2023. 02. 16.
JOHANN MOST – ÉLJEN A KOMMÜN!
JOHANN MOST – ÉLJEN A KOMMÜN!
Ezen kiáltás alatt esett meg 1871. március 18-án az a nagy tett, amely már mindörökké feledhetetlen marad. Hiába kérdezzük azon hősök nevét, akik akkor megakadályozták a nép lefegyverzését, a katonákat fellázították és a győzelmet kivívták. Ismeretlen férfiak, névtelen asszonyok és utcagyerekek, a komoly pillanat ösztönzésére, a forradalom, áradatává váltak, pár perc alatt szabaddá tették Párizst és olyan lelkesedést ébresztettek, mely messze-messze Franciaország határain túl is érezhető volt és még ma is újra meg újra fellángol, akárhányszor felharsan a kiáltás: Éljen a Kommün!
Névtelenek! Igen, ti vagytok a történelem igazi hősei. Nem tudunk olyan könyvekről vagy újságokról, amelyeket ti írtatok, nem olvastuk beszédeiteket, amelyeket ti tartottatok; de lelki szemeinkkel mégis oly élőnek látunk titeket – odaadásotokat, nemes szenvedélyeteket, halhatatlanságotok teljes dicsőségében.
Látjuk hatalmas ellenállhatatlan tömegeteket a vad csatákban, dühös, izzó szemeiteket, erős ökleiteket. Halljuk zúgó harci dalaitokat, lelkes harci kiáltásaitokat és látjuk újra nemes ajkakkal, amikor panasz nélkül dicsőségben haltok meg, mikor ellenségeitektől vereséget szenvedtek, egy magasabb ideálért.
Már százszor is becsaptak titeket, s megfosztottak a harc jutalmától, mégis újra meg újra a harc mezejére léptek, nyughatatlanul törve előre – mindig csak előre.
Az ókor rabszolgalázadásaitól, a középkor parasztháborúin át, az 1792-es, 1830-as, ’48-as és ’70-es proletár felkelésekig egyetlen vörös szál húzódik. Ez az a harc amit folytattatok, amelyet nem adtatok föl és amelynek addig nem lesz vége,amíg teljes nem lesz a győzelem.
A nagynevű férfiak és nők csak olyan csillagok, amelyek szikraként feltűnnek a politika egén, majd lehanyatlanak az ”Ex”-ek éjszakájába. De ti nem tűntök el. Olyanok vagytok mint a főnixmadár, amely tűzhalált hal, hogy hamujából újjászülethessen. Mindezen okokból tudjuk, hogy nem hiába reménykedve bízunk a jövőben.
Vive la Commune! Ez a jelszó, 1871. március 18-án képes volt megfordítani a katonák fegyvereit. A világ munkásai lélegzet visszafojtva figyelték Párizs névtelenjeit, mikor felhangzott e kiáltás. A világ szegényei és nyomorultjai tudták mit jelent ez.
Vive la Commune! Ez a kiáltás több lázadót felébresztett a világon, mint bármely más propaganda. Akkor sem utoljára hangzott föl, mikor májusban az utolsó vörös zászlót is bevonták a barikádokról. A tárgyalóteremben, Satory-n, Új-Kaledóniában, száműzetésben újra és újra felhangzott: Vive la Commune! Ma már az egész világ ezt harsogja.
És aki figyeli a társadalom leple alatti forrongást, az látja, ahogy a névtelenek újabb csapásra készülnek: Moszkvától San Franciscóig, az hallhatja a dühös kiáltásokat: Revanche pour la Commune! Vive la Revolution sociale!
„Ki csinálta március 18-át? – kérdezte az Internacionálé főtanácsa a Kommünről szóló kiadványában. A nép! – jött a válasz.”
Talán március 18-a csak a nép személye volt, egy nagyszerű capriccio? Szükséges dolog volt.
A kommün itt, a szemünk előtt jött létre. – Bonaparte fejvesztve rohan a háborúba, a csapdába. A párizsi proletariátus tiltakozik, testvérien nyújtja kezét a Rajnán túlra. A tiltakozás hangja elhal a fehéringesek és a hivatalos Franciaország őrült „Berlinbe” üvöltése mellett. Az események villámgyorsan követik egymást. A nemzetnek nincs ideje összegyűlni. Augusztus 9-én az első súlyos vereség közzététele után, Párizs köztársaságot követel. A kamara baloldali szárnya hangzatos beszédekkel próbálja csillapítani a közhangulatot. Egyetlen fuvallat és a császárság újra a porba hullik, ahonnan felemelkedett. Augusztus 14-én Blanqui barátai meg akarják gyújtani a kanócot, de a kísérlet nem sikerül. A nép még hisz a baloldaliak fecsegésének és így közömbös marad és a forradalom reményét magára hagyja.
Sedán! Most már betelt a pohár, – forrni kezd az üst! A baloldali urak mindent megtesznek azért, hogy a robbanást megakadályozzák. Semmi sem segít. A császárság a levegőbe repül és a baloldaliak a kormányba. Párizsnak már csak egy gondolata van: „Franciaország megmentése, védelme.” A német hadsereg megjelenik a vörös előtt – ha a burzsoázián, a hadseregen és a kormányban ülő képviselőkön múlna, akkor rögtön kapitulálnának. (Ezerszer inkább legyenek a poroszok a városban, mintsem munkások a városházán.) Kénytelen-kelletlen azonban a védelem mellett kellett dönteni és a proletariátust fel kellett fegyverezni. A védelem segélyforrásai felbecsülhetetlenek: kézenfekvő élő és élettelen hadianyagot csupán meg kell szervezni és máris felrobban a vasgyűrű, amit a város köré vontak. De a kormány fél a következményektől, s csak látszólag harcol.
A proletariátus árulást szimatol. Október 31-én kezet emel az árulókra. De a kezet megbénítja a kérdés: ugyan használ-e ez a megszállóknak? A Kommün szót azonban már kimondták. Az 1792/93/94-es Kommün, Marat, Hebert, Rosin, Chaumette kommünje volt a Nagy Francia Forradalom szíve és agya. A Kommün volt maga a forradalom.
Párizs négy hónapon át vérzik, fagyoskodik, éhezik; január 27-én már a végét járja, úgy hogy szeptemberre tervezett hadműveletet végre kell hajtani – kapitulálnak. Párizs tehetetlen kétségbeesésbe fullad.
A kapituláció után következik az amputáció. A hazai ostromállapot és az idegen megszálló hadsereg fegyvercsörgése alatt Franciaország összesöpri a korábbi, elkorhadt, elrohadt kormányzati rendszerek szemetét, Borbeaux-ba küldi és nemzetgyűlésnek nevezi el. A legitim orleani-bonaparista zagyvalék, minden áron békét akar. Békét – ez milliárdokról való lemondást, Elzász-Lotaringia átengedését, „rendet” jelent – elsősorban „rendet” Párizsban! „Rendet”, mint hajdanán Varsóban. A „forradalom” javíthatatlan „fészkét” ki kell fosztani!
És a reakciós kurtanemesekből, csuhásokból és burzsoákból álló kamara, módszeresen munkához lát. Párizs a megaláztatások és bántalmazások helyszínévé válik. Versailles-t teszik meg fővárosnak, a Nemzeti Gárdát a brutális és ostoba d’Aurelle vezénylete alá állítják – az államcsíny a levegőben van. Már csak egyetlen dolog szükséges hozzá: Párizst le kell fegyverezni.
A Nemzeti Gárdistáktól elveszik a zsoldot – mégsem tudott volna senki az üzletek szüneteltetése mellett valami másféle keresetet biztosítani nekik.
Ugyanakkor elrendelték, hogy minden váltót, amely szeptember 13-a óta esedékes volt, március 13-ig ki kell fizetni. Ugyanakkor a háztulajdonosokat is megbízták azzal, hogy az összes lakbért hajtsák be.
Ezt a két intézkedést, amely egy csomó „szegény ördögöt mentett meg a tönkremeneteltől” – egyszerűen eltörölték, habár az okok, melyek ezekhez vezettek, még mindig nem tűntek el. Március 13-17-ig nem kevesebb, mint 100000 váltót óvattak meg. Március 11-én Vinoy, Párizs parancsnoka hat szociálrepublikánus újságot akart beszüntetni, melyek több mint 250000 példányban jelentek meg.
A következő napon egy hadbíróság (in contumaciam) Blanquit és Florenst, a március 31-i események miatt halálra ítélte. Ez utóbbiak és a Központi Bizottság erre a szégyenletes tettre vörös plakátokkal válaszoltak.
Végül március 17-ről 18-ra következő éjjelén a Versailles csapatok küldött ki, hogy a párizsiaktól vegyék vissza az ágyúkat. Kezdetben úgy tűnt, mintha ez könnyű feladat lenne, mivel a szóban forgó tereket egy meglepetésszerű rajtaütéssel könnyedén el tudták foglalni; amikor intézkedéseket tettek a lövegek elszállítására, az időközben felébredt nép mindenütt közbelépett. Legfőképpen a nők jártak az élen.
Reggel 8 órakor egy 300 fős Nemzeti Gárda csapat összetalálkozott a Boulevard Ornano-n a 88-as sorkatonai ezred egyik szakaszával és a katonák rögtön átálltak. A közelben tartózkodó személyek is csatlakoztak hozzájuk. Lecombe tábornok megpróbált tüzet nyittatni az előrenyomulókra, de a katonák megtagadták az engedelmességet. Lecomde-ot őrizetbe vették, majd később a lázadó katonák falhoz állították és főbe lőtték.
Clement Thomas tábornokot, a júniusi csata martalóchadának egyik legvérengzőbb parancsnokát egy másik helyszínen lefogták és Lecombe-hoz hasonlóan agyonlőtték.
Nemsokára az összes ágyú ismét a párizsiak kezén volt. Védekezésből támadásba mentek át. Részben a Nemzeti Gárdisták, részben a fegyvertelen nép, több kaszárnyát is minden különösebb ellenállás nélkül elfoglalt.
Este nyolc óra körül, a Nemzeti Gárdisták elfoglalták a városházát és a városon belüli több fontos helyet. Párizs önmagáé lett.
1871-es forradalom kezdete biztosan nagyon lelkesítő volt, annál is inkább sajnálatos, hogy a kezdeti sikereket nem használták ki a legmesszemenőbbekig. Biztosan ez történt volna, ha nem lepte volna meg többé-kevésbé a forradalmi oldalt.
Ezen körülményeknek tudható be, hogy 18-ról 19-re következő éjszaka úgy telt el, hogy egyetlen olyan intézkedés sem született, amely a forradalomnak rögtön szilárd támaszt adott volna. Végső vonatkozásban sajnos úgyszólván semmi sem történt. A versailles-i csapatok maradékát Versailles könnyedén visszavezényelte. Sőt, még néhány nappal később, a versaillesi államcsíny főszervezői nyugodtan kivonulhattak a városból anélkül, hogy hajuk szála is meggörbült volna. Nem kevésbé volt lehetetlen a versailles-ieknek, kompromittáló papírok egész szállítmányait elvinni.
Mindennek nem lett volna szabad megtörténnie. Épp ellenkezőleg, az 1792. augusztus 10-i forradalmárokat kellett volna példaként tekinteniük, akik a tuileriák ostroma után nagyon hathatósan intézkedtek az arisztokrata körökben. Ezenkívül a másik oldalról hangsúlyozni kell, hogy Párizs népe legalább március 18-a után megakadályozta a monarchia visszatérését, úgyhogy ma már tiszta a pálya. És ez nagy érdem.
A burzsoá köztársaságot a maga teljes értéktelenségében elismerték; a jövő forradalma már csakis szocialista jellegű lehet. Másrészt kevésbé humánus, sokkal inkább terrorisztikus lesz.
Azokban a csodálatos pillanatokban, amikor a nép elűzi a gyámkodó hatalmat, már nem a cselekvés számít, hanem a szükségszerűség is, hogy a győztes forradalmárok azt tegyék, amit minden egyes csata győztesei tenni szoktak, vagyis az ellenséget az utolsó állásaiból is kiűzzék. 1871. március 18-i győztesek nem ezt tették.
1871. március 19-én a tétlenség végzetes éjszakája után, – a párizsi városházán és más nyilvános épületen a vörös zászló lobogott, a testvériség szimbóluma, a harc jelképe, ami elegendő volt ahhoz, hogy a „rend” versaillesi banditáit úgy feldühítse, ahogy az arénában rázott vörös rongy a bikát. Ahhoz azonban nem volt elég, hogy a társadalmi forradalom a fővárosban magától kiszélesedjék és beteljesüljön. A Nemzeti Gárda Központi Bizottsága, amelyet tulajdonképpen csak abból a célból neveztek ki, hogy a gárdisták érdekeit védje, magát mérvadó tekintélynek tekintette, de nem volt képes ennek megfelelően cselekedni.
Ezen bizottság tagjai részben forradalmárokból, de részben nagyon is kispolgári gondolkodású személyekből álltak. A Kommün eszméje mégis mindenki, egész Párizs lakosságának eszméjévé vált.
Sajnos a párizsiak közül senki sem summázta a „Kommün” fogalma alatt ugyanazon elveket, hanem inkább különbséget tettek Kommün és Kommün között.
Egyesek – talán az akkori forradalmárok – a Kommün alatt egyfajta korporációt értettek, amelyik az 1792/93-as Kommünhöz hasonlóan, arra hivatott, hogy egész Franciaországok energikusan előre mozdítsa, ebben az esetben, a társadalmi forradalom bábájának szerepét hivatott játszani.
Mások ellenben ennél a szónál, csak a kommunális szabadságokra gondoltak. Ezzel meg is magyaráztuk, hogy a burzsoázia hogyan merészelte Párizsban, képviselőit összehívni és olyan hadműveletekre, amilyenekre vállalkozott, melynek célja a Központi Bizottsággal közvetlenül szembeálltak.
A második Arondissement Mairie-n a Mires és a Nemzetgyűlés Párizs és környéke képviselői ültek össze (kb. 60, többé-kevésbé liberális érzelmű személy), akik nemcsak hogy vitatni merték a Központi Bizottság hatalmi szerepét, hanem olyan szenvtelenek is voltak, hogy elküldtek egy bizottságot a városházára azért, hogy az épp ott ülésező bizottságot lemondásra kényszerítsék.
Igen, a Központi Bizottság úgy válaszolt a látogatásra, hogy négy tagját elküldte a második Arondissement után a rókaverembe, persze ennek csak az az egy eredménye lett, hogy a diverzáns inzultáció után vissza kellett vonulniuk.
Egyenesen kézenfekvő, hogy az efféle Maires és más burzsoá gyűléseknek semmi más céljuk nincs, mint a március 18-i forradalom elfuserálása. Mégsem iktatták ki ezt a bandát, nem akasztották fel, még csak őrizetbe sem vették őket. Nem! Ugyanúgy bántak velük mint előzőleg: parlamentárisan.
Továbbá katonailag sem összpontosították eléggé energiáikat. A versailles-iek félelmükben minden déli külső erődöt kiürítettek, de a párizsiak mégis csak nagyon lassan foglalták el ezeket. Olyannyira, hogy a legfontosabb erődöt, a Mont Valériákat, amely március 20-ig védtelen volt, röviddel a párizsiak érkezése előtt, ezer ellenséges martalóc katona elfoglalta és a Versailles elleni rajtaütés egyik legnagyobb akadályává tette.
Ugyanez a kényelmesség jellemezte a Központi Bizottságot pénzügyekben is. Párizsban akkoriban kb. 300000 munkanélküli volt. Ebből a legtöbben csak 30 sous Nemzeti Gárda zsoldot kaptak. De ahhoz, hogy ezt a néhány fillért biztosítsák számukra, nagyon sok pénz kellett.
Mit tett tehát a Központi Bizottság, hogy ezt megszerezze? Talán elrekvirálta a gazdagoktól? Dehogyis! Delegációt küldött Rothschildhez, hogy annak közbenjárásával némi hitelhez jusson a banknál. Nem csoda hát, hogy ezt a jó jámborságot látva a március 18.-i párizsi proletariátusát sárral szennyezték be.
Így az is érthető, hogy még a spekulánsoknak és egyéb ügynököknek – az „aranyifjaknak” és annak a csőcseléknek, amely a császárság idején a boulevardokon hurcolta körbe dögvészes hulláit – is volt merszük elégedetlenkedni, hanem még tüntetni is.
Március 21-én kb. száz ilyen mihaszna gyűlt össze a tőzsdénél, és ordítozva vonultak a Verdome-térre, míg végül a Nemzeti Gárda egyik alakulata szét nem kergette őket.
A következő napon kb. ezren gyűltek össze ugyanezen a téren, Éljen a „rend”!, Le a Központi Bizottsággal!, Vissza dolgozni! – ezeket kiabálták ezek a született naplopók.
Ha egy reakciós közegben egy éhségtől kétségbeesésbe hajszolt munkások kenyérért kiáltanak, akkor mint tapasztaltuk, golyózáporral és kardlapcsapásokkal lakatják jól őket – néha csak háromszori felszólítás után, hogy oszoljanak szét.
A Nemzeti Gárda parancsnokai a Verdome-téren nagy türelmet tanúsítva legalább tízszer szólították fel a reakciós tüntetőket a hely elhagyására. Elnéző magatartásukra revolvertűz volt a válasz, amely két halottat és tizenhét sebesültet eredményezett. Végül a Nemzeti Gárda is tüzet nyitott, mire a tüntetők tíz halottat hátrahagyva, fejvesztve elmenekültek.
Ilyen szomorú eseményekkel teltek a napok március 26-ig, amikor is sor került a Kommün választásokra.
A Központi Bizottság Belzebub segítségével akarta kiűzni az ördögöt.
Azzal, hogy Párizs jövőjét kiszolgáltatta egy választás véletlenszerűségének, kijátszották a párizsi parlamentarizmust, a versailles-i parlamentarizmussal szemben. Ez végzetes lépés volt.
Igen, végül is jobb eredménye lett, mint amilyenre számítani lehetett volna. 90 szavaztatott kommüntagból, amelyet 227000 szavazattal lettek megválasztva, 25 munkás volt, a többi között akadtak még szociálforradalmárok is, de a többségük nem volt szocialista!
Blanqui, akit szintén megválasztottak, nem tudta elfoglalni a helyét, mert március 18-a előtt néhány nappal elhagyta Párizst. Thier fogdmegjei letartóztatták. Ő biztosan a Kommün egyik legenergikusabb segédje lett volna.
Párizs március 27-én mégis megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a városháza előtt kihirdették a Kommünt. Mindenki úgy érezte, már túl sokáig vártakés hogy a Kommün végre munkához fog látni.
200000 fegyveres vonult fel az új testület elé és úgyszólván rendelkezésükre bocsátották fegyvereiket és ágyúikat. A „Marseilles” hangjai zengtek az utcán és vörös zászlók lepték el a várost. Úgy tűnt, felvirradt a nép nagy napja.
De a március 18-27-ig tartó időszak elvesztegetett maradt. Ez idő alatta versailles-iek, akiket a március 18-i események valósággal megbénítottak, képesek voltak erőiket újraszervezni. Egy pillanatnyi rajtaütéssel valószínűleg végleg el is lehetett volna őket söpörni az útból.
Proletárok, tanuljatok a saját történelmetekből!
Még ma is el van terjedve az a hit, hogy 1871 márciusának párizsi népfelkelése csak egy kis helyi lázongás volt, ezért eleve vereségre volt ítélve. A tények éppen az ellenkezőjét mutatják.
Eltekintve az ország azon területeitől, ahol a parasztok az egyiptomi sáskajáráshoz hasonlóan szétmarcangolták a földeket és megvetették a lábukat, a proletariátus mindenütt – vagyis a nagyvárosokban és az ipari körzetekben – megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor a március 18-i dicső eseményekről hírt kapott (miután a helyi „elöljáróság” a sürgönyök és levelek visszatartásával néhány napig eltitkolta a valóságot).
Több mint tíz helyen ugyancsak kikiáltották a Kommünt, több mint húsz helyen hatalmas demonstrációkra és szimpátia-tüntetésekre került sor; a közvélemény közel, s távol hasonló szellemben nyilatkozott; sehol sem voltak olyan események, amit a versailles-i kormány a maga javára fordíthatott volna.
Igen, amikor egy kurtanemes-gyűlés bizottsága amely nemcsak hogy jogtalanul követelte a Franciaország feletti uralmat, hanem még azt a megalapozott gyanút is magára vonta, hogy a francia földet újra, valamiféle monarchiával akarja beszennyezni, a „hű polgárokhoz” apellált, igencsak fájdalmas kudarcban lett része. Minden közigazgatási területtől egy zászlóalj Nemzeti Gárdista önkéntest követelt Párizs legyőzése végett; egyetlen prefektúrán sem érte el a feliratkozók száma a száz főt; rendszerint még két tucatnyian sem voltak, akik felajánlották volna, hogy a Nemzetgyűlésért harcoljanak.
Ezen körülményeket tekintve nem tudjuk, hogy min csodálkozzunk jobban, a reakciósok energiáján, amellyel dacoltak a helyzettel vagy azon a hanyagságon, amivel a forradalmárok ügyüket kezelték.
A tömegek hozzáállása egyébként kiváló volt; pl. Lyon, Marseille, Narbonne, St.Etienne, Creusot és Limoges városokban, ahol rövid időn belül kikiáltották a Kommünt és kitűzték a vörös zászlót. Ezzel szemben, csak kevesek tudták betölteni a rájuk bízott feladatokat azok közül, akiket a közösségi élet áramlata azokban a napokban a felszínre sodort. Ezek az emberek csak vonakodva engedelmeskedtek a népakaratnak. Sohasem vállalkoztak merész kezdeményezésekre, hanem csak hagyták magukat előre sodródni.
Fájdalmas látni, hogy menekültek bele ezek a népvezérek a nyárspolgári községi tanácsokkal és polgármesteri hivatalokkal néha még ultrareakciós prefektusokkal való tárgyalásokba is és még akkor is kitartottak a legszigorúbb tehetetlenség mellett, amikor kétségbevonhatatlanul a hatalom a kezükben volt és a reakciósok ugyanakkor bosszút forraltak és ellenforradalmi mozgolódásba kezdtek. Szinte általánossá vált, hogy még csak a középületek elfoglalásával sem törődtek.
Ilyen körülmények között még az is lehetségessé vált, hogy a versaillesi kisszámú, de energikus párt hívei a különböző vidéki Kommünökkel egy csapásra végezzenek. Csak Marseille-ben és Narbonne-ban tartott a dolog néhány nappal tovább.
Párizsnak akkoriban 200000 hátultöltős fegyvere, 1200 ágyúja és töménytelen muníciója volt. Az embereket a megszállás alatt jól felkészítették a harcra és nagy részük olyan forradalmi lelkesedést mutatott, amelyet a párizsi nép, már oly gyakran megmutatott. Harci vágytól égő nők és gyerekek is voltak elegen. Miért habozott hát a Kommün az offenzív háború megszervezésével?
A következők miatt:
Párizs kb. kétharmada még mindig a poroszok vasszorításában volt. És mivel Párizs forradalma minden ország reakciósainak szemében nem francia, hanem nemzetközi ügyként volt számontartva, így egészen biztos volt, hogy Bismarck egyetlen pillanatig sem tétovázna, hogy martalócseregét a Thiersével egyesítse, a „rend” megvédése érdekében.
Másrészt biztosan sokan voltak azok, akik a Versailles-el való kiegyezést lehetségesnek és kívánatosnak tartották. Ábrándos lelkű, naiv nyápicok!
A legenergikusabbak azonban, akik leghangosabban beszéltek a harcról, dühösen és fájdalmasan vették tudomásul, hogy nincs senki, aki alkalmas nagyobb és szisztematikusabb katonai hadműveletek megszervezésére és végrehajtására. Igaz ugyan, hogy elegendő olyan ember volt, akik – mint ez a későbbi utcai harcokban megmutatkozott – kisebb egységeket igazán zseniálisan tudtak irányítani, de hiányzott a stratéga. A Kommün, mint olyan, persze a kritikus időpontban nem tudott ilyen embereket előteremteni a föld alól, de az felfoghatatlan, hogy a forradalmárok, akik már a megszállás alatt pontosan látták a dolgok alakulását, nem használták ki ezt az időt arra, hogy egy vezérkart szervezzenek meg az alkalmas pillanatra.
A dolgok állása ebben a vonatkozásban olyan rossz volt, hogy egy idő múlva, pontosabban áprilisra, egy sarlatán (Cluseret) meg tudta szerezni a főparancsnokságot és nyilvánvalóvá vált tehetetlensége és letartóztatása után ismét egy olyan ember került a helyébe, akinek először bizonyítani kellett rátermettségét. Roussel volt az, míg kifelé bénultságot mutatott, addig mégis nagy önuralomra törekedett.
Ekkor felgyújtották a vesztőhelyeket, ahelyett, hogy felállították volna azokat és gyors ítéletet mondtak volna a régi és újsütetű árulók, reakciósok és a nép minden ellensége felett.
A bankot, amely hárommilliárdot tudott volna biztosítani, arra biztatták, hogy hozzon némi áldozatot és adjon jelentéktelen összegeket. A szükségpénz nagy részét olyan adók útján hajtották be, amelyek még a császárságból maradtak fenn.
Nem voltak eltulajdonítások! Nem sarcolták meg a gazdagokat! Ahelyett, hogy energikus intézkedéseket hoztak volna, mindenféle minimálprogramot vezettek be és illuzórikus határozatokat hoztak.
Eltörölték a pékek éjszakai munkáját; a függőben maradt privát adósságokat visszafizetésének határidejét későbbre halasztották, a lakásdíjakkal együtt. A zálogházakban található, csekély értékű tárgyakat közpénzen ki lehetett váltani. Az özvegyeknek és árváknak, valamint a Kommünért vívott harcban elesettek hozzátartozóinak életük végéig tartó járulékot ígértek. Másrészt eldöntötték, hogy egy hivatalnok sem kaphat évi 6000 franknál több fizetést.
Kifelé először április első napjaiban a kormány akaratával szembesülve, csak a Nemzeti Gárda lázadó vezetői cselekedtek, méghozzá a saját szakállukra. Ezek az emberek rögvest Versailles-ba akartak vonulni, ami egy összehangolt hadművelettel nem is lett volna olyan nehéz. Flourenst és Duvalt ennél a kitörésnél lemészárolták, velük együtt számos párizsit is. Néhány százukat őrizetbe vették és Versailles-ba vitték, ahol Lajos magas rangú hívei és a nemesi félvilág tettlegesen bántalmazta őket.
Párizsban megkerestek néhány reakcióst, de nem lőtték agyon őket. Versailles ellenben Bismarcktól megvásárolt 100000 francia hadifoglyot, fegyverrel és munícióval együtt.
Tudjuk tehát, hogy április folyamán elakadtak a dolgok Párizsban. A Párizs és Versailles közötti terület, ami a legfontosabb pozíciókat illeti, májusig még mindig elvitatták az ellenségtől. Megfelelő megszállóerőkkel és a földbe épített erődítmények létesítésével, a versailles-iek, sosem tudtak volna ezen a területen előrenyomulni. De ebben a vonatkozásban a dolog nagyon rosszul állt.
Annak ellenére, hogy az itt harcolók valódi lelkesedéssel mentek a halálba és hősiesen szálltak szembe a legiszonyúbb veszéllyel is, és bár Dombrowski, Worlewski, Eude és sokan mások bátor és körültekintő parancsnokok voltak, a csapást csapás követte. Az ellenséges lövedékek megtizedelték az embereket, ők mégis várták az erősítést vagy váltást – mindhiába.
Amit ebben a tekintetben Cluseret tábornokként elért, azt követője Roussel folytatta úgy, hogy már május 10-én vissza kellett vonulnia. Későbbi mártírhalálával Satory karóján némileg levezekelte bűnét és figyelmes megítélésre kényszerít minket. De a tényeket nem lehet elsimítani, hogy ezek az emberek egyik napról a másikra tétováztak, amikor az lett volna a kötelességük, hogy minden idegszálukat megfeszítve, minden erőt sürgősen összpontosítva, lerohanják az ellenséget.
Védőbástya, védőbástya után esett el. Május 8-án a versailles-iek elfoglalták Fort Issy-t, illetve azt a romhalmazt, amivé bombáik tették az erődöt. Május 14-én Fort Vauvesnek is kapitulálnia kellet és május 16-án minden külső erőd megadta magát. Igen, a versailles-iek nagy számban küldték bombáikat és gránátjaikat Párizs felé, és akkor is rengeteg házat döntöttek romba, ami azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy utólag ezért a pusztításért a kommunistákat tegyék felelőssé.
Ezeket a dolgokat tekintve, a Párizsban tartózkodó reakciósok megint a felszínre merészkedtek. Mindenféle összeesküvést szőttek akkoriban a Kommün ellen anélkül, hogy ezeket időben felfedezték volna.
Thiers ekkor még mindig nem mert támadást indítani Párizs ellen. Árulásban reménykedett! Dombrowski tábornoknak egymilliót kínáltak föl az egyik kapu kiszolgáltatásáért, de a tábornok elutasította azt. Hogy mások milyen áruló szolgálatokat tettek később a versailles-iek bevonulásakor, az sosem kerül napvilágra, de néhány dolog arra utal, hogy tényleg történt ilyesmi.
Minden együtt volt, hogy a Kommün pusztulását előidézzék. Míg Bismarck hadifoglyokat, fegyvereket, puskaport és ágyúkat adott kölcsön mintegy cserébe (a proletariátus leverése utánig), addig a Nemzetgyűlés „radikálisai” minden kívülről jövő segítséget elvágtak a Kommüntől úgy, hogy szorgosan csillapították a kedélyeket.
Párizsban pedig eközben csak olyan dolgok történtek, amelyek kevésbé voltak olyan fontosak, mint azok amelyek nem történtek meg. Lerombolták Thiers házát és ledöntötték a Vendome-oszlopokat, amiben persze önmagában tekintve semmi kifogásolnivaló sincs. A lényeg azonban a nagy utcai harcra való előkészületek olyan sürgetővé váltak, hogy minden erejük megfeszítésével, megállás nélkül, minden eszközzel csakis erre az egyre kellett volna koncentrálniuk.
Május 11-én Thiers a Nemzetgyűlésben – néhány rámenős jobboldali által ösztönözve, akik szerint túl lassan folytak a dolgok – azt nyilatkozta, hogy nyolc nap múlva valószínű csapást mérnek Párizsra. És még ha oly sokaknak ez csak öntelt hivatkozásnak is tűnne, akkor is kézenfekvő, hogy viszonylag rövid idő kérdése, hogy a proletariátus harcos serege szembe találja magát a pénzéhesek bandájával.
Hogy mi fogja a kommunisták vereségét jelenteni, azt azoknak is pontosan tudniuk kellett, akik már elfelejtették a júniusi csata történetét.
Mert akit még nem térítettek észhez a rend fenevadjainak és a tulajdon tigriseinek dühödt acsarkodása az eleget tanulhatott volna a versailles-iek szégyentelen mészárlásaiból, amiket az eddigi harcok során kezük közé kaparintott párizsiakon követtek el. A helyzet komolyságát, úgy tűnik nem mérlegelték megfelelően.
Cluseret és Roussel persze már állandóan arról beszélt, hogy barikádokkal egyfajta második és harmadik sáncot kell létrehozni és ezt vagy azt a fontos épületet, stb. meg kell erősíteni… de megmaradtak a célozgatásoknál és egyetlen követ sem mozdítottak meg a tervek megvalósításáért.
És mégis világos, hogy az utolsó nyolc nappal a katasztrófa előtt is bevehetetlen erőddé lehetett volna változtatni Párizst. Munkaerő volt elég, anyagban sem szenvedtek; pénz volt a bankokban dögivel. Miért nem láttak hát hozzá?
Azt fogjuk hallani, hogy Párizs képes volt mosolygó arccal, szemrebbenés nélkül a halálba menni. Talán ennek a rettenthetetlenségnek, hősiességnek számlájára írható, hogy ez a Párizs elbizakodottságában elfelejtett vagy szégyellt a nagy párbaj előtt erős vértezetet ölteni magára.
A Párizs és Versailles közötti területeken folyó harcok már május közepére 7500 embernyi veszteséget okoztak a Kommünnek (4000 halott és sebesült, 3500 fogoly). Öt Arondissement-et (kerület) már a versailles-iek Párizsba való bevonulása előtt több nappal bombázták megállás nélkül számos löveggel. De a párizsi lakosság még most sem gondolta volna, hogy az ellenség rövid időn belül át meri lépni a városhatárt.
Csak május 21-én vasárnap, délután háromkor nyomultak be a versailles-iek tömött hadoszlopokban St. Cloud teljesen szétlőtt kapuján át a városba.
Egy áruló gazember, név szerint Dumtel, adta nekik hírül, hogy ez az állás és környéke nincs védelem alatt – amely olyan körülmény volt, amelyért néhányaknak megbocsáthatatlan bűnként kell majd elszámolniuk, ha egyszer az aktákat véglegesen lezárják, ami mindeddig még nem volt lehetséges. A bevonulás egész délután és az azt követő éjszakán át tartott. Az előbb említett kapun kívül a bevonulók még négy másik őrizetlenül hagyott kisebb kaput is használtak.
Május 22-én reggel a 15. Arondissement legnagyobb részét és azokat a katakombákat is elfoglalták, amelyek a legfőbb munícióraktáraknak számítottak és amelyek még mindig töltények millióit és több ezer gránátot rejtettek magukban.
Amikor a versailles-i betörésről a városházán értesültek, sokan abba a hitbe ringatták magukat, hogy az utcai csata a Kommün javára fog eldőlni. De éppen az ellenkezője történt. A haderőket felmorzsolták. A Kommün harcosai arra a véleményre jutottak, hogy legjobb lenne, ha a városvédők minden egysége azt a városrészt védené, ahol harcostársaik laktak. Ez végzetes tévedés volt! Ha legalább a legfontosabb állásokat megfelelően védték volna. Még maga Montmarte, egy jó fekvésű magaslat is ahonnan az egész területet teljesen uralhatták volna és amelyet a versailles-iek vasárnapról hétfő virradóra elfoglaltak, teljes egészében katonai védelmen kívül állott. Több mint nyolcvan ágyú állt ott körben és amikor hozzáfogtak előkészíteni őket, rémülten vették észre, hogy nincs hozzá muníció.
Párizs néhány pontján hétfőn, még mindig megfelelő védőbástyákat emeltek, amelyek később rendkívül ellenállónak bizonyultak. Ez volt a helyzet a Rue de Rivoli elsáncolásával, a Bastille-téren, Chateau d’Eau-téren, a Buttes Chaumont-on, stb.
Ha ezeket a barikádépítéseket már korábban elkezdték volna, akkor még könnyű lett volna az erődítmények és a hozzájuk tartozó fedezékek közti szisztematikus összefüggéseket létrehozni, akkor a versailles-iek vagy egyáltalán nem próbálkoztak volna Párizsba jönni vagy nem tudták volna az utcákat felmorzsolni. Mivel már ezek a nagy és kis barikádok, amelyek mindenütt egyszerre csak a földből nőttek ki, csak meghosszabbították a harcot, de minden stratégiai összefüggés nélkül csak védekezni tudtak és az ellenség egyenként be tudta keríteni, majd egymás után szétmorzsolni őket, hiszen túlerőben voltak.
Míg a Kommün harcosai az óriási városban is csoportokra voltak oszolva, addig a versailles-iek 130000 emberrel zárt hadoszlopban vonultak előre és az egyik kis városrészt a másik után rohantak le. Eljárásuk félelmetesen hasonlított a nemesség zsoldosainak manipulációira a nagy német parasztháború idején; mert az egyes parasztcsapatokat ott is egyesített erőkkel támadták és semmisítették meg, mivel ezek nem hoztak létre hatalmi eszközökből semmiféle kombinációt.
Egyébként a versailles-iek egész hónapon át reszketve és rettegve tartózkodtak párizsi földön. Úgy vélték, hogy csapdába kerültek és féltek, hogy elpusztulnak. Ha energikusan megtámadták őket, mint pl. a Concorde-téren, akkor a lehető leggyorsabban elmenekültek onnan. Csak amikor a pánik megkönnyítette az előrenyomulást, amelyek a versailles-iek támadásáról érkező hírek keltettek itt-ott, akkor merészkedtek elő Mac Mahon pandúrjai – miután tüzérségük félelmetesen nagy pusztítást csinált.
Ezek már hétfőn is több helyen gyújtogattak, amit a forradalom katonái csak nehezen viseltek és amiket Thiers utólag szintén az ő nyakukba varrt. Így ezen a napon a versailles-iek a Mars-mezőn óriási tűzvészt okoztak. Este a pénzügyminisztériumot is felgyújtották.
De ekkor már a párizsiak is harcolni akartak. Mindenütt előkészületeket tettek a következő napokra. Férfiak, nők és gyerekek egyformán, szorgosan építették a barikádokat. Mindenhová vörös zászlókat tűztek. Riadót fújtak és mindenkit harcra szólítottak fel.
Versailles-ban azonban ezen a napon Thiers lépett a kamara tribünjére és azt kiáltotta: „az igazságszolgáltatás, a rend, a humanitás és a civilizáció győzedelmeskedett! A bűnhődés teljes lesz! – a rend banditái viharos tetszésnyilvánításban törtek ki. Rögtön egyhangúlag megszavazták bizalmukat főnökük és a hadsereg felé és egyetértettek a bűnhődéssel, azaz a vérfürdő rendezésével.
Május 23-án hajnal háromkor, a versailles-iek hatalmas ágyútüzet nyitottak Párizsra. A párizsiak sem aludtak és a Montparnasse-tól a Buttes Montmarte-ig gyorsan felállított ágyúkkal válaszoltak.
Úgy tűnt, heves csata alakul ki a Montmarte körül. A kommunisták, akiknek fel kellett adniuk a teljesen bekerített 17. Arondissementet, felvonultak a hegyre. Közöttük volt egy csapat fegyveres nő is, akiket a bátor Louise Michel vezetett.
És ekkor közbeléptek a poroszok. Megengedték a versailles-ieknek, hogy átlépjék a határvonalat, úgy hogy ezek minden oldalról hozzáférhessenek a magaslatra húzódó párizsiakhoz. De a domb bevétel mégsem volt olyan egyszerű. A kommunisták ellenállása Saragossa védelmére emlékeztetett. A Clichy-téren pl. 50 ember tartott fel órákon át egy egész ezredet, egy kőhalom mögött elsáncolva magukat és csak akkor vonultak vissza, amikor az utolsó töltényüket is ellőtték. Végül a túlerő győzött.
És rögtön el is kezdték a mészárlást. Azon a helyen ahol Thomas es Lecombe tábornok fölött március 18-án igazságot szolgáltattak, közvetlenül a versaillesi vezérkar montmarte-i bevonulása után, 42 férfit, 3 nőt és 4 gyereket lőttek agyon. Ezen a téren a következő napokban számtalan áldozatot mészároltak le. Aki egyenruhát vagy akár katonai bakancsot hordott azonnal agyonlőtték. Ugyanez történt a 17. Arondissementben is.
A többi városrészt még nehezebben tudták elfoglalni a versailles-iek, mint a Montmarte-t. a Croix Rousse sarkán Vairlen egy bátor kis sereggel, a szomszédos utcákban barikádozta el magát. Itt valóságos csata alakult ki, és a párizsiak addig nem tágítottak, amíg a versaillesi gránátok az összes környező házat fel nem gyújtottak és az egész városrészt romhalmazzá nem változtatták. A Rue Variu-ban egy kommunista csapat Lisbonne vezénylete alatt két napon át hiúsította meg a Luxemburg bevételét. Wroblewsky is bátor vezetőnek mutatkozott több különböző téren is. Dombrowski is a végsőkig harcolt. A végsőkig – hiszen május 23-án a Due Myrrha-n halálos sebet kapott. A Rue Royale-on Brunel úgy harcolt egy osztag élén, mint egy oroszlán és feltartotta a versailles-iek előrenyomulását. Mivel azok a szomszédos házakból lőtték a barikádokat, a kommunisták felgyújtották ezeket az épületeket, ami aztán menekülésre kényszeríttette a versailles-ieket.
Mégis sikerült nekik még aznap bevenni Párizst.
Éjjel lángba borult a tuileriák, a Becsületrendi Palota, az Államtanács és a Számvevőszék épülete. A Rue Bac, Rue Royale, Rue St.Sulpice, stb. is sokáig égett. A Kommün az ellenségeitől tanult!
Ezen a napon végül is – Raoul Rigault parancsára – agyonlőttek négy túszt, 1 liberális újságíró gazembert, Chandey-t és három bonapartista zsandártisztet. A többieket néhány nappal később kardélre hányták.
Mily csekély bosszú azzal a szégyentelen mészárlással szemben, amelyet a versailles-iek már két hónapja végeznek a párizsiak ellen! Most aztán kiderül a „rend” hőseiről, hogy nemcsak gyilkosok, de rablók és tolvajok is. „Egy olyan utca végén folyt a harc – mondja egy szemtanú – amelynek elfoglalt részét már ki is fosztották. Jaj annak, aki fegyvert vagy egyenruhát viselt! Jaj annak, aki lázongani mert! Jaj annak, akit politikai vagy személyes ellensége beárult! Azt elhurcolták! Minden hadtestnek meg volt a maga hóhéra, az ezredhóhér, de hogy a munkáját meggyorsítsák, segédporkolábok is dolgoztak az utcán. Elévezették az áldozatot, aztán agyonlőtték. A katonák vak dühe, amit a rend őrei hergeltek, a gyűlöletüket táplálta és bűnösségüket elhomályosította. A mészárlás után következett a rablás. Az olyan kereskedők boltjait, amelyek a Kommünt szolgálták vagy amelyeket a konkurenseik megvádoltak ezzel, kiszolgáltatták a fosztogatásnak. A katonák szétverték a berendezést és elvitték az értékes holmikat: ékszereket, borokat, likőröket, élelmiszert, fehérárut, parfümöket.”
Ezeknek a gyilkológépeknek megvolt a logikájuk, ezért eljárásukat pontosan ahhoz a „rendhez” igazították, amelyet megvédeni voltak hivatottak. Május 24-27-ig folytatták ezt a tombolást.
Egy csomó középületet foglaltak el május 24-én a versailles-iek, így a Luxemburg-házat és a Panteont; ez utóbbi volt Párizs legfontosabb stratégiai pontja.
Nem messze ettől a helytől fogták el Raul Rigaultot! A Rue Royer-Collard-on szembejövő ezredes a nevét kérdezte, mire Rigault ezt kiáltotta: „Éljen a Kommün! Vesszenek a gyilkosok!” ott helyben agyonlőtték.
A Chateau d’Eau május 27-én esett el, miután a teret egy valóságos bombaesővel és golyózáporral a földdel tették egyenlővé. Estefelé, Deleschluze itt halt hősi halált egy barikádon állva. „Nem akarom megélni a reakció újabb győzelmét!” mondta néhány nappal előtte barátainak. Ugyanezen a téren esett el Brunel is, szétzúzott lábbal. Töretlenül állta már négy napja a harc főállásaiban a tüzet. Vermorett, aki nem kevésbé bátran harcolt, szintén itt érte halálos sebesülés.
Mint ahogy május 25-én a Chateau d’Eau-teret szabályosan felégették, úgy zúzták porrá május 26.-án a Bastille-teret iszonyatos erőszakkal.
A védők szinte kivétel nélkül, mind holtan hagyták el a teret. A hely szentsége, hiszen itt már oly sokszor harcolt a nép java az emberiség legnemesebb céljaiért, szinte varázsütésre változtatta az itt harcoló kommünárokat, a forradalom oroszlánjaivá. Délután kettőkor a versailles-iek hulla és romhalmokon keresztül foglalták el ezt a helyet.
A versailles-iek tömegfelvonulása, a harc és a gyilkos orgiák, amiben kéjelegtek, nem tartotta vissza őket egy egészen különleges bűntett elkövetésétől.
Milliere-t, aki egyáltalán nem vett részt a harcban, a Luxemburg-palota közelében tartóztatták le. Egy Garcin nevezetű tiszt azt mondta neki, hogy le kell lőni őt. Milliere hevesen tiltakozott és közben arra hivatkozott, hogy ő a Nemzetgyűlés tagja. Garcin azt felelte: „Olvastam a cikkeit és nagyon felháborítottak… Maga csak egy féreg, akit agyon kell taposni. Ön megveti a társadalmat.” „Oh igen – válaszolt Milliere – gyűlölöm ezt a társadalmat.” Elhurcolták a Panteonhoz, ahol térdre kényszerítették és főbe lőtték. Mielőtt meghalt volna, ezt kiáltotta: „Éljen az emberiség!”
Május 27-e volt a jó Belleviller számára, aki már egyedül tartotta negyedét, élete legborzalmasabb napja. A pánik napja egy átvirrasztott éjszaka után. Hatalmas tüzek égtek körülötte, bombák és gránátok döntöttek romba mindent; minden oldalról a csapatuktól elszakadt katonák jöttek az elfoglalt városrészekből és hoztak hírt a többieknek. Fáklyafénynél temették el a halottakat. A sebesülteknek az esős idő ellenére is a szabadban kellett táborozniuk. A menekültek éppúgy nem tudtak éjszakai szállást találni maguknak. Az utcákon pihentek le, ahol minden pillanatban gránátok csapódtak be. A lövéseket gyakran az „Éljen a Kommün!” kiáltás fogadta – olyan kevés jelentőséget tulajdonítottak saját életüknek.
(…)
Délután a Pere la Chaise-t is bevették. Kb. 200 forradalmár foglalta el ezt a temetőt. A versailles-iek nem kevesebb mint 5000 fővel szállták meg, akik azonban az óriási túlerő ellenére sem mertek átmászni a sáncon. Egy órás ágyútűzzel porrá lőtték a főkaput és benyomultak. Benn sírtól-sírig harcoltak; a legtöbb kommünár elesett, néhány azonban – valami csoda folytán kereket oldottak, mint pl. Louise Michel, aki napról-napra, a végsőkig kitartott a harcban, és csak később (amikor azt hazudták neki, hogy az anyját miatta tartóztatták le), adta fel magát a hadbíróságon.
Szombatról vasárnapra (május 28), már csak egy kis sziget volt a városban, ahol a versailles-iek nem vetették meg a lábukat. Vasárnap végleg elveszett a Kommün.
Délelőtt 10-kor a kommunisták elsütötték az utolsó ágyúikat. Az utolsó harcosok (50 fő) élén Ferre, Varlin és Gambon álltak. Az utolsó barikád a Rue Ranponeau-n 11-kor került a versailles-iek kezére. Egyetlen ember tartotta negyedóráig.
Párizst négy katonai körzetre osztották és az egész egy katonai táborra hasonlított. A tisztek lettek a város mindenható urai. Minden ablakból háromszínű zászlók köszöntötték őket, amelyek csak részben lettek a diadalommámorban kitűzve, többnyire puszta félelemből.
Szégyentelenül áltatta magát a felsőbb körök mihaszna csőcseléke, amelyek úgy követték a versaillesi martalóchadat, mint a dögkeselyűk. Ez a banda ujjongva köszöntötte a mészárlás áldozatait hordozó kocsikat. A foglyok menetének élén haladó zsandárokat tetszésnyilvánításaikkal árasztották el. Néhány „előkelő hölgy” még egy eszkort lovasainak csizmáit is megcsókolta.
Hogy a foglyokat életben hagyták-e vagy sem, az teljesen a „győztesek” kénye-kedvétől függött. Vasárnapról hétfőre nem kevesebb, mint 1900 személyt lőttek agyon. A Mazas-börtönben több mint 400 férfit végeztek ki. A katonai iskolában és a Monceau-parkban szintén óriási mészárlást rendeztek. Egyes kivégzőhelyeket, valósággal elöntött a vér. A hátultöltős fegyverekkel való kivégzést túl körülményesnek tartották, ezért golyóvetőket alkalmaztak.
Varlint május 28-án, vasárnap a Rue Lafayette-n felismerte egy pap és ösztönzésére egy tiszt elfogta. „A Montmarte meredek utcáin vezették Varlint egy órán át – mesélte Lissagaray – kezeit hátrakötözték, folyamatosan bántalmazták és szidalmazták, ifjú gondolkodó vonásokkal teli arca, mely mindig csak testvéries gondolatokat tükrözött, most hogy a szabják összevagdalták, már csak egy véres húscafatra hasonlított, a szeme kifolyt üregéből. Amikor a Rue de Roiser vezérkarához érkeztek, már semmit sem látott; vinni kellett. Leültették, hogy agyonlőhessék. A nyomorultak még a hulláját is botokkal ütlegelték.”
A versailles-ieknek a harc során 877 halottjuk és 6454 sebesültjük lett. Ezért a harc után, kb. 20000 párizsi proletárt gyilkoltak le. Ezt nevezték igazságszolgáltatásnak. De jaj nektek, ha egyszer mi is megtoroljuk a tetteiteket!
Az egészből könnyű levonni a tanulságot. Franciaország burzsoáziája a világ tulajdonosi osztályának üdvrivalgása közepette állt bosszút a proletariátuson olyan ördögi elvetemültséggel, ahogyan eddig még soha! A „rend” bestiája ez alkalommal teljesen leleplezte magát. A jövő forradalmai most már tudják mire számíthatnak. Tudják kötelességüket. A Kommün szelídségébe és türelmességébe pusztult bele. Gyűlölet és szenvedélyesség járja át a világ munkásait, hogy a leszámolás hamarosan bekövetkezzék és alapos legyen!
Forrás: http://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/johann-most/eljen-a-kommun