JAN APPEL – ÉLETEM

 

JAN APPEL – ÉLETEM

 

1890-ben születtem Mecklenburgban. Az alapfokú iskoláim elvégzése után hajóépítést tanultam. Apám már születésem előtt szocialista volt. 18 éves voltam, amikor beléptem az SPD-be. 1911-13-ig katonai szolgálatomat töltöttem, majd 1917 októberéig részt vettem a világháborúban. Ekkor leszereltek és Hamburgba küldtek hajógyári munkásnak. 1918-ban kihirdettük a fegyvergyári munkások sztrájkját, “A békéért” jelszóval. A sztrájk egy hétig tartott a Vulkán gyárban. Egy hét után véget ért a sztrájk, és felolvastuk a Háborús Záradékot, hogy a törvény szerint még mindig katonai szolgálatban vagyunk. Abban az időben a hamburgi Baloldali Radikálisok közé tartoztam. Mikor a matrózok és a kieli hajógyári munkások fellázadtak 1918 novemberében, hétfőn hallottuk a kieli munkásoktól, mi történt.

A munkások azonnal egy titkos gyűlést tartottak a katonai megszállás alatt lévő kikötőben. A munkások beszüntették a munkát, de a munkahelyükön maradtak. 17 önkéntesből álló delegációt küldtek a szakszervezet vezetőségéhez azzal a követeléssel, hogy ki kell hirdetni az általános sztrájkot. Kikényszerítettük, hogy tartsanak egy gyűlést. Az eredmény az volt, hogy az ADGB és az SPD jól ismert vezetői nem értettek egyet ezzel a követeléssel, és éles vitára került sor az álláspontok képviselői közt. Ezalatt spontán lázadás bontakozott ki a Blohmas és Voss hajógyárakban, ahol 17.000 ember dolgozott. Ezt követően a munkások elhagyták az üzemeket és a Vulkán hajógyárat, és a szakszervezet épülete elé vonultak. A szakszervezeti vezetők felszívódtak.

A forradalom megkezdődött.

Azokban a napokban elfogadtam egy pozíciót a német Baloldali Forradalmi munkások mozgalmának előterében. Először mint szónok a gyárakban és a gyűléseken, és mint az Üzemi Megbízottak elnöke, később pedig mint az újonnan alakult Baloldali Radikális Csoport tagja, már a Spartakus Liga felé fordultam, és kezdtem vezető szerepet játszani a KPD Hamburgi Területi Szervezetében.

1919 januárjában az RSS nagygyűlést tartott a Szakszervezeti Vezetőség épületében. A gyűlést R. Luxemburg és K . Liebknecht berlini meggyilkolása után tartották. Ezen a találkozón kötöttem ismeretséget az USPD-s, vagy Független Szociáldemokrata E. Thalmannal. Másnap éjjel, együtt az USPD-s elvtársakkal elvonultunk a barnfeldi laktanyához, megleptük az őrséget és az alvó katonákat, és a munkásokat felfegyvereztük. 4000 fegyverünk volt. Egy héttel azután, hogy felállítottunk egy jól felfegyverzett harci egységet, fegyvereseink egymás után kezdtek szétszóródni, és eltűnni a fegyvereikkel. Ez akkor volt, amikor eljutottunk ahhoz a következtetéshez, hogy a szakszervezetek haszontalanok a forradalmi harc számára, és az RSS konferenciáján döntöttek a forradalmi gyári szervezetek megalakításáról, mint a munkástanácsok alapjáról. A Hamburgból kiinduló propaganda támogatta a Gyári Szervezetek megalakulását, ami az AAUD (Általános Német Munkásunió) létrejöttéhez vezetett.

A fejlődés során és a folyamatok tisztázásában mint az RSS elnöke vettem részt, és részben egyetértettem a KPD hamburgi szervezetének tevékenységével. Ez akkor volt, amikor mint küldött részt vettem a KPD Heidelbergi (második) kongresszusán.

…

Ma, 1966-ban, 47 évvel a heidelbergi kongresszus után, sokkal közelebb vagyunk a kongresszus vitáinak és tapasztalatainak megértéséhez. Elég azt mondani, hogy abban az időben tisztázódott számunkra az, hogy a KPD politikája megváltozott, az új irányvonal elsősorban arra törekedett, hogy képviselőket küldjön a burzsoá parlamentbe. Azóta mi folyamatosan kitartunk az előzőleg elhatározott politika mellett; ami a németországi forradalmi munkásmozgalmat illeti, lehetetlenné vált szervezett irányzatként folytatni a KPD-n belül. Nem sokkal ezután a KPD Hamburgi szekciója is ugyanígy döntött.

Amikor 1920 áprilisában Berlinben a KPD azon csoportjai, akik azonos véleményt képviseltek hamburgi elvtársaikkal, megalapították a KAPD-t, kiléptem a KPD-ből. Mindez a Kapp-Littwitz puccs idején történt, amikor a Ruhr vidéken voltam. Amikor visszatértem Hamburgba, akkor értesültem arról, hogy a KAPD alakuló kongresszusa engem és Franz Jungot delegált Oroszországba azért, hogy képviseljük a KAPD-t a Komintern Végrehajtó Bizottságának ülésén. Az volt a feladatunk, hogy beszámoljunk a KAPD megalakulásáról, bemutassuk nézeteit és politikáját, és átadjuk állásfoglalásunkat a KPD KB-nek a Ruhr vidéki osztályharc ellen elkövetett árulásáról.

Az utazás a szárazföldön és a Balti tengeren keresztül is lehetetlen volt. Az tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak, ha az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon keresztül, Norvégia és az Északi fok mellett elhaladva eljuthatunk Arhangelszkbe és Murmanszkba. De mégis bizonytalanok voltunk amiatt, hogy az oroszok visszafoglalták-e ezt a területet, és hogy a bolsevikok ellenőrzik-e azt. Röviddel azt megelőzően egy kis hír jelent meg a sajtóban arról, hogy az amerikai flotta, ami a hadsereggel együtt kiegészítve ellenőrizte a területet, visszavonulóban van. A bizonytalanság ellenére mi az utazás megkockáztatása mellett döntöttünk. Egy ismerősöm elvtársa, Herman Knörfen matróz volt a Schröder Szenátor gőzhajón. Ez a hajó négyhetenként rendszeresen kifutott halászni az izlandi vizekre, és visszaútján legalább egy hetet tartózkodott Cuxhafenben. Elkezdtem keresni Knörfent, aki ekkor épp Hamburgban volt, a hajója pedig a cuxháfeni dokkban állt, az indulása 3 napon belül volt esedékes. Knörfen és a matrózok vezetője is hajlandó volt segíteni nekünk – valóban, nem ok nélkül éltünk forradalmi időkben!

Franz Jung, én és még néhány forradalmi matróz potyautasként szálltunk hajóra. Amint elhagytuk Heligolandot, elfoglaltuk a hajót, a kapitányt és a tiszteket letartóztattuk és egy kabinba zártuk. Április 20-án indultunk, és május 1-én érkeztünk Alekszandrovszba, Murmanszk kikötőjébe. Tengeri térképünkön csak Trondheim környéke volt feltüntetve, ezen felül csak a hajózók kézikönyvének egy kis térképe irányított minket, aminek az északi sark volt a közepén. Norvégia, Oroszország, Szibéria és Alaszka partjai csak a térkép szélén voltak. Ez volt az egyetlen navigációs eszköz, amivel új “mesterünk”, Herman Knörfen kapitány rendelkezett! Tromsó északi részénél két nap könyörtelen vihart követő sűrű havazást kellett elviselnünk, amiben a part körvonalai elmosódtak. Nagyon fáradtak voltunk, mivel a bizonytalan szituáció folyamatossá vált, és állandóan tartanunk kellett a váratlan helyzetektől. Útközben kutya hideg volt, dél felé hajózva keresnünk kellett a partvonalat, vagy valami földre utaló jelet, hogy pihenhessünk. A vakszerencse segítségével jutottunk el Alekszandrovszk fjordjaihoz, így ki tudtunk kötni egy bójánál, melyet az amerikai flotta hagyott hátra. Szükség volt néhány további órára, mielőtt biztosak lehettünk abban, hogy hol vagyunk, illetve hogy az amerikaiak kivonultak-e. Messze a láthatáron egy hóval borított sziklafal mögött megjelent egy fekete füstoszlop, ami fokozatosan közelített felénk.

Amikor a sziklafal mögül előtűnő vontatóhajón megláttuk a hatalmas vörös zászlót, ez volt a jele annak, hogy megérkeztünk a kommunizmus földjére. Rövid idő múlva egy motorcsónak tűnt fel tele fegyveresekkel. Kikötöttük a vontatókötelet és behajóztunk a nagy szikla mellett egyenesen Murmanszkba. Elvtársakként fogadtak minket, aztán a háború alatt épült vasútvonalon továbbutaztunk Pétervárra (Leningrádba).

Miután Leningrádban beszéltünk Zinovjevvel, a Komintern elnökével, továbbutaztunk Moszkvába. Néhány nappal érkezésünket követően előadtuk álláspontunkat a KIVB-nek. Megvitatták az ügyünket, de arra, hogy ki és mit mondott, már pontosan nem emlékszem. Nem kaptunk nyílt választ, különösen akkor, mikor azt mondtuk, Lenin saját véleményét akarjuk hallani. És valóban, egy héttel vagy valamivel később találkoztunk Leninnel.

Lenin természetesen szembehelyezkedett a mi és a KAPD álláspontjával. Valamivel később, a második látogatásunk idején átadta válaszát, ami egyik pamfletjének “Gyermekbetegségek” kivonataiból állt. Ebben a szemelvényben azokat a szempontokat vette figyelembe, amik a mi esetünkre vonatkoztak. Egy még ki nem nyomtatott kéziratot tartott a kezében. A Komintern Lenin kézjegyével ellátott válasza megmutatta, hogy a KIVB álláspontja megegyezik a KPD álláspontjával, amit mi már elhagytunk.

Egy meglehetősen hosszú és viszontagságos visszaút után szükségessé vált, hogy Jan Appel eltűnjön, és tevékenységemet Jan Arndt folytassa tovább Németországban. Dolgozni, amikor csak szükséges, kitartani testtel és lélekkel, Seefeldben Spandau közelében, és Ammerndorfban Halle közelében, szónokolni gyűléseken időről-időre, ez volt az életem lényege. Ugyanezt a tevékenységet végeztem a Rajna- és a Ruhr-vidéken, ahol részt vettem az AAUD kiadványa, az Osztályharc (Der Klassenkampf) szerkesztésében. 1920-ban a KAPD a III. Internacionáléban [Komintern] mint szimpatizáló párt volt elfogadva. Ez az ECC és a KAPD vezetőinek vitájából következett. Az utóbbiak: a holland Herman Gorter, Karl Schröder Berlinből, Otto Rühle az SPD Parlament képviselője, és Fritz Rasch. A Komintern 3. Kongresszusán Moszkvában mi mindent megtettünk, hogy ismertessünk minden szempontot, ami befolyásolt minket álláspontunk és politikánk kialakításában. De a többi ország küldöttei nem értettek velünk egyet. A kongresszus által elfogadott fő döntés azt tartalmazta, hogy működjünk együtt a KPD-vel a régi szakszervezetekben, és a demokratikus összejöveteleken, és hagyjuk el a “Minden hatalmat a munkástanácsoknak!” követelésünket.

Ez a jól ismert politika volt 21 pontban előadva, amit követnünk kellett volna, ha csatlakozni akarunk a 3. Internacionálé szervezetéhez. Természetesen felszólaltunk a döntés ellen, és kijelentettük, hogy csak a KAPD megfelelő szerve hozhat ilyen határozatot. Ez a válasz elintézte visszautunkat. Ekkor visszamentem a Ruhr vidékre Rajna-Westphaliába, és onnan folytattam tovább, ahol a kongresszus előtt abbahagytam. Az 1923. novemberi letartóztatásom vetett véget ennek a tevékenységemnek. A közvetlen ok, hogy a franciák megszállták a Rajna és a Ruhr vidéket, de egy hajó ellopásával (kalózkodással) vádoltak, ezt csak Hamburgban tudtam meg. Ezzel lecsökkent az esélye annak, hogy mint politikai fogoly elkerüljem a kiadatást.

1926 áprilisában Hollandiába Zaandamba mentem hajógyári munkásnak. Érkezésemet megírtam egy elvtársamnak, akit személyesen ugyan nem ismertem, de megkaptam a címét. Ő volt Henk Canne-Meijer. Piet Kurmannal együtt ők gondoskodtak rólam Zaandamban. Mindketten a KAPD-vel azonos álláspontot képviseltek, és megszüntették minden kapcsolatukat a Holland Kommunista Párttal, de még nem álltak kapcsolatban a KAP csoporttal. Mindketten Herman Gorter jóbarátai voltak. Kicseréltük nézeteinket és gondolatainkat, és rendszeresen találkoztunk hozzánk hasonló gondolkodású emberekkel. Ezen az úton fokozatosan megszilárdult egy csoport amit Internacionalista Kommunisták Csoportjának (GIK) neveztünk. Álláspontunkat és elemzéseinket a PSIC-ben az Internacionalista Kommunisták Lapjában publikáltuk.

Düsseldorfi vizsgálati fogságom 17 hónapja alatt alkalmam volt Marx Tőkéje I-II részének tanulmányozására. A forradalmi harcokat követő belső frakcióharcokon keresztül, és azon tények ismeretében, hogy az orosz forradalom a Párt bürokratái által vezetett államgazdasági rendszerré konszolidálódott, amihez kénytelenek voltunk csatolni az “államkommunista” vagy “államkapitalista” kifejezést, végül eljutottam egy átfogó nézőpont kialakításához. A mérlegelés ideje, tudatosan kiértékelni azokat a gondolatokat, amihez megérkeztünk, az idő arra hogy figyelembe vegyünk minden múltbeli tapasztalatot és cselekvést, hogy mi munkások megtaláljuk a kapitalista elnyomás alól kivezető utat és elérjünk a kommunizmusba.

Mint forradalmi munkás, eljutottam Marx Tőkéjének tanulmányozásáig, amiből megértettem a kapitalista világ működését, úgy mint soha azelőtt. Megértettem azt, hogy kényszerít a kapitalizmus egy belső, törvényekkel irányított fejlődés követésére; hogy terjesztette ki alaprendjét egy hosszú perióduson keresztül, legyőzve minden a pre-kapitalista múltból örökölt feltételt, hogy állandósítsa a kapitalista termelési módot, és ezzel együtt elvesse a magját egy új és még fejlettebb, belső rendjében még erősebben érvényesülő ellentmondásnak is. Megértettem azt, hogy idézett elő állandóan megújuló változásokat belső társadalmi struktúrájában, de ezzel egyidejűleg a legalapvetőbb ellentmondását is, továbbhaladni az antagonizmus új és még feltűnőbb szintjei felé. A kapitalizmus először kisajátította a termőföldek munkásait és földjeiket, aztán kisajátította a független élethez szükséges eszközeiket, és ezzel együtt létrehozta azokat a feltételeket, amelyekben képes kisajátítani a munkások munkájának termékeit is. A munka feletti rendelkezés joga és ennélfogva a termelők feletti rendelkezés joga is egy kisebbség kezébe került. Ráadásul a valóság az, rákényszerültünk azon tény felismerésére, hogy az orosz forradalom egyedüli teljesítménye az volt, hogy az OKP egy totálisan centralizált despota hatalom eszközeként működött, ellátva a már birtokuktól megfosztott és tulajdonnélküli termelők fölötti állami elnyomás gyakorlásához szükséges eszközökkel.

De elemzésünk továbblépett: az emberi társadalom legmélyebb és legerősebb ellentmondása abban a tényben rejlik, hogy a termelési feltételek fölötti rendelkezés jogának legutóbbi elemzésében, hogy mit, menyiért és milyen mennyiségben termeljenek eltávolodott maguktól a termelőktől, és egy magasan centralizált hatalom szerveinek kezébe helyeződött. Ma 40 évvel azután, hogy mialatt a börtönben ültem mindezt tudatosan felismertem, látom, hogy a fejlődés ezen iránya egyre nagyobb mértékben jelenik meg a világ minden részén. Az emberi társadalomban ez az alapelv csak akkor győzhet, ha a termelők végül magukévá teszik a munkájuk feletti ellenőrzés jogát, az ellenőrzést afölött, hogy mit és hogyan termeljenek. Minderről sokat írtam mialatt a börtönben voltam. Aztán ezekkel a gondolatokkal a fejemben és az erről szóló írásaimmal érkeztem Hollandiába, hogy találkozzam az Internacionalista Kommunisták Csoportjával.

…

Ma 1966-ban 40 év telt el azóta, hogy mint az Internacionalista Kommunisták Csoportja először találkoztunk Amszterdamban azért, hogy megvitassuk és kifejtsük új gondolatainkat. A felismerés, hogy az orosz forradalom az “államkommunizmus”, pontosabban az “államkapitalizmus” megalapításához vezetett, kijelölte a gondolkodásunk új irányát. Mindebből szükségszerűen következett, hogy kiábrándultam abból a nézetből is, hogy a kommunista társadalmi forma, ami magába foglalja a munkának a bérrabszolgaság bilincséből való felszabadítását, az orosz forradalom szükséges és közvetlen következménye lehet. Ez valóban új koncepció volt, ami a lényegre, a bérrabszolgaságból való felszabadulásra összpontosította a figyelmet, és kimondta, hogy az üzemek és munkahelyek ellenőrzésének előfeltétele az, hogy a gyárak szervezetei, a Munkástanácsok gyakorolják a hatalmat, azért, hogy ebből kifolyólag, a munkaórák átlagát, mint az összes javak és szolgáltatások termelési idejének mértékét, mind a termelésben, mind az elosztásban be lehessen mutatni.

Ezáltal el fog tűnni a pénz és az érték minden formája, mint a tőke, mint az a társadalmi erő, amelyik leigázza és kizsákmányolja az emberi létet. Ez a felismerés és következményei, határozták meg hosszú ideig Amszterdamban az Internacionalista Kommunisták Csoportjának munkáját. Mindez megjelent egy általunk közösen létrehozott könyvben: a ‘Kommunista termelés és elosztás alapelvei’-ben, 168 gépelt oldalon. Ízelítőként, idézet a könyv előszavából:

“A Kommunista termelés és elosztás alapelvei a Holland GIK egy 4-éves periódusának megbeszéléseit és vitáit tartalmazza. Az első kiadás 1930-ban jelent meg Németországban, Berlinben, a Neue Arbeiterverlag-nál (Új Munkáskiadó) az AAUD forradalmi gyári szervezeteinek lapjában. Anyagi nehézségek miatt egy ennek megfelelő teljes holland kiadás ekkor meghaladta képességeinket. Ehelyett a könyv a GIK Hírlapjában jelent meg folytatásokban. A fordítás miatt a német és a holland kiadás nem teljesen egyezett meg, noha nem volt köztük semmilyen lényegi különbség. Az eltérések, a világosabb érthetőség kedvéért, az anyag megjelenésének sorrendjében és a különböző meghatározásokban voltak. Reméljük, hogy a könyv mélyreható vitákat indít, és ezzel hozzájárul a forradalmi proletariátussal közös célunk világosabbá és egységesebbé tételéhez, és végeredményben a különböző tendenciák közös irányt vesznek.”

Az új kiadás előszavában:

“A könyv gazdasági kifejezésekkel fejti ki, hogy mi az, amit először végre kell hajtani a politikai tevékenységben. Amit nem pusztán a termelő eszközök magántulajdonának megszüntetésével szükséges kezdeni, hanem ugyanennyire fontos a bérmunka kiküszöbölése is. Ez minden gondolatunk kiindulópontja. Az elemzésünk ezért elvezet ahhoz az elkerülhetetlen következtetéshez, hogy mihelyt a munkások a tömegszervezeteiken keresztül megszerezték a hatalmat, képesek lesznek megtartani azt, feltéve, hogy kiküszöbölik a bérmunkát a gazdasági élet minden területéről, és ehelyett mint minden gazdasági tevékenység csomópontját, az összes használati érték termeléséhez felhasznált munkaidő tartamát állítják, úgy mint ahogy az egyenérték helyettesíti a pénzt, és ami körül az egész gazdasági élet forogna.”

A 30-as német kiadást később elkobozták és megsemmisítették. Ezt követően egy rövid kivonat jelent meg New-Yorkban, és a német verzió a Kampfsignal-ban (Harcra hívó jel), 1955-ben megjelent még egy angol nyelvű verzió Chicagóban a Council Correspondence-ban.

Személyesen részt vettem a holland GIK politikai tevékenységében. 1933 áprilisában közzétették, hogy a ‘barátságos Németország’ ismét látni kíván. Kiutasítottak mint nemkívánatos idegent! Amszterdam segítőkész rendőrkapitánya hagyott időt személyes ügyeim elrendezésére. Ismét elérkezett az illegalitás ideje. Jan Appel újra eltűnt a színről. Később a 2. Világháború kitörése után szerepet játszottam az ellenálló mozgalomban, közvetlenül Hitler fasiszta rezsimjével szemben, ami 1940-ben szállta meg az országot.

Az ismert holland baloldali vezető Sneevliet és 13-18 másik elvtárs kivégzése után, folytattuk a harcot megmaradt elvtársainkkal. 1945 után kiadtuk hetilapunkat, a Spartacust, ami 48-ig jelent meg. Időközben egy súlyos utcai baleset következtében kórházba kerültem, és ezzel ismét feltűntem a társadalmi élet színterén. Több mint 20 burzsoá polgár jó és helyes összefogása védett meg attól, hogy egyszerűen kirakjanak a határon! Az ellenállási mozgalomban való részvételem miatt döntöttek mellettem. Jan Appel ismét megjelenhetett, de ígéretet kellett tennie, hogy egy időre tartózkodik minden politikai tevékenységtől.

Ezzel ért véget élettörténetem e fejezete.

Jan Appel

1966

Forrás: http://www.oocities.org/sztrajk/appel.htm