JACQUES CAMATTE – AZ EMBERISÉG VÁNDORLÁSA (1973.)

 

Jacques Camatte: Az emberiség vándorlása

  

1. A tőke zsarnoksága

 

Amikor a tőke reális uralomra jut a társadalom felett, anyagi közösséggé válik, legyőzve az értéket és az értéktörvényt, melyek csak mint „legyőzött” dolgok élnek túl. A tőke ezt kétféle módon hajtja végre: 1) a terméktőkében foglalt munka óriási mértékben csökken (elértéktelenedés); 2) A csereviszony egyre inkább az eltűnés felé tart, először a bérviszonyból, aztán minden gazdasági ügyletből. A tőke, mely eredetileg a bérviszonytól függött, zsarnokká válik. Ahol érték van, ott azt a tőke jelöli ki.

A tőke – folyamatban lévő tőke. Ezt a sajátosságot a fiktív tőke felemelkedésével szerezte meg, amikor az értékesülés/elértéktelenedés ellentétnek még volt értelme, amikor a tőke még nem haladta meg valóságosan az értéktörvényt.

A folyamatban lévő tőke – állandó mozgásban lévő tőke; mindent tőkésít, mindent asszimilál és saját anyagává tesz. Autonómmá válva ő a mozgásban lévő „tárgyiasult forma”. Megfoghatatlanná válik. Létét – ezt a roppant anyagcserét, amely felszívja az ősi cseréket vagy biológiai típusú cserékre redukálja őket – azáltal éleszti újjá, hogy valamennyi emberi lényt kifosztja azoknak különféle tevékenységei során, bármennyire szétforgácsoltak legyenek is e tevékenységek (ezért kényszeríti a tőke az emberi lényeket arra, hogy a legkülönbözőbb tevékenységekbe kezdjenek). Az emberiség van kizsákmányolva. Az „ember ember általi kizsákmányolásának” kifejezése visszataszítóvá válik – ma inkább, mint bármikor.

Tökéletesített állapotában a tőke reprezentáció. Ebbe az állapotba való felemelkedése antropomorfizációjának következménye, nevezetesen annak, hogy tőkésíti az emberi lényeket[1], és meghaladja a régi általános egyenértéket, az aranyat. A tőkének ideális reprezentációra van szüksége, mert egy szubsztanciával rendelkező reprezentáció gátolja folyamatát. Az arany – hacsak nem vonják ki teljesen a pénzforgalomból – többé nem játszhatja az irányadó mérték szerepét. A tőkésített emberi tevékenység válik a tőke mértékévé, egészen addig, míg ez az értéktől való függés és annak törvénye is elkezd teljesen eltűnni. Ez előfeltételezi az emberi lények integrálását a tőkefolyamatba, és a tőke integrálását az emberi lények elméjébe.

A tőke a következő történelmi mozgás révén válik reprezentációvá: a csereérték autonómmá válik, az emberi lényeket kisajátítják, az emberi tevékenység munkára redukálódik, és a munka absztrakt munkára redukálódik. Ez akkor történik meg, amikor a tőke felemelkedik az értéktörvény alapzatán. A tőke az emberi lény domesztikálása révén válik autonómmá. Miután elemezte-felboncolta-fragmentálta az emberi lényt, a tőke az emberi lényt saját folyamata funkciójaként rekonstruálja. A testnek az értelemtől való elszakítása lehetővé tette az elmének számítógéppé való átalakítását, amely számítógép a tőke törvényei által programozható. Az emberi lényeket – éppen szellemi képességeik miatt – nem csupán leigázták, hanem a tőke készséges rabszolgáivá alakították. A legnagyobb paradoxonnak az látszik, hogy a tőke maga vezeti be újból a szubjektivitást, melyet a csereérték felemelkedésének idején megszüntetett. A tőke minden emberi tevékenységet kizsákmányol. Átfogalmazhatjuk Marx kijelentését: „A munka azáltal, hogy új értéket ad a régihez, ezzel egyidejűleg fenntartja és örökkévalóvá teszi [a tőkét]”[2], azt mondva: minden emberi tevékenység „örökkévalóvá teszi” a tőkét.

A reprezentációként megjelenő tőke legyőzi a monopólium és verseny régi ellentmondását. A tőke minden részecskéje afelé halad, hogy totalitássá váljon; a verseny a különféle tőkék között működik, melyek mindegyike a totalitássá válás felé tart. A termelés és a forgalom egyesült; a használati érték és a csereérték ősi ellentéte elveszíti raison d’être-jét. Emellett a fogyasztás nem pusztán anyagi termékek felhasználása, hanem főként reprezentációké, amelyek az emberi lényeket növekvő mértékben a tőke lényeiként strukturálják, és új életet lehelnek a tőkébe mint általános reprezentációba. Az áraknak többé nincs meg az a funkciójuk, amellyel a tőke formális uralmának idején rendelkeztek, amikor az érték reprezentációi voltak; a tőke reprezentációinak puszta jelzőszámaivá és jeleivé válnak. Az ingyenes javak létezése nem lehetetlenség. A tőke átruházhatja termékeinek meghatározott mennyiségét minden egyes beprogramozott egyénre; ez a mennyiség függhet a kívánt tevékenységtől, melyet az egyénnek előír. Egy ilyen zsarnokság hatalmasabb volna, mint a jelenlegi. Az emberek vágynának annak a pénznek a birtoklására, amely szabad hozzáférést „adna” nekik a termékek sokaságához.

Fejlődése során a tőke mindig az osztályok tagadásának irányában haladt. Ezt végül teljesítette is a bérmunka univerzális kiterjesztésével és azáltal, hogy – átmeneti állapotként – létrehozta azt, amit univerzális osztálynak neveznek, a proletarizált férfiak és nők puszta gyűjteményét, a tőke rabszolgáinak gyűjteményét. A tőke azáltal érte el teljes uralmát, hogy misztifikálta a klasszikus proletariátus követeléseit, hogy uralta a proletárt mint termelő munkást. De azáltal, hogy a munka közvetítésén keresztül uralomra jutott, a tőke előidézte az osztályok eltűnését, hiszen párhuzamosan megszűnt a tőkés is mint személy.[3] Az állam akkor válik társadalommá, amikor a bérviszonyt kényszerviszonnyá, állami viszonnyá alakítják át. Ezzel egyidejűleg az állam vállalkozássá vagy ügynökséggé[4] válik, amely közvetít a tőke különböző bandái között.

A polgári társadalmat szétzúzták, és elérkeztünk a tőke zsarnokságához. Az osztálykonfliktusok helyébe olyan bandák-szervezetek közötti küzdelmek léptek, amelyek a tőke különféle létmódjait jelentik. A reprezentáció uralmának eredményeképpen minden szervezetet, amely szembe akar szállni a tőkével, a tőke elnyeli; elfogyasztják őket a falósejtek.

Ez a demokrácia valódi vége. Többé nem lehet tartható az az állítás, hogy létezik egy osztály, amely képviseli a jövő emberiségét, és a fortiori nincs ilyen párt, nincs ilyen csoport; a hatalomátruházás nem lehetséges.

A reklámipar nyersen tükrözi a tényt, miszerint a tőke reprezentáció, hogy azért marad fenn, mert minden emberi lény elméjében jelen lévő reprezentáció (belsővé téve azt, ami azelőtt külső volt). A reklám a tőke diskurzusa[5]: minden lehetséges, minden norma tovatűnt. A reklámipar megszervezi a jelen felforgatását egy látszólag eltérő jövő kedvéért.

„Most azzal a problémával kerülünk szembe, hogyan tegyük lehetővé az átlagamerikai számára, hogy erkölcsösnek érezze magát, amikor flörtöl, amikor költekezik, még akkor is, ha második vagy harmadik autót vásárol. E fellendülés egyik alapvető problémája az, hogy szentesítsük és igazoljuk az élvezetet, hogy megmutassuk nekik: erkölcsös és nem erkölcstelen dolog gyönyörűséggé változtatni életüket. A fogyasztónak az élet szabad élvezetére adott efféle engedély, annak bebizonyítása, hogy joga van körülvennie magát olyan termékekkel, melyek gazdagítják létét és örömet szereznek neki – ennek kell az egyik fő témának lennie az egész reklámipar és minden olyan projekt számára, amelyet az eladások növelésének szentelnek.”[6]

A tudat felbomlása, amely az olyan megnyilvánulásokban érhető tetten, mint a nőfelszabadító mozgalom, a homoszexuálisokat felszabadító mozgalom és az antipszichiátria (amelyek csak Freud és Reich munkája, valamint a századelő feminista mozgalma után váltak lehetségessé), nem része a forradalmi tudat ezzel párhuzamos felemelkedésének, hanem csupán annak a polgári társadalomnak a megszűnését tükrözik vissza, amely az értéken alapult, egy rögzített mértéken, amely az emberi élet minden szintjére hatással volt. A felbomlás akkor kezdődött, amikor az általános egyenérték összeütközésbe került a forgalommal. Ha a korábbi általános egyenérték utat engedett, akkor elveszett. Az államnak kényszerítenie kellett valamennyi szubjektumot, hogy tartsák tiszteletben azt a normalitást, amely egy, a társadalom értékeit meghatározó mértéken nyugszik. Az értéktörvény bebörtönözte az emberi lényeket, sztereotípiákba, a létezés rögzített módjaiba kényszerítve őket. Az erkölcsiség Kant kategorikus imperatívuszában érte el fejlődésének tetőpontját. A tőke – azáltal, hogy elnyelte az általános egyenértéket, hogy önmaga reprezentációjává vált – eltávolította a tilalmakat és a merev sémákat. Ezen a ponton az emberek a tőke mozgásához rögzítődnek hozzá, amely képes elrugaszkodni a normális vagy abnormális, erkölcsös vagy erkölcstelen emberi lénytől.

A véges, korlátozott emberi lény, a polgári társadalom egyéne eltűnik. Az emberek szenvedélyesen kiáltanak a felszabadított emberi lényért, egy olyan lényért, aki egyszerre társadalmi lény és Gemeinwesen. De jelenleg a tőke építi újjá az embert, alakot és anyagot adva neki; a közösségi létezés a kollektív munkás formájában érkezik el, az egyéniség a tőkefogyasztó formájában. Mivel a tőke korlátlan, lehetővé teszi az emberi lény számára a hozzáférést egy végesen túli állapothoz, a birtokba vételnek egy olyan végtelen létrejöttében, amely sosem valósul meg, így minden pillanatban megújítja a totális virágzás illúzióját.

Az emberi lény a tőke képében többé semmilyen eseményt nem tekint végérvényesnek, hanem pillanatnak tekinti őket egy végtelen folyamatban. Az élvezet engedélyezett, de sohasem lehetséges. Az ember érzéki és passzív nézővé válik, a tőke érzéki és érzékfeletti lénnyé. Az emberi élet megszűnik folyamatnak lenni, és lineárissá válik. A tőke folyamata által fűtött ember többé nem lehet „önmaga”. Ez a nagyra vágyás kiüresíti, vákuumot teremt benne, melyet folytonosan reprezentációkkal (tőkével) kell betöltenie. Általánosabb formában: a folyamatban lévő tőke saját uralmát azáltal biztosítja, hogy minden folyamatot lineárissá tesz. Így megszakítja a természet mozgását, és ez a természet elpusztításához vezet. De ha ez a pusztítás veszélybe sodorhatja saját folyamatát, a tőke alkalmazkodik a természethez (például a környezetszennyezés megfékezésével).

Az élettelen autonómmá válik – és győzedelmeskedik. Halál az életben: Hegel ösztönösen megérezte, Nietzsche leírta, Rainer Maria Rilke megénekelte, Freud majdhogynem intézményesítette (a halálos ösztön), a Dada bohóctréfaként kiállította, a „fasiszták” felmagasztalták: „Sokáig éljen a halál”. Az amerikai feminista mozgalom individualizálta:

„A férfi szereti a halált: az szexuálisan felizgatja őt, és – miközben belül már halott – meg akar halni.”[7]

A forma autonómiája a tőke által uralt élet valamennyi aspektusát érinti. A tudás csak akkor érvényes, ha formalizált, ha tartalmilag kiüresített. Az abszolút tudás a megvalósult tautológia; ez a valamennyi ismeretre kiterjesztett halott forma. Rendszerezése a tudomány; szószaporítása az episztemológia.

A reális uralom korszakában a tőke megszökött (ahogyan a kibernetikusok fogalmazzák), elmenekült.[8] Többé nem ellenőrzik emberi lények. (Emberi lények proletárok formájában – legalábbis passzívan – képviselhetik a tőke korlátját.) Többé nem korlátozza a természet. Bizonyos időszakokban végrehajtott termelési folyamatok a természeti korlátokkal való ütközésekhez vezetnek: az emberi lények számának növekedése, természetpusztítás, környezetszennyezés. De ezek a korlátok nem tekinthetők elméletileg olyan korlátoknak, melyeket a tőke nem képes átlépni. Jelenleg a tőkés termelési módnak háromféle menetiránya lehetséges (az emberiség elpusztítása mellett – ez a hipotézis nem hagyható figyelmen kívül):

– a tőke teljes autonómiája: egy mechanikus utópia, amelyben az emberi lények egy automatizált rendszer egyszerű tartozékaivá válnak, bár továbbra is fenntartják végrehajtó szerepüket;

– az emberi lény mutációja, vagy inkább a faj megváltozása: egy tökéletesen programozható lény kitermelése, amely teljesen elveszítette a Homo sapiens faj minden jellegzetességét. Ehhez nem szükséges egy automatizált rendszer, mert ez a tökéletes emberi lény arra lenne létrehozva, hogy megtegyen mindent, amit megkövetelnek tőle;

– általánossá vált elmebaj: az emberi lények helyén és jelenlegi korlátozottságaik alapzatán a tőke megvalósítja minden (normális vagy abnormális) vágyukat, de az emberi lények képtelenek meglelni önmagukat, és az élvezet folyamatosan a jövőbe tolódik. Az emberi lényt magával sodorja a tőke szökése, ő pedig továbbra is mozgásban tartja azt.[9]

Az eredmény végső soron ugyanaz: az emberi lény evolúciója megfagy, az egyik esetben hamarabb, mint a másikban. Ezek a lehetőségek elvont határok; a valóságban egymással párhuzamosan és ellentmondásokon keresztül bontakoznak ki. Hogy tovább folytathassa határtalan menetét, a tőke arra kényszerül, hogy az emberi lények tevékenységére támaszkodjon, hogy felmagasztalja kreativitásukat. És hogy biztosítsa állandóságát, a tőkének gyorsan kell cselekednie. Beleszalad az idő és a tér korlátaiba, melyek a természeti erőforrások apadásával (amelyek közül nem mind helyettesíthető szintetikus pótlékokkal) és az emberi népesség tébolyult növekedésével (ami az élet számtalan formájának eltűnését okozza) függenek össze.

Nyilvánvalóvá válik, hogy a munka vagy a munka megszüntetése jelszavának zászlóra tűzése a tőke talaján, a tőke evolúciójának keretein belül marad. Még a vágyak korlátlan általánosítására irányuló mozgalom is izomorf a tőke határtalan mozgásával.

A tőkés termelési mód nem hanyatló és nem is lehet hanyatló. Noha kétségtelen, hogy a polgári társadalom felbomlott, ez nem vezetett el a kommunizmushoz. A legtöbb, amit mondhatunk, hogy a kommunizmus megerősítést nyert a polgári társadalommal szemben, de nem a tőkével szemben. A tőke szökését nem ismerték fel; ez a szökés valójában csak a fasiszta, náci és népfrontmozgalmak felemelkedésével, a New Deallel stb. valósult meg, olyan mozgalmakkal, amelyek átmenetet képeztek a formális uralomból a reálisba. Úgy vélték, a kommunizmus van kiemelkedőben az emberi tevékenység társadalmasulásából és ezáltal a magántulajdon pusztulásából, holott valójában a tőke bontakozott ki anyagi közösségként.

 

2. A termelőerők növekedése; Az emberi lények domesztikációja

 

A kapitalista termelési mód csak akkor válik hanyatlóvá, ha hathatós forradalom robban ki a tőke ellen. Ami a jelent illeti, az emberi lények egy évszázad óta hanyatlanak, domesztikálta őket a tőke. Ebből a domesztikációból ered, hogy a proletariátus képtelen felszabadítani az emberiséget. A termelőerők tovább nőnek, de ezek a tőke erői.

„A tőkés termelés csak úgy fejleszti a technikát és a társadalmi termelési folyamat kombinálását, hogy ezzel párhuzamosan kimeríti azt a két forrást, amelyből minden gazdagság születik: a földet és a munkást.”[10]

Értelmetlen azt állítani, hogy az emberiség termelőerői abbahagyták a növekedést, hogy a tőkés termelési mód hanyatlani kezdett. Az efféle nézetek felfedik számos teoretikus képtelenségét a tőke elszökésének felismerésére, és így a kommunizmus és a kommunista forradalom megértésére. Marx – paradox módon – a polgári társadalom felbomlását és a tőkés termelési mód fejlődésének feltételeit elemezte: egy olyan társadalomét, amelyben a termelőerők szabadon fejlődhetnek. Amit ő a kommunizmus terveként mutatott be, azt a tőke valósította meg.

Marx kidolgozta a termelőerők fejlődésének dialektikáját.[11] Álláspontja szerint az emberi emancipáció előbbiek legteljesebb kiterjedésétől függ. A kommunista forradalomnak – és így a tőkés termelési mód lezárulásának – akkor kellett megtörténnie, amikor ez a termelési mód már nem „elég tág” a termelőerők befogadására. De Marxot csapdába ejti egy kétértelműség. Úgy véli, hogy az emberi lény a tőke korlátja, és hogy a tőke elpusztítja az emberi lényt, mert az béklyózza termelő hatalomként való fejlődését. Marx azt is sugallja, hogy a tőke megszökhet az emberi korlát elől. Arra jut, hogy posztulálja a tőke öntagadását. Ez az öntagadás válságok formáját ölti, melyeket vagy úgy fogott fel, mint a tőke újrastrukturálásának pillanatait (a folyamatot gátló termékek elpusztítása révén végrehajtott regenerációként: ez egy további ok, amiért a kapitalizmusnak szükségszerűen meg kell szűnnie), vagy mint azt a tényleges pillanatot, amikor a tőke elpusztul.

Más szavakkal, miközben rendelkezésre bocsátotta az alapelemeket ahhoz, hogy megértsük a tőke társadalom feletti reális uralmát, Marx nem fejtette ki a fogalmat; nem ismerte fel a tőke elszökését. Marx számára az arany a tőke korlátja maradt, az értékesülés és elértéktelenedés ellentéte továbbra is hatályban volt, és a proletárok kifosztása és elidegenedése akadálya maradt a tőke evolúciójának.

„A termelőerők fejlődésében elérkezik egy fok, amikor olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, melyek a létező viszonyok mellett csak bajt okoznak, és többé nem termelő-, hanem pusztító erők (gépi berendezés és pénz)…”

(Mielőtt folytatnánk az idézetet, rá kell mutatnunk azoknak a retardáltságára, akik kijelentik, hogy a tőke ma csak pusztító erőket fejleszt ki. Kiderül, hogy 1847-ben Marx számára a tőke pusztítás; később is fenntartotta ezt a nézetet.)

„…és ezzel összefüggésben létrejön egy osztály, amelynek a társadalom minden terhét kell viselnie anélkül, hogy előnyeit élvezné, amely, kiűzve a társadalomból, a leghatározottabb ellentétbe van kényszerítve az összes többi osztállyal szemben; egy osztály, amely a társadalom tagjainak többségét alkotja, és amelyből az alapokig hatoló forradalom, a kommunista forradalom szükségességének tudata kiindul, amely, természetesen, más osztályok körében is megjelenhet ezen osztály helyzetének szemlélésénél fogva.”[12]

A proletariátus volt Marx és a korabeli forradalmárok nagy reménysége. Ez az az osztály, amelynek emancipációs harca fel fogja szabadítani az egész emberiséget. Marx műve egyszerre a tőkés termelési módnak és a proletariátus abban betöltött szerepének elemzése. Ezért kapcsolódik egymáshoz az értékelmélet és a proletariátus elmélete, ha nem is közvetlenül:

„A ricardói elmélet fenti alkalmazása, amely szerint a teljes társadalmi termék a munkásoké mint az ő termékük, mivel ők az egyetlen valódi termelők, közvetlenül a kommunizmushoz vezet. De, ahogyan Marx szintén rámutat a fent idézett szakaszban, ez formálisan gazdaságtanilag helytelen, mivel ez egyszerűen az erkölcs alkalmazása a gazdaságtanra. A burzsoá gazdaságtan törvényei szerint a termék legnagyobb része nem a munkásoké, akik azt létrehozták. Ha most azt mondjuk: ez igazságtalan, ennek nem kéne így lennie, akkor ennek közvetlenül semmi köze a közgazdaságtanhoz. Pusztán azt mondjuk, hogy ez a gazdasági tény ellentmond az igazságérzetünknek. Marx ezért sohasem erre alapozta kommunista követeléseit, hanem a tőkés termelési mód elkerülhetetlen összeomlására, amely napról napra egyre nagyobb fokban zajlik le szemünk láttára…”[13]

Marx nem a kizsákmányolás filozófiáját fejlesztette ki, amint Bordiga gyakran emlékeztetett. Hogyan fogják szétzúzni a kapitalista termelési módot, és miben áll a „bukás”? (Engels 1884-ben érveket nyújtott azoknak, akik ma a kapitalizmus hanyatlásáról beszélnek.) Ez nincs kifejtve. Marx után a proletariátust megtartották mint a kapitalizmus végső szétzúzáshoz, annak végérvényes megszüntetéséhez szükséges osztályt, és bizonyosra vették, hogy a proletariátus kénytelen lesz megtenni ezt.

Bernstein megragadta Marx elméletének ezt a részét, és maga alkalmazta annak kimutatására, hogy nincsenek a megsemmisülés felé hajtó ellentmondások.[14] De ez arra vezette Bernsteint, hogy a régi polgári társadalom apologétájává váljon, amelyet a tőke éppen szétzúzni készült, különösen 1913 után; következésképpen az ő munkája semmilyen módon nem tisztázza a jelenlegi helyzetet.

Marx hátrahagyta nekünk az értékelmélet megszüntetéséhez szükséges anyagot, és azt az anyagot is, amellyel a proletariátus elmélete megszüntethető. A két elmélet összefügg, és egymást igazolják. A Grundrissében Marx dicsőíti a tőkés termelési módot, amelyet forradalminak tart. Ami nincs explicite kijelentve – hogy a proletariátus oly mértékben rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, hogy a kapitalizmus belső törvényeit ő hajtja végre. A proletariátus jelen van az elemzésben. Marx posztulálja, hogy a proletariátust nyomora szükségszerűen lázadásba, a tőkés termelési mód szétzúzásába hajtja, és ezáltal mindannak felszabadításába, ami haladó ebben a termelési módban, nevezetesen a termelőerők kiterjesztésére irányuló tendencia felszabadításába.

A tőkében a proletariátus már nem úgy ábrázolódik, mint a társadalom felbomlását képviselő osztály, mint a működésben lévő tagadás. Az itt szóban forgó osztály a munkásosztály, egy olyan osztály, amely többé-kevésbé integrálódott a társadalomba, amely forradalmi reformizmusba bocsátkozik: béremelésre irányuló harcba, a nőkre és gyerekekre rótt nehéz munka elleni harcba, a munkanap rövidítéséért folytatott harcba.

Az első kötet végén Marx kifejti azt a dinamikát, amely a kisajátítók kisajátításához vezet, a nyomor növekedéséhez[15], amely a proletariátust arra fogja kényszeríteni, hogy felkeljen a tőke ellen.[16]

A harmadik kötetben és A gothai program kritikájában Marx nem ír le tényleges diszkontinuitást a kapitalizmus és a kommunizmus között. A termelőerők tovább nőnek. A diszkontinuitás abban áll, hogy a termelés célja fordul meg (a forradalom után; azaz a diszkontinuitás időbeli). A cél többé nem a gazdagság, hanem az emberi lények. De ha nincs valódi diszkontinuitás a kapitalizmus és a kommunizmus között, az emberi lényeket akarattal kell átalakítani; másképpen hogyan lehetne megfordítani a célt? Ez Marx forradalmi reformizmusának betetőzése. A proletariátus diktatúrája, az átmeneti fázis (a Grundrissében a tőkés termelési mód alkotja az átmeneti fázist: ez természetesen rendkívül lényeges abból a szempontból, hogyan definiáljuk ma a kommunizmust) a reformok korszaka, amelyek közül a leglényegesebb a munkanap lerövidítése és a munkaelismervény alkalmazása. Amit itt meg kell jegyeznünk – bár nem bizonygathatjuk –, az a reformizmus és a diktatúra kapcsolata.

A proletariátusra látszólag azért van szükség, hogy a termelőerők fejlődését elvezesse az érték pólusától az emberiség pólusa felé. Előfordulhat, hogy a tőke integrálja a proletariátust, de – és ezzel visszaélnek a különféle marxisták – a válságok elpusztítják a proletariátus tartalékait, és visszahelyezik őt forradalmi szerepébe. Ekkor a tőke elleni felkelés újból lehetségessé válik.

Úgy tűnik tehát, hogy Marx műve nagymértékben a tőkés termelési mód autentikus tudata. A burzsoázia és a rá következő kapitalisták csak egy hamis tudatot voltak képesek kifejezni különféle elméleteik segítségével. Továbbá a tőkés termelési mód megvalósította Marx proletár tervét. Azáltal, hogy a proletariátus és annak teoretikusai megmaradtak egy szűk marxista talajon, fölébük kerekedtek a tőke hívei. A reális uralomra jutott tőke igazolja Marx művének érvényességét annak leszűkített formájában (történelmi materializmusként). A német proletárok a század elején azt gondolták, hogy akcióik révén lerombolják a tőkés termelési módot, és közben nem vették észre, hogy csupán maguk próbálják meg igazgatni azt. A hamis tudat hatalmába kerítette a proletariátust.

A történelmi materializmus annak a vándorlásnak a felmagasztalása, amelynek az emberiség több mint egy évszázaddal ezelőtt fogott neki: a termelőerők növekedése mint a felszabadulás sine-qua-non feltétele. De definíció szerint minden mennyiségi növekedés a határtalan, a rossz végtelen szféráján belül zajlik. Ki fogja lemérni a termelőerők „méretét”, hogy meghatározza, vajon eljött-e már a nagy nap? Marx számára kettős és ellentmondásos mozgásról volt szó: a termelőerők növekedéséről és a proletárok elnyomorodásáról; ennek kellett forradalmi összeütközéshez vezetnie. Másképp kifejezve, ellentmondás állt fenn a termelés társadalmasítása és a magánelsajátítás között.

A pillanat, amikor a termelőerők eljutnak a termelési mód átalakításához szükséges szint küszöbére – ez kellett hogy legyen a kapitalizmus válságának kezdőpillanata. Ennek a válságnak kellett volna felfednie e termelési mód szűkösségét, és képtelenségét arra, hogy magába foglalja az új termelőerőket, ily módon láthatóvá téve a termelőerők és a termelés tőkés formái közötti antagonizmust. De a tőke megszökött; felszívta a válságokat, és sikerrel biztosított társadalmi tartalékot a proletárok számára. Sokaknak nem maradt más választásuk, mint tovább rohanni előre: akadnak, akik szerint a termelőerők nem eléggé fejlettek, mások azt mondják, hogy nem növekednek tovább. Az egész problémát mindkét fél leszűkíti vagy az élcsapat, a párt megszervezésére, vagy olyan tevékenységekhez folyamodnak, amelyek az öntudat létrehozását célozzák.

A fejlődés a vándorlás kontextusában nem más, mint a fejlődés a misztifikáció kontextusában. Marx a misztifikációt egy visszájára fordított viszony eredményének tekintette: a tőke, a munkás tevékenységének terméke jelenik meg teremtőként. A misztifikáció valós eseményekben gyökerezik; a folyamatában lévő valóság az, ami misztifikál. Valami még a proletariátus tőke elleni harcán keresztül is misztifikálódik; az általánosított misztifikáció a tőke diadala. De ha – antropomorfizációjának következményeképpen – ez a misztifikáció által kitermelt valóság most az egyedüli valóság, akkor a kérdést másképpen kell feltenni. 1) Mivel a misztifikáció szilárd és valóságos, nincs értelme demisztifikációra várni, amely csupán a megelőző helyzet igazságát tárná fel. 2) A tőke elszökése miatt a misztifikáció valóságként jelenik meg, és így a misztifikációt elnyelték és hatástalanították. A tőke zsarnokságával állunk szemben.

Annak kijelentése, hogy a misztifikáció még mindig működik, azt jelentené, hogy az emberi lények képesek valódi viszonyokba bocsátkozni, és folyamatosan misztifikálják őket. Valójában a misztifikáció egykoron hatékony volt és valósággá vált. Egy olyan történelmi szakaszra vonatkozik, amely a múltban lezárult. Ez nem szünteti meg megértésének és tanulmányozásának fontosságát azért, hogy megértsük a tőkés termelési mód jelenlegi szakaszához vezető mozgást, és hogy tisztában legyünk a korszakokon átnyúló valódi szereplőkkel.

Mind a misztifikáló-misztifikált valóságot, mind a korábban misztifikált valóságot le kell rombolni. A misztifikáció csak akkor „látható”, ha szakítunk (anélkül, hogy illúziókat táplálnánk e szakítás korlátozottságaival kapcsolatban) a tőke reprezentációival. Marx műve rendkívül fontos e szakításhoz. De van egy komoly hiányossága: nem tudja a misztifikációt egész terjedelmében megmagyarázni, mert nem ismeri fel a tőke szökését.

Korábban a forradalom azon nyomban lehetséges volt, mihelyt a misztifikációt feltárták; a forradalmi folyamat annak lerombolása volt. Ma az emberi lényt elnyelték, nem csak az osztálymeghatározásban, amelybe századokon át be volt zárva, hanem biológiai lényként is. Egy egész totalitást kell szétzúzni. A demisztifikáció többé nem elegendő. A mindennapi életük közvetlenségében fenyegetett emberek lázadása túlmegy a demisztifikáción. A probléma – másfajta életek megteremtése. Ez a probléma egyidejűleg kívül esik a munkásmozgalom ősi diskurzusán és régi gyakorlatán, és kívül esik azon a kritikán, amely ezt a mozgalmat közönséges ideológiának tekinti (az emberi lényt pedig ideológiai üledéknek).

 

3. Represszív tudat

 

A misztifikáció nem csak a kapitalista társadalmat, hanem a kapitalizmus elméletét is befolyásolja. A proletár öntudat rangjára emelt marxista elmélet a tudat egy új formája: represszív tudat. Le fogjuk írni bizonyos jellegzetességeit, félretéve azt a problémát, hogy meghatározzuk, vajon a történelem során a tudat valamennyi formája represszív-e vagy sem.

A represszív tudat tárgya az a cél, amelyről azt gondolja, hogy ellenőrzése alatt tartja. Mivel szakadék tátong e cél és a közvetlen valóság között, ez a tudat teológiaivá válik, és kifinomult különbségeket tesz a minimális vagy közvetlen program és a maximális, jövőbeli vagy közvetett program között. De minél hosszabb az út ennek megvalósításáig, annál inkább teszi önmagát céllá a tudat, és dologiasítja magát egy szervezetben, amely a cél megtestesülésévé válik.

E tudat terve az, hogy saját fogalmába keretezze be a valóságot. Ez a forrása az objektív és szubjektív elemek eltéréséről szóló összes szofizmának. Létezik, de nem lehet. És pontosan arra való képtelensége miatt, hogy legyen, tagadnia kell és le kell néznie mindent, ami megpróbál felbukkanni, lenni.

Más szavakkal: létezik, de bizonyos eseményekre van szüksége, hogy valóságos legyen. Mivel a múlt terméke, minden jelenlegi esemény megcáfolja. Így csak a valósággal folytatott polémiaként létezhet. Mindent cáfol. Csak azáltal élhet túl, hogy megdermed, hogy egyre inkább totalitáriussá válik. Hogy működjön, szervezettnek kell lennie: innen ered a párt, a tanácsok és a despotikus tudat más alvadékainak misztikája.

Minden közvetlen akció, amely nem fogadja el ezt a tudatot (és minden politikai ügynökség igényt tart rá, hogy az igazi tudatot testesítse meg), elítéltetik az utóbbi által. Az elítélést az igazolás követi: türelmetlenség a lázadók részéről, az érettség hiánya, az uralkodó osztály provokációja. A képet kiegészítik a litániák az örök anarchisták kispolgári jellegéről és az értelmiségiek vagy a fiatalok utópiakergetéséről. A harcok nem valódiak, hacsak nem élesztik újjá az osztálytudatot; egyesek olyan messzire mennek, hogy háborút kívánnak, hogy ezáltal ez az öntudat végre kitermelődjön.

Az elmélet represszív tudattá vált. A proletariátusból mítosz lett, nem létezésének értelmében, hanem forradalmi szerepének értelmében, mely szerint ő az az osztály, amelynek fel kell szabadítania az egész emberiséget, és ezáltal fel kell oldania valamennyi társadalmi-gazdasági ellentmondást. Valójában létezik minden olyan országban, melyet a tőke formális uralma jellemez, és itt ez a proletariátus még mindig a népesség többségét alkotja; azokban az országokban, melyeket a tőke reális uralma jellemez, még mindig nagyszámú férfi és nő található a XIX. századi proletárok életkörülményei között. De minden párt és minden csoport tevékenysége a mítosz köré szerveződik. A mítosz a forrásuk. Minden ennek az osztálynak a megjelenésével kezdődik, amely a történelem egyetlen forradalmi osztályaként, vagy legalábbis a legforradalmibbként van meghatározva. Minden, ami korábban történt, ezen osztály felemelkedésének funkciójaként van elrendezve, és a korábbi események másodlagosak azokhoz képest, melyeket a proletariátus élt át vagy teremtett meg. Még a viselkedést is ez határozza meg. Bárki, aki proletár, megváltott; aki nem az, annak különböző gyakorlatokkal kell levezekelnie a nem-proletár származás hibáját, odáig menve, hogy bizonyos ideig gyári munkát kell végeznie. Egy csoport csak akkor ér el forradalmi létezést, ha képes kiállítani egy vagy több „autentikus” proletárt. A kérges tenyerű férfi jelenléte a forradalmi hitelesség garanciája, bizonyítványa. A csoport által képviselt program tartalma, a csoport elmélete, de még az akciói sem fontosak többé; az egyetlen, ami számít, a „proletár” jelenléte vagy hiánya. A mítosz fenntartja és újjáéleszti a szellemi és a kézi antagonizmusát. Sok tanácskommunista űzi az értelmiségellenesség kultuszát, amely számukra az elmélet helyettesítőjeként és igazolásként szolgál. Ők bármilyen baromságot kinyilatkoztathatnak; megváltottak lesznek; ők proletárok.

Amint sokan úgy vélik, hogy aki elhagyja a pártot, az ily módon megszűnik forradalmár lenni, ugyanúgy azt is lehetetlennek tartják, hogy valaki forradalmár legyen anélkül, hogy saját proletár álláspontját hangoztatná, hogy a proletár erényeknek vélt tulajdonságokat magára venné. Az ellenforradalom azoknál a mitikus határoknál ér véget, melyek a proletariátust a társadalmi test többi részétől elválasztják. Minden akció igazolást nyer a proletármozgalom nevében. A cselekvés nem a cselekvés igényéből fakad, nem a tőke iránti gyűlöletből, hanem mert a proletariátusnak vissza kell szereznie osztályalapzatát. A tettet és a gondolatot leleplezik a közvetítők.

Így élte túl önmagát, főleg 1945 után a proletariátus mint forradalmi osztály: a mítosza révén.

A proletár forradalmi mozgalom történelmi tanulmányozása fényt vetne ennek az osztálynak a korlátolt jellegére. Maga Marx világosan feltárta ezen osztály reformista jellegét. Lényegében 1848-tól kezdve, amikor munkához való jogot követelt, 1917-1923-ig, amikor teljes foglalkoztatottságot és a szakszervezetek általi önigazgatást követelt, a proletariátus pusztán a kapitalista rendszeren belül lázadt. Ez látszólag ellentmondásban van Marx kijelentéseivel, amelyeket a „Kritikai széljegyzetek ’Egy porosz’ cikkéhez: A porosz király és a szociális reform”[17] című írásában tett. De abban az időben a proletariátus valóban úgy mutatkozott meg, mint egy tartalékok nélküli osztály, mint a totális tagadás. Arra kényszerült, hogy alapvető szakítást hajtson végre, ami lehetővé teszi annak megértését, mi lehet a kommunista forradalom és ezáltal a kommunizmus. Marxnak igaza volt; de a tőkés termelési mód saját túlélése érdekében arra kényszerült, hogy megsemmisítse az őt aláásó tagadást. A proletariátus, amely kívül áll a társadalmon, ahogyan Marx és Engels mondják A német ideológiában[18], egyre jobban integrálódik a társadalomba; olyan mértékig integrálódik, hogy a túlélésért, a megerősödésért harcol; minél jobban megszervezi magát, annál reformistábbá válik. A Németországi Szocialista Párttal sikerül létrehoznia egy ellentársadalmat, amelyet végül felszív a tőke társadalma, és a proletariátus tagadó mozgalmának vége.[19]

Kautsky, Bernstein és Lenin nem pusztán felismerték a munkásmozgalom realitását, amikor kijelentették, hogy egyesíteni kell azt a szocialista mozgalommal: „a munkásmozgalom és a szocializmus természetük szerint semmiképpen sem azonosak” (Kautsky)?

Lenin rosszhírű kijelentése, miszerint a proletariátus magára hagyva csak trade-unionista tudatot érhet el, vajon nem írta le az igazságot a tőkéhez kötött osztályról? Ez csak annak a különbségtételnek az álláspontjáról kritizálható, melyet Marx A filozófia nyomorúságában[20] tett az osztály mint a tőke tárgya és az osztály mint alany között. Forradalmi felfordulás nélkül a proletariátus nem válhat alannyá. A folyamat, melynek révén alannyá kellett válnia, magában foglalt egy kívülálló, külső tudatot, mely egy adott pillanatban a proletariátusban testet ölt. Ez a kívülről jövő tudat a represszív tudat legeldologiasultabb, legelidegenültebb formája! Következésképpen nem arról van szó, hogy felmelegítsük a vitát és visszatérjünk Marxhoz, hanem hogy felismerjük, hogy a proletár osztály ciklusa mostanra lezárult, először is azért, mert céljai megvalósultak, másodszor, mert globális kontextusban többé nem ő a meghatározó. Elértük annak a történelmi ciklusnak a végét, melynek során az emberiség (főleg annak Nyugaton elhelyezkedő része) osztálytársadalmakon belül mozgott. A tőke megvalósította az osztályok tagadását – a misztifikáció eszközeivel, mivel megőrzi azokat a konfliktusokat és összeütközéseket, melyek az osztályok létét jellemzik. A valóság a tőke zsarnoksága. Most a tőkével kell szembenéznünk, nem a múlttal.

Szinte minden szociáldemokrata tisztában volt a munkásosztály valódi, reformista mozgalma és a szocialista cél szétválásával. Bernstein kihirdette, hogy alkalmazkodni kell ehhez egyszer és mindenkorra, világosan és nyíltan, nem pedig álszent módon (ahogyan a legtöbb szocialista tette), forradalmi kinyilatkoztatásokat téve a kompromisszumok elrejtése érdekében.[21] Ezzel egyidejűleg egyre problematikusabbá vált a proletár osztály definiálása és körülhatárolása. Ez a probléma olyan égetővé vált, hogy a századelőn szinte minden forradalmár megpróbálta a proletariátust a tudat alapján definiálni: Luxemburg, Pannekoek közvetlenül, Lenin, Trockij közvetetten, a párt révén stb. Az orosz forradalom csak még sürgetőbbé tette a proletár osztály specifikálásának feladatát; ez a kontextusa Korsch kísérleteinek és különösen Lukács Történelem és osztálytudatának. Később Bordiga úgy tartotta, hogy az osztályt azon termelési mód alapján kell meghatározni, amelyet épít. Így csak attól a pillanattól kezdve lehet önmagáért való osztály, amikor akciói e cél felé mozognak, csak abban a mértékben, ahogyan programját (amely ezt a termelési módot leírja) felismeri. Bordiga számára az osztály akkor létezik, ha létezik a párt, mert a programot csak a párt hordozhatja. „Továbbra is szükségünk van egy objektumra, a pártra, hogy láthatóvá tegyük a kommunista társadalmat.”[22] De abban a mértékben, ahogyan férfiak és nők képesek maguktól a kommunizmus felé mozogni – amint a fiatalok között ez ma kézzelfogható –, nyilvánvalóvá válik, hogy ez az objektum, a párt, szükségtelen.

Összefoglalva, mind a párt, mind a tanácsok szószólói számára az akció problémája nagyban leszűkül arra, hogy közvetlen vagy közvetett eszközöket találjanak, melyekkel a proletariátust fogékonnyá teszik saját tudata számára – mivel e nézet szerint a proletariátus csak az önmagáról való tudata által lesz önmaga.

 

4. Kommunizmus

 

A forradalmi reformizmus – az a terv, hogy a szocializmust a kapitalizmus alapzatán és a tőkés termelési móddal folytonosságban teremtsék meg – 1913 és 1945 között felbomlott. Ez a vége valaminek, amiről kiderült, hogy illúzió: annak az illúziója, hogy képesek lehetünk a termelőerők fejlődését olyan irányba vezetni, amely eltér attól az iránytól, amelyet ez a fejlődés a valóságban követett. Voltaképpen egyetérthetünk Marx nézetével, hogy 1848 után a kommunizmus éppen amiatt volt lehetséges, mert a tőkés termelési mód özönvize áttört minden társadalmi és természeti korlátot, és lehetővé tette a szabad fejlődést. De a mentalitás, az emberek képzetei olyanok voltak, hogy egy ilyen jövőt sem elképzelni, sem felfogni nem voltak képesek. Túlságosan is függő helyzetbe kerültek az érték évezredes mozgásától, vagy túlzottan meggyengítették őket ősi közösségeik lezüllesztett maradványainak korlátozottságai ahhoz, hogy képesek legyenek elindulni egy új úton, amelyen eljuthatnak egy másfajta közösséghez. Végső soron még Marx és Engels is szükségszerű pillanatnak tekintették a kapitalizmust, és úgy gondolták, hogy mindenütt, minden emberi lény elkerülhetetlenül meg fogja azt tapasztalni. Csak az oroszországi narodnyikok lázadásai és a kapitalista út elkerülésére irányuló vágyuk értették meg Marxszal ezt a hibáját. De ez a felismerés elégtelen volt. A XIX. század derekától fogva – a marxista elmélet (a proletariátus elmélete) által nyújtott igazolással – az egész emberiség vándorútra indult: hogy fejlessze a termelőerőket.

Ha többé nem is fogadhatjuk el Marx elméleti elemzését a termelőerők szerepéről, egy kitérő után mindazonáltal egyetérthetünk vele. A tőke az emberiséget magának az emberiségnek a nevében taszítja rabszolgasorba, mivel a tőke antropomorfizálódott. Ez semmi egyéb, mint a halál uralma. Az emberi lények felett múltbeli létezésük uralkodik, miközben ők szemlélik azt. Olyan folyamat ez, amely folytonosan újra- és újrakezdődik. A tőke behatol a gondolkodásba, a tudatba, ezáltal szétrombolja az embereket, ahogyan azokat az osztálytársadalom évszázadai létrehozták. Szubsztanciájuk elvesztése korábbi létük elvesztését jelenti, melyet a tőke kipumpált belőlük. Minthogy ez a folyamat már csaknem befejeződött, a tőke most az emberiség múltbéli dimenziója elleni támadásról áttér a jövendő dimenziója elleni támadásra: most a képzeletet kell meghódítania. Így az emberi lényt kifosztják, és afelé halad, hogy biológiai dimenziójára redukálják. A jelenség eléri a gyökereket. Más szavakkal, a termelőerők fejlődése úgy tűnik fel, mint ami szükséges volt a régi sémák, gondolkodásmódok, az archaikus reprezentációk lerombolásához, melyek korlátozták az emberi lényeket (ezt a rombolást manapság a Foucault-féle filozófusok elemzik). A tisztán biológiai létezésükben fenyegetett emberek lázadni kezdenek a tőke ellen. Ezen a ponton válik lehetővé, hogy általánossá tett alkotással mindent visszahódítsanak. De ez a létrejövés nem egyszerű, unilineáris. A tőke még mindig képes profitálni az emberi lények kreativitásából, képzeletük kifosztásával újra létrehozva saját magát és újabb szubsztanciát találva magának. A harc fontossága és mélysége a következő alternatívával szembekerülve ragadható meg: kommunizmus vagy az emberi faj elpusztítása. És ne feledjük, hogy a vándorlás során különféle forradalmi mozgalmak keresték a kiutat, és különféle lehetőségek lettek eltorlaszolva. Most ezek megmutatkozhatnak.[23]

Abba kell hagynunk a vándorlást, és szét kell zúznunk a represszív tudatot, amely megakadályozza a kommunizmus létrejöttét. Hogy ezt megtegyük, szakítanunk kell a kommunizmus olyan felfogásával, amely szerint az a tőkés termelési mód meghosszabbítása, és nem szabad többé azt gondolnunk, hogy elegendő elfojtanunk a csereértéket, és győzelemre vinnünk a használati értéket. Ez a dichotómia immár nem jelent semmit. A használati érték az értékhez van kötve még akkor is, ha a használhatóság elve körül forog a termelékenység elve helyett; mivel az emberi lények feletti közvetlen uralommal függ össze, elválaszthatatlan a magántulajdontól.

A kommunizmus nem egy új termelési mód.[24] Ez egy új közösség állítása. A létnek, az életnek a kérdése, ha másért nem, hát azért, mert végbemegy egy alapvető eltolódás: az előidézett tevékenységről az emberi lényre, aki azt létrehozta. Egészen eddig a férfiak és a nők el voltak idegenítve e termelés által. Nem fognak uralmat szerezni a termelés fölött, hanem új viszonyokat hoznak létre egymás között, amelyek egy teljesen más tevékenységet determinálnak.

A kommunizmus nem is egy új társadalom.[25] A társadalom egyes etnikai csoportok mások általi leigázásából vagy az osztályok megformálódásából jön létre. A társadalom olyan szociális viszonyok hálózata, melyek gyorsan válnak despotikus közvetítőkké. A társadalomban élő ember a társadalom által rabszolgává tett ember.

A kommunizmus véget vet a kasztoknak, az osztályoknak és a munkamegosztásnak (amelyre ráoltódott az érték mozgása, amely viszont élteti és feltüzeli ezt a megosztást). A kommunizmus mindenekelőtt egyesülés. Nem a természet feletti uralom, hanem megbékélés, és ezáltal a természet regenerációja: az emberi lények nem kezelik többé a természetet egyszerűen tárgyként saját fejlődésük számára, nem hasznos dologként, hanem szubjektumként kezelik (nem filozófiai értelemben), amely nincs tőlük elválasztva, márcsak azért sem, mert a természet bennük van. Az ember természetté válása és a természet emberré válása (Marx) megvalósul; a szubjektum és objektum dialektikája véget ér.

Ebből következik az urbanizáció lerombolása, és a Föld minden táján elosztott közösségek sokaságának létrehozása. Ez magában foglalja a monokultúra – mely a munkamegosztás egy másik formája – elfojtását, és a szállítási rendszer teljes átalakítását: a szállítás jelentősen csökkenni fog. Csak a kommunális (kommunitárius) életmód teheti lehetővé az emberi lény számára önnön reprodukciójának irányítását, a (jelenleg tébolyult) népességnövekedés korlátozását anélkül, hogy aljas eszközökhöz folyamodna (mint férfiak és nők elpusztítása).

Egyik csoportnak a másik feletti uralma, az osztálytársadalom az emberi lény helyhez kötötté válásából ered. Még mindig együtt élünk azokkal a mítoszokkal, melyek a Földanyánk valamely pontján való ezen rögzülés idejében képződtek: a haza, az idegen mítoszaival; olyan mítoszokkal, amelyek korlátozzák a világlátást, amelyek megcsonkítanak. Nyilvánvaló, hogy erre nem reagálhatunk úgy, hogy visszatérünk egy olyasfajta nomadizmushoz, melyet távoli gyűjtögető őseink gyakoroltak. A férfiak és nők szert tesznek majd egy új létezési módra, amely túl van a nomadizmuson és a helyhez kötöttségen. A testi tétlenséggel vegyített helyhez kötött élet az alapvető oka a mai emberi lények szinte valamennyi szomatikus és pszichológiai betegségének. Egy aktív és nem-rögzített élet gyógyszerek és pszichiátria nélkül fogja orvosolni mindezeket a problémákat.

A kommunizmusba való átlépés magába foglalja a technika átalakítását. A technológia nem semleges dolog; a termelési mód determinálja. A különböző termelési módok – legfőképpen Nyugaton – egyre erőteljesebben elválasztották az emberi lényeket a technológiától, amely eredetileg nem volt több, mint az emberi lény egy modalitása. Felhívás egy megfelelő technológiára – ez felhívás egy olyan technológiára, amely ismét az emberi lény meghosszabbítása, nem pedig egy autonóm dolog egy elnyomó lény szolgálatában.[26]

Az emberi lények a kommunizmusban nem definiálhatók egyszerű használókként; ez földi paradicsomként felfogott kommunizmus volna, ahol az emberek olyan közvetlenséggel rendelkeznének a meglévő felett, hogy az emberi lények nem volnának megkülönböztethetők a természettől (az ember, ahogyan Hegel ebben a kontextusban mondta, állat volna). Az emberi lények alkotók, termelők, használók. Az egész folyamat egy magasabb szinten alkotódik újra, és minden egyes egyén számára. Az egyének közötti viszonyokban a másik többé nem a használhatóság szerint ítéltetik meg; a használhatóságra alapozott viselkedés véget ér. A nemek kibékülnek, miközben fenntartják különbségeiket; elveszítik az antagonizmus évezredei által kitermelt különbségeket és merev ellentéteket.

Ez a néhány jellegzetesség adekvát módon világossá kell hogy tegye, hogyan is fogható fel az a felemelkedő mozgás, amely elvezet az emberi közösséghez.

Valamennyien a tőke rabszolgái vagyunk. A felszabadulás annak a megtagadásával kezdődik, hogy a tőke kategóriái alapján fogjuk fel önmagunkat: nevezetesen mint proletárt, mint az új középosztály tagját, mint tőkést stb. Így azzal is felhagyunk, hogy a másikat – a felszabadulás felé haladó mozgásában – ugyanezekkel a kategóriákkal fogjuk fel. Ezen a ponton kezdődhet el az emberi lények felismerésének mozgása. Ez persze csak kezdete a felszabadító mozgalomnak, és folytonosan bukás fenyegeti. Ha elutasítjuk ennek tekintetbevételét, azzal letagadjuk a tőke hatalmát. Amit érzékelni kell, a dinamika. Rabszolgák vagyunk; a célunk nem az, hogy urak legyünk, akár rabszolgák nélkül, hanem hogy megszüntessük az egész úr-szolga dialektikát. Ez a cél nem érhető el azáltal, hogy létrehozunk olyan – örökösen elszigetelt – közösségeket, amelyek sohasem jelentenek akadályt a tőke számára, amelyeket a tőke könnyűszerrel körülvehet, és amelyek nem többek, mint deviációk az ő normájához képest (olyan deviációk, melyek láthatóvá teszik ezt a normát a maga valójában). A cél úgyszintén nem érhető el azáltal, hogy műveljük saját individuális lényünket, amelyben végül majd megtaláljuk a valódi emberi lényt. Valójában ezeket a megközelítéseket össze kell kapcsolni. Saját magunkat valamennyi attribútum béklyóitól megszabadított emberi lényként érzékelni – ez már leveszi rólunk az osztálytársadalom által ránk kényszerített nyakörvet. A közösség iránti vágy abszolút szükséges. A személyiség újra-megerősítése (különösen annak mulandó aspektusában) – ez a domesztikáció elutasítása. De ez még a lázadás első elemeként sem adekvát; az emberi lény egyszerre egyéniség és Gemeinwesen. Az emberi lénynek a jelenlegi kifejezéstelen állapotára való leszűkítése csak azért történhetett meg, mert eltávolították a Gemeinwesent, minden egyes egyén lehetőségét, hogy magába szívja az egyetemest, hogy átfogja az emberi viszonyok teljességét az idő teljességében. A különféle vallások, filozófiák és elméletek csak puszta helyettesítői az emberi lény e lényegi összetevőjének. Minthogy a kommunizmus az egyformaság, az ismétlődés halála, az emberi lények teljes sokféleségükben fognak megjelenni; minden egyes meg fogja erősíteni a Gemeinwesent. Ez maga után vonja, hogy a mára nézve elutasítjuk egy vallás, filozófia vagy elmélet despotizmusát.

Ha el is utasítjuk, hogy egyetlen elmélet fogságába kerüljünk, ez még nem jelenti minden elméleti reflexió elvetését. Éppen ellenkezőleg. De ez az elutasítás posztulálja, hogy az elméleti tett nem elégséges. Az elmélet felhívhat az érzékek és az agy kibékítésére, de megmarad e szétválasztás határain belül. Amit állítani kell, az a teljes élet, kifejeződéseinek teljessége, az egész egységes lény. Még mindig szükséges lehet, hogy – például – Marx felismeréseinek segítségével haladjunk tovább, de egyre bárgyúbb dolog marxistának nevezni magunkat. Továbbá, az elmélet – a represszív tudathoz hasonlóan – egyszerű alibivé válhat a tétlenségre. Kezdetben a tett megtagadása tökéletesen igazolható lehet. A valóságtól való elkülönülés mindazonáltal gyakran eredményezi azt, hogy nem sikerül meglátni az e valóságot formáló új jelenségeket. Ezen a ponton az elmélet – ahelyett, hogy segítene kapcsolatot teremteni a valósággal – a szeparáció, az eltávolítás ágensévé válik, és végül kilökődéssé, a világból való kivettetéssé alakul át. Várni különösen nehéz azok számára, akik nem akarják felismerni, hogy mások képesek lehetnek nélkülünk, a mi csoportunk vagy a mi pártunk mint közvetítők nélkül is eljutni az elmélethez. Az elmélet, a tudathoz hasonlóan, olyannyira követeli a tárgyiasulást, hogy még a politikai ügynökségeket elutasító egyén is képes lehet az elméletet az ügynökség státuszába emelni. Egy forradalmárként pózoló szubjektumban az elmélet despotizmus: ezt mindenkinek el kell ismernie.

Azok után, hogy az értelem több mint két évezreden át uralkodott a test felett, nyilvánvaló, hogy az elmélet még mindig ennek az uralomnak a kifejeződése.

Az élet teljessége az, ami meghatározóvá válik. A sokféle múltbeli termelés mindegyike – a művészet, a filozófia, a tudomány – fragmentum. Ezek az emberi lények irdatlan kifosztásának elemei, és egyúttal kísérletek annak orvoslására. De többé nem arról van szó, hogy megvalósítsuk a művészetet vagy a filozófiát; a tőke útja során ezt már elvégezte; arról van szó, hogy kivívjunk és megteremtsünk egy másik világot: egy olyan világot, ahol végre kifejlődhet a faj összes biológiai lehetősége. Ebben a hatalmas mozgalomban hiábavaló dolog azt akarni, hogy az igazság letéteményesének mutassuk magunkat. Először is: az igazságnak, csakúgy mint az értéknek, szüksége van egy mértékre, egy standardra, egy általános egyenértékre, egy normára, ennélfogva egy államra. Másodszor: az igazság sohasem több mint az igazságok egyike. Ennek a fogalomnak a történelmi leértékelődése párhuzamba állítható az emberi lények egyre mélyebbre hatoló szétrombolásával. Nem ajánlhatunk kevesebbet egy másfajta életnél, ahol az emberi lények gesztusai, szavai, elképzelései és valamennyi érzésük többé nem lesznek leláncolva, ahol az érzékek és az agy egyesülni fog – csakis ez az egyesülés szüntetheti meg az őrület összes fixációit. Nyilvánvaló, hogy mindez csak a tőkés termelési mód szétzúzásával vívható ki. Ami ellensége a tőkének, az az időkön átnyúlva felfogott egész emberiség. Az emberi lényeknek mélyreható forradalmasodáson kell átmenniük, hogy képesek legyenek szembeszállni a tőkével; ennek a mozgalomnak az akcióival együtt jár a forradalmárok kitermelődése.

Az életünk minden területén felbukkanó forradalom egyeseket arra vezet, hogy túlzott hangsúlyt fektessenek azokra a pontokra, ahol megérezték ezt a felbukkanást.

A forradalom nem létezésünk egyik vagy másik részéből bukkan fel – a testből, a térből vagy az időből. A mi forradalmunk mint a közösség újra-létrehozásának terve szükséges volt attól a pillanattól kezdve, amikor az ősi közösségeket szétzúzták. Káros volt a kommunista forradalomnak egy olyan felkelésre való redukálása, amelynek a tőkés termelési mód által felvetett ellentmondásokat kellett volna feloldania. A forradalomnak fel kell oldania az összes régi ellentmondást, amelyeket a tőke által felszívott osztálytársadalmak hoztak létre, minden ellentmondást a viszonylag primitív közösségek és a csereérték mozgása között, melyet mostanában szív fel a tőke mozgása (Ázsiában és különösen Afrikában). Túl ezen, a forradalmi mozgalom a természet forradalma, eljutás a gondolkodáshoz, és a létezés kimunkált képessége annak lehetőségével, hogy használjuk az agy homlok előtti központjait, amelyekről úgy gondolják, hogy a képzelőerővel kapcsolatosak. A forradalomnak van egy biológiai és ennélfogva kozmikus dimenziója, univerzumunkat korlátozottnak tekintve (a Naprendszerre); kozmikus az ókori filozófusok és misztikusok által használt értelemben is. Ez annyit tesz, hogy a forradalom nem csupán a mi korunk szenvedélyének tárgya, hanem emberi lények millióié is, kezdve távoli őseinken, akik lázadtak a csereérték mozgása ellen, melyet végzetnek láttak, áthaladva Marxon és Bordigán, akik – prófétákként a maguk dimenziójában – tanúsítják egy új közösség, egy emberi közösség megtalálására irányuló kiolthatatlan szenvedélyt. Elhelyezni akarni a forradalmat – ez olyan, mint ha a magasságát akarnánk rögzíteni. Saint-Just kijelentette, hogy a forradalom nem állhat meg addig, amíg a boldogság meg nem valósul, ezzel megmutatva annak hamisságát, amikor az embereket egy adott korszak tisztán történelmi-anyagi tényei alapján akarják megítélni. Az emberi lény sohasem egy tisztán ott-lét. Csak túlhaladás által létezhet, és nem lehet csak az, amit túl kell haladni (Nietzsche). Strukturálisan és biológiailag az ember meghaladás, mert túlerővel rendelkező lény. Más szavakkal, az emberi lények a lehetséges felfedezői, és nem elégednek meg a közvetlenül megvalósíthatóval, különösen akkor nem, ha az rájuk van kényszerítve. Akkor veszítik el ezt a szenvedélyt, ezt a teremtési vágyat – hiszen mi a lehetséges keresése, ha nem feltalálás? –, amikor lealacsonyítják, elidegenítik őket, amikor elvágják Gemeinwesenüktől és ezáltal megcsonkítják őket, amikor közönséges egyénekre redukálódnak. Csak a tőkés termelési mód reális uralmával sikerül teljesen kiüresíteni az emberi lényt.

A faj összes forradalma olyan forradalom, mely megpróbál túlmenni az adott pillanaton, azon, amit a termelőerők fejlődése megenged (Bordiga). Ez a túlnyúlás a lehetségesen az, ami az emberi nemzedékek közötti folytonosságot alkotja, amint az osztályok, a csere és az érték lerombolásaként felfogott kommunizmus perspektívája alkotja a kontinuitást a különböző forradalmárok között; ez az, amit mi Marx nyomán történelmi pártnak nevezünk.[27]

A forradalom amplitúdójának leszűkítése elleni harc már maga is forradalmi harc. Az olvasó ne lepődjön meg, ha ennek az amplitúdónak az erősítése céljából olyan szerzőkre utalunk, akiket klasszikusan vallásosnak, misztikusnak stb. címkéznek. Ami számít, az a Gemeinwesen újraelsajátítása (és a múltbeli lények részei annak), amely csak a faj egységesülése után valósítható meg, és ez az egységesülés csak úgy fogható fel, ha megragadjuk a közösség iránt korszakokon át kifejeződő törekvést, vágyat, szenvedélyt és akaratot. Az emberi lény csak akkor lehet egyidejűleg Gemeinwesen is, ha az emberiség közösségben él. Amint megjelenik a fragmentálódás, felbukkan az igény egy újabb egység létrehozására. Nyugaton ennek az egységnek közvetített és kényszerítő formája volt: az egyént az állam határozta meg; a tudás a hierarchizálódásnak és a fennálló rend igazolásának eszköze volt; megjelent a gyakorlat-elmélet ördögi köre.

A kommunista forradalom teljes forradalom. A biológiai, szexuális, társadalmi, gazdasági forradalmak nem többek részleges attribútumoknál; ha egyikük túlsúlyra jut, azzal megcsonkítja a forradalmat, amely csak akkor létezhet, ha mindez egyszerre.

A kommunista forradalom csak akkor fogható fel, ha mind az emberi lények, mind az összes többi élőlény történelme és paleontológiája révén ragadjuk meg. Ezt megragadva tudatára jutunk annak, hogy ha e forradalom már régóta szükséges volt, úgy most meg is valósítható. Korábban lehetséges volt, de nem elkerülhetetlen. Akadtak még más „emberi” utak annyiban, amennyiben ezek még megengedtek emberi fejlődést; közelebbről, megengedték az emberi erők externalizálását. Mostanra csaknem mindent externalizált és kifosztott a tőke, amely bemutatja a kommunista forradalomtól eltérő egyetlen utat: az emberi lények totális tagadását. Ennélfogva meg kell értenünk világunkat; meg kell értenünk a tőke zsarnokságát, és az ellene kitörő lázadás mozgalmát. Ez a megértési aktus, amely nemcsak intellektuálisan, hanem az érzékek szintjén is végbemegy (a lázadás nagymértékben testi lázadás), csak azáltal érhető el, hogy elutasítjuk a vándorlást és a represszív tudatot.

 

Megjegyzések az út kapcsán

 

Kezdettől fogva hangsúlyoztuk a kommunista forradalom és az oda tartó mozgalom osztály nélküli, közösségi jellegét; megpróbáltunk túllépni az osztályalapú elmélet szűk keretein.

Az olasz kommunista baloldal a pártot nem térben és időben korlátozott közvetlen csoportosulásként fogta fel, és mindenekelőtt nem zárkózott el a proletariátuson belül a történelem során megjelent különféle áramlatoktól; ez nem egy bandaszerű [racket] működésre épülő elképzelés volt, még akkor sem, ha elkerülhetetlenül viselnie kellett annak súlyát és engednie kellett neki. Bordigával egyetértésben ezért beszéltünk a proletariátus, a történelem utolsó osztályának elméletéről, rámutatva, hogy a teóriát nem szabad egyetlen egyénnek tulajdonítani, megalapozva a személytelenséget, amely valójában személyiségek összességeként fogható fel, és egyéni hozzájárulásokból származik, hogy összeegyeztethető legyen a névtelen forradalommal, melyet semmilyen nagy ember vagy messiás nem vezetett.

Azonban, érzékelve az osztályalapú-osztályellenes ellentmondást, már 1961-ben^[28] kijelentettük, hogy a pártnak pártközösségnek (Gemeinwesen) kell lennie. A közösségnek ezt a központi kérdését ráadásul a francia munkásmozgalom tanulmányozása során is újra előtérbe helyeztük.^[29] A Tőke kiadatlan hatodik fejezete és Marx közgazdasági munkássága ^[30] bemutattuk Marx munkásságának véleményünk szerint legteljesebb és legátfogóbb dimenzióját, ha a közösség és az értékmozgás kérdésének fényében közelítjük meg azt. A Tőke egy még nagyobb mű befejezetlen részeként jelenik meg, amelynek teljes projektje az utóbbi években megjelent kéziratok alapján rekonstruálható. Ennek során rájövünk, hogy lehetetlen megérteni a tőkét történelmi korlátaiban, ha az előző két-három évszázadra korlátozzuk magunkat.

A Tőke I. kötete tanulmányt nyújt e termelési mód nyugati eredetéről, valamint dominanciájának alapvető jeleiről – amelyek a termelési folyamatban valósak, a társadalom számára formálisak –, és a jövőjére vonatkozó jelekről. A csereérték fejlődésében rejlő misztifikáció jóval a termelési mód előtt kezdődik, és tetőpontját Marx nem írja le, jóllehet felvázolta. Másrészt felismerjük, hogy a hitellel, a fiktív tőkével a tőke uralhatja az összes emberi tevékenységet; hogy következésképpen már nem kizárólag a proletariátus – azaz a értéktöbbletet termelő osztály – fontos számára, hanem az egész emberiség; ezért használjuk Marx kifejezését, az egyetemes osztályt, e terjeszkedés megnevezésére. A forradalmi követelésben jelenleg zajló törés azonban, amely egy nagyobb radikalizmusban fejeződik ki – nem az élet jobbá tételéről, a tőke hozzájárulásainak kihasználásáról szól, hanem arról, hogy mindent a feje tetejére állítson – arra vezetett, hogy megkülönböztessük a Marxban rejlő kétértelműséget, aki egyrészt radikális forradalmár volt a „fiatalkori” és kiadatlan műveiben, másrészt viszont – ahogy mi neveztük – forradalmi reformista. Végül, a bekövetkező radikális áttörés alapjairól és a tőke intenzívebbé váló elnyomásáról folytatott egyre szenvedélyesebb elmélkedés arra késztetett minket, hogy a forradalom biológiai dimenzióját ne csupán a marcuse-i szinten – bármennyire is fontos –, egy új érzékenység iránti igény kapcsán vázoljuk fel, hanem paleontológiai szinten is.

Ebből kiindulva többé-kevésbé önállóan, Marx gondolataira és álláspontjára támaszkodva, kifejlesztettünk egy gondolati keretet, melynek kapcsán egyre inkább elveszítettük a koherenciát, amit csak olyan barkácsolással lehetne megmenteni, amelynek kockázata az, hogy hamar kimeríti a trükkjeit. Így bizonyos jellegzetes szempontokat ki tudtunk fejleszteni, de úgy tűnt, mivel Marx egész munkássága ellenállt minden aktuális megvalósításnak, szükséges volt – mindig a modern világ elemzésével összefüggésben – újra megvizsgálni saját utunkat, saját küzdelmünket.

Bizonyos értelemben rendszereztük Marx munkásságát a tőke társadalom feletti formális uralmával kapcsolatban. Kiemeltük mindazokat az elemeket, amelyek szükségesek a valódi uralom meghatározásához; megmaradtunk azonban annak kétértelműségénél, azaz nem tudtuk kimerítően megmagyarázni a tőke megerősödését. Ez magyarázza, hogy A Tőke kiadatlan hatodik fejezete és Marx közgazdasági munkássága, valamint A kommunista forradalom, Munkatézisek^[31] című műben miért vettük át forradalmi reformizmusát, és miért dolgoztunk ki a kommunizmusnak egy olyan felfogását, amely csak a tőke formális uralma alapján volt lehetséges. Innen ered az ellentmondás, az egyensúlyhiány elméleti álláspontunkban: a tőkével kapcsolatos nagyon radikális állítás (a materiális közösség kialakulása, az osztályok eltűnése) a klasszikus keretrendszer fenntartásához kapcsolódó konzervatív állásponttal párosulva, ami megakadályozza, hogy teljes mértékben felismerjük a tőke kiszabadulását, és megértsük a kommunizmust úgy, ahogyan az most megmutatkozik előttünk.

De ne essünk tévedésbe. Ez nem jelenti azt, hogy el kellene hagynunk ezeket a kategóriákat (univerzális osztály, fiktív tőke), mivel ezek magyarázattal szolgálnak bizonyos történelmi időpontokra vonatkozóan. Mint a tőke aktuális fejlődését jellemezni képes kategóriákat hagyjuk el őket. A fiktív tőke fogalma nem elegendő a tőke megnyilvánulási formájának kifejezésére, mert nem fejezi ki azt a teljes megerősödést, amelyet elért; és nem veszi figyelembe annak immateriális jellegét sem, amely korábbi lényét teljesen átalakítja. Az univerzális osztály megmagyarázhat egy adott pillanatot a tőke által uralt emberek objektív mozgásában, de nem tudja meghatározni azt a módot, ahogyan ma az embereket megragadja, ami feltételezi az újracsoportosulásuk lehetetlenségét, kivéve, ha olyan bandák alkotásával nagyléptékű csoportokon belül érzékelik magukat, mint amilyenek egykor az osztályok voltak; ezért vesznek el a meghatározó tényezők és tűnik el az az osztályuniverzum, amelyben az egyén még biztonságot találhatott. A deklasszifikációt mind azok, akik megtapasztalták, mind azok, akik megfigyelték, szerencsétlenségnek tekintették. Több szerző, köztük mások mellett Marcuse és Talheimer,^[32] azt állították, hogy a fasizmus az alsóbb osztályok mozgalma. Valójában a század elején a tőkemozgás eltörölte az osztályok közötti határokat, lerombolva azok anyagi alapjait. Mivel már nem tudták felismerni magukat az osztályok korlátozott, de megnyugtató közösségében, az egyének fejest ugrottak egy olyan mozgalomba, amely egyfajta Volksgemeinschaftot, egy népi közösség létrejöttét ígérte nekik. A legtöbb szerző sajnálkozott ezen. De ahelyett, hogy egy forradalmi osztály újbóli megerősítését szorgalmazták és egy tőkén belüli illuzórikus közösségről vitáztak volna, inkább az osztályok teljes eltűnését és az emberi közösségnek a kapitalista termelési mód lerombolásán keresztüli kialakulását kellett volna szorgalmazniuk.

Marx munkásságának keretein belül szerettünk volna dolgozni. Ebben a tekintetben egyetértünk K. Axelosszal:

„Mielőtt Marx kritikájába kezdenénk, és mielőtt megpróbálnánk túllépni rajta, meg kell értenünk, mit mond. A gondolataival való párbeszéd és gondolkodásának a globális történelmi valósággal való szembesítése hosszas elmélkedést feltételez mindarról, ami van és történik. Mert a valóságot nem lehet ilyen könnyen elválasztani az eszmétől, sem az elméletet a gyakorlattól.” (Marx penseur de la technique [Marx, A technológia gondolkodója], Éditions de Minuit, 302. o.).

Általános szabályként megjelöljük azokat a különböző szerzőket, akik már foglalkoztak bizonyos problémákkal, amelyekkel a Marxon való túllépésünk folyamata során szembesülni fogunk, nem kisajátítás, polemizálás vagy értékítélet céljából, hanem azért, hogy tanúi legyünk egy sokoldalú kísérletnek, egy gyakran megújuló erőfeszítésnek, hogy a jelenlegi mozgalmat valódi dimenziójában érzékeljük.

Ha valaki komolyan veszi ezt a vállalást, és elkerüli a csalást, amikor a nehézségek miatt hirtelen kétségbe vonja azt, ami korábban biztosnak tűnt, akkor elkerülhetetlenül arra jut – éppen Marx elméleti tisztázásai nyomán –, hogy megkérdőjelezi a klasszikus sémát: forradalom csak akkor következhet be, ha a proletariátus felkel a tőke társadalma ellen.

Az Invariance korábbi számaiban megpróbáltuk áthidalni azt az elméleti szakadékot, amely Marx munkásságának félreértéséből, annak darabos alkalmazásából ered. Elméleti megközelítésének újragondolása ugyan lehetővé tette számunkra, hogy áthidaljuk ezt a szakadékot, de nem tette lehetővé, hogy felemelkedjünk korunk szintjére. Ehhez meg kell érteni a benne rejlő ellentmondásokat, ami egyben azt is jelenti, hogy meg kell érteni Marx egészének ellentmondásait is.

 

Jacques Camatte

1973 május

 

Forrás: Fredy Perlman – Black & Red (Detroit) 1975.; Articles d’Invariance Série II. (http://www.revueinvariance.net/errance.html)

[1] Ez nem zárja ki az ellentétes irányú mozgást: a tőke arra kényszeríti az emberi lényeket, hogy emberek legyenek. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[2] Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, Marx-Engel Művei (MEM) 46/1. kötet, 256. o., Kossuth Kiadó, 1972. Budapest. Online: https://reszeghajo.hu/marx-engels/mem/. (Megtekintve: 2026.01.23.). – Itt az idézet így hangzik: „A munka azáltal, hogy új értéket tesz hozzá a régihez, egyszersmind fenntartja, megörökíti az utóbbit.”

 

[3] Itt konvergenciát láthatunk az ázsiai termelési móddal, ahol az osztályok sohasem válhattak autonómmá; a kapitalista termelési módban pedig felszívódnak. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[4] Eredetiben: racketiste, racket. Camatte által (is) gyakran használt kifejezés. Jelentése (e) mozgalmi körökben: tőkés, illetve tőke-kompatibilis, tőke-restaurátor bűnöző-zsarolóbanda, politikai, akár forradalminak tetsző maffiacsoport, klikk, rákos góc.

 

[5] Lásd D. Verres könyvét: Le discours du capitalisme, Ed. L’Herne. Baudrillard munkáiban szintén érdekes anyag található: Le systéme des objets és Pour une critique de l’économie politique du signe, Ed. Gallimard. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[6] Dichter, idézi Baudrillard: Le système des objets, 218-219. o. (Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere. Kiadó: Gondolat Könyvkiadó; Kiadás helye: Budapest; Kiadás éve: 1987.) (J. Camatte megjegyzése.)

 

[7] Valerie Solanas: The SCUM Manifesto (The Society for Cutting Up Men), New York: Olympia Press, 1970. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[8] A tőke autonómmá válását a „Le VIe chapitre inédit du Capital et l’oeuvre économique de Marx” [„A tőke kiadatlan VI. fejezete és Marx gazdaságtani munkássága”] (1966) című írásban, főként pedig az 1972-ben ehhez írt jegyzetekben elemeztük.

E kérdést egy jövőbeli cikkben alaposabban fogjuk elemezni oly módon, hogy egyrészt kimutatjuk: Marx felvetette a problémát anélkül, hogy azt totalitásában felismerte volna, másrészt elemezzük a mai tőkés termelési módot. Ez elvezet minket ahhoz is, hogy meghatározzuk, mi a munka, és milyen szerepet játszott az emberiség fejlődésében. G. Brulé már elindított egy ilyen elemzést az Invariance No. 2, Série II.-ben megjelent cikkében: „Le travail, le travail productif et les mythes de la classe ouvriére et de la classe moyenne” („A munka, a termelő munka, valamint a munkásosztály és a középosztály mítoszai”). Általában azt mondhatjuk, hogy a munka fogalma reduktív: az emberi tevékenységnek csak egy részét öleli fel. De a megszüntetésére való felhívás nem egyéb, mint felhívás a tevékenység e maradékának megszüntetésére, amely a tőke utópikus követelése. A kommunizmus terve az emberi élet kontextusába helyezi magát, ahol a tevékenység nem több, mint előbbi kifejeződésének egy módozata. A szerelem, elmélkedés, álmodozás, játék és az emberi lények más kifejeződései kívül rekednek az élet területén, ha bezárkózunk a munka fogalmának csapdájába. Marx úgy határozta meg a munkát, hogy az a természetet vagy az anyagot ilyen vagy amolyan célból átalakító tevékenység, de a természet fogalma nem fogadható el többé úgy, ahogy van. A tőke uralmának korában az emberi lény többé nem érintkezik a természettel (munka közben főképp nem). A természet és az egyén között ott a tőke. A tőke válik természetté.

Másrészt Marx – úgynevezett „filozófiai” munkáiban – világosan utal minden emberi tevékenységre, és amellett kardoskodik, hogy a kommunizmus nem szűkíthető le a munka felszabadítására. Ez az álláspont nem tűnik el teljesen Marx többi munkájában sem, és fennmarad A tőkében kifejezésre jutó „forradalmi reformista” koncepció mellett. Később a marxisták számára a probléma leegyszerűsödik: tisztán és egyszerűen magasztalják a munkát. Trockij munkásságában például nincs többé nyoma Marx komplex elemzésének, ehelyett a domesztikáció nyelve, a tőke nyelve tárulkozik elénk: „Az emberiség egész történelme annak története, hogyan szervezik és nevelik a társadalmi embert munkára azzal a céllal, hogy elérjék termelékenységének növelését” – L. D. Trockij: Terrorizmus és kommunizmus. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[9] Ezt a lehetőséget írja le és magasztalja Alvin Toffler Future Shockja. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[10] Marx: A tőke. I. kötet; MEM.23. kötet, 472. o., Kossuth Kiadó, 1967., Budapest. – Itt az idézet így hangzik: „A tőkés termelés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folyamat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kút-forrásait: a földet és a munkást.”

 

[11] Ez egy részletes tanulmányt igényel, amely tartalmazná a munka elemzését. A következő cikkben elkezdjük ezt a tanulmányt, bemutatva az általunk elsőként levont konklúziókat. Egyebek mellett az emberiség e hanyatlási szakaszát akarjuk elemezni, hogy az miben jut kifejeződésre stb. Továbbá meg akarjuk mutatni a szoros kapcsolatot az érték mozgása és a termelőerők dialektikája között. Az érték és a tőke mozgásának vége – a reprezentáció egy módjának vége, és lerombolja annak autonómiáját. Végbemegy a marxi dialektika teljes leküzdése. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[12] Marx-Engels: A német ideológia, MEM. 3. kötet, Kossuth Kiadó, 1972. Budapest. – Itt az idézet így hangzik:

„a termelőerők fejlődésében bekövetkezik egy fok, amelyen olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, amelyek a fennálló viszonyok között csak bajt okoznak, amelyek többé nem termelőerők, hanem rombolóerők (gépi berendezés és pénz)…”

„…és ami ezzel összefügg, létrejön egy osztály, amely a társadalom minden terhét kénytelen viselni, anélkül, hogy előnyeit élvezné, amely a társadalomból kiszorítva valamennyi többi osztállyal a leghatározottabb ellentétbe kényszerül; olyan osztály, amely a társadalom összes tagjainak többségét alkotja, és amelytől kiindul a gyökeres forradalom szükségességének tudata, a kommunista tudat, amely természetesen más osztályok soraiban is kialakulhat a szóbanforgó osztály helyzetének szemléleténél fogva.”

 

[13] Engels: A filozófia nyomorúsága / Előszó (1885), MEM. 4 kötet 553-554. o., Kossuth Kiadó, 1972. Budapest. – Az idézet itt így hangzik:

„A ricardoi elmélet fenti felhasználása, hogy a munkásoké, mint az egyetlen valóságos termelőké az egész társadalmi termék, az ő termékük, egyenesen a kommunizmusba vezet. Ámde – ahogy Marx a fenti helyen céloz is erre – ez a felhasználás gazdaságtani szempontból formailag helytelen, mert egyszerűen az erkölcs alkalmazása a gazdaságra. A polgári gazdaság törvényei szerint a termék legnagyobb része nem a munkásoké, akik azt termelték. Ha mármost azt mondjuk: ez igazságtalan, ennek nem szabad lennie, akkor ez egyelőre nem tartozik a gazdaságtanra. Ezzel csak azt mondjuk, hogy ez a gazdasági tény ellentmond erkölcsi érzékünknek. Ezért Marx sohasem erre alapozta kommunista követeléseit, hanem a tőkés termelési módnak szükségszerű, szemünk előtt napról napra inkább végbemenő összeomlására.”

 

[14] Lásd főleg „A jövedelem mozgása a modern társadalomban” és „A válságok és az adaptálódás lehetőségei” című fejezeteket A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai c. könyvben. (J. Camatte megjegyzése.)

(Magyarul: Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai. Kossuth Kiadó, 1989.; Ezen belül a fejezetcím: A válságok és a modern gazdaság alkalmazkodási lehetőségei.)

 

[15] Itt elővigyázatosnak kell lennünk – ahogyan Bordiga helyesen felismerte –, hogy ne szűkítsük le ezt gazdasági fogalomra. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[16] Marx: A tőke. I. kötetének 24. fejezetében ’A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája’ c fejezetében tárgyalja. MEM. 23. kötet. 711-713. o.

 

[17] MEM 1. kötet, Kossuth Kiadó, 1957. Budapest, 392-408. o.

 

[18] MEM. 3. kötet, Kossuth Kiadó, 1972. Budapest.

 

[19] Ami bizonyítja azt, hogy lehetetlen volt megmaradni egy „osztályharcos” diskurzusnál és viselkedésnél úgy, hogy közben megtartják azt az alapvető „osztálynélküli” tézist is, amely a proletariátus ön-negációja szükségességét hirdeti. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[20] MEM 4. kötet, 59-174. o.; Kossuth Kiadó, 1959, Budapest

 

[21] Erről a tárgyról lásd H. Mueller 1892-ben publikált könyvét: Der Klassenkampf in der deutschen Sozialdemokratie, Verlagskooperative Heidelberg-Frankfurt-Hannover-Berlin, 1969. Ez a könyv világosan megmutatja a Bebel-féle emberek kettősségét/kétszínűségét, akik „jobboldaliként” nyilvánultak meg a parlamentben és „baloldaliként” a munkásgyűléseken, akik az egyik hallgatóságnak azt mondták, hogy nagyon sok időbe telik, míg a szocializmus elvei megvalósulhatnak, míg egy másiknak arról beszéltek, hogy a szocializmus itt van a következő sarkon. A könyv azért is érdekes, mert tartalmaz olyan álláspontokat, melyeket később a KAPD (Németországi Kommunista Munkáspárt) tett magáévá. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[22] Bordiga egy milánói gyűlésen, 1960-ban. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[23] Az abszolút visszafordíthatatlanság nem történelmi tény. Azok a lehetőségek, melyek évezredekkel vagy évszázadokkal ezelőtt jelentek meg, nem számolódtak fel mindörökre. A történelem nem egy Moloch, amely elnyeli a lehetőségeket, elkerülhetetlenül és jóvátehetetlenül kifosztásra ítélve ezzel az emberi jövőt. Ebben az esetben a történelem nem volna más, mint a megtörténtek igazolása. Sokan szeretnék a történelmet erre redukálni, ezáltal a zsarnokok legrosszabbikává téve azt.

Hegel filozófiája a meghaladás (Aufhebung), az egyszerre megszüntető és megőrző mozgás dialektikájával egy kísérlet volt annak megmentésére, amit az emberi lények korábbi korszakokban hoztak létre. Hegelt nyugtalanították a valóság, a megnyilatkozások és a lehetőségek sokfélesége stb. elvesztésének problémái. Ezért tulajdonított óriási jelentőséget az emlékezetnek (ld. különösen az „Abszolút tudás” című fejezetet A szellem fenomenológiájában.)

Ezzel ellentétben a tőke mozgása (misztifikációval és mágiával) felszámolja korábbi stádiumainak emlékét csakúgy, mint az emberiség korábbi stádiumainak emlékét, és olyannak mutatja magát, amilyen, fejlődésének legmagasabb fokán – „dologiasult (vagy megcsontosodott) formáként” (ld. Marx: Értéktöbblet-elméletek. III. kötet – J. Camatte megjegyzése.) – Magyarul: MEM 26/III., „A jövedelem és forrásai. A vulgáris politikai gazdaságtan” 415. o. – 479. o. A szövegkörnyezet pedig imígyen hangzik e kötet 450. oldalán: „De amennyiben egyben a tőke jellege és alakja kiteljesedett, mint a dolgok szubjektiválódása, a szubjektumok eldologiasodása, okés okozat visszájára fordulása, a vallási quid pro quo [felcserélés], a tőke tiszta formája: P—P’, értelmetlenül, minden közvetítés nélkül ábrázolódik és fejeződik ki. Éppígy a viszonyok megcsontosodása, embereknek meghatározott társadalmi jellegű dolgokhoz való viszonyaként történő ábrázolásuk egészen másképp van kidolgozva, mint az áru egyszerű és a pénz már bonyolultabb misztifikációjában. Az átlényegülés, a fetisizmus kiteljesedett.”

 

[24] A termelési mód fogalma valójában csak a tőkés termelési módra érvényes, ahogyan valójában az osztály fogalma is csak a polgári társadalomban működőképes. A termelés fogalma Marx művében meglehetősen gazdag sajátosságokban. Akkor szegényedik el, ha a Gazdasági-filozófiai kéziratoktól és A német ideológiától A tőke felé mozdulunk el. Közeli kapcsolatban áll a természet fogalmával és az emberi lény egy bizonyos elgondolásával is. Más szavakkal, sokkal komplexebb „adott”-unk van, ha csak a kezdeti kommunista közösségek létével és azok felbomlásával összefüggésben vizsgálhatjuk meg. Az emberi lénynek a közösségtől (Gemeinwesen) való elválasztása – kifosztás. Az emberi lény mint munkás elveszített egy halom sajátosságot, amelyek egy egészet alkottak akkor, amikor össze volt kapcsolódva a közösségével.

Az emberi lények kisajátításának folyamata valós. Aki ezt nem érti, az nem érti a tőke mibenlétét. Az ember lefokozódott egy kifejezéstelen lénnyé; elvesztette érzékeit, és tevékenysége mennyiségileg meghatározott munkára redukálódott. Az absztrakt lénnyé vált ember sóvárog a zene után, amely még mindig őrzi az ősi szenzualitást (innen ered a jazz és a dél-amerikai zene divatja). A lefokozott emberi lény immár csak egy elemmel rendelkezik, amely a külvilággal kapcsolatba hozza őt: a szexualitással, amely megtölti az érzékek ürességét. Pontosan ez az, amely megmagyarázza a pánszexualitást, pontosabban kifejezve: a létezés pánszexualizációját, amit Freud az emberi lények változhatatlan jellemzőjeként értelmezett, miközben ez megcsonkításuk eredménye. Mi a tudatalatti, ha nem az emberi lény érzelmi-szenzuális élete, melyet a tőke elnyomott? Az emberi lényt domesztikálni kell, hozzá kell alakítani egy racionalitáshoz, melyet neki belsővé kell tennie – ez a tőke termelési folyamatának racionalitása. Ha ezt a domesztikációt egyszer sikerült elérni, az emberi lény meg van fosztva ettől az elnyomott szenzuális élettől, amely a tudás, a tudomány tárgyává válik; tőkésíthető lesz. A kereskedelem tárgyává tett tudattalant vékonyan felszeletelik, és kicsiben eladják az ismeretek piacán. A tudattalan nem mindig létezett, és jelenleg csak a tőke diskurzusának egyik összetevőjeként létezik; ugyanez igaz az emberi perverziókra.

A tökéletes kifejezéstelenségre redukált emberi lény egyre inkább pontról pontra összehasonlíthatóvá válik a magfizika által tanulmányozott elemi részecskével, ahol rátalálhatunk a tőke mezője által mozgatott tőkésített emberi lény pszichológiájának alapelveire. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[25] Helytelen az is, ha primitív társadalomról beszélnek. Ezt azáltal fogjuk alátámasztani, hogy a primitív közösségeket új elemzésnek vetjük alá. Ha igaz is, hogy Marx műve nem foglalkozik adekvát módon a primitív közösségek létezésével, fejlődésével és felbomlásával, az nem igaz, hogy Marx teljes mértékben tévedne Európa-központúsága vagy a felvilágosodás szelleme miatt, azaz hogy műve ugyanazoktól a hiányosságoktól szenvedne, mint a polgári elméletek. Azoknak a többsége, akik így vélekednek, nem értették meg a közösség kérdését Marx művében, és művét egyszerű történelmi materializmusra redukálták.

Ami Marx művéből hiányzik, az annak a részletes elemzése, ahogyan „a gazdaság” megjelenik a primitív közösségekben, és kiváltja azok széthullását.

Hozzá kell tennünk, hogy egyre félrevezetőbb dolog tőkés társadalomról beszélni. Erre vissza fogunk térni. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[26] A primitív közösségekben az emberi lények irányítják a technológiát. A technológia az ókori nyugati társadalomban kezd autonómmá válni, és az ókoriak féltek ettől. A technológia az embert a természet másolására kényszeríti, még ha később talál is egy olyan eljárást, mely a természetben nem található meg; ezáltal alárendelődik egy kényszerítő eljárásnak, egy használati utasításnak, egyfajta természeti rendnek. Úgy tűnik, elveszíti a szabad alkotás képességét. (Erről a témáról ld. J. P. Vernant megjegyzéseit a Mythe et pensée chez les grecsben, Maspéro kiadó.) Amikor az emberek többé nem félnek a technológiától, ezzel egyidejűleg megbékélnek a művészettel, amely a rabszolgatartó társadalom vége felé becsmérlés tárgya volt. Ez a reneszánsz idején zajlott le, amikor a filozófusok úgy határozták meg az embert, mint a saját magát készítő lényt (ld. Cassirer: Az egyén és a kozmosz a reneszánsz filozófiában). De a technológia fejlődése az embert nem a természet felé vezette; épp ellenkezőleg, az ember kisajátításához és a természet elpusztításához vezetett. Az emberi lény egyre inkább elveszíti a kreativitás adottságát. E tekintetben igazolt volt az ókoriak félelme.

A reneszánsz filozófusaitól kezdve Descartes-on és Hegelen át Marxig az emberi lényt a technológiával (az ember eszközkészítő: Franklin) és a termeléssel összefüggésben definiálták. Hogy túlmenjünk Marxon, ahhoz szükség van az „ember-jelenség” újratanulmányozására a primitív közösségek széthullásától kezdve máig, és a filozófusok és közgazdászok műveinek újragondolására Arisztotelésztől Marxig, hogy világosabban megértsük, hogyan észlelték az emberek önmagukat egy olyan korszakban, amikor az érték, majd a tőke dominált, és hogy megértsük, hogyan foghatjuk fel az emberiséget, és ezáltal a kommunizmust most, amikor az érték-jelenség végéhez értünk. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[27] „Origine et fonction de la forme parti” („A pártforma eredete és funkciója”) 1961, közli az Invariance, No. 1., Serie I. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[28] Origine et fonction de la forme parti (1961). In: Invariance n°1, série I. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[29] Invariance n°10, série I. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[30] Invariance n°2, série I. Ez a szám, amely jelenleg elfogyott, hamarosan megjelenik 1972-ben írt jegyzetekkel, egy olasz nyelvű kiadásra készülve: Gemeinwesen et capitale (Dedalo, 1974). (J. Camatte megjegyzése.)

 

[31] Invariance n°10, série I. (J. Camatte megjegyzése.)

 

[32] Vö. Faschismus und Kapitalismus, Theorien über die soziale Urszrung und die Funktion des Faschismus (fascisme et capitalisme. Théories concernant les origines sociales et la fonction du fascisme), Europaische Verlaganstalt, 1967. (J. Camatte megjegyzése.)