2023. 02. 16.
*
– Friedrich Engels: Bruno Bauer és az őskereszténység
– Friedrich Engels: A Jelenések Könyve [666 eredete]
– Friedrich Engels: Az őskereszténység történetéhez
*
(…) Az ember, aki a mennyország fantasztikus valóságában, ahol emberfeletti embert keresett, csak önmagának visszfényét [Widerschein] találta meg, nem lesz többé hajlandó arra, hogy csak önmagának látszatát [Sebein], csak a nem-embert találja meg, mikor igazi valóságát keresi és kell, hogy keresse.
A vallástalan kritika alapzata: az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Mégpedig a vallás annak az embernek az öntudata és az önérzete, aki vagy még nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette. De az ember nem valami elvont, a világon kívül kuksoló lény. Az ember az az ember világa, az állam, a társadalom. Ez az állam, ez a társadalom termeli a vallást, egy visszájára fordított világtudatot, mert maga is visszájára fordított világ. A vallás ennek a világnak általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsületügye, lelkesedése, erkölcsi szentesítése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja. A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás.
A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.
A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni. Az állapotáról táplált illúziók feladását követelni annyi, mint amaz állapot feladását követelni, amely rászorul az illúziókra. A vallás kritikája tehát csírájában ama siralomvölgy kritikája, amelynek szentfénye a vallás.
A kritika letépte a láncról a képzelt virágokat, de nem azért, hogy az ember a fantáziátlan, vigasztalan láncot hordja, hanem azért, hogy a láncot ledobja és élő virágot szakítson. A vallás kritikája kiábrándítja az embert, de azért, hogy mint kiábrándult, értelmére tért ember gondolkozzék, cselekedjék, alakítsa valóságát, hogy önmaga körül és így valódi napja körül keringjen. A vallás csak az illuzórikus nap, amely az ember körül kering, amíg ez nem önmaga körül kering.
A történelem feladata tehát, hogy miután az igazság túlvilága eltűnt, felépítse az evilág igazságát. Mindenekelőtt a filozófiának, amely a történelem szolgálatában áll, feladata, hogy — miután az ember önmagától való elidegenülésének szent formája lelepleződött — önmagától való elidegenülését világi formáiban leleplezze. A mennyország kritikája ezzel a föld kritikájává, a vallás kritikája a jog kritikájává, a teológia kritikája a politika kritikájává változik. (…)
Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés.
MEM 1. 378-391 o.(a részlet helye: 378-379.o.).
A teljes szöveg eredeti címe: Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie. Einleitung.
A megírás ideje: 1843 vége-1844 eleje.
A megjelenés helye:„Deutsch-Französische Jahrbücher” 1844.
Eredeti nyelve: német.
Aláírás: Karl Marx.
Friedrich Engels: Bruno Bauer[1] és az őskereszténység[2]
Berlinben április 13-án elhunyt egy férfiú, akinek valaha volt bizonyos szerepe, mint filozófusnak és teológusnak, de évek óta jóformán eltűnt s csak mint „irodalmi különc” vonta olykor magára a közönség figyelmét. A hivatalos teológusok, köztük Renan[3] is, ollóztak tőle és ezért egyöntetűen agyonhallgatták. Pedig többet ért valamennyiüknél és többet tett bármelyiküknél egy olyan kérdésben, amely bennünket, szocialistákat is érdekel: a kereszténység történeti eredetének kérdésében.
Halála alkalmából hadd ismertessük röviden e kérdés mai állását és azt, hogy Bauer mivel járult hozzá megoldásához.
Az a nézet, amely a középkori szabadgondolkodók óta a XVIII. századi felvilágosítókig bezárólag uralkodott, s amely szerint valamennyi vallás, így a kereszténység is, csalók műve, már nem bizonyult kielégítőnek azóta, amióta Hegel azt a feladatot tűzte a filozófia elé, hogy racionális fejlődést mutasson ki a világtörténelemben.
Mármost világos, hogy ha természetadta vallások, mint például a négerek fétiskultusza vagy az árják[4] közös ősvallása, létrejönnek is anélkül, hogy ebben bármi szerepe volna a csalásnak, későbbi kifejlődésükben a papi félrevezetés csakhamar mégis elkerülhetetlenné válik. Mesterséges vallások azonban, minden őszinte rajongás ellenére, már alapításukkor sem nélkülözhetik a csalást és a történelemhamisítást, s a kereszténység is, már a kezdet kezdetén, igen szép teljesítményeket mutathat fel ezen a téren, amint ezt Bauer az Újszövetség kritikájában kimutatta.[5] Ám ezzel csak egy általános jelenséget állapít meg, de nem magyarázza meg az egyes esetet, amelyről itt éppen szó van.
Egy olyan vallás, amely alávetette magának a római világbirodalmat és 1800 éve uralkodik a civilizált emberiség túlnyomó részén, nem intézhető el azzal, hogy egyszerűen csalók által összetákolt badarságnak nyilvánítják. Az ilyen vallást csak akkor intézzük el, ha eredetét és fejlődését meg tudjuk magyarázni azokkal a történelmi feltételekkel, amelyek között keletkezett és uralomra jutott. S kiváltképpen áll ez a kereszténységre. Éppen azt a kérdést kell megoldanunk, hogyan történt, hogy a római birodalom néptömegei ezt a ráadásul rabszolgák és elnyomottak által hirdetett badarságot előnyben részesítették minden más vallással szemben, úgyhogy végül is a nagyratörő Constantinus ennek a badarságon alapuló vallásnak a felvételében látta a legjobb eszközt arra, hogy a római világ egyeduralkodójává küzdje fel magát.
E kérdés megválaszolásához Bruno Bauer sokkal többel járult hozzá, mint bárki más. Az evangéliumoknak azt az időbeli sorrendjét és kölcsönös függőségét, amelyet Wilke[6] tisztán nyelvi alapon megállapított, Bruno Bauer az evangéliumok tartalma alapján is megcáfolhatatlanul kimutatta, bármennyire ágálnak is ellene az 1849 utáni reakciós időszak fél-hívő teológusai. Strauss homályos mítosz-elméletét[7], amelynek alapján az evangéliumi elbeszélésekből mindenki annyit tarthat történelmileg helytállónak, amennyit éppen akar, Bauer nevetségessé tette mint teljesen tudománytalant. S ha közben kitűnt, hogy az evangéliumok egész tartalmából történelmileg jóformán semmi sem bizonyítható be — úgyhogy még magának Jézus Krisztusnak a történelmi létezése is kérdésesnek mondható —, úgy Bauer ezzel csak megtisztította a talajt a következő kérdés megoldásához: honnan erednek azok az elképzelések és gondolatok, amelyek a kereszténységben efféle rendszerré kapcsolódtak össze, és hogyan jutottak ezek világuralomra?
Bauer mindvégig ezzel foglalkozott. Kutatásaiban végül arra az eredményre jutott, hogy Philón, egy alexandriai zsidó, aki időszámításunk 40. évében még élt, bár már élemedett korban, a kereszténység tulajdonképpeni atyja, Seneca pedig, a római sztoikus, mondhatni, a nagybátyja. A Philón neve alatt ránk maradt számtalan írás valójában allegorikusan-racionalisztikusan felfogott zsidó hagyományoknak görög, nevezetesen sztoikus filozófiával való összeolvadásából keletkezett. A nyugati és a keleti nézeteknek ez a kibékülése már magában foglalja az összes lényeges keresztény elképzeléseket : az ember veleszületett bűnösségét; a Logoszt, az igét, amely istennél van és maga az isten, s amely közvetít isten és ember között; a nem állatáldozattal, hanem saját szívünk istennek ajánlásával való vezeklést; végül azt a lényeges vonást, hogy az új vallásfilozófia felforgatja az addigi világrendet, követőit a szegények, nyomorultak, rabszolgák és kitaszítottak között keresi, a gazdagokat, a hatalmasokat, a kiváltságosokat pedig megveti, és hogy ezáltal előírja az összes világi gyönyörök elvetését és a test sanyargatását.
Másfelől már Augustus gondoskodott arról, hogy nemcsak az istenember, hanem az úgynevezett szeplőtelen fogantatás is a birodalom által előírt formula legyen. Nemcsak istenként tiszteltette Caesart és önmagát, hanem azt is terjesztette, hogy ő, Augustus Caesar Divus, az isteni, nem emberi atyjának a fia, mert anyja Apollo istentől termékenyült meg. Csak nem volt ez az Apollo isten rokona a Heinrich Heine által megénekeltnek?![8]
Amint látjuk, már csak a zárókő hiányzik, és alapvonásaiban kész az egész kereszténység: az emberré vált logosz megtestesülése egy bizonyos személyben és engesztelő áldozata a kereszten a bűnös emberiség megváltásáért.
Hogy ez a zárókő történelmileg miként került be a sztoikus-philóni tanításokba, ezt illetően a valóban megbízható források cserbenhagynak bennünket. Annyi azonban bizonyos, hogy filozófusok, Philón vagy a sztoa tanítványai nem vitték be. Vallásokat olyan emberek alapítanak, akiknek maguknak is vallási szükségleteik vannak, s akiknek van érzékük a tömegek vallási szükséglete iránt, márpedig filozófiai iskolák követőinél ez rendszerint nem áll fenn. Ezzel szemben az általános bomlás időszakaiban — mint például most is — azt látjuk, hogy a filozófiát és a vallási dogmatikát vulgarizált formában ellaposítják és általánosan elterjesztik. Míg a klasszikus görög filozófia utolsó formáiban — különösen az epikuroszi iskola esetében — ateista materializmushoz vezetett, a vulgáris görög filozófia az egy istenről és a halhatatlan emberi lélekről szóló tanításba torkollott. Ugyanígy az idegenekkel és félzsidókkal való keveredés és érintkezés folytán racionalisztikusan vulgarizálódott zsidóság oda jutott, hogy elhanyagolta a törvényes ceremóniákat, hogy Jahvét[9], az egykor kizárólagosan zsidó nemzeti istent átváltoztatta az egyetlen igaz istenné, az ég és a föld teremtőjévé, s hogy elfogadta a lélek halhatatlanságát, amely eredetileg távol állott a zsidóságtól. így találkozott a monoteista vulgáris filozófia a vulgáris vallással, amely teljesen készen rendelkezésére bocsátotta az egy istent. S ezzel elő volt készítve a talaj, amelyen ugyancsak vulgarizált, philóni elképzelések feldolgozása a zsidóknál létrehozhatta a kereszténységet, s amelyen a már létrehozott kereszténység a görögöknél és a rómaiaknál elfogadásra találhatott. Hogy a kereszténység népszerűsített philóni elképzelésekből, nem pedig magának Philónnak az írásaiból született meg, azt az bizonyítja, hogy az Újszövetség csaknem teljesen elhanyagolja ezeknek az írásoknak fő részét, nevezetesen az ószövetségi történetek allegorikus-filozófiai magyarázatát. Ez a dolognak olyan oldala, amelyet Bauer nem vett kellőképpen figyelembe.
Hogy a kereszténység első formájában miképpen is festett, arról az úgynevezett „János Jelenései ”-t olvasva képet alkothatunk magunknak. Vad, zavaros fanatizmus, a dogmáknak még csak a kezdetei, az úgynevezett keresztény erkölcsből csupán a test sanyargatása, ezzel szemben töméntelen sok vízió és prófécia. A dogmák és az erkölcstan kialakítása egy későbbi korra esik, amelyben az evangéliumok és az úgynevezett apostoli levelek íródtak. S ezen a téren — legalábbis ami az erkölcsöt illeti — fesztelenül felhasználták a sztoikus filozófiát és nevezetesen Senecát. Hogy a levelekben gyakran szó szerint másolják Senecát, ezt Bauer bebizonyította. Csakugyan, ez már az igazhívőknek is feltűnt, de azt állították, hogy Seneca plagizált az — akkor még meg sem írt — Újszövetségből. A dogmatika egyrészt a Jézusról kialakuló evangéliumi legendával kapcsolatban, másrészt a zsidókeresztények és a pogánykeresztények közötti harcban fejlődött ki.
Az okokra vonatkozólag, amelyek a kereszténységet győzelemre és világuralomra juttatták, Bauer szintén igen értékes adatokat szolgáltat. Itt azonban útját állja a német filozófus idealizmusa, meggátolja a tisztánlátásban és a pontos fogalmazásban. Döntő helyeken gyakran frázis helyettesíti a lényeget. Ezért Bauer nézeteinek részleteiben való ismertetése helyett erről a kérdésről inkább a magunk felfogását ismertetjük, amely Bauer írásain kívül saját tanulmányainkon is alapszik.
A római hódítás valamennyi leigázott országban először közvetlenül a korábbi politikai állapotokat és később közvetve a régi társadalmi életfeltételeket is felbomlasztotta. Először azáltal, hogy a korábbi rendi tagozódás helyett (eltekintve a rabszolgaságtól) egyszerűen csak római polgár és nempolgár vagy alattvaló között tett különbséget. Másodszor pedig, és ez a fő, a római állam nevében való zsarolás által. Ha a helytartók kapzsiságának a császárság idején államérdekből lehetőleg határt szabtak is, ennek helyébe az államkincstár javára állandóan és növekvő erővel működő, egyre jobban megszorított adóprés lépett, — s ez a szipolyozás módfelett bomlasztólag hatott. Végül, harmadszor azáltal, hogy mindenütt római bírák ítélkeztek római jog alapján, s ezzel a hazai társadalmi rendet érvénytelennek nyilvánították, amennyiben az nem egyezett a római jogrenddel. Ez a három emelő szükségképpen roppant nivelláló erővel hatott, kivált ha néhány évszázadon át alkalmazták olyan népekkel szemben, amelyeknek legerősebb részét már a hódítást megelőző, az ezzel együttjáró és ezt gyakran még követő harcokban lemészárolták vagy rabszolgaságba hurcolták. A provinciák társadalmi viszonyai egyre inkább közeledtek a főváros és Itália társadalmi viszonyaihoz. A lakosság mindinkább három, a legkülönbözőbb elemekből és nemzetiségekből összeverődött osztályra tagozódott, s ezek: gazdagok, akik között elég sok volt a felszabadított rabszolga (lásd Petronius[10]), nagybirtokosok és uzsorások, vagy mindkettő együtt, mint például Seneca, a kereszténység nagybátyja; vagyontalan szabad emberek, akiket Rómában az állam eltartott és mulattatott — a provinciákban viszont úgy boldogultak, ahogy tudtak; végül a nagy tömeg — a rabszolgák. Az állammal, vagyis a császárral szemben a két előbbi osztály csaknem ugyanolyan jog nélküli volt, mint a rabszolgák urukkal szemben. Kivált Tiberiustól Neroig volt bevett szokás, hogy gazdag rómaiakat halálra ítéltek vagyonuk megkaparintása végett. A kormány támasza, anyagilag, a hadsereg volt, amely már sokkal inkább hasonlított zsoldoshadseregre, mint a régi római paraszthadseregre, — erkölcsileg pedig az az általános felismerés, hogy ebből a helyzetből nem lehet kikerülni, hogy ha nem is az egyik vagy másik császár, de a katonai uralmon alapuló császárság megváltoztathatatlan szükségszerűség. Hogy ez a felismerés milyen nagyon is anyagi természetű tényeken alapult, arra itt nem térhetünk ki.
Az általános jognélküliség és a jobb állapotok lehetőségében való remény teljes hiánya együtt járt az általános elernyedéssel és demoralizálódással. A néhány még megmaradt patrícius vágású és gondolkodású régi rómait eltették láb alól vagy pedig kihaltak; az utolsó közülük Tacitus. A többi örült, ha távol tarthatta magát a közélettől; életüket a vagyonszerzés és a vagyon élvezete, a magánpletyka és a magáncselszövés töltötte ki. A vagyontalan szabad emberek Rómában állami járadékban részesültek, a provinciákban viszont igen nehéz helyzetben voltak. Dolgozniok kellett, mégpedig a rabszolgamunkával versenyezve. De ezek a szabadok főképpen a városokban éltek. Rajtuk kívül a provinciákban voltak még parasztok, szabad földbirtokosok (földjük itt-ott még közös tulajdonban volt), vagy pedig, mint Galliában, nagy földesurak adósszolgaságában levő parasztok. Ezt az osztályt érintette a legkevésbé a társadalmi átalakulás; a vallási átalakulásnak is ez állt ellen a leghosszabb ideig.[11] S végül ott voltak a rabszolgák, minden jog és akarat nélkül, képtelenül a maguk felszabadítására, amint ezt már Spartacus veresége is bebizonyította; pedig nagyrészt maguk is szabadok voltak valamikor, vagy pedig szabadon született emberek gyermekei. Nyilván bennük élt a legelevenebb, bár kifelé tehetetlen gyűlölet életfeltételeik ellen.
Látni fogjuk, hogy ennek feleltek meg e kor ideológusai is. A filozófusok vagy pusztán pénzkereső iskolamesterek voltak, vagy pedig dőzsölő gazdagok fizetett pojácái. Egyesek közülük éppenséggel rabszolgák voltak. Hogy mi lett belőlük, ha jól ment a soruk, azt mutatja Seneca úr példája. Ez az erényt és önmegtartóztatást prédikáló sztoikus Nero első udvari intrikusa volt, s ezt talpnyalás nélkül nem tehette; pénzt, birtokokat, kerteket, palotákat fogadott el Nerotól ajándékba, és miközben az evangélium szegény Lázárját prédikálta, valójában ugyanennek a példázatnak a gazdag embere volt. Csak amikor Nero a nyakát akarta szegni, kérlelte a császárt, vegye vissza összes ajándékait, ő megelégszik filozófiájával. Csak egészen elvétve akadtak olyan filozófusok, mint például Persius, akik legalább a szatíra ostorát suhogtatták elfajult kortársaik feje felett. Ami pedig az ideológusok másik fajtáját, a jogászokat illeti, ők rajongtak az új állapotokért, mert valamennyi rendi különbség elmosódása lehetővé tette nekik, hogy annyira kedvelt magánjogukat a legaprólékosabban kidolgozzák, s ennek fejében elkészítették a császárnak a legaljasabb közjogot, amely valaha is létezett.
A népek politikai és társadalmi sajátosságaival együtt a római birodalom sajátos vallásukat is pusztulásra kárhoztatta. Az ókor valamennyi vallása természetadta törzsi és később nemzeti vallás volt, amely az illető nép társadalmi és politikai állapotaiból sarjadt és azokkal összenőtt. Amint ezt az alapját lerombolták, a hagyományos társadalmi formákat, a régi politikai berendezkedést és a nemzeti függetlenséget szétzúzták, magától értetődően a hozzájuk tartozó vallás is összeomlott. A nemzeti istenek maguk mellett megtűrhettek más nemzeti isteneket — ez általános szabály volt az ókorban —, de maguk felett nem tűrhették meg őket. A keleti istenkultuszoknak Rómába való átültetése csak ártott a római vallásnak, de nem gátolhatta meg a keleti vallások hanyatlását. Mihelyt a nemzeti istenek már nem oltalmazhatják meg nemzetük függetlenségét és önállóságát, önmaguk törik ki a nyakukat, így történt ez mindenütt (csak a parasztok, kivált a hegyi parasztok képeznek itt kivételt). Amit Rómában és Görögországban a vulgáris filozófiai felvilágosítás — majdnem hogy azt mondtam: a voltairianizmus — tett, azt a provinciákban megtette a római iga, és a szabadságukra büszke embereknek kétségbeeső alattvalókkal és önző gazemberekkel való felváltása.
Így festett az anyagi és erkölcsi helyzet. A jelen elviselhetetlen, a jövő, ha lehet, még fenyegetőbb. Sehol semmiféle kivezető út. Kétségbeesés, vagy a legalantasabb élvezetekhez való menekülés — legalábbis azoknál, akik ezt megengedhették maguknak, s ez egy elenyésző kisebbség volt. Egyébként nem maradt más, mint az ernyedt belenyugvás az elkerülhetetlenbe.
Ám szükségképpen minden osztályban voltak olyan emberek, akik az anyagi megváltásban való reményüket elvesztve, ehelyett szellemi megváltást kerestek — tudatbeli vigaszt, amely megóvja őket a végső kétségbeeséstől. Ezt a vigaszt a sztoa nem nyújthatta, éppúgy, mint az epikuroszi iskola sem, mégpedig éppen azért, mert filozófiák, tehát nem a köztudatnak szánták őket, és másodszor, mert követőik életmódja rontotta az iskola tanításainak hitelét. A vigasznak nem az elvesztett filozófiát, hanem az elvesztett vallást kellett pótolnia, — éppen vallási formát kellett öltenie, mint akkoriban és később is egészen a XVII. Századig mindennek, ami a tömegeket megragadhatta.
Aligha szükséges megjegyeznünk, hogy az ilyen tudatbeli vigaszra, a külső világból a belsőbe való ilyen menekülésre vágyó emberek többsége a rabszolgák köréből került ki.
Ebben az általános gazdasági, politikai, intellektuális és erkölcsi bomlásban lépett színre a kereszténység. Ez minden korábbi vallással élesen szembehelyezkedett.
Minden eddigi vallásban a szertartás volt a fő. Az illető valláshoz való tartozást csak az áldozásokban és a körmenetekben való részvétel, Keleten pedig emellett a legkörülményesebb étkezési és tisztasági szabályok megtartása tanúsíthatta. Míg Róma és Görögország az utóbbi tekintetben toleráns volt, Keleten dühöngött a vallási tilalmi láz, s ez végül jelentős mértékben hozzájárult a hanyatláshoz. Két különböző valláshoz tartozó emberek (egyiptomiak, perzsák, zsidók, kaldeusok) nem ehettek vagy nem ihattak együtt, nem végezhettek közösen semmiféle mindennapi aktust, alig beszélhettek egymással. Nagyrészt éppen az embereknek ez az elkülönítése okozta a régi Kelet bukását. A kereszténység nem ismert megkülönböztető szertartásokat, még a klasszikus világ áldozatait és körmeneteit sem ismerte. Minthogy ilymódon elvet minden nemzeti vallást és az ezekben közös ceremóniákat, minthogy különbség nélkül valamennyi néphez fordul, az első lehetséges világvallássá válik. A maga új egyetemes istenével a zsidóság is nekilendült a világvalláshoz vezető úton; ámde Izrael gyermekei mindig arisztokraták maradtak a hívők és körülmetéltek között; s még a kereszténységnek is előbb meg kellett szabadulnia a zsidókeresztények kiváltságára vonatkozó elképzeléstől (amely az úgynevezett „János Jelenései”-ben még uralkodik), hogy valóban világvallássá válhasson. Másfelől az iszlám, specifikusan keleti szertartásainak megőrzésével, önmaga korlátozta elterjedési területét a Keletre és a meghódított, majd arab beduinok által újonnan betelepített Észak-Afrikára: itt uralkodó vallássá lehetett, Nyugaton nem.
Másodszor, a kereszténység olyan húrt pendített meg, amelynek sokak szívében visszhangra kellett találnia. A nehéz időket, az általános anyagi és erkölcsi nyomorúságot sérelmező minden panaszra a keresztény bűntudat ezt válaszolta: így van ez és nem is lehet másképpen, a világ romlottsága a te bűnöd, valamennyiötök bűne, a te és valamennyiötök belső romlottságának következménye! S hol volt az az ember, aki erre nemet mondhatott? Mea culpa![12] Az a felismerés, hogy minden egyes ember maga is vétkes az általános szerencsétlenségben, elháríthatatlan volt, és most már előfeltétele lett a lelki megváltásnak, amelyet a kereszténység ezzel egyidejűleg hirdetett. S ez a lelki megváltás olyan természetű volt, hogy minden régi vallásközösség tagja könnyen megérthette. Mindezekben a régi vallásokban jól ismert elképzelés volt az engesztelő áldozat, amely a sértett istenséget kiengeszteli; hogyne talált volna hát termékeny talajra az az elképzelés, hogy a megváltó önmagának feláldozásával egyszer s mindenkorra jóváteszi az emberiség bűneit? Amikor tehát a kereszténység azt az általánosan elterjedt érzést, hogy az emberek maguk vétkesek az általános romlásban, minden egyes ember bűntudataként világosan kifejezésre juttatta, s egyben megalapítójának vértanúhalálával mindenki számára könnyen felfogható formát szolgáltatott a romlott világból való, általánosan sóvárogva várt belső megváltásra, a tudatbeli vigaszra, ismét bebizonyította azt a képességét, hogy világvallássá, mégpedig az éppen adott világnak megfelelő vallássá váljék.
Ez a magyarázata annak, hogy a sivatagnak abból a sok ezer prófétájából és prédikátorából, akik abban az időben számtalan vallási újítással kísérleteztek, csak a kereszténység alapítóinak volt sikerük. Nemcsak Palesztina, hanem az egész Kelet hemzsegett az ilyen vallásalapítóktól, s ezek között — mondhatni — darwini küzdelem folyt az eszmei létért. A kereszténység főképpen a fentebb kifejtett elemek jóvoltából győzött. S hogy a szektáknak egymás ellen és a pogány világ ellen vívott harcában természetes kiválogatódás révén hogyan alakította ki mindinkább világvallás-jellegét, ezt részletesen megmutatja az első három évszázad egyháztörténete.
Bruno Bauer und das Urchristentum.
A megírás ideje: 1882 április második fele.
A megjelenés helye: „Der Sozialdemokrat”,1882 május 4., 11. (19., 20.) sz.
Eredeti nyelve: német.
Aláírás: F. Engels (MEM 19. 441-449. o.).
Friedrich Engels: A Jelenések Könyve [666 eredete]
A Biblia történeti és nyelvészeti kritikája, az Ó- és az Újszövetségbe foglalt különféle írások korának, eredetének és történeti értékének vizsgálata olyan tudomány, amelyet ez országban néhány szabadgondolkodású teológuson kívül jóformán senki sem ismer, s ezek a teológusok is igyekeznek ezt minél nagyobb titokban tartani.
Ez a tudomány csaknem kizárólag német. Emellett az a kevéske, ami belőle Németország határain túljutott, nem éppen a legjobb része; ez az a szabadgondolkodású kritika, amely elfogulatlanságával, alaposságával és egyben keresztény voltával kérkedik. A bibliai könyveket nem egyenesen a Szentlélek nyilatkoztatta ki, hanem az istenségnek az emberség szent szelleme révén történő kinyilatkoztatásai stb. Ilymódon a tübingeni iskola[13](Baur, Gfrörer stb.) a nagy favorit Hollandiában és Svájcban éppúgy, mint Angliában; ha pedig valaki kissé messzebb akar menni, Strausst követi. Ugyanez a szelíd, de teljesen történelmietlen szellem jellemzi a híres Ernest Renant, aki csak szegényes plagizátora a német kritikusoknak. Valamennyi művéből semmi sem az övé, kivéve az ezeket átható gondolat esztétikus szentimentalizmusát és azt a sótlan-cukros nyelvezetet, amelybe az egészet belemártja.
Egy jó dolgot kétségkívül mondott Ernest Renan: „Ha pontos fogalmat akarnak maguknak alkotni arról, hogy mik is voltak az első keresztény közösségek, ne napjaink egyházközségeivel hasonlítsák össze ezeket; inkább a Nemzetközi Munkásszövetség helyi szekcióihoz hasonlítottak.” S ez így is van. A kereszténység ugyanúgy ragadta meg a tömegeket, ahogy a modern szocializmus teszi, a legkülönfélébb szekták és még inkább összeütköző egyéni vélemények alakjában — ezek között voltak világosabbak, voltak zavarosabbak, s az utóbbiak alkották az óriási többséget —, de mind szemben álltak az uralkodó rendszerrel, a „fennálló hatalmakkal”.
Vegyük szemügyre például a Jelenések Könyvét, s meg fogjuk látni, hogy ez nem a leghomályosabb és a legtitokzatosabb, hanem a legegyszerűbb és a legvilágosabb könyve az egész újszövetségnek. Egyelőre arra kell kérnünk az olvasót, higgye el nekünk azt, amit fokról fokra be fogunk bizonyítani. Azt, hogy az időszámításunk szerinti 68. évben vagy 69 januárjában íródott, és hogy ezért nemcsak az Újszövetség egyetlen olyan könyve, amelynek kelte valóban meg van állapítva, hanem a legrégibb könyve is.
Ebből a könyvből akár egy tükörből látható, hogyan festett a kereszténység 68-ban.
Először is szekták, újra meg újra csak szekták. A hét ázsiai gyülekezethez intézett üzenetek legalább három szektát említenek, amelyekről egyébként semmit sem tudunk: a Nikolaitákat, a Bálámitákat és egy asszonynak a követőit, akit itt Jézabel névvel jelképeznek [2, 14. 15. 20.]. Mindháromról azt állítják, hogy híveiknek megengedik, hogy bálványáldozatokból egyenek, és hogy paráználkodók. Figyelemreméltó tény, hogy minden nagy forradalmi mozgalommal előtérbe kerül a „szabad szerelem” kérdése. Az emberek egy részénél mint forradalmi haladás, mint a szükségtelenné vált, régi hagyományos béklyók lerázása; másoknál mint szívesen fogadott tanítás, amely kényelmes takarója mindenféle fesztelen üzelmeknek férfi és nő között. Az utóbbiak, a filiszter-fajta, úgy látszik, hamarosan felülkerekedtek; a „paráználkodást” ugyanis mindig kapcsolatba hozzák a „bálvány-áldozatokból” való evéssel, ami a zsidóknak és a keresztényeknek szigorúan tilos volt, bár visszautasítása olykor veszélyes vagy legalábbis kellemetlen lehetett. Ez nyilvánvalóan mutatja, hogy a szabad szerelem itt említett hívei általában hajlottak arra, hogy mindenkivel barátságban éljenek, s hogy a legcsekélyebb készségük sem volt a mártíroskodásra.
A kereszténységet, mint minden más nagy forradalmi mozgalmat is, a tömegek csinálták. Előttünk teljesen ismeretlen úton-módon keletkezett Palesztinában egy olyan időben, amikor százával bukkantak fel új szekták, új vallások, új próféták. Valójában itt csak a haladóbb szekták kölcsönös súrlódásaiból spontánul keletkező átlagjelenségről van szó, amely azután az alexandriai zsidó Philón tantételeivel gazdagodva, majd később erős sztoikus[14] beszüremléseket magába fogadva tanná vált. Ha a tan dolgában Philónt valóban a kereszténység atyjának nevezhetjük, akkor Seneca volt a nagybátyja. Az Újszövetség egész szakaszait, úgy látszik, szinte betű szerint kimásolták műveiből; másrészt Persius szatíráiban egész szakaszok találhatók, amelyeket mintha az akkor még meg sem írt Újszövetségből másolt volna. Mindezeknek a tan-elemeknek a Jelenések Könyvében nyomuk sem található, itt a kereszténységet a ránk maradt legnyersebb formában látjuk. Csak egy uralkodó dogmatikus pont van: az, hogy a hívőket Krisztus áldozata megmentette. De hogy ez hogyan és miért történt, az teljesen meghatározhatatlan. Nem más ez, mint annak a régi zsidó és pogány elképzelésnek, amely szerint istent vagy az isteneket áldozatokkal kell kiengesztelni, az a sajátos keresztény átformálása (valójában ez tette a kereszténységet egyetemes vallássá), amely szerint Krisztus halála az egyszer s mindenkorra elegendő nagy áldozat.
Az eredendő bűnnek nyoma nincsen. Egy szó sincs a szentháromságról. Jézus „a Bárány”, de alá van rendelve Istennek. Valójában az egyik szakaszban (15, 3.) Mózessel állítják egy sorba. Az egy Szentlélek helyett itt „isteni hét lélek” szerepel (3, 1. és 4, 5.). A megölt szentek (a mártírok) bosszúért kiáltanak Istenhez: „Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (6, 10.) — az ilyen indulatokat később a kereszténység elméleti morálkódexéből gondosan törölték, de a gyakorlatban annál ádázabbul érvényre juttatták, mihelyt a keresztények felülkerekedtek a pogányokon.
Természetesen a kereszténység csak a judaizmus egyik szektájaként jelentkezik. Így a hét gyülekezethez intézett üzenetekben: „Tudom… azoknak káromkodását, akik azt mondják, hogy ők zsidók” (nem keresztények), „és nem azok, hanem a Sátán zsinagógája” (2, 9.); majd ismét, 3, 9.: „ímé én adok a Sátán zsinagógájából, azok közül, akik zsidóknak mondják magukat és nem azok.” Szerzőnknek időszámításunk 69. évében a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy a vallási fejlődésnek egy új szakaszát képviseli, amely arra hivatott, hogy a forradalom egyik legfontosabb elemévé váljon. Ezért van az is, hogy amikor Isten királyi széke előtt megjelennek a szentek, először 144 000 zsidó kerül eléje, 12 000 a tizenkét nemzetség mindegyikéből, s csak utána bocsáttatnak elé azok a pogányok, akik a judaizmusnak ehhez az új szakaszához csatlakoztak [7, 4—9.].
Így festett a kereszténység a 68. esztendőben az Újszövetség legrégibb s egyetlen olyan könyve szerint, amelynek valódiságához nem fér kétség. Hogy ki volt a szerző, azt nem tudjuk. Ő maga Jánosnak nevezi magát. Még csak nem is állítja, hogy ő János „apostol”, mert az „új Jeruzsálem” alapján rajta vannak „a Bárány tizenkét apostolának nevei” (21, 14.). Ezek tehát nyilván már halottak voltak, amikor könyvét írta. Hogy zsidó volt, az világos a görög nyelvében bőségesen fellelhető hebraizmusokból; nyelvtani hibák tekintetében még az Újszövetség többi könyvét is messze felülmúlja. Hogy az úgynevezett János-evangélium, János levelei és ez a könyv legalább három különböző szerzőtől való, azt nyelvezetük világosan bizonyítja, még ha a bennük foglalt, egymással tökéletesen ellenkező tanok nem bizonyítanák is.
Az apokaliptikus látomásokat, amelyek a Jelenések Könyvének csaknem egészét alkotják, a szerző a legtöbb esetben betű szerint átvette az Ószövetség klasszikus prófétáitól és azok későbbi utánzóitól, kezdve Dániel könyvén (ez kb. 160 évvel időszámításunk előtt keletkezett, és olyan dolgokat jósolt meg, amelyek évszázadokkal előbb már bekövetkeztek) és végezve „Énok könyvén”, egy görög nyelvű apokrif csinálmányon, amely nem sokkal időszámításunk kezdete előtt íródott. Az eredeti lelemény, sőt még az összelopkodott látomások csoportosítása is, rendkívül szegényes. Ferdinand Benary [15] professzor — 1841-ben a berlini egyetemen tartott előadássorozatának köszönhetem az alábbi adalékokat — kimutatta, fejezet és vers szerint, honnan kölcsönözte szerzőnk minden egyes állítólagos látomását. Ezért nem is érdemes „Jánosunkat” minden hóbortjában végigkövetnünk. Jobban tesszük, ha mindjárt arra a pontra térünk rá, amely felfedi ennek a mindenesetre figyelemreméltó könyvnek a titkát.
Szöges ellenkezésben valamennyi ortodox kommentátorával, akik mind azt várják, hogy jóslatai, immár több mint 1800 év után, még valóra válnak, „János” folyton-folyvást azt hajtogatja: „Az idő közel van, mindeneknek meg kell lenniök hamar.” S különösképpen vonatkozik ez arra a válságra, amelyet megjövendöl, s amelyet nyilván megérni remél.
Ez a válság a nagy végső harc Isten és az „Antikrisztus” között, ahogy azt mások nevezték. A döntő fejezetek a 13. és a 17. Hagyjunk el minden felesleges ékítményt: „János” lát feljőni egy fenevadat a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva vagyon (a szarvak egyáltalán nem érdekelnek bennünket): „és látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték”. E fenevadnak hatalom adaték a föld felett Istennel és a Báránnyal szemben negyvenkét hónapra (a szent hét év felére), s ezen idő alatt minden ember viselni tartozott jobb kezén vagy homlokán a fenevad bélyegét vagy nevének számát. „Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.”
A második században Eirénaiosz még tudta, hogy a megsebzett és meggyógyított fejen Nero császár értendő. Ő volt a keresztények első nagy üldözője. Halálakor különösen Achájában és Ázsiában elterjedt a hír, hogy nem is halt meg, hanem csak megsebesült, és hogy egy napon majd újra megjelenik és rettegést kelt az egész világon (Tacitus: „Históriae” , II. 8.). Emellett Eirénaiosz ismert egy másik nagyon régi olvasatot, amely szerint a név számát 666 helyett 616-ra teszi.[16]
A 17. fejezetben ismét megjelenik a hétfejű fenevad, ezúttal a jól ismert skarlátveres asszony ül rajta, akinek tetszetős leírását az olvasó magában a könyvben fellapozhatja. Egy angyal ott kijelenti Jánosnak: „A fenevad, amelyet láttál, volt és nincs… A hét fő a hét hegy, amelyen az asszony ül; király is hét van; az öte elesett, és az egyik van, a másik még el nem jött; és mikor eljő, kevés ideig kell annak megmaradni. A fenevad pedig, amely vala és nincs, az maga a nyolcadik, és a hét közül Való… És az asszony, amelyet láttál, ama nagy város, amelynek királysága van a földnek királyain.”
Van tehát itt két világos megállapításunk: 1. a skarlátveres asszony Róma, a nagy város, amelynek királysága van a földnek királyain; 2. a könyv megírása idején a hatodik római császár uralkodik; utána következik majd egy másik, aki rövid ideig lesz uralmon, s akkor visszatér az egyik, aki ,,a hét közül való”, aki megsebesíttetett, de meggyógyíttaték, s akinek neve benne foglaltatik e titokzatos számban, s akiről Eirénaiosz még tudta, hogy ez Nero.
Augustustól számolva ott van Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius; Nero az ötödik. A hatodik, aki van, az Galba, akinek a trónralépése jel volt a légiók felkelésére — jelesül Galliában —, melyet Otho, Galba utóda vezetett.[17] Eszerint könyvünknek Galba idején kellett íródnia, aki 68 június 9-től 69 január 15-ig uralkodott. A könyv Nero küszöbönálló visszatértét jósolja.
A végső bizonyíték pedig — a szám. Ez is Ferdinand Benary felfedezése, s azóta nem is vitatta soha senki a tudományos világban.
Időszámításunk előtt körülbelül háromszáz évvel a zsidók kezdték betűiket számok jelképeként használni. A spekulatív rabbik ebben a misztikus magyarázat vagy kabbala egy új módszerét látták. Titkos szavakat azzal a számmal fejeztek ki, amely a bennük foglalt betűk számértékének összeadásából keletkezik. Ezt az új tudományt elnevezték gematriahnak, geometriának. Mármost ezt a tudományt alkalmazza itt „János”. Be kell bizonyítanunk 1., hogy a szám egy ember, mégpedig Nero nevét tartalmazza, és 2. hogy az adott megoldás mind a 666 olvasatra, mind pedig az ugyanolyan régi 616 olvasatra áll. Vegyük a héber betűket és azok értékét:
Neron Keszar, Neron császár, görögül Neron Kaiszar. Ha mármost a görög írásmód helyett a latin Nero Caesart ültetjük át héber írásjegyekre, eltűnik a nun a Neron szó végéről, s ezáltal ötvennel csökken az érték, így eljutunk a másik régi olvasathoz, a 616-hoz, s ezzel a bizonyítás a kívánható legtökéletesebb.[18]
Ilymódon tökéletes világosság derül a titokzatos könyvre. „János” azt jósolja, hogy Nero visszatér körülbelül 70-re és rémuralmat fog gyakorolni, amely negyvenkét hónapig, vagyis 1260 napig tart. Ennek leteltével eljövend Isten, legyőzi Nerot, az Antikrisztust, tűzzel lerombolja a nagy várost és ezer évre megkötözi az ördögöt. Megkezdődik az ezeréves birodalom és így tovább. Mindez ma már teljesen érdektelenné vált, kivéve olyan tudatlan személyek számára, akik továbbra is próbálgatják kiszámítani az utolsó ítélet napját. De mint a csaknem kezdetleges kereszténység hiteles képe, amelyet e keresztények egyike rajzolt meg, ez a könyv többet ér, mint az Újszövetség valamennyi többi könyve együttvéve.
The Book of Revelation.
A megírás ideje: 1883 eleje.
A megjelenés helye: ,Progress’.
1883, II. köt., 112-116. old.
Eredeti nyelve: angol.
Aláírás: Frederick Engels (MEM 21. 7-13 o.).
Friedrich Engels: Az őskereszténység történetéhez
I.
Az őskereszténység történetének figyelemreméltó érintkező pontjai vannak a modern munkásmozgalommal. Akárcsak az utóbbi, eredetileg a kereszténység is az elnyomottak mozgalma volt: először a rabszolgák és a felszabadított rabszolgák, a szegények és a jog nélküliek, a Róma által leigázott vagy szétszórt népek vallása volt. Mindkettő, a kereszténység éppúgy, mint a munkásszocializmus, a szolgaságtól és a nyomortól való közelgő megváltást hirdeti; a kereszténység egy halál utáni túlvilági életben, a mennyországban keresi ezt a megváltást, a szocializmus pedig ezen a világon, a társadalom átalakításában. Mindkettő üldözésnek és uszításnak van kitéve, híveiket kiközösítik, kivételes törvények alá helyezik, az egyiknek a követőit mint az emberi nem ellenségeit, a másikéit mint a birodalom ellenségeit, a vallás, a család, a társadalmi rend ellenségeit. S minden üldözés ellenére, sőt az üldözéstől valósággal serkentve, mindkettő győzelmesen, feltarthatatlanul nyomul előre. Keletkezése után háromszáz évvel a kereszténység a római világbirodalom elismert államvallása, a szocializmus pedig alig hatvan év alatt olyan hadállásokat foglalt el, amelyek győzelmét teljesen bizonyossá teszik.
Ha tehát Anton Menger professzor úr „Recht auf den vollen Arbeitsertrag” című munkájában csodálkozik azon, hogy a római császárok idején tapasztalható kolosszális földbirtokcentralizáció és az akkori, csaknem kizárólag rabszolgákból álló munkásosztály mérhetetlen szenvedései ellenére „a nyugat-római birodalom bukását nem a szocializmus követte” [19], akkor nem látja, hogy ez a „szocializmus”, amennyire akkoriban lehetséges volt, valójában fennállott és uralomra is jutott, mégpedig a kereszténységben. Csakhogy ez a kereszténység, ahogy ez a történelmi feltételeknél fogva nem is lehetett másképpen, a társadalmi átalakítást nem ezen a világon akarta megvalósítani, hanem a túlvilágon, a mennyországban, a halál utáni örök életben, a hamarosan elkövetkező „ezeréves birodalomban”.
A két történelmi jelenségnek ez a párhuzama már a középkorban szembeötlik, az elnyomott parasztok és kiváltképpen a városi plebejusok első zendülései idején. Ezek a zendülések, mint a középkor összes tömegmozgalmai, még szükségképpen vallási álarcot viseltek, s úgy léptek színre, mint az őskereszténység visszaállítása[20] az elharapódzott elfajulásból; ám a vallási rajongás mögött rendszerint igen kézzelfogható világi érdekek rejlettek. A legragyogóbban ez a dicső emlékezetű Jan Zizka vezetésével harcoló cseh táboriták[21] szervezetében mutatkozott meg; de ez a vonás végighúzódik az egész középkoron, míg a német parasztháború után lassanként el nem enyészik, hogy 1830 után a munkás kommunisták körében újjáéledjen. Mind a francia forradalmár kommunisták, mind pedig kiváltképpen Weitling és hívei az őskereszténységre hivatkoznak, még jóval mielőtt Ernest Renan azt mondotta: ha fogalmat akartok alkotni magatoknak az első keresztény közösségekről, tekintsétek meg a Nemzetközi Munkásszövetség valamelyik helyi csoportját.
A francia szépíró, aki a német bibliakritikának még a modern zsurnalisztikában is példátlanul álló kizsigerelésével írta meg „Origines du Christianisme” című egyháztörténeti regényét, maga sem tudta, mennyi igazság rejlik fenti szavaiban. Szeretném látni azt a régi „internacionalistát”, akinél például Pál korinthoszbeliekhez intézett második levelének olvasása ne tépne fel, legalább egy tekintetben, régi sebeket. Az egész levél, a nyolcadik résztől, tele van az örökös, oly jól ismert siránkozással: les cotisations ne rentrent pás — a járulékok sehogy sem folynak be! De sokan akadnának a hatvanas évek legbuzgóbb propagandistái közül, akik e levél szerzőjével, bárki lett légyen is, megértően kezet szorítanának és a fülébe súgnák: tehát te is így jártál! Mi is tudnánk erről beszélni — a mi szövetségünkben is hemzsegtek a korinthosziak —, ilyen be nem folyó tagdíjak, amelyek elérhetetlenül lebegtek Tantalosz-szemünk előtt — ezek voltak az Internacionálé híres „milliói”!
Az első keresztényekről egyik legjobb forrásunk a szamoszatai Lukianosz, a klasszikus ókor Voltaire-je, aki egyformán szkeptikus volt minden vallási babonával szemben, s akinek ezért sem pogány vallási, sem politikai okai nem voltak arra, hogy a keresztényekkel szemben más magatartást tanúsítson, mint bármely más vallási közösséggel szemben. Ellenkezőleg, valamennyiüket kigúnyolta babonás hitükért, a jupiter-imádókat éppúgy, mint a Krisztus-imádókat; az ő felületes racionalista álláspontjáról nézve a babona egyik fajtája éppoly ostoba, mint a másik. Ez a mindenesetre pártatlan tanú többek között elbeszéli egy magát Próteusznak nevező kalandornak, a Hellészpontosz melletti Parionból származó Peregrinosznak az élettörténetét. Nevezett Peregrinosz ifjú korában Örményországban házasságtöréssel kezdte pályafutását; tetten érték és helyi szokás szerint meg akarták lincselni. Miután szerencsésen megmentette irháját, Parionban megfojtotta apját, s ezért menekülnie kellett.
„S ekkor történt meg az” — Schott fordítása alapján idézek[22] —, „hogy a keresztények csodálatos bölcsességét is megismerte, mert érintkezésbe került Palesztinában papjaikkal és írástudóikkal. És csakhamar annyira vitte, hogy tanítómesterei csak gyermekeknek látszottak mellette. Próféta, közösségi vezető, zsinagógamester lett, egyszóval minden; magyarázta írásaikat és maga is sokat írt, úgyhogy a keresztények végül magasabbrendű lényt véltek látni benne, vele írattak maguknak törvényeket és végül elöljárójukká (püspökké) nevezték ki . . . Ebből kifolyólag” (vagyis mint keresztényt) „a hatóságok egyszer Próteuszt is elfogták és börtönbe vetették . . . Mialatt így láncokban hevert, a keresztények, akik bebörtönzését nagy szerencsétlenségnek tartották, mindent elkövettek, hogy kiszabadítsák. Ám kísérleteik kudarccal jártak, így hát a legszokatlanabb gondossággal minden lehető ápolásban részesítették. Már pirkadatkor ott ácsorogtak börtöne kapuja előtt öregasszonyok, özvegyek és fiatal árvák; tekintélyesebb keresztények még meg is vesztegették a börtönőröket, hogy egész éjszakákat nála tölthessenek; sokféle ételt vittek be, ott olvasták szent könyveiket; egyszóval a kedves Peregrinosz (akkor még így nevezték) nem kevesebb volt számukra, mint egy új Szókratész. Még egyes kisázsiai városokból is érkeztek hozzá keresztény közösségek küldöttei, hogy segítségére legyenek, vigasztalják és a bíróság előtt szót emeljenek érdekében. Hihetetlen, hogy ezek az emberek milyen gyorsan ott teremnek, ahol olyasmi történik, ami közösségük ügyét érinti; ilyenkor nem sajnálnak sem fáradságot, sem költséget. Így Peregrinosz is mindenfelől kapott pénzeket, s fogsága gazdag jövedelem forrásává vált. A szegény emberek ugyanis elhitették magukkal, hogy testben és lélekben halhatatlanok, hogy örökké élni fognak; s ez a magyarázata annak, hogy a halált megvetik, és sokan önként halálra is szánják magukat. Első törvényhozójuk ráadásul elhitette velük, hogy valamennyien testvérek lesznek, mihelyt áttérnek, vagyis megtagadják a görög isteneket és ama keresztre feszített szofistát imádják, annak előírásai szerint élnek. Ezért kivétel nélkül az összes külső javakat megvetik, s e javakat közösen birtokolják — olyan tanítások ezek, amelyeket a kölcsönös bizalom alapján, minden ellenőrzés és bizonyíték nélkül elfogadtak. S ha egy ügyes csaló a bizalmukba férkőzik és ügyesen ki tudja használni a körülményeket, hamarosan gazdag emberré válhat, s röhöghet a markába e bárgyú fajankók háta mögött. Egyébként Szíria akkori prefektusa Peregrinoszt újra szabadlábra helyezte.”
Néhány újabb kaland elbeszélése után aztán Lukianosz erről számol be: „Most aztán emberünk másodszor is vándorútra indult” (Parionból), „s ezen az útján minden útiköltség helyett megelégedhetett a keresztények jólelkűségével, akik mindenütt fedezték őt, s nem hagyták, hogy bármiben is hiányt szenvedjen. Bizonyos ideig ilymódon jóltartották. Amikor azonban egyik alkalommal a keresztények törvényei ellen is vétett — azt hiszem, rajtakapták valamilyen tiltott étel fogyasztásán —, kizárták közösségükből.”
Ifjúkori emlékek elevenednek fel bennem, amikor Lukianosznak ezeket a sorait olvasom. Itt van először is „Albrecht próféta”, aki körülbelül 1840-től kezdve néhány éven át a szó szoros értelmében felbolygatta a Weitling-féle svájci kommunista közösségeket[23] — egy hosszú szakállú, jól megtermett, erős férfi, aki gyalog bejárta Svájcot és hallgatókat toborzott titokzatos új világmegszabadító evangéliumához, de úgy látszik, eléggé ártalmatlan, zavaros fejű ember volt és hamarosan meg is halt. Itt van kevésbé ártalmatlan utóda, a holsteini „dr.” Georg Kuhlmann, aki Weitling fogságának idejét kihasználva igyekezett a francia Svájc közösségeit a maga evangéliuma számára megnyerni és egy ideig olyan sikereket ért el, hogy még August Becker, Weitling legszellemesebb, de egyben legzüllöttebb híve is a horgára akadt. Ez a Kuhlmann előadásokat tartott nekik, és előadásai 1845-ben Genfben meg is jelentek „Die neue Welt, oder das Reich des Geistes auf Erden. Verkündigung” címmel. A hívei (valószínűleg August Becker) által szerkesztett előszóban ezt olvashatjuk:
„Hiányzott egy férfiú, akinek a szájában minden szenvedésünk, minden vágyakozásunk és reménykedésünk, egyszóval mindaz, ami korunkat legbelül mozgatja, szavakká válik … Ez a férfiú, akire korunk vár, íme fellépett. A holsteini dr. Georg Kuhlmann ő. Fellépett az új világról avagy a szellem valóságos birodalmáról szóló tanításával.”(VIII.—IX. old.)[24]
Aligha szükséges hozzáfűznöm, hogy az új világról szóló eme tanítás semmi egyéb, mint a legközönségesebb érzelgős ömlengés, amelyet Kuhlmann Lammennais-ra emlékeztető félbibliai stílusban írt meg és egy próféta arroganciájával adott elő. Ez azonban nem gátolta a derék weitlingistákat abban, hogy ezt a szélhámost ugyanúgy tenyerükön hordják, mint ama ázsiai keresztények Peregrinoszt. Ők, akik egyébként hiperdemokratikusak és a végletekig egyenlőségpártiak voltak, olyannyira, hogy minden tanítót, újságírót, egyáltalán minden nem-kézművest mint a kizsákmányolásukra törő „tudósembert” olthatatlan gyanúval fogadtak, elhitték a melodramatikusan kistafírozott Kuhlmann-nak, hogy az „új világban” a legbölcsebb, id est[25] Kuhlmann, fogja az élvezetek elosztását szabályozni, és hogy követőinek ezért már most is, a régi világban, mindennel el kell halmozniok e legbölcsebbet, maguknak pedig a morzsákkal kell megelégedniök. S Peregrinosz-Kuhlmann nagyszerűen és boldogan élt a közösségek számlájára — amíg tehette. Nagyon sokáig persze nem tehette: a kételkedők és hitetlenek egyre hangosabb morgása, a vaud-i kormány részéről fenyegető üldözések Lausanneban véget vetettek a „szellem birodalmának” — Kuhlmann eltűnt.
Aki tapasztalatból ismerte az európai munkásmozgalom első lépéseit, tucatjával emlékszik majd hasonló példákra. Manapság, legalábbis a nagyobb központokban, az ilyen kirívó esetek már nem lehetségesek, de félreesőbb vidékeken, ahol a mozgalom még csak most hódít teret, egy-egy kis Peregrinosz átmenetileg számíthat még némi sikerre. S mint ahogy minden országban a munkáspárthoz özönlenek mindazok az elemek, amelyeknek a hivatalos világtól nincs mit várniok vagy lejáratták magukat nála — az oltás ellenzői, a mértékletesség hirdetői, vegetáriánusok, a viviszekció ellenfelei, kuruzslók, szabad közösségek[26] prédikátorai, akiknek szétfutott a nyájuk, a világ keletkezéséről szóló új elméletek szerzői, sikertelen vagy szerencsétlenül járt feltalálók, tényleges vagy vélt igazságtalanságok szenvedő alanyai, akiket a bürokrácia „haszontalan pereskedőknek” nyilvánít, becsületes bolondok és becstelen csalók — ugyanígy jártak az első keresztények is. Mindazok az elemek, amelyeket a régi világ bomlási folyamata felszabadított, vagyis kivetett magából, sorra a kereszténység vonzási körébe kerültek, ugyanis a kereszténység volt az egyetlen olyan elem, amely ennek a bomlási folyamatnak ellenállt — éppen mert annak saját szükségképpeni terméke volt — és amely ezért fennmaradt és növekedett, míg a többi elem csak kérészéletet élt. Nem volt olyan rajongás, őrültség vagy szélhámosság, amely ne dörgölőzött volna a fiatal keresztény közösségekhez, s amely legalább helyenként ne talált volna olykor meghallgatásra és hívőkre. S akárcsak első kommunista munkásközösségeink, ugyanígy az első keresztények is példátlan hiszékenységet tanúsítottak minden olyan dologgal szemben, amely beleillett portékájukba; így még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy abból a „sok írásból”, amelyet Peregrinosz a kereszténység számára szerzett, egyik-másik töredék nem tévedt-e bele Újszövetségünkbe.
II.
A német bibliakritika, amely eddig az őskereszténység történetére vonatkozó ismereteink egyetlen tudományos alapja, két irányban haladt.
Az egyik irány a tübingeni iskola[27], amelyhez tágabb értelemben D. F. Strauss is tartozik. Ez az iskola a kritikai vizsgálatban olyan messzire megy, amennyire csak teológiai iskola elmehet. Elismeri, hogy a négy evangélium nem szemtanúk beszámolója, hanem elveszett írások későbbi átdolgozása, és hogy a Pál apostolnak tulajdonított levelek közül legfeljebb négy valódi stb. Valamennyi csodát és valamennyi ellentmondást mint megengedhetetlent törli a történelmi elbeszélésből; a többiből azonban igyekszik „menteni, ami menthető”, s itt világosan megmutatkozik, hogy ez teológusok iskolája. Ezzel lehetővé tette, hogy Renan, aki főképpen reá támaszkodott, ugyanennek a módszernek az alkalmazásával még sokkal többet „mentsen” és sok több mint kétes újszövetségi elbeszélésen kívül még egy csomó egyéb mártírlegendát is mint történelmileg megbízhatót ránk igyekezzék tukmálni. Mindenesetre mindaz, amit a tübingeni iskola az Újszövetségben, mint a történelemmel ellenkezőt vagy becsempészettet elvet, a tudomány szempontjából végérvényesen elintézettnek tekinthető.
A másik irányt egyetlen férfiú — Bruno Bauer — képviseli.[28] Nagy érdeme nem csupán az, hogy kíméletlenül bírálta az evangéliumokat és az apostoli leveleket, hanem az is, hogy elsőként nemcsak a zsidó és a görög-alexandriai elemeket igyekezett komoly vizsgálatnak alávetni, hanem a tisztán görög és a görög-római elemeket is, amelyek a kereszténységnek egyengették az útját a világvallássá való fejlődés felé. Az a mendemonda, hogy a kereszténység teljesen kész formájában keletkezett a zsidóságból, és hogy Palesztinából a lényegét tekintve megállapodott dogmatikával és etikával hódította meg a világot, Bruno Bauer óta már tarthatatlan; ez az állítás már csak a teológiai fakultásokon tarthatja magát, s olyan embereknél, akiknek az a vágyuk, hogy akár a tudomány rovására is „fenntartsák a vallást a nép számára”[29]. Hogy mekkora befolyása volt az alexandriai philóni iskolának és a görög-római vulgáris filozófiának — a platóninak és kiváltképpen a sztoikusnak[30] — a kereszténységre, amely Constantinus uralma alatt államvallássá vált, az részleteiben még koránt sincs megállapítva, de hogy volt ilyen befolyás, az bebizonyított tény, — s ez főképpen Bruno Bauer műve; megalapozta annak a ténynek a bebizonyítását, hogy a kereszténységet a római-görög világba nem kívülről, Judeából importálták és erőszakolták rá, hanem hogy ez — legalábbis világvallás-alakjában — ennek a világnak a legsajátosabb terméke. Magától értetődik, hogy Bauer, mint mindazok, akik begyepesedett előítéletek ellen hadakoznak, ebben a munkájában messze túllőtt a célon. Hogy Philónnak és kiváltképpen Senecának a kialakulóban levő kereszténységre gyakorolt hatását irodalmilag is lerögzítse és az újszövetségi írókat ténylegesen e filozófusok plagizátoraiként mutathassa be, az új vallás keletkezését egy fél évszázaddal későbbre kellett helyeznie, a római történetírók ezzel ellentétes híradásait el kellett vetnie és a történelmi fejtegetésben általában igen nagy szabadságot kellett engedélyeznie magának. A kereszténység mint olyan szerinte csak a Flaviusok császársága idején keletkezett, az újszövetségi irodalom pedig csak Hadrianus, Antoninus és Marcus Aurelius uralkodása alatt. Ezzel azután Bauer minden történelmi talajt kihúz a Jézusról és tanítványairól szóló újszövetségi történetek alól; ezek ilymódon mondákká hígulnak fel, amelyekben az első közösségek belső fejlődési szakaszait és szellemi harcait többé-kevésbé koholt személyekre ruházzák át. Bauer szerint nem Galilea és Jeruzsálem, hanem Alexandria és Róma az új vallás bölcsője.
Míg tehát a tübingeni iskola az újszövetségi történelemnek és irodalomnak általa meg nem támadott maradékában a végső maximumát nyújtotta annak, amit maga a tudomány is ma még vitásként elfogadhat, Bruno Bauer a maximumát nyújtja annak, amit a tudomány ebben támadhat. A tényleges igazság e két határ között van. Hogy a ma rendelkezésre álló eszközökkel megállapítható-e ez az igazság, az nagyon is kétséges. Új leletek, főleg Rómában, Keleten, és mindenekelőtt Egyiptomban, sokkal többet tesznek majd ez ügy érdekében, mint bármilyen kritika.
Mármost az Újszövetségnek egyetlenegy könyve van, amelynek keletkezési ideje megállapítható — itt legfeljebb néhány hónap eltérés lehet —, s ez kétségkívül 67 júniusa és 68 januárja vagy áprilisa között íródott; ez a könyv tehát a legelső keresztény időkből való, s naiv hűséggel és megfelelő jellegzetes nyelven tükrözi e kor elképzeléseit, tehát véleményem szerint az őskereszténység igazi mivoltának megállapítása szempontjából sokkalta fontosabb, mint az Újszövetség valamennyi többi, mai fogalmazásban jóval későbbi része. Ez a könyv az úgynevezett „János Jelenései”, s mivel ráadásul az egész Bibliának ez a látszólag leghomályosabb könyve ma, hála a német kritikának, a legérthetőbb és legvilágosabb, szeretnék róla olvasóimnak beszámolni.
Ha csak belelapozunk e könyvbe, nyomban látjuk, milyen egzaltált volt nemcsak a szerzője, hanem az őt körülvevő környezet is, amelyben mozgott. A Jelenések Könyve nem az egyetlen a maga nemében, abban a korban. Az időszámításunk előtti 164. évtől, amikor az első ránk maradt ilyen könyv, az úgynevezett „Dániel Könyve” létrejött, az időszámításunk szerinti kb. 250. esztendőig, amely körül Commodianus „Carmen”-ja[31] íródott, Renan[32] nem kevesebb mint tizenöt ránk maradt klasszikus „apokalipszist” számol össze, nem véve figyelembe a későbbi utánzatokat. (Renanra hivatkozom, mert könyve szakkörökön kívül is a legismertebb és a legkönnyebben hozzáférhető.) Olyan kor volt ez, amikor magában Rómában és Görögországban is, s még sokkalta inkább Kisázsiában, Szíriában és Egyiptomban a legkülönbözőbb népek legotrombább babonáinak teljesen kritikátlan keverékét látatlanban elfogadták s jámbor csalással és közvetlen sarlatánsággal egészítették ki; amikor elsőrendű szerepük volt a csodáknak, a révületeknek, a vízióknak, kísértetjárásnak, a jövendő kutatásának, az aranycsinálásnak, a kabalának[33] és más titkos varázskacatnak. Ez volt az a légkör, amelyben az őskereszténység keletkezett, mégpedig olyan emberek körében, akik mindenki másnál fogékonyabbak voltak e természetfeletti fantazmagóriák iránt. Hiszen az egyiptomi keresztény gnosztikusok[34] a keresztény időszámítás szerinti második században, amint ezt többek között a leydeni papiruszok is bizonyítják, erősen belemerültek az alkímiába és alkimista elképzeléseket vettek fel tanításaikba. S a kaldeus meg a zsidó mathematicusok[35], akiket Tacitus szerint kétszer — Claudius idejében, majd Vitellius idejében újra — száműztek Rómából varázslás miatt,[36] ugyanazt a geometriai bűvészkedést űzték, amellyel mint János Jelenéseinek magvával találkozunk.
Ehhez járul még valami. Minden apokalipszis jogot formál magának arra, hogy olvasóit félrevezesse. Nemcsak, hogy általában egészen mások írták őket, mint a rajtuk feltüntetett szerzők — és többnyire jóval később — (például Dániel Könyvét, Hénok Könyvét, Ezsdrás, Baruk Juda és mások apokalipsziseit, a szibillakönyveket[37]), hanem emellett, fő tartalmukat tekintve, csupa olyan dolgot jósolnak meg, amelyek már rég megtörténtek, tehát a tényleges szerző előtt teljesen ismeretesek voltak. Így például Dániel Könyvének szerzője 164-ben, röviddel Antiokhosz Epiphanész halála előtt, az állítólag Nabukodonozor idején élő Dániellel megjósoltatta a perzsa és a makedón birodalom felvirágzását és bukását, majd a római világuralom kezdetét, hogy jóstehetségének e bizonyítékai alapján az olvasót fogékonnyá tegye végső próféciája iránt, amely szerint Izrael népe túl fog élni minden szenvedést és végül győzedelmeskedik. Ha tehát János Jelenéseinek Könyve csakugyan az állítólagos szerző műve volt, ez lenne az egyetlen kivétel az egész apokaliptikus irodalomban.
Az a János, aki a könyv szerzőjeként szerepel, mindenesetre igen tekintélyes férfiú volt a kisázsiai keresztények körében. Ezt tanúsítja a hét gyülekezethez intézett üzeneteinek hangja. Lehetséges, hogy ez János apostol volt, akinek történelmi létezése nincs ugyan teljesen igazolva, de mégis nagyon valószínű. S ha csakugyan ez az apostol a szerző, annál jobb a mi álláspontunkra nézve. Ez volna a legjobb igazolása annak, hogy e könyv kereszténysége a valódi, igazi őskereszténység. Mellesleg még csak annyit, hogy a Jelenések Könyve, amint az bebizonyított tény, nem ugyanattól a szerzőtől való, mint az az evangélium vagy az a három levél, amelyet szintén Jánosnak tulajdonítanak.
A Jelenések Könyve víziók sorából áll. Az elsőben megjelenik Krisztus, főpapi öltözékben, hét gyertyatartó között járva, amelyek a hét ázsiai gyülekezetet jelképezik, s levelet diktál „Jánosnak” e gyülekezetek hét „angyalához”. Mindjárt a legelején szembeszökően megmutatkozik a különbség eme kereszténység és a niceai zsinaton[38] megfogalmazott constantinusi világvallás között. A szentháromság a Jelenések Könyvében nemcsak ismeretlen, hanem lehetetlen is. A későbbi egy Szentlélek helyett itt „isten hét lelkével ” találkozunk, amelyet a rabbik Ésaias 11. részének 2. verséből okoskodtak ki. Krisztus isten fia, az első és az utolsó, az alfa és az ómega, de korántsem maga isten vagy istennel egyenlő, hanem ellenkezőleg, „Isten teremtésének kezdete”, tehát istennek egy öröktől fogva létező, de alárendelt emanációja, akárcsak az imént említett hét lélek. A 15. rész 3. versében a mártírok a mennyben „Mózesnek, az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét éneklik isten dicsőségére. Itt tehát Krisztus nemcsak istennek alárendeltként jelenik meg, hanem bizonyos tekintetben Mózessel egy fokon áll. Krisztus Jeruzsálemben megfeszíttetett (11, 8), de feltámadt (1, 5, 18), ő „a Bárány”, amelyet a világ bűneiért feláldoztak, s amelynek vére által megváltatnak istennek a hívők minden népből és nyelvből. Itt találjuk meg azt az alapvető elképzelést, amely az őskereszténységnek lehetővé tette, hogy világvallássá fejlődjön. A szemiták és az európaiak valamennyi akkori vallása egyezett abban a felfogásban, hogy az emberek cselekedetei által megsértett istenek áldozatokkal engesztelhetők ki; az első forradalmi (a philóni iskolától kölcsönzött) alapvető elképzelés a kereszténységben az volt, hogy egy megváltó egyszeri nagy, önkéntes áldozata révén egyszer s mindenkorra megbocsátatnak — a hívőknek — valamennyi kor és valamennyi ember bűnei. Ezzel elesett minden további áldozat szükségessége, s ezzel egy csomó vallási szertartás elvesztette alapját; márpedig egy világvallás kialakulásának első feltétele az olyan szertartásoktól való mentesség volt, amelyek a más- vallásúakkal való érintkezést megnehezítik vagy tiltják. Mégis, az áldozás szokása oly mélyen benne gyökerezett a népszokásokban, hogy a katolicizmus — amely sok pogány elemet vett át — helyénvalónak találta, hogy legalább a jelképes miseáldozat bevezetésével alkalmazkodjék ehhez a tényhez. Az eredendő bűnről szóló dogmának ellenben ebben a könyvben nyoma sincsen.
Ezekben az üzenetekben, mint az egész könyvben is, a legjellemzőbb azonban az, hogy a szerzőnek soha, sehol eszébe sem jut, hogy önmagát és hit-sorsosait másképpen nevezze, mint — zsidóknak. A szmirnai és a filadelfiai szektásoknak, akik ellen kikel, a szemükre veti: „azt mondják, hogy ők zsidók, és nem azok, hanem a Sátán zsinagógája”; a pergamumiakról azt mondja : Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet Izrael fiai elé , hogy egyenek bálványáldozatokból és paráználkodjanak. Itt tehát nem tudatos keresztényekkel van dolgunk, hanem olyan emberekkel, akik zsidóknak vallják magukat; zsidóságuk ugyan egy új fejlődési foka a réginek, de éppen ezért az egyetlen igazi. Ezért amikor isten királyi széke előtt megjelennek a szentek, először 144 000 zsidó jön, 12 000 minden nemzetségből, s csak azután következik az ezen megújított zsidósághoz megtért pogányok megszámlálhatatlan sokasága. Ennyire nem tudta hát szerzőnk a keresztény időszámítás 69. évében, hogy a vallási fejlődésnek egy teljesen új szakaszát képviseli, amely majd az egyik legforradalmibb elem lesz az emberi szellem történetében.
Látjuk tehát, hogy az akkori kereszténység, amely még nem ébredt öntudatra, olyan távol van a későbbi, a niceai zsinaton dogmatikailag rögzített világvallástól, mint ég a földtől; az egyiket fel sem lehet ismerni a másikban. Itt nincsen meg a későbbi kereszténységnek sem a dogmatikája, sem az etikája; ezzel szemben van benne egy olyan érzés, hogy harcban áll az egész világgal és hogy ezt a harcot győzelmesen fogja megvívni; olyan harci kedv és olyan győzelemtudat ez, amely a mai keresztényekből teljesen kiveszett, s amely napjainkban már csak a társadalom másik pólusán, a szocialistáknál található meg.
Egy eleinte túlerőben levő világ elleni harc és egyben az újítók egymás közötti harca csakugyan olyasmi, ami mindkettőnél, az őskeresztényeknél és a szocialistáknál is megvan. A két nagy mozgalom közül egyiket sem vezérek és próféták csinálták — jóllehet mindkettőnek bőven voltak prófétái —, mindkettő tömegmozgalom. S a tömegmozgalmak kezdetben szükségképpen zavarosak; zavarosak, mert minden tömeg-gondolkodás először ellentmondásokban, homályosságokban, összefüggéstelenségekben mozog, de zavarosak éppen a szerep miatt is, amelyet a próféták eleinte játszanak benne. Ez a zavarosság megmutatkozik a számos szekta kialakulásában, amelyek egymással legalább olyan heves harcban állnak, mint a közös külső ellenséggel. Így volt ez az őskereszténység esetében, így volt ez az első időkben a szocialista mozgalomban, bármennyire elkeserítette is ez a jóhiszemű nyárspolgárokat, akik egységet prédikáltak ott, ahol egység nem volt lehetséges.
Talán az Internacionálét egy egységes dogma fogta össze? Ellenkezőleg. Voltak itt az 1848 előtti francia hagyományokat követő kommunisták, s ezeknek is különféle árnyalatai; voltak kommunisták, akik a Weitling-féle iskolához, és mások, akik az újjáélesztett „Kommunisták Szövetségé”-hez tartoztak; proudhonisták, főképpen Franciaországban és Belgiumban; blanquisták; a német munkáspárt; s végül voltak bakunyinista anarchisták, akik Spanyolországban és Olaszországban rövid időre felülkerekedtek — s ezek még csak a főbb csoportok. Az Internacionálé alapításától egy teljes negyed évszázadra volt szükség ahhoz, hogy az anarchistákkal való szakítást végérvényesen és mindenütt végrehajtsák, s legalább a legáltalánosabb gazdasági nézeteket illetően egységet teremtsenek. S mindez a mi közlekedési eszközeink, a vasutak, a távíró, az ipari óriásvárosok, a sajtó, a szervezett népgyűlések korában történt.
Az első keresztények ugyanígy számtalan szektára szakadtak, s ez volt az az eszköz, amely előmozdította a vitákat és később éppen ezáltal az egységet is. Már ebben a kétségtelenül legrégibb keresztény dokumentumban is találkozunk a szektákkal, s a szerző ugyanolyan kérlelhetetlen hévvel hadakozik ellenük, mint a nagy bűnös külső világ ellen. Itt vannak először is az efézusi és a pergamumi nikolaiták; aztán Szmirnában és Filadelfiában azok, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája; Pergamumban a Bálámnak nevezett hamis próféta tanításának hívei; aztán Efézusban azok, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok; s végül ott vannak Thiatirában a Jézabelnek nevezett hamis prófétanőnek a hívei. Közelebbit nem tudunk meg ezekről a szektákról, csak Bálám és Jézabel követőiről állítja azt, hogy bálványáldozatokból ettek és paráználkodtak. Ezekután megpróbálták ezt az öt szektát páli keresztényeknek tekinteni, s mindezeket az üzeneteket Pál, a hamis apostol, az állítólagos Bálám és „Nikolaosz” ellen irányuló üzenetként felfogni. Az erre vonatkozó, nagyon kevéssé helytálló érveket összefoglalva megtaláljuk Renan „Saint Paul”-jában (Párizs 1869, 303—305, 367—370. old.). Ezek mind arra lyukadnak ki, hogy az üzeneteket az Apostolok Cselekedetei és az úgynevezett Pál Levelei alapján magyarázzák, vagyis olyan írások alapján, amelyek, legalábbis mai fogalmazásukban, legalább 60 évvel későbbi keletűek, mint a Jelenések Könyve, s amelyeknek erre vonatkozó ténybeli adatai tehát nemcsak módfelett kétesek, hanem egymásnak teljesen ellentmondók is. A döntő azonban az, hogy szerzőnknek nem juthatott eszébe egy és ugyanazt a szektát öt különböző elnevezéssel illetni, sőt csak magának Efézusnak az esetében kettővel (hamis apostolok és nikolaiták) és Pergamum esetében szintén kettővel (bálámiták és nikolaiták), mégpedig mindig határozottan mint két különböző szektát. Amivel nem akarjuk tagadni annak valószínűségét, hogy ezek között a szekták között is voltak olyan elemek, amelyeket ma páliaknak neveznénk.
Mindkét esetben, amikor a Jelenések Könyve közelebbit mond a szektáról, a vád lényege az, hogy bálványáldozatokból esznek és paráználkodnak, — s ez az a két pont, amely körül a zsidók — a régiek éppúgy, mint a keresztény zsidók — örök viszályban állottak az áttért pogányokkal. Pogány áldozatok húsát nemcsak ünnepi lakomákon tálalták fel, ahol a felkínált eledel visszautasítása illetlennek tűnhetett, sőt veszélyessé is válhatott, hanem nyilvános vásárokon is árusították, ahol nem lehetett mindig megállapítani, kóser-e avagy sem. Paráználkodáson ugyanazok a zsidók nemcsak a házasságon kívüli nemi érintkezést értették, hanem a zsidó törvények szerint tiltott rokonsági fokban kötött házasságot vagy a zsidó és pogány között létrejött házasságot is; s rendszerint ezt az értelmet tulajdonítják e szónak az Apostolok Cselekedetei 15. része 20. és 29. versében. Jánosunknak ellenben az ortodox zsidóknak megengedett nemi érintkezésről is sajátos nézetei vannak. A 14. rész 4. versében a 144 000 üdvözült zsidóról ezt mondja: „Ezek azok, akik asszonyokkal nem fertőzték meg magokat; mert szüzek.” S valójában, a mi Jánosunk mennyországában nincsen egyetlen asszony sem. Ahhoz a más őskeresztény írásokban is gyakran jelentkező irányzathoz tartozik, amely a nemi érintkezést általában bűnösnek tartja. S ha emellett meggondoljuk, hogy Rómát a nagy paráznának nevezi, akivel paráználkodtak a föld királyai és megrészegedtek az ő paráznaságának borától, s akinek tobzódásából a föld kalmárai meggazdagodtak, akkor teljesen lehetetlen ezt a szót az üzenetekben abban a szűk értelemben felfogni, amelyet a teológiai apologetika szeretne tulajdonítani neki, hogy ilymódon igazoljon más újszövetségi helyeket. Ellenkezőleg. Az üzeneteknek ezek a helyei nyilván arra a jelenségre utalnak, amely valamennyi mély megrázkódtatásokat hozó korra egyformán jellemző, nevezetesen arra, hogy akárcsak minden más korlátot, a nemi érintkezés hagyományos kötelékeit is megingatják. Az első keresztény századokban is a testet sanyargató aszkézis mellett elég gyakran jelentkezik az a tendencia, hogy a keresztény szabadságot kiterjesszék a férfi és a nő többé-kevésbé korlátlan érintkezésére. S ugyanez volt a helyzet a modern szocialista mozgalomban. Micsoda szörnyű felháborodást keltett a harmincas években Németországban, az akkori „jámbor dedóban”[39] a Saint-Simon-féle réhabilitation de la chair, vagyis „a testnek jogaiba való visszaállítása”. S a legjobban az akkor uralkodó előkelő rendek háborodtak fel (osztályok abban az időben nálunk még nem léteztek), amelyek Berlinben éppúgy, mint vidéki birtokaikon képtelenek voltak testüknek jogaiba való szakadatlanul ismételt visszaállítása nélkül élni! Hátha még ezek a derék emberek ismerték volna Fourier-t, aki a testnek még egészen más kilengéseket is kilátásba helyez! Az utópizmus leküzdésével ezek a különcködések egy racionálisabb és valójában sokkal radikálisabb felfogásnak adták át a helyüket, s amióta Németország Heine jámbor dedójából a szocialista mozgalom központi területévé fejlődött, már csak nevetnek az előkelő jámbor társaság álszenteskedő felháborodásán.
Ez az üzenetek egész dogmatikai tartalma. Emellett arra ösztönzik a harcostársakat, hogy buzgó propagandát folytassanak, merészen és büszkén vallják hitüket az ellenfél előtt, szüntelenül küzdjenek a külső és belső ellenség ellen, — s ezeket a részeket éppúgy megírhatta volna az Internacionálé valamelyik prófétai ihletettségű rajongója.
III.
Az üzenetek csak bevezetésül szolgálnak Jánosunk azon üzenetének tulajdonképpeni témájához, amelyet a hét kisázsiai gyülekezethez és ezek révén a 69. év reformszellemű zsidóságának többi részéhez, a későbbi kereszténység csírájához intézett. S ezzel belépünk az őskereszténység szentek szentjébe.
Miféle emberekből toborzódtak az első keresztények? Főképpen a „megfáradtakból és megterheltekből”, a legalsó néprétegek képviselőiből, ahogy ez forradalmi elemhez illik. S miféle emberek ezek? A városokban lesüllyedt szabadok — mindenféle népség, olyanok, mint a déli rabszolgatartó államok mean white-jai[40] vagy a gyarmati és kínai kikötővárosok európai csavargói és kalandorai —, továbbá felszabadítottak és főképpen rabszolgák; Itália, Szicília, Afrika latifundiumain rabszolgák; a provinciák mezőgazdasági kerületeiben mindinkább adósszolgaságba kerülő kisparasztok. Közös út mindezeknek az elemeknek a felszabadításához egyáltalán nem volt. Mindannyiuk számára elveszett a paradicsom; a lezüllött szabad ember számára elveszett az egykori polisz, amely egyben város és állam is volt, s amelynek szabad polgárai az ő elődei voltak; a hadifogoly rabszolga számára elveszett a leigázás és fogság előtti szabadság ideje; a kisparaszt számára elveszett a megsemmisült nemzetségi társadalom és a földközösség. S mindezt a hódító római egyenlősítő vasökle pusztította el. A legnagyobb társadalmi csoport, amelyhez az ókor eljutott, a törzs és a rokon törzsek szövetsége volt; ezt a barbároknál nemzetségi kötelékek szerint szervezték meg, a városalapító görögöknél és itáliaiaknál pedig az egy törzset vagy több rokon törzset felölelő poliszban. Fülöp és Sándor megadta a hellén félszigetnek a politikai egységet, de görög nemzet ily módon még nem jött létre. Nemzetek kialakulását csak a római világuralom bukása tette lehetővé. A római világuralom egyszer s mindenkorra véget vetett a kis szövetségeknek; a katonai hatalom, a római bíráskodás, az adóbehajtási apparátus teljesen felbomlasztotta az örökölt belső szervezetet. A függetlenség és a sajátos szervezet elvesztéséhez hozzájárult az erőszakos rablás a katonai és polgári hatóságok által, amelyek a leigázottakat először megfosztották kincseiktől, majd azokat uzsorakamatok ellenében újra kölcsönadták nekik, hogy ezzel lehetővé tegyék újabb zsarolások fizetését. A nyomasztó adó és a kizárólag vagy túlnyomó részben naturális gazdálkodást folytató vidékeken emiatt támadt pénzszükséglet a parasztokat egyre jobban az uzsorások adósszolgaságába hajtotta, óriási vagyoni különbségeket idézett elő, gazdagította a gazdagokat és végleg elszegényítette a szegényeket. S reménytelen dolog volt, hogy az egyes kis törzsek vagy városok ellen tudjanak állni az óriási római világhatalomnak. Miféle kivezető útja, mentsége volt hát a rabszolgasorba kerülteknek, az elnyomottaknak és elszegényedetteknek, miféle közös kivezető út a különféle embercsoportok számára, amelyeknek érdekei egymástól idegenek vagy éppenséggel egymással ellentétesek voltak? De kellett ilyen kivezető utat találni, hogy egyetlen nagyarányú forradalmi mozgalom valamennyiüket magával ragadja.
S ezt a kivezető utat meg is találták. De nem ezen a világon. A kialakult helyzetben ez csak vallási kivezető út lehetett. S így feltárult egy másik világ.
A léleknek a test halála utáni továbblétezése a római világban fokozatosan mindenütt elismert hitcikkellyé lett. Egyre inkább általánosan elfogadott nézetté vált az is, hogy az elhalt lélek a földön végzett cselekedeteiért valamiféle jutalomban vagy büntetésben részesül majd. A jutalom persze eléggé bizonytalanul festett; az ókor túlságosan természetesen-materialista volt, semhogy hasonlíthatatlanul többre ne becsülte volna a földi életet az árnyék-világbelinél. A görögök éppenséggel szerencsétlenségnek tartották a halál utáni életet. S akkor megjelent a kereszténység, komolyan vette a túlvilági jutalmazást és büntetést, megteremtette a Mennyországot meg a Poklot, s így megvolt a kivezető út, amelyen a megfáradtak és megterheltek a földi siralomvölgyből átjuthattak az örök Paradicsomba. S csakugyan, kizárólag a túlvilági jutalom reménye tette lehetővé, hogy a sztoikus-philóni lemondás és aszkézis egy új, az elnyomott néptömegeket magával ragadó világvallás etikai alapelvévé emelkedjék.
Ám ez a mennyei Paradicsom a hívők előtt nem nyílik meg minden további nélkül a halál után. Látni fogjuk, hogy isten országát, amelynek fővárosa az új Jeruzsálem, csak a Pokol erői ellen vívott heves harcok után lehet meghódítani és megnyitni. De az első keresztények elképzelése szerint ezek a harcok küszöbön állottak. Jánosunk mindjárt könyvének legelején azt mondja jelenéseiről, hogy azt mutatják „aminek meg kell lennie hamar“; s nyomban ezután, a 3. versben, kijelenti, hogy „boldog, aki olvassa, és aki hallgatja e prófétálásnak beszédeit . . . , mert az idő közel van ”; a filadelfiai gyülekezetnek Krisztus ezt üzeni: „ íme eljövök hamar.” S az utolsó részben az angyal azt mondja, hogy megmutatta Jánosnak azokat, „amiknek meg kell lenni hamar”, majd azt parancsolja neki :„Be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idő közel van”, maga Krisztus pedig kétszer is, a 12. és 20. versben azt mondja: „hamar eljövök”. A továbbiakból kitűnik majd, milyen hamarra várták ezt az eljövetelt.
Azokat az apokaliptikus víziókat, amelyeket szerzőnk most elénk tár, elejétől végig és többnyire szó szerint korábbi mintákból kölcsönözte, — részben az Ószövetség klasszikus prófétáitól, különösen Ezekieltől, részben a Dániel Könyve mintájára később íródott zsidó apokalipszisekből, főleg az akkoriban legalább részben már elkészült Hénok Könyvéből. A kritika részletesen kimutatta, honnan kölcsönzött Jánosunk minden egyes képet, minden fenyegető jelt, minden csapást, amely a hitetlen emberiségre zúdul majd, egyszóval a könyv egész anyagát; így János nemcsak rendkívüli szellemi szegénységről tesz tanúbizonyságot, hanem azt is megmutatja, hogy állítólagos révületeit és látomásait még képzeletben sem élte át úgy, ahogy ezt leírja.
E jelenések menete röviden a következő. János először ott látja istent a trónján, hétpecsétes könyvvel a kezében, s mellette a megölt, de ismét élő bárányt (Krisztust), amely méltónak találtatott a pecsétek felbontására. A pecsétek felszakításakor mindenféle fenyegető csodajelek mutatkoznak. Az ötödik pecsét felnyitásakor János ott látja isten oltára alatt azoknak a mártíroknak a lelkét, akik istennek beszédéért megölettek, s ezek hangosan kiáltják: Uram, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak? Erre fehér ruhát adnak mindegyikükre és azzal biztatják őket, hogy várjanak még egy kis ideig, mert még több mártírnak kell megöletnie. — Itt tehát még szó sincs a „szeretet vallásáról”, arról, hogy: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak stb. János nyíltan a bosszút hirdeti, az egészséges, becsületes bosszút a keresztények üldözőin. Ez vonul végig az egész könyvön. S minél jobban közeledik a válság, minél sűrűbben zúdulnak alá a Mennyből a szenvedések és a büntetések, annál nagyobb örömmel jelenti Jánosunk, hogy az emberek nagy tömege még mindig nem hajlandó vezekelni bűneiért, hogy isten újabb csapásainak kell még rájuk zúdulniok, hogy Krisztusnak vasvesszővel kell őket kormányoznia és hogy nyomnia kell a mindenható isten haragja hevének borsajtóját, de az istentelenek mégis megátalkodottak maradnak szívökben. Nem más ez, mint az a természetes, minden álszenteskedéstől mentes érzés, hogy az ember harcban áll, és hogy — a la guerre comme á la guerre[41]. — A hetedik pecsét felbontásakor megjelenik hét angyal harsonával; valahányszor megszólal egy-egy harsona, újabb meg újabb borzalmak történnek. A hetedik harsonaszó után hét újabb angyal lép a színre isten haragjának hét poharával, amelyet ezután kitöltenek a földre; újabb szenvedésekre és büntetésekre kerül sor; főképpen a már többször megtörténtek kínos megismétlődése ez. Ezután megjelenik az asszony, Babilon, a nagy parázna, aki skarlát ruhában a sok vizeken ül, részegen a szentek vérétől és Jézus bizonyságtevőinek vérétől; ez a nagy város, amely hét dombon fekszik, s amelynek királysága van a földnek királyain. Ott ül egy fenevadon, amelynek hét feje és tíz szarva van. A hét fej jelképezi a hét dombot, de egyben a hét királyt is. Ebből a hét királyból öt elesett, az egyik van, a hetedik még nem jött el, s utána jön megint az egyik az első öt közül, akit halálosan megsebesítettek, de meggyógyult. Ez negyvenkét hónapig vagyis 3 l/2évig (a hét évből álló évhét fele) uralkodik majd a föld felett, halálra üldözve a hívőket és hatalomra juttatva az istentelenséget. De ezután bekövetkezik a döntő nagy harc, a szentek és a mártírok megbosszultatnak Babilonnak, a nagy paráznának, és valamennyi hívének, vagyis az emberiség óriási többségének elpusztításával; az ördögöt a mélységbe vetik és itt ezer évre bezárják, s addig Krisztus uralkodik a halálukból feltámadt mártírokkal. Az ezer esztendő leteltével azonban az ördög ismét kiszabadul, a lelkek újabb nagy csatát vívnak, s ebben végleg legyőzik az ördögöt. S ekkor bekövetkezik a második feltámadás, amikor a többi halott is életre kel és megjelenik isten (nem Krisztus, jegyezzük meg jól) ítélőszéke előtt, s a hívők belépnek egy új Mennyországba, egy új földre s egy új Jeruzsálembe, hogy ott örök életet éljenek.
Minthogy ezt az egész felszerelést kizárólag kereszténység előtti zsidó anyag szolgáltatja, úgyszólván tisztán zsidó elképzeléseket tartalmaz. Amióta Izrael népének kezdett ezen a világon rosszul menni a sora az asszíroknak és babilóniaiaknak való adózástól, a két birodalom, Izrael és Juda lerombolásától a szeleukida igáig, tehát Ésaiástól Dánielig, a bajokban mindig egy megmentőt jövendölnek neki. Dánielnél (12,1 —3) még olyan jövendölést is találunk, hogy leszáll majd a földre Mihály, a zsidók védőangyala, s megszabadítja őket nagy bajuktól; sok halott feltámad majd, lesz valamiféle utolsó ítélet, s a tanítók, akik megmutatják a népnek az igazságosságot, örökké fénylenek majd, mint a csillagok. Keresztény vonás itt csupán Krisztus hamarosan eljövendő birodalmának és a feltámadott hívők, nevezetesen a mártírok dicsőségének nyomatékos hangsúlyozása.
E jövendölés megfejtését, amennyiben akkori eseményekre vonatkozik, a német kritikának, főképpen Ewaldnak, Lückének és Ferdinand Benarynak köszönhetjük. Renan révén a megfejtés nem-teológiai körök számára is hozzáférhetővé vált. Hogy a nagy parázna, Babilon, a hét dombon épült Rómát jelenti, azt már láttuk. A fenevadról, amelyen ül, ezt olvashatjuk (17, 9—11):
„A hét fő” (a fenevadé) „a hét hegy, amelyen az asszony ül”; „király is hét van; az öté elesett, és az egyik van, a másik még el nem jött; és mikor eljő, kevés ideig kell annak megmaradni. A fenevad pedig, amely vala és nincs, az maga a nyolcadik, és a hét közül való; és a veszedelemre megy.”
Ezek szerint a fenevad a római világuralom, amelyet egymás után hét császár képviselt, ezek közül az egyik halálosan megsebesült és nem uralkodik már, de meggyógyul és visszatér, hogy mint nyolcadik a tökéletességig vigye az istenkáromlás és az istennel való dacolás birodalmát. Megadatik neki, „hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze . . . imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, amely a Bárányé . . . Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki sem vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma. Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám; és annak száma hatszázhatvanhat.” (13, 7—18.)
Csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy itt a bojkott ezek szerint olyan rendszabály, amelyet a római világhatalomnak a keresztények ellen kell alkalmaznia — tehát nyilván az ördög találmánya —, s most rátérünk arra a kérdésre, hogy ki is lehet az a római császár, aki korábban egyszer már uralkodott, akit halálosan megsebesítettek és eltettek láb alól, de mint nyolcadik a sorban visszatér és az Antikrisztus szerepét tölti be.
Augustustól mint elsőtől számítva a 2. Tiberius, a 3. Caligula, a 4. Claudius, az 5. Nero, a 6. Galba. „Az öté elesett, és az egyik van.” Tehát Nero már elesett, és Galba van. Galba 68 június 9-től 69 január 15-ig uralkodott. Ám trónra lépése után Vitellius vezérlete alatt nyomban felkeltek a Rajna mentén táborozó légiók, más provinciákban pedig más hadvezérek készítettek elő katonai felkeléseket. Magában Rómában fellázadtak a pretoriánusok, agyonverték Galbát és Othót tették császárrá.
Ebből kitűnik, hogy a Jelenések Könyve Galba uralkodása idején íródott. Valószínűleg uralkodásának vége felé. Vagy legkésőbb Otho, „a hetedik” uralkodásának három hónapja alatt (69 április 15-ig). De vajon ki a nyolcadik, aki volt és nincsen? Erre ad választ a 666-os szám.
A szemiták — kaldeusok és zsidók — között akkoriban igen dívott egy olyan bűvészkedés, amely a betűk kettős jelentésén alapult. Időszámításunk előtt körülbelül 300 évvel kezdték a héber betűket számjelekként is használni: a = 1, b = 2, g = 3, d = 4 stb. Mármost a kabalista jósok összeadták egy név betűinek számértékeit, s ebből az összegből próbáltak jósolni, például olymódon, hogy azonos számértékű szavakat és szóösszetételeket alkottak, s ezekből a név viselőjének jövőjére következtettek. Ugyanígy titkos szavakat is ezen a számnyelven fejeztek ki, s más hasonló dolgokat műveltek. Ezt a művészetet görög szóval gematriahnak, geometriának nevezték; a kaldeusokat, akik ezzel üzletszerűen foglalkoztak és akiket Tacitus mathematicusok-nak nevezett, Claudius idején, s később Vitellius uralkodása alatt újra, minden bizonnyal „garázdálkodás” miatt, kiűzték Rómából.
Éppen ennek a matematikának a segítségével keletkezett a 666-os szám is. E szám mögött az első öt római császár egyikének a neve rejtőzött. A 666-os számon kívül azonban Eirénaiosz[42], a második század végén, egy 616-os változatot is ismert, amely mindenesetre olyan időben keletkezett, amikor a szám titkát még sokan ismerték. Ha a megoldás mindkét számra egyformán áll, akkor egyben megvan a próba is.
Ferdinand Benary[43] Berlinben meg is adta ezt a megoldást. A név Nero [Néró].
A szám jelentése tehát: , Neron Keszar, a talmud és a palmyrai feliratok által hitelesített héber írásmódja a görög Neron Kaiszarnak, Nero császárnak, amely a birodalom keleti részében vert neroi pénzek felírása volt. Ugyanis n (nun) = 50, r (rés) = 200, v (vav) mint o = 6, n (nun) = 50, k (koph) = 100, sz (szameh) = 60, és r (rés) = 200, ez összesen 666. Ha viszont a latin írásmódból, Nero Caesarból indulunk ki, elesik a második nun = 50, s így az eredmény 666 — 50 = 616, tehát az Eirénaiosz-féle változat.
Galba idején valóban hirtelen zűrzavar támadt az egész római birodalomban. Maga Galba a hispániai és a galliai légiók élén Róma ellen vonult, hogy megdöntse Nerot; Nero elmenekült és egy szabadosával megölette magát. Ám Galba ellen nemcsak a római pretoriánusok esküdtek össze, hanem a provinciák főparancsnokai is; mindenütt új trónkövetelők léptek színre, felkészülve arra, hogy légióikkal a főváros ellen vonuljanak. Úgy látszott, hogy a birodalomban belháború tör ki, hogy pusztulás előtt áll. Emellett ráadásul, főképpen keleten, elterjedt az a hír, hogy Nero nem halt meg, csak megsebesült, a parthusokhoz szökött és hadsereggel átkel majd az Eufráteszen, hogy új és még véresebb rémuralmat vezessen be. Kiváltképpen Achájában és Ázsiában keltettek riadalmat az ilyen híresztelések. S éppen abban az időben, amikor a Jelenések Könyve íródott, egy hamis Nero bukkant fel, aki elég nagyszámú követővel befészkelte magát Patmosz és Kisázsia közelében, az Egei-tengeri Küthnosz szigetén (a mai Thermia), amíg, még Otho uralkodása idején, meg nem ölték. Csoda hát, hogy ekkor a keresztények között, akik ellen Nero indította az első nagy üldözést, elterjedt az a vélemény, hogy Nero visszatér mint Antikrisztus, s hogy visszatérése, valamint az ezzel szükségszerűen együtt járó erélyesebb kísérlet az új szekta véres kiirtására előjele és előjátéka Krisztus visszatérésének, a pokol erői elleni győzelmes harcnak, a „hamar” eljövendő ezeréves birodalomnak, amelynek biztos reményében a mártírok örömmel vállalták a halált?
A két első évszázad keresztény és keresztény befolyás alatt álló irodalmában elég sok utalást találunk arra, hogy a 666-os szám titkát akkoriban sokan ismerték. Eirénaiosz persze már nem ismerte, de akárcsak a harmadik század végéig sokan mások is, tudta, hogy a Jelenések Könyvének fenevadján a visszatérő Nero értendő. Ezután ez a nyom elvész, s ez az írás igazhitű jövendőkutatók fantasztikus magyarázatainak martalékává válik; gyermekkoromban jómagam is ismertem még idős embereket, akik az öreg Johann Albrecht Bengel nyomán 1836-ra várták a világ végét és az utolsó ítéletet. S a jóslat beteljesedett, pontosan abban az évben. Csakhogy az utolsó ítélet nem a bűnös világra sújtott le, hanem a Jelenések jámbor tolmácsolóira. Éppen 1836-ban adta meg ugyanis F. Benary a kulcsot a 666-os szám megoldásához, s ezzel valamennyi jóslási számolgatás, ez az új gematriah szörnyű véget ért.
A hívők számára fenntartott Mennyországról Jánosunk csak igen felszínes leírást tud adni. Az új Jeruzsálem az akkori fogalmak szerint kétségkívül elég nagy, egy 12 000 stádium — 2227 kilométer oldalhosszúságú négyzet, tehát területe körülbelül 5 millió négyzetkilométer, vagyis több mint a fele az Amerikai Egyesült Államok területének; s ez a város csupa aranyból és drágakövekből épült. Ott lakik isten a híveivel, a nap helyett ő világít nekik, s ott nincsen többé halál, sem szenvedés, sem fájdalom; a várost átszeli az élet folyóvize, amelynek partjain az élet fái nőnek, s ezeken tizenkét fajta gyümölcs terem és érik minden hónapban, leveleik pedig „a pogányok gyógyítására valók” (Renan véleménye szerint afféle gyógytea, „L’Ante – christ”, 542. old.). Itt élnek a szentek örökkön örökké.
Ilyen volt tehát a kereszténység Kisázsiában, a 68. év körüli központjában, amennyire ismerjük. Nyoma sincs itt semmiféle szentháromságnak, — ezzel szemben megtaláljuk a későbbi zsidóság egy és oszthatatlan öreg Jehováját, amint zsidó nemzeti istenből az ég és a föld egyetlen legfőbb istenévé tornászta fel magát, aki igényt tart az uralomra valamennyi nép fölött, aki a megtérőknek kegyelmet ígér, az elvetemülteket pedig könyörtelenül elpusztítja, híven a parcere subjectis ac debellare superbos[44] ókori elvéhez. Ennek megfelelően az utolsó ítélet napján is maga ez az isten fog ítélkezni, nem pedig Krisztus, ahogy ez az evangéliumok és levelek későbbi leírásaiban olvasható. A perzsa emanációs tanításnak megfelelően, amelyet a későbbi zsidóság jól ismert, Krisztus, a bárány, öröktől fogva áramlott ki istenből, s ugyanígy, de már alacsonyabb fokon, „Isten hét lelke” is, amelyek egy költői kitétel (Esaiás 11, 2) félreértésének köszönhetik létüket. Mindezek nem az isten vagy istennel azonosak, hanem istennek alárendeltek. A bárány a világ bűneinek kiengesztelésére feláldozza magát, s ezért a mennyországban határozottan emelkedik rangban; ezt az ő önkéntes vértanúhalálát ugyanis az egész könyv rendkívüli cselekedetnek minősíti, tehát nem olyasminek, ami legbenső lényegéből szükségszerűen következik. Magától értetődik, hogy a vénekből, kerubokból, angyalokból és szentekből álló egész mennyei udvar sem hiányozhat. A monoteizmusnak, hogy vallássá válhasson, mindig engedményeket kellett tennie a politeizmusnak, már a Zend-Aveszta[45] óta. A zsidóknál krónikus folyamat a pogány érzéki istenekhez való elpártolás, amíg a fogság után[46] a perzsa mintára készült mennyei udvar valamelyest jobban hozzá nem idomítja a vallást a népi képzelethez. S maga a kereszténység is, bár az örökké önmagával azonos, merev zsidó isten helyébe az önmagában differenciált, titokzatos szentháromságot állította, a néptömegek körében csak a szentek kultuszával tudta kiszorítani a régi istenek kultuszát; Fallmerayer szerint például Jupiter kultusza a Peloponnészoszon, Mainában, Árkádiában csak a kilencedik század táján halt ki („Geschichte der Halbinsel Morea”, I., 227. old.). Csak a modern polgári kor és annak protestantizmusa távolította el újra a szenteket és vette végre komolyan a differenciált monoteizmust.
Ugyanígy nem ismeri ez az írás az eredendő bűnről és a hit általi megigazulásról szóló tanítást sem. Ezeknek a harcos szellemű első közösségeknek a hite egészen másmilyen, mint a későbbi győztes egyházé: a bárány engesztelő áldozata mellett Krisztus közeli visszatérése és a hamarosan elkövetkező ezeréves birodalom a leglényegesebb tartalma, s az, ami ennek a hitnek egyetlen próbája, az a tevékeny propaganda, a külső és a belső ellenség elleni engesztelhetetlen harc, a forradalmi álláspontnak a pogány bírák előtti büszke vallása, a győzelem biztos tudatában vállalt mártírhalál.
Láttuk, hogy a szerző még nem is tudja magáról, hogy más, mint zsidó. Ennek megfelelően az egész könyvben sehol szóba sem kerül a keresztelés, s különben is sok adat utal arra, hogy a keresztelés a második keresztény időszakban alakult intézmény. A 144 000 hívő zsidó „megpecsételt” volt, de nem megkeresztelt. A mennybeli szentekről és a földi hívőkről azt mondja, hogy bűneiket lemosták, hogy kimosták fehér ruháikat és megfehérítették azokat a bárány vérében, — keresztvízről szó sincsen. Az Antikrisztus eljövetelét megelőző két próféta (11. rész) sem keresztel, s 19, 10 szerint Jézus bizonyságtétele nem a keresztelés, hanem a prófétaság lelke. Mindezeken a helyeken természetes lett volna a keresztelés megemlítése, ha akkor már érvényben lett volna; tehát csaknem teljes bizonyossággal következtethetünk arra, hogy szerzőnk a keresztelést nem ismerte, hogy ez csak akkor alakult ki, amikor a keresztények végleg különváltak a zsidóktól.
Ugyanígy nincs tudomása a szerzőnek a második későbbi szentségről, az úrvacsoráról sem. S ha a lutheri szövegben Krisztus minden hitében kitartó thiatirainak megígéri, hogy betér hozzá és vele együtt megtartja az úrvacsorát, ez hamis megvilágításba helyezi a dolgot. A görög szövegben deipnészó áll, vagyis vacsorázom (vele), s az angol fordítás ezt híven vissza is adja: I shall sup with him. Az úrvacsoráról mint puszta emlékvacsoráról itt szó sincsen.
Hogy ez a könyv maga is sajátos módon hitelesített keltével (68. vagy 69. év) a legrégibb az egész keresztény irodalomban, ahhoz nem fér kétség. Egyetlenegy másik könyv sem íródott olyan barbár nyelven, egyikben sem hemzsegnek annyira a hebraizmusok, a lehetetlen mondatszerkezetek és a nyelvtani hibák, mint ebben. Az 1. rész 4. versében például szó szerint ez áll: „Kegyelem néktek és békesség attól a levő és aki vala és az eljövendő”. Hogy az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei késői átdolgozásai azóta elveszett írásoknak, amelyeknek gyenge történeti magva a mondák elburjánzásától ma már nem ismerhető fel; hogy Bruno Bauer megállapítása szerint még az a néhány állítólag „valódi” apostoli levél is vagy későbbi írás, vagy a legjobb esetben ismeretlen szerzők régebbi munkáinak toldásokkal és kiegészítésekkel átalakított feldolgozása[47], — ezt ma már csak hivatásos teológusok vagy más elfogult történetírók tagadják. Annál is inkább fontos tehát, hogy van egy könyvünk, amelynek megírási ideje szinte hónapra pontosan megállapítható, amely elénk tárja a kereszténységet abban a legfejletlenebb formájában, amelyben a negyedik századnak dogmatika és mitológia tekintetében teljesen kidolgozott államvallásához körülbelül úgy viszonylik, mint a Tacitus korabeli germánok még ingadozó mitológiája az Edda[48] keresztény és antik elemek hatására kifejlődött tanításához az istenekről. A világvallás csírája megvan benne, de ez a csíra még különbség nélkül magában foglalja az ezernyi fejlődési lehetőséget, amely a számtalan későbbi szektában valóra vált. A kereszténység kialakulási folyamatának ez a legrégibb dokumentuma éppen azért különösen értékes számunkra, mert teljes tisztaságában elénk tárja azt, amivel a zsidóság — erős alexandriai behatásra — a kereszténységhez hozzájárult. Minden későbbi elem nyugati, görög-római eredetű. Csak a monoteista zsidó vallás közvetítésével juthatott el a késői görög vulgáris filozófia művelt monoteizmusa ahhoz az egyedüli vallási formához, amelyben magával tudta ragadni a tömegeket. S mihelyt ezt a közvetítőt megtalálta, világvallássá válhatott, de csak a görög-római világban, az általa meghódított gondolati anyag továbbfejlesztésével és beolvasztásával.
Zur Geschicte des Urchristentums.
A megírás ideje: 1894 június 19. és július 16. között.
A megjelenés helye: „Die Neue Zeit”, 1. kötet 1. és 2. sz., 1894-95.
Eredeti nyelve: német
(MEM 22. 419-443. o.)
[1] BAUER, Bruno (1809—1882) — német ifjúhegeliánus filozófus, bibliakritikus; 1866 után nemzeti liberális.
—Kritik der evangelischen Geschichte des Johannes (János evangéliumi történelmének kritikája), Bréma 1840.
— Kritik der evangelischen Geschichte der Synoptiker (A szinoptikusok evangéliumi történelmének kritikája), I—II. köt., Lipcse 1841.
— Kritik der evangelischen Geschichte der Synoptiker und des Johannes (A szinoptikusok és János evangéliumi történelmének kritikája), ut. (III.) köt., Braunschweig 1842. – minden lábjegyzet a MEM-ből (Marx – Engels Művei) származik.
[2.] Engels ezt a tanulmányt a „Sozialdemokrat” számára írta; az itt kifejtett gondolatokat később továbbfejlesztette „Das Buch der Offenbarung” (Jelenések Könyve) és „Zur Geschichte des Urchristentums” (Az őskereszténység történetéhez) c. írásaiban (1883, illetve 1894).
[3] RENAN, Joseph-Ernest (1823—1892) — francia idealista filozófus és történész.
[4] Engels az akkori tudományos szóhasználatnak megfelelően az indoeurópai népeket jelöli az „árja” szóval; az az áltudományos kísérlet, amely az „árja” fogalomból az indoeurópai népek múltbeli faji egységét kívánta kimutatni, későbbi eredetű.
[5] V. ö. Bruno Bauer: „Kritik der evangelischen Geschichte des Johannes”, Bréma 1840; „Kritik der evangelischen Geschichte der Synoptiker”, I—II. köt., Lipcse 1841, és (az utóbbi mű III. kötetében) „Kritik der evangelischen Geschichte der Synoptiker und des Johannes”, Braunschweig 1842.
[6] WILKE, Christian Gottlob (1786—1854) — német katolikus teológus, a Biblia filológiai-torténeti tanulmányozásaval foglalkozott.
— Der Urevangehst oder exegetisch krtitsche Untersuchung über das Verwandschaftsverhaltnis der drei ersten Evangehen (Az ősevangelista vagy exegetikus kritikai vizsgálódás a három első evangélium összefüggési viszonyáról), Drezda és Lipcse 1838.
[7] V. ö.: D. F. Strauss: „Das Leben Jesu. Kritisch bearbeitet”, I—II. köt., Tübingen 1835-36.
[8] Heine „Der Apollopott” c. szatirikus versében az amszterdami zsinagóga könnyelmű ifjú énekese Apollónak maszkírozva hajózik a Rajnán és szédít meg egy fiatal apácát.
[9] Amint azt már Ewald [Ewald, Georg Heinrich August (1803—1875); orientalista, bibliakutató és kritikus] is bebizonyította, a zsidók pontozott (magánhangzókkal és írásjelekkel ellátott) kéziratokban a Jahve név — melyet tilos volt kimondani – mássalhangzói alá a helyette olvasandó Adonaj szó magánhangzóit írták. Ezt olvasták aztán később Jehovának. A Jehova szó tehát nem egy isten neve, hanem durva nyelvtani hiba: a héberben ez egyszerűen lehetetlen. – Engels jegyzete.
[10] Petronius „Satirae”c. latin regényében a társadalom erkölcsi széthullását ábrázolja Nero idején; a regényből csak töredékek maradtak fenn.
[11] Fallmerayer szerint Mainában (Peloponnészosz) a parasztok még a IX. században is Zeusznak áldoztak. — Engels jegyzete.
[12] Az én vétkem!
[13] Tübingeni iskola — Biblia-kutatási és kritikai irányzat, kezdeményezője Baur tübingeni professzor volt a XIX. sz. első felében. Törekvése az volt, hogy a bibliai szövegeknek értelmezést adjon, és a kinyilatkoztatás helyett a tanok történelmi hitelére hivatkozott.
[14] Sztoikusok — görög filozófiai irányzat; nevét onnan nyerte, hogy alapítója, Zénón az athéni sztoa poikiléban (festett csarnokban) tanított. A sztoikusok morálfilozófiája a római birodalom korszakában közkeletű magatartás-filozófiává laposodott, melynek fő tanításai tartozott az önmegtagadás, a sorsba való beletörődés, a rosszal való szembeszegülés elvetése, a testietlen lényegű lélek kultusza.
[15] Benary, Franz Ferdinand (1805-1880) – német orientalista és bibliakutató.
[16] V.ö. Eirénaiosz (kb. 130—kb. 202, görög egyházatya, teológus, 177-től Lyon püspöke) „Öt könyv minden eretnekségek ellen avagy a hamis gnószisz leleplezése és cáfolása”, V. könyv 28- 30. fej.
[17] Erről v. ö. részletesebben: „Az őskereszténység történetéhez”, III. fej.
[18] A név fenti írásmódja, mind a második nunnal, mind anélkül, megegyezik a Talmudban előforduló írásmóddal, tehát hiteles. — Engels jegyzete.
[19] Engels „Jogász-szocializmus” c. írásában (MEM 21. kot. 469-483. old.) bírálta Menger könyvét.
[20] Ezeknek sajátos ellentétét alkotják a mohamedán világ vallási felkelései, főleg Afrikában. Az iszlám olyan vallás, amely keletiekhez, különösen arabokhoz (tehát egyrészt kereskedő és iparűző városiakhoz, másrészt nomád beduinokhoz) van szabva. Ámde ez egy időszakosan visszatérő összeütközés csíráját rejti magában. A városiak meggazdagodnak, dúskálnak a javakban, lazák a „törvény” megtartásában. A beduinok szegények és szegénységüknél fogva szigorú erkölcsűek, irigykedve és sóvárogva nézik a városok gazdagságát és élvezeteit. S ilyenkor egy próféta, egy mahdi vezetésével összefognak, hogy a hitehagyottakat megbüntessék, a szigorú szertartások és az igaz hit tiszteletét helyreállítsák és ennek fejében magukhoz kaparintsák a hitehagyottak kincseit. Száz év múltán persze ugyanott tartanak, ahol ezek a hitehagyottak tartottak: újabb vallástisztítás válik szükségessé, fellép egy újabb mahdi, s a játék kezdődik elölről. Ez történt az afrikai Almoravidák és Almohádok [észak-afrikai és dél-spanyolországi mór uralkodócsaládok a XI—XIII. században, eredetileg mindegyik egy-egy mohamedán szekta élén állt] spanyolországi hadjárataitól a legutóbbi khartumi mahdiig [Mohamed Ali (1844-1885), az 1881 – 1885-os szudáni népfelkeles vezére, aki „mahdi”-nak („megmentő”, „megváltó”) nevezte magát. A parasztoknak és nomádoknak az angol és más gyarmatosítók ellen irányuló felkelése időlegesen győzedelmeskedett és 1898-ig Szudán a mahdista vallási szekta vezetésével önálló állam volt], aki oly sikeresen dacolt az angolokkal. Ez vagy ehhez hasonló volt a helyzet a Perzsiában és más mohamedán országokban lezajlott felkelésekkel. Ezek mind vallási köntösbe bújtatott mozgalmak, amelyek gazdasági okokból fakadnak; de még ha győznek is, érintetlenül meghagyják a régi gazdasági viszonyokat. Így tehát minden marad a régiben, s az összeütközések időszakosakká válnak. A keresztény Nyugat népi felkeléseiben viszont a vallási mez csak lobogóul és álarcul szolgál egy elavult gazdasági rendszer ellen indított támadáshoz; ezt a rendszert végül megdöntik, egy új lép a helyébe, s a világ előbbre halad. — Engels jegyzete.
[21] Táboriták — a huszita mozgalom balszárnya; nevüket központjukról, a dél-csehországi Tábor városáról kapták. A parasztok és az alsóbb városi néprétegek törekvéseit fejezték ki követeléseik: az egyházi és világi hierarchia eltörlése, vagyonegyenlőség, nemzeti függetlenség és demokratikus-republikánus rendszer. A megalkuvó kelyhesek 1434-ben döntő vereséget mértek a táboritákra, 1452-ben pedig utolsó erődjük, Tábor is elesett. Vereségükkel a huszita mozgalom sorsa is megpecsételődött.
[22] Engels itt Lukianosz „Peregrinosz”-ának Schott-féle német fordítását említi. Minthogy ilyen fordítás nem volt fellelhető és az Engels által idézett szöveg megfelel August Pauly fordításának, nyilvánvalóan elírásról van szó. (Lásd Luciani samtliche Werke, ford. August Pauly, 12. köt., Stuttgart 1831, 1618-1620. és 1622. old.)
[23] Utalás az Igazak Szövetségére (Bund der Gerechten), amelyet az 1834 óta működő titkos német demokrata-republikánus emigráns-szervezetből, a Számkivetettek Szövetségéből (Bund der Geachteten) kilépett baloldali elemek 1836-ban alapítottak Párizsban; voltak csoportjai Németországban, Franciaországban, Angliában és Svájcban. A Szövetség 1847 júniusában átalakult a Kommunisták Szövetségévé. [A Kommunisták Szövetsége (Bund der Kommunisten) a proletariátus első nemzetközi kommunista szervezete volt; az 1836-ban alapított Igazak Szövetsége (Bund der Gerechten) újjászervezésének eredményeképpen alakult meg 1847 jún. elején Londonban, Marx és Engels vezetésével. A Szövetség szervezeti szabályzatát (MEM 4. köt 527—531 old ) Marx és Engels részvételével dolgozták ki. A Szövetség II. kongresszusa (1847. nov. 29 — dec. 8.) egyhangúlag jóváhagyta a tudományos kommunizmus Marx és Engels által kidolgozott alapelveit és megbízta őket azzal, hogy írják meg a Szövetség programját, a „Kommunista Párt kiáltványá”-t (MEM 4. köt. 437—470. old.) amely 1848 februárjában jelent meg Londonban.]
Az Igazak Szövetségének tagjaira nagy hatással volt a Weitling-féle utópikus egyenlősítő kommunizmus, később az ún. „igazi” szocializmus és Proudhon kispolgári utópiái. Az Igazak Szövetségének történetéről lásd Marx: „Vogt úr”, (MEM 14. köt. 377-379. old.) és Engels: „A Kommunisták Szövetsége történetéhez”, (MEM 21. köt. 200-216. old.) „Kommunista Párt kiáltványá”-t (MEM 4. köt. 437—470. old.)
[24] Marx és Engels „A német ideológia” c. művükben leleplezték Kuhlmann nézeteit (v. ö. MEM 3. köt. 530-538. old.)
[25] vagyis
[26] Az ún. szabad közösségeket 1846-47-ben alakította meg a „Fény barátai” (Lichtfreunde) elnevezésű, 1841-ben keletkezett vallási áramlat, amely a hivatalos protestáns egyházban uralkodó pietizmus, szélsőséges miszticizmus és álszentség ellen irányult és a német polgárságnak a reakciós állapotokkal való elégedetlenségéből fakadt. A hivatalos protestáns egyháztól különvált szabad közösségek 1847 márc. 30-án megkapták a szabad vallásgyakorlás jogát. 1859-ben a „Fény barátai”-nak szabad közösségei egyesültek a német-katolikusok közösségeivel.
[27] A tübingeni iskola F. Chr. Baur által a XIX. sz. első felében alapított bibliakritikai iskola volt, amelynek racionalista evangéliumkritikáját nagyfokú következetlenség és az a törekvés jellemezte, hogy a Biblia bizonyos vezérelveit mint történelmileg hiteleseket megőrizze. A tübingeni iskola akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy a Bibliának mint hiteles forrásnak a tekintélye megrendült.
[28] Bruno Bauer alábbi művei tartalmazzák az Újszövetség kritikáját: „Kritik der evangelischen Geschichte des Johannes”, Bréma 1840; „Kritik der evangelischen Geschichte der Synoptiker”, I— II. köt., Lipcse 1841 és (az utóbbi mű III. kötetében) „Kritik der evangelischen Geschichte der Synoptiker und des Johannes”, Braunschweig 1842.
[29] I. Vilmos [német császár] állandóan ismételgetett szavajárása.
[30] Platón volt az ókori idealista filozófia legjelentősebb képviselője. Filozófiája minden vonatkozásban a rabszolgatartók reakciós rétegeit szolgálta. A platóni akadémia volt az ókori idealizmus legkiemelkedőbb filozófiai intézménye. — Sztoikus filozófia — a materializmus és az idealizmus között ingadozó filozófiai irányzat, amelyet a kitioni Zénón (i. e. 336-264) görög filozófus alapított az athéni sztoa poikilé-ban [piactér előcsarnokában; festett előcsarnok]. Korai időszakában lényegében materialista álláspontot foglalt el. A római császárság korában azonban különösen morális problémákat taglalt vallásos idealista szellemben; a lélek test nélküli létezését, a végzetben való megnyugvás kultuszát, az önmegtagadást és aszketizmust, az istenkeresést stb. hirdette. Mindezzel hatott a keresztény vallás kialakulására.
[31] V. ö. Commodianus: Carmen apologeticum adversus Judaeos et gentes, Lipcse 1877.
[32] RENAN, Joseph-Ernest (1823—1892) — francia idealista filozófus és történész.
[33] Kabbala – misztikus zsidó tanítás, amely a vallási törvények titokzatos értelmezésével, a számok rejtett jelentőségével, az istennév varázslatos erejével foglalkozik. A kabbalisztikus tanok részben ókori eredetűek, de csak a középkorban gyűjtötték össze a „Teremtés” (VII. század) és a „Fény” (XIII. század vége) könyvébe.
[34] Gnosztikusok — a gnoszticizmus (a görög gnószisz = megismerés szóból) — az i. sz. I— III. században kialakult misztikus idealista filozófiai irányzat. A megismerés célját a világ magasabbrendű szellemi, isteni lényegének feltárásában látta. Újplatonista elemeket kevert különféle — keresztény, zsidó, babilóniai, perzsa stb. — vallási tanokkal. Éles dualizmust hirdetett isten és a világ, szellem és anyag között. Tanítása szerint az anyag rabságába esett szellemet egy vagy több megváltó szabadítja ki.
[35] V.ö. a III. fejezettel
[36] V. ö. Tacitus: „Annales”, XII. köt. 52. fej. és „Históriae”, II. köt. 62. fej.
[37] A Sibyllák (vagy Szibillák) Apollón isten papnői, híres jósnők; a leghíresebb a cumaei Sibylla, aki a hagyomány szerint Rómába ment és ott jóskönyveit mesés áron eladta Tarquinius Priscus királynak.
[38] A kisázsiai Niceában tartották a keresztény egyház első egyetemes zsinatát 325-ben. Megállapított egy keresztény dogmát és lerakta az egyház szervezetének és taktikájának alapjait.
[39] V. ö. Heinrich Heine: „Zur Beruhigung”.
[40] – szegény fehérei –
[41] a háború az háború
[42] Eirénaiosz: „Öt könyv minden eretnekségek ellen avagy a hamis gnószisz leleplezése és cáfolása”, V. könyv, 28-30.
[43] Benary, Franz Ferdinand (1805-1880) – német orientalista és bibliakutató.
[44] kíméld a legyőzöttet, de tipord le a dölyföst
[45] Zend-Aveszta (Aveszta) — a Zoroaszter alapította óperzsa vallás szent szövegeinek gyűjteménye. Ezek az i.sz. III. században összegyűjtött szövegek jóval korábbi állapotokat tükröznek, egészen az i.e. IX. századig visszanyúlnak.
[46] Engels az ókon zsidók un. babilóniai fogságára vagy száműzetésére utal. Miután Nabukodonozor babilóniai uralkodó elfoglalta Jeruzsálemet (i. e. 587) és végleg megsemmisítette a zsidók birodalmát (í. e. 586), a nemességet, a hivatalnokokat, kereskedőket és kézműveseket erőszakkal Babilonba telepítették. A hagyomány szerint a Babilont meghódító Kürosz perzsa király a VI. sz. harmincas éveiben a fogságban levő zsidókat visszabocsátotta hazájukba.
[47] A „Le Devenir Sociai”-ban közölt fordításban ez a mondatrész így hangzik: hogy az a három vagy négy apostoli levél, amelyeket a tübingeni iskola még valódiaknak tart, nem egyéb egy későbbi korszakból való írásoknál, mint ezt Bruno Bauer alapos elemzésében kimutatta.
[48] „Edda” — skandináv mitikus és mondái tárgyú dalok gyűjteménye; a XIII. századból származó kéziratot 1643-ban fedezte fel Sveinsson izlandi püspök; ez a „régebbi Edda”. Fennmaradt továbbá egy értekezés a szkáldok költészetéről, amelyet a XIII. sz. elején Snorri Sturloson költő és krónikás állított össze, ez az „újabb Edda”. Az „Edda” dalai bemutatják a skandináv társadalmat a nemzetségi rend felbomlása és a népvándorlás korában; a germán mondák témáit dolgozzák fel.