2023. 02. 16.
CLAUS PETER ORTLIEB – A JÁTSZMA VÉGE (AVAGY A PÉNZ ÉRTÉKVESZTÉSE MIÉRT CSAK IDŐ KÉRDÉSE)
„Mindazonáltal éppen az a körülmény, hogy a múlt minden figyelmeztetése ellenére a válságok szabályos időközökben megismétlődnek, kizárja, hogy végső okukat egyes személyek gátlástalanságában keressük. Ha a spekuláció egy adott kereskedelmi periódus vége felé az összeomlás közvetlen előfutáraként jelenik meg, nem kellene megfeledkezni arról, hogy magát a spekulációt a periódus megelőző fázisában hozták létre, ennélfogva maga is eredmény és esetleges, nem pedig végső ok és lényeg. Azok a közgazdászok, akik azt állítják, hogy az ipar és a kereskedelem szabályszerű görcsös rohamainak magyarázata a spekuláció, a természetfilozófusok ama mostanában kihalt iskolájához hasonlítanak, amely a lázat tartotta valamennyi betegség igazi okának”.
(Karl Marx: “The Trade Crisis in England”, New York Daily Tribune, 1857. december 15.)
Úgy tűnik nekünk, hogy még 130 évvel Marx után is, a közgazdászok nagy többsége továbbra is úgy tartja, hogy „a láz valamennyi betegség igazi oka”. Ha rájuk hallgatunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi krízis 2008-ban tört ki a Lehmann Brothers csődje utáni sorozatos pénzügyi összeomlásokkal. A válság oka tehát a bankrendszer krízise, melyben bizonyos értékpapírokról kiderült egyik napról a másikra, hogy nem bírnak semmiféle értékkel. Hogy elkerüljük a teljes pénzügyi rendszer összeomlását, az államnak kellett a bankok segítségére sietnie az adófizetők pénzével. A spekulatív lufik kipukkadása pedig mindemellett előidézte a reálgazdaság mély krízisét is. Ezzel a válsággal szemben a kormányok mindenütt hatalmas gazdaságélénkítő intézkedésekkel léptek fel, amely révén csak 2009-ben háromezer milliárd dollárnyi pénzt pumpáltak a gazdaságba: ez tette lehetővé – a dél-európai országok sajnálatos kivételével – hogy elkerüljünk egy a harmincas évekre hajazó válságot.
Ezóta nézünk farkasszemet az „adósságválsággal” az egyre lassuló gazdaság keretei között, ahol a „neoliberálisok” és a „keynesiánusok” között ádáz csata túl, hogy mit is kellene tenni ebben a helyzetben. Amíg a piachoz ragaszkodó domináns doktrína, mit sem törődve a válság valódi történetével és csak a 2008 utáni történésekre redukálva azt, úgy tarja, hogy „eddig a lehetőségein felett éltünk” és hogy most minden eszközzel, a közismert „sváb háziasszony” mikroökonómiai megközelítésétől inspirálva, fel kell lépnünk az államadósságokkal szemben, addig a keynesiánus makroközgazdászok elsősorban Paul Krugman munkáira hivatkoznak: „a megszorításokat expanzív és nem lassuló gazdaság esetén kell alkalmazni. Most az államnak többet kellene költenie, nem kevesebbet, egészen addig, amíg a magánszektor újra képes nem lesz arra, hogy eljátssza a gazdaság motorjának szerepét” 1.
Az ellenfelek közös pontjai
Ebben az ügyben a két szemben álló félnek több közös pontja van, mint azt ők maguk is szeretnék. Ez abból ered, hogy Marxszal szemben egyik tábornak sincs valódi szisztematikus válságelmélete, hanem úgy tartják, hogy a tagadhatatlan válságjelenségek mindig kizárólag a gazdasági szereplők helytelen viselkedéséből fakadnak, így a válságból kivezető út nem is lehet más, mint idő és megfelelő módszerek kérdése.
A neoklasszikus gazdasági kézikönyvekben a „válság” kifejezés általában nem is szerepel. Egyetlen válság sem jöhet létre, mert – leszámítva a kisebb, gyorsan elmúló felfordulásokat – ezen doktrína szerint a piacok mindig és mindenhol megtalálják az egyensúlyukat, vagy másképp szólva a kereslet és a kínálat mindig hibátlanul megfelel egymásnak; ha esetleg véletlenül ennek ellentmondanának az empirikus tények, akkor mindez nem lehet másnak az eredménye, mint a piac működésébe kívülről való beavatkozásnak, melyet fel kell számolni: ez magyarázza példának okáért a megszorító intézkedéseket, melyek célja, hogy helyreállítsák a „versenyképességet”.
A keynesiánus elmélet ezzel szemben ismeri a válságokat, melyeket még maga Keynes révén a harmincas években úgy definiált, mint „a normális állapotnál krónikusan alacsonyabb aktivitási szintet, mely jelentősebb ideig eltart, anélkül azonban, hogy megtörténne az aktivitás növekedése, vagy a teljes összeomlás” 2. De mindez nem akadályozza meg azt, hogy „tökéletesen tisztában legyünk azzal, hogy mit kellene a politikai döntéshozóknak tenniük. Mindezt Keynesnek és a kortársainak köszönhetjük, illetve az azóta folytatott kutatásoknak és tanulmányoknak. Ezek a munkák nagyon pontosan leírják nekünk, hogy mi kellene tennünk, hogy megszabaduljunk a minket gyötrő gondoktól” 3. Láthatjuk, hogy Paul Krugman számára is a válság mint állandó állapot csak akkor létezik, ha a politikusok nem azt teszik, ami tenniük kéne, vagy éppen nem tesznek semmit; éppen ez az amit könyvében a politikusok, elsősorban a német politika, szemére vet. Láthatjuk az is, hogy a keynesiánus érvelés gyakorlatilag éppen úgy kivonja magát a válság determináló okainak keresése alól. A krízisek úgy tűnnek fel, mint valamiféle balesetek, melyek időről-időre sújtják a gazdasági aktivitást, de mi nagyon is jól tudjuk, hogy kell kezelni őket.
Ha ezeknél a közgazdászoknál nem létezik egy a rendszer működéséből fakadó válságokat leíró elmélet, az elsősorban abból ered, hogy rosszul fogják fel a kapitalista gazdaság értelmét és céljait – ezzel a problémával könnyen szembesülhetünk ha beleolvasunk gyakorlatilag bármelyik makroközgazdasági kézikönyv bevezetésébe. Egész egyszerűen ott szó sem esik a kapitalizmusról; a gazdaságot a kőkorszaktól napjainkig úgy fogják fel, mint amelynek az a célja, hogy létrehozza a fogyasztandó javakat, melyek sajnos napjainkra egyre ritkábbá váltak, ez magyarázza, hogy nem mindenki juthat hozzá mindahhoz, amire szüksége lenne. Jóllehet egy kisgyerek is jól tudja, hogy ma nem a megtermelt javak hiányoznak, csupán az a pénz, amely lehetőséget adna, hogy megvásároljuk őket, és hogy minden kapitalista gazdasági aktivitás egyedüli célja az, hogy egy meghatározott pénzösszegből még nagyobb pénzösszeget hozzanak létre, melyben a szükségletek kielégítése legfeljebb, egy jóllehet hasznos, de nem mindig realizálható, másodlagos körülmény. Erről csak a közgazdászok nem tudnak. Ebből a szempontból a közgazdasági képzést úgy is értékelhetjük, mint arra tett kísérletet, hogy kiverjék a diákok fejéből azt a tudást, mellyel eredendően rendelkeznek, erről panaszkodik egyébként sok vállalkozó is – akik egyébként maguk is jobban tennék, ha egyenesen Marxot olvasnának, aki legalább megértette, hogy hogyan működik a kapitalizmus.
A rendszer működéséből fakadó válságok elmélete Marxnál
Kétségkívül egy dolog mindenképpen a politikai gazdaságtan marxi kritikájának sajátlagos jellemzője maradt: annak a felszínre hozása, hogy a kapitalizmus egy olyan termelési mód, melyben a gazdagságnak két formája létezik. A gazdagság konkrét anyagi formáin túl, mely minden társadalmi formáció közös jellemzője, a kapitalizmus létrehozott egy második formát, melyet Marx „értéknek” nevezett el, ez egy absztrakt és domináns forma, melynek a kifejeződése a pénz, mértéke pedig a munkaidő. A tőke értékesülésének a célja éppen az, hogy megsokszorozza ezt az absztrakt gazdagságot; és ebből a szempontból mit sem számít, hogy mindezt bombák gyártásával, vagy gyerekcipők készítésével éri el, mindazonáltal sohasem lehetséges, hogy ez a folyamat tökéletesen elszakadjon a konkrét anyagi termeléstől, noha ez az utóbbi csak járulékos terméke az alapfolyamatnak, melynek mégiscsak egyedüli célja az értéktöbblet létrehozatala. A Marx előtti politikai gazdaságtan és az őt követő makroökonómiai doktrínák egyszerűen a „gazdagság általános formájában” egyesítették a kétféle gazdagságot, ezzel tökéletesen szem elől tévesztették a kapitalista termelési mód történelmi specifikumát. Végeredményben ebből ered, hogy ennek a termelési módnak a válságai fatális módon rejtélyesek maradnak számukra.
A rendszer működéséből fakadó válságok elmélete Marxnál grosso modo abból az ideából ered, hogy a gazdagság ezen két formája ellentétbe kerülhet egymással, és hogy ez az ellentét nem csak hogy időről-időre megismétlődik, hanem fokozódik is. Minthogy az absztrakt gazdagság megsokszorozódásához szükség van az anyagi gazdagság megtermelésére és értékesítésére, ezért a tőke értékesülése és felhalmozódása feltételezi az anyagi termelés és piacai állandó szélesedését. Amikor az áruk egyre növekvő és elvben végtelen kínálatával többé már csak limitált fizetőképes kereslet áll szemben, az értékesülés folyamata válságba kerül. Ebből fakad a túltermelés, azaz eladhatatlan áruk tömege és a túlakkumuláció, azaz olyan termelési kapacitások, melyeket már nem tudnak teljes fordulatszámon működtetni, illetve a tömeges elbocsájtások, a bezárt vállalatok és végül a tőke menekülése, a tőkéé, mely többé képtelen az értékesülésre, ezért a spekulációba menekül.
A válságok állandó visszatérése a kapitalizmus történetében nem azt jelenti, hogy mindig ugyanaz ismétlődik meg, hanem abból a tényből ered, hogy a gazdagság két formája a termelés növekedésének mértékében egyre inkább távolodik egymástól, ezt a jelenséget nevezte Marx a „folyamatban rejlő ellentmondásnak” („prozessierenden Widerspruch“, „contradiction en procès”): „A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás azáltal, hogy a munkaidőt a minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi” 4. A tőke a munka kizsákmányolására támaszkodik, miközben kiszorítja a munkát a termelési folyamatból, elpusztítván így saját alapjait. Mivel a munkaidő az érték mértéke, ezért az növekedő termelékenység azzal a következménnyel jár, hogy ha egyre több absztrakt gazdagságot akarunk létrehozni, akkor folytonosan növelnünk kell a megtermelt és eladott javak mennyiségét. Ez az oka annak, hogy a válságok mindig egyre súlyosabbak és egyre inkább kiterjedtek mind időben, mind földrajzilag: „A tőkés termelés állandóan arra törekszik, hogy ezeket az immanens korlátokat leküzdje, de csak olyan eszközökkel küzdi le őket, amelyek e korlátokat újabb és hatalmasabb méretekben állítják útjába. A tőkés termelés igazi korlátja maga a tőke.” 5
A válság hosszú távú okai
A legutóbbi korszak, amikor a tőke sikerrel tett eleget saját expanziós, az absztrakt gazdagság folyamatos bővülési igényeit kielégítő szükségleteinek, a második világháború után évek voltak, a fordista boom korszakai, Eric. J. Hobsbawn szavaival a „kapitalizmus aranykora”, mely egybeesett a keynesiánus politikák legszebb napjaival is. A gyári szalagmunkások légióinak millióira és a tömegfogyasztásra támaszkodó fordizmus nem csak a reálbérek jelentős növekedését érte el és a társadalombiztosítási rendszerek megerősődését, hanem kikényszerítette az állami beruházásokat az infrastruktúrába és az oktatási rendszerbe is. Ebben az expanzív szakaszban a konjunkturális ingadozásokat könnyen ellensúlyozták a különböző állami gazdaságélénkítési módszerek (mint például az NSZK-ban a „Globalsteuerung“, vagy a „konzertierte Aktion“), ebből a korszakból jönnek azok a válságmegoldó módszerek, melyekből a keynesiánus kézikönyvek máig nyerik igazolásukat.
De ez a korszak lezárult. A hetvenes években a produktivitás erős növekedésének is köszönhető fordista boom elérte határait, mely helyzettel szemben a keynesiánus politikai gazdaságtan tehetetlennek bizonyult. A problémák „stagflációs” szituációt hoztak létre: az állami gazdaságélénkítő tervek már nem voltak képesek a tőke fenntartható és öngerjesztő akkumulációját elősegíteni és nem jártak már más következménnyel, mint a néhol két számjegyű inflációval. Azok, akik Krugmanhoz hasonlóan, ma is egy ilyen program létrehozatalát ajánlják a válság megoldására, jobban tennék, ha mindenekelőtt elgondolkodnának a keynesiánus módszerek korabeli bukásán. Mert valójában abban a korszakban – és nem 2008-ban – alakultak ki a mai válság okai.
A neoliberalizmus létrejötte volt a válasz erre a bukásra, reakció a reálgazdasági válságra, amely újra lehetővé tette a profitok termelését, jóllehet mindennek a kapitalista rendszeren belüli megbízhatósága azonnal elkezdett igen bizonytalanná válni. Mindennek az egyik összetevője a pénzügyi rendszer deregulációja volt, mely azonnal együtt járt a pénzügyi eszközök létrehozatala lehetőségének jelentős kiszélesedésével – elsősorban a hitelek révén. A válságokban klasszikusan van egy olyan szakasz, amikor a reálgazdaságba való befektetések lehetőségének hiányában, a gazdasági szereplők a már létrejött profitjukat a pénzügyi rendszerbe fektetik be, elősegítve ezzel a spekulációt. De a neoliberalizmus ebből a válság elől menekülő mozgásból valódi programot gyártott, amely időlegesen elnapolta a válságot és létrehozta az az illúziót, hogy „a pénzügyi rendszer által pörgetett kapitalizmus” jelentheti az új regulációs rendszert. A pénzügyi tőke önállóvá válása mindig a kapitalista rendszer kríziseinek szimptómája volt, de bizonyosan nem az okuk. Az igazi újdonság ennek az immár negyven éve tartó válságnak a térbeli és időbeli kiterjedtsége. Egész országok teljes ipartalanítása az új pénzügyi „ipar” javára, mint ahogy ez például Margaret Thatcher alatt történt Nagy-Britanniával, a történelemben mindenképpen egyedülálló jelenség.
Ebből a nézőpontból, még ha ez nem is tetszik a monetarista doktrína híveinek, a neoliberalizmus nem más, mint a keynesiánus politika folytatása más eszközökkel, azaz elsősorban a magánszektor szintjén. Az államok átadták a terepet a magán befektetési alapoknak, akik kölcsönök révén finanszírozták a reálgazdaságot, lehetővé téve annak további működését. A tömegfogyasztásból a pénzügyi rendszereknek átcsoportosított hatalmas pénzösszegek által egy csapásra megszabadultunk az inflációtól, illetve pontosabban az inflációt áthelyeztük a fogyasztási cikkek piacáról az ingatlan- és értékpapírpiacra; innen a híres jelenség, az asset inflation (az értékpapírok inflációja), amely egyébként éppen jókor jött, hiszen mindez példátlanul gazdaggá tette az értékpapírok tulajdonosait.
Az így létrehozott folyamat, Meinhard Miegel szavaival „a leggigantikusabb hitelekből finanszírozott élénkítő terv, amelyet valaha láttunk”, végeredményében abból állt, hogy újabb hitelekből fizettük ki a régi hiteleket, ezt értelemszerűen éppoly nehéz állandóvá tenni, mint ahogy nehéz piramisjátékokból valós gazdagságot teremteni. Végeredményében, az utolsó harminc évben a tőke és a részvények globális tömegének meghússzorozódását figyelhettük meg valamely varázslat révén, amely nem volt megfeleltethető semmiféle valóságos értéknek. Nem kellett hozzá több, mint hogy ennek a lufinak egy nagyon kicsiny része kipukkadjon 2008-ban, hogy az egész bankrendszer hajszálnyi távolságba kerüljön az összeomlástól; megmenekülését nem is köszönhette másnak mint az államok beavatkozásának, melyeknek most kell farkasszemet nézniük a saját államadósságaik válságával és többé-kevésbé mély recesszióval.
Megoldások barkácsolása a válság hatásaira
A felhalmozódó elképesztő pénztömeg tényéből és abból, hogy a központi bankok zéró kamatláb-politikája mindezt a tömeget tovább fogja növelni, nem következhet más, mint hogy a pénz általános értékvesztése csak idő kérdése. A keynesiánusok visszatérő érve, hogy nagy mennyiségű pénz nem okoz feltétlen inflációt, gyorsan hamisnak fog bizonyulni. Az inflációs kockázatot csak addig lehet elhárítani, amíg ez a pénz a csak pénzügyi magasszféra köreiben mozog, amint azonban leszáll a valódi dolgok alvilágába, azonnal inflációt fog létrehozni. Az elsődleges alaptermékek és a mezőgazdasági termékek piaca már megtapasztalta mindezt, ahogy egyes országokban az ingatlan- és lakáspiac is: a legutóbbi idők tapasztalata, hogy egyes nagy német városokban a lakbér sokak számára már elérhetetlen magasságokba került.
A helyzetet ellensúlyozni irányuló intézkedések, feltételezvén, hogy ezeket egyáltalán valóban azért találták ki, hogy kivezessenek minket a válságból, érdekes irracionális allűrrel bírnak. Sem a neoliberálisok, sem a keynesiánusok nem hajlandók szemügyre venni, hogy idestova majd negyven éve egyetlen dolog tette lehetővé a reálgazdaság működésének fenntartását: a hitelekhez való menekülés. Egy megszorító politika, amely véget akar vetni ennek, nem okozhat mást mint depressziót. Másrészről, a keynesiánusok élénkítő csomagjai nem jelentenek semmi mást, mint ennek az eladósodási politikának ad infinitum folytatását, mert a magánszektor soha több nem lesz abban a helyzetben, hogy „átvegye a gazdaság motorjának szerepét”.
A válság négy évtizedében a termelékenység Németországban (azaz a német statisztikai hivatal adatai alapján az egy munkaórára jutó hozzáadott érték) háromszorosára nőtt az iparban és egyenesen hatszorosára a mezőgazdaságban. A munka egyre kevésbé hasznos az anyagi gazdagság termelésében, melynek következtében a munka kizsákmányolásán alapuló valós értéktöbblet-termelés egyre inkább a lehetetlenségek birodalmába tartozik. A kapitalista termelési mód képtelensége arra, hogy elképzelje egy munka nélküli élet lehetségességét abban a tényben is megmutatkozik, hogy – az illuzórikus „versenyképesség” iránt érzett szerelemből – éppen most beszélnek a szieszta eltörléséről a dél-európai országokban, hogy végre őket is részesítsék a protestáns munka-etika áldásaiból.
Nincs már más lehetőség kilábalni a válságból, mint leszámolni a gazdagság absztrakt formájával és ezzel a kapitalista termelési móddal; helyébe olyan társadalmi orientációt állíthatunk, amilyet akarunk, feltéve, hogy az egyedül a valós anyagi gazdagságon alapul. Egészen addig, amíg egy ilyen perspektíva irreális marad, nem is lehet más választásunk, mint dönteni a megszorító intézkedések és a keynesiánus élénkítő programok között – ebben a helyzetben egyértelmű, hogy az utóbbiak a támogatandóak. A neoliberális megszorító intézkedések semmi mást nem hozhatnak magukkal, mint mindig nagyobb emberi áldozatot egy olyan rendszer fenntartása érdekében, mely fenntarthatatlan: akik feleslegessé váltak a tőke értékesülése szempontjából, azok egyszerűen nem számítanak többet a rendszer számára. Jóllehet a keynesiánus programok is tartalmazzák azt az illúziót, hogy a rendszer megmenthető, de mindezt legalább elfogadható módszerekkel képzelik el, amelyek soha nem tévesztik teljesen szem elől az anyagi gazdagság termelését.
Ezek a programok még most is tanúságot tehetnének egy kicsit több intelligenciáról: mivel a közszolgáltatások infrastruktúráján spórolunk immár negyven éve, ezért itt igazán hasznosan költhetnénk el a pénzt, helyreállíthatnánk őket, mint újra életet lehelhetnénk a társadalombiztosítási rendszereink felfüggesztett funkcióiba is. De mindenesetre, semmi „régi autóját cserélje újra”-típusú állami támogatás („Umweltprämie”, „prime à la casse”), ha kérhetjük – mert ne feledjük el, hogy nyakunkon az ökológiai válság is. De erről majd máskor.
(Megjelent 2013. augusztusában a Konkret c. nürnbergi lapban)
A magyar változat a francia fordítás alapján készült.
Jegyzetek:
1. Paul Krugman, Sortez-nous de cette crise… maintenant !, trad. A. Muchnik, Paris, Flammarion, 2012, p. 11. (az eredeti : End This Depression Now !, New York, W. W. Norton & Company, 2012)
2. Ibid p. 10.
3. Ibid pp. 10-11.
4. Grundrisse, A politikai gazdaságtan bírálatához, MEM, 13. kötet, Budapest, kiadó megnevezése nélkül [Kossuth], 1978, 169.
5. A tőke, III., MEM, 25. Kötet, Budapest, kiadó megnevezése nélkül [Kossuth], 1978, 238.
Eredeti megjelenés: http://rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/668-a-jatszma-vege?screen_width=1280