az anyagot is, amellyel a proletariátus elmélete megszüntethető. A két elmélet összefügg, és egymást igazolják. A Grundrissében Marx dicsőíti a kapitalista termelési módot, amelyet forradalminak tart. Ami nincs explicite kijelentve – hogy a proletariátus olyan mértékben rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, hogy végrehajtja a kapitalizmus belső törvényeit. A proletariátus jelen van az elemzésben. Marx posztulálja, hogy a proletariátust nyomora szükségszerűen lázadásba, a tőkés termelési mód szétzúzásába hajtja, és ezáltal mindannak felszabadításába, ami haladó ebben a termelési módban, nevezetesen a termelőerők kiterjesztésének felszabadításába.
A Tőkében a proletariátust már nem úgy fogja fel, mint a társadalom felbomlását képviselő osztályt, mint a működésben lévő tagadást. Az itt szóban forgó osztály a munkásosztály, egy olyan osztály, amely többé-kevésbé integrálódott a társadalomba, amely forradalmi reformizmusba bocsátkozik: bérnövelési harcba, a nőkre és gyerekekre terhelt nehéz munka elleni harcba, a munkanap rövidítéséért folytatott harcba.
Az első kötet végén Marx kifejti azt a dinamikát, amely a kisajátítók kisajátításához vezet, a nyomor növekedéséhez (14), amely a proletariátust arra fogja kényszeríteni, hogy felkeljen a tőke ellen. (15)
A harmadik kötetben és A gothai program kritikájában Marx nem ír le tényleges diszkontinuitást a kapitalizmus és a kommunizmus között. A termelőerők tovább nőnek. A diszkontinuitás abban a tényben gyökerezik, hogy a termelés célja fordul meg (a forradalom után; azaz a diszkontinuitás időleges). A cél többé nem a gazdagság, hanem az emberi lények. De ha nincs igazi diszkontinuitás a kapitalizmus és a kommunizmus között, az emberi lényeket akarattal kell átalakítani; másképpen hogyan lehetne megfordítani a célt? Ez Marx forradalmi reformizmusának csúcsa. A proletariátus diktatúrája, az átmeneti fázis (a Grundrissében a tőkés termelési mód alkotja az átmeneti fázist: ez természetesen rendkívül lényeges abból a szempontból, hogyan definiáljuk ma a kommunizmust) a reformok korszaka, amelyek közül a legfontosabb a munkanap rövidítése és a munkaelismervény alkalmazása. Amit itt meg kell jegyeznünk – bár nem bizonygathatjuk –, az a reformizmus és a diktatúra kapcsolata.
A proletariátus látszólag azért szükséges, hogy a termelőerők fejlődését elvezesse az érték pólusától az emberiség pólusa felé. Előfordulhat, hogy a tőke integrálja a proletariátust, de – és ezzel visszaélnek a különféle marxisták – a válságok elpusztítják a proletariátus tartalékait és visszahelyezik forradalmi szerepébe. Akkor a tőke elleni felkelés újból lehetséges.
Úgy tűnik tehát, hogy Marx műve nagymértékben a kapitalista termelési mód autentikus tudata. A burzsoázia és az elkövetkező kapitalisták csak egy hamis tudatot voltak képesek kifejezni különféle elméleteik segítségével. Továbbá a tőkés termelési mód megvalósította Marx proletár tervét. Szűk marxista talajon maradva a proletariátust és teoretikusait átkarolták a tőke követői. A tőke valódi uralomra jutva megerősíti Marx munkájának érvényességét annak leszűkített formájában (történelmi materializmusként). Míg a német proletárok a század elején azt gondolták, hogy akcióik lerombolják a tőkés termelési módot, nem vették észre, hogy csupán maguk próbálják meg igazgatni azt. A hamis tudat megragadta a proletariátust.
A történelmi materializmus annak a vándorlásnak a megdicsőítése, amelyet az emberiség több mint egy századdal ezelőtt elkezdett: a termelőerők növekedéséé mint a felszabadulás sine-qua-non feltételéé. De definíció szerint minden mennyiségi növekedés a határtalan, a rossz végtelen szféráján belül zajlik. Ki fogja lemérni a termelőerők „méretét”, hogy meghatározza, vajon eljött-e a nagy nap? Marx számára kettős és ellentmondásos mozgásról volt szó: a termelőerők növekedéséről és a proletárok elnyomorodásáról; ennek kellett forradalmi összeütközéshez vezetnie. Másképp kifejezve, ellentmondás volt a termelés társadalmasítása és a magánkisajátítás között.
A pillanat, amikor a termelőerők ott tartanak, hogy elérjék a termelési mód átalakításához szükséges szintet – a kapitalizmus válsága kezdőpillanata kell hogy legyen. Ennek a válságnak kellett volna felfednie e termelési mód szűkösségét és képtelenségét arra, hogy magában tartsa az új termelőerőket, és így láthatóvá tennie a termelőerők és a termelés tőkés formái közötti antagonizmust. De a tőke megszökött, felszívta a válságokat és sikerrel biztosított társadalmi tartalékot a proletárok számára. Sokaknak nem volt más választásuk, mint tovább rohanni előre: vannak, akik szerint a termelőerők nem eléggé fejlettek, mások azt mondják, hogy nem növekednek tovább. Az egész problémát mindegyikük leszűkíti vagy az élcsapat, a párt szervezésére, vagy olyan tevékenységekhez folyamodnak, amelyek az öntudat létrehozását célozzák.
A fejlődés a vándorlás kontextusában nem más, mint a fejlődés a misztifikáció kontextusában. Marx a misztifikációt a megfordított viszony eredményének tekintette: a tőke, a munkás tevékenységének terméke jelenik meg teremtőként. A misztifikáció valós eseményekben gyökerezik; a működő valóság az, ami misztifikál. Valami még a proletariátus tőke elleni harcán keresztül is misztifikálódik; az általánosított misztifikáció a tőke diadala. De ha – antropomorfizációjának következményeképpen – ez a misztifikáció által kitermelt valóság most az egyedüli valóság, akkor a kérdést másképpen kell feltenni. 1) Mivel a misztifikáció szilárd és valóságos, nincs értelme demisztifikációra várni, amely csupán a megelőző helyzet igazságát tárná fel. 2) A tőke elszökése miatt a misztifikáció valóságként jelenik meg, és így a misztifikációt elnyelték és hatástalanították. Ami van, a tőke zsarnoksága.
Annak kijelentése, hogy a misztifikáció még mindig működik, azt jelentené, hogy az emberi lények képesek valódi viszonyokba bocsátkozni és folyamatosan misztifikálják őket. Valójában a misztifikáció egykoron hatékony volt és valósággá vált. Egy olyan történelmi szakaszra vonatkozik, amely a múltban lezárult. Ez nem szünteti meg megértésének és tanulmányozásának fontosságát, vagyis hogy megértsük a kapitalista termelési mód jelenlegi szakaszához vezető mozgást és hogy tisztában legyünk a korszakok valódi szereplőivel.
Mind a misztifikáló-misztifikált valóságot, mint a korábban misztifikált valóságot le kell rombolni. A misztifikáció csak akkor „látható”, ha szakítunk (anélkül, hogy illúziókat táplálnánk e szakítás korlátozottságairól) a tőke reprezentációival. Marx műve rendkívül fontos e szakításhoz. De van egy komoly hiányossága: nem tudja a misztifikációt egész terjedelmében megmagyarázni, mert nem ismeri fel a tőke szökését.
Korábban a forradalom azon nyomban lehetséges volt, mihelyt a misztifikációt feltárták; a forradalmi folyamat annak lerombolása volt. Ma az emberi lényt elnyelték, nem csak az osztálymeghatározásban, amelybe századokon át be volt zárva, hanem biológiai lényként is. Egy totalitást kell szétzúzni. A demisztifikáció többé nem elég. A mindennapi életük közvetlenségében fenyegetett emberek lázadása túlmegy a demisztifikáción. A probléma – más életek teremtése. Ez a probléma egyidejűleg kívül esik a munkásmozgalom ősi diskurzusán és régi gyakorlatán, és kívül esik azon a kritikán, mely ezt a mozgalmat egyszerű ideológiának tekinti (az emberi lényt pedig ideológiai csapadéknak).
Jegyzetek
9. Marx: A tőke. I. kötet.
10. Ez egy részletes tanulmányt igényel, amely tartalmazná a munka elemzését. A következő cikkben elkezdjük ezt a tanulmányt: az általunk elért első konklúziókat mutatja be. Nevezetesen az emberiség e hanyatlásának szakaszát akarjuk elemezni, hogyan fejeződik ez ki stb. Továbbá meg akarjuk mutatni a közeli kapcsolatot az érték mozgása és a termelőerők dialektikája között. Az érték és a tőke mozgásának vége – a reprezentáció egy módjának vége és lerombolja annak autonómiáját. A marxi dialektika teljesen legyőzetik.
11. Engels-Marx: A német ideológia.
12. Engels: „Előszó” Marx: A filozófia nyomorúságához.
13. Lásd főleg „A jövedelem mozgása a modern társadalomban” és „A válságok és az adaptálódás lehetőségei” című fejezeteket A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai c. könyvben.
14. Itt elővigyázatosnak kell lennünk – ahogyan Bordiga helyesen felismerte –, hogy ne szűkítsük le ezt gazdasági fogalomra.
15. Marx: A tőke. I. kötet.
3. Represszív tudat
A misztifikáció nem csak a kapitalista társadalmat, hanem a kapitalizmus elméletét is befolyásolja. A proletár öntudat rangjára emelt marxista elmélet az öntudat egy új formája: represszív tudat. Le fogjuk írni bizonyos jellegzetességeit, félretéve azt a problémát, hogy meghatározzuk, vajon a történelem során a tudat valamennyi formája represszív-e vagy sem.
A represszív tudat tárgya az a cél, amelyről azt gondolja, hogy ellenőrzése alatt tartja. Mivel szakadás van e cél és a közvetlen valóság között, ez a tudat teológiaivá válik, és ezért kifinomult különbségeket tesz a minimális vagy közvetlen program és a maximális, jövőbeli vagy közvetett program között. De minél hosszabb az ösvény ennek megvalósításáig, annál inkább teszi saját magát céllá az öntudat, és tárgyiasítja magát egy szervezetben, amely elkezdi megtestesíteni a célt.
Ezen öntudat terve az, hogy saját fogalmába keretezze be a valóságot. Ez a forrása az objektív és szubjektív elemek eltéréséről szóló összes szofizmának. Létezik, de nem lehetséges. És pontosan arra való képtelensége miatt, hogy legyen, tagadnia kell és le kell néznie mindent, ami megpróbál felbukkanni, lenni.
Más szavakkal: létezik, de bizonyos eseményekre van szüksége, hogy valós legyen. Mivel a múlt terméke, minden jelenlegi esemény megcáfolja. Így csak a valósággal való polémiaként létezhet. Mindent cáfol. Csak azáltal élhet túl, hogy megfagy, hogy egyre inkább totalitáriussá válik. Hogy működjön, szervezettnek kell lennie: innen a párt, a tanácsok és a despotikus öntudat más megalvadásainak misztikája.
Minden direkt akció, amely nem fogadja el ezt az öntudatot (és minden politikai cég igényt tart rá, hogy a valódi tudatot testesítse meg), elítéltetik az utóbbi által. Az elítélést az igazolás követi: türelmetlenség a lázadók részéről, az érettség hiánya, az uralkodó osztály provokációja. A képet kiegészítik a litániák az örök anarchisták kispolgári jellegéről és az értelmiségiek vagy a fiatalok utópiakergetéséről. A harcok nem valódiak, csak ha újjáélesztik az osztályöntudatot; egyesek olyan messzire mennek, hogy háborút kívánnak, hogy ezáltal ez az öntudat végre kitermelődjön.
Az elmélet represszív tudattá vált. A proletariátusból mítosz lett, nem létezésének értelmében, hanem forradalmi szerepének értelmében, mely szerint ő az az osztály, amelynek fel kell szabadítania az egész emberiséget és ezáltal fel kell oldania valamennyi társadalmi-gazdasági ellentmondást. Valójában létezik minden országban, melyet a tőke formális uralma jellemez, ahol ez a proletariátus még mindig a népesség többségét alkotja; azokban az országokban, melyeket a tőke valódi uralma jellemez, még mindig nagyszámú férfi és nő található a XIX. századi proletárok életkörülményei között. De minden párt és minden csoport tevékenysége a mítosz köré szerveződik. A mítosz a forrásuk. Minden ennek az osztálynak a megjelenésével kezdődik, amely a történelem egyetlen forradalmi osztályaként, vagy legalábbis a legforradalmibbként van meghatározva. Bármi is történt korábban, minden arra a feladatra rendeltetett, hogy létrehozza ezt az osztályt, és a korábbi események másodlagosak azokhoz képest, melyeket a proletariátus élt át vagy teremtett meg. Még az életvitelt is meghatározza. Bárki, aki proletár, megváltott; aki nem, annak különböző gyakorlatokkal kell levezekelnie a nem-proletár születés fogyatékosságát, odáig menve, hogy gyárakban kell munkát vállalnia. Egy csoport csak akkor ér el forradalmi létezést, ha képes kiállítani egy vagy több „autentikus” proletárt. A kérges tenyerű férfi jelenléte a forradalmi hitelesség garanciája, bizonyítványa. A csoport által képviselt program tartalma, a csoport elmélete, még az akciói sem fontosak többé; az egyetlen ami számít, a „proletár” jelenléte vagy hiánya. A mítosz fenntartja és újjáéleszti a szellemi és a kézi antagonizmusát. Sok tanácskommunista űzi az értelmiségellenesség kultuszát, amely számukra az elmélet helyettesítőjeként és igazolásként szolgál. Ők bármilyen baromságot kinyilatkoztathatnak, megváltottak lesznek; ők proletárok.
Ahogyan sokan úgy vélik, hogy aki elhagyja a pártot, az ily módon megszűnik forradalmár lenni, ugyanúgy azt is lehetetlennek tartják, hogy valaki forradalmár legyen anélkül, hogy proletár helyzetét hangoztatná, hogy a proletár erényeknek vélt tulajdonságokat magára vegye. Az ellenforradalom azoknál a mitikus határoknál ér véget, melyek a proletariátust a társadalmi test többi részétől elválasztják. Minden akció igazolást nyer a proletármozgalom nevében. Nem azért cselekszenek, mert szükség van a cselekvésre, mert gyűlölik a tőkét, hanem mert a proletariátusnak vissza kell szereznie osztályalapzatát. A tettet és a gondolatot leleplezik a közvetítők.
Így élte túl önmagát, főleg 1945 után a proletariátus mint forradalmi osztály: a mítosza révén.
A proletár forradalmi mozgalom történelmi tanulmányozása fényt vetne ennek az osztálynak a korlátolt jellegére. Marx maga világosan feltárta ezen osztály reformista jellegét. Lényegében 1848-tól, amikor munkához való jogot követelt, 1917-1923-ig, amikor teljes foglalkoztatottságot és a munkásszövetségek általi önigazgatást követelt, a proletariátus pusztán a kapitalista rendszer belsejében lázadt. Ez látszólag ellentmondásban van Marx kijelentéseivel a „Kritikai megjegyzések egy porosz cikkéhez: A porosz király és a szociális reform” c. cikkéből: „De ebben a pillanatban a proletariátus valóban úgy mutatkozott meg, mint egy tartalékok nélküli osztály, mint a totális tagadás. Arra kényszerült, hogy alapvető szakítást hajtson végre, ami lehetővé teszi annak megértését, mi lehet a kommunista forradalom és ezáltal a kommunizmus.” (16) Marxnak igaza volt; de a tőkés termelési mód saját túlélése érdekében arra kényszerült, hogy megsemmisítse az őt aláásó tagadást. A proletariátus, amely kívül áll a társadalmon, ahogyan Marx és Engels mondják A német ideológiában, egyre jobban integrálódik a társadalomba; olyan mértékig integrálódik, hogy a túlélésért, a megerősödésért harcol; minél jobban megszervezi magát, annál reformistábbá válik. A Németországi Szocialista Párttal sikerül létrehoznia egy ellentársadalmat, amelyet végül felszív a tőke társadalma, és a proletariátus tagadó mozgalmának vége. (17)
Kautsky, Bernstein és Lenin nem egyszerűen felismerték a munkásmozgalom realitását, mikor kijelentették, hogy szükséges egyesíteni azt a szocialista mozgalommal: „a munkásmozgalom és a szocializmus természetük szerint semmiképpen sem azonosak” (Kautsky)?
Lenin rosszhírű kijelentése, miszerint a proletariátus magára hagyva csak trade-unionista tudatot érhet el, nem írta le az igazságot a tőkéhez kötött osztályról? Csak annak a különbségtételnek az álláspontjáról kritizálható, melyet Marx A filozófia nyomorúságában tett, az osztály mint a tőke tárgya és az osztály mint alany között. Forradalmi felfordulás nélkül a proletariátus nem válhat alannyá. A folyamat, melynek révén alannyá kellett válnia, magában foglalt egy kívülálló, külső tudatot, mely egy adott pillanatban a proletariátusban testet ölt. Ez a kívülről jövő tudat a represszív tudat legtárgyiasultabb, legelidegenültebb formája! Következésképpen nem arról van szó, hogy felmelegítsük a vitát és visszatérjünk Marxhoz, hanem hogy felismerjük, hogy a proletár osztály ciklusa mostanra lezárult, legelőszöris azért, mert céljai megvalósultak, másodszor, mert globális kontextusban többé nem ő a meghatározó. Elértük annak a történelmi ciklusnak a végét, melynek során az emberiség (főleg annak Nyugaton elhelyezkedő része) osztálytársadalmakon belül mozgott. A tőke megvalósította az osztályok tagadását – a misztifikáció eszközeivel, mivel fenntartja azokat a konfliktusokat és összeütközéseket, melyek az osztályok létét jellemzik. A valóság a tőke zsarnoksága. Most a tőkével kell szembeállnunk, nem a múlttal.
Szinte minden szociáldemokrata tisztában volt a munkásosztály valódi, reformista mozgalma és a szocialista cél szétválásával. Bernstein kihirdette, hogy az alkalmazkodás egyszer és mindenkorra szükséges, világosan és nyíltan, nem álszent módon (ahogyan a legtöbb szocialista tette) forradalmi kinyilatkoztatásokkal a kompromisszumok elrejtése érdekében. (18) Ezzel egyidejűleg egyre problematikusabbá vált a proletár osztály definiálása és körülhatárolása. Ez a probléma olyan égetővé vált, hogy a század elejétől szinte minden forradalmár megpróbálta a proletariátust a tudat szerint definiálni: Luxemburg, Pannekoek közvetlenül, Lenin, Trockij közvetetten, a párton keresztül stb. Az orosz forradalom csupán megnövelte a proletár osztály specifikálásának sürgősségét; ez a kontextusa Korsch kísérleteinek és különösen Lukács Történelem és osztálytudatának. Később Bordiga azt tartotta, hogy az osztályt azzal a termelési móddal összefüggésben kell meghatározni, amelyet épít. Így csak attól a pillanattól kezdve lehet önmagáért való osztály, amikor akciói e cél felé mozognak, csak abban a mértékben, ahogyan programját (amely ezt a termelési módot leírja) felismeri. Bordiga számára az osztály akkor létezik, ha létezik a párt, mert a programot csak a párt hordozhatja. „Még szükségünk van egy objektumra, a pártra, hogy felidézzük a kommunista társadalmat.” (19) De abban a mértékben, ahogyan férfiak és nők képesek maguk a kommunizmus felé mozogni, ahogy a fiatalok között ez ma kézzelfogható, nyilvánvalóvá válik, hogy ez az objektum, a párt, szükségtelen.
Összefoglalva, mind a párt, mind a tanácsok szószólói számára az akció problémája nagyban leszűkül arra, hogy közvetlen vagy közvetett eszközöket találjanak, melyekkel a proletariátust fogékonnyá teszik saját tudata számára – mivel e nézet szerint a proletariátus csak az önmagáról való tudata által önmaga.
Jegyzetek
16. Marx: Korai írások.
17. Ami bizonyítja, hogy lehetetlen volt ragaszkodni egy „osztályközpontú” diskurzust és viselkedést, miközben fenntartották a proletariátus ön-negációja szükségességének alapvető „osztálymentes” tézisét.
18. Erről a tárgyról ld. H. Mueller 1892-ben publikált könyvét: Der Klassenkampf in der Deutschen Sozialdemokratie, Verlagskooperative Heidelberg-Frankfurt-Hannover-Berlin, 1969. Ez a könyv világosan megmutatja a Bebelhez hasonló emberek dualitását/kettősségét, akik „jobboldaliként” nyilvánultak meg a parlamentben és „baloldaliként” a munkásgyűléseken, akik az egyik hallgatóságnak azt mondták, hogy nagyon sok időbe telik, míg a szocializmus elvei megvalósulhatnak, míg egy másiknak arról beszéltek, hogy a szocializmus itt van a következő sarkon. A könyv azért is érdekes, mert tartalmaz olyan álláspontokat, melyeket később a KAPD (Németországi Kommunista Munkáspárt) tett magáévá.
19. Bordiga egy milánói gyűlésen, 1960-ban.
4. Kommunizmus
A forradalmi reformizmus – az a terv, hogy a szocializmust a kapitalizmus alapzatán és a tőkés termelési móddal folytonosságban teremtsék meg – 1913 és 1945 között felbomlott. Ez a vége valaminek, amiről kiderült, hogy illúzió: annak az illúziója, hogy képesek lehetünk a termelőerők fejlődését olyan irányba vezetni, amely eltér attól az iránytól, amit ez a fejlődés valóságosan követett. Voltaképpen egyetérthetünk Marx nézetével, hogy 1848 után a kommunizmus éppen amiatt volt lehetséges, mert a tőkés termelési mód özönvize áttört minden társadalmi és természeti korlátot és lehetővé tette a szabad fejlődést. De a mentalitás, az emberek képzetei olyanok voltak, hogy egy ilyen jövőt sem elképzelni, sem felfogni nem voltak képesek. Túlságosan is függő helyzetbe kerültek az érték évezredes mozgásától, vagy túlzottan meggyengültek ősi közösségeik lezüllesztett maradványainak korlátozottságaitól ahhoz, hogy képesek legyenek elindulni egy új ösvényen egy azon elérni egy másik közösséget. Végső soron még Marx és Engels is szükségszerű pillanatnak tekintették a kapitalizmust, és úgy gondolták, hogy mindenütt, minden emberi lény elkerülhetetlenül meg fogja tapasztalni. Csak az oroszországi narodnyikok lázadásai és a kapitalista út elkerülésére irányuló vágyuk értették meg Marxszal ezt a hibáját. De ez a felismerés elégtelen volt. A XIX. század közepétől – a marxista elmélet (a proletariátus elmélete) által nyújtott igazolással az egész emberiség vándorútra indult: hogy fejlessze a termelőerőket.
Ha többé nem is fogadhatjuk el Marx elméleti elemzését a termelőerők szerepéről, egy kitérő után mindazonáltal egyetérthetünk vele. A tőke az emberiséget magának az emberiségnek a nevében taszítja rabszolgasorba, mivel a tőke antropomorfizálódott. Ez semmi egyéb, mint a halál uralma. Az emberi lények felett múltbeli létezésük uralkodik, miközben ők szemlélik azt. Egy folyamat, amely folytonosan újra- és újrakezdődik. A tőke behatol a gondolkodásba, a tudatba, ezáltal szétrombolja az embereket, ahogyan azokat az osztálytársadalom évszázadai létrehozták. Szubsztanciájuk elvesztése korábbi létük elvesztését jelenti, melyet a tőke kipumpált belőlük. Mivel ez a folyamat már csaknem véget ért, a tőke most az emberiség múltbéli dimenziója elleni támadásról áttér a jövendő dimenziója elleni támadásra: most a képzeletet kell meghódítania. Így az emberi lényt kifosztják és afelé halad, hogy a biológiai dimenziójára redukálják. A jelenség eléri a gyökereket. Más szavakkal, a termelőerők fejlődése úgy tűnik fel, mint ami szükséges volt a régi sémák, gondolkodásmódok, az archaikus képzetek szétzúzásához, melyek korlátozták az emberi lényeket (ezt a szétzúzást ma olyan filozófusok elemzik, mint Foucault). Mikor tisztán biológiai létezésük válik fenyegetetté, az emberek lázadni kezdenek a tőke ellen. Ezen a ponton válik lehetővé, hogy általánossá tett alkotással mindent visszahódítsanak. De ez a történés nem egyszerű, unilineáris. A tőke még mindig képes profitálni az emberi lények kreativitásából, képzeletük kifosztásával újra létrehozva saját magát és újabb szubsztanciát találva magának. A harc fontossága és mélysége az alternatívával szembekerülve ragadható meg: kommunizmus vagy az emberi faj elpusztítása. És nem szabad elfelejteni, hogy a vándorlás során különféle forradalmi mozgalmak keresték a kiutat és különféle lehetőségek el lettek zárva. Most ezek megmutatkozhatnak. (20)
Abba kell hagynunk a vándorlást és szét kell zúznunk a represszív tudatot, amely megakadályozza a kommunizmus létrejöttét. Hogy ezt megtegyük, szakítanunk kell a kommunizmus olyan felfogásával, amely szerint az a tőkés termelési mód meghosszabbítása, és nem szabad többé azt gondolnunk, hogy elegendő elnyomnunk a csereértéket és győzelemre vinnünk a használati értéket. Ez a dichotómia többé semmit sem jelent. A használati érték az értékhez van kötve még akkor is, ha a hasznosság elve körül forog a termelékenység elve helyett; mivel az emberi lények közvetlen uralmával függ össze, elválaszthatatlan a magántulajdontól.
A kommunizmus nem egy új termelési mód (21); egy új közösség állítása. A létnek, az életnek a kérdése, legalább azért, mert végbemegy egy alapvető eltolódás: az előidézett tevékenységről az emberi lény felé, aki azt létrehozta. Egészen eddig a férfiak és a nők el voltak idegenítve e termelés által. Nem fognak uralmat szerezni a termelés fölött, hanem új viszonyokat hoznak létre egymás között, amelyek egy teljesen más tevékenységet determinálnak.
A kommunizmus nem is egy új társadalom. (22) A társadalom egyes etnikai csoportoknak mások által való leigázásából vagy az osztályok megformálódásából jön létre. A társadalom szociális viszonyok hálózata, melyek gyorsan válnak despotikus közvetítőkké. A társadalomban élő ember a társadalom által rabszolgává tett ember.
A kommunizmus véget vet a kasztoknak, az osztályoknak és a munkamegosztásnak (amelyre ráoltódott az érték mozgása, amely viszont éleszti és feltüzeli ezt a megosztást). A kommunizmus mindenekelőtt egyesülés. Nem a természet feletti uralom, hanem a természet megbékélése és ezáltal regenerációja: az emberi lények nem kezelik többé a természetet egyszerűen tárgyként saját fejlődésük számára, hasznos dologként, hanem szubjektumként kezelik (nem filozófiai értelemben), ami nincs tőlük elválasztva, legalábbis azért, mert a természet bennük van. Az ember természetté válása és a természet emberré válása (Marx) megvalósul; a szubjektum és objektum dialektikája véget ér.
Ebből következik az urbanizáció szétzúzása és a Földön elosztott közösségek sokaságának létrehozása. Ez magában foglalja a monokultúra – mely a munkamegosztás egy másik formája – elfojtását, és a szállítási rendszer teljes átalakítását: a szállítás jelentősen csökkenni fog. Csak a kommunális (kommunitárius) életmód teheti lehetővé az emberi lény számára reprodukciójának irányítását, a (jelenleg tébolyult) népességnövekedés korlátozását anélkül, hogy aljas eszközökhöz folyamodna (mint férfiak és nők elpusztítása).
Egyik csoportnak a másik feletti uralma, az osztálytársadalom az emberi lény helyhez kötötté válásából ered. Még mindig együtt élünk azokkal a mítoszokkal, melyek ennek a Földanya valamely pontján való rögzülésnek az idejében képződtek: a haza, az idegen mítoszaival; olyan mítoszokkal, melyet korlátozzák a világlátást, melyek megcsonkítanak. Nyilvánvaló, hogy erre nem reagálhatunk úgy, hogy visszatérünk egy olyasfajta nomádizmushoz, melyet távoli gyűjtögető őseink gyakoroltak. A férfiak és nők szert tesznek majd egy új létezési módra, mely túl van a nomádizmuson és a helyhez kötöttségen. A testi tétlenséggel vegyített helyhez kötött élet az alapvető oka a mai emberi lények szinte valamennyi szomatikus és pszichológiai betegségének. Egy aktív és nem-rögzített élet gyógyszerek és pszichológia nélkül fogja orvosolni mindezeket a problémákat.
A kommunizmusba való átkelés magába foglalja a technika átalakítását. A technológia nem semleges dolog; a termelési mód determinálja. Nyugaton, inkább mint másutt, a különböző termelési módok egyre inkább elválasztották az emberi lényeket a technológiától, amely eredetileg nem volt több, mint az emberi lény módozata. Felhívás egy megfelelő technológiáért – ez felhívás egy olyan technológiáért, amely ismét az emberi lény meghosszabbítása, és nem egy autonóm dolog egy elnyomó lény szolgálatában. (23)
Az emberi lények a kommunizmusban nem definiálhatók egyszerű használókként; ez földi paradicsomként felfogott kommunizmus volna, ahol az emberek olyan közvetlenséggel rendelkeznének a meglévő felett, hogy az emberi lények nem volnának a természettől megkülönböztethetők (az ember, ahogyan Hegel ebben a kontextusban mondta, állat volna). Az emberi lények alkotók, termelők, használók. Az egész folyamat egy magasabb szinten alkotódik újra, és minden egyes egyén számára. Az egyének közötti viszonyokban a másik többé nem a hasznosság szerint ítéltetik meg; a haszon szerinti viselkedés véget ér. A nemek kibékülnek, miközben fenntartják különbségeiket; elveszítik az antagonizmus évezredei által kitermelt különbségeket és merev ellentéteket.
Ennek a néhány jellegzetességnek adekvát módon tisztáznia kell, hogyan fogható fel az a mozgás, amely az emberi közösséghez való felemelkedéshez vezet.
Mindannyian a tőke rabszolgái vagyunk. A felszabadulás annak a megtagadásával kezdődik, hogy a tőke kategóriái alapján fogjuk fel önmagunkat: nevezetesen mint proletárt, mint az új középosztály tagját, mint tőkést stb. Így azzal is felhagyunk, hogy a másikat – ebben a felszabaduláshoz vezető mozgalomban – ugyanezekkel a kategóriákkal fogjuk fel. Ezen a ponton kezdődhet el az emberi lények felismerésének mozgása. Ez persze csak a kezdete a felszabadító mozgalomnak, és folytonosan bukás fenyegeti. Ha elutasítjuk ennek tekintetbevételét, azzal letagadjuk a tőke hatalmát. Amit érzékelni kell, a dinamika. Rabszolgák vagyunk; a célunk nem az, hogy urak legyünk, akár rabszolgák nélkül, hanem hogy megszüntessük a teljes úr-szolga dialektikát. Ez a cél nem érhető el azáltal, hogy létrehozunk olyan – örökké elszigetelt – közösségeket, melyek sohasem jelentenek akadályt a tőke számára, melyeket a tőke könnyedén körülvehet, és amelyek nem többek, mint deviációk az ő normájához képest (deviációk, melyek láthatóvá teszik ezt a normát a maga valójában). A cél úgyszintén nem érhető el azzal, hogy műveljük saját individuális lényünket, amelyben végül megtalálnánk a valódi emberi lényt. Valójában ezeket a megközelítéseket össze kell kapcsolni. Saját magunkat minden attribútumtól megszabadított emberi lényként érzékelni – ez már leveszi rólunk az osztálytársadalom által ránk kényszerített nyakörvet. A közösség vágya abszolút szükséges. A személyiség újra-megerősítése (különösen annak mulandó aspektusában) – ez a domesztikáció elutasítása. De ez még a lázadás első elemeként sem adekvát; az emberi lény személyiség és Gemeinwesen. Az emberi lénynek a jelenlegi kifejezéstelen állapotára való leszűkítése csak azért történhetett meg, mert eltávolították a Gemeinwesent, minden egyes egyén lehetőségét, hogy magába szívja az egyetemest, hogy átfogja az emberi viszonyok teljességét az idő teljességében. A különféle vallások, filozófiák és elméletek csak puszta helyettesítői az emberi lény e lényegi összetevőjének. Mivel a kommunizmus az egyformaság, az ismétlődés halála, az emberi lények teljes sokféleségükben fognak megjelenni; mindenki meg fogja erősíteni a Gemeinwesent. Ez magába foglalja, hogy a mára nézve elutasítjuk egy vallás, egy filozófia, egy elmélet despotizmusát.
Mikor elutasítjuk, hogy egyetlen elmélet fogságába kerüljünk, ez nem jelenti minden elméleti reflexió elvetését. Éppen ellenkezőleg. De ez az elutasítás posztulálja, hogy az elméleti tett nem elégséges. Az elmélet felhívhat az érzékek és az agy kibékítésére, de ennek a szétválasztásnak a határai között marad. Amit meg kell erősíteni, az a teljes élet, kifejeződéseinek teljessége, az egész egységes lét. Még mindig szükséges lehet Marx betekintéseinek segítségével továbbhaladnunk, de egyre bárgyúbb dolog marxistának jelenteni ki magunkat. Továbbá, mint represszív tudat, az elmélet egyszerű alibivé válhat a tétlenségre. Kezdetben a tett megtagadása tökéletesen igazolható lehet. Mindazonáltal a valóságtól való elkülönülés gyakran vezet oda, hogy az azt formáló új jelenségeket nem sikerül felfogni. Ezen a ponton az elmélet – ahelyett, hogy segítene kapcsolatot teremteni a valósággal – a szeparáció, az eltávolítás ágensévé válik, és végül kilökődéssé, a világból való kivetéssé alakul át. Várni különösen nehéz azok számára, akik nem akarják felismerni, hogy mások nélkülünk, a mi csoportunk vagy a mi pártunk mint közvetítők nélkül is elérhetnek az elmélethez. Az elmélet, mint a tudat, olyan fokú objektivizálódást követel, hogy még a politikai cégeket elutasító egyén is képes lehet az elméletet a cég státuszába emelni. Egy forradalmárként pózoló szubjektumban az elmélet despotizmus: ezt mindenkinek fel kell ismernie.
Azok után, hogy az értelem több mint két évezreden át uralkodott a test felett, nyilvánvaló, hogy az elmélet még mindig ennek az uralomnak a kifejeződése.
Az élet teljessége az, ami meghatározóvá válik. A múlt összes különféle terméke – a művészet, a filozófia, a tudomány – fragmentum. Az emberi lények hatalmas kifosztásának elemei és kísérletek annak orvoslására. De többé nem arról van szó, hogy megvalósítsuk a művészetet vagy a filozófiát; a tőke útja során ezt már elvégezte; arról van szó, hogy kivívjunk és megvalósítsunk egy másik világot: egy olyan világot, ahol végre kifejlődhet a faj összes biológiai lehetősége. Ebben a hatalmas mozgalomban hiábavaló dolog azt akarni, hogy az igazság letéteményesének mutassuk magunkat. Mindenekelőtt az igazságnak, csakúgy mint az értéknek, szüksége van egy mértékre, egy standardra, egy általános egyenértékre, egy normára, ennélfogva egy Államra. Másodszor, az igazság sohasem több mint egyetlen igazság. Ennek a fogalomnak a történelmi leértékelődése párhuzamosan fut az emberi lények egyre mélyebbre hatoló szétrombolásával. Nem ajánlható kevesebb egy más életnél, ahol az emberi lények gesztusai, szavai, elképzelései és összes érzései többé nem lesznek leláncolva, ahol az érzékek és az agy egyesülni fog – csak ez az egyesülés szüntetheti meg az őrület összes rögzítéseit. Nyilvánvaló, hogy mindez csak a tőkés termelési mód szétzúzásával vívható ki. Ami ellensége a tőkének, az az időkön át érzékelt egész emberiség. Az emberi lényeknek mélyreható forradalmasodáson kell átmenniük, hogy képesek legyenek szembeszállni a tőkével; ennek a mozgalomnak az akcióival együtt jár a forradalmárok kitermelődése.
Az életünk minden területén jelentkező forradalom egyes embereket arra vezet, hogy túlzott hangsúlyt fektessenek azokra a helyekre, ahol érezték ezt a megjelenést.
A forradalom nem lényünk egyik vagy másik részéből jelenik meg – a testből, a térből vagy az időből. A mi forradalmunk mint a közösség újra-létrehozásának terve szükséges volt attól a pillanattól kezdve, amikor az ősi közösségeket szétzúzták. Káros volt a kommunista forradalomnak egy olyan felkelésre való redukálása, amelynek a tőkés termelési mód által felvetett ellentmondásokat kellett volna feloldania. A forradalomnak fel kell oldania az összes régi ellentmondást, melyeket a tőke által felszívott osztálytársadalmak hoztak létre, minden ellentmondást a viszonylag primitív közösségek és a csereérték mozgása között, melyet jelenleg szív fel a tőke mozgása (Ázsiában és különösen Afrikában). Túl ezen, a forradalmi mozgalom a természet forradalma, a gondolkodás elérése, és uralom a létezés felett annak lehetőségével, hogy használjuk az agy homlok előtti központjait, amelyről úgy gondolják, hogy összefügg a képzelőerővel. A forradalomnak van egy biológiai és ennélfogva kozmikus dimenziója, univerzumunkat korlátozottnak tekintve (a Naprendszerre); kozmikus az ősi filozófusok és misztikusok által használt értelemben is. Ez azt jelenti, hogy a forradalom nem csupán a mi korunk szenvedélyének tárgya, hanem emberi lények millióinak is, kezdve távoli őseinktől, akik lázadtak a csereérték mozgása ellen, melyet végzetnek láttak, áthaladva Marxon és Bordigán, akik – prófétákként a maguk dimenziójában – tanúsítják az új közösség, az emberi közösség megtalálására irányuló kiolthatatlan szenvedélyt. Elhelyezni akarni a forradalmat – ez olyan, mint a magasságát akarni rögzíteni. Saint-Just azt mondta, hogy a forradalom nem állhat meg addig, amíg a boldogság meg nem valósul, ezzel megmutatva annak hamisságát, mikor az embereket tisztán egy adott korszak történelmi-anyagi tényei alapján akarják megítélni. Az emberi lény sohasem egy tiszta ott-és-akkor. Csak túlhaladás által létezhet, és nem lehet csak az, amit túl kell haladni (Nietzsche). Strukturálisan és biológiailag az ember meghaladás, mert túlerővel rendelkező lény. Más szavakkal, az emberi lények a lehetséges felfedezői, és nem elégednek meg a közvetlenül megvalósíthatóval, különösen akkor, ha az rájuk van kényszerítve. Akkor veszítik el ezt a szenvedélyt, ezt a teremtési vágyat – hiszen mi a lehetséges keresése, ha nem feltalálás? –, amikor lealacsonyítják, elidegenítik őket, elvágják Gemeinwesenüktől és ezáltal megcsonkítják őket, közönséges egyénekre redukálják őket. Csak a tőkés termelési mód valódi uralmával sikerül teljesen kiüresíteni az embereket.
A faj összes forradalma olyan forradalom, mely megpróbál túlmenni az adott pillanaton, azon, amit a termelőerők fejlődése megenged (Bordiga). Ez a túlnyúlás a lehetségesen az, ami az emberi nemzedékek közötti folytonosságot alkotja, ahogyan az osztályok, a csere és az érték lerombolásaként felfogott kommunizmus perspektívája alkotja a kontinuitást a különböző forradalmárok között; ez az, amit mi Marx nyomán történelmi pártnak nevezünk. (24)
A forradalom amplitúdójának leszűkítése elleni harc már maga is forradalmi harc. Az olvasó ne lepődjön meg, ha ennek az amplitúdónak az erősítése céljából olyan szerzőkre utalunk, akiket klasszikusan vallásosnak, misztikusnak stb. címkéznek. Ami számít, az a Gemeinwesen újraelsajátítása (és a múltbeli lények részei annak), amely csak a faj egységesülése után valósítható meg, és ez az egységesülés csak akkor fogható fel, ha megragadjuk a korszakokon át kifejeződő, közösség iránti törekvést, vágyat, szenvedélyt és akaratot. Az emberi lény csak akkor lehet egyidejűleg Gemeinwesen is, ha az emberiség közösségben él. Amint megjelenik a fragmentálódás, felbukkan az igény egy újabb egység létrehozására. Nyugaton ennek az egységnek közvetett és kényszerítő formája volt: az egyént az Állam határozta meg; a tudás a hierarchizálódásnak és a fennálló rend igazolásának volt az eszköze; megjelent a gyakorlat-elmélet ördögi köre.
A kommunista forradalom teljes forradalom. A biológiai, szexuális, társadalmi, gazdasági forradalmak nem többek részleges attribútumoknál; egyikük túlsúlya a forradalom megcsonkítása, amely csak akkor létezhet, ha ő minden.
A kommunista forradalom csak akkor fogható fel, ha mind az emberi lények, mind az összes többi élőlény történelme és paleontológiája révén ragadjuk meg. Ezt megragadva tisztába kerülünk azzal, hogy ha a forradalom már régóta szükséges volt, akkor most meg is valósítható. Korábban lehetséges volt, de nem elkerülhetetlen. Még mindig voltak más „emberi” ösvények, melyek még megengedtek emberi fejlődést; közelebbről, megengedték az emberi erők külső megnyilvánítását. Mostanra csaknem mindent külsővé tett és kifosztott a tőke, amely leírja a kommunista forradalomtól eltérő egyetlen ösvényt: az emberi lények totális tagadását. Ennélfogva meg kell értenünk világunkat; meg kell értenünk a tőke zsarnokságát és az ellene kitörő lázadó mozgalmat. Ez a megértési aktus, amely nem csak intellektuálisan hanem érzelmileg is végbemegy (a lázadás nagymértékben testi lázadás), csak azáltal érhető el, hogy elutasítjuk a vándorlást és a represszív tudatot.
Jegyzetek
20. Az abszolút visszafordíthatatlanság nem történelmi tény. Azok a lehetőségek, melyek évezredekkel vagy évszázadokkal ezelőtt jelentek meg, nem számolódtak fel mindörökre. A történelem nem egy Moloch, amely elnyeli a lehetőségeket, elkerülhetetlenül és gyógyíthatatlanul kifosztásra ítélve ezzel az emberi jövőt. Ebben az esetben a történelem nem volna más, mint a megtörténtek igazolása. Sokan szeretnék a történelmet erre redukálni, ezáltal a zsarnokok legrosszabbikává téve azt.
Hegel filozófiája a meghaladás (Aufhebung), az egyazon időben megszüntető és megőrző mozgás dialektikájával egy kísérlet volt annak a megmentésére, amit az emberi lények korábbi korszakokban létrehoztak. Hegelt nyugtalanították a valóság elvesztésének kérdései, a megnyilatkozások és esélyek sokfélesége stb. Ezért óriási jelentőséget tulajdonított az emlékezetnek (ld. különösen az „Abszolút tudás” c. fejezetet A szellem fenomenológiájában.)
Ezzel ellentétben a tőke mozgása (misztifikációval és mágiával) felszámolja korábbi stádiumainak emlékét csakúgy, mint az emberiség korábbi stádiumainak emlékét, és olyannak mutatja be magát, amilyen fejlődésének legmagasabb fokán – a „tárgyiasult (vagy megcsontosodott) formát” (ld. Marx: Értéktöbblet-elméletek. III. kötet, „A jövedelem és forrásai. Vulgáris politikai gazdaságtan”).
21. A termelési mód fogalma valójában csak a tőkés termelési módra érvényes, ahogyan az osztály fogalma is valójában csak a polgári társadalomban hatályos. A termelés fogalma Marx művében meglehetősen gazdag sajátosságokban. Akkor szegényedik el, ha a Gazdasági-filozófiai kéziratoktól és A német ideológiától A tőke felé mozdulunk el. Közeli kapcsolatban áll a természet fogalmával és az emberi lény egy bizonyos fogalmával is. Más szavakkal, sokkal komplexebb „adott”-unk van, ha csak a kezdeti kommunista közösségek létével és azok felbomlásával összefüggésben vizsgálhatjuk meg. Az emberi lénynek a közösségtől (Gemeinwesen) való elválasztása kifosztás. Az emberi lény mint munkás elveszített egy halom sajátosságot, amelyek egy egészet alkottak akkor, amikor a közösségéhez volt kapcsolva.
Az emberi lények kisajátításának folyamata valós. Azok, akik ezt nem értik, azok nem értik a tőke mibenlétét. Az ember lefokozódott egy kifejezéstelen lénnyé; elvesztette érzékeit, és tevékenysége mennyiségileg meghatározott munkára redukálódott. Az absztrakt lénnyé vált ember sóvárog a zene után, amely még mindig őrzi az ősi szenzualitást (innen a jazz és a dél-amerikai zene divatja). A lefokozott emberi lény most csak egy elemmel rendelkezik, amely a külvilággal kapcsolatba hozza őt: a szexualitással, amely megtölti az érzékek ürességét. Pontosan ez az, amely megmagyarázza a pánszexualitást, pontosabban kifejezve a lény pánszexualizációját, amit Freud az emberi lények változatlan jellegeként értelmezett, miközben ez megcsonkulásuk eredménye. Mi a tudatalatti, ha nem az emberi lény érzelmi-szenzuális élete, melyet a tőke elnyomott? Az emberi lényt domesztikálni kell, hozzá kell alakítani egy racionalitáshoz, melyet neki belsővé kell tennie – ez a tőke termelési folyamatának racionalitása. Ha egyszer ezt a domesztikációt sikerült elérni, az emberi lény meg van fosztva ettől az elnyomott szenzuális élettől, amely a tudás, a tudomány tárgyává válik; tőkésíthető lesz. A kereskedelem tárgyává téve az öntudatlant vékonyan felszeletelik és kicsiben eladják az ismeretek piacán. Az öntudatlan nem mindig létezett, és most csak a tőke diskurzusának egyik komponenseként létezik; ugyanez igaz az emberi perverziókra.
Tökéletes kifejezéstelenségre redukálva az emberi lény egyre inkább pontról pontra összehasonlíthatóvá válik a magfizika által tanulmányozott elemi részecskéhez, ahol rátalálhatunk a tőke mezője által mozgatott tőkésített emberi lény pszichológiájának alapelveire.
22. Primitív társadalmakról beszélni is beteges dolog. Ezt be fogjuk bizonyítani azáltal, hogy létrehozzuk a primitív közösségek új elemzését. Ha igaz, hogy Marx műve nem foglalkozik adekvát módon a primitív közösségek létezésével, fejlődésével és felbomlásával, nem igaz, hogy Marx teljes mértékben tévedne Európa-központúság vagy a felvilágosodás szelleme miatt, nevezetesen, hogy műve ugyanazoktól a hiányosságoktól szenvedne, mint a polgári elméletek. Azoknak a többsége, akik így vélekednek, nem értették meg a közösség kérdését Marx művében, és művét egyszerű történelmi materializmusra redukálták.
Ami Marx művéből hiányzik, az annak a részletes elemzése, ahogyan „a gazdaság” megjelenik a primitív közösségekben és kiváltja azok széthullását.
Hozzá kell tennünk, hogy egyre félrevezetőbb dolog tőkés társadalomról beszélni. Erre vissza fogunk térni.
23. A primitív közösségekben az emberi lények kormányozzák a technológiát. A technológia az ősi nyugati társadalomban kezd autonómmá válni, és az ősiek féltek ettől. A technológia az embert a természet másolására kényszeríti, még ha később egy olyan eljárást talál is, mely a természetben nem található; ezáltal alárendelődik egy kényszerítő eljárásnak, egy kezelési utasításnak, egyfajta természeti rendnek. Úgy tűnik, elveszíti a szabad alkotás képességét. (Erről a tárgyról ld. J. P. Vernant megjegyzéseit a Mythe et pensée chez les grecs-ben, Maspero kiadó.) Amikor az emberek többé nem félnek a technológiától, ezzel egyidejűleg megbékélnek a művészettel, amelyet a rabszolgatartó társadalom végén becsméreltek. Ez a reneszánsz idején zajlott le, mikor a filozófusok úgy határozták meg az embert, mint a saját magát készítő lényt (ld. Cassirer: Az egyén és a kozmosz a reneszánsz filozófiában). De a technológia fejlődése az embert nem a természet felé vezette; ellenkezőleg, az ember kisajátításához és a természet elpusztításához vezetett. Az emberi lény egyre inkább elveszíti a kreativitás adottságát. Ebben az értelemben igazolt volt az ősiek félelme.
A reneszánsz filozófusaitól kezdve Descartes-on és Hegelen át Marxig az emberi lényt a technológiával (az ember eszközkészítő: Franklin) és a termeléssel kapcsolatban definiálták. Hogy túlmenjünk Marxon, ahhoz szükség van az „ember-jelenség” újratanulmányozására a primitív közösségek széthullásától kezdve máig, és a filozófusok és közgazdászok műveinek újragondolására Arisztotelésztől Marxig, hogy világosabban megértsük, hogyan észlelték az emberek önmagukat egy olyan korszakban, mikor az érték majd a tőke dominált, és hogy megértsük, hogyan foghatjuk fel az emberiséget, és ezáltal a kommunizmust most, mikor az érték-jelenség végére értünk.
24. „Origine et fonction de la forme parti” (1961), közli az Invariance, No. 1., Série I.
Forrás: http://barricade.hol.es/archivum/camatte_emberiseg%20vandorlasa.html