ANTON PANNEKOEK – A FASIZMUS SZEREPE (1936)

2023. 02. 16.

 

ANTON PANNEKOEK – A FASIZMUS SZEREPE (1936)

 

I.

 

A fasizmus fő jellegzetessége a kispolgárság és a középosztály szervezése a magánüzlet szűklátókörű szellemével egy tömegszervezetbe, amely elég erős a proletár szervezetek ellenőrzéséhez és legyőzéséhez. Ez az osztály, amely a tőkések és a munkásosztály közé szorult, képtelen legyőzni a kapitalizmust és mindig kész a munkásosztály küzdelme ellen fordulni. Noha gyűlöli a nagytőkét és antikapitalista jelszavakkal áll elő, mégiscsak a kapitalizmus kezében lévő eszköz, amely a politikai akcióit a munkások leigázására használja.

Eszméi és elméletei főként az osztályharc és az ellen irányulnak, hogy a munkások külön osztályként éreznek és cselekszenek. Ez ellen erős nacionalista érzületet vonultat fel: a nemzet egységét a külföldi nemzetek ellen. Ebben a nemzetben a munkásoknak nem külön osztályként van helyük, hanem összefonódva a munkáltatókkal mint a termelés ipari és mezőgazdasági csoportjaival. Ezen csoportok képviselői a kormányzat számára tanácsadó testületeket alkotnak. Ez a Korporatív Állam, amely a társadalom gazdasági csoportjainak direkt képviseletén alapszik, valamint a tőkés munkán. Ellenzi a parlamentáris rendszert, amelyre a fasizmusnak nincs szüksége és amelyet elítél mint a zavarkeltés hatalmát és a belső széthúzás kártevő prédikálását.

A parlamentarizmus a nép, a polgárok uralmának kifejeződése, valamint a kormányzat ettől való függősége. A fasizmus az Államot a polgárok fölé helyezi. Az Állam – mint a nemzet szervezete – felsőbbrendű cél, amelynek alárendeli a polgárokat. Nem a demokrácia, nem a nép jogai, hanem a tekintély és a nép kötelességei állnak első helyen. A pártvezető az Állam feje – diktátorként -, hogy a párttársaival uralkodjon a parlamenti küldöttek beavatkozása nélkül.

Világos, hogy ez a kormányzati forma megfelel a modern kapitalizmus igényeinek. Egy magasan fejlett kapitalizmusban a gazdasági hatalom – a kezdetekkel ellentétben – nem a független termelők számos osztályából ered, hanem a nagytőkések kis csoportjaiból. Az érdekeiket sokkal jobban szolgálja, ha abszolút uralkodók kis testületére van hatással, és a műveleteik is biztosítottabbak, ha a minden munkás ellenállást és nyilvános kritikát vasököllel törnek le. Ennélfogva minden országban látható a tendencia, hogy a központi kormányzat és az Állam törzsfőnökei növelni akarják hatalmukat. Bár ezt néha fasizmusnak nevezik, van némi különbség, hogy a parlamentáris ellenőrzést fenntartják-e, vagy nyílt diktatórikus szabályozást vezetnek be, amely az erős pártszervezet terrorizmusán alapszik.

Németországban a nemzeti-szocialista mozgalom hasonló fejlődése nyert teret valamivel később. Az 1918-as forradalom hatalomra juttatta a szocializmust, de ezt a hatalmat arra használták, hogy megvédjék a kapitalizmust. A szocialisták a kormányzatban hagyták a tőkéseket úgy ténykedni, ahogy csak szerették volna. A kispolgári osztályok már egyesülve mindkét oldalon látták az ellenfeleiket, és a szocialista tisztviselők piszkos tőkés botrányokba keveredtek, amelyet a szocialista állam problémáinak tekintettek, valamint a kapitalista spekulációt a nemzetközi nyerészkedők bandák korrupciója közös alapelvének tekintették. Ellenálltak nekik a kispolgárság tisztességes kis üzletei és a konzervatív, régivágású farmerek. Az egyetemek fiatal értelmiségijei, akik a megvetett szocialista vezetők által bitorolt állami hivatalokban találták meg korábbi monopóliumaikat és a hadsereg feloszlatása miatt munkanélküli tisztek szervezték meg a nemzeti-szocialisták első csoportjait.

Buzgó nacionalisták voltak, mert a tőkés középosztályhoz tartoztak és ellenezték az uralkodó szociáldemokrácia internacionalizmusát. Szocialistának hívták magukat, mivel a kispolgári érzületük ellenkezett a nagytőkével és a nagy bankokkal. Szintén erősen antiszemiták voltak. Először is, mert a zsidó tőke fontos szerepet játszott Németországban, különösképp a nagy boltokban, amelyek miatt a kis kereskedőt tönkrementek. Másodszor, mivel számos zsidó értelmiségi ment egyetemre és tanult szakmát, és az élesebb eszük miatt – ügyvédként és orvosként – maguk mögött hagyták a német versenytársaikat.

Ezeket a nemzeti-szocialistákat pénzügyileg sok nagytőkés vállalat támogatta, különösképp a fegyveripar, amely érezte, hogy érdekeiket veszélyeztetik a növekvő lefegyverzési konferenciák. Megalapították a kapitalizmus illegális harcoló csoportjait az erősödő bolsevizmus ellen. Ekkor jött a világválság, és a Németországban súlyosbodó körülményeket úgy használták ki, mintha ez a békeszerződések jóvátételei miatt lenne. Az elkeseredett középosztály zendülése a legerősebb párttá emelte a Nemzeti-Szocialista Pártot, és lehetővé tette számára, hogy megragadja a politikai hatalmat, és hogy a vezetője Németország diktátorává válhasson.

Látszólag a középosztály eszméinek diktatúráját a nagytőke ellen irányozták, valamint a munkásosztály mozgalma ellen. Ámbár világos, hogy a kispolgári kapitalista programot a kisüzletek korához való visszatérésre nem lehet végrehajtani. Hamar világossá vált Németországban, hogy a nagy kapitalizmus és a földtulajdonos arisztokrácia a valódi urak a kormányzó Nemzeti-Szocialista Párt mögött. A valóságban ez a párt a kapitalizmus eszköze, hogy támadja és elpusztítsa a munkások szervezeteit.

Olyan erős volt az új jelszavak ereje, hogy még nagyszámú munkást is magukkal ragadtak, akik csatlakoztak a Nemzeti-Szocialista Párthoz. A munkások megtanulták követni vezetőiket, de ezek a vezetők kiábrándították őket, akiket erősebb vezetők vertek meg. A szocialista és kommunista eszmék pompás és spirituális ereje elenyészett. A nemzeti-szocializmus jobb szocializmust ígért a munkásoknak, az osztálybékét az osztályharc helyett. A megfelelő helyet ajánlotta fel nekik a nemzetben az egyesült nép tagjaiként, nem pedig külön osztályként.

A fasizmus – vagy bizonyos országokban az annak megfelelők – győzelme miatt a munkásosztályokat visszavetették a felszabadulásért való harcuk módszeres fejlődésében. A szervezeteiket eltörölték, vagy ahogy a szakszervezetek esetében történt, közvetlenül a kapitalista állami hivatalnokok uralma alá helyzeték. A munkások újságjait elnyomták, a szólásszabadságot korlátozták, a szocialista és kommunista propagandát betiltották és börtönnel, koncentrációs táborral vagy hosszú idejű elzárással büntették. A vélemények erőltetett uniformizálásában nincs helye a forradalmi tanításoknak. A reakció szilárd fala gátolta a proletár hatalom felé való szabályos fejlődést, valamint a forradalom és szabadság módját, a propaganda és vita eszközei általi intuíció és szervezés fejlődése által.

Szóval ez történt a felszínen. De, ha mélyebbre tekintünk a problémába, ez csak azt jelenti, hogy a munkások számára elvágták a hatalomhoz vezető sima és békés utat. Korábban azt mondtuk, hogy a szólásszabadság, a szervezés és a propaganda, valamint a politikai pártok alapításának joga szükséges a kapitalizmus számára. Ez azt jelenti, hogy ezek szükségesek a tőkés termelés és a tőkés fejlődés szabályos működésének biztosítása számára. Ez azt jelenti, hogy ha ezek egyszer eltűnnek, az osztályellentét súlyos felkelésekben és erőszakos forradalmi mozgalmakban robban ki. A tőkés osztálynak el kell döntenie, hogy ezt az utat választja-e.

Megvannak az okai, hogy ezt az utat válasszák. Erősen érződik, hogy napjaink súlyos világválsága a szívében rázta meg a tőkés rendszert. Tudja, hogy a csökkent termelés képtelen etetni az egész munkásosztály és ugyanakkor elégséges profitot is hagyni. Úgy döntöttek, hogy nem fogják maguk viselni a veszteségeket. Tehát felismerték, hogy a munkásoknak, akik éheznek a munkanélküliségtől, fel kell kelniük és fel is fognak lázadni. Ezt pedig megpróbálták megakadályozni a saját pozícióik erősítésével, az egész tőkésosztály egységbe kovácsolásával, erősen felfegyverezve az államhatalmat, odaláncolva a munkásokat ehhez az államhoz erős béklyókkal, megfosztva őket az önvédelmük régi eszközeitől, a szocialista szószólóiktól és szervezeteiktől. Ez az oka annak, hogy az elmúlt években a fasizmus hatalomra jutott.

Egykor úgy tűnt, hogy a kapitalizmus a legjobb úton halad a munkások becsapásával a demokráciautánzat és a reformutánzatok eszközeivel. Most a másik útra fordult, az erős elnyomáshoz. Ez a munkásokat ellenálláshoz és eltökélt osztályharchoz kell vezesse. Miért tesz így a kapitalizmus? Nem a szabad akaratából, hanem az anyagi, gazdasági erők kényszeréből, amely a saját belső természetéből adódik; a súlyos válságból, amely veszélyezteti a profitját és felkelti a forradalomtól való félelmét.

A győzedelmes fasizmus azzal henceg, hogy örökre meggátolták a kommunizmus útját. Erre az a magyarázatuk, hogy szétzúzták a munkásmozgalmat. De valójában csak a nem hatékony, primitív formáját zúzták szét. Megsemmisítették az illúziókat, a régi szocialista hiedelmeket, a szocialista és kommunista pártokat – minden elavult dolgot, amelyek gátolták a fejlődést. Megsemmisítették ugyanakkor a régi pártmegosztottságot, amely a munkásokat a munkások ellen hangolta. Ezzel visszaállították a természetes osztályegységet.

A pártok a közös vélemények csoportjai; a szervezetek függnek a tagságuktól – mindkettő csak másodlagos jelenség. Az osztály az elsődleges realitás, amely a kapitalizmus természetében leledzik. Hagyományosan a munkások a politikai véleményt és a szervezeti tagságot tekintették valódi elválasztónak a munkások és tőkések között. A pártok és szakszervezetek keretei között gondolkodtak és éreztek – és hagyományosan ez valószínűleg folytatódni is fog egy ideig. Most arra szorítkoznak, hogy az osztály keretei között gondolkodjanak és érezzenek. A megosztottság minden fala nélkül állnak egymás mellett és látják, hogy elvtársak, ugyanazon kapitalista kizsákmányolás alávetettjei. Nem a pártfegyelem szólítja őket akcióba; ki kell gondolniuk és meg kell valósítaniuk saját akcióikat, mikor érzik a fasiszta kapitalizmus terhének súlyát. Csak az ellentétes pártvélemények, politikai jelszavak, szakszervezeti szűklátókörűség ködje lett megsemmisítve, amely elhomályosította az osztálytudatot. A kapitalizmus kemény és könyörtelen valósága száll szembe velük, és a harcban magukra maradtak, csak az osztályegységre támaszkodhatnak.

A munkásosztály politikai vezetői – Németországról és Olaszországról beszélünk – eltűntek, csak a száműzetésben lévő vezetők beszélnek továbbra is, mintha léteznének a pártok. Ez nem azt jelenti, hogy örökre eltűnnek. Ha felkelés tör ki a munkásosztályban, visszatérnek és újra vezetőkként fogják mutatni magukat. Másodszor is le kell győzni őket, most a munkások által, azzal a tudatos felismeréssel, hogy elavultak.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz több párt a jövőben, hanem hogy a szerepük befejeződött. Kétségtelenül új pártok fognak megjelenni a forradalmi időszakokban, hogy új helyzetekben kifejezzék az elkerülhetetlen véleménykülönbségeket a munkásosztályon belül. A pártok ebben a tekintetben a szükséges elemei a társadalmi fejlődésnek. A munkásosztály nem kaphat kész véleményeket és platformokat valamely diktátor párttól, amely magáénak tekinti a gondolkodás feladatát és megtiltja a független véleményt. A munkásosztálynak magának kell kigondolnia és megtalálnia a saját útját. A vélemények, hogy ez mi és hogyan kell megtenni, különbözni fognak, mivel az életük részben különböző – bár főképp inkább hasonló. A közös vélemény csoportjai fognak megalakulni, hogy megvitassák és hirdessék eszméiket, hogy küzdjenek a tőkésosztály tudósaival, hogy spirituális versenyt vívjanak más csoportokkal. Ez a munkásosztály önképzésének módja.

A pártok ebben a tekintetben az úttörő csoportok lesznek a kapitalizmus dzsungelében. Ki kell kutatniuk az utakat, hogy megtanulják a tudományt és a körülményeket, hogy megvitassák ezen közös kérdéseket, hogy lefektessék eszméiket, magyarázataikat, tanácsaikat a munkás társaik előtt. Ezen a módon ők a szükséges eszközök, hogy felépítsék a munkásosztály intellektuális erejét.

Nem az a feladatuk, hogy a munkások helyett cselekedjenek, és hogy elvégezzék a munkások valódi harcát és maguk mögött vonszolják az osztályt. Nem lesz erejük, hogy magukat az osztály helyébe állítsák. Az osztályegység, az osztályakció lesz mindenek felett, a pártvélemény pedig az alárendelt.

 

II.

 

Vannak hasonlóságok a fasiszta Olaszország és Németország, valamint a bolsevista Oroszország között. Diktátorok, a diktátorpártok vezetői – oroszországi kommunista párt, olaszországi fasiszta párt, Németországban a nemzetiszocialista párt – irányítják őket. Ezek a pártok nagy, erősen szervezett csoportok, amelyek buzgalmukkal és lelkesedésükkel, ügy iránti elkötelezettségükkel, fegyelmezettségükkel és energiájukkal képesek uralni az államot és az országot, és rájuk erőszakolni egy kemény, nagy egység bélyegét.

Ez formai hasonlóság; a tartalom más. Oroszországban az államkapitalizmus építi fel a termelőerőket; a magántőkét nem tolerálják. Olaszországban és Németországban az állam és a kormánypárt szorosan összefügg a nagyszabású magánkapitalizmussal. De itt is a jobb gazdasági szervezet szerepel a fasiszta célok között.

A nagy üzlet mindig a termelés, a szállítás és a banki tevékenység bizonyos megszervezését jelenti, kis számú irányító személy kezében. És ennek a viszonylag kevés személynek van ellenőrzése és hatalma a kisebb tőkések tömege felett. A politikai uralkodók már korábban is kapcsolatban voltak ezekkel a nagytőkésekkel. Most a fasiszta program az államhatalom feladatának hirdeti a gazdasági erő irányítását és szabályozását. A nacionalizmus erősödése minden országban, a világháborúra való felkészülés, amit az autarkia jelszava, vagyis az egyes államok saját erőforrásaira való teljes támaszkodása fejez ki, szoros együttműködést kényszerít a politikai vezetőkre az ipar vezetőivel. Ha a régi kapitalizmusban az állam az ipar szükséges eszköze volt, az új ipar az állam szükséges eszközévé is válik. Az állam kormányzása és az uralkodó ipar egybeolvad. A magánvállalkozásokra vonatkozó szabályozás most azt jelenti, hogy a fasiszta hatalom a kisebb tőkések zömét még teljesebben alárendeli a nagyvállalkozásoknak.

Az biztos, hogy a fasiszta kapitalizmusban az uralkodó osztály ragaszkodik a magánvállalkozás elvéhez, ha másokért nem is, de legalább saját magukért. A színfalak mögött zajlik a nagytőkések, monopolisták, bankárok néma versengése a fölényért és a profitért. Ha azonban a gazdasági válság elhúzódik, akkor a fokozódó nyomor, a munkások vagy a középosztályok lázadása a gazdasági élet hatékonyabb szabályozására kényszeríti az uralkodókat. A kapitalista közgazdászok már most Oroszországra tekintenek, és mint lehetséges modellt és kiutat tanulmányozzák annak gazdaságát. “Tervezett gazdaságról” beszélnek a politikusok sok országban. Az európai és amerikai kapitalizmus fejlődése az államkapitalizmus valamilyen formájának irányába és felé, mint eszköz kínálkozhat a proletárforradalom megelőzésére, meghiúsítására vagy visszafordítására. Ezt akkor szocializmusnak fogják hívni. Ha a belga szociáldemokrata párt legutóbbi programjához, a kapitalizmusszabályozási “Tervéhez” hasonlítjuk, a különbség nem alapvető. A belga tervet valóban nevezhetjük kísérletnek, hogy versenyezzen a fasizmussal a kapitalizmust megmentő akciójában.

Ha most összehasonlítjuk ezt a három pártot, a Szociáldemokrata Pártot, a Kommunista Pártot és a Fasiszta Pártot, azt látjuk, hogy a fő céljuk közös. Uralni és uralkodni akarnak a munkásosztályon. Persze azért, hogy megmentsük a dolgozót, boldoggá tegyük, szabaddá tegyük. Mind azt mondják.

Eszközeik, platformjaik különbözőek; versenytársak, és mindegyik gyalázza a többieket, ellenforradalmároknak vagy bűnözőknek nevezve őket.

A szociáldemokrácia a demokráciára szólít fel; a munkások szavazással választják meg gazdáikat. A Kommunista Párt forradalomhoz folyamodik; a munkások a KP felszólítására felkelnek, megdöntik a kapitalista uralmat, és uralomra juttatják a KP-t. A fasiszták nemzeti érzelmekre és kiskapitalista ösztönökre hivatkoznak. Mindannyian az államkapitalizmus vagy az államszocializmus valamilyen formájára törekednek, ahol a munkásosztályt az állam, a vezetők, igazgatók, tisztviselők, a termelés irányítói közössége irányítja és használja ki.

Közös alapjuk az a vélemény, hogy a dolgozó tömegek nem képesek saját ügyeiket intézni. A képtelen és buta sokakat, ahogy hiszik, a rátermett keveseknek kell vezetniük és nevelniük.

Amikor a munkásosztály valódi szabadságáért harcol, hogy a termelés irányát, a társadalom uralmát a saját kezébe vegye, mindezekkel a pártokkal szembeszáll.