PETER RACHLEFF: A MUNKÁSOSZTÁLY TEVÉKENYSÉGE ÉS A TANÁCSOK – NÉMETORSZÁG 1918-1923

2023. 02. 16.

 

 

 

 

PETER RACHLEFF: A MUNKÁSOSZTÁLY TEVÉKENYSÉGE ÉS A TANÁCSOK – NÉMETORSZÁG 1918-1923  

 

 

Németország 1914-es, az első világháborúba való belépésekor a belföldi ellenállás még minimálisra tehető. A lakosság túlnyomó része – osztály- vagy párthovatartozástól függetlenül – csatlakozott a háborús törekvésekhez[1]. A háború előrehaladtával azonban –  különösen annak utolsó évében – nőtt az elégedetlenség nemcsak magával a háborúval, hanem a német politikai rendszerrel és kisebb mértékben a társadalmi-gazdasági struktúrával szemben[2]. Ez az elégedetlenség elsősorban a tengerészek, munkások és különösen azon katonák körében jelentkezett, akik nem vettek részt napi szinten a közvetlen harcokban. Egyik csoport esetében sem a háború menete volt az elégedetlenség kizárólagos oka. A folyamatosan romló gazdasági és szociális körülmények hozzájárultak, sőt sok esetben előidézték lázadásaikat a háború utolsó évében.

 

A háború folytatásával párhuzamosan a lakosság – mind a polgári lakosság, mind a katonák – túlnyomó többsége életszínvonalának fokozatos romlása következett be. A háborút megelőzően a német munkások a bérek és az általános életkörülmények meglehetősen folyamatos javulását élvezték.[3] 1914 előtt Németország élelmiszerellátásának egyharmada importtól függött.[4] Ahogy ezek a szükségleti cikkek egyre szűkösebbé váltak, az árak emelkedtek, és galoppozó infláció alakult ki. A legjobban fizetett német ipari munkások (a háborúval kapcsolatos iparágakban foglalkoztatottak) átlagos reálbére 1914 márciusa és 1916 szeptembere között 21,6%-kal csökkent, míg az összes többi munkásé ugyanebben az időszakban 42,1%-kal zuhant.[5]

 

„… az 1915–1916-os évek a blokád következtében egyre fokozódó gazdasági nehézséget hoztak. Az élelmiszerek annyira szűkössé váltak, hogy a kormányzati ellenőrzés napról napra egyre inkább átvette a rendes kereskedelem helyét. A városlakók többsége számára az éhínség korszaka kezdődött, amelynek jelképei a répa és a sorban állás voltak. A bérek – különösen a hadiipari munkásoké – emelkedése ellenére, a bérmunkások nagy többsége nem tudott eleget keresni ahhoz, hogy ételhez jusson.”[6]

 

A szenvedésben nem osztozott egyformán az egész lakosság. A civilek közül a gazdagokat, valamint a hadsereg és a haditengerészet tisztjeit viszonylag kevéssé érintette az infláció és az élelmiszerhiány. Ez fájdalmasan nyilvánvalóvá vált azok számára, akik nem élvezhették ugyanazokat a kiváltságokat. Rosenberg hangsúlyozza az élelmezéssel kapcsolatos problémák fontosságát és annak összefüggését a növekvő elégedetlenséggel és az osztálykonfliktusokkal az 1918-as forradalmat megelőző időszakban:

 

„A munkásosztályt éhség és harag járta át. A gyűlölet érzése napról napra erősödött a gyárosok, a gazdag boltosok és a hadsereg mindenféle kellékével kereskedő üzletemberek, valamint a hadsereg és a haditengerészet tisztjei iránt. Az élelemért folytatott harc még a hadseregben is megjelent, ahol rendes körülmények között mindenki természetesnek tartotta, hogy a tisztek jobban táplálkoznak és jobb élemiszert kapnak, mint a közlegények. Amikor azonban megjelent az éhínség, és elkezdte érinteni a rangidősök fejadagját, dühös és irigy pillantások vetültek a tisztek étkezdéje felé.”[7]

 

A lakosság tömegéval kezdte felismerni, hogy azok, akik kormányozták őket és meghatározták az adagokat, azok, akik kitartottak a háborúban, és azok, akiknek sikerült elhárítaniuk az infláció okozta szenvedést, egy és ugyanazok. Így a háború teljes időtartama alatt Németországban egyértelmű osztálypolarizáció alakult ki.[8] A szakszervezetek és a Szociáldemokrata Párt továbbra is támogatta a kormány kül- és belpolitikáját. A munkások 1916-tól kezdődően egyre gyakrabban kezdtek közvetlen akciókba és sztrájkokba, hogy megpróbáljanak javítani helyzetükön. Ennek veszélyei óriásiak voltak – eleinte a sztrájkoló munkásokat besorozták a hadseregbe; később a kormány által elfogadott „a munka militarizálása” törvények értelmében kényszeríthették őket arra, hogy visszatérjenek a munkába. A munkásokat „saját” szervezeteik – a szakszervezetek és a Szociáldemokrata Párt – sem támogatták. Sőt, 1916 után, a növekvő lázadással szemben a kormány ezekhez a szervezetekhez fordult, hogy segítsenek a munkások megfékezésében.[9] 1916-ban mindezen intézkedések ellenére – és ahogy az életkörülmények tovább romlottak és a háború tovább húzódott – az elégedetlenség és a lázadás egyre nőtt, mind a munkásosztály, mind a fegyveres erők körében.

 

1917

 

1917-ben Németország-szerte egyre több nagyszabású sztrájkot tartottak. Az egyre súlyosbodó élelmiszerválsággal párhuzamosan a szállításban is súlyos üzemanyaghiány alakult ki. „A polgári lakosságnak, amely már amúgy is szenvedett a hírhedt »répatél« miatt, nemcsak fáznia kellett, hanem éheznie is.”[10] Az üzemanyaghiány miatt több nagy gyárat is bezártak, sok munkás vált munkanélkülivé. A februári oroszországi forradalom egyrészt növelte a lakosság béke iránti reményét, másrészt jelezte számukra, hogy a kizsákmányolt osztályok fellázadhatnak és létrehozhatják saját politikai-gazdasági rendszerüket. A német munkásosztály számára inspiráció és modell lett.[11]

 

1917 áprilisában Berlinben, Lipcsében és más városokban spontán tömeges sztrájkokra került sor.[12] Berlinben mintegy 200-300 ezren sztrájkoltak a kenyéradagok csökkentésére válaszul. A munkások az akcióikkal járó veszélyek – valamint a szakszervezeti és SPD-s „vezetőik” parancsainak hagyományos követése ellenére – felismerték, hogy nincs más választásuk, minthogy maguk cselekedjenek. „Az a fajta kétségbeesés, amelyet csak az éhség és a kiábrándultság kombinációja képes előidézni, arra kényszerítette a berlini munkásokat, hogy lerázzák magukról a szelíd engedelmesség magatartását, és közvetlen akcióhoz folyamodjanak”.[13] Ott a sztrájkban részt vett Richard Müller, a radikális fémipari munkások üzemi megbízotti csoportjának vezetője is, aki a behívás ellen tiltakozott.[14] Lipcsében a munkások határozottabb politikai követeléseket fogalmaztak meg – annexió nélküli béke, a politikai foglyok szabadon engedése – és küldötteket választottak, akik követeléseiket a kancellár elé terjesztették.[15] Ez volt az első embriószerű „tanács”, amely Németorszában megjelent.[16] A sztrájk két nap alatt véget ért, mivel a munkaadók ígéretet tettek a munkahét csökkentésére és a bérek emelésére.

 

Ugyanezen év júniusában a német haditengerészetben lappangó elégedetlenség éhségsztrájkok sorozatában tört ki a IV. hajóraj egységei között, amelyek akkoriban a kikötőben állomásoztak, és nem vettek részt  konkrét harcban.[17] Ezek a sztrájkok spontán tiltakozások voltak, amelyek az élelmiszeradagok minőségének romlásából eredtek.[18] Kezdetben a tisztek hatalma elleni hallgatólagos lázadás formájában jelentek meg, akik sokkal jobb élelmet kaptak, és szigorú fegyelemnek vetették alá az embereket. Rosenberg ekképpen tárgyalja e lázadás okait:

 

Valójában az a szoros közelség, amelyben tisztek és emberek három éven át éltek, tette lehetővé 1917 nyarán, hogy a haditengerészetnél kitörjön az akkoriban Németországban uralkodó heves osztálygyűlölet. A tisztek társadalmilag teljesen el voltak vágva az emberektől, és korlátlan hatalommal rendelkeztek. Az emberektől elkülönülve ettek, és jobban táplálták őket; ez a tény önmagában is keserűségre adott okot egy olyan időszakban, amikor az éhínség uralta minden ember gondolatait. Valószínű, hogy a matrózok azt képzelték, hogy az ő és a tisztek fejadagjai közötti különbség nagyobb, mint amekkora valójában volt; az viszont tény, hogy az osztályharc legrosszabb formája – a kenyérért folytatott harc – uralta a haditengerészetet.”

 

„A katona a lövészárokban és a tengerész a tengeralattjárón látta, hogy felettesére ugyanaz a veszély leselkedik. Ezért az osztálykülönbségek a lövészárkokban és a tengeralattjárókon inkább eltűntek. A csatahajókon és cirkálókon azonban veszély gyakorlatilag nem létezett, és a legénységnek semmi dolga nem akadt… A szigorú fegyelemre a tengerészek úgy tekintettek, mint egy arrogáns uralkodó osztály eszközére, amelyet a rabszolgák tömegének elnyomására használnak…”[19]

 

A haditengerészeti főparancsnokság eleinte azzal igyekezett lecsillapítani a lázadó tengerészeket, hogy számos követelésüket teljesítette. Az alapvető haladék nélküli követelést – az egyes hajókon a matrózok jogát, nevezetesen, hogy „ménage bizottságokat” választhassanak, amelyek a tisztekkel tárgyalnak az élelmezésről, és minden más kérdésben képviselik a matrózokat – teljesítették. Ez a megbékélési kísérlet azonban nem érte el a célját. Ahelyett, hogy elfojtották volna az elégedetlenséget, ezek a bizottságok inkább elősegítették és középpontjául szolgáltak a hajókon és Németország egészében uralkodó szociális körülményekről folytatott széles körű vitáknak. Az ilyen – hivatalos és informális – megbeszélések révén a tengerészek között kialakult az osztályérzet. A tisztekkel és a hatalommal szembeni gyűlölet egyre nyilvánvalóbbá vált, és szabadon kifejeződött – szavakban és tettekben egyaránt.[20] Néhány tengerész megpróbálta egyesíteni a haditengerészetet és csatlakozni az USPD-hez (Független Szocialista Párt). Július közepére a Róma 6000 tengerésze kötelezte el magát e titkos szövetség mellett.[21] Augusztus elején a főparancsnokság tudomást szerzett erről a tevékenységről, és letartóztatta azt a tizenegy férfit, akit a főkolomposoknak véltek. Azonnal lázadások és szimpátiasztrájkok törtek ki az egész wilhelmshaveni kikötőben. Augusztus 4-re a flotta mintegy fele sztrájkolt. A főparancsnokság fokozta az elnyomó taktikát. Többeket letartóztattak és hadbíróság elé állítottak. Kettőt kivégeztek, többeket pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. A sztrájk megtört. Az elnyomás sikeresnek tűnt – legalábbis a felszínen. A tengerészek féltek, de a nyári tapasztalatokból többet tanultak, mint pusztán a félelmet. A lázadást átmenetileg meghiúsították, de a hatalmon lévők iránti gyűlölet, a szolidaritás érzése és a lázadás szelleme tovább terjedt.

 

November 18-án és 25-én hatalmas tüntetések voltak, különösen Berlinben, amelyek az orosz forradalom bejelentését ünnepelték (ami a tömegek számára végre békét jelentett), és tiltakoztak a kormányrendelet ellen, amely betiltott minden gyülekezést. Nem sokkal később a breszt-litovszki béketárgyalások lefolytatása nyilvánvalóvá tette a német nép számára, hogy a bolsevikok szándékai ellenére a béke még nem valósulhat meg. „A munkásosztály azonnal azt a benyomást szerezte, hogy a pángermánok még mindig urai a helyzetnek, és hogy hasztalan agitálni egy annexiók és jóvátételek nélküli békéért.”[22] A kormány természete egyre világosabban megmutatkozott azáltal, hogy nem volt hajlandó engedni a lakosság túlnyomó többségének kívánságainak.[23] Az életkörülmények tovább romlottak.[24] A nyomorból nem látszott kiút a kormány és az egész társadalom szerkezetének alapvető megváltoztatása nélkül. Ha a tömegek – munkások, tengerészek és katonák – nem lépnek fel saját magukért, akkor még nagyobb mészárlást kellett elviselniük a háborúban és még nagyobb nélkülözést otthon.

 

Ezért úgy tűnt a tömegek számára, hogy önmaguknak kell megpróbálniuk megtalálni a béke és Németország demokratizálásának útját. Ez az érzés állt az 1918. januári nagy sztrájkok hátterében, amelyek a novemberi forradalom főpróbáját jelentetté.[25]

 

1918

 

Január 14-én Bécsben tömegsztrájkkal és tüntetésekkel tiltakoztak a béketárgyalások kudarca miatt.[26] Tanácsok alakultak, amelyek tárgyalásokat kezdtek a kormánnyal. Január 28-án Berlinben politikai tömegsztrájk tört ki. Ez a sztrájk nem volt spontán jellegű. Sokkal inkább jól megtervezte egy 1500 munkásküldöttből álló csoport, köztük a környék szinte valamennyi lőszergyárának képviselői.[27] E tervezésben nagy szerepet játszott a „Revolutionäre Obleute” (forradalmi bizalmi), a fémipari munkások militáns csoportja, amely a fennálló szakszervezetek és a kormány ellen is harcolt.[28] Az első napon mintegy 400 000-en sztrájkoltak. Gyári küldötteket választottak, és megalakult a 400 tagú Munkástanács.[29]

 

A sztrájkolók fő célja a béke volt; követelték továbbá a munkások képviseletét a béketárgyalásokon, jobb élelmezést, a hadiállapot eltörlését és demokratikus rendszert Németországban, egyenlő választójoggal Poroszországban.”[30] A sztrájk gyorsan elterjedt egész Németországban, elérte Kiel, Hamburg, Lipcse, Braunschweig, Köln, Breslau, München, Nürnberg, Marnheim, Madgedeburg, Halle, Bochum, Dortmund és más városokat, a következő napokban pedig több mint egymillió munkás vonult ki.[31] A berlini munkástanács nem törekedett arra, hogy átvegye a helyi vagy az országos kormányzat funkcióit, hogy bitorolja a hatalmat, vagy akár csak a kettős hatalom embriószerű szervének tüntesse fel magát. „Nem volt más, mint egy tömegmozgalom kifejeződése”[32], a tömegek békére és a kormányban való részvételre irányuló vágyának szószólója.

 

A kormány válasza az elnyomás volt, és a szakszervezeti és SPD-vezetőkön kívül senkivel sem volt hajlandó tárgyalni. A munkások egy része elvesztette a sorozás alóli mentességét. A hadsereg és a rendőrség véres utcai harcokba keveredett a tüntetőkkel. Az újságokat cenzúrázták vagy betiltották. Február 3-ra a sztrájkolók többsége feladta és visszament dolgozni.[33] Közvetlen értelemben kevés eredményt ért el ez a sztrájk. A kormányzati politikában vagy struktúrában nem történt változás. Ennek a tapasztalatnak azonban jelentős hatása volt az érintett munkások tudatára. Kialakult a felismerés, hogy a tömegek semmiképpen sem tudják befolyásolni a kormányt, hogy engedjen a béke és a politikai újjászervezés iránti vágyaiknak, sőt, a kormány kész keményen elfojtani a hatalmával szembeni tiltakozást.

 

Közben a januári tapasztalatok után a tömegek már nem hittek abban, hogy a Reichstag jó szándékkal szabadítja ki őket a háborúból és a katonai diktatúrából. Ehelyett saját erejükben bíztak, és jobb lehetőségekben reménykedtek, mint amilyen 1918 januárjában megadatott nekik[34].

 

Ez a felismerés azonban nem vezetett azonnal további lázadáshoz vagy nyílt aktivitásokhoz. Az előttük álló kihívás nagyságának tudatosítása – különösen azoké az erőké, amelyekre a kormány támaszkodhatott – a közvetlen akciók pillanatnyi beszüntetéséhez vezetett.

 

Az elnyomás, a politikai megosztottság, a breszt-litovszki szemfényvesztés, és talán az oroszországi káoszról és nyomorról, szinte az egész sajtóban terjedni kezdő hírek, az újabb összeomlást elfedő katonai győzelmek, mindezek kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy a német tömegek 1918 nyarának végéig egyfajta apátiába merüljenek…[35].

 

Júliusban és augusztusban szórványos, kis léptékű vadsztrájkok történtek, de ezek helyi jellegűek voltak, és könnyen megfékezhetők és legyőzhetők. Így mintegy nyolc hónap telt el komolyabb munkásmozgalmi megmozdulás nélkül. Eközben az életkörülmények tovább romlottak, a háború pedig folytatódott, bár most a német hadsereg súlyos vereségeket szenvedett. A kormány és a szigorúan ellenőrzött sajtó azonban még mindig pozitív színben tüntette fel a katonai helyzetet. Mindent megtettek, hogy a civil lakosság elől elrejtsék a közelgő katonai összeomlást. Szeptember közepén a német erők egy utolsó nagy offenzívára tett kísérletük során olyan súlyos kudarcot szenvedtek, hogy a romló helyzetet már nem lehetett tovább titkolni. A morál otthon és a fronton is megingott. A dezertőrök száma nőtt. Megrohanták a bankokat, és a teljes összeomlásról terjedtek a szóbeszéldek.[36] Október elején újabb megsemmisítő katonai vereség következett be. Az egész ország hangulata egyik napról a másikra megváltozni látszott. A kormányon belül átszervezési törekvések történtek. Max von Baden herceg lett az új kancellár, és ígéreteket tettek a jövőbeli demokratizálódásra. Ez nem jelentett valódi átszervezést, hanem csak kísérletet az elégedetlenség elhallgattatására. Ennek a célnak megfelelően Max herceg miniszteri posztokat ajánlott fel az SPD tagjainak.[37]

 

Október végén a német főparancsnokság elhatározta, hogy egy utolsó tengeri támadást kísérel meg Anglia ellen, hogy elvágja a kapcsolatot európai szövetségeseitől. A Wilhelmshaven és Kiel kikötőiben lévő hajóknak parancsot adtak, hogy 28-án hajózzanak ki a tengerre. Ez meglepte a tengerészeket, akik a „kormányváltással” azonnali békére számítottak.

 

Az emberek között elterjedt a meggyőződés, hogy a kormány semmit sem tudott a tervezett tengeri akcióról; hogy a tisztek az angol partokat akarják bombázni, hogy ezzel a béketárgyalások minden esélyét megsemmisítsék; és hogy az egész a pángermán tisztek által tervezett államcsíny volt[38].

 

Több hajón zendülés tört ki. Kétnapos feszült patthelyzet után a parancsot visszavonták. A tengerészek úgy érezték, hogy erkölcsi győzelmet arattak. Ünneplésük azonban nem tartott sokáig. Az Admiralitás azonnal letartóztatott több mint 600 embert, akik részt vettek a lázadásokban a Thüringen és a Helgoland fedélzetén. A partra vitték és bezárták őket. A tengerészek emlékezetében még frissek voltak az előző nyári kivégzések és hosszú börtönbüntetések. A felismerés, hogy bajtársaikat nem hagyhatják cserben, egyre jobban hatalmába kerítette őket. November 2-án, szombaton Kiel utcái megteltek tengerészekkel, munkásokkal, nőkkel és gyerekekkel. „Egyfajta ünnepi hangulat volt a levegőben.”[39] Másnap több mint 20 000 tengerész jelent meg a kieli tüntetésen. Ott elvegyültek a radikális dokkmunkásokkal és más helyi munkásokkal. Csata tört ki a tisztjeikhez hű csapatokkal, nyolc tengerész meghalt. A lázadás logikája arra a következtetésre juttatta a tengerészeket, hogy meg kell dönteniük a rendszert, különben megölik őket.

 

Attól tartva, hogy további halálbüntetések várnak rájuk, a tengerészek úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik az irányítást. November 4-én a lázadó matrózok elfoglalták Kiel városát. Matróztanácsot választottak, a hajógyárakban sztrájkoló munkások pedig munkástanácsot. A munkások és matrózok tanácsainak kezében volt minden hatalom. November 7-re az egész flotta legénysége mintegy 30 tengeralattjáró és néhány torpedónaszád kivételével – csatlakozott a lázadókhoz.[40]

 

Bizottságok és tanácsok alakultak a hajókon és a laktanyákban, valamint a térség egész területén. A lázadás leverésére csapatokat küldtek, de azok hagyták, hogy a lázadók lefegyverezzék őket. Sok matróz elhagyta a kikötőket, hogy Németország-szerte terjessze a hírt, és a tengerészeket, katonákat és munkásokat is arra buzdítsa, hogy cselekedjenek úgy, ahogyan ők cselekedtek. Rájöttek, hogy nincs visszaút, hogy az alternatíva most már a forradalom vagy a halál.

 

A kormány a matrózok követelésére Gustav Noske-t (egy SPD-bürokratát) küldte Kielbe, hogy találkozzon az ellenzéki pártok – az USPD (Függetlenek) és az SPD képviselőivel.[41] Noske szenvedélyes beszédet tartott, és a Matrózok és Munkások Tanácsa Kiel kormányzójává választotta. Így a tengerészlázadást az SPD visszavette[42]. A lázadás eszméje és szelleme azonban már elterjedt. November 6-án Cuxhavenben, Brémában és Hamburgban tanácsok alakultak. A német rendszer összeomlás előtt állt. Max herceg magához hívatta Ebert SPD-s minisztert, és átadta neki a kancelláriát. Ebert elkötelezett volt a monarchia megmentése mellett. A kormány részéről azonban egyértelműen ez túl kevés volt, túl későn.

 

A novemberi forradalom

 

A következő néhány napban egész Németországban spontán felkelés tört ki, meglepve minden politikai vezetőt (a szélsőjobbtól a szélsőbalig). A háború és a romló életkörülmények elleni tömegtüntetések jelentek meg országszerte. A matrózok felhívásai meghallgatásra találtak. Úgy tűnt, hogy egyik napról a másikra az egész ország leállt. A katonák nem voltak hajlandók megfékezni a tüntetőket, sőt a legtöbben átálltak az ő oldalukra.[43] A kormány hatalma szertefoszlott.[44] Munkás-, matróz- és katonatanácsok alakultak, és átmenetileg a politikai hatalom ténylegesen az ő kezükbe került. A tanácsok („szovjetek”) szerepe az orosz forradalomban minden bizonnyal hozzájárult szervezeti formájuk eszméjének elterjedéséhez. Ennél azonban sokkal fontosabbak voltak maguknak a német munkásosztálynak és fegyvereseknek a tapasztalatai, különösen a nehézségeik és az elmúlt két év élményei.

 

A Tanácsok az önigazgatás sebtében rögtönzött elemi formája voltak, amely a nép akaratát fejezte ki egy olyan időszakban, amikor a kormány elvesztette a nemzet bizalmát… A matrózok tanácsai a haditengerészetnél a háború alatt felállított élelmezési bizottságok folytatásaként indultak. A munkástanácsok az 1917-es és 1918-as sztrájkok során a gyárakban megalakult sztrájkbizottságokból eredtek.[45]

 

A lázadás szelleme gyorsan terjedt, a gyárakban, a laktanyákban és az utcákon. Anderson leírja a forradalom első néhány napjának lelkesedését:

 

„A novemberi forradalom első napjaiban minden műhelyben, bányában, dokkban és laktanyában munkás- és katonatanácsokat választottak. Az emberek mozgásban voltak. Amikor tömegek gyűltek össze, szószólókat jelöltek és küldötteket választottak, akik közvetlen képviselőiként beszéltek és cselekedtek a nevükben. Ez az egész országban így történt.”[46]

 

A tanácsok többnyire szorosan politikai jellegűek voltak. Azaz bár voltak köztük gyárak küldöttei is elsődlegesen a béke és a kormányzati reformok foglalkoztatták őket, nem pedig a termelés és a társadalom önigazgatása. Néhány helyen azonban a gyárakon belül is alakultak tanácsok, amelyek a termelés ellenőrzésére törekedtek. Bernard Reichenbach, a KAPD egykori tagja így írja le a tanácsok megalakulását:

 

„Németország-szerte spontán módon megjelentek a független tanácsok, amelyek nem a szakmák, hanem a gyárak alapján szerveződtek, ahogyan az korábban megszokott volt. Ez jelentős mértékben a gazdasági káosz következménye volt. Amikor egy gyár üzemanyag- vagy nyersanyaghiány miatt leállt, nem volt kihez segítségért fordulni. A kormány, a pártok, a szakszervezetek, a kapitalisták semmit sem tudtak tenni a szállítás, az üzemanyag, a nyersanyagok stb. alapvető problémáinak megoldására. Határozatok, nyilatkozatok, rendeletek, sőt még a papírpénz is hasztalannak bizonyult. Ilyen körülmények között alakítottak tanácsot a munkások, és megpróbálták maguk megoldani a problémáikat.”[47]

 

Ez a leírás a többi rendelkezésre álló történelmi és első kézből származó beszámoló fényében úgy tűnik, hogy túlbecsüli az önigazgatás 1918. novemberi fejlettségét.[48]

 

Mindenesetre a forradalom közvetlen eredménye az volt, hogy a hatalom ténylegesen a munkásosztály kezébe került, és a tanácsokon keresztül gyakorolták[49], ráadásul maguk a tanácsok valóban a tömegek akaratának kifejeződései voltak (bár kétséges, hogy valóban osztályszerveknek lehet-e nevezni őket). A megválasztott küldöttek bármikor visszahívhatók voltak, és ezért kénytelenek voltak választóik kívánságait tükrözni és gyakorolni. Anderson így jellemzi ezt a folyamatot:

 

„A »Räte« (tanácsok) rendszer egyik fontos jellemzője a választók közvetlen és állandó ellenőrzése a képviselő felett. A képviselőt egy pillanat alatt meg lehet fosztani mandátumától, amennyiben nem a választói akaratával összhangban gyakorolja azt. A »Räte« rendszer tehát a demokrácia még szélsőségesebb és közvetlenebb formája, mint a parlamentáris rendszer.”[50]

 

A tanácsok nem tudták, és a legtöbb esetben nem is akarták sokáig fenntartani hatalmukat. 1918. december 16-án a Munkás- és Katonatanácsok berlini konferenciája megszavazta a parlamenti nemzetgyűlési választások kiírását, és ezzel gyakorlatilag minden hatalomtól megfosztották magukat. Bár e konferencia küldöttei közül sokan maguk sem voltak munkások – politikai pártvezetők, katonák, sőt tisztek, stb. voltak inkább –, megválasztották őket, és megválasztóik akaratának kifejezőiként működtek, noha a régi szociáldemokrata mozgalom, sem mint a közös társadalmi tapasztalatok alapján. A döntés bejelentésekor nem voltak tömeges tiltakozó tüntetések, így nincs értelme a tömegek „elárulásáról” beszélni. Inkább azt a kérdést kell feltennünk, hogy a tömegek, miután a hatalom birtokában voltak, hogyan és miért voltak hajlandóak újra lemondani róla. Mielőtt erre a nehéz kérdésre rátérnék, szeretnék néhány leírást és elemzést bemutatni a munkásosztály tevékenységének alakulásáról Németország különböző területeiről.[51]

 

Hamburg

 

Hamburg egy erősen ipari terület volt, meglehetősen szerteágazó iparvállalatokkal. A munkaerő nagy része viszonylag képzetlen volt, és több mint a fele fémfeldolgozással és gépgyártással foglalkozott. A munkásmozgalom Németország többi részéhez képest meglehetősen konzervatív volt. Előfordult néhány vadsztrájk 1913 előtt, de a munkásosztály túlnyomó többségét a szakszervezetek tartották kordában. 1918-ban egész évben sztrájkok és tüntetések voltak, amelyeket a hatóságok elfojtottak. November 5-én a helyi újságok reggeli számaiban beszámoltak a kieli felkelésről. Délre a sztrájkok az egész városban terjedni kezdtek. Az SPD-t és a szakszervezeteket meglepetésként érte a dolog. Egy tömeggyűlésen született az első határozat, amely azonnali általános sztrájkra szólított fel. Az SPD helyi vezetőinek azonban sikerült meggyőzniük az egybegyűlteket, hogy két nappal halasszák el az akciót. Még aznap az USPD tömeggyűlést tartott, amelyen 5000-6000 fő vett részt. Comfort ekképen ír erről a gyűlésről:

 

„Ezen a találkozón világosan megmutatkozott az, amit »forradalmi szellemnek « nevezhetünk. A háború befejezésétől feldobódva és a felgyülemlett érzelmek szabadjára engedésétől felszabadultan az izgatott résztvevők éljenzésekkel és kiáltásokkal töltötték meg a termet, miközben kieli tengerészek és a katonai börtönökből szököttek csoportjai a színpadra szökkentek, hogy bajtársaikat cselekvésre buzdítsák. Nem a gyűlést összehívó független vezetők teremtették meg ezt a hangulatot. Csak abban reménykedhettek, hogy konkrét célok elérésére tudják terelni azt, ami a többségi szocialistáknak azon a délutánon nyilvánvalóan nem sikerült. Az USPD vezetőinek végül nagy nehézségek árán sikerült a gyűlést egy sor konkrét javaslatról szavazásra bírniuk, arról, hogy: munkás- és katonatanácsokat kell alakítani; a szakszervezetek és szövetkezetek funkcionáriusai nem vehetnek részt a munkában; a hamburgi munkásoknak azonnal általános sztrájkba kell lépniük a szocialista forradalom támogatására. Ezeket a javaslatokat egyhangúlag elfogadták.”[52]

 

Másnap, november 6-án a városi önkormányzat elismerte a Munkás- és Katonatanácsot legitim kormányként, és felajánlotta, hogy tárgyalásokat kezd vele. Más szóval, a „legitimitásukról” csak a száját jártatta, de nem állt szándékában átadni nekik a hatalmát. Így kettős hatalmi helyzet állt elő, és többnyire határozatlanság uralkodott[53].

 

November 7. és 10. között a tanácsokat meghatározott eljárás szerint választották meg, és ezzel létrejött egy politikai struktúra.

 

„… minden üzem egy bonyolult, arányos képviseleti rendszer szerint választja meg a küldötteket. Ezek a küldöttek, akik együttesen alkották a Munkástanácsot, majd a terület különböző katonai egységei által megválasztott küldöttekkel (a Katonatanács) együtt állították fel a végrehajtó testületet. A Végrehajtó Bizottság pedig a tagjai közül megválasztotta az Elnökséget, amely aztán átvette a kormány végrehajtó hatalmát. Az alapvető politikai kérdésekről a két tanács tagjainak együttes ülésén kellett volna dönteni”.[54]

 

A Végrehajtó Tanács tizennyolc gyári küldöttből és négy csoport – SPD, USPD,[55] „Szabad Szakszervezetek” és „baloldali radikálisok” – három-három küldöttjéből állt. Az Elnökség élére Laufenberget választották, aki az USPD balszárnyához tartozott, és a tanácsrendszer híve volt. November 12-én az Elnökség megszavazta, hogy a tanácsok lépjenek a városi kormányzat helyébe. A tanácsküldöttek elfoglalták a városházát, és kitűzték a vörös zászlót.[56] Ez volt a tanácsok hatalmának csúcspontja. Négy nappal később, a növekvő pénzügyi problémák és a gazdag üzletemberek ellenállása nyomására az Elnökség megszavazta, hogy a helyi önkormányzatot és a szenátust „a tanácsok igazgatási szerveiként” hozzák létre újra. 18-án a hamburgi üzletemberek egy csoportja lett a „Gazdasági Tanácsadó Testület.”[57] Így a tényleges hatalom visszatért oda, ahol két héttel korábban volt, vagyis a gazdag üzletemberek és bürokraták kezébe. A hatalom üzemi szinten is érintetlen maradt.[58]

 

Az 1919. januári és márciusi önkormányzati választásokon az SPD kapta a szavazatok többségét. Szintén márciusban tartották az új Munkástanács választásokat. Ezúttal a küldötteket ugyanúgy választották meg, mint a kormány képviselőit, nem pedig üzemi alapon, mint korábban. Ennek az új tanácsnak nem voltak egyértelmű feladatai, de hamarosan a népjóléti problémák felé orientálódott.

 

Eközben a munkanélküliség (januárban 10% fölött volt) és a gazdasági problémák (különösen az élelmiszer- és szénellátás) kezdtek elhatalmasodni.[59] 1919 elején Hamburgban néhány nagy tüntetés és sztrájk zajlott. Február 6-án tömegdemonstrációval tiltakoztak Bréma berlini csapatok általi megszállása ellen. A munkások közül sokan felfegyverkeztek, talán hasonló elbánásra számítottak.[60] Ennek ellenére egy hónappal később a szavazásra jogosultak mintegy 80%-a jelent meg a helyhatósági választásokon, így az SPD került többségbe.[61] Április 15-én a munkanélküliek tüntetése eldurvult, és megrohamozták a Munkástanácsot. Széles körű zavargások közepette fosztogattak és raboltak. A helyi csapatok és rendőrök mintegy fele átállt a tüntetőkhöz. A kormánynak végül sikerült erőszakkal helyreállítani a rendet.[62] Az SPD szerepe végre világossá vált a hamburgi dolgozó emberek számára. Az SPD igyekezett megtisztítani a rendőrséget és a katonaságot, létrehozva egy lojális elit hadtestet.

 

Májusban az üzemi tanácsokról szóló törvénytervezet közzététele (amely a tanácsoknak csak jelképes együttdöntési jogokat adott volna, és alárendelte volna őket a szakszervezeteknek) tiltakozásokat és dühkitöréseket váltott ki Hamburgban.

 

Hamburgban az új törvény azonnali heves reakciót váltott ki. Több üzemi tanács azonnal összefogott, és táviratozott Berlinbe a törvény megváltoztatását követelve. Ezután megkezdték a Kilencek Bizottságának megszervezését, hogy a meglévő tanácsok egyesüljenek a törvény ellenében. Május 30-án az összes hamburgi üzemi tanács képviselői összeültek, és kinyilvánították, hogy ellenzik a tervezetet:

 

A gyűlés … egyhangúlag a leghevesebb tiltakozását nyílvánítja ki az üzemi tanácsokra vonatkozó … törvénytervezet ellen. Ez a törvény elvenné a forradalom utolsó vívmányait és teljesen visszaállítaná a vállalkozók és a kapitalisták uralmát az egész gazdasági élet felett. A tervezet szöges ellentétben áll a szervezett proletariátus óhajaival és rámutat arra, hogy mennyire valószínűtlen, hogy a jelenlegi birodalmi kormány bármi jelentőset is elérjen.”[63]

 

Ez a Kilencek Bizottsága lett a Tanácsok Törvényével, a szakszervezetekkel, az SPD-vel és a birodalmi kormánnyal szembeni ellenállás középpontja. Ezek az erők azonban egyre szorosabban összefogtak a munkások vágyai és tevékenysége ellen. Így a szakszervezetek elkezdték kizárni azokat a munkásokat, akik ellenezték a politikájukat – vagy a kormány politikáját. Minden olyan munkást, akit kirúgtak a szakszervezetből, a munkaadója ezután elbocsátott a munkahelyéről. „A munkahely elvesztésének veszélye Hamburgban, egy olyan időszakban, amikor a munkanélküli adatok folyamatosan emelkedtek, komoly fenyegetést jelentett.”[64] A legtöbb munkás inkább elfojtotta elégedetlenségét, minthogy megkockáztassa az éhhalált.

 

Június 24-én azonban a húsadagok minősége ellen tiltakozó tömegtüntetés a tömeg és az új csapatok közötti összecsapáshoz vezetett. A Kilencek Bizottsága Tizenkettek Bizottságává bővült, és a tömeges elégedetlenség szervezett kifejezőjévé és a fennálló hatalom fenyegetésévé vált. Gyakorlatilag polgárháborús állapot alakult ki. Másnap a csapatokat meglepték, lefegyverezték őket, és végigvonultak a városon.[65] 27-én Noske Berlinben bejelentette, hogy csapatokat küld a hamburgi kormány védelmére. Hadiállapotot hirdettek. A tapasztalatlan és kis létszámú csapatokat azonban legyőzték és visszaszorították Berlinbe. Ezután egy nagy különítményt küldtek, amely a helyi erőket legyőzte. Hamburgot megszállták, decemberig hadiállapot alatt állt.[66] Ráadásul az SPD által ellenőrzött városi Munkástanács igyekezett ellenőrzése alá vonni az akkor még autonóm Tizenkettek Bizottságát. A bizottságot hivatalosan a tanács szervének nyilvánították. Az SPD és az USPD jobboldali tagjainak további manipulációi a munkásosztály autonómiájának eme megnyilvánulásának végét jelentették.[67] Néhány hónapig zűrzavaros béke uralkodott.

 

Az 1920 márciusában meghiúsult Kapp-puccsot általános sztrájk fogadta Hamburgban – akárcsak Németország többi részén. A munkások felfegyverkeztek és sztrájkoltak a jobboldali puccskísérlet ellen. A sztrájk után azonban nem tudták megtartani az előnyüket, és kevesebb mint másfél év alatt gyakorlatilag másodszorra is megfosztották magukat a tényleges hatalomtól. Ennek a kudarcnak – és a hamburgi munkásmozgalom akkoriban nyilvánvaló hanyatlásának – egyik fő oka a munkásosztályon belüli éles megosztottság volt. A különböző pártokhoz tartozó munkások közötti viták aláásták azt az osztályszolidaritást, amely az egységes sztrájkból eredhetett volna.

 

1921-1923 a további zavargások évei voltak Hamburgban. Tömeges tüntetések és sztrájkok fordultak elő, amelyek különböző okokból történtek. A meglévő szervezetek azonban, a KPD-től (Kommunista Párt) az SPD-n át a konzervatív szakszervezetekig képesek voltak a megmozdulásokat bekebelezni, átvenni az irányítást, és visszavezetni őket egy nem forradalmi irányba. Időnként úgy tűnt, hogy a KPD hajlandó egy tömeges felkelés élére állni, de a Moszkvából érkező parancsok alapján, általában meghátráltak.[68]

 

A különböző pártok tevékenységét nem szabad a munkásosztály „elárulásának” tekinteni. A belharcok, a súlyos elnyomás, a munkanélküliséggel való fenyegetettség és a kifinomult kooptáció kombinációja, valamint a polgári demokrácia intézményeibe vetett szilárd hit együttesen érte el, hogy a munkásosztályt korlátok közé szorítsák és demoralizálják az autonómiája érvényesítésére, valamint a termelés és a társadalom egészének irányítására irányuló hiábavaló erőfeszítéseiben. Kezdetben – azaz 1918-ban – erős illúziók éltek a parlamenti demokráciával, az SPD-vel és a szakszervezetekkel kapcsolatban, illúziók, amelyek akkoriban egész Németországban elterjedtek voltak. A „valós események propagandája”[69] eloszlatta ezeket az illúziókat a munkások nagy részében. Ekkor azonban már túl késő volt. A berlini rezsim megerősödött, volt egy új, jól felszerelt és a kormányhoz lojális hadsereg, és a szakszervezeteknek most már volt hatalmuk arra, hogy kikényszerítsék a politikájukhoz való csatlakozást. A hamburgi fejlemények sok tekintetben párhuzamosak az ugyanebben az időszakban Németország többi részén végbement fejleményekkel.

 

Bajorország

 

Bajorországban a helyzet sokkal bonyolultabb volt. November 8-án az USPD-s Kurt Eisner felülről kikiáltotta a „Tanácsköztársaságot”; „szocialista” kabinetet alakított, amely nem gyári küldöttekből, hanem pártképviselőkből állt[70].

 

Az új kormány nemcsak hogy a helyi és üzemi szintű tanácsok megalakulása előtt jött létre, de nem tett erőfeszítéseket a már meglévő állami bürokrácia leváltására sem.

 

Eisner és tanácskormánya felkészületlenül és elszigetelten találta magát: közigazgatási tapasztalat híján a meglévő bürokráciára támaszkodott, a lakosság körében szilárd bázis hiányában kénytelen volt együttműködni a többségi szocialistákkal és a paraszti szervezetekkel, aminek az volt az ára, hogy a társadalmi forradalmat egy meghatározatlan jövőbeli időpontra halasztották[71].

 

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Bajorországban hiányzott volna a munkásosztály aktivitása. Ez a meglévő sajátos helyi viszonyok miatt különböző helyeken különböző formákat öltött. A kormány – bár vonakodva – ösztönözte a tanácsok megalakulását.

 

„A november 7-i államcsíny után napokon belül … Bajorország minden nagyobb városában forradalmi tanácsok alakultak… A tanácsok formája és jelentősége … városonként különbözött: Augsburgban egy munkásokból és katonákból álló tanács ragadta magához a teljes hatalmat; Nürnbergben egy erős tanács volt kénytelen eltűrni egy erős polgármestert; az erősen katolikus Regensburgban pedig a polgármester meg tudta tartani előjogait és uralta a helyi tanácsokat. Biztonsággal rögzíthető, hogy november végére szinte minden bajorországi településen létezett valamilyen tanácsi szervezet; feltételezhető tehát, hogy az egész tanácsrendszerben legalább hat-hétezer különálló testület működött. Ezek a tanácsok minden elképzelhető módon összeálltak, és a politikai meggyőződések széles spektrumát képviselték. Néhány kivételtől eltekintve a tanácsoknak kevés befolyásuk vagy kapcsolatuk volt az egyes településeken kívül, és emiatt a »tanácsrendszer« kifejezés némileg félrevezető.” [72]

 

A helyi tanácsok többnyire hasonló kapcsolatban álltak a helyi közszolgálati bürokráciával, mint a bajor „tanácskormány”.

 

A munkástanácsokra jellemző volt, hogy vagy teljesen kiszorították a helyi tisztviselőket, vagy (gyakrabban) adminisztratív modus vivendit teremtettek a kormányzati bürokratákkal. A városházán vagy járási hivatalban székelő munkástanács általában arra törekedett, hogy megszabja vagy felügyelje a bürokratikus feladatokat[73].

 

Münchenben azonnal megalakult a városi tanács. Ezután felügyelte az üzemi tanácsok megválasztását, amelyek aztán alulról szervezve létrehozták az újjáalakult városi tanácsot. Ezek a tanácsok azonban kevés hatalmat gyakoroltak, mivel Erhard Auer belügyminiszter, a tanácsrendszer ellenzőjének adminisztratív ellenőrzése alatt álltak. 1919 májusában Münchenben az egyre romló életkörülmények és a látszat „tanácskormány” ellen tiltakozó tömeges felkelést a berlini csapatok verték le, majd statáriumot hirdettek.

 

A hadseregben is gyorsan alakultak tanácsok. Ezek azonban a katonai vezetők ellenőrzése alatt maradtak, és kevés valódi változást eredményeztek.

 

A katonatanácsok hamarosan a meglévő katonai intézmény kádereihez hasonló formát öltöttek. A bajor hadsereg minden egyes egységéhez létrehoztak egy-egy reprezentatív tanácsi testületet, mint ellenpéldát. Az első szerv, amely a müncheni lázadás éjszakáján alakult meg, egyfajta rögtönzött vezérkar volt, amelyet egyszerűen Katonatanácsnak neveztek el. Ebből a központi hatóságból jött november 8-án az az utasítás, hogy minden katonai őrhelyen tíz katonából álló laktanyatanácsot kell választani … Amikor a városban helyreállt a rend, további rendeleteket adtak ki, hogy megpróbálják létrehozni a tanácsrendszer alapjait egész Bajorországban. A november 13-i rendelkezés meghatározta, hogy 1) a laktanyatanácsok mellett a katonai kórházakban is legyenek tanácsok a sebesültek képviseletére; 2) a hadosztályok szintjén a tanácsokba megbízottakat kell választani; 3) az összes katonatanács „egy Irányítóbizottságban összpontosul”; 4) és hogy az Irányítóbizottság felváltva két megbízottat delegál, akik „a legszorosabb kapcsolatban állnak” a hadügyminiszterrel…

 

A katonatanácsok feladatai eléggé homályosak voltak ahhoz, hogy a tanácsok a tekintély reményét keltsék, ugyanakkor visszatartsanak minden valódi hatalmat. A laktanyatanácsok jogot kaptak arra, hogy meghallgassák a panaszokat, előléptetéseket javasoljanak, kérjék az alacsonyabb rangú tisztek eltávolítását, és „segédkezzenek” a hadseregparancsnoki posztokon. Az utolsó szót azonban minden esetben a Katonai Ügyek Minisztériuma mondta ki, ahol a tanácsok meghatalmazottjainak jelenléte (előírt hatáskörök nélkül) lényeges jelentőséggel bírt vagy nem bírt.[74]

 

Ezek a tanácsok gyorsan elvesztették a hatalom minden látszatát is. Valójában az, ami Bajorországban „tanácsrendszer” volt, 1918. december közepére minden hatalmát elvesztette. Ugyanezen hónap 17-én a kormány egy sor rendeletet fogadott el a „tanácsrendszer” végkimenetelére vonatkozóan. Ezek a rendeletek gyakorlatilag:

 

1) megszüntették az egyesített katona- és munkástanácsokat, amelyek általában a legkorábbi és legradikálisabb tanácstestületek voltak;

 

2) megszüntették a paraszti tanácsok rendszerének minden autonómiaigényét, és így biztosították a Belügyminisztérium általi ellenőrzésüket; és

 

3) a munkástanácsokat ténylegesen a bürokrácia kiegészítőjévé degradálták, miközben csak felületes bürokratikus feladatokat bíztak rájuk.[75]

 

A végrehajtó hatalom teljes egészében az államkormányban összpontosult, és a lakosság tömegeinek hatókörén kívül maradt. Ezen intézkedés ellen alig volt tiltakozás. Ráadásul a termelés vagy a társadalom egészének önigazgatására vonatkozó követelések tekintetében is kevés aktivitás mutatkozott. Bajorország, amely elsősorban paraszti terület volt, kitűnő példa a tanácsok gyors megjelenésére, amelyeknek alig volt forradalmi tartalmuk. 1919-ben Bajorország több puccs és puccskísérlet színhelye lett, mind a jobboldal, mind a baloldal részéről. Mindezek a kormányzati zavargások azonban alig érintették a dolgozó emberek és parasztok mindennapi életét, akik 1919-ben az ország többi részéhez képest viszonylag nyugodtak voltak. A bajor „Tanácsköztársaság” gyorsan elmúlt, akárcsak annak hatása az itteni lakosok tudatára.

 

Berlin

 

A berlini helyzet rendkívül bonyolultnak tűnt, mert ez volt a központ, sőt a hatalom székhelye, irányadó Németország többi része számára. Így a berlini állapotokban kezdettől fogva szerepet játszottak a nemzeti körülményekre vonatkozó megfontolások, mivel a Munkás- és Katonatanácsok helyi végrehajtó szerve azt állította, hogy ő a legitim nemzeti kormány. Az országos helyzet alakulására, ahogyan az tükrözi és meghatározza a berlini munkásosztály tevékenységét, e fejezet ezen szakasza összpontosít.

 

Amint azt már korábban említettük, a császári kormány 1918. november 9-én összeomlott a katonák, tengerészek és munkások spontán felkelése következtében. Azonnal kettős hatalmi helyzet alakult ki Németország szerte, számos városban és vidéki térségen.[76] Berlinben egyszerre két nemzeti végrehajtó szerv létezett, amelyek között nem volt egyértelmű a határvonal. Voltak a népbiztosok (három az SPD-től és három az USPD-től), akik az Ideiglenes Kormányt alkották, és volt a Berlini Munkás- és Katonatanácsok Végrehajtó Tanácsa. Elméletileg a Végrehajtó Bizottság volt az igazi hatalom, a népbiztosok pedig alárendeltjeikként, noha a valóságban ez nem így volt. A népbiztosok, akik nagyrészt a régi német politikai és társadalmi intézményeket képviselték, zömében meg tudták tartani a hatalmukat.[77]

 

Az SPD és a szakszervezetek kezdettől fogva mindent megtettek a mozgalom megfékezésére és hegemóniájuk fenntartására. Felismerték, hogy akkoriban nem számíthattak a hadseregre vagy a rendőrségre, és hogy minden kísérlet a felkelés nyílt leverésére kudarcot vallott volna. Ezért arra törekedtek, hogy saját kezükbe vegyék a mozgalom irányítását. Badia ezt írja az SPD-ről:

 

Futottak a forradalom után, utólérték, majd megpróbálták megfékezni azt, és mivel nem volt elég erejük ahhoz, hogy teljesen átvegyék az irányítását, legalább megpróbálták szabályozni; megakadályozni, hogy megkérdőjelezze az állami struktúrákat, nehogy megingassa és megzavarja a Birodalom alapjait.”[78]

 

Anderson a szakszervezetekről ezt írja:

 

„A szakszervezeti vezetők úgy döntöttek, hogy nem harcolnak a Munkás- és Katonatanácsok ellen (ez a politika túl népszerűtlen lett volna), hanem szigorúan korlátozott feladatkörrel rendelkező üzemi megbízotti bizottságokká degradálják őket. Az elképzelés az volt, hogy az üzemi megbízotti bizottságoknak szorosan együtt kell működniük a szakszervezetekkel, a szakszervezeteknek pedig irányítaniuk és ellenőrizniük kell őket.”[79]

 

Az alapvető kérdés az volt, hogy Németország „Tanácsköztársaság” vagy egy nemzetgyűlés által irányított parlamentáris demokrácia legyen-e. A másodlagos, de ezzel összefüggő kérdés a társadalmasítás kérdése volt – ki fogja irányítani a termelést. Az SPD és a szakszervezetek a nemzetgyűlés létrehozását támogatták, és arra törekedtek, hogy mind a politikai tanácsokat, mind az üzemi bizottságokat és tanácsokat megfosszák minden hatalmuktól. A politikát azonban nem lehetett a tömegekre kényszeríteni, vagyis az SPD és akkori társai nem rendelkeztek a kényszerítő eszközökkel. Ezért kellett a tömegeket maguk mellé állítani. A novemberi felkelés látszólag radikális jellege ellenére ez viszonylag könnyen sikerült.

 

Először is, a munkásosztály hozzászokott bizonyos hagyományokhoz és hiedelmekhez, amelyek sok tekintetben megfeleltek a háború előtti valós helyzetüknek.[80] A háborúig a német munkásság életkörülményei valóban folyamatosan javultak. A munkások megtanulták, hogy sorsukat „saját” SPD-jükre és szakszervezeti vezetőikre bízzák. A háború alatt mindez összeomlott. Ahogyan azt már korábban láttuk ebben az írásban, a háború vége felé a munkások kényszerűségből kezdtek saját magukért cselekedni. Az SPD és a szakszervezetek azonban ennek az eredetileg autonóm mozgalomnak a megtestesítőiként és szervezeteiként léptek fel.

 

A munkásosztály anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, 1918 novemberében megszerezte a hatalmat. Cselekedeteiben messze túlment az explicit követelésein – és messze túlment a saját tevékenységének és vágyainak tudatán. Most el kellett döntenie, hogy megszilárdítja-e újonnan szerzett hatalmát (azaz valódi tanácsrendszert hoz létre), vagy visszatér eredeti követeléseinek megvalósításához (azaz béke, élelem és parlamenti demokrácia). Az SPD ezt a demokráciába vetett mélyen gyökerező hitet használta ki azzal az érveléssel, hogy a tanácsrendszer inkább diktatúra lenne, mint valódi demokrácia. Ez a novemberi[81] munkások körében meghallgatásra talált, és még a saját szervezeteikhez – a tanácsokhoz – is a parlamenti demokráciához hasonló módon közelítettek, amely a küldötteket pártok, nem pedig természetes választói csoportok, például a munkahelyi munka közös társadalmi tapasztalata alapján választja meg.

 

Kevés munkás volt képes megcáfolni ezt az érvelést, amely megfelelt a saját mélyen gyökerező meggyőződésüknek. Annak ellenére, amit elértek, még mindig hittek a hagyományos szervezeti formákban. Így megengedték, hogy a szociáldemokrata mozgalom képviselői, a szakszervezetek, a baloldali szociáldemokraták, a fogyasztási szövetkezetek, stb. mind képviseltessék magukat a tanácsokban, csakúgy, mint az üzemi küldöttek. A tanácsok ilyen alapon már nem képviselhették közvetlenül az üzemi dolgozókat. A régi munkásmozgalom puszta alakulataivá váltak, és így a kapitalizmus restaurációjáért kezdtek el dolgozni a demokratikus államkapitalizmus SPD-n keresztül történő kiépítésével.[82]

 

Így a munkásosztály nagyon rövid idő alatt megosztotta – ha nem is adta át – a rá eső hatalmat.[83] 1918. december 16-ra, a Munkás- és Katonatanácsok első konferenciájának időpontjára a hatalom már csak névleg maradt a tanácsok kezében. Ennélfogva az öngyilkosságra irányuló döntésük, hogy a „hatalmat” átadják a nemzetgyűlésnek, csupán egy olyan folyamat legitimációja volt, amely már megkezdődött és teljes gőzzel haladt előre.

 

Összességében az első konferencia döntését a német dolgozó népesség elfogadta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak a szélsőbaloldal támogatta volna a tanácskormány formát. Tény, hogy magának a konferenciának az ideje alatt mintegy 250 000 munkás és katona tüntetett Berlin utcáin. Szóvivőt küldtek, aki felolvasta követeléseiket a konferencián. Ezek a következő pontokból álltak:

 

1, Németország egységes szocialista köztársaság.

 

2, Teljes hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak.

 

3, A Központi Tanács által választott Végrehajtó Bizottság, mint a törvényhozó és végrehajtó hatalom legfőbb szerve, amely által még a népbiztosok és a birodalom összes központi hatóságai is kinevezhetők és elmozdíthatók.

 

4, Az Ebert-féle Népbiztosok Tanácsának megszüntetése.

 

5, A Központi Tanács által a forradalom védelmére szükséges valamennyi intézkedés azonnali és energikus végrehajtása; mindenekelőtt az ellenforradalmárok lefegyverzése, a proletariátus felfegyverzése és a Vörös Gárda megalakítása.

 

6, A Központi Tanács azonnali felhívása az összes ország proletárjához a munkás- és katonatanácsok megalakítására a szocialista világforradalom közös feladatának véghezvitele érdekében.[84]

 

E követelések ellenére a konferencia elsöprő többséggel megszavazta a nemzetgyűlés megválasztását és a tanácsok hatalmának átadását egész Németországban. A tömegek reakciója erre a döntésre egyáltalán nem volt lázongó. Ebben az időben – 1918 végén – a munkásosztály elégedettnek tűnt a béke és a parlamenti demokrácia megvalósulásával, és úgy vélte, hogy most már a gazdasági problémákat is meg lehet valahogy oldani a német gazdaság jelenlegi struktúráján belül.[85] Az ilyen hozzáállás azonban nem tartott sokáig, a következő években a munkások által tapasztalt valóságos helyzet láttán engedett.[86]

 

1919–1923

 

A novemberi forradalmat követő öt évben a német munkásosztály folytatta a harcot a forradalom után kialakult kormány és intézmények ellen. A pillanatnyi szükségszerűségekkel és a forradalom okozta növekvő elvárásokkal szemben sok munkásnál új álláspontok alakultak ki. A gazdasági és társadalmi válság a háború befejezése után is töretlenül folytatódott. Valójában Németország több éven keresztül válságról válságra haladt gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt.

 

1919 elején a munkásosztály az életszínvonal és a munkakörülmények konkrét javulását várta. Semmi ilyesmi nem következett be.

 

A forradalom győzelme után a munkások azt akarták látni, hogy új utak nyílnak meg előttük, aktívan részt akartak venni az ipar újjáépítésében. A sztrájkok az új gazdasági és társadalmi feltételek elérése iránti vágyuk kifejeződései voltak. Ehelyett arra kérték őket, hogy üres hassal és lyukas csizmával dolgozzanak tovább régi munkaadóiknak.[87]

 

(Tudomásul kell vennünk, hogy december végétől a kormány teljes egészében az SPD kezében volt. 23-án az USPD tagjai kiléptek az új kormányból, tiltakozásul az ellen, hogy Ebert csapatokat küldött egy pár tengerész ellen, akik egy kormányépületet tartottak fogva, elmaradt fizetésüket követelve. A matrózok közül harminc embert megöltek. Ekkor – 1919 elején – a kormány az SPD kezében volt, és egy nagy létszámú, hűséges katonákból álló különítményre támaszkodhattak, ha fenyegetés érte őket).

 

1919 január elején Berlinben a Revolutionäre Obleute és a spartakisták szervezésében masszív utcai tüntetések zajlottak, amelyekkel Emil Eichorn városi rendőrkapitány eltávolítása ellen tiltakoztak. Eichorn volt az USPD utolsó tagja, aki még fontos közhivatalt töltött be. A tüntetés szervezői abban reménykedtek, hogy tömegeket tudnak mozgósítani a hatalom új bástyái elleni támadásra. Január 5-én mintegy 700 000 ember vonult az utcára a baloldali felhívásra.[88] A tüntetések azonban nem voltak igazán megszervezve. Egyes csoportok megpróbáltak utcai harcokat kezdeni a rendfenntartó erőkkel szemben, de 11-én katonai szempontból különösebb nehézség nélkül legyőzték őket.[89] A tüntetéseken megjelentek közül csak kevesen vettek részt a harcokban. Többnyire egy nagy, meglehetősen békés tüntetés zajlott le, ugyanakkor kisebb csoportok gerillatevékenységet folytattak. Néhány nappal később, 16-án a 35 000 választásra jogosult közül 30 000-en adták le szavazatukat a nemzetgyűlési választásokon.[90] Nyilvánvaló volt, hogy a lakosság túlnyomó többsége még mindig hajlandó próbára tenni szerencséjét a polgári demokrácia intézményeivel. A nemzetgyűlési választásokkal országszerte az összes politikai tanács elveszítette legitimitását és hatalmi igényét, és legtöbbjük eltűnt.[91]

 

1919 első felében Németország-szerte elszórtan felkelések törtek ki. Mindegyik mögött más-más konkrét okok húzódtak meg, de általánosságban elmondható, hogy a növekvő elvárások és a romló életszínvonal együttesen igen ingatag helyzetet teremtettek. Ráadásul a munkások mindeközben tapasztalatból megtanulták, hogy milyen tevékenységek lehetnek sikeresek, és melyek azok, amelyek biztosan eredménytelenek lesznek. A német munkásosztály az önmagáról, mint osztályról alkotott felfogásától eljutott annak megértéséig, hogy mik a munkásosztály feladatai egy válsághelyzetben, vagyis lassan kialakult a forradalmi osztálytudat. Ebben az időszakban végig szükség volt arra, hogy a kormány csapatokat küldjön a zavargások leverésére Brémában, Hamburgban, Lipcsében, Halléban, a középnémet bányavidékeken, Braunschweigben, Türingiában és a Ruhr-vidéken.[92] Ha a kormány nem tudta volna összeállítani a lojális csapatokból álló elit alakulatát, kétséges, hogy ezekben a térségekben a dolgozó embereket meg lehetett volna-e állítani a saját társadalmi szervezetük és struktúráik létrehozására irányuló erőfeszítéseikben.

 

Nemcsak az új kormány székhelyétől távol történtek lázadások. 1919 márciusában újabb általános sztrájk volt Berlinben, amelyben az aktivisták túlnyomó többsége tengerész volt. Az új csapatok leverték a lázadást és tömeges kivégzéseket tartottak. A kormány egyre komolyabban vette az elnyomást, és a munkásosztály is jelét adta annak, hogy még komolyabban fog fellépni. Májusban az elitcsapatok elfoglalták Münchent, és munkások százait végezték ki.

 

A munkásosztály minden korábbinál jobban érzékelte az SPD valódi természetét, a pártét, amely „saját” pártjaként tüntette fel magát, és most az alapvető életszükségleteket követelő munkások kivégzését rendelte el. A munkások tömegesen hagyták el az SPD-t.[93] Ryder ekképp foglalja össze és értékeli a munkásosztály 1919-es tevékenységét:

 

A politikai követelésekkel és erő alkalmazásával járó sztrájkmozgalom folytatása és erősödése a nemzetgyűlés összehívása ellenére is a forradalmi érzés erejéről tanúskodik Németországban, ami a politikai radikalizmus növekedését is magyarázza a Kapp-puccsot megelőző évben. A politikai sérelmek mögött valódi gazdasági nehézségek álltak – az árak nagyobb mértékben emelkedtek, mint a bérek, az élelmiszerek szűkösek és drágák voltak. Az 1919-es évben közel 5000 sztrájk volt, 48 000 000 munkanap kieséssel. Az 1920-as számok még magasabbak voltak.”[94]

 

1920. január 13-án a berlini Reichstag előtt tartott békés tömegtüntetésen – amelyen a bent tárgyalt új üzemi tanácstörvény tartalma ellen tiltakoztak – a kormánycsapatok tüzet nyitottak. Negyvenkét munkás meghalt.[95] Ez még inkább elidegenítette a munkásokat magától a kormánytól és az SPD-től is, és tudatosította a békés tüntetések gyengeségét. Februárban hatalmas tüntetések söpörtek végig Németországon magának az üzemi tanácstörvénynek az elfogadása miatt, amelyet az érintettek szemfényvesztésnek és a munkásoknak a szakszervezetek alávetésére és az önigazgatás minden maradványának megsemmisítésére tett kísérletnek tekintettek.[96]

 

Március 20-án azonban új helyzet állt elő. Fanatikus jobboldaliak egy csoportja, köztük az SPD által kitermelt elit hadsereg nagy része, Kapp, egy jobboldali gyáros vezetésével, a kormány megdöntésére törekedett. A gazdasági káosz kezdett elviselhetetlenné válni a gazdag kapitalisták és a munkások számára egyaránt. Természetesen a kapitalisták és a militaristák által keresett megoldás jelentősen különbözött a munkásosztályétól. A puccskísérletet a német történelem legnagyobb általános sztrájkja fogadta. Bár ez a sztrájk a munkásosztály aktivitásának csúcspontja volt, mégis a kormánynak a jobboldallal szembeni védelmét jelentette. Több mint 12 000 000-an vettek részt ebben a harcban a „Kapp-puccs” ellen.[97] Csakúgy, mint 1918 novemberében, a tényleges hatalom a munkásosztály kezében volt.[98] A munkásosztály tetteiben ismét meghaladta szándékait – valamint tevékenységének tudatosságát és megértését –, majd ismét úgy döntött, hogy véghezviszi eredeti elképzeléseit, azaz a kormány megvédését, ahelyett, hogy megszilárdítaná autonóm hatalmát. Bizonyos, hogy egyes területeken és munkások csoportjai között más területeken elterjedt a felismerés, hogy a munkások maguk is képesek a társadalmat irányítani, és ezt kell is tenniük, ha ki akarnak kerülni abból a helyzetből, hogy egyik válsággal a másik után kell szembenézniük, és egyre romló életkörülményeket kell elviselniük. Ez a felismerés, a forradalmi osztálytudat magjának elsajátítása azonban nem terjedt el az egész német munkásosztályban. Sok munkás még mindig ragaszkodott a régi felfogásokhoz és hagyományokhoz, amelyek a németországi fejlemények által egyre lassabban aláásták azokat.

 

A meghiúsult „Kapp-puccsra” adott válasz volt az utolsó országos szintű tömegharc Németországban 1923 nyaráig. Az életkörülmények 1920 és 1923 között tovább romlottak, mivel az országot súlyos infláció sújtotta, és gazdaságilag tovább rontotta az 1. világháború győzteseinek fizetendő jóvátételek szükségessége.[99] Az egész országban folytak a sztrájkok. Valójában minden évben újabb és újabb sztrájkokat tartottak. Ezek a tevékenységek azonban nagyrészt helyi jellegűek voltak,[100] és a kormány – miután visszaszerezte az irányítást a kényszerítő eszközök felett – brutálisan elfojtotta őket. E káosz és a munkásosztály aktivitása közepette 1920-ban néhány érdekes új szervezet alakult – a KAPD (a Kommunista Pártról levált szervezet, amely elutasította a párt lenini elképzeléseit, ugyanakkor elfogadta, hogy a munkások „neveléséhez” forradalmi szervezetekre van szükség); az AAUD (egy anarcho-szindikalista szervezet, amely az új társadalom struktúráit ipari szakszervezetek formájában igyekezett létrehozni, és többé-kevésbé a KAPD ipari szárnyaként működött); és az AAUD-E (az AAUD-ról levált szervezet, amely ellenezte a KAPD vagy a munkások tömegétől elkülönült szervezetekkel való együttműködést, és az IWW-hez hasonló ideológiát alakított ki).[101] Bár a munkásosztály autonómiájával kapcsolatban számos új elképzelés született – amelyek a munkások és a radikálisok 1918 óta szerzett tapasztalataiból nőttek ki –, a kormánynak most már elegendő erő állt rendelkezésére ahhoz, hogy minden elszigetelt felkelést megsemmisítsen. Ez volt a helyzet a Ruhr-vidéken és Szászországban 1923-ban.[102] A német munkásosztály tömege nem volt képes az országos koordináció és az egységes tevékenység eszközeinek kifejlesztésére. 1923. augusztus 11-én a német munkásosztály utolsó tömeges akciójába kezdett. Az inflációs spirálra és az életkörülmények romlására válaszul a munkások spontán felkelést szerveztek Németország-szerte.[103] A kormány megbukott – vagyis a kormányt irányítók elvesztették a hatalmat –, és a politikai struktúra csúcsán új arcok jelentek meg, ismét az SPD-ből. Reformokat ígértek, és burkoltan elnyomással fenyegettek. A munkásosztály ismét nem tudta beteljesíteni tetteinek ígéretét. Minden szempontból ez jelentette a német munkásmozgalom végét.

 

A fordítás a https://libcom.org/article/working-class-activity-and-councils-germany-1918-1923-peter-rachleff cikk alapján készült.

 

 

 


[1] Evelyn Anderson szerint a Szociáldemokrata Párt háborúval kapcsolatos álláspontja nem értelmezhető választóinak „elárulásaként”. Inkább „tömegek készséges eszközeként, nem pedig vezetőiként viselkedtek”. (Hammer or Anvil, 25. o.).

[2] Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a német tömegek hazafiasan vetették bele magukat a háborús törekvésekbe, és ezt a hozzáállást mindaddig fenntartották, amíg a háború elveszettnek nem tűnt. Rosenberg rámutat a növekvő elégedetlenségre a német kormánnyal szemben: „Mélyen gyökerező elégedetlenség mozgatta a lakosság tömegeit a háború első telén. A depressziót, amely a dolgozó férfiakon és nőkön eluralkodó depressziót csak úgy lehetett volna megszüntetni, ha tudomásukra hozzák, hogy most már ők is részt vesznek Németország kormányában, és hogy aktívan és nem passzívan közreműködnek a háború folytatásában. A polgári demokráciákban a kormányzó középosztály képes volt felkelteni ezt az érzést a lakosság tömegében. Németországban azonban a bismarcki alkotmány lehetetlenné tette az effèle tömeges érzés kialakulását. Igaz, hogy a háború alatt a katonai és polgári hatóságok nem bántak rosszabbul a nép széles tömegével, mint békeidőben. De a háborús tapasztalatok ráébresztették a tömegeket annak tudatára, hogy sok mindent nem lehet többé elviselni, amit korábban eltűrtek; és így már a háború első telétől kezdve a szociáldemokrata munkásosztály és az uralkodó arisztokrata-ipari osztály között a szakadék inkább szélesedett, mint szűkült”. (Rosenberg: A német köztársaság születése, 90. o.)

[3] Anderson, id. mű, 10-11. o.

[4] Feldman: Army, Industry, and Labor in Germany, 1914-1918, 98. o.

[5] Ugyanott, 117. o. Rosenberg, id. mű, 90. o.

[6] Rosenberg, id. mű, 90. o.

[7] Ugyanott, 91. o.

[8] „A munkások számára úgy tűnt, hogy a háború elhúzódásáért éppen azok az emberek felelősek, akik a politikai és gazdasági életben és a hadseregben fogva tartották őket”. (Ugyanott, 104. o.).

[9] „A szociáldemokrata és szakszervezeti szónokok alkalmazása a munkások megnyugtatására egyre fontosabbá vált, ahogy 1916-ban a sztrájkok száma nőtt.” (Feldman, id. mű, 128. o.)

[10] Ugyanott, 256. o.

[11] Rosenberg, id. mű, 154. o.

[12] „Mindkét esetben a sztrájkok viszonylag spontán kirohanások voltak a munkások részéről az élelmezési helyzetre adott válaszként.” (Feldman, id. mű, 337. o.). „Ugyanakkor sztrájkokra került sor… Halléban, Braunschweigben és Madgeburgban, amelyek… tisztán gazdasági okokra vezethetők vissza”. (Rosenberg, id. mű, 209. o.)

[13] Halperin, Germany Tried Democracy, 26. o.

[14] Badia, Le Spartakisme, 124. o.

[15] „Lipcsében a sztrájknak kezdettől fogva politikai jellege volt. Az ott sztrájkoló munkások a kielégítő élelmiszer- és szénellátáson kívül a kormány azon kinyilatkozását követelték, amelyben kijelenti, hogy hajlandó egy annexió nélküli béke megkötésére, a hadiállapotról szóló törvény és a kiegészítő munkaszolgálatról szóló törvény hatályon kívül helyezésére, a sajtó és a gyülekezések minden korlátozásának megszüntetésére, a politikai foglyok szabadon bocsátására, valamint az általános és egyenlő választójog bevezetésére az egész birodalomban… A lipcsei munkások felszólították az összes többi németországi munkást, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és azt javasolták, hogy Oroszországhoz hasonlóan hozzanak létre egy munkástanácsot, amely a proletariátus érdekeit képviselné”. (Feldman, id. mű, 338. o.)

[16] Badia, id. mű, 126. o. Vö. még: Ryder, The German Revolution of 1918.

[17] Schubert és Gibson: Death of a Fleet, 1917–1919; és Vidil, Les Mutineries de la Marine Allemand, 1917-1918.

[18] Bár a sztrájk valójában spontán volt, a propaganda és a politikai ideológia hatással volt a tengerészekre. Az USPD hatalmas mennyiségű irodalmat terjesztett a tengerészek között – akik közül néhányan tagok voltak –, és az IWW-nek is volt egy marginális befolyása a radikális dokkmunkások révén, akik a német kikötőkön áthaladó hajómunkásoktól értesültek annak eszméiről. (Ez utóbbi tényről Paul Mattick tájékoztatott).

[19] Rosenberg, id. mű, 183. o. Hozzáteszi, hogy a matrózok elsődleges politikai vágya ebben az időben „a mielőbbi béke és egy olyan állapot megteremtése volt, amelyben a tisztek többé nem gyakorolnak diktatórikus hatalmat a nép felett”.

[20] Július 25-én a „König Albert” kapitányát halálra késelték és a fedélzetről a vízbe dobták. (Schubert és Gibson, id. mű, 26. o.)

[21] Ugyanott, 24. o.

[22] Rosenberg, id. mű, 206. o. Ráadásul az európai hadszíntérrel kapcsolatos megegyezés elmaradása a keleti frontra vonatkozó megállapodás megkötése után azt mutatta, hogy a német kormány továbbra is a fontos belga ipari területek annektálására törekedik. Rosenberg már korábban (105. o.) rámutatott, hogy az efféle politikát a munkásosztály az iparmágnások nagyobb profitszerzési kísérletének tekintette, ami óriási haragot váltott ki belőle.

[23] December 28-án a béketárgyalások megszakadtak. (Ryder, id. mű, 112. o.)

[24] „A háború megfosztotta a német népet az alapvető létfontosságú javaktól. Az élelmezési probléma már a háború elején felmerült. A szénhiány 1916-1917 telén alakult ki. Most, a háború utolsó évében súlyos hiányosság mutatkozott a ruházkodásban és a lakhatásban is. A ruházati ellátás a nyersanyaghiány és a nem megfelelő „helyettesítő” termékek használata miatt meredeken romlott. A cipőkből különösen nagy volt a hiány. Nem kevésbé súlyos volt a szappanhiány… Sok német munkásnak most már a tetvekkel kellett megküzdenie. Végül a haditermelő központokba áramló munkások áradata lakáshiányt és a bérleti díjak gyors emelkedését idézte elő.” Feldman, id. mű, 459. o.

[25] Rosenberg, id. mű 207. o.

[26] Badia, Les Spartakistes, 25. o. Ryder rámutat, hogy Bécsben különösen rossz volt az élelmezési helyzet. (Id. mű, 115. o.) „Bécsben, Budapesten és más ipari központokban munkások százezrei tették le a szerszámokat”. Rosenberg, id. mű, 210. o.

[27] Badia, Le Spartakisme, 137. o.

[28] „A »Revolutionäre Obleute« a berlini fémipari munkások egy kis köréből alakult ki. Minden tagjuk magasan képzett szakmunkás volt és régóta aktív szakszervezeti tag…

A Revolutionäre Obleute legfőbb célja az volt, hogy a szakszervezeteket pusztán ipari szervezetekből politikai és forradalmi szervezetekké alakítsa át.” Anderson, id. mű, 37. o.

[29] Ryder, id. mű, 117. o.; Badia: Les Spartakistes, 29. o.; Badia Le Spartakisme, 138. o.; Rosenberg, id. mű, 211-212. o. A tanács egy tizenegy tagú „akcióbizottságot” választott, amelyben egyetlen munkás volt csupán. (Badia, Le Spartakisme, 139. o.) Ez volt az első példája annak a folyamatnak, amelyet november–decemberben megismételnek – vagyis a tanácsok megalakulása, a fontos tisztségekbe pedig nem gyári küldötteket, hanem politikai vezetőket választanak.

[30] Ryder, id. mű, 117. o. Feldman rámutat, hogy „a berlini sztrájkolók voltak a legjobban fizetett munkások Németországban, és figyelemre méltó, hogy a béke és a reformok iránti követeléseik nem tartalmaztak az ipar társadalmasítására vagy akár a háborús nyereség korlátozására vonatkozó követeléseket”. (Id. mű, 453-454. o.) Rosenberg egyetért azzal, hogy „a berlini munkások ésszerű békét, kenyeret és egy polgári demokratikus német kormányt akartak, ami a katonai és junker uralom megdöntését jelentette volna Németországban”. (Id. mű, 212. o.)

[31] Badia, Le Spartakisme, 141. o. Rosenberg, ugyanott, 215. o.

[32] Rosenberg, ugyanott, 213. o. Hozzáteszi, hogy „egyáltalán nem hasonlított a szovjetre”.

[33] A német munkások békevágya, ellentétben orosz társaikkal, nem a mindenároni béke utáni vágyakozás volt. Ha a német munkások valóban forradalmiak lettek volna, a sztrájk nem lett volna ekkora fiaskó”. Feldman, id. mű, 456. o.

[34] Rosenberg, id. mű, 217. o. Az ebből a tapasztalatból kialakult szolidaritás a Revolutionäre Obleute-val szorosan összefüggő üzemi megbízotti bizottságok szervezeti formájában jutott kifejezésre. Ahogy a vezetők (pl. Richard Müller) bevonultak, újak jelentek meg a sorokból. Vö. Ryder, id. mű, 119. o.

[35] Badia, Le Spartakisme, 146. o.

[36] Ryder, id. mű, 122. o.

[37] Rosenberg ezt „a polgári parlamentáris demokráciára való áttérésnek nevezte, az alkotmány azonnali módosítása nélkül”. (Id. mű, 247. o.) Nehezen tartom ezt többnek, mint egyszerű arculatváltásnak a csúcson, mivel a hatalom elosztása nem változott.

[38] Rosenberg, uo., 265-266. o.

[39] Rudin, Armistice 1918., 252. o.

[40] Rosenberg, id. mű, 266. o.

[41] Az USPD képviselője nem érte el időben Kielt.

[42] „Ügyes időhúzásával Noske teljesen elébe ment és túljárt a Függetlenek [azaz az USPD] eszén, akik olyan nagy gondot fordítottak a mozgalom előkészítésére… Mivel erőtlennek találta magát, nagy ravaszsággal úgy tett, mintha rokonszenvezne az ő [azaz a matrózok] eszméikkel, és így sikerült egy veszélyes mozgalmat korlátok között tartania.” Delmer, „Inner History of the German Revolution”, The Nineteenth Century, Vol. 87., March, 1920., 559. o.

[43] Rosenberg azt állítja, hogy „a német forradalom lendületét teljes egészében a katonák adták. Ha a hadsereg nem áll az oldalukra, a munkások egyedül soha nem lettek volna képesek forradalmat végrehajtani.” A History of the German Republic, 4. o.

[44] „A háború négy éve alatt a hajdani állam fokozatosan vált romhalmazzá. A folyamat végtelenül lassú volt és nagyrészt láthatatlan. Amikor a katasztrófa bekövetkezett, az uralom a proletariátusra szállt, mint egy érett gyümölcs hulott az ölébe.” Stroebel, The German Revolution and After, 58. oldal.

[45] Ryder, id. mű, 148. o. Anderson ezt írja: „A német Arbeiter und Soldenraten (Munkás- és Katonatanácsok) a német forradalom spontán alkotása volt, mint ahogyan a szovjetek is az orosz forradalom spontán művei voltak. Nem külföldi vagy szektás propaganda hatására jöttek létre, hanem a lázadó tömegek természetes ad hoc szerveződéseiként.” Id. mű, 43. o.

[46] Ugyanott, 43. o. Hozzáteszi: „A forradalom mindenekelőtt »action directe« volt. A tömegek spontán módon alakítottak munkás- és katonatanácsokat, mint forradalmi akaratuk eszközeit. A korai szakaszokban ezek a tanácsok minden hatalmat a kezükben tartottak”. (44 o.)

[47] „Then and Now: A KAPD Veteran Talks to a Young German Revolutionary.” Solidarity, 6. évf. 6. sz. 2. szám, é.n.., 12-13. o.

[48] Paul Mattick, aki szintén volt KAPD-tag, akkoriban egy nagy berlini gyárban dolgozott. Amikor elmesélte nekem tapasztalatait, mérsékelte az afféle tevékenység mértékét, amelyet Reichenbach leírt. Azonban ahol ilyen tanácsok alakultak (pl. a Ruhr-vidéki bányászok körében), ott a fejlődésük valóban a Reichenbach által leírt folyamatot követte.

[49] „1918. november 10-én a munkás- és katonatanácsok gyakorolták a tényleges hatalmat egész Németországban, mind a városban, mind vidéken, a hadsereg forradalmi csoportjai és a munkások támogatásával, akik sok helyen fegyverrel is ellátták magukat.” Rosenberg: A History of the German Republic, 21. o,

[50] Anderson, id. mű, 44. o.

[51] Sajnos, mivel nem értek németül, ez erősen korlátozta azon területek számát, amelyeket alaposan meg tudok vizsgálni. Különösen a Ruhr-vidéki bányászok és a brémai bányászok körében történt talán a legkomolyabb kísérlet az önigazgatásra, de sem angolul, sem franciául nem áll rendelkezésre semmiféle leírás, ami ezeket a területeket tárgyalná.

[52] Comfort: Revolutionary Hamburg, 39. oldal.

[53] Ugyanott, 41. o.

[54] Ugyanott, 42. o.

[55] Az SPD a parlamenti demokráciát részesítette előnyben a tanácsrendszerrel szemben; az USPD mindkettőt akarta, de akkoriban arra törekedett, hogy minden parlamenti választást elhalasszanak, hogy időt adjanak a tanácsoknak a fejlődésre.

[56] Comfort, id. mű, 46. o.

[57] Uo., 47. o.

[58] Comfort szerint ennek oka az volt, hogy „nem volt elég képzett munkaerő az adminisztratív gépezet átvételéhez”. (Uo., 49. o.).

[59] Ugyanott, 62-68. o.

[60] Ugyanott, 72. o.

[61] Ugyanott, 58. o.

[62] Ugyanott, 73. o.

[63] Ugyanott, 99. o.

[64] Ugyanott, 103. o.

[65] Ugyanott, 74. o.

[66] Ugyanott, 78. o.

[67] Ugyanott.,104. o.

[68] Ugyanott, 6. fejezet: „The Decline of the Hamburg Labor Movement”, 109-130. o. A KPD szerepéről ld.: Lowenthal, „The Bolshevisation of the Spartacus League” St. Anthony’s Papers IX: International Communism; and Spartakism to National Bolshevism, the KPD, 1918-1924, Solidarity, London, May 1970.

[69] Mattick, e tézis P-209. pontja.

[70] Fischer: Stalin and German Communism, 103. o.

[71] Gruber: International Communism in the Era of Lenin, 170. o.

[72] Mitchell, Revolution in Bavaria, 1918-1919. 145-146. o.

[73] Ugyanott, 152. o.

[74] Ugyanott, 147-148. o.

[75] Ugyanott, 160. o.

[76] A két szerv közötti kapcsolat elemzését lásd Friedlander: „Conflict of Revolutionary Authority; Provisional Government vs. Berlin Soviet, November-December, 1918.” International Review of Social History, VII, 1962, 163–176. o.

[77] „Az események változó felszíne alatt a birodalom régi intézményei fennmaradtak: a bürokrácia, a hadvezetés, a nagyiparosok, még a junkerek is. A Munkás- és Katonatanácsok a régi rendszer fölé helyeződtek, de nem semmisítették meg azt, és a két rendszer közötti zavaros együttélés időszaka után a tanácsoknak el kellett tűnniük, miután céljukból alig teljesítettek valamit.” Ryder, id. mű, 159. o. „November 12-én a Tanács kiáltványt adott ki, amelyben kimondta, hogy minden községi föld-, nemzeti, katonai és közigazgatási hatóságnak folytatnia kell szokásos tevékenységét”. Lutz, A német forradalom, 1918-1919. 90. o.

[78] Badia, Les Spartakistes, 77. o.

[79] Anderson, id. mű, D. 68. „E célok előmozdítása érdekében a berlini szakszervezetek 1918. november 15-én megállapodást kötöttek a munkaadókkal, amely a következőket írta elő: 1) a szakszervezetek elismerését a munkások képviselőiként; 2) a szakszervezetek szervezésének szabadságát; 3) a főnökök felhagynak a sztrájktörőkből álló vállalati szakszervezetek létrehozásával; 4) az 50 főnél több alkalmazottat foglalkoztató üzemekben bizottságok választását, amelyek a vezetőséggel együttműködve igyekeznek elkerülni a vitákat; és 5) a nyolcórás munkanapot.” (Badia, Les Spartakistes, 133. o.)

[80] „De gyorsan kiderült, hogy a parlamenti és szakszervezeti hagyományok túlságosan is gyökeret vertek a tömegekben ahhoz, hogy gyorsan ki lehessen őket irtani. A burzsoázia, a szociáldemokraták és a szakszervezetek ezeket a hagyományokat hívták segítségül, hogy letörjék az új elképzeléseket.” („Raden”, The Origins of the Movement for Workers Councils in Germany, 1918-1935, 4 o.). Rosenberg írja: „A közügyek burzsoá ellenőrzése évszázados hagyományokon nyugodott. Aligha tűnt elképzelhetőnek, hogy ezt egy forradalmi vihar legyőzze”. (A History of the German Republic, 22. o.) Reichenbach emlékeztet arra, hogy „Németországban hagyománya volt a parlamentáris intézményeknek, a választott képviselők általi kormányzásnak. Ilyen körülmények között a forradalom sokkal nehezebb, mert a demokratikusan választott képviselőkkel szemben alkalmazott kényszerítésként jelenik meg. A parlamentben a burzsoá többség hosszú évei után a szociáldemokraták győzelme a baloldal döntő győzelmének tűnt”. Id. mű, 12. o.

[81] Nem szabad megfeledkeznünk azokról az oroszországi káoszról és nyomorról szóló hírekről sem, amelyek 1918 folyamán a német sajtóban megjelentek.

[82] „Raden”, id. mű, 8. o. „A baj az volt, hogy ezekben a tanácsokban a szociáldemokraták voltak többségben. Inkább közgazdasági, mint politikai, és inkább reformista, mint forradalmi követeléseket terjesztettek elő. A szociáldemokraták azonban nem erőltették ezeket a nézeteket. Többségük a munkások széles tömegének akaratát tükrözte a tanácsokon belül, méghozzá forradalmi helyzetben is.” Reichenbach, id. mű 12. o.

[83] Stroebel, id. mű. Nagyon helyesen hangsúlyozza, hogy a hatalom a proletariátus kezébe került; ez nem egy kemény küzdelem eredménye volt.

[84] Burdick és Lutz szerk.: The Political Institutions of the German Revolution, 1918–1919. 216. o. Valóban sokan osztották a Lutz által leírt elképzeléseket: „A tanácsok mozgalmának célja a szocialista forradalom kiteljesítése és a kommunista társadalom megteremtése volt. Maga a rendszer kétoldalú volt: politikai és gazdasági. Politikailag egyesítette a törvényhozó és a közigazgatási hatalmat a tanácsokban, elvetette az időszakos választásokat, a választójogot a proletariátusra korlátozta, és az állam politikai hatalmát gyakorlatilag a nagyipari munkások kezébe helyezte. A kollektívákból kiindulva az ipari munkások foglalkozás szerint 1000 fős munkástanácsokat alakítottak, amelyek vezetőket választottak. Az összes kommunális tanács küldöttei ezután megalakították az adott kollektíva tanácsát, amely átvette az összes kormányzati funkciót. A városi tisztviselőket, a bírákat és a rendőrséget a tanács és annak bizottságai váltották fel. A kollektívákat körzetekké, a körzeteket pedig tartományokká szervezték. A tartományok ezután az összes tanács országos kongresszusának voltak alárendelve. Ez a kongresszus választotta meg a végrehajtó tanácsot, amelyet évente kétszer kellett megválasztani, és amely visszahívható volt. Ez gyakorolta az állam legfőbb hatalmát. A tanácsrendszer gazdasági oldalról a szocializmus megvalósítását tűzte ki célul a proletariátus segítségével, és olyan gazdasági szervezetet kívánt létrehozni, amelyben a proletariátus teljes mértékben irányítja a nemzeti gazdasági életet. A politikai tanácsok mellett az üzemi tanácsokat is iparágak szerint kellett megszervezni. Ezeket – a politikai tanácsokhoz hasonlóan –körzetekbe és tartományokba kellett szervezni. Lutz, id. mű, 78–79. o.

[85] „A német forradalom jelentősebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. A munkások spontán lelkesedése inkább a háború befejezésére irányult, mint a fennálló társadalmi viszonyok megváltoztatására. Követeléseik, amelyeket a munkás- és katonatanácsokon keresztül gyakoroltak, nem lépték túl a polgári társadalom lehetőségeit.” Paul Mattick: „Otto Rühle and the German Labor Movement”, é.n., 7. o.

[86] „E »meghiúsult forradalom« ellenére sem mondhatjuk, hogy a konzervatív elemek győzelme egyszerű vagy könnyű lett volna. Az új szellemű irányultság erőteljesnek bizonyult a munkások százezrei között, akik fáradhatatlanul harcoltak azért, hogy a tanácsok megtarthassák új osztályegységi jellegüket. Öt évnyi szüntelen konfliktusra volt szükség ahhoz, hogy a tanácsmozgalmat végleg legyőzze a burzsoázia, a hajdani munkásmozgalom és a fehérgárdisták egyesült frontja.”

[87] Rosenberg: A History of the German Republic, 43. o.

[88] Ryder, id. mű, 210. o.

[89] E sikertelen felkelés után Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet a kormánycsapatok levadászták és meggyilkolták.

[90] Ryder, id. mű, 214. o. Ez jól mutatja a tömegtudat ellentmondásos jellegét ebben az időben. Egy napon 700 ezren vonulnak fel Berlinben az SPD ellen. Tíz nappal később Németország-szerte a választásra jogosultak több mint 85%-a szavaz.

[91] Grzesinski, aki akkoriban szakszervezeti bürokrata volt, ezt írta: „A pénzügyi hatóságok megtagadták a szükséges pénzeszközök biztosítását, és nem sokkal az első parlamenti kormány megválasztása után az összes munkás- és katonatanácsot feloszlatták”. Inside Germany, 80. o.

[92] Rosenberg, A: History of the German Republic, 86. o. „Az 1919 első felében Noske megbízásából vívott polgárháború politikai eredménye a tanácsok politikai hatalmának teljes megsemmisülése volt.” 89. o.

[93] Az SPD 1919 folyamán elveszítette tagságának felét.

[94] Ryder, id. mű, 216-217. o .

[95] Rosenberg, A History of the German Republic, 127. o .

[96] E törvény tartalmának remek elemzését lásd Boris Stern, Works Council Movement in Germany, U. S. Department of Labor, 1925, és Guillebaud, The Works Council, Cambridge, 1928.

[97] Spartakism to National Bolshevism, 16. o .

[98] „A munkásosztály 1919 januárja óta a legnagyobb lehetőség előtt állt, az uralkodó osztály megosztottsága és a tömegmozgalom akcióba lendülése miatt.” Ugyanott, 16. o.

[99] „Az infláció felemésztett minden kis megtakarítást, és a hivatalosan elismert létminimum vörös vonala alá szorította az összes bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok és a nyugdíjasok reáljövedelmét. Bér- és fizetésemeléseket csak iszonyatos küzdelmek után adtak. De még azok az emelések is, amelyeket megadtak, messze elmaradtak az árak gyors emelkedésétől.” Anderson, id. mű, 88. o.

[100] 1922-ben 4 338 sztrájk volt, amelyekben 1 600 000 munkás vett részt. Ugyanott, 88. o.

[101] E szervezetek ideológiáját és történetét a „Raden”, id. mű, valamint az Informations Correspondence Ouvrier füzet mutatja be és elemzi. Mindkettő a holland tanácskommunista csoport eredeti röpiratának szerkesztett fordítása, amelyet H. Canne Meijor írt. E csoportokról bővebben lásd még: Goetz, Les Syndicats Ouvriers Allemands apres la Guerre.

[102] Frankel, The Ruhr and the German Workers, American Labor Monthly, I. évfolyam, 1923. június, 61-71. oldal. Rosenberg, A History of the German Republic, 208-210. o., valamint Anderson, id. mű, 91. o. és az azt követő oldalak.

[103] „A tömeges munkanélküliség és az infláció a munkásosztály radikalizálódásához vezetett.” Spartakism to National Bolshevism, 25. o.

0 comments on “PETER RACHLEFF: A MUNKÁSOSZTÁLY TEVÉKENYSÉGE ÉS A TANÁCSOK – NÉMETORSZÁG 1918-1923Add yours →

Vélemény, hozzászólás?