2023. 02. 16.
Karl Korsch – A marxizmus alapelveinek újrafogalmazása
A marxizmus a szociológia ellen
Milyen összefüggés van a marxizmus és a modern szociológiai tanok között? Ha a Comte által megalapított és elkeresztelt szociológiát mint a tudományok rendszerének egy speciális területét vizsgáljuk, nem találunk összekötőkapcsot közte és a marxizmus között. Marx és Engels nem fordítottak figyelmet a tudomány e látszólag új ágának sem nevére, sem tartalmára. Amikor Marx szükségét érezte annak, hogy Comte Cours de philosophie positive című művének kapcsán álláspontját tömören kifejezze, „mert az angolok és franciák nagy hűhót csaptak Comte körül a mű megjelenése után harminc évvel”, Marx úgy beszélt a „pozitivizmusról” és a „comte-izmusról”, mint olyan dologról, amellyel „politikusként egyértelműen szembehelyezkedik”, s amelyről a „tudomány embereként nagyon lesújtó véleménye van”. Marx hozzáállása a kérdéshez teoretikusan és történetileg is megalapozott. A szocializmus Marx által kidolgozott elmélete semmit sem kapott attól a XIX–XX. századi „szociológiától”, amelyet Comte alapozott meg, Mill és Spencer pedig elterjesztett. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy a „szociológia” a modern szocializmus elleni reakció. Csak ebből kiindulva válik nyilvánvalóvá, hogy az utóbbi száz év tudományra hatást gyakorló sokféle elméleti és gyakorlati irányzata lényegileg egységes. Ahogyan Comte szembekerült mesterével, Saint-Simonnal, ugyanúgy a késői polgári „szociológusok” is szembekerültek a szocialistákkal, amikor más választ adtak a munkásmozgalom fejlődése által felvett kérdésekre mint a „szocializmus” elmélete és gyakorlata. Azokkal a problémákkal, amelyeket a modern történelmi fejlődés a jelenkori társadalmak elé megol- dandó feladatként állított, a marxizmus ugyanolyan közvetlen és eredeti kapcsolatban áll, mint a Comte, Spencer és követőik által létrehozott „szociológia”. Ennek ellenére a két társadalomelmélet között semmiféle teoretikus kapcsolat nincsen. A polgári szociológusok úgy hivatkoznak a proletariátus forradalmi tudományára, mint amely „politika és elmélet tudománytalan keveréke”. A szocialisták másfelől elvetik a polgári szociológiát mint puszta „ideológiát”.
Marx álláspontja teljesen ellentétes az „ember társadalmi természetével” kapcsolatos nézetek megítélésénél (mely nézetek korábbi századokban az elavult feudális társadalommal szemben radikálisan fellépő feltörekvő polgári osztály fegyverei, s a „polgári társadalom” követelésének ideológiai megjelenési formái voltak), valamint a társadalom új, „polgári” formájának anyagi alapjait feltáró új tudomány, a politikai gazdaságtan megítélésénél.
Az 1859-ben Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához című írásában kifejtett történelmi materialista koncepciót Marx már a hegeli Jogfilozófiához tizenhat évvel korábban írott kritikájában elkezdte kidolgozni. Ennél a kérdésnél kissé hosszabban el kell időznünk, mert manapság sokan vádolják Marxot a hegeli idealizmussal. Korábban, még a Rheinische Zeitung szerkesztőjeként (1842–43) részt vett egy vitában az „úgynevezett anyagi érdekekről”. Már ekkor elkezdett ismerkedni „gazdasági kérdésekkel” és kapcsolatba került a „francia szocialisták” nézeteivel. Hegellel kapcsolatos kritikája elvezette ahhoz a felismeréshez, hogy „az állam valóságos viszonyait és formáit nem lehet megérteni sem magából az államból, sem pedig az emberi értelem fejlődéséből, hanem éppen ellenkezőleg: azok az emberi élet anyagi előfeltételeiben gyökereznek, mely életfeltételeket Hegel a XVIII. század francia és angol fejlődésnek eredményeit összegezve a „polgári társadalom” elnevezés alá sorolt be, s így „a polgári társadalom alapvető viszonyait a politikai gazdaságtan segítségével leehet megérteni.”
Ez az a döntő fontosságú tétel, amelyet az ifjú Marx a „polgári társadalom”-ról vall akkor, amikor a hegeli idealizmust éppen felváltja nézeteiben a később kifejtésre kerülő materialista alapgondolat. Míg az idealista hegeli államelmélet materialista kritikája később formálisan a Hegel által a Jogfilozófiában kifejtett és a polgári társadalomra vonatkozó tételein alapult (bármilyen meglepő is ez néhány idealista filozófus számára), Marx már ekkor határozottan elveti Hegelt és egész idealista filozófiáját. Ehelyett azoknak a polgári társadalommal foglalkozó társadalomtudósoknak munkáihoz kapcsolódik, akik az angol és a francia polgári forradalom időszakában tűntek fel akkor, amikor a „szociológia” elnevezést még nem találták ki, de már felfedezték a társadalmat, mint a tudomány birodalmának önálló és különös területét.
Valójában Hegelnek azok a „polgári társadalomra” vonatkozó nézetei, melyeket könyve további részében fejt ki, nem az akkoriban rendkívül elmaradott németországi állapotokból származnak. A „polgári társadalom” elnevezést készen vette át az angol és francia társadalomtudósoktól, filozófusoktól, politikusoktól és közgazdászoktól. Ahogy Marx mondja, Hegel mögött ott áll „a XVIII. századi angol és francia fejlődés” a társadalomra és a társadalmi mozgalmakra vonatkozó felfedezéseivel, mely felfedezések a XVIII. század közepe után Angliában lezajló ipari forradalomban és az 1789–1815-ös Nagy Francia Forradalomban kulminálódó valóságos történeti fejlődést tükrözik vissza.
Marx a szocialista és proletártudomány megalapításához szükséges kiindulópontot olyan a társadalomra vonatkozó tanításokból vette át, melyeket ugyan Hegel révén ismert meg, de azok még a polgárság forradalmi korszakából származnak. Első helyen a „klasszikus politikai gazdaságtan” eredményeit vette át (Pettyvel és Boisguillebert-rel kezdve Quesnay-vel, Smith-szel és Ricardóval bezárólag) és tudatosan továbbfejlesztette azokat, mint amelyekben a nagy polgári gondolkodók többé- kevésbé öntudatlanul feltárták a polgári társadalom alapvető struktúráját, vagy ahogyan Marx mondja, „csontvázát”. A politikai gazdaságtan fontosságát – melyre Marxnak az az elnevezése is utal, hogy a politikai gazdaságtan tárja fel „a polgári társadalom anatómiáját” – már előtte is felismerték a közvetlen elődeinek számító német filozófusok: Kant, Fichte és Hegel. Hegel filozófiai rendszerében a „polgári társadalom” az új tudományként jelentkező politikai gazdaságtan által vizsgált „szükségletek rendszerén” alapul, sőt a filozófus egy korábbi munkájában a szükségletek rendszerét a „kormányzat első formájának” nevezte, szemben az olyan magasabban fejlett formákkal, mint az állam és a jog.
Az a fokozott hangsúly, amivel Marx későbbi írásaiban ismételten rámutat arra, hogy az osztályszemléletét elvesztett polgári közgazdaságtan (az úgynevezett „vulgáris közgazdaságtan”) alapvető fontossága pontokon nem lépett túl Ricardón, s ahogy megvetően elutasítja a Comte-féle pozitivista társadalomtudomány által megalkotott szintézist, mint amelynél Hegel tudományos teljesítménye mérhetetlenül magasabb szintű, csak ismételten rámutat a korábbi gazdasági és társadalmi tanításoknak a marxi elméletre gyakorolt hatására. E hatás jelentősége még akkor is tagadhatatlan, ha Marx analízise a társadalom új fejlődési tendenciáiról, az új szükségletekről és a proletariátus mint újonnan kialakult önálló társadalmi osztály céljairól messze meghaladja a régebbi elméletek eredményeit. A munkásosztályt vezető marxista elmélet tehát nemcsak – mint Engels mondja –„a klasszikus német filozófia örököse”, hanem a klasszikus politikai gazdaságtané és a társadalomkutatásoké is. A marxizmus a klasszikus elméleteknek a történelmi változásokhoz igazított elmélete.
Marx nem fordít különösebb figyelmet a polgári társadalom korábbi fejlődési periódusára, arra az időszakra, amikor még a feudális társadalommal állt szemben. De a polgári társadalomnak nemcsak a statikus törvényszerűségei érdeklik. A polgári társadalmat történeti képződményként kezeli, melynek lényeges sajátossága a történetiség, s így a társadalomnak csak múló szerveződési formája.
A polgári társadalom fejlődésének és átalakulásának egészét vizsgálja, a benne rejlő azon tendenciákat, amelyek a fejlődés távolabbi pontjain a fennálló forradalmi meghaladására vezetnek. Ezeket a tendenciákat Marx két tényezőben fedezi fel: az objektív tényező a polgári társadalom gazdasági struktúrája, a szubjektív pedig az ezen a gazdasági alapon létrejövő új társadalmi osztály (mely tehát nem politikai, jogi vagy etikai okokból alakult ki). Így tehát a polgári társadalom, mely a feudális társadalom elleni harca során vált egységessé, most két „pártra” szakad. A „polgári társadalom” valójában „tőkés társadalom”, azaz társadalmi alapja a két szemben álló osztály léte, amelyben a tőkés osztály ellenőrzést gyakorol a másik osztály felett gazdasági, politikai és kulturális téren egyaránt. Így a „munkások és a szegények osztálya” bekerül a társadalomtudományi vizsgálódások körébe. A marxista elmélet felismeri, hogy a jelenlegi társadalom elnyomott és kizsákmányolt munkásai osztályharcot folytatnak a társadalom fennálló struktúrájának meghaladásáért, a társadalom egy magasabban fejlett formájának megteremtéséért. Ahogyan a materialista tudomány a polgári társadalom fejődésének kezdeti szakaszában a polgárság gyakorlati eszköze volt, ugyanúgy a marxista elmélet a proletár társadalom megteremtéséért harcot folytató munkásosztály gyakorlati eszköze e küzdelemben.
A tudományok külön területeként mesterségesen leválasztott szociológia, mely Comte-tól ered, s melynek előfutárai tényleg jelentős értékeket hoztak létre ezen a területen, nem jelent mást, mint a jelenlegi történelmi periódus által felvetett elméleti és gyakorlati problémák előli menekülést. A marxi szocialista és proletárelmélet, mely a társadalomelmélet klasszikus alapjaiból kiindulva forradalmi elméletté fejlődött, összhangban van a történelmi helyzet változásaival: korunk zseniális társadalomtudománya.
A történetiség elve
Marx minden társadalmi jelenséget az adott történelmi korszak által meghatározottként fogott fel. A polgári társadalomelmélet minden olyan kategóriáját kritika alá vonta, amelyből elhintették a specifikus történeti jelleget. Már első gazdasági munkájában szemére veti Ricardónak, hogy a speciálisan a polgári társadalomhoz kapcsolódó „földjáradék fogalmát mégis minden korban és minden országban” érvényesként kezeli. „Ez közös tévedése mindazoknak a közgazdászoknak, akik a polgári termelés viszonyait örök kategóriáknak tüntetik fel.”1
A történetiség elvének érvényesülési területét egyértelműen körülhatárolja a következő példa. A földtulajdon nagyon különböző jellegű és eltérő szerepet játszik a társadalom különböző fejlődési periódusaiban. Már a primitív közösségi földtulajdon is különböző módokon bomlott fel, a magántulajdonra a társadalmi alap későbbi fejlődésének eltérő formái szintén közvetlenül hatottak. A feudális földtulajdonnak a tőkést termelési mód győzelme után kialakuló viszonyokhoz való idomulásának országonként eltérő módja, a járadék kapitalista értéktöbblet részévé válásának és a mezőgazdaság iparrá alakulásának különböző módjai tükröződnek az adott ország kialakult társadalmi viszonyaiban, de ugyanígy tükröződnek a fejlődést befolyásoló történetileg speciális körülmények a kapitalizmus viszonyai között kialakuló munkásmozgalom országonként eltérő formáiban, s ugyanígy azokban a különös formákban, melyekben az egyes országokban lezajlik a szocialista termelési mód uralkodóvá válása. Ennek ismerete volt az oka annak, hogy élete végén különös gonddal kezdte tanulmányozni a földtulajdon és a földjáradék megjelenését egyfelől az USA-ban, másfelől Oroszországban. Lenin a XIX. század végén írott A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című művében szintén részletesen elemezte a fejlődés előrehaladásának különös történeti formáit. Mind Marxnál, mind pedig Leninnél e különböző történeti formákra vonatkozó vizsgálatok azt a célt szolgálták, hogy feltárják a kifejlett polgári társadalomban meglévő tőkés földjáradék sajátos jellegét.
A modern kapitalista termelési mód alapvető törvényszerűségeit elemző mű, A tőke első kötetében Marx egyáltalán nem foglalkozott a földjáradék kategóriájával. Marx itt a termőföldnek a kapitalista termelés fejlődésében játszott általános szerepét vizsgálja: csak azt elemzi, hogy milyen módon hatott a kapitalista termelés mód uralkodóvá válása az agrárproletáriátusra egyrészt a fejlett tőkés országokban, másrészt az olyan elmaradott országokban, mint Írország, végül a gyarmati területeken.
Marx a „földjáradék” kérdését a megfelelő helyen, A tőke harmadik kötetében elemzi, ahol a kapitalista elosztás különös formáit mint a tőkés termelés különös formáiból eredő jelenséget tárgyalja. Itt sem volt azonban mód korábbi különös történeti formáinak részletes vizsgálatára. Csak néhány megjegyzést vetett oda a tőkés és a korábbi földtulajdon közötti különbség jelzésére, s csak egy utólag hozzákapcsolt fejezetet – voltaképpen azonban annak csak egy részét – szentelte a kapitalista földjáradék történeti kialakulásának. Valójában, ahogyan Marx e rész bevezetőjében mondja: „a földtulajdonnak különböző történelmi formáiban való elemzése kívül esik e mű keretein.”2
A „földjáradék” elmélete, ahogy ez a marxista elméletből egyértelműen következik, nem alkalmazható bármelyik történelmi korszak földtulajdonával kapcsolatban. A földtulajdonnak A tőkében vizsgált formája „egy specifikus történeti forma, amely formává a feudális földtulajdon és a kisparaszti mezőgazdaság a tőke és a tőkés termelési mód hatására alakul ki.” Ebben az értelemben, de csakis ebben az értelemben a tőkés földjáradékra, vagy az ipari tőke által megtermelt értéktöbblet földtulajdonosokhoz kerülő részére vonatkozó elemzés elengedhetetlen része a kapitalista termelés fejlődésére vonatkozó olyan teljes analízisnek, amilyen A tőke.
A történeti meghatározottság elvének helyességét bizonyítják a tőke történetileg kialakult különböző formái. Ahogyan jelenleg a tőke uralkodó formája az ipari tőke, ugyanúgy a polgári társadalom első fejlődési szakaszában a kereskedelmi tőke és ikertestvére, a kölcsöntőke, valamint ezek további formái (ezeket Marx írta le a legpontosabban „kereskedelmi árutőkeként”, „kereskedelmi pénztőkeként” és „kölcsöntőkeként”) uralmuk alatt tartották a termelés egészét azért, mert súlyuk révén uralmi pozícióba jutottak. A jelenkori legfejlettebb tőkés gazdaságokban a kereskedő és a bankár, bár nem kapcsolódik olyan közvetlenül a termeléshez, mint az ipari tőkés, meghatározott szerepet játszik a tőke körforgásában. Ők is részt vesznek az „értéktöbblet” elosztásában, az éves profittömeg jelentős hányada az ő részüket képezi „kereskedelmi profitként” és „kamatként” – a profit egy részéről pedig már láttuk, hogy földjáradék formájában a termelésben alig résztvevő földtulajdonosokhoz kerül. A banktőke új formájában ismét fontos szerephez jutott – habár nem tett szert feltétlen uralomra, ahogy egyes marxisták hiszik – a modern, úgynevezett „finánctőke” szerves részeként, azaz egy rendkívüli mértékben koncentrálódott tőkeként, ami a magán- és állami banktőke, valamint a magán- és állami ipari tőke fúziójából született.
A modern tőkés termelés marxista analízise abból az előfeltevésből indul ki, hogy a korábban önálló kereskedelmi és pénztőke a tőke új uralkodó formáinak puszta tartozékává vált. Igaz, hogy mind a mai napig magán viseli a tőkés termelés kialakulás(a) történeti körülményeinek jegyeit, azt, hogy a kereskedelem erőszakosan hatolt be a termelés feudális rendszerébe. Minden termék, amit a tőkés termelés viszonyai között állítanak elő, lényegileg eladásra szánt termék. A tőkés termelés minden egyes terméke áruként kerül eladásra, akár másik tőkésnek értékesítik, akinek erre szüksége van a termelés további biztosításához, akár közvetlenül a fogyasztónak adják el.
Végül minden forma, amelyben a tőke először megjelenik és pénz formájában gazdag egyének, kereskedők, bankárok, stb. tevékenysége révén a termelés ellenőrzését biztosító helyzetbe jut, állandóan újratermeli saját magát a kifejlett kapitalista termelés viszonyai között. A tőke minden terméke minden nap „kilépve a piacra” – az áru, a munkaerő vagy a pénz piacára – és így a pénz is, szükségszerűen tőkévé alakul.
Mindamellett a „tőkés termelésnek” és a „tőke termelésének” „titka” – és mellesleg a tőkés kizsákmányolás és a bérrabszolgaság megszüntetésének titka – nem tárható fel a tőkés termelés körforgásában résztvevő járulékos tőkeformák, vagy a forgalom szférájában szerepet játszó tőkésekhez kerülő, náluk felhalmozódó jövedelem elemzése révén. „Érthető tehát – monda Marx –, hogy miért mellőzzük teljesen a tőke alapvető formáiról – azokról a formákról, melyek meghatározzák a modern társadalom gazdasági szervezetét – szóló elemzésünkben az olyan özönvíz előtti formák vizsgálatát, mint a >>kereskedelmi<< és az >>uzsoratőke<<“. (Itt A tőke első kötetében a tőkés termelés Marx-korabeli fejlődéséről adott elemzésről van szó.)
Ugyanakkor A tőke II. és III. kötetében Marx kitér ezen „özönvíz előtti formáknak” a tőkés forgalomban és elosztásban játszott szerepére, de nem történeti szerepüket vizsgálja, hanem csak azokat a különös formákat, amelyeket ezek a modern ipari kapitalizmus hatására felöltöttek. Mint a földjáradék esetében is, a Marx egész munkáján végighúzódó történelmi elemzés, továbbá az „Adalékok a kereskedelmi tőke történetéhez” és a „Kapitalizmus előtti viszonyok” címmel a megfelelő részekhez utólag csatolt fejezetek annak megvilágítását szolgálják, hogy az áru- és pénzcsere évszázadokon és évezredeken át tartó nagy történeti fejlődésének eredményeként e formák egyre jobban elvesztették eredetileg uralkodó szerepüket, és eljutottak a mai állapotukba, mely kiszakított és egyoldalúan kifejlett formájukban teljesen alá vannak vetve az ipari tőkének, s a tőke, különböző funkcióit betöltendő, hol bevonja, hol pedig kirekeszti őket a tőkés körforgás területéről.
A modern kapitalista termelési módról és a gazdaságon alapuló társadalmi formákról szóló marxi elemzésnek csak egyik aspektusa a földjáradékkal, a kereskedelmi és a pénztőkével mint sajátos tárgyakkal foglalkozó analízis. Egy kiadatlan és átfogóbb terv szerint Marx sokkal pontosabban végig szerette volna elemezni a tőkés termelés, forgalom és elosztás gazdasági kérdését, mint ahogy azt A tőke három kötete tette, mégpedig olyan, általa magasabb rendűnek nevezett gazdasági kérdések elemzése útján, mint a város és a falu közötti ellentét, és a termelés nemzetközi kapcsolatai.
Csak e késői vizsgálatok során juthatott volna el Marx a jelenkori társadalomban a földtulajdon és a tőke, a kereskedelmi illetve a pénztőke és az ipari tőke között feszülő antagonizmus elemzéséhez; ugyanígy csak itt elemezhette volna a régebbi periódusokban a mezőgazdasági is a városi ipar, az elsősorban ipari és az elsősorban mezőgazdasági országok között nemzetközi szinten, egy korábbi időpontban pedig a kereskedő és ipari városok, illetve nemzetközi szinten a kereskedő és ipari államok között felmerülő antagonisztikus ellentéteket.
A történetiség elve, mint ahogy az előző példákon bizonyítottuk (a földtulajdon és a tőke különböző formái), egyértelműen Marx gazdasági és társadalomtörténeti vizsgálataihoz tartozik. Az egyes kategóriákat abban a specifikus formában és összefüggésben kezeli, amelyben azok a modern polgári társadalom viszonyai között megjelentek.
A Marx és előfutárai között e kérdésekben jelentkező eltérést egyértelműen kimutatja egy összevetés. Míg a klasszikus polgári közgazdaságtan utolsó jelentős művelője, David Ricardo a politikai gazdaságtan alapelveivel foglalkozott, addig Marx pontosan meghatározta, hogy a „modern polgári termeléssel” kíván foglalkozni, s a hagyományos politikai gazdaságtan kritikájának és közgazdasági elemzésének egészét magába foglaló munkájának A tőke címet adta. Míg Ricardo rendszerének kifejtését az „érték” általános elméletével kezdte, addig Marx az elméletét és a modern polgári társadalom alapjául szolgáló tények kritikailag elemző vizsgálatát egy külsődleges, kézzelfogható formában is megjelenő dolog, az „áru” elemzésével. Szemben Ricardóval, aki az érték hagyományos elméletét megszabadította mindattól „a földi szennytől”, amit elődei aggattak rá, Marx az áruelméletet megfosztotta mindazoktól a mozzanatoktól, amik túl általánosak, amik mások, mint a modern polgári társadalom viszonyai által tételezett mozzanatok, és a polgári gazdaság illetve „minden olyan társadalom” speciális formában megjelenő elemeként határozta meg azokat, „ahol a termelés tőkés módja uralkodóvá vált”. Az áru csak ebben a specifikus formájában képezi vizsgálata tárgyát.
Marx álláspontja szerint a klasszikus közgazdaságtan alapkoncepciójában kifejtett „használati érték”, „csereérték” és egyéb elnevezések kizárólag az ilyen jellegzetességekkel bíró áruval kapcsolatban érdekesek és használhatóak. Nem örök kategóriaként, hanem történetiségükbe helyezve vizsgálta őket. Annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy a modern polgári társadalom sok közgazdasági kategóriája a termelési mód egy korábbi fejlettségi fokán egészen más összefüggésben merült fel. Marx egyáltalán nem foglalkozott olyan kategóriák történeti alakulásával, mint a „pénz”, az „árucsere”, a „munkabér” vagy a „kooperáció”, a „munkásosztály” stb., és csak olyan mértékben foglalkozott e kategóriák különböző fejlettségi fokaival, amilyen mértékben az fő témájához elengedhetetlen volt: ezek specifikus jellegzetességeinek elemzését összevonta a modern polgári társadalom viszonyai közötti vizsgálatukkal.
Marx valamennyi közgazdasági kategóriája – ellentétben a klasszikus polgári közgazdászokkal – a termelés fejlettségének egy adott történeti szintjéhez kapcsolódik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az érték – amelyet Marx szerint meg kell különböztetni a csereértéktől – korábbi léte csak azon „forma”, melyben az áruban rejlő érték megjelenik a csere során. Ez a rendkívül absztrakt fogalom, melyet Marx a klasszikus közgazdaságtanból vett át, rendkívül gyanús néhány jó szándékú, de felületes Marx-interpretátor szemében, akik úgy találják, hogy a csereértéktől megkülönböztetett (belső) „érték” koncepciója bűzlik a skolasztikától, a hegeli idealizmustól és egyebektől, s ezzel nem használ a materialista tudományok hitelének. Valóban: Marx alapvető gazdasági nézeteit kissé homályos nyelven fejtette ki, mintegy tetszelegve abban, hogy az olyan nagy gondolkodók, mint a filozófus Hegel nyelvezetét használja. Azonban pont a „csereérték” megjelölést fogadják el, amit Marx egyszerűen átvett elődeitől, a klasszikus közgazdaságtan megalapítóitól és a (belső) „érték” kategóriáját vetik el, aminek Marx sokkal tisztább, kidolgozottabb jelentést adott, mint a klasszikusok és egész közgazdasági munkássága során pont a (belső) „érték” fetisizmusát vonta kritikai elemzés alá.
Marx tisztában volt azzal, hogy az „érték-elmélet” kategóriái viszonylagos érvényességű elnevezések. Ezek a kategóriák vagy ember és dolog viszonyát jelzik (a tárgy használata, elfogyasztása), vagy különböző dolgok viszonyát (csere), vagyis a mennyiségi viszonyt, két használati érték bármikor végbemenő cseréjekor. A dolgok közötti viszonyt a klasszikus közgazdászok csak értékviszonynak tekintették és a „csereérték” vagy „sajátos értek” elnevezést használták, mint megkülönböztetést a puszta „használattal kapcsolatos” vagy „használati értéktől”. Marx egyetértett a klasszikus közgazdászokkal akkor, amikor azok különbséget tettek egyfelől az érték mint árucsere (társadalmi mozgás) során keletkezett mennyiségi viszony és a használati érték mint az ember és tárgy (külsődleges tárgy) közötti pusztán minőségi viszony között. De nem értett egyet velük abban, hogy az áruk társadalmi viszonyként megjelenő értékviszonyát az áruk cseréjéből származtatják. Az értékelmélet végigvitt vizsgálata megmutatja, hogy ez a koncepció az értékviszonyok keletkezését nem az áruk piacon végbemenő cseréjéből származtatja, hanem az áruk cseréjét megelőző termelésben, az emberek között létrejövő kapcsolatokból: a termelés társadalmi viszonyai ember és ember között jönnek létre. Valóban: a politikai gazdaságtan hagyományos elmélete marxi kritikájának a legfőbb eredménye az emberek ezen alapvető társadalmi kapcsolatainak feltárása és leírása – azoknak a kapcsolatoknak, melyek meghatározott történeti periódusban az emberek számára rejtve maradnak, s dologi viszonnyá torzult formában jelennek meg, vagyis az áruk termelés során létrejött együttműködés és a piacon zajló árucsere „értékviszonyaként”.
Az „érték” kategóriája, akár a többi gazdasági természetű dolog és viszony, mint az „áru”, „pénz”, „munkaerő”, „tőke”, Marx számára társadalmi-történeti tényként jelenik meg vagy olyan dologként, amely ugyan fizikailag nem létezik, de léte empirikusan verifikálható. „Mint egyáltalában minden történelmi, társadalmi tudománynál, a gazdaságtani kategóriák meneténél is mindig szem előtt kell tartanunk, hogy – miként a valóságban, úgy a fejben is – a szubjektum, ez esetben a modern polgári társdalom, adva van, és hogy ezért a kategóriák ennek a meghatározott társadalomnak, ennek a szubjektumnak a létezési formái, egzisztencia-meghatározásait, gyakran csak egyes oldalait fejezik ki”.3 Később más összefüggésben foglalkozni fogunk Marx és a klasszikus közgazdászok tudományos módszerében rejlő lényegesen kisebb különbség elméleti és gyakorlati összekeverésének következményével. Itt a vizsgálatot az egyik leglényegesebb eredményre szűkítjük le. Az áru elmélete abban a specifikus formában és összefüggésben, ahogy a tőkés árutermelés jelenlegi viszonyai között megjelenik, annak kialakulásától kezdve vizsgálja a legsajátosabb természetű árut: a munkaerő-árut. „Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának.”4 Ezenkívül e sajátos áru eladói alá vannak vetve a kereslet törvényeinek, nincsenek olyan helyzetben, hogy szabadon dönthetnének: „csak addig élnek, amíg munkát találnak, s csak addig találnák munkát, amíg a tőkét szaporítják.”
Csak a Marx által használt „árutermelés”, „általános árutermelés” vagy az ezzel ma teljesen azonos jelentésű „tőkés árutermelés” fogalmak speciális jelentésének ismeretében érthetjük meg annak az árura vonatkozó elemzésnek a fontosságát, mely Marx művében a kapitalista termelési módra vonatkozó minden egyéb kritikát megelőz. Marx ismeri azokat a meghatározott történeti feltételeket, melyek között a termék szükségképpen áruvá válik és amelyek között a pénz a cserében általános áruként léphet fel.
„A termék áruként való jelentkezésének feltétele, hogy a munka társadalmon belüli megosztása annyira kifejlődött, hogy a használati érték és csereérték különválása, amely a közvetlen cserekereskedelemben csak megkezdődik, végbement. … A pénz különös formái – puszta áruegyenérték, vagy forgalmi eszköz, vagy fizetési eszköz vagy kincs és világpénz – az egyik vagy a másik funkció különböző terjedelme és viszonylagos túlsúlya szerint a társadalmi folyamati igen különböző fokaira utalnak.”5 Tapasztalatokból tudjuk, hogy mindezek a formák elegendőek egy fejletlen társadalom termelése számára. Más a helyzet a tőkével. „Ennek történelmi létezési feltételei koránt sincsenek meg az áru- és pénzforgalommal. A tőke csak ott jön létre, ahol a termelési és létfenntartási eszközök birtokosa készen találja a piacon a szabad munkást mint munkaerejének eladóját, és ez az egy történelmi feltétel egy világtörténelmet foglal magában. A tőke ezért már eleve a társadalmi termelési folyamat egy korszakát hirdeti meg.”6
Csak ezen a ponton tudjuk megragadni az ipari tőkének mint a tőke egy létformájának jelentőségét, mely forma adekvátan fejezi ki a modern tőkés termelés természetét. „Az ipari tőke – Marx egy kijelentése szerint, melyet nyugodtan tekinthetünk e tárggyal kapcsolatban a végső és legteljesebb megfogalmazásnak – az egyetlen olyan létezési módja a tőkének, amelyben a tőke funkciója nem csak elsajátítása értéktöbbletnek, illetve többletterméknek, hanem egyúttal létrehozása is. Ezért az ipari tőke feltételezi a termelés tőkés jellegét; létezése magában foglalja a tőkések és bérmunkások osztályellentétének létezését. Amilyen mértékben az ipari tőke a társadalmi termelést hatalmába keríti, forradalmasodik a munkafolyamat technikája és társadalmi szervezete, s ezzel a társadalom gazdasági- történeti típusa. A tőke egyéb fajtáit, amelyek letűnt vagy letűnő társadalmi termelési állapotokban előtte jelentek meg, nemcsak alávetik az ipari tőkének és funkcióik mechanizmusában neki megfelelően megváltoztatják, hanem ezek már csupán az ő alapzatán mozognak, s ezért ezzel az alapzatukkal élnek és halnak, állnak és buknak.”7
A konkrét megközelítés elve8
A történelmi specifikációnak mint a társadalomelemzés és kutatás javított módszerének elve elméleti jelentősége mellett elsősorban gyakorlati jelentőségűvé válik polemikus fegyverként abban a vitában, amely a társadalom fennálló rendjét védő apologéták és az azt támadó kritikusok között folyik. A mód, ahogy ezt a fegyvert a marxisták használják, Marxnak és Engelsnek a kommunizmussal kapcsolatos polgári ellenvetésekre válaszként adott érveiben mutatható ki. (Lásd a Kommunista Kiáltvány II. fejezetét!) Az érvelésnek egy alapvető formája tér vissza ezekben a válaszokban. Válaszolván a vádakra, miszerint a kommunisták el akarják törölni a tulajdont, személyiséget, szabadságot, kultúrát, jogot, családot, „hazát” stb., a kommunisták azt mondják, hogy a vita tárgyát nem a mindenkori társadalmi élet általános alapjai alkotják, hanem csupán azok a különös történeti formák, amelyeket a jelenlegi tőkés társadalom tett magáévá. A tőkés társadalom specifikus történeti jellegét alkotó összes gazdasági-, osztály- és egyéb viszonyokat tárgyaló vita eredménye, hogy a mindenkori társadalmi rend természetes és szükséges alapjainak védői oda jutnak el, hogy elfogult védőivé válnak a jelenleg fennálló tőkés társadalom különös viszonyainak és a tőkésosztály különös szükségleteinek.
A burzsoáziának a kommunizmussal szemben támasztott első ellenvetése az, hogy a kommunisták el akarják törölni a tulajdont. A Kommunista Kiáltvány erre a következő választ adja:
„A korábbi tulajdonviszonyok eltörlése nem olyasmi, ami sajátságosan a kommunizmus jellegzetessége.
Minden tulajdonviszony állandó történelmi változásnak, állandó történelmi átalakulásnak volt alávetve. A francia forradalom például eltörölte a hűbéri tulajdont a polgári tulajdon javára.
Ami a kommunizmust megkülönbözteti, az nem általában a tulajdon eltörlése, hanem a polgári tulajdon eltörlése.
De a modern polgári magántulajdon az utolsó és legtökéletesebb kifejezése a termékek olyan előállításának és elsajátításának, amely osztályellentéteken alapul, azon, hogy az egyik ember a másikat kizsákmányolja. Ilyen érelemben a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése.”
Ezután leszögezik, hogy az a tulajdon, amit el kívánnak törölni, nem „a személyesen szerzett, önnönmunkával keresett tulajdon”, amely a polgári teoretikusok ideologikus koncepciója szerint „minden személyi szabadságnak, tevékenységnek és önállóságnak alapja.” Az ilyen tulajdon valójában a „kispolgári, kisparaszti tulajdont” jelenti, azt a tulajdonformát, mely már a tőkés forma előtt is létezett. A kommunistáknak ezt nem kell eltörölniük. „Az ipar fejlődése eltörölte és napról napra eltörli.” „A tulajdon mai alakjában a tőke és a bérmunka ellentétében mozog.” Specifikus és különböző jelentősége van a modern polgári társadalom egymással konfrontálódó két nagy osztálya – a burzsoázia és a proletariátus számára.
„Tőkésnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet elfoglalását is jelenti a termelésben.” Ugyanígy a bérmunka, a proletariátus munkája nem teremt személyi tulajdont a munkás számára: tőkét hoz létre, azaz társadalmi hatalmat, amely kizsákmányolja a munkást. „Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem a személyi tulajdon változik át társadataivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tulajdon elveszti osztályjellegét.”
A burzsoázia második ellenvetése az, hogy a kommunisták le akarják rombolni a személyiséget és a szabadságot. A kommunisták azt válaszolják, hogy itt csupán a „polgári személyiség, önállóság és szabadság” forog kockán.
„Szabadságon a mai polgári termelési viszonyok között a szabadkereskedelmet, a szabad adásvételt értik. De ha elesik a kalmárkodás, elesik a szabad kalmárkodás is. A szabad kalmárkodásról hangoztatott szólamoknak éppúgy, mint burzsoáziánk minden egyéb szabadság-kérkedésének, egyáltalában csak a kötött kalmárkodással, a középkor elnyomott polgáraival szemben van értelmük, de nem a kalmárkodásnak, a polgári termelési viszonyoknak és magának a burzsoáziának kommunista megszüntetésével szemben.”
A tőkés a magántulajdon megszüntetését a „tulajdon megszüntetésének” nevezi. De ez a tulajdon, ennek az osztálynak a kezén, csak úgy létezhet, ha a társadalom széles többségétől el van vágva. Attól a pillanattól kezdve, hogy a munka nem alakítható át tőkévé, pénzzé, bérré, röviden: monopolizálható társadalmi hatalommá, a tőkés a „személyiség lerombolásáról” panaszkodik. Ezzel bevallja, hogy a „személyiségen” nem mást ért, mint „tőkést, azaz a polgári tulajdonost.” Ezt a személyiséget csakugyan meg kell szüntetni.
Ugyanígy keveri össze a burzsoázia a munka és tevékenység általános fogalmát a bérmunka speciálisan tőkés formájával, a tőke-nélküli munkás kényszermunkájával, melyet a nem-dolgozó tőketulajdonos juttatásáért végez. Ha a burzsoázia attól fél, hogy „a magántulajdon megszüntetésével megszűnik minden tevékenység és általános lustaság kap lábra”, a Kiáltvány azt válaszolja:
„Eszerint a polgári társadalomnak rég tönkre kellett volna mennie a restség miatt; mert azok, akik dolgoznak benne, nem szereznek, és azok, akik szereznek, nem dolgoznak. Az egész aggály arra a tautológiára lyukad ki, hogy mihelyt nincs tőke, nincs többé bérmunka.”
Az újabb burzsoá érv, hogy a kommunizmus győzelmével elvész a kultúra. Erre az érvre Marx újra specifikus választ ad:
„Ahogy a burzsoá szemében az osztálytulajdon megszűnése magának a termelésnek a megszűnése, úgy az osztályműveltség megszűnése az ő szemében azonos egyáltalában a műveltség megszűnésével. Az a műveltség, amelynek vesztét siratja, az óriási többség számára a géppé idomítást jelenti.”
Akárcsak a személyiség, szabadság és kultúra esetében, a kommunizmusnak az államra és a jogra vonatkozó úgynevezett fenyegetése sem azok ellen az általános funkciók ellen irányul, melyek a társadalom elemeit élő és fejlődő egységbe fogják össze, melyek a múltban elkerülhetetlenül állami erőszak és jogi önkény által valósultak meg, bár ez a megvalósulás növekvő nehézségekbe ütközött. Ez a fenyegetés speciálisan csak a jelenlegi állam ellen irányul, amely olyan „végrehajtó szerv, mely a tőkésosztály mint egész ügyeit intézi” – és a modern tőkés jogrend ellen, amely „csupán osztályotok törvényre emelt akarata, olyan akarat, amelynek tartalma adva van osztályotok anyagi életfeltételeiben.”
„A család megszüntetése! Még a legradikálisabbak is felháborodnak a kommunisták e gyalázatos szándékán.” A marxisták ismét specifikus választ adnak:
„Mi a jelenlegi polgári család alapja? A tőke, a magánszerzés. Teljesen kifejlett alakban ez a család csak a burzsoázia számára létezik; de kiegészítői a proletár kényszerű családtalansága és nyilvános prostitúció.”
A kommunisták hozzáteszik, hogy ők „meg akarják szüntetni, hogy a szülők kizsákmányolják gyermekeiket.”
Szembeszállnak azzal a mindenütt meglévő ostobasággal, hogy a kommunisták „be akarják vezetni a feleségközösséget”, holott ellenkezőleg, „a polgári házasság jelenlegi formája az, amely a valóságban feleségközösség”. A többség számára magától értetődik, hogy a „mostani termelési viszonyok megszüntetésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis a hivatalos és nem-hivatalos prostitúció is eltűnik majd”.
A nacionalisták további vádjára, hogy a kommunisták „el akarják törölni a hazát”, a Kiáltvány azt válaszolja, hogy a jelenlegi polgári társadalomban „a munkásoknak nincs hazájuk”. „Nem lehet tőlük elvenni azt, amilyük nincs”. Ellenkezőleg. Amint Engels kimutatta, az ősi földtulajdon-közösség minden szabad ember számára „valóságos haza volt, azaz öröklött szabad közösségi tulajdon”.
A különböző országok proletariátusának az úgynevezett nemzeti érdekkel kapcsolatos viselkedése attól a sajátos fejlődési foktól függ, amelyet a munkásmozgalom fejlődése során nemzeti és nemzetközi viszonylatban elért:
„Amilyen mértékben megszűnik az egyik egyén kizsákmányolása a másik által, olyan mértékben szűnik meg az egyik nemzet kizsákmányolása a másik által.”
Újra, válaszolva „a vádakra, amelyeket a kommunizmus ellen vallási, filozófiai és egyáltalában ideológiai szempontból emeltek”, a Kiáltvány tömören mutat rá minden emberi eszme specifikus történeti meghatározottságára:
„Mi egyebet bizonyít az eszmék története, mint azt, hogy a szellemi termelés az anyagi termeléssel együtt alakul át? Valamely kor uralkodó eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”
„Amikor az antik világ pusztulóban volt, az antik vallásokon győzedelmeskedett a keresztény vallás. Amikor a keresztény eszméket a XVIII. században legyűrték a felvilágosodás eszméi, a hűbéri társadalom haláltusáját vívta az akkor forradalmi burzsoáziával. A lelkiismereti és vallásszabadság eszméi csak a szabad konkurencia uralmát fejezték ki a tudás terén.”
A burzsoázia ama töredékének, amely ugyan elismeri, hogy a vallási, erkölcsi, filozófiai, politikai, jogi, stb. eszmék módosultak a történelmi fejlődés során, de ugyanakkor elmarasztalja a kommunizmust a minden társadalmi viszonyok között meglévő örök igazságok eltörléséért (mint például szabadság, igazság stb.), valamint azért, hogy a vallást és az erkölcsöt egyaránt félreteszi, ahelyett, hogy újraalkotná azokat – Marx azt válaszolja, hogy a hagyományos eszmék még ezekben a legáltalánosabb formájukban is tartalmaznak specifikus történeti elemet. Jóllehet nem függnek többé olyan ténytől, melyet az osztályellentétek a társadalmi fejlődés bizonyos korszakában felvettek. Ezek, akárhogyan is, de attól a történelmi ténytől függnek, ami végigvonul mindezeken a korszakokon: az osztályellentétek létezésének tényétől:
„De bárminő formát öltöttek is ezek az osztályellentétek, valamennyi elmúlt évszázad közös ténye az, hogy a társadalom egyik része kizsákmányolta a másikat. Ezért nem csoda, hogy mindezen századok társadalmi tudata, minden változatossága és különfélesége ellenére, bizonyos közös formákban mozog, olyan tudatformákban, melyek csak az osztályellentét teljes eltűnésével fognak egészen elenyészni. A kommunista forradalom a leggyökeresebb szakítás a hagyományos tulajdonviszonyokkal, nem csoda, hogy fejlődése során a leggyökeresebben szakít a hagyományos eszmékkel.”
A forradalmi változás elve
A társadalom tradicionális elmélete, mely több száz esztendőre tekint vissza, majd irányzatokra és iskolákra esett szét, a jelenkori kutató számára nem tűnik egységesnek. Ez akkor is igaz, ha eltekintünk attól az alapvető kettészakadástól, amely a polgári gondolkodásban a XIX. század elejétől ment végbe, amikor is az új és uralkodó történeti irányzat lépett föl, először monopolisztikus igénnyel, később csupán kisegítő, másodlagos formaként – egészen a jelenleg érvényesülő teoretikus megközelítésig.
A polgári társadalomelmélet a XIX. század első évtizedeiben is folytatódó klasszikus szakaszát az új polgári elvek természetes általánosítása jellemzi. Később, a „vulgáris” közgazdászok kezén ez a természetes jelleg többé-kevésbé tudatos törekvéssé változott, abból a célból, hogy a tőkés társadalom gazdaságát, szemben a tőkés politikával – vagy legalábbis a tőkés termelést megkülönböztetve az elosztástól – a társadalmi élet általános és megváltoztathatatlan formájaként tüntessék fel. Végül is a modern „közgazdaságtan” létrehozói és az „általános” és „formális” szociológia megfelelő irányzatai az új és elfogadott „közömbös” tudományosság fő kritériumaként hangsúlyozták, hogy tárgyuk anyagát „nem-specifikus” módon közelítik meg. Részletesebb elemzés szükséges annak a különös módnak a megismeréséhez, ahogyan a modern polgári társadalomtudomány minden irányzatánál a meghatározott premisszák a prioritása a polgári tudományok történeti- és osztálymeghatározottságának talaján kifejlődött, behatolt a kutatás módszereibe és eredményeibe, valamint az elmélet koncepciójába és előfeltevéseibe.
További bonyodalom adódik abból a tényből, hogy a jelenkori polgári társadalomelméletekkel foglalkozván gyakran nem határozható meg pontosan, hogy azok közül melyik jött létre visszahatásként a proletariátus támadására. A polgári társadalomelmélet legutóbbi jelentős eredményei közül nem kevés vezethető vissza a marxista elméletre. Megemlíthetjük a német filozófusok, szociológusok, jogászok, történészek közül Tönniest és Stammlert, Max Webert és Troeltschöt, Schelert és Mannheimet; a közgazdászok közül – ha nem is a legfontosabb, de talán a legtipikusabb képviselőjeként a csoportnak – Werner Sombartot. Az a sokféle kicsavart és széttört forma, amely a marxizmussal folytatott vitában, a német akadémiai tudomány speciális feltételei között keletkezett, a legélesebben az utóbb említett német tudósnál mutatható ki. Werner Sombart eredetileg száz százalékos marxista volt – vagy legalábbis annak hitte magát –, de később, azokkal a változó politikai és társadalmi viszonyokkal, melyek az úgynevezett „nemzeti szocializmus”-hoz vezettek, eszmét változtatott, és végül nyílt antimarxista lett. De eltekintve ettől a vargabetűtől, még Sombart késői pályafutása is tisztán mutatja azt a megkerülhetetlen hatást, amit Marx az összes jelenlegi polgári társadalomelméletre gyakorolt. Még 1927-ben, fő közgazdasági munkája harmadik kiadásához írott bevezetőjében is arról tesz tanúságot, hogy „ami jó ebben a munkában, az mind Marxnak köszönhető”. Egy évvel később, a zürichi szociológiai konferencián önként tett hitet amellett, hogy 1894 óta „meggyőződéses marxista”. Ugyanezen alkalommal kijelentette, hogy ő volt az első, aki meghirdette az úgynevezett „eredeti társadalomtudomány értékelésmentes jellegének” elvét, és a jelenkori társadalomelméletnek ezt a jól ismert doktrínáját visszavezette ahhoz a munkássága korai időszakában jelentkező „ellentmondáshoz”, amely belső marxista „meggyőződése” és aközött a helyzet között feszült, hogy ő akkoriban a Porosz Királyi Egyetem professzora volt.
Ezért, a marxista elmélet általános elveit a polgári tudománnyal szembesítve, keveset foglalkozunk az újabb társadalomelmélet jelenlegi eredményeivel, melyekben – a kölcsönös egymásra hatás eredményeképp – a folytatódó különbség némileg csökkent. Inkább megpróbáljuk kimutatni a hangsúlyozott ellentétet, abban a tiszta formájában, amelyben az eredetileg megjelent a klasszikus és poszt-klasszikus XVIII. századi és XIX. század eleji polgári szerzőknél az egyik oldalon; Marx és Engels műveiben a másikon.
A klasszikus polgári közgazdászok megrekednek a jelenlegi polgári társadalom vizsgálatánál. Érzékenyen veszik észre a társadalom alapvető viszonyait (ami az eredeti természetjognak egyébként állandó jellemzője), de éppen ezért képtelenek felismerni és tudományosan vizsgálni mást, mint a társadalom éppen adott formáját.
Még ha más társadalmi formákról beszélnek is a polgári társadalomtudósok, kutatásuk tárgya akkor is a jelenlegi polgári társadalom, amelynek a fő jellemvonásai ismétlődnek minden más formában. Amikor általában a „társadalom”-ról szólnak, az úgynevezett általános társadalom alakjában még mindig fölismerhetjük a jelenlegi tőkés társadalom jellemző vonásait. Ez a legföltűnőbben a polgári társadalomelmélet XVII. és XVIII. századi nagy megalapítóinak munkáiban és követőiknél, a német idealista filozófusoknál jelenik meg, Kanttól egészen Hegelig. Ez utóbbiak naivul nem csupán a „társadalom” terminust, de egyenesen a „polgári társadalom” (civil society) kifejezést használták, időtlen fogalomként.
A polgári kutatók még akkor sem lépik át a tőkés társadalom bűvös körét, amikor a társadalom történeti „fejlődéséről” beszélnek. Minden korábbi társadalmi formát olyan előkészítő foknak (preliminary stages) minősítenek, amely a mai, többé-kevésbé kifejlett társadalmi formához elvezetett. Állandóan jelenlegi társadalmi viszonyokban gyökerező fogalmakat használnak az előző történeti formák vizsgálatánál. Egészen a XIX. századig, a primitív történelemnek mindazokat a szakaszait, amelyek nem írhatók le a modern polgári társadalom kategóriáival, azaz a tulajdonnal, állammal, családdal, stb., úgy tekintik, mint amelyek nem tartoznak a tulajdonképpeni történelemhez, sőt egyenesen „történelemelőttiek” (prehistoric). Még Johann Gottfried Herder is, aki közelebb állt a valódi történettudományhoz, mint kortársainak legtöbbje, a következőket írja Naplójában: „Hány év telt el, amíg megtanultunk tudni vagy gondolkodni? A föníciaiak? Az etiópiaiak? Vagy egyikük sem? Mózes már a helyes úton haladt?”
A polgári társadalomtudósok, akárcsak az elmúlt viszonyokra vonatkozó tanulmányaikban, a jelen tendenciák elemzésénél is a polgári kategóriákhoz kötöttek maradnak. Egyszerűen képtelenek bármely társadalmi változást másként elképzelni, mint „evolúciós” fejlődés eredményét, mint olyat, amely nem üt rést a jelenlegi tőkés társadalmi rend alapvető elvein. Minden társadalmi forradalmat patologikus közjátéknak tekintenek a „normális” társadalmi fejlődéshez képest. Remélik, hogy a forradalmi „ciklus” teljes lefutása után újra visszaállíthatók a forradalom előtti, változatlan alapokon nyugvó társadalmi viszonyok. Egy hasonló másik elmélet szerint (politikusok hirdetik) a régi rendszer politikai viszonyait véglegesen visszaállíthatja a „restauráció”. A forradalmi szocializmus és kommunizmus minden olyan irányzatát, amely ezen túlmenő dolgokra törekszik, az „egészséges társadalmi haladás megzavarásának” és teoretikusan „tudománytalan” fantáziálásnak minősítenek.
Marx társadalomtudománya gyökeresen ellentmond a klasszikus polgári elmélet tradicionális fogalmainak. Persze ez az ellentét nem olyan egyszerű, hogy a klasszikus bibliai formulával – „beszéded legyen: igen, igen-nem, nem” – kifejezhető lenne. Helytelen volna például feltételezni, hogy míg a polgári elmélet a „polgári társadalom” doktrínája, addig Marx szocialista elmélete a „szocialista társadalom” doktrínája. Valójában a tudományos szocializmus egyáltalán nem foglalkozik a jövő társadalmának leírásával. Marx ezt meghagyta a régi és új utópiák szektásainak. Ő maga, materialista elveinek megfelelően, a társadalom ma létező valóságos formájával foglalkozik, azaz a tőkés társadalommal. Így – szemben a polgári „teoretikusakkal”, akik ilyen vagy olyan formában folyamatosan igyekeznek általánosítani az általuk „felfedezett” tényeket – Marx egyfelől igazán közel áll a klasszikus polgári történészek módszeréhez, míg másfelől távol tartja magát tőlük azáltal, hogy következetesen ragaszkodik a tudományos megismerés szigorúan teoretikus módszeréhez.
Marx a fejlődési fokozatokról alkotott egyetlen polgári fogalmat sem vet el teljesen. Világosan megkülönbözteti az „ázsiai”, „antik” és „feudális” társadalmak történeti formáit, és a modern „polgári” társadalommal együtt a „társadalmi-gazdasági formáció progresszív korszakai”-nak csoportjába sorolja ezeket. Bár ő már nem tekinti – a polgári teoretikusokhoz hasonlóan az összes megelőző társadalmi formát a jelenlegi és végső formációt előkészítő lépcsőfoknak, de kijelenti, hogy a társadalom jelenlegi formája az utolsó előkészítő lépcsőfok, és a „valódi emberi társadalom előtörténetét zárja le”. Alapvetően nem ellenzi, hogy a társadalom jelenlegi, tőkés viszonyaiból nyert tulajdon-fogalmat az elmúlt történelmi korszakok viszonyaira alkalmazzák. Kifejezetten állítja, hogy a tőkés társadalomnak, mint „a termelés legfejlettebb és legösszetettebb szervezetének” kategóriái kulcsot adnak az előző társadalmi és gazdasági formációk megértéséhez. Korábbi éveiben még el is fogadta azt az elméletet, amelynek alapját az a XVIII. századi „közös fikció” alkotja, „mely az emberiség primitív berendezkedéseit az emberi természetnek igazán megfelelő állapotnak tekinti”. Igaz, hogy később újrafogalmazta véleményét mind a XVIII. századnak eme forradalmi jelszaváról, mind ennek az elméletnek azokról az újabb keletű, XIX. századi megnyilvánulásairól, melyeknek megalapozói a primitív társadalmaknak a szigorú empirizmus és a materialista kutatás józan elveivel dolgozó felfedezői voltak. Természetesen ezután sem szakított teljesen az említett felfogással, de kritikusabb szellemben kezelte azt, és új, gyümölcsöző módon alkalmazta.
Ugyanígy Marxnak a társadalmi forradalomról szóló elmélete a „fejlődés” (evolution) polgári eszméjét sem vetette el teljesen. Az evolúció az összes azt megszakító – és másfelől: azt megvalósító – társadalmi forradalom ellenére is a fejlődés haladó vonala maradt, a társadalom történelem előtti múltjától a jelen tőkés társadalomig mindenkor; és így lesz a jövőben, a társadalmi forradalom nyomán létrejött szocialista és kommunista társadalomban is, amely, bár magába foglalja a jelenkori tőkés rend alapvető átalakítását, még mindig – Marx szerint – a jelenlegi társadalmi viszonyokon fog alapulni.
A forradalmi gyakorlat (praxis) elve
A polgári társadalomtudomány fejlődési koncepciójának marxista kritikája az „úgynevezett történelmi fejlődés” illuzórikus jellegének felismerésével kezdődik. A kritika szerint „a társadalom legutolsó fejlődési foka a megelőző fejlődési fokokat mint saját magát előkészítő fokozatot tekinti, és ezért csak egyoldalúan vizsgálhatja azt”. Éppen ott, ahol úgy tűnik, hogy Marx elfogadja a fejlődésnek ezt a naiv, pszeudo-darwinista metafizikáját (melyet később teljesen és vakon elfogadott egy olyan ortodox marxista, mint Kautsky, és amelynek eredményeképp egy olyan heterodox marxista, mint George Sorel, visszautasította a fejlődés elvének mindenfajta alkalmazhatóságát), Marx valójában megfordította az egész elméletet, és ezáltal megszüntette annak metafizikus jellegét. Míg a burzsoá fejlődéselmélet hirdetői, köztük Spencer, azt hirdették, hogy mind a magasabbrendű állatfajok, mind a magasabban fejlett társadalmi formák összetettebb szerkezete megmagyarázható az alacsonyabbrendű, egyszerűbb szervezetekből, Marx szétoszlatta ezt az illúziót azzal a paradox kijelentésével, hogy „az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához.”9 Ez a kritikai tudatosság megtörte a fejlődés metafizikai „törvényének” mágikus varázsát. Egy érvényes a priori axiómából olyan munkahipotézissé redukálta, amelyet minden esetben empirikusan igazolni kell. Bár a tőkés társadalom „kulcsot” nyújt a régi társadalmak megértéséhez, ebből nem következik, hogy olyan kategóriáknak, mint közösség, pénz, állam, törvény, ugyanolyan értelmük van a régi társadalmakban, termelési formákban, mint az azokon alapuló modern tőkés termelésben és polgári társadalomban. Ez a felfogás megtisztította az utat a szigorúan empirikus vizsgálat számára. A polgári társadalom tartalmazhatja az előző társadalmak viszonyait továbbfejlesztett formában. Ugyanígy persze tartalmazhatja azokat elkorcsosult, elsatnyult és nevetséges formában is. (Például a primitív társadalmak közössége ismerhető fel – Marx szerint – nevetséges, parodisztikus formában az orosz „mir”-ben.)
Ugyanígy a jelen társadalom magában hordja a jövőbeli fejlődésének csíráit is, természetesen korántsem teljes meghatározottságában. A fejlődésnek a polgári társadalomtudósok által alkalmazott téves koncepciója mindkét oldalon zárt, és az összes elmúlt és jövőbeli társadalmi formákban csak önmagát fedezi újra fel. A fejlődés új, kritikus és materialista marxi elve épp ellenkezőleg, mindkét oldalról nyitott. Marx nem úgy foglalkozik az ázsiai, antik vagy feudális társadalommal, és még kevésbé az írott történelmet megelőző primitív társadalmakkal, mint amelyek csak „előkészítő fokai” a jelenlegi társadalomnak. Totalitásukban vizsgálja azokat, mint olyan történeti formációkat, amelyek csak saját kategóriáikkal leírva érthetők meg. Ugyanígy a proletárforradalom alapján létrejövő szocialista és kommunista társadalmat sem csupán a polgári társadalom továbbfejlesztett formájaként magyarázza, de mint új típust, amely lényegében többé egyetlen tőkés kategóriával sem írható le. Marx vitája az utópista szocialistákkal nem abból ered – mint azt sokan képzelik – hogy a jövő társadalmáról alkotott utópista elképzelések teljesen különböznek a jelenlegi tőkés társadalomtól, anélkül, hogy tartalmaznák az árnyalatokat. Minden utópista elképzelés, ha részletesen kidolgozzák és átteszik a gyakorlatba, ugyancsak a jól ismert régi tőkés társadalmi formát fogja reprodukálni. A marxizmus viszont, miközben gondosan kerüli a társadalmi fejlődés eljövendő fokozatainak részletes leírását, a jelenlegi tőkés társadalom specifikus történeti vonásainak materialista elemzésével és kritikájával arra törekszik, hogy kimutassa a jövő fejlődés fő tendenciáját: először a proletárforradalom nyomán létrejött átmeneti állapot felé és végül afelé a magasan fejlett fok felé, amelyet Marx teljesen fejlett kommunista társadalomnak nevezett.
A kommunista társadalom „első fázisát”, amely hosszas vajúdás után a tőkés társadalom méhéből került ki, még számos módon, gazdasági, politikai, jogi, szellemi és morális struktúrájában a polgári elvek határozzák meg. A kommunista társadalom „második szakasza”, amely már saját alapjáról fejlődött, olyan távol áll a jelenlegi tőkés társadalom eszméitől, amilyen távol, másik oldalról, az emberi társadalom korai korszakának osztály- és államnélküli „őskommunizmusa” állt a jelenlegi társadalomtól. A kommunista társadalom, teljesen kifejlett formájában, elhagyja a szűk polgári horizontot, és végül megvalósítja azt a jelszót, amit absztrakt formában, az „utópista” úttörők fogalmaztak meg a XIX. század fordulóján: „Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”10
Hegel filozófiai dialektikájával szemben – melyet más szempontból nézve a társadalmi fejlődés vizsgálatának tökéletes eszközeként tekintett – Marx azt az ellenvetést teszi, hogy abban a „misztifikált formában”, amelyben Németországban divatossá vált, „úgy látszott, hogy a fennállót dicsfénnyel övezi”. Másrészt a hegeli dialektikának az az új és ésszerű formája, amely a marxista társadalomkutatásban megjelenik, „botránkozás és szörnyűség, mert a fennállónak pozitív megértésébe egyúttal tagadásának, szükségszerű pusztulásának megértését is belefoglalja, minden létrejött formát a mozgás folyamatában fog fel, tehát mulandó oldaláról is, semmi előtt meg nem hajlik, lényegét tekintve kritikus és forradalmár.”11 A lényeges különbség ebben a tekintetben Marx és Hegel között minden részletesebb elemzés nélkül is nyilvánvaló. Hegel, aki dicsőítette a meglévő intézményeket és az akkori porosz állam szűk korlátai között végbemenő mérsékelt haladást, kifejezetten a társadalom elmúlt fejlődésére korlátozta dialektikus elveinek érvényességét, és a jövőbeli fejlődést, szándékoltan irracionális módon, átengedte a „felszín alatt alagutat fúró vakond”-nak. Bár kritizálta azt az úgynevezett „pre-formation hypothesis”-t, amely szerint minden jövőbeli forma fizikailag bennefoglaltatik az azt megelőzőkben, hangsúlyozta mégis az e hipotézis alapjául szolgáló eszme helyességét, azaz azt a feltevést, mely szerint a társadalmi fejlődés „önmagán belül maradó folyamat, és a fejlődés nem hoz új tartalmat, csupán a formák változását”. Ezért a fejlődést Hegel szerint „úgy kell tekinteni, mint iránytalan mozgást (játékot), s a benne létrejövő új lényegében egyáltalán nem új”. Nyilvánvaló, hogy ebben a szigorú hegeli formulában – mely a polgári társadalomkutatók által használatos fejlődéselmélet önkéntelen kritikájának is tekinthető – nincs helye a jelenlegi társadalmi rendet radikálisan megváltoztató és megdöntő öntudatos emberi-társadalmi cselekvésnek. Hegel a történelmi cselekvés valóságos „céljáról” azt mondja, hogy „az már létrejöttével beteljesült, nem vár ránk”. A tényleges beteljesülése aztán, csak „megváltoztatja azt a látszatot, mintha még nem teljesült volna be”. Ezért – ellentétben néhány követőjével, akik ezt a dialektikus módszert forradalmi eszközként próbálták a későbbiekben felhasználni – Hegel szerint filozófiájának egyetlen célja helyreállítani azt a felfogást, amelyből „minden természetes öntudat ered”: „Ami ésszerű, az létező, és ami létező, az ésszerű”, és így létrehozni a végső összhangot „az ész mint öntudatos értelem” és „az ész mint az adott valóság” között.
Itt szembekerülünk a burzsoá metafizikus fejlődéselmélet teljes lerombolásának azzal a legfontosabb következményével, amely Marxnak a hegeli idealista dialektika fölött gyakorolt materialista kritikájában jelentkezik. Marx társadalomtudományi munkái a történelmi változás realitásának teljes felismerésén alapszanak. Marx a jelenlegi tőkés társadalom összes viszonyát mint változó, pontosabban mint az emberi cselekvések folyamatában változó viszonyokat kezeli. A tőkés társadalom, Marx szerint, nem olyan általánosság, amely a történelmi folyamatban más fázissal helyettesíthető. Egyszerre eredménye egy korábbi fázisnak és kiindulópontja egy újnak, kiindulópontja a társadalmi osztályharcnak, amely társadalmi forradalomhoz vezet.
1. Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. Válasz Proudhon úrnak „A nyomorúság filozófiájá”-ra. Második fejezet, 4. §. A földtulajdon vagy a járadék. In: MEM 4., Budapest, 1959., 163. oldal
2. Karl Marx: A tőke. III. könyv, 37. fejezet. Bevezető. In: MEM 25., Budapest, 1974., 584. oldal.
3. Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rész. I. 3. A politikai gazdaságtan módszere. In: MEM 46/I., Budapest, 1972., 31. oldal.
4. Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Kossuth Kiadó, 1970., 48. oldal.
5. Karl Marx: A tőke. I. kötet, 4. fejezet, 3. pont. A munkaerő vétele és eladása. In: MEM 23., Budapest, 1967., 161–162. oldal.
6. Uo. 162. oldal.
7. Karl Marx: A tőke. II. kötet, 1. fejezet, IV. pont. A teljes körforgás. In: MEM 24., Budapest, 1968., 55. oldal.
8. A „Konkrét megközelítés elve” című szakaszban szereplő Marx-idézetek a Kommunista Kiáltvány 1962-es kiadásának (Kossuth Kiadó) fejezetéből valók. (A ford.)
9. Karl Marx:. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. In: MEM 46/I. kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1972., 31.oldal. (A szerk.)
10. Karl Marx: A gothai program kritikája. In: MEM 19., Budapest, 1969. (A szerk.)
11. Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. (1873) In: MEM 23., Budapest, 1967., 20. oldal. (A szerk.)
(1937)