KARL KORSCH – MI A SZOCIALIZÁLÁS?

2023. 02. 16.

 

 

KARL KORSCH – MI A SZOCIALIZÁLÁS?

 

(A gyakorlati szocializmus programja)

 

 

1. A szocializálás célja

 

A szocializmus által követelt „szocializálás” a termelés egy újfajta szabályozását jelenti, melynek célja a kapitalista magángazdaság szocialista közösségi gazdálkodással való fölcserélése. Első fázisa a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele és ezáltal a munka emancipálása; a második fázisban következik be a munka szocializálása.

 

 

2. Mi a termelés?

 

A szocializálás feladata a termelés összefüggésében rejlik. A „termelés” fogalma azonban ebben az értelemben nem az anyagi javak előállításának technikai folyamatát, ember és (természetre vagy mesterségesen előállított) anyag kapcsolatát jelenti. Mindössze a több ember közt létrejött, minden technikai termeléssel együttjáró társadalmi kapcsolatokat, tehát a „társadalmi termelési viszonyokat” foglalja magában. A „szocializálás” által létrejövő új szabályzás tárgya a termelés, mint a társadalmi viszonyok lényege.

 

„A termelésben az emberek nem csak a természetre, hanem egymásra is rá vannak utalva…”

(Marx: Bérmunka és tőke)

 

A szocializmus által támadott tőkés magángazdaság felépítését az határozza meg, hogy a kapitalista gazdasági rendszerben a termelés társadalmi folyamatát az egyén magánügyének tekintik. A szocializálás célja ellenben a szocialista közösségi gazdaság, vagyis egy olyan gazdasági rendszer bevezetése, mely a termelés társadalmi folyamatát a termelők és fogyasztók közügyének tekinti.

 

 

3. Mik a termelési eszközök?

 

A szocializálás felé tett első lépést a termeléshez szükséges „termelőeszközök” tőkés magántulajdonának megszüntetése és ennek társadalmi tulajdonnal való fölcserélése jelenti.

 

„Termelőeszköznek” számít minden olyan anyagi tárgy ill. dologi jószág, melyet termelési célra használnak. Az Erfurti Program szerint ide tartoznak elsősorban a „földbirtokok, bányák és aknák, nyersanyagok, szerszámok, gépek, közlekedési eszközök”. Egy tárgy nem belső tulajdonságai révén válik termelési eszközzé, hanem termelési célra való felhasználása által. Általánosságban véve tehát „termelőeszköznek” nevezhetjük az egész Földet eredeti formájában és állapotában (természet) és mindent, ami a föld felszínén található, tehát a földfelszín felett és alatt tudatos emberi tevékenység által előidézett változásokat (állóeszközöket).

 

Egy tárgy termelési célokra való felhasználása közben produktív teljesítmény jön létre. Produktív teljesítménynek nevezzük azokat a szolgáltatásokat is, melyeknek feladata, hogy egy jelenlévő szükségletet közvetlenül elégítsenek ki; pl. egy koncentráló zongoraművész, egy bérkocsis vagy egy vonat személyzetének teljesítménye. Rendszerint azonban produktív teljesítményen olyan anyagi javak előállítását értjük, amelyek a jövőbeni szükségletek kielégítésének eszközéül szolgálnak (fogyasztási cikkek). Az első esetben a szolgáltatáshoz szükséges tárgyak (zongora, konflis, mozdony), a második esetben pedig a fogyasztási cikkek előállításához szükséges tárgyak (nyersanyagok, gépek stb.) a „termelőeszközök”. Minden produktív teljesítmény közvetetten vagy közvetlenül a fogyasztást szolgálja.

 

Azt az emberi tevékenységet, amely termelési eszközök segítségével valamiféle produktív teljesítményt hoz létre, munkának nevezzük. A munka tehát nem csupán egy a többi termelőeszköz között, hanem a termelőeszközök bármiféle produktív alkalmazásának, tehát mindennemű termelésnek általános és szükséges feltétele.

 

Mint ahogy azt a 2. pontban leírtam, a termelést, vagyis a produktív teljesítmény nyújtásához szükséges termelőeszközök használatát a gazdaság mai fejlődési fokán nem a saját szükségleteit saját munkája által önállóan kielégítő egyén végzi, hanem több olyan személy munkamegosztáson alapuló együttműködése hozza létre, akiknek közös munkája közös produktív teljesítményt eredményez. Az ilyen társadalmi termeléshez használt tárgyi termelőeszközök azonban a tőkés gazdasági rend uralma alatt nem a termelői és fogyasztói közösség köztulajdonát képezik, hanem a produktív munkában résztvevő ill. nem résztvevő egyének magántulajdonában vannak

 

 

4. Mi a tőke?

 

A termelőeszközök magántulajdona a bérmunka által válik tőkévé. Egy olyan társadalomban, ahol a termeléshez szükséges termelőeszközök a társadalom egy részének magántulajdonában vannak, míg a társadalom másik része ki van zárva a termelőeszközök tulajdonjogából és csakis saját munkaerejével rendelkezhet, a termelőeszközök tulajdonosa fog uralkodni a társadalmi termelőfolyamatok fölött és megszerzi annak összhozadékát, leszámítva azt az összeget, amelyből megvásárolja a termeléshez szükséges munkaerőt, vagyis a tulajdon nélküli termelőket rákényszeríti a termelési folyamatban osztályrészül jutó munkateljesítményre. A munkaerő, mely a munkaszerződés megkötése előtt természetes tulajdonosának privát joga, a munkaszerződés megkötésével egy másik ember magántulajdonába kerül. A tőkés termelési folyamat során az eredeti tulajdonos nem vallhatja magáénak a munkaerejét, mert ez a termeléshez szükséges termelőeszközök tulajdonosának birtokává vált.

 

„A tulajdon mai alakjában a tőke és a bérmunka ellentétében mozog.

(Kommunista Kiáltvány)

 

„Tőkének” nevezhetjük tehát a szó ezen értelmében – vagyis hogy egyes egyéneknek joguk van a társadalmi termelés uralásához és kizsákmányolásához egy olyan társadalomban, ahol a termelés a vagyontalan bérmunkás alkalmazásával megy végbe – az összes magántulajdonban lévő termelőeszközt, bármely termelőeszközről legyen is szó. „Tőkének” tehát nem a termelőeszközök egyes anyagi kifejeződési formáit, hanem meghatározott társadalmi termelőviszonyokat nevezünk. Vagyis nem csak az előzőleg végzett munka azon termékeit hívjuk tőkének, melyeket a polgári közgazdaságtan illet ezzel a névvel és amelyek szembenállnak a már adott „földbirtok” fogalmával, hanem magát a „földbirtokot” (a „természetet”) is. Egy termelőeszköz csak akkor válik tőkévé, ha ez előbbi a bérmunkán alapuló termelés magántulajdonban lévő tárgyi alapját képezi. Ha azt a jövedelmet, amelyet a termelőeszközök tőkés tulajdonosa saját termelőeszközeivel végzett társadalmi termelésből a munkában való részvétel nélkül szerez meg, járadéknak nevezzük, akkor a tőkések minden munka nélkül szerzett jövedelme is ehhez a járadékhoz tartozik, így az ún. „földjáradék” is. A tőkés így nem csak a földbirtokon létesített termelőüzem tulajdonosa, aki ebből húzza szoros értelemben vett „tőkejáradékát”, hanem annak a földnek is tulajdonosa, amelyen a termelőüzem található; tehát az a személy, aki a termelés hozadékából „földjáradék” gyanánt egy részt kisajátíthat magának. A „földjáradék” és a „szoros értelemben vett tőkejáradék” mint társadalmi termelési viszony, egyaránt „tőkejáradékok”.

 

 

5. A tőkés társadalmi rend

 

Ha egy társadalomban a „bérmunka” társadalmi termelési viszonya a társadalmi termelés általános alapja, akkor minden magántulajdonban lévő termelőeszköz tőkének számít. Az ezen alapuló társadalmi rend tagjai két osztályra oszthatóak fel: egyrészt a termelést uraló és kizsákmányoló tőkésekre, másreszt a kizsákmányolt proletár bérrabszolgákra. A tőkésosztályhoz nemcsak a társadalmi termelés közvetlen vezetői és haszonélvezői tartoznak; hanem általában véve mindenki, aki a társadalmi termelés fölötti uralomból és annak hozadékából közvetlenül vagy közvetve valamilyen módon részesedik; az, aki magában a termelési folyamatban végzett produktív munkában nem vesz részt. Lényegtelen, hogy emellett szert tesz-e még egy részben saját produktív munkáján alapuló jövedelemre is (az ún. „vállalkozói nyereségre”), amelyre akkor is szert tehetne, ha nem ő lenne a termelőeszközök magántulajdonosa (a földjáradék és egyéb tőkejáradékok élvezője).

 

Míg a tőkés társadalmi rend korábbi fejlődési fokain az volt az etalon, hogy a társadalmi termelés vezetője és élvezője egy és ugyanazon személy volt, ma általában ezek a funkciók több olyan személy vagy csoport között oszlanak meg, amelyek mindannyian többé vagy kevésbé közvetlenül részesednek a termelés hozadékából. A fönt említettek alapján kiderült, hogy a tőkés földtulajdonos osztozkodik a tőkés üzemi tulajdonossal az üzemben folyó termelés kizsákmányolásán. A tőkés működés efféle megoszlásának két tipikus esetéből az egyik az, amikor a termelést nem a tulajdonképpeni vezetők irányítják, hanem más általuk kijelölt vezető irányításából húznak hasznot; pl. egy részvénytársaságban a részvényesek az üzletvezetői igazgatóság tevékenysége által jutnak haszonhoz. Még elterjedtebb az az eset, amikor egy termelőüzem hitelből fedezi működését. Az ilyen üzemek termeléséből is több „tőkés” személy húz hasznot, de mellettük még a hitelezők is megkapják részesedésüket. Együttesen veszik ki részüket a szóban forgó termelés irányításából és kizsákmányolásából.

 

A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, szocializálása azt jelenti, hogy a munka felszabadul a tőkés idegen uralom és kizsákmányolás alól, melynek a tőkés gazdaságban a termelési folyamat ideje alatt ki volt téve. A termelőeszközök szocializálása tehát a tőke és a bérmunka mai tőkés gazdasági rendszert uraló ellentétének és az ebből fakadó társadalmi osztályegyenlőtlenségek, az osztályuralom és osztályharc megszüntetését jelenti.

 

 

6. Gazdasági és politikai hatalom, személyi és közjog

 

A termelőeszközök szocializálásának és a produktív munka felszabadításának követelése egyben azt a követelést is magában foglalja, hogy a „tulajdon” társadalmi termelési viszonyának történelmileg keletkezett megjelenési formáját egy másik, csak most létrejövő megjelenési forma váltsa föl. A tőkés magántulajdon, ahogyan az a tőke és bérmunka ellentétében megjelenik, nem a társadalmi termelés kevésbé érvényes, hanem csupán egy átmenetileg érvényes formája.

 

A tőkés magántulajdonosnak a társadalmi termelés és ennek haszna fölötti uralma gazdaságilag megalapozott hatalomként jelenik meg, ellentétben a politikailag megalapozott hatalmi viszonyokkal (értsd az állam uralmi és kormányzói jogait az egyes állampolgárokkal szemben). De a hatalom mindkét formája, ahogy arra a 2. pontban rámutattunk, egyaránt ember-ember közötti társadalmi viszonyokat feltételez – keletkezésükben éppúgy, mint működésükben –, a társadalom őket eltűrő és támogató nézeteitől, különösen az őket elismerő és szükség esetén az elismerésüket államilag kikényszerítő jogszabályoktól függően.

 

„Egy dolog tulajdonosa … a tulajdonával kedve szerint járhat el és másoknak megtilthatja ugyanezt.”

(Német Polgári Törvénykönyv, 903. §)

 

Azt, hogy a gazdasági és politikai hatalom egy és ugyanazon dolog, úgy álcázzák, hogy a tőkés magántulajdon jegyében álló jelenlegi jogrendszerben a jogot sajátos módon privát és közjogra osztják föl.

 

„Közjognak nevezzük azt, ami az egész állami közösség javát szolgálja, személyi jognak pedig azt, ami csak az egyes emberét.”

 

A gazdasági élet emberi kapcsolatainak személyi jogként való kezelését mindezidáig még sehol sem sikerült maradéktalanul megoldani, mivel az állam és a társadalom ennek megvalósulásával darabokra hullana szét. A termelőeszközök tulajdonosának azt a személyi jogát, hogy „tulajdonát kedve szerint kezelhesse”, állandóan közjogi, a köz javát szolgáló parancsolatokkal és tilalmakkal korlátozzák, és ily módon próbálják a szerződési szabadság kényszerítő korlátozásaival és a közjogi munkásvédelemmel enyhíteni a tulajdon nélküli bérmunkásnak azt a materiális rabszolgaságát, amely a munkásnak a saját munkaereje fölötti formálisan „szabad” tulajdon- és rendelkezési jogából adódik.

 

 

7. Szocializálás és szociálpolitika

 

Az eddigi fejtegetésekből arra lehet következtetni, hogy alapvetően két út vezethet a „termelőeszközök szocializálásához”, a termelőeszközök tőkés magántulajdonának megszüntetéséhez: úgy is történhet, hogy a termelőeszközöket kivonjuk az egyes tőkések hatásköréből (kisajátítás) és ezeket köztisztviselők hatáskörébe helyezzük át (államosítás, kommunalizálás és más később tárgyalandó formák). De úgy is történhet, hogy a tulajdon kisajátítása nélkül a termelőeszközök magántulajdonának belső tartalmát megváltoztatjuk azáltal, hogy az eddigi személyi jogi felfogás szerint a tőkés tulajdonos magánvagyonához tartozó termelést fokozatosan olyan közjogi ügyként kezeljük, melynek szabályozása már nem csak a személyi jog szerinti tulajdonost illeti meg, hanem emellett még bizonyos közjogi szerveket is: munkások, vállalkozók és az egyesült munkások és vállalkozók szakmailag és területileg felosztott szövetségeit (munkaközösségeket).

 

A „szocializálás” ez utóbb említett formájának képviselője ma Eduard Bernstein. Szerinte a „szocializálásnál a dolog az, hogy a termelést, a gazdasági életet a köz ellenőrzése alá kell vonni”. A szocializálás szerinte úgy is végbemehet, hogy a „köz törvények és rendeletek segítségével – egyre erőteljesebben beavatkozik a gazdasági élet ellenőrzésébe”; Bernstein mottója szerint: „egy jó gyári törvényben több szocializmus rejtőzhet, mint akár néhány száz vállalkozás és üzem államosításában”.

 

A bernsteini nézet szerint tehát a „szociálpolitika” és a „szocializálás” egy és ugyanaz a dolog. A magántulajdonos hatáskörének fokozatos szociálpolitikai leszűkítése által fog a magántulajdon egy állandó fejlődési folyamat során köztulajdonná válni. De igazság szerint a szociálpolitika, mely feltételezi a tőkés magántulajdonát és csupán a tőkés egyéni jogai és a közkívánalmak közti konfliktust akarja elsimítani, radikális fordulat nélkül sosem válhat valódi szocializálássá. Azt a fontos elemet, amely a valódi szocializálás lényege és amely azért a bernsteini gondolat része is – a tőkés gondolkodásmód elismerése ellenére is az alábbiakban mutatjuk be.

 

Egyenlőre megállapíthatjuk: a termelőeszközök szocializálása nem lehetséges anélkül, hogy a magántulajdont egy csapásra vagy fokozatosan, de teljes egészében ki ne zárnánk a társadalmi termelési folyamatból.

 

 

8. Szocializálás és tulajdonfelosztás, „fél rendszabályok”

 

A valódi szocializálás ezen feltételéből adódik először is a következő: nem jöhet létre a „termelőeszközök szocializálása” akkor, ha a magántulajdont csupán felosztjuk több jogosult között, mert így a magántulajdon nem szűnik meg, csak gazdát cserél. Ez az eset áll fönn akkor is, ha a magántulajdon az egyénről a személyi joggal rendelkező ún. „jogi személyre” ruházódik át, pl. ha egy egyén tulajdonában lévő vállalkozás egy részvénytársaság közös tulajdonába kerül. Az ilyen folyamatok éppoly kevéssé nevezhetők szocializálásnak, mint azok az egyszerű felosztási projektek, amiket időközben a szocializmus néhány rosszul informált ellenzője szintén „szocializálásnak” keresztelt el, mint pl. a nagybirtok számos magántulajdonban lévő kis tanyára való felosztását. A későbbiekben ezekről a dolgokról nem ejtünk több szót.

 

Ezen követelés alapján, mégpedig hogy a magántulajdonost teljesen ki kell iktatni a termelési folyamatból, megállapíthatjuk, hogy az összes olyan rendszabály helytelen, amely egyrészt a nem dolgozó tulajdonos, másrészt a tulajdon nélküli munkás közötti hozadék és az államhatalmi funkciók megosztására vonatkozik. Ide tartozik:

 

a. Kautsky javaslata, miszerint a „földbirtokot, amennyiben azt nagyüzemileg művelik meg, minden további nélkül államosítani kell”, de emellett „a rajta és benne található üzemeket” továbbra is olyan „magánüzemként” kell kezelni, amelyek földbirtokukat az államtól veszik haszonbérbe.

 

Ide tartozik továbbá 

 

b. a „nyereségrészesedés” projektje (az üzemi összhozadék egy részének kifizetése a bérmunkások felé), amelyet minden jóindulatú kapitalista támogat már több száz éve sikerrel avagy sikertelenül,

 

c. az üzemi alkalmazottakból választott munkás- és alkalmazotti képviselők (munkásbizottságok, üzemi tanácsok, alkalmazotti bizottságok) manapság sűrűn hamis néven „ipari demokráciaként” emlegetett részesedése az alapvetően továbbra is tőkés tulajdonban lévő üzemek irányításából. 

 

Az efféle „fél rendszabályokat”, éppúgy mint a 7. pontban említett bernsteini tervet, a szocializmus a legjobb esetben is csak részmegoldásként fogadhatja el. Kevésbé kedvező esetben – ez főként az ún. „nyereségrészesedés” projektjeire érvényes – ezek igazából teljesen szemben állnak az emancipálódó munkásosztály érdekeivel.

 

 

9. A szocializálás feladata

 

Habár a „magántulajdonos termelésből való teljes kiiktatásának” követelése által teljes biztonsággal meg lehet állapítani a különbséget a „szociálpolitika” és a „szocializálás” között és ezáltal az is megakadályozható, hogy a szocializálást összetévesszük az egyszerű magántulajdon-felosztással és bármiféle fél rendszabállyal, mindez azonban még korántsem határozta meg pontosan a szocializálás tartalmi feladatát.

 

Még a tőkés magántulajdonos teljes kiiktatása után is lehetséges, hogy egy és ugyanazon termelőeszközök egy és ugyanazon időben csupán meghatározott számú termelő munkás rendelkezésére lesznek bocsátva a termelési folyamat során mint ahogy minden egyes fogyasztási eszközt is csak meghatározott számú ember fogyaszthat el rendeltetésének betöltése állapotában.

 

Ezen a tárgyilagos tényálláson még a szocializmus által megkövetelt „termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele” sem változtathat. A szocialista közgazdálkodásban is szükséges annak a kérdésnek az eldöntése, hogy mely személyek használhatják a termelőeszközöket a termelés folyamán, milyen munkafeltételek alatt kell lezajlania a termelésnek és milyen módon kell elosztani a termelés eredményét a termelők és a fogyasztók között. Tehát a szocialista közgazdálkodásban is létezik a társadalmi termelési viszonyok egyfajta szabályozása, egyféle tulajdonrend. Ennek a rendszernek a meghatározása a szocializálás feladata. Hogy egy megvalósult szocializálási terv a valódi közgazdálkodás többé ill. kevésbé tökéletes köztulajdonát hozza létre, vagy pedig csak azért szünteti meg a magántulajdont, hogy a különtulajdon valamely más formáját állítsa a helyébe, az attól függ, hogy ez a terv hogyan oldja meg feladatait, hogyan dönt a fent említett kérdéseket illetően.

 

 

10. A termelők és fogyasztók érdekellentéte

 

A legnagyobb veszélyt – mégpedig azt, hogy a szocializálási terv megvalósításánál elhibázhatjuk a valódi köztulajdon létrehozását – az jelenti, hogy egy emberi közösség gazdasági életében a tőkés magántulajdon termelésből való kiiktatása után is kétféle érdek áll egymással szemben: egyrészt minden egyes termelőágazat termelő munkásainak érdeke, másrészt az egyéb termelők és fogyasztók összességének érdeke. Röviden fogalmazva: a termelők és fogyasztók érdekeinek ellentmondása. Ha a társadalmi termelési viszonyok szabályozásánál a termelők vagy a fogyasztók érdekeit a másikkal szemben előnyben részesítenénk, akkor a termelőeszközök valódi szocializálása helyett az eddigi privátkapitalizmust mindössze a kapitalizmus egy olyan újabb válfaja váltaná fel, melyet az előnyben részesített félnek megfelelően fogyasztói (állam-, közösségi-, fogyasztóiszövetkezeti) ill. termelői kapitalizmusnak nevezhetnénk. A szocializálás folyamán csak akkor jöhet létre valódi köztulajdon és nem egy réteg különtulajdona –, ha mindkét veszélyt elkerüljük: a termelők és fogyasztók érdekeit egyenlően és igazságosan vesszük figyelembe.

 

A szocializálás azon formáit, amelyek a fogyasztói kapitalizmus veszélyét vetítik előre, államosítás, kommunalizálás és a termelőszervek fogyasztói szövetkezethez való csatolása által végrehajtott szocializálásnak nevezzük. Ezzel szemben a termelői kapitalizmus veszélye abban az esetben fenyeget, ha a szocializálást a modern szindikalizmus és a termelőszövetkezeti mozgalom irányvonalát követve hajtják végre („a bányákat a bányászoknak”, „a vasutat a vasutasoknak” stb.). A szocializmus szellemében végrehajtott szocializálás célja azonban nem a fogyasztói, de nem is a termelői kapitalizmus, hanem a termelők és fogyasztók összességének valódi köztulajdonának létrehozása.

 

 

11. A termelőknek és a fogyasztóknak a társadalmi termelési viszonyok szabályozásával szemben támasztott követelései

 

Az, hogy a társadalmi termelési viszonyok szabályozásával szemben támasztott kívánalmakat termelői és fogyasztói igényekre kell felosztani, abból adódik, hogy a szocializálás által megszüntetendő magántulajdonnak is különféle jogkörei vannak.

 

A mai tőkés gazdasági rend „termelőeszközeinek” magántulajdona kétféle jogot biztosít a magántulajdonos számára:

 

I. az ezeken és ezekkel a termelőeszközökkel végrehajtott termelés összhozadékához való jogot, leszámítva a nyersanyagokra, bérekre, adókra stb. fordított költségeket. (Marx szerint ez a tőkés ahhoz való joga, hogy a bérmunkás rabszolgamunkája által állandóan létrehozott értéktöbbletet zsebre vághassa.)

 

II. a termelési folyamat irányításához való jogot, amelynek az általános közjog és az ún. szociális törvényhozás von korlátokat.

 

Ezzel szemben a „termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésére”, „a termelőeszközök szocializálására” vonatkozó követelés a termelő munkás álláspontjáról nézve a következőket biztosítaná a munkás számára:

 

a. a munkás munkajövedelemhez való jogát,

 

b. a munkásoknak a termelési folyamat irányításából való akkora részesedést, mely a termelési folyamatban megfelel a munka jelentőségének. 

 

Ez a követelés azonban a fogyasztók álláspontját tekintve megint mást jelent, mégpedig:

 

a. az egész társadalmi termelés hozadékának felosztását a fogyasztók között, 

 

b. a tőkés magántulajdonos uralmi jogainak átruházását a fogyasztói szervekre.

 

 

12. A szocializálás két alapformája

 

Ezen szempontokat tekintve úgy tűnik, hogy a termelők és fogyasztók más-más álláspontról közelítik meg a szocializálás különböző formáit.

 

Ezen formák egyik csoportja, a szocializálás első típusa, a termelő munkásoknak csak közvetetten, míg a fogyasztóknak közvetlenül biztosítja követeléseik teljesítését. A másik csoport, a szocializálás második típusa éppen fordítva, a termelő munkások álláspontjáról tekintve közvetlen, viszont a fogyasztók összességének álláspontját tekintve csak közvetett társadalmasítást biztosít.

 

a. Az első esetben a szocializálás magában foglalja az üzemek államosítását, kommunalizálását, valamint a termelőüzemek fogyasztási szövetkezetekhez való csatolását. A termelő munkás egyik esetben sem vesz részt közvetlenül a termelés irányításában és nem részegedik a haszonélvezeti jogból sem, hanem továbbra is bérmunkás marad, mivel a tőkés magántulajdonosok helyébe az állam, a közösség, a fogyasztói egyesület funkcionáriusai lépnek.

 

Ha ez azonban így marad, akkor az állítólagos szocializálás valójában nem mindenki köztulajdonát teremti meg, hanem a fogyasztói réteg különtulajdonát. A magánkapitalizmust a fogyasztói kapitalizmus váltaná fel. Ez különösen az államosításra igaz, de a másik két formára is érvényes.

 

Ebből adódik ennek a két, gyakran ugyanabban az értelemen használt kifejezésnek – a szocializálásnak és az államosításnak – az egymáshoz való valódi viszonya. Fenn már láthattuk, hogy nem minden szocializálás az államosítás formájában megy végbe. És most láthatjuk, hogy a puszta államosítást önmagában véve még nem lehet szocialista társadalmasításnak nevezni. 

 

b. A szocializálás másik típusának lényege abban áll, hogy egy üzem (iparág) összes termelőeszközének tulajdona az üzemben (iparágban) érdekelt dolgozók tulajdonába kerül. Ezen folyamat során a termelésben résztvevő dolgozók kezébe kerül a termelési folyamat és annak hozadéka fölötti rendelkezési jog. De ezáltal ugyanúgy nem jöhet létre valódi köztulajdon, mint az a) pontban említett szocializálási formánál. A privát tőkések kapitalizmusának helyébe csupán egy termelői kapitalizmus, a termelők bizonyos csoportjainak köztulajdona lépne.

 

 

13. A szocializálás két alapformájának kiegészítésre szorultsága

 

A „szocializálás” két különböző típusának közös fővonása a következő: a szocializálás egyik illetve másik típusa is kiiktatja a termelési folyamatból azokat a privát tőkéseket, akik azt hazudták, hogy

 

a. a munkások érdekeit képviselik a fogyasztókkal szemben; 

 

b. a fogyasztók érdekeit képviselik a munkásokkal, mint termelőkkel szemben; 

 

de valójában csak biztosították maguknak társadalmi hatalmukat és munka nélkül szerzett jövedelmüket a társadalmi termelés hozadékának az önrészéből teremtették elő, amellyel az üzemben érdekelt munkásokat és a fogyasztókat megrövidítették. De ennek a felesleges összekötő láncszemnek a hiánya által jut csak igazán érvényre a termelők és fogyasztók, dolgozók és élvezők közti szükséges és természetes érdekellentét. Ha azt akarjuk, hogy valódi köztulajdon és ne csak egy réteg különtulajdona jöjjön létre, akkor ezt az ellentétet a szocializálás fent említett formáinál ki kell egyenlítenünk.

 

Ez a kiegyenlítődés más és másképpen megy végbe az államosított, kommunalizált ill. fogyasztói egyesülethez csatolt üzemekben, és másképpen a termelőszövetkezeti és szindikalista üzemekben. De a végeredménynek mindkét esetben ugyanannak kell lenni. 

 

a. Így van ez a termelés hozadékának elosztását tekintve is. Úgy tűnik, hogy két teljesen különböző kérdéssel állunk szemben: az egyik az, hogy egy termelőszövetkezeti tulajdonba vett ill. szindikalizált üzem (iparág) összhozadékából mennyit kell a termelésben résztvevő dolgozóknak az állam, a kommuna és egyéb szervek felé beszolgáltatnia; a másik pedig az, hogy milyen magasak legyenek a bérek egy állami, kommuna- vagy fogyasztási szövetkezeti termelőüzemben. Valójában azonban mindkét kérdés ugyanannak a problémának a megoldására vonatkozik, mégpedig arra, hogy a termelő mint olyan és mindenki más milyen arányban részesedik az összhozadékból. 

 

b. És ugyanez a helyzet a termelési folyamat irányításának megosztását illetően is. A társadalmi termelés irányítása különböző rendelkezések egész sorából tevődik össze. Ide tartozik: 

 

1. hogy mit és mennyit kell termelni, azaz milyen mennyiségű árut, szolgáltatást kell az érintett termelői ágazat által biztosítani a fogyasztók számára; 

 

2. hogy milyen módon kell a termelésnek zajlania, azaz hogy milyen alapanyaggal, emberi munkaeszközzel és munkafolyamatban kell dolgozni. És végül: 

 

3. hogy milyen feltételek között kell ezeket az emberi eszközöket foglalkoztatni (hőmérséklet, atmoszféra, egészségügyi rendelkezések, munkaidő és a munka intenzitása, bérezés stb.). 

 

Egy tisztán tőkés magángazdaságban az összes ilyen rendelkezést a termelőeszközök magántulajdonosa határozza meg a saját kénye-kedve szerint. Eddig a munkásság csak közvetett módon, politikai harc és a tulajdonképpeni munkásharc útján, tehát törvényes rendeletek és kollektív munkaszerződések elérésével gyakorolhatott hatást a munkafeltételek tartalmára és talán még a munkafolyamatok kiválasztására is, persze csak ha ezek valamelyest befolyásolták a munkafeltételeket. Az üzemen kívül mint állampolgár és szakszervezeti tag a munkás azonos jogokkal rendelkező ellenfélként áll szemben a vállalkozóval, de az üzemben a vállalkozó az úr, a munkás pedig annak a rabszolgája. Csak az 1916-os segélyszolgálati törvénnyel kezdődött el az a novemberi forradalom óta nagyobb tempóban haladó fejlődés, amely a közjogilag biztosított szavazati joggal rendelkező munkásképviseleteket („munkásbizottságokat”, „üzemi tanácsokat”) létrehozta.

 

Nyilvánvaló, hogy a „szocializálás”, melynek célja a valódi köztulajdon létrehozása, nem ruházhatja föl a fogyasztók által (állam, község) kinevezett közfunkcionáriusokat az összes olyan joggal, melyek a tisztán kapitalista magángazdaságban égy magánszemély kezében összpontosultak. Így a termelésben elsősorban résztvevő munkás, mint olyan, továbbra is rabszolga maradna. Viszont azt sem teheti meg, hogy az összes rendelkezési jogot egy üzem (iparág) termelőmunkásainak kezébe adja, mert az egyes üzemek (termelői ágazatok) munkásságának fogyasztóit nem lehet az előbbiek kénye-kedvére kiszolgáltatni. Egyrészt tehát a szocializálás mindkét alapvető formájánál – a végeredményt tekintve – azonos mértékben kell meghúzni a határt a termelői és fogyasztói jogok között, másrészt pedig a termelőeszközök valódi társadalmasítása az ellentétes érdekek igazságos kiegyenlítését kívánja meg.

 

 

14. A két alapforma kiegészíthetősége

 

Ha lehetséges, hogy a szocializálás két alapformája (államosítás, kommunalizálás az egyik oldalon, termelőszövetkezet, szindikalizmus a másik oldalon) az ellentétes érdekek kiegyenlítésével egyenlő arányban hozza létre az összes meglévő termelőeszköz köztulajdonba bocsátását a termelők és fogyasztók számára, akkor mindkét alapforma alkalmas kiindulási pontnak bizonyul a szocialista közgazdálkodás eléréséhez, és bármelyik utat is választjuk célunk eléréséhez, nem fogjuk megsérteni a szocialista eszmét. 

 

a. Abból kell kiindulnunk, hogy az összes kifogás, amelyet az „államosítás” megszállott hívei emelnek a termelőszövetkezeti (és szindikalista) szocializálási forma ellen, téves feltételezéseken alapul. Senki sem akarja azt a hozadékot, amelyet az üzemi köztulajdonban álló termelőeszközök használata által hoznak létre, az üzemben dolgozók között maradéktalanul felosztani. Sokkal magától értetődőbb az, hogy ennek a hozadéknak egy részét általánosabb célokra adják át. És amíg ennek a résznek az abszolút nagyságát nem tudjuk kiszámítani és rendeletbe foglalni, addig a relatív nagyságáról el lehet mondani, hogy egy üzem (iparág) összhozadékának általános célokra szánt része annál nagyobb, minél nagyobb az üzemben (iparágban) a termeléshez használt termelőeszközök összértéke (föld- és állóeszközérték) a foglalkoztatott dolgozók arányában tekintve. Ezzel elkerülhető lesz, hogy az egyes üzemek (iparágak) dolgozói saját oldalukról nézve a föld- és tőkejáradék bevonásával tőkésekké, az idegen munka kizsákmányolóivá váljanak. 

 

b. És fordított esetben ugyanez a helyzet, vagyis hogy az államosítás (kommunalizálás) helyes alkalmazásánál megalapozatlanok maradnak azok a kifogások, amiket a bérmunka rendszerének esküdt ellenségei épp a szocializálás ezen típusa ellen juttatnak kifejezésre. A bérmunka nem önmagában véve, hanem csak a „tőke és bérmunka” ellentétének elemeként összeegyeztethetetlen a szocialista közgazdálkodással; vagyis abban az esetben, ha a kapitalizmus és a termelőeszközök különtulajdona uralkodik és az ebből a tulajdonból kizárt bérmunkásokat ki lehet zsákmányolni. Ott, ahol nincs többé különtulajdon ill. tőkés kizsákmányolás, a bérezés csupán a termelőket illető termelési hozadék termelők közti elosztásának technikai formája. Az már pusztán technikai különbség, hogy egy termelőszövetkezeti üzemben – miután egy jelentős összeget már átadtak az államnak, községnek vagy egyéb közcélokra bocsátottak – a maradékot nyereségként osztják- e szét az üzemben a dolgozók között, vagy egy tisztán állami üzemben megfelelő összegű bérként juttatják-e el a munkásoknak. Mégsem mondhatjuk, hogy a bérezés ezen technikai formája szükséges és elválaszthatatlan része lenne az államosítási (kommunalizálási) szocializációs formának. Határesetként említhetjük azt, amikor egy tisztán állami üzem az üzemi gazdálkodás nyereségének egy részét „nyereségrészesedés” formájában bocsátja a megállapított munkabér mellett a dolgozók rendelkezésére (mint ahogy ezt már a magángazdálkodás idején is megtette néhány tőkés üzem). 

 

Ebben az esetben még ez a kicsiny technikai különbség is eltűnik, és a szocializálás két alapformája már ami a termelési hozadék elosztását illeti tökéletesen megegyezik. 

 

c. Éppoly helytelen lenne, ha a termelő munkás szempontjából kiindulva a termelőszövetkezeti-szindikalista szocializálási formát részesítenénk előnyben, csak mert az a dolgozónak hatékonyabb részesedést biztosítana a termelés irányításából, mint az államosítási forma. Ugyanis az egyik szocializálási forma előnyben részesítése a másikkal szemben csak addig érvényesülhetne, míg az állami, községi üzem ragaszkodna ahhoz a magánkapitalizmusból fennmaradt antidemokratikus üzemszervezési formához, amely a munkást az összes üzemen belüli szavazati jogtól megfosztja. Erre azonban lényegéből adódóan semmi szüksége sincs. Ahogy korábban már láthattuk, a privátkapitalista üzem is rákényszerült „szociálpolitikánk” fejlődésével, az 1916-os segélyszolgálati törvény és az 1918/19-es forradalmi előrelépések által arra, hogy az üzemi tagok által megválasztott „munkásbizottságoknak” („üzemi tanácsoknak”) némi közjogilag elismert részesedést biztosítson az üzem igazgatásából. És mennyivel alkalmasabb egy ilyen továbbfejlődésre a már nem kapitalista hanem szocializált üzem, azaz az állami, községi, fogyasztói szövetkezeti üzem! A munkafeltételek írásban való rögzítésére gyakorolt döntő befolyás, az alkalmazott munkafolyamatok meghatározásában történő együttműködés és az ezen kívül eső üzemi igazgatásban való tanácsadó és tudomásul vevő részvétel is minden további nélkül biztosítható az üzemi munkások és alkalmazottak választott képviselői számára az állami üzemben, éppígy a fogyasztási szövetkezeti termelőüzemben is. 

 

Más szóval: a termelési folyamat irányításának megosztását, mely egyaránt megfelel a termelők és fogyasztók érdekeinek is, ugyanúgy meg lehet valósítani államosítás útján, mint a szindikalizmuson keresztül.

 

 

15. A termelők és fogyasztók érdekellentétének kiegyenlítése

 

Eddigi szemléltetésünk legfontosabb következtetése az, hogy sem a termelőeszközöknek a tőkések privát hatalmi szférájából a közösség nyilvános szerveinek hatalmi szférájába való áthelyezése (államosítás, kommunalizálás), sem pedig ezeknek a magántulajdonból a termelésben résztvevők közös tulajdonába való áthelyezése nem elég önmagában a valódi szocialista köztulajdon létrehozásához. Emellett a két intézkedés mellett szükséges még a tulajdonfogalom belső átalakítása is, a mindenkori különtulajdon teljes alárendelése a közösség közös érdekének. Itt érvényesül az a bernsteini gondolat, mely kiemeli azoknak az intézkedéseknek a jelentőségét, melyek által már a jelenlegi tőkés társadalomban is csökkenteni akarták a privátkapitalista gazdálkodási mód káros hatásait (az ún. „szociálpolitikáról” van szó). Ezek az intézkedések – mint látjuk – ahhoz, hogy a szocializálás tökéletes legyen, még akkor is szükségesek lesznek, amikor a tőkés magántulajdont már teljesen felszámolták és társadalmi különtulajdonnal váltották fel, lehet ez akár a fogyasztói funkcionáriusok különtulajdona vagy akár egy termelőközösség különtulajdona. Ezzel a különtulajdonnal szemben is kötelező lesz a termelési hozadékot a társadalom rétegeinek érdeke szerint egyenlően felosztani és a „termelést, a gazdasági életet a közösség ellenőrzése alá vonni”. Csak így lehet a társadalmi termelőviszonyokat továbbvinni azon a fejlődési úton, mely az egyes személyek „magántulajdonától” vezet az egyes társadalmi rétegek „különtulajdonán” át a társadalmi „köztulajdonhoz”.

 

 

16. A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, avagy az „ipari autonómia”

 

Így tehát a „szocializálás” a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételea magántőkés termelési mód két olyan átalakított formájából tevődik össze, melyek egymást kiegészítve létrehozhatják a valódi köztulajdont. Ezek egyike a termelőeszközöknek az egyes magántulajdonosok hatalmi szférájából valamely társadalmi funkcionárius hatalmi szférájába való áthelyezés, másik a pedig a közérdekű társadalmi termelés jövőbeni vezetőinek hatalmi hatáskörének közjogi leszűkítése.

 

Ennek a két változtatásnak az egy időben történő bevezetése által nem az a valami fog létrejönni, amit manapság államosításnak szokás nevezni, de amely a valóságban csupán egy államkapitalizmus (vagy fogyasztói kapitalizmus), és nem is az a valami, amit manapság temelőszövetkezeti-szindikalista szocializálásnak szokás nevezni, de amely a valóságban csupán egy termelői kapitalizmus. Hanem az fog történni, hogy létrejön a termelőeszközök társadalmasításának egy olyan új és tökéletes formája, amelyet a következőkben „ipari autonómiának” fogunk nevezni.

 

 

17.  Mi ez „ipari autonómia”?

 

Az ipari autonómia azt jelenti, hogy minden iparban (az ipar itt az angol „industry” szó értelmében áll, tehát magában foglal minden tervszerű gazdasági tevékenységet, a mezőgazdasággal bezárólag) a termelőfolyamat eddigi irányítói, vagyis a magántulajdonos ill. az általa kinevezett termelési vezető helyébe a termelésben résztvevő munkások lépnek majd. Ugyanakkor a tulajdon azon része válik effektív főtulajdonná, melyet az állami szociálpolitika korlátozó intézkedései erőszakoltak a termelőeszközök priváttőkés tulajdonára. Hogy ez az ipari autonómia államosításként jelenik-e meg azokkal az utólagos korlátozásokkal, melyek a közösség közfunkcionáriusaira átruházott hatalmi jogokat érintik és a termelésben közvetlenül résztvevők javát szolgálják; vagy épp fordítva, hogy egy ipar termelőeszközeinek a termelők tulajdonába helyezése egészül-e ki az így létrejött különtulajdon utólagos közjogi, a fogyasztók érdekeit szolgáló korlátozásával, mindez a létrejött „ipari autonómia” lényegét tekintve már érdektelen lesz.

 

 

18. Az ipari autonómia megvalósulása

 

Egy iparág „ipari autonómia” formájában történő szocializálása az esetek különbözőségét tekintve többféleképpen mehet végbe. Egyes üzemek szocializálása „megszervezés” (Schäffle elnevezése alapján) formájában is történhet, melynek klasszikus példáját még az ún. tőkés társadalmi rendben is immár évtizedek óta sikeresen működő jénai „Carl Zeiss Alapítvány” nyújtja. A jelenlegi helyzetet tekintve sokkal nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk annak a lehetőségnek, hogy az olyan iparok, melyek teljes egészükben még nem értek meg a központi „államosításra” és talán soha nem is fognak megérni rá, az ipari autonómia értelmében mégis azonnal szocializálhatók, vagyis társadalmi köztulajdonba vehetők. Az autonómia egy ilyen módon szocializált ipar esetében különböző formában jelenhet meg: 

 

1. Az érintett iparág minden üzemét összefogó szindikátus az állami központi kormányzattal szemben olyan autonómiával rendelkezhet, melynek korlátait csak a fogyasztók feltétlenül figyelembeveendő érdekei szabhatják meg. 

 

2. Az egyes üzemek az ezeket összefogó és igazgatásukat részben központilag meghatározó szindikátussal szemben gyakorolhatják autonómiájukat. 

 

3. A szindikátus valamint az egyes üzemek igazgatásán belül a legfelsőbb ügyvezetéssel szemben megjelenik egy bizonyos mértékben korlátozott autonóm jogi szféra, mely a termelésben résztvevők egyéb rétegeinek (a szűkebb értelemben vett munkásoknak és alkalmazottaknak) biztosítja az őket érintő ügyek fölötti önálló döntési, irányítási jogot. 

 

Hogy milyen úton-módon érvényesítik érdekeiket a fogyasztók ezekkel az „autonóm” iparokkal szemben, az megint csak az esetek különbözőségétől függ. A gazdálkodás közös célja itt az, hogy a fogyasztói szervezetek (állam, község, fogyasztási szövetkezetek és egyéb célból alakult szövetségek) beleszólhassanak a szindikátusok és az egyes üzemek kötelezően és nyilvánosan meghatározott szükségleti megállapodásába, amely intézkedés szerint a cseregazdálkodáson alapuló termelést a piacon a szükségletek kielégítésén alapuló termelés váltaná fel. Amíg a tisztán szükségleti termelés nem valósulhat meg teljes egészében, addig a ma uralkodó, egyének közti cseregazdálkodás helyébe először a különböző iparágak egymás közti cseregazdálkodása lépne. Ebben a helyzetben tehát az egyes iparágak nem csupán a szükségletek kielégítése szerint, hanem részben a piac számára is termelnének (itt főleg az exportkereskedelemről lenne szó). Ebben az esetben még az is előfordulhat, hogy egy üzem aránytalanul magas hozadékot érne el, míg a másik még a munkások bérezéséhez szükséges összeget sem tudná kitermelni. Amíg egy és ugyanazon képviseleti iparág különböző üzemeiről van szó, természetesen az egyik üzem elmaradását a másik üzem többletével kell kiegyenlíteni; a technikailag teljesen elmaradott üzemeket pedig a szindikátusnak be kell záratnia. Ettől eltekintve minden autonóm üzemnek és éppígy minden autonóm szindikátusnak is úgy kell termékeinek árát megszabnia, hogy az üzem összhozadéka tartósan biztosítani tudja a termelésben résztvevő dolgozók megfelelő megélhetését. A fogyasztók azon termelők csoportja általi kiuzsorázását, akik az autonóm üzemet vagy szindikátust képezik, úgy lehet megakadályozni, hogy a fogyasztók szervezeteinek közjogilag biztosítjuk az ármegállapításba való beleszólási jogot. A fogyasztók részvétele a termelés irányításában szintén korlátozza a termelők autonómiáját. Ez abból a 14. pontban tárgyalt elvből adódik, miszerint minden üzem (iparág) összhozadékát két részre kell osztani, és ebből esek az egyik rész bocsátható a termelésben résztvevő munkások rendelkezésére, míg a másik részt – pl. adó formájában – a fogyasztók közös céljainak megfelelően használják fel. Eszerint az elv szerint a felosztás megállapítása a következőképpen történik. Az általános fogyasztói célokra való ráfordítás abszolút összegének megállapítása után a költségek fedezetét aszerint osztják fel az egyes iparágak (üzemek) között, hogy mekkora a termeléshez fölhasznált termelőeszközök összértéke a foglalkoztatott munkások számához viszonyítva. És minél nagyobb ez az összérték (föld-, és munkaérték), annál többet kell az iparágnak (üzemnek) saját hozadékából a köz javára beszolgáltatnia. Csak az így fennmaradó hozadékrész állhat az érintett termelőközösség rendelkezésére külön céljai megvalósításához (pl. tartalékolás, üzemfejlesztés, a munkások bérezése, nyugdíjazás stb.). A társadalmi össztermelés által kielégítendő általános fogyasztói szükségleteket tekintve a termelői autonómia már a közgazdálkodásnak ezen a fokán is, ahol pedig még nyoma sincs a tisztán szükségleteket kielégítő gazdaságnak, korlátozva van. Hogy ez a korlátozás meg ne szűnhessen, arról megint csak a fogyasztói szerves gondoskodnak (állam, község, fogyasztási szövetkezetek). Éppen ezért van beleszólási joguk az autonóm iparok irányításába.

 

 

19. Az ipari autonómia előnyei az államosítással szemben

 

A témában nem jártas egyén a „szocializálás” megvalósítását rendszerint az egyszerű államosítás formájában képzeli el. A legtöbb olyan kifogás, amelyet általában a „szocializálás” ellen emelnek, épp abból adódik, hogy nem tesznek különbséget a társadalmi tulajdonba vétel és az államosítás között. Az egyik ilyen kifogás úgy hangzik, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele csak néhány olyan termelői ágazatnál lehetséges, amelynek üzemei már „érettek” a központi irányításra, s így nem áll fönn az a veszély, hogy nem lesz gazdaságos a működtetésük; az összes többi termelői ágazatnál pedig ki kell várni, hogy ha lassan is, de megérjenek erre a változtatásra, no és egy csomó termelői ágazat nem is ebbe az irányba, hanem egyenest az ellenkező irányba fejlődik, így ez utóbbiak sosem fogják elérni a gazdaságos szocializálás fázisát, anélkül, hogy ne csökkentenék a termelőerők létszámát. A másik ilyen kifogás pedig az, hogy bármiféle szocializálás törvényszerűen bürokratizmushoz, sematizáláshoz és így az egyéni kezdeményvesés elfojtásához vezet.

 

Minden olyan kifogás helyeselhető, amely a centralista „államosításra” még nem alkalmas termelőágazatokra vonatkozik. Ezek azonban nem érvényesek a szocializálással, az általános jelenségként megfigyelhető tőkés tulajdon szocialista köztulajdonnal való fölváltásával szemben. Mert mint láthattuk, ez a szocialista köztulajdon semmi esetre sem egyezik meg az állami tulajdonnal. Az államosítás csak egy formája a szocializálásnak, és a szocializálás bármely formáját csak akkor ismerhetjük el valódi szocializálásként, ha a termelőviszonyok szabályozása úgy megy végbe, mint ahogy azt az ipari autonómia fogalmánál leírtuk.

 

Az ipari autonómia formájában történő szocializálással szemben emelt ellenvetések, melyek rendszerint a centralizáló államosítást kifogásolják, immár tárgytalanok. Ez a forma kizárja a bürokratikus sematizálást és a merevséget, nem fojtja el az egyéni kezdeményezést, sőt lehetőség szerint még elő is segíti azt, mivel annak a lehetősége, hogy egy ilyen kezdeményezés a gyakorlatban teljesüljön, az autonómia által kiterjed az üzemben érdekeltek azon körére is, akiknek a tőkés magángazdaságban nem volt lehetőségük kezdeményezéseik gyakorlati oldalát megtapasztalni. A nem gazdaságos működés veszélye pedig legfeljebb csak akkor állhat fenn, ha a magántulajdonost kizárják a termelésből és így a haszonlesés már nem szolgáltathat állandó ösztönzést a lehető leggazdaságosabb termelésre. De amint mindjárt meglátjuk, a termelőeszközök puszta szocializálásával még nem feltétlenül lép ki a privát önzés a termelés motiválóinak sorából; a termelőeszközök szocializálása által a közgazdálkodás előfázisában a privát önzést könnyen a lehető leggazdaságosabb és legjövedelmezőbb termelés hajtóerejévé tehetjük, még a fokozott mértékű termelésnél is.

 

 

20. A termelőeszközök szocializálása: a munka emancipációja. A munka szocializálásának továbbfejlődése

 

Ennek az írásnak az első mondataiban a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét a közgazdálkodás első fázisának neveztük. Azt mondtuk, hogy ebben a fázisban a szocializálás mindössze fölszabadítja a rabszolgamunkát és a termelési folyamatban a „tőke” által kizsákmányolt „bérmunkát, de nem veszi társadalmi tulajdonba. Ténylegesen elképzelhető egy olyan állapot – minden valószínűség szerint a jövőben nálunk is nagyobb mértékben fog megvalósulni –, amelyben a tárgyi termelőeszközök köztulajdonba kerülnek, ezzel szemben a termelő munkás saját munkaerejéhez való privát jogának mint a munkája időtartalmának és minőségének megfelelő termelési hozadékból való részesedési jogának elismerése még meglehetősen sokáig várat majd magára. Ennek oka az, hogy az autonóm termelőüzemben a saját ügyeit önmaga intéző termelőközösségnek, pl. az üzemben dolgozók (vezetők, alkalmazottak, munkások) összességének önállóan kell döntenie munkája feltételeiről, különösen az egyes csoportoknak fizetendő bérekről. Azonban az ipari munkásság erőteljesen kifejlett szolidaritása ellenére is úgy tűnik, hogy döntését nem az összes résztvevő munkaerejének szocializálása értelmében fogja meghozni. A bérezés alapjául valószínűleg nem az egyszerű egyenlőség vagy az „azonos munkaidőért azonos bért” elvét fogják alapul venni, de még csak nem is a szükségletek különbözősége alapján fognak dönteni (pl. agglegény vagy családapa), hanem inkább az „azonos bért azonos teljesítményért”-elv szolgál majd az ipari bérezés általános irányvonalául, azért, hogy a lehető legjobb „kezek és fejek” odacsalogatásával növeljék a részesedés szerinti termelési hozadék abszolút nagyságát. De ezzel a felfogással már el is fogadták ennek az elvnek az ellenkezőjét is, vagyis hogy „különböző teljesítményért különböző bér jár”.

 

A közgazdálkodás ezen első fázisában az ipari vállalkozó erre specifikálódott tehetsége nemhogy rosszabb, de még jobb fizetést tud majd kicsikarni magának, mint amennyit a mai kapitalista államban kap, ahol normális esetben a termelési hozadék legnagyobb része nem magát a vállalkozót, hanem az őt finanszírozó tőkést illeti (lásd 5. pont). De nem csak a bérezésről van szó, a gazdaság is sokkal korlátlanabbul fog működni, mint a mai tőkés gazdaság, ahol is a bankok finánctőkéje „kontrollálja” az ipart. Ugyanis életre fog kelni egy különleges vállalkozói faj: a financiális vállalkozó, amely messzemenőleg az összes többi ipari vállalkozás fölött fog állni.

 

Valójában tehát a termelőeszközök szocializálása távol áll attól, hogy a privát haszonlesés hajtóerejét kikapcsolja a termelésből, ezzel gyengítve a termelőerőket, csökkentve a társadalmi termelőmunka produktivitását. A közgazdálkodás első fázisában csupán a munka emancipálódása valósulhat meg és így a szocializálás által a gazdasági haszonlesés kifejtheti motiváló hatását a termelésben résztvevők egészen jelentős körében. Az első fejlődési fázisban a különböző bérezés, a különböző csoportok különböző mértékű nyereségrészesedésének formájában történő termelési hozadékfelosztás jellemzi majd a társadalmasított ipart. A magántulajdonosok kapitalizmusának tőkés szelleme a munkások kapitalizmusában fog újra kísérteni; a tárgyi termelőeszközök magántulajdonának immáron lehetetlenné tett kizsákmányolása helyett először annak a privát jognak a korlátlan kizsákmányolása fog uralkodni, melyet minden egyes munkás saját munkaereje fölött gyakorolhat. És talán beteljesedik az angol szocialista B. Shaw azon sejtelme is, miszerint a társadalom végső kizsákmányolója a tehetséges szellemi munkás lesz majd. Csak lassanként fog létrejönni az autonóm termelésben – az osztály harc befejeződésével a tőkések és nincstelen proletárok közt elmérgesedett helyzet enyhülésének eredményeképpen – az a közösségi szellem, mely előfeltétele annak, hogy a közgazdálkodás a második fázisba ill. olyan magasabb fejlődési fokra léphessen, ahol a tárgyi termelőeszközök éppúgy, mint a munkaerő köztulajdonban lesznek, mivel mindenki képességei szerint járulhat hozzá a társadalmi termeléshez és szükséglete alapján részesedik a közösségi termelés hozadékából. Az ipari autonómia sajátos szocializálási formája, mint ahogy az a 18-as pontban leírva áll, különösképp elősegíti ezt a fejlődést, mivel megteremti a lehetőséget ahhoz, hogy az egyes ember egoizmusa helyébe először egy már „szocializált” csoportegoizmus, az autonóm különcsoport egoizmusa léphessen. De ezen felül a közgazdálkodás első fázisából a másodikba való átmenetét már nem lehet gazdaságpolitikai intézkedésekkel lényegesen előremozdítani, a folyamat fölgyorsítására sokkal inkább azok a különféle kultúrpolitikai intézkedések alkalmasak, amiket a „képzés szocializálása” megnevezés alatt foglalhatnánk össze. De ezek részletes tárgyalására csak egy másik írásban kerülhet sor.

 

 

21.  Mi most a teendő? A szocializmusra való nevelés

 

Az eddigi leírásnak az volt a feladata, hogy képet adjon a gyakorlati szocializmus céljairól. Ezen célok eléréséhez, tehát a valódi szocialista közgazdálkodás megteremtéséhez több út is vezethet. Ilyenek 

 

a. elsősorban azok a politikai akciók, melyek az egyes termelői ágazatok állami törvények és közcélokat szolgáló rendeletek általi szocializálását célozzák; 

 

b. másodsorban az olyan fejlődést előmozdító (fogyasztói- és termelő) szövetkezeti törekvésekben való részvétel, melyek kényszer nélkül szabad verseny útján jönnek létre; 

 

c. harmadsorban pedig a munkásosztály gazdaságpolitikai akciói, melyek a tőkés magántulajdon belső átalakítását akarják megvalósítani az egyes üzemekben úgy, hogy tarifaszerződéseket próbálnak kötni és a munkásszövetségek és a választott munkásképviselők beleszólási jogainak szerződésszerű elismerését próbálják kikényszeríteni. 

 

Az utóbb említett harcmodor következetes folytatását forradalmi időkben az a harc jelentette, mely a tőkés vállalkozó termelési folyamat fölötti uralmának közvetlen megszüntetéséért és a termelési a termelési folyamat közüzemi kontroll alá helyezéséért folyt, mint ahogy még máig is küzdenek ezért több üzemben is a Spartacus Szövetség programja alapján.

 

Azokat, akik a szocializmus ideálját elfogadják, még ez az utóbb említett eszköz sem riaszthatja el. Ez nem a szocializálás valamiféle erkölcsi parancsolatok alapján elvetendő eszköze. Mint ahogy a politikai forradalom sem a politikai szabadság kivívásának erkölcsileg elvetendő eszköze. Ellenkezőleg! Épp a munkásosztály ezen általános és „direkt” akciójának van meg a társadalmasítás egyéb módszereivel szemben az a felbecsülhetetlen előnye, hogy az előbbi a szocialista gazdasági rendért vívott küzdelemben a legerősebben épp azt a pszichikai hajtóerőt váltja ki ill. fejleszti ki a proletariátusban, amely nélkül egy ilyen gazdaság nem maradna fenn hosszabb ideig, de még kevésbé tudna a közgazdálkodás első fázisából egy magasabb fázisba lépni. (Vö. Spartacus-program) Mégis, az ilyen szocializálási akciót csak addig lehet sikeresen alkalmazni, míg a forradalmi idők tartanak és úgy is csak azon feltétel alatt, hogy a forradalom után a tőkés iga alól fölszabadult nép akaratából uralomra jutott legfelesőbb hatalom, az összes termelő és fogyasztó közös érdekeinek képviselőjeként utólagosan elismeri a politikán kívül álló „direkt” akció által létrehozott szocializálást. Ha ez az előfeltétel nem valósul meg egyértelműen, és nem is várható, hogy valaha is bekövetkezik, akkor a politikai akció, az elvtársi önsegélyezés és a kedvezőbb munkafeltételek szerződésbeni elismeréséért folyó szakszervezeti harc területén kívül csak az eljövendő generációra gyakorolt szakadatlan nevelői ráhatással lehet elősegíteni a szocialista közgazdálkodásra való áttérést. Ez azoknak az embereknek a nehéz feladata, akik szenvedélyes vágyakozásának és forradalmi túlfűtöttségének sosem fog megfelelni a társadalmi termelési viszonyok lassú és mindenféle akadályba ütköző fejlődése.

 

(1919)