2023. 02. 16.
Karl Korsch – Miért vagyok marxista?
Nem a marxizmussal általában – inkább néhány kulcspontjával kívánok foglalkozni, mivel csak egy ilyen megközelítés felel meg a marxi gondolkodásnak. Ahogy a marxista számára nincs demokrácia általában, diktatúra általában, avagy állam általában, úgy nincs valamely általában vett marxizmus sem. Csak burzsoá állam van, proletárdiktatúra van, fasiszta diktatúra van stb. Ezek is csak a történelmi fejlődés meghatározott szintjén, megfelelő történelmi karakterrel, elsősorban gazdasági, de úgyszintén földrajzi és egyéb faktorok által feltételezve léteznek. A történelmi fejlődés különböző szintjein köztudottan különböző tendenciák léteztek a marxista iskolán belül. Nemzeti de nemzetközi szinten egyaránt nagyon különböző teóriák és mozgalmak jelentkeznek, magukat mind marxistának vallva. Az általános teoretikus elvek, analitikus szempontok, történelmi ismeretek, eljárási metódusok és gyakorlati szabályok elemzése helyett – melyet Marx és a marxisták több mint nyolcvan év óta a proletariátus osztályharcából vezettek le és foglaltak össze egységes forradalmi elméletté – azokat a specifikus mozzanatokat, javaslatokat és tendenciákat próbálom meg kiemelni, amelyek gondolataink és cselekedeteink vezérelvéként, ma, itt és most az adott feltételek között 1935-ben Európában, az USA-ban, Kínában, Japánban és Indiában valamint Szovjetunió újvilágában hasznosíthatóak.
Miért vagyok marxista? – a kérdés ebben a formában elsősorban a proletariátus leghaladóbb és legharcosabb része számára merül fel. De felvetődik a népesség más csoportjai, mint például a hanyatló középosztály rétegei, a most felemelkedő manager-réteg, valamint parasztok és farmerek számára is, amelyek nem tartoznak kimondottan sem a proletariátushoz, sem a tőkés osztályhoz, de szövetségre léphetnek a proletariátussal. Felmerülhet a kérdés továbbá azoknak a tulajdonosoknak a számára is, akiknek a létét fenyegeti a monopolkapitalizmus vagy a fasizmus, továbbá felvetődhet a polgári ideológusok azon körén belül, mely a hanyatló tőkés társadalom növekvő nyomása alatt a proletariátus felé fordul. A marxizmus lényeges ismérvei a következő pontokban foglalhatók össze:
1. A marxizmus minden tétele – azokkal együtt, amelyek látszólag általánosak – specifikus.
2. A marxizmus nem pozitív, hanem kritikai
3. Elsődleges célja nem elmélkedő élvezete a fennálló világnak, hanem gyakorlati forradalmasítása.
I.
A marxisták többsége nem fogadja el és nem alkalmazza egységesen ezeket az elveget. Újra meg újra úgynevezett ortodox marxisták esnek vissza a gondolkodás absztrakt és metafizikai szintjére, arra a szintre, amelyet már maga Marx is – Hegel nyomán – megtagadott és amelyet az utóbbi száz év gondolkodásának története nyomatékosan megcáfolt. Így egy mai angol marxista megpróbálta megvédeni a marxizmust azokkal a vádakkal szemben, amelyek szerint – lásd Bernsteinnél és másoknál – a történelem modern fejlődésmenete eltér a fejlődésnek attól a sémájától, amelyet Marx fektet le. Williams nyomorúságos kibúvója szerint Marx „a történelmi változások általános törvényeit, nemcsak a XIX. századtól, hanem az emberi történelem kezdeteitől tanulmányozta, s ezért valószínű, hogy ezek az elkövetkező időkben éppúgy igaznak bizonyulnak majd (XX. század), mint amikor megalkotta őket.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen védekezés nagyobb mértékben rombolja a marxizmust, mint a revizionisták támadásai. Mindamellett az utóbbi harminc évben ez volt az egyetlen válasz, amivel az ortodox marxisták védték a marxizmust a revizionizmus vádjával szemben, amely vádak szerint a marxizmus bizonyos részei elavultak.
A Szovjetunió ideológusai részéről egy másik tendencia jelentkezik, amely feladja a marxista specifikáció elvét és azt hangsúlyozza, hogy marxizmus előfeltevései általánosak, univerzálisak. Így kanonizálják az elveket államrendjük alátámasztása érdekében. Rudas László – a jelenleg fennálló sztálini rendszer egyik kevéssé jelentős ideológusaként megkísérli megkérdőjelezni a marxizmus nevében azt a történelmi előrelépést, amit nyolcvan évvel ezelőtt Marx a hegeli dialektikának a dialektikus materializmusba való átfordításával hajtott végre. Rudas, Leninnek egy Buharin mechanikus materializmusa ellen irányuló kijelentésére alapozva, olyan történelem feletti ellentmondásként tételezi a termelőerők és a termelési viszonyok közötti ellentmondás elvét, amely a kialakuló osztálynélküli társadalomban a távoli jövőben is hatni fog. A marxizmus a konkrét, egységes forradalmi folyamat három alapvető ellentmondását ragadja meg. Ezek a következők: a gazdaságban a termelőerők és termelési viszonyok ellentmondása, továbbá a történelmi osztályharc valamint a logikai gondolkodásban tézisnek és antitézisnek az ellentmondásai. Ezek a Marx által felfedett elemek a kapitalizmus lényegéből erednek, így történelmileg konkrétak. Rudas a teljes marxi történelemkoncepció történelem felettivé tételével elveti a közbenső terminusokat és az osztályharcot csak egy átmeneti forma mélyebben fekvő ellentmondásainak az eredményeként vagy inkább külső kifejeződéseként tekinti. A materialista dialektika alapelvének tekintve, örök érvényű kozmikus fejlődési törvénnyé nagyítja a termelőerők és termelési viszonyok közötti ellentmondást.
Ily módon arra az abszurd következtetésre jut, hogy a mai szovjet gazdaságban inverz formában jelentkeznek a kapitalizmus alapvető ellentmondásai. Szerinte Oroszországban nem a termelőerők forradalmiak szemben az adott termelési viszonyokkal, hanem éppen ellenkezőleg, a termelőerők viszonylag elmaradottak azokhoz a forradalmasított termelési viszonyokhoz képest, amelyek „a Szovjetunió példátlanul gyors tempójú fejlődést eredményezik.”
A tőkéhez írt Előszavamban előadott kiindulópontot – mely szerint elsősorban az utolsó, az „eredeti tőkefelhalmozásról” szóló kötet, de szintúgy a mű minden más elemzése is csak a történelmi körvonalait tárja fel a kibontakozó nyugat-európai kapitalizmusnak és univerzális érvényessége ezen túlmenően csak „annyiban van, amennyiben minden empirikus ismeret túlmutat a szemlélt egyedi eseten” – az ortodox marxizmus német és orosz szóvivői egyaránt elutasították. Tulajdonképpen ez az állításom csak megismétli és hangsúlyozza azt az alapelvet, amelyet maga Marx ötven évvel ezelőtt egyértelműen kifejtett, amikor az orosz szociológusnak, Mihajlovszkijnak A tőkére vonatkozó helytelen értelmezését igazította helyre. Valójában ez csak az empirikus kutatás alapelvének szükségszerű következménye, amely felől csak a megrögzött metafizikusoknak van kétsége. Összehasonlíthatjuk a „modern marxistáknak” műveiben – például Rudasnál – található pszeudofilozofikus dialektikának a reneszánszát azzal a higgadt, tiszta és határozott állásponttal, amelyet olyan forradalmár marxisták fogadtak el, mint Rosa Luxemburg és Franz Mehring. Ők a materialista dialektikának a marxista gazdaságtanban megtestesülő lényegén csak azt a speciális viszonyt értik, ahogy a gazdasági terminusok és tételek viszonyulnak történelmileg determinált tárgyukhoz.
Minden hevesen vitatott kérdése a történelmi materializmusnak – amelyek, ha egy általános frázis formájában merülnek fel, épp úgy megold- hatatlanok és értelmetlenek, mint a jól ismert skolasztikus vita, hogy mi volt előbb: a tyúk avagy a tojás? – elveszti misztikus és steril karakterét, ha konkrét, specifikus és történelmi formában merül fel.
Nehézségek csak akkor jelentkeznek, amikor az ellentmondásokat általánosságban ragadjuk meg. Amint specifikáljuk és konkretizáljuk őket, azonnal letisztulnak.
II.
Ahogy hevesen vitatott az a marxizmus törvényeire és tételeire vonatkozó állításom – mely szerint ezek mindig konkrétak, specifikusak és történelmiek –, ugyanígy van ez második tételemmel, mely szerint a marxizmus kritikai és nem pozitív. A marxista elmélet nem hoz létre sem pozitív materialista filozófiát, sem pozitív tudományt. Elejétől végig teoretikusan és gyakorlatilag egyaránt a fennálló társadalom kritikája. Természetesen a kritika fogalmát átfogó értelemben úgy kell érteni, ahogy a múlt század negyvenes éveiben, a forradalmakat megelőzően Marx, Engels és az ifjúhegeliánusok használták. Nem szabad összekeverni a vele egy időben melléktermékként jelentkező terminussal, a „kriticizmussal”. A kritikát sem idealista értelemben, hanem materialista kritikaként kell értelmezni, amely az objektum oldalán, viszonyainak természettudományos alapossággal végigvitt empirikus vizsgálatát jelenti, a szubjektum oldalán pedig azt, ahogy az individuum impotens vágyai, szokásai, követelései összegeződnek és történelmileg hatékony osztálytartalmú erőkké fejlődnek és a forradalmi praxishoz vezetnek.
Ez a kritikai tendencia – amely Marxnál és Engelsnél meghatározó szerepet játszik 1848-ig – az elmélet kibontakozásának későbbi szakaszaiban is fennmarad.
A későbbi, gazdasági írások is sokkal szorosabban kapcsolódnak a megelőző filozófiai és szociológiai írásokhoz, mint ahogy az ortodox marxista ezt hajlamosak elfogadni. Kiderül ez a korábbi és későbbi művek címeiből is. A két barát első monumentális vállalkozása – amelybe már 1846-ban belekezdtek – A német ideológia kritikája címet viselte és a kor- társ baloldali hegeliánus idealizmus ellen irányult. Amikor Marx 1859-ben publikálta átfogó közgazdasági művének első részét, hogy hangsúlyozza kritikai karakterét, A politikai gazdaságtan bírálatához címet adta neki. Ez a cím változatlanul megmaradt legnagyobb művénél: A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. A későbbi ortodox marxisták mind vagy megfeledkeznek róla vagy kétség bevonják a marxizmus kritikai tendenciáinak elsődlegességét. Legjobb esetben pusztán külsődleges jegynek tekintve, közömbösnek tartják ezt a marxizmus tudományos tételei szempontjából; különösen így van ez a marxizmus alaptudományának, a közgazdaságtannak a területén. Ennek a legdurvább megnyilvánulásait az osztrák marxistának, Rudolf Hilferdingnek a jól ismert művében, A finánctőkében találhatjuk. Hilferding műve a marxizmus közgazdaságtanát – elkülönítve a szocialista célkitűzésektől – csupán a gazdaságelmélet egyik folytonos, töretlen fázisaként kezeli, amelynek nincsenek is gyakorlati következményei. Miután formálisan leszögezi, hogy a marxizmus gazdaságtana és politikaelmélete egyaránt „mentes az értékítéletektől”, a szerző kiemeli, hogy „éppen ezért nem is ez a széleskörű elképzelés, hogy a marxizmus és a szocializmus – úgy, ahogy vannak – azonosak. Logikailag szemlélve – eltekintve történelmi hatásától – a marxizmus mint tudományos rendszer csak a társadalmi fejlődés elmélete, melyet általános terminusokban a marxista történelemszemlélet ír le, az árutermelő társadalmak periódusára pedig a marxista közgazdaságtan alkalmazható. De bepillantva az érvényes marxizmusba, amely magában foglalja ugyan a szocializmus szükségszerűségét, nincs benne lehetőség gyakorlati következtetések megfogalmazására és éppígy kevéssé értékítéletekre. Más dolog elismerni a szükségszerűséget, és megint más tenni a szükségszerűség érdekében. Valószínűleg lehetséges elfogadni a szocializmus végső győzelmének szükségszerűségét és ugyanakkor harcolni ellene.”
Igaz, hogy ennek az áltudományos, „ortodox” marxizmusnak megvolt a többé-kevésbé hatásos ellenzéke a kortárs marxista elméletekben. Németországban a kritikai forradalmi marxista elméletet Bernstein támadta nyíltan, míg Kautsky és Hilferding, az „ortodox” marxisták csak kevéssé meggyőző módon védték. Franciaországban a rövid életű – George Sorel nevével fémjelzett – forradalmi, szindikalista mozgalom a marxizmusnak épp ezt az aspektusát élesztette fel ismét mint a proletariátus osztályharcának új, forradalmi alapelvét. A legnagyobb lépést ugyanebben az irányban Lenin tette meg, aki a marxizmus forradalomelméletét az orosz forradalomra alkalmazta és ezzel együtt – teoretikusan sokkal kevésbé jelentős eredményeket elérve ugyan – Marx legerőteljesebb forradalmi tanításait újította fel. De sem Sorel és a szindikalisták, sem Lenin és a kommunisták nem hasznosították az eredeti marxi kritika teljes erejét. Sorel irracionalista közelítése, amely a marxizmus különböző alapvető tanításait mítosznak nyilvánítja, szándéka ellenére a proletariátus forradalmi osztályharcának szempontjából oda vezet, hogy ideológiailag előkészíti Mussolini fasizmusának az útját. Lenin a közgazdaság, filozófia, stb. tételeit durván felosztva olyanokra, amelyek „hasznosak” és olyanokra, amelyek „ártalmasak, károsak” a proletariátus számára – aszerint ítélve meg őket, hogy a közvetlen jelen szempontjából mi a hatásuk, így elfogadva, illetve elvetve őket – ily módon nagyon kevéssé vehette figyelembe a lehetséges jövőbeli és végső hatásukat. Ezáltal Lenin előkészíti marxista elméletének azt a megalvadását, hanyatlását, amely torzulásokat eredményez és a jelenlegi szovjet marxizmus számára lehetetlenné teszi saját autoritariánus jellegének meghaladását. Természetesten a proletariátus gyakorlati harcában nem tudja nélkülözni a jó és a rossz közötti különbségtételre vonatkozó tudományos tételeket. Ahogy a kapitalista mint gyakorlati ember „bár ezen a területen kívül nem mindig fontolja meg, hogy mit mond, az üzletben tudja, hogy mit akar” (Marx), ahogy a mérnöknek egy gép tervezésekor pontos ismereteinek kell lennie a fizikai törvényekre vonatkozóan, úgy a proletariátusnak is kielégítő ismereteinek kell lennie a közgazdaságtanban, politikában és más területeket a forradalmi osztályharc sikeres beteljesítéséhez. Ebben az értelemben és ezek között a korlátok között a materializmus és a forradalmi marxizmus kritikai természetű, szigorú, gyakorlatilag bizonyítható tételeket tartalmaz a kapitalista társadalom fejlődési törvényeivel és a proletariátus osztályharcával kapcsolatban egyaránt.
III.
A marxista teória nem törekszik olyan objektív valóságismeretre, amely független a teoretikus érdekektől. A proletariátus ismereteit az osztályharcról csak gyakorlati szükségletei szempontjából szerzi és ezt csak céljainak eltévesztésével, és a munkásmozgalmak veresége árán mellőzheti. Mivel sohasem veszti el gyakorlati célját, elkerül minden olyan kísérletet, amely minden tapasztalatot az univerzum monisztikus szerkezetének, egy egységes ismeretrendszer felépítésének a céljából használ fel. A marxista teória nem foglalkozik mindennel és nem egyforma mértékben foglalkozik érdeklődésének különböző tárgyaival sem. Csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek valamilyen összefüggésben vannak a tárgyával és mindennel és mindennek csak azokkal az aspektusaival és csak annyiban, amennyiben ezek kapcsolatosak gyakorlati céljaival. A marxizmus a történelmi és társadalmi élet jelenségeit elsősorban magáértvalóan vizsgálja és egymásra hatásukat elemzi. Úgy is mondható, elsősorban azzal foglalkozik, ami relatíve a távlati fejlődéshez képest egy rövidebb perióduson belül megy végbe és aminek a fejlődése maga is gyakorlati befolyásoló erőként jelentkezik. De hibás a kommunista pártok „ortodox” marxistáinak oldalán az a fáradhatatlanul jelentkező kísérlet, mely a marxizmusnak ugyanazt a kétségtelenül meglévő fennhatóságát követeli a természettudományok területén, amely a szociológiában már megvan és így primitív és túlhaladott nézeteket tart fenn az előbbi területeken. Ezek miatt a szükségszerűtlen torzítások miatt van a marxizmus kitéve a tudományos karakterére vonatkozó jól ismert megvetésnek, amely azoknak a kortárs természettudósoknak a részéről jelentkezik, akik egyébként is ellenségesek a szocializmus egészével szemben. Bár egy kevésbé „filozofikus”, de haladó, tudományos interpretációja a marxi a tudományok szintetizációjára vonatkozó tételnek épp most kezd kibontakozni a marxista-leninista tudományelmélet komolyabb képviselői között, akik a Komintern nem orosz szekciójából kerülnek ki és akiknek a kijelentései merőben különböznek a Rudas és Co., valamint a szovjet kormány kijelentéseitől. Így például prof. Amus cikkeiben hangsúlyozza, hogy nemcsak egy objektív metodológikus azonosság tapasztalható a történelem- és természettudományok között, de ezzel együtt létezik a társadalmi-történelmi tudományoknak valamely különössége, amely nem engedi meg problematikájuknak és metódusoknak a természettudományokkal való lényegi azonosítását.
A társadaton történeti fejlődésén belül a marxista kutatás elsősorban azokat a különböző termelési módokat kutatja, amelyek a jelenlegi társadalmi-gazdasági formációknak is alapját képezik, illetve a kapitalista árutermelést mint a polgári társadalom bázisát. Elsősorban az aktuális történelmi fejlődésre van tekintettel. Az adott specifikus szociológiai vizsgálat lefolytatása más szociológiai elméleteknél annyiban gazdagabb, amennyiben elsősorban gazdasági alapokkal foglalkozik. Ugyanakkor nem foglalkozik egyenlő mértékben a polgári társadalom minden gazdasági és szociológiai vonatkozásával. Különös figyelmet elsősorban a diszkrepanciának, meghasonlottságnak s tökéletlenségnek szentel. Nem a polgári társadalom úgynevezett normális funkcionálása a tárgya, hanem a válság, amely ennek a meghatározott rendszernek valójában „normális és meghatározó jelensége”. A polgári ökonómia marxista kritikája azon alapul, amelyben ez a társadalmi rendszer kulminál, azaz a „Krisenhaftigkeit” kritikai elemzésén. S a válság, a kapitalista termelési mód mindig erősödő, ugyanakkor élénkülő, fellendülő szakaszokat magában foglaló jelensége, amelynek periodikus ciklusain a modern ipar keresztülmegy és amelynek betetőzése az általános válság. A marxizmus alapjai felől tanúsított megdöbbentő tudatlanság néhány angol marxistát ahhoz a felfedezéshez vezet, hogy „Marx munkája fontos tekintetben hézagos”. Ugyanis miután kifejti a válság szükségszerű kibontakozást, a „kilábolás” gazdasági szükségszerűségéről beszél. A gazdaságon kívüli területeken, a felépítményben és a modern társadalom ideológiájában a marxizmus elsődlegesen azokat a hasadásokat és feszültségeket kutatja, amelyeknek a felfedezése a forradalmi proletariátus számára azt a meghatározó helyet biztosítja a társadalmi struktúrában, melyet betöltve gyakorlati tevékenysége leghatásosabban érvényesülhet.
„Napjainkban úgy látszik, hogy minden a maga ellentétét hordja méhében. Látjuk, hogy a gépi berendezés, melynek megadatott az a csodatevő erő, hogy rövidebbé és termékenyebbé tegye az emberi munkát, éhezteti és agyondolgoztatja azt. A gazdagság új forrásai valami furcsa, végzetes varázslat folytán a nélkülözés forrásaivá válnak. Mintha a technika győzelmeit a jellem elvesztése árán vásárolnák meg. Úgy látszik, hogy amilyen mértékben az emberiség úrrá lesz a természet felett, olyan mértékben válik az ember más embereknek vagy a saját aljasságának rabjává. Úgy látszik, még a tudomány tiszta fénye is csak a tudatlanság sötét hátterén ragyoghat. Mintha minden találmányunk, minden haladásunk arra vezetne, hogy anyagi erőket szellemi élettel ruháznak fel, az emberi életet pedig anyagi erővé tompítják. Ez az antagonizmus egyfelől a modern ipar és tudomány másfelől a modern nyomorúság és bomlás között, ez az antagonizmus korunk termelőerői és társadalmi viszonyai között kézzelfogható, parancsoló és vitathatatlan tény. Egyes pártok siránkozhatnak ezen; mások úgy lehet szeretnének megszabadulni a modern technikától, hogy megszabaduljanak a modern konfliktusoktól. Vagy azt képzelhetik, hogy ilyen jelentős előrehaladás az iparban kiegészítésül ugyanilyen jelentős visszafejlődést követel a politikában.”1 (Marx)
IV.
A marxizmus régóta lefektetett specifikus alapelve az, hogy minden gyakorlati elv magában foglalja az összes többit, ugyanis minden teoretikus tételt alárendel a végső forradalmi cselekvésnek. Ez az alapvető ismérve a marxi materialista dialektikának s ez az, ami megkülönbözteti az idealista hegeli dialektikától. A polgári restauráció filozófusának, Hegelnek a dialektikáját, amelyet – teljes részletességében – a fennálló rend igazolásaként dolgozott ki és amely csak a mérsékelt és „észszerű” haladást engedi meg, Marx egy tartalmában és formailag egyaránt forradalmi elméletté fordítja át. A Marx által átalakított és gyakorlatilag alkalmazott formájában a dialektika azt bizonyítja, hogy az „észszerűség”, amit a fennállóra vonatkoztatva Hegel idealista alapokon tételez, csak átmenetileg racionális és fejlődésének folyamán szükségszerűen „észszerűtlenné” válik. A társadalomnak ezt az észszerűtlen állapotát a munkásosztály teljes egészében lerombolja és ezt az elméletet magáévá téve és „forradalmi gyakorlatában” fegyverként alkalmazva kiküszöböli a „kapitalista ésszerűtlenség” alapjait. A jellegzetességeiben és alkalmazásában bekövetkezett alapvető változás miatt a marxi dialektika, amelyről Marx helyesen állapította meg, hogy misztifikált hegeli formájában a polgári filozófusok között még divatos volt, újabban mint materialista dialektika a polgárság és doktriner filozófusai számára botrányossá és förtelmessé vált, mert „a fennállónak pozitív megértésébe egyúttal tagadásának, szükségszerű pusztulásának megértését is belefoglalja, minden létrejött formát a mozgás folyamatában fog fel, tehát mulandó oldaláról is, … lényegét tekintve kritikus és forradalmár.”2
Minden kritikai, gyakorlati és forradalmi aspektusával együtt, a legtöbb marxista magát a marxi materialista dialektikát is mellőzte. Közülük a legjobbak is csak részlegesen állították helyre kritikai és forradalmi elveit. A jelenlegi világválság és a proletariátus növekvő mértékben erősödő osztályharca általánosság, intenzitás és kiterjedés tekintetében is egyaránt felülmúlja a kapitalista társadalom korábbi szakaszainak minden konfliktusát. A mi feladatunk megfelelő formában kifejteni a marxista forradalom elméletét és ezáltal támogatni, továbbfejleszti és aktualizálni a proletariátus osztályharcát.
London, 1934. október 10.
1. Karl Marx: Beszéd a “People’s Paper” évfordulóján Londonban 1856. április 14-én. In: Karl Marx és Friedrich Engels művei (a továbbiakban MEM) 12. kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1967., 1–2. oldal. (A szerk.)
2. Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. (1873) In: MEM 23., Budapest, 1967., 20. oldal. (A szerk.)