KASSÁK LAJOS – MÁGLYÁK ÉNEKELNEK

Kassák Lajos: Máglyák énekelnek

 

1920

Az új költőknek ajánlom. Legyenek könyörtelenek a jóságukban, és gondoljanak a lemészárolt emberekre, akik a magyar földek és vizek alatt fekszenek ma vérző nagy rózsákkal a homlokukon.

Milyen vándorok vándorolnak!

Történések láncot örvénylenek a kék sátor alatt.

Ó, élet. Megélés. Fölélés.

Ezen az estén vérző szemekkel bámészkodtak a csillagok.

Falvak decembersubák alatt aludtak, városokban tarajos

madarak csikorogtak a kéményeken és sokan éppen most

találták meg magukban az embert.

Egy házat megglóriázott a holnap.

Mint holmi masszív keretben, szakállas ember áll az

ajtóban. Az elölről, hátulról ütő világosság szobrosan kiemeli, csodálatos, hogy megszólal:

Anyám!

A csönd üveggé dermed.

Aztán valamennyien!

Fiam!

Testvér!

Apjuk sárgán gyökeresedett. Mintha nem értette volna át a helyzetet.

Kilódult karok pántosan összecsukódtak előtte, szavak tüzeket pattogtak, az idegen mosolygott, s az anya rákulcsolta a boldogságát.

Tudtam! Ó, szentem. Mióta láttalak már jönni az álmaimban.

S a szakállas ember arca elszélesedett. Belenézett az elbámult szemekbe és mosolygott. Most azt hitte, egészen megmutatkozott s a többiek tüskés bizonytalanságkoszorút láttak a feje körül.

Fiatalabb öccse hozzátapogatott a kérdéseivel.

Dolgozni jöttem.

Dolgozni?

Dolgozni az emberekkel az emberért!

Anyja elcsodálkozott szájjal úszott felé az asztal másik végéről:

Drága megtalált fiam!

Kint még mindig esett az eső.

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt vagyok.

Az apa beszélt.

Anyja csókkal készült felé az asztal körül.

Jó éjszakát!

Tompán, csakúgy kihulltak belőle a szavak, de mindenki látta, mikor kiment, megint mosolygott.

A szoba, mintha valami hajós ringásból most egyszerre nyugalomba esett volna.

Mi volt ez?

Akik benn maradtak, azok körül bátorítóan összehúzódtak a falak.

Tér és idő felzsúfolódott benne a pillanatban.

Lehorgadt fejébe visszajött az élete: emlékek, napok, évek.

A másik szobából még átfolytak hozzá a hangok.

Aztán befalazta a csönd.

Ezek voltak az éjszakái:

Emberek. Emberkék.

Levegő üvöltésbe szakad.

Indigó-színű fejek kivacogják fogaikat.

Lámpa zsoltárokat serceg s a vérszeplős falak hanyattvágódnak a bosszúállók előtt.

És újra emberek és emberkék.

Valaki fejetlen győző válla közé emelte a legnagyobb aratógépet.

Megmutatkozott utak árvaságban zokognak.

Csak a jaj, a düh és a könny maskurázik vörösben.

Csak a düh, csak a jaj, csak a könny.

Reggel friss, jóságos szagokkal ágya szélére ült az anyja.

No? Istenem, milyen nagyemberesen tudsz nézni!

Úgy emlékszem, mintha gyerek lettél volna, mikor elmentél.

A fáradtság még nem hullott ki a csontjaiból.

Hallgatott.

Mikor még aludtál, sebhelyeket láttam a kigombolt melleden… Sohasem írtál nekünk a sebesülésedről. Pedig mennyit aggódtam.

Legyintett.

Ott is bántottak benneteket?

Hogyan adja ki magából a magyarázkodást. Az üveges szemek néztek rá szomjasan, de körülöttük árnyékozott az értelmetlenség.

Azt nem lehet csakúgy elmondani! Ott sok volt a vér. Fiatal legények és apatikus öreg parasztok vére. Kenyeret akartak s a kozákok puskái végig döntögették őket a prospekten. Vörösre mosakodott a hó s a börtönök telezabálták magukat az életben felejtettekkel.

Fogai összecsikorogtak.

Ott! Ott!… A mellem? Mi ahhoz képest az én mellem.

Felállt. Lakkozott bútorok megtükrözték a figuráját.

Kint valaki teli szájjal nevetett. A padló szárazan sírt a hideg világosságban. Aztán:

Az én mellem! Ott, ott emberek vannak!!

Nem tudta megmutatni, amit akart s ahogyan azt egyszerűen szerette volna.

Az anya hízelkedőn pillogott:

Majd elfelejted, no! Elfelejted. Kinek nincsenek bajai az életben…

És mégis.

Fiatalabbik öccse lármázta be magát az ajtón.

Mintha valahonnan leestek volna, bizonytalanságba dobbant a szívük.

Az anya ide-oda tipegett.

Elmentek. Öccse karonfogta az utcán. Szinte maga fölé póznázta.

A nap hideg arannyal verte a várost.

Eldobott gesztussal:

Látod? Ugyanaz a rothadás!

S a fák, a házak, a nagy deszkakapuk ismerős ábrázattal jöttek a szemeikbe. Csatornák torkából farkassovány kutyák ugattak. Fázós, suta emberkéket tologattak az összekeresztezett utcák.

Öccse darálta az újságját.

Egy táskás ember cepelte magát feléjük. Szemei kigolyósodtak. Mintha vigyorgott volna, de csak egy örökös, kiismerhetetlen grimaszt mutogatott.

Kiléptek a térre.

Kofák sátoroztak körülöttük. Sárga jégtükrök között, fölszúrt ormánnyal térdelt a templom.

Csönd. Mély utcákból bibliás asszonyok gombolyították ki magukat, át a lilás, hidegsárga világosságon.

Majd együtt. Megpróbáljuk ezt a parlagot is bevetni.

Sokszor gondoltunk felétek. De csak kínlódik az ember ebben a pocsolyában. Nem látjuk az utakat.

A szakállas ember mosolygott s a hangtalansága, mintha magára ölelt volna mindent.

Kicsi lámpások áskáltak az estébe s a hideg pengett a térben. Gondolatok meghaltak, gondolatok születtek. Magához érkezett s azt mondta:

Mit akartok? Bérjavítást. Mintha nem az lenne a munkás baja, hogy egyáltalán bére van!

Hallgattak.

Az emberhez nyúljatok hozzá!

Megkevert tüzeket vittek be magukkal a terembe.

Fejek kókadtan álmosodtak.

Vitázók. Ácsorgók. Gépírólányok.

Ajtók ismeretlen alakokat szellőztek.

A szakállas ember oldalt, egy asztal mellett ült. Őróluk beszélt. Régi barátok ráragadtak.

Kérdések és feleletek rajcsuroztak körülötte.

Valaki a pártszabályokat deklamálta.

Egy diák nekivörösödött az istennek:

A vallást köllene megfojtani! A teológia helyébe a természetfilozófiát és megértjük a társadalom életét.

Meggyulladt fejek ködök alatt pislogtak.

Egy madárorrú tovább szajkózta:

Marx azt mondja: Minden a gazdasági rend függvénye!

Megpróbálta összemosni a közéjük esett tereket. Idegenségek ágaskodtak. A lázadás vasfogai harapták ezeket az embereket. Ha hozzájuk nyúlt, beleestek a káoszba. Valami nagy kerülővel:

Ti csak a dolgok formáit látjátok. A dolgok lényegéig kell beleszeretni magunkat az életbe.

Az elnökből kiröfögött a nevetés:

A tőke! A tőke! Szét kell zúzni! Ez a lényeg.

Ők talán nem ezt csinálják?!

Egy festő lány kapaszkodott át a ködökön.

De mondd meg nekem, mit érsz vele, ha fellázítod a tömeget a tőke ellen? S ha ledöntenék, megtudnának nélküle élni? Vagy te talán igen? Meg tudnál élni az anyád nélkül, a feleséged nélkül, a gyerekeid nélkül? Olyan volt, mintha egy különös fa nőtt volna ki az asztal fölött.

Ők nem az emberek nyomorúságára építettek!

A szakállas ember:

Mert az csak lázadás lett volna! S a lázadók hányszor megtagadták már a lázadást.

Szavak fölparazslottak. Mindenki dominált. A kihegyezett frázisok, mint valami veremben, szétloccsantak benne.

A lány felé próbálkozott:

Benned már felpislog az igazság!

Te onnan jöttél?

Onnan!

Együtt mentek bele az éjszakába.

Találkoztunk – mondta a leány váratlanul. –

Az utak csodálatosan összeszaladnak a megjelölt vándorokkal.

Az ember mosolygott:

És ki tudja mivégre?

Nem kérdezhetünk. Nekünk már felelnünk köll.

Mikor elváltak, az ember azt mondta:

Örülök neked. Olyan kevesen vagyunk.

A város fölött csordákban úsztak a felhők.

Üzletek sárga címtáblákat ordítottak.

Lendületek erdőt zúgtak a füleibe.

Mintha hazatalált volna. Fürdött a meggyűlt utcákban.

Új ember. Hiába minden. Boldog tavaszok fiatalodnak ki a véréből.

A pártban gazdagon szólt, mint a vihar.

Rásúlyosultak és nem értették.

Új hírek Prágából, Münchenből.

A titkárok proklamációt verítékeztek össze a fegyvergyáriakhoz.

Ne politikusokat ügyeskedjetek belőlük. Hitessétek el velük, hogy erős, egészséges emberek!

Az elnökkel egyszer az újságok között:

Mi lesz veletek, ha majd kezetekbe adják a gyeplőt? Megértesz? Átveszitek és tovább hajszoljátok benne a világot!

A húsosfejű ember elbambult:

Hát mit akarsz, ha nem a hatalmat átvenni?

A hatalmat megdönteni az erővel! Az új társadalom csakis az erő testvérszervezete lehet.

Szavak! Szavak! Kár, hogy nem papnak álltál be!

Ti már azok vagytok. De korán jöttetek! Ne új törvényekért dolgozzatok, hanem az új emberért. Marx meglátta a mai rend konstrukcióját és következteti: ez a társadalom megérett az összedöntésre. De mit jelent az: marxistának lenni, ha az új társadalomért akarunk dolgozni? Jöhettek majd, ha ezt a gazdasági rendet át kell szervezni, bizonyos azonban, hogy előbb azoknak kell jönniök, akik az új gazdasági rendet föltétlen megkívánták. Mert előbb van meg az új dolgok erőlehetősége és csak azután a rendszer praktikuma.

A másik egérutakat spekulált össze.

Megint beleestek a mindennapiságba.

Azt mondta:

De teljesen nem tudjátok formulákba zárni az embert. Ti a gyomrát vadítjátok s benne megszületik az egyetemes hit.

Fölcsavart kanóccal élt és körülötte lecsurogtak a horizontok.

Napok kék sátrakat dideregtek.

Indulatok lobogtak.

Rikkancsok vörös betűtranszparenseket üvöltöttek:

Politikai gyilkosság Berlinben!

Utcák hisztérikusan felcsuklottak:

Liebknecht, Luxemburg megöletése!!

Sárga házakból kinyelvezett a rémület:

Gazemberek! Gazemberek! Gazemberek!

S ekkor egy tükörben mindenki meglátta a mását.

Elérkezett a kenyértörés órája. Hivatalokban döglődött a magas gőg s a munka fölött csomóba keseredtek a fekete öklök.

Némelyek egy új csillag kibukkanását várták a nappali égen.

De semmi. Csak a vér lett lávásabb a bárgyúk ereiben s a politikusok arcáról leesett a lárva.

A világ szive fölbolondult hozzá a szobába. Olyan volt, mint egy telezsúfolt templom.

Érezte a halált s a gondolatai beleszakadtak az ismeretlenségbe.

A púpos diák megcibálta a hangjával!

Várnak rád az emberek! – énekelte. – A központ előtt várnak rád az emberek!!

Az cső nagy csöppökben esett.

S a város tüzeket vajúdott a szürke pocsolyákban.

Egy kiszáradt fa mindenekfölött az égre karmolta sziluettjét.

A kétségbeesés órája volt ez.

De ők csak mentek. A szakállas ember, a púpos meg két kovács, akiknek tiszta volt az arca a munkanélküliségtől.

Át a szomorúságon.

Át az eleven haragon.

Át a fekete kétségbeesésen.

S a didergő embernyáj maga fölé örülte, mint a napot.

A redakció ablakából nyármeleget szónokolt nekik szinte trombitákon.

Szét a városba, testvérek! A terekre és körutakra!

Teregessétek ki halottaink lelkét, akik a harc vitorlái voltak!

Esőben és szélben seregek csikorogtak át a városon.

Ének. Kifent kiáltások az égig. Sáros rongygulyák gyászoltak át a körutakon.

Élni akarunk! Élni akarunk!

Üzletek féltékenyen sötétre kapták a szemeiket.

Paloták előtt csupabajusz fegyveresek posztoltak a dühükön.

S a tömeg ide-oda kígyósodott. Akik elöl csavarogtak, kiázott zászlókat szúrtak bele a délután hasába s valamennyiük fölött nagy vörös könnyeket sírtak az arcképes táblák.

A házak pedig öntögették a nekimerészkedőket.

Földagadt tereken fanatikus legények szónokoltak a tribünökről.

Néha egy asszony földobta a tüdejét:

Forradalom!

A leomló drapériákat aztán megpontozta a tűz.

A rendőrök! A puska! A vér!

A rémület szája harsonázott az estében.

Asszonyok az anyaságukat visították és mindenkin átszaladt a halálfélelem.

Százlukú bérkaszárnyák megszámlálhatatlanul csukták magukba az embereket.

Mit várunk még?

Mikor?

Hogyan lesz?

És ő újra szétöntötte a tüzet. Mint a szeizmográf reagált az eseményekre.

Megorvosolhatatlan vörös lázak hányták ki Európa testét és ő rajta tartotta a kezét a lüktető ereken.

Azt mondta a púpos diáknak:

Gazdagodnak a dolgok. De vigyázat! Hol vannak még a hivatalok, a kaszárnyák, az iskolák, az iskolák!

Új, óvatos csatornák indultak el a pártból.

Csontos holdfalókban fejfájóskodott a nyárspolgár.

Éhes fullajtárok nyálaztak a hatalom felé.

A szakállas ember pedig fáradhatatlanságot kertészkedett a kevesek fejébe. És ezek a fanatikusok mindenütt ott voltak. A város ragyogtatta a pávaságát s lent valahol alagutakat dolgoztak a húsába.

A rend szobrot játszott a vakoknak.

De itt is, ott is kinyíltak a sebek.

Valamelyik faluban a szolgák vörös zászlóval indultak el a körmenetben.

Az iskolákban proklamációk úszkáltak a padok alatt.

A bányavidékekről félteherrel futottak vissza a vonatok.

S egy napon az újságok homlokukra ordították a bolondító ember nevét.

Mindenki vele birkózott. Érte és ellene. Belőle pedig patakzottak az erők:

Tovább! Tovább!

Néha elcsodálkozott kulisszák nélkül. Egy percig. Aztán beteregette magát a holnapokkal.

A festőlány vörös liliomokat mesélt neki a gyűlések után.

És az apja ekkor már ki akarta ejteni a szemeiből.

De az utak könyörtelenül átvágták egymást.

Törvények szétejtették a csomóikat. Ellentétek könyörtelenül egymásnak készültek mindenütt.

A város nyöszörgött a bizonytalanságban.

Mit csináljunk? – kérdezték az öccsei. – Máma vagy holnap… már nem lehet tovább visszatartani őket.

Mindenki felé bátorkodta a szemeit.

S a nagy hinta ide-oda játszott az országban.

A púpos diák elhozta hozzá a szívét:

A gyárakban szabotáltak és a diákok nem akarnak bemenni a hittanórákra.

Csöndesen, mintha sakktáblán játszana:

Mindenki maradjon a helyén. Csakha kemények lesztek. Hányan alszanak még nyugodtan az eszükön! Esténként nehéz, keserű alakok úsztak felé a kunyhókból.

Az egylet ámulásokat élt, mint a gazdag bazárok.

S a kilencgyerekes asztalos orgonált:

Holnap mienk lesz a világ vagy holnap meghalunk!

Rongyai sírtak s a két bunkós keze röpködött, mint a galambok.

A forró terem hajósan ringatózott:

Holnap mienk lesz a világ.

Havas földeken így terebélyesedett az új hit. De valahol megnyíltak az igénytelenség csatornái s valahol átkokat remegtek föl a jóllakottak.

A szakállas ember bélyegesen kószált.

Megszédült metropolisz háborogta a tirádáit.

Mindenki forrott és mindenki vacogott.

Az anyjából szakadatlanul lamentált a szomorúság:

Ó, mit hoztál magaddal, gyermekem! Úristen! Úristen! Én érzem, hogy semmi jó vége nem lesz a te utadnak.

Egész családon átviharzottak a percek.

A legfiatalabb szónokolt:

Nem érthetjük meg egymást!

Az apa félrelökte a tányérját:

Legalább az öcséidet hagytad volna!

Mintha a mellét hasította volna föl. Járt föl-alá az asztal előtt. Sovány, öreg vállai lefolytak a tehetetlenségbe.

Szemetet köpködnek utánad a vakok is!

S másnap, ahogy hármasban végigmentek a városon, az üzletajtókból rájuk röfögték a farkasfogú zsidók:

Rablóbanda!

Asszonyok vitriolt köptek eléjük a kövezetre.

S a templomokban ekkor láncot és bitófát prédikált a pap.

Mintha vermeket loptak volna eléjük az órák.

Csak az asztalos takargatta rájuk a szívét és testvérei, akiknek már alig fújtatott a tüdejük.

S a szakállas ember csak gyújtogatta az időt.

Füleibe már nem fért bele az anyja sírása.

S mintha kerülték volna egymást az apjával. Esténként összefáradtak a lámpa alatt, de csak néha estek bele egymás szemébe s mint az ellenségek.

És az egyik ilyen este ravatalosan összeroskadt a szoba. Valaki, csak egy egyszerű suszter még azt mondta az egyletben:

Győznünk kell, mert megváltani akarjuk az embert, mint hajdanában a názáreti ácslegény!

Kint betakaródzott a hold.

Utak elbújtak az úttalanságba.

S valamelyik kapualjból kiröpült a halál.

Az éjszaka zengte:

Gyújtogatók!

És újra:

Dögölni! Dögölni! Dögölni!

Valaki, mintha a fogai között ropogtatná a csöndet.

S a középső testvér ekkor felsírt:

Meghalok!

Futni akart, de összecsavarodtak a lábai:

Ha meghalok…

Még egyszer a puskák.

Az én térdem is.

Megriadt fejeket dugtak ki a házak.

Sípolás.

Valaki eszelősen kiabálta:

Futnak. Tolvajok. Futnak!

A két testvér húzta magával a nehéz harmadikat.

Halott lábai síneket szántottak a hóba.

Aztán napokig semmi. Csak a bizonytalanságok processzióztak.

Dugdosott levelek sirályosan röpültek szét az állomásról.

Aranytál van a tenyereteken, vigyázzatok!

S egyik este mankóival átvitte magát a küszöbön.

Kapuk maradtak nyitva utána és kapuk nyitódtak ki előtte.

Az éjféli vonat füttyösen dohogott át a mezők fölött.

Állomások, amik terveket idéztek meg benne. S látta: elterült puszták fölött bálvány szemmel silbakolt a hold.

Nagy világosságkapuk szárnyaztak föl a horizonton.

S ő egész terhes életével vitte magát a szédülő városba.

Tudta: csak az egyetlen lány van és örömöket nevetett a reggelbe.

Otthon vagy és minden úgy lesz, ahogyan te akarod – mondta neki a lány és félretette a mankóit.

Felgyűlt gondolatok kinyitották a szárnyaikat.

Ember! Ember!

A púpos diák magára vette a postát. Megtaposott utak szerelmesen utána göngyölődtek erre-arra s a fáradhatatlan ember vasfogú csomókra kötözte az egész hálót.

Tüzekkel volt viselős a február. Tökfejű írnokok vigyázatlanul kinyújtották a derekukat és a gyárak magasabbra zászlózták az akaratot.

Mindenki készült valami nagy leszámolásra.

Az anyáskodó lány szinte virágzott a szakállas ember körül:

Gondoltál-e rá? A huszadik század embere előttünk és bennünk elérkezett az etikához.

Az ember mosolygott:

Nem tudom elérkezett-e, de az egyenes utak hozzá vezetnek.

És egyszer egy félszemű katona:

Most fizetést veszünk, hogy véreztünk!

A telhetetlenek ekkor már kóstolgatták a győzelem ízét.

Elnyűtt asszonyok töprengés nélkül átmázolták az arcukat.

Tavasz hirtelen tavaszodott.

Munkástanácsok hajnalig üléseztek. Senki se sírt és senkit se hagyott el a bátorság. S a vakok fölött ígéretek esőztek.

Fanatikusok terhesek voltak az időtől.

Ki ne tudta volna, hogy isten fog a földre jönni?

Voltak, akik egy végtelent akartak aludni a fáradtságukkal.

S akik nevetni tudtak, azok nevettek a nappal.

Mert akkor már igazán tavaszodott.

Mindenki csak az első testvéri kiáltásra várt.

És egyszerre jaj lett a legszegényebbeknek, mert megint összezavarodtak a vizek.

A parlamentből valaki álnokul lenyújtotta a karjait.

Mit tegyünk? Mit tegyünk?

A szakállas ember mankózott a szobában. Érezte, hogy minden elveszik s forró száján kiüvöltött a gyűlölet:

Halni! A ti jussotok a barrikádokon van! Inkább meghalni.

Lehasznált emberek kinyitották a lelküket, mint valami ezüsthangkamrát:

Testvéreinkért!

A párt előtt jóllakott gépkutyák ugattak föl az ablakokra.

Véletlenségek szétmállottak. Akit megfertőzött az igazság, az önkénytelenül beleugrott a káoszba. S az utca két végén feltorlódott az ámulat.

Valaki a szeretet ébredéséről szónokolt az erkélyen.

De hirtelen a kövezetre bukfencezett, mint egy homokzsák.

Bezsúfolt termek hangyásan nyüzsögtek.

Gépfegyver. Sikolytás. Kézigránát.

Egy katonaruhás legény dinamitot dobott le az ötemeletes kéményből.

És hiába minden.

A kitátott kapu alatt föltorlódott az idegen erő.

S egy óra múlva a rikkancsok száján kiordított a diadal.

A körutakon megvadult rendőrök szuronyheggyel piszkálták a rongyosokat.

Mindenki elrémült s csak az otromba zöld kocsik vándoroltak a börtönök felé.

Földet és eget raktak zsebre a gazdagok.

S a szakállas ember ekkor sírni tudott volna a magas szobában. De megbotlott a nyelve s azt mondta:

Mégis!… Mégis mi nevetünk utoljára!

A halálos csönd azonban ettől sem oszlott szét a boltozat alatt. A fekete végzet felült a tornyokra. S napokig senki sem tudta, hogy honnan kezdje a dolgát.

A politikusok hármas kokárdákkal sütkéreztek a körutakon.

De már ez sem volt az igazi játék.

Az elfogottak legendákat sóhajtottak a gyárak felé.

Érezni lehetett a változás szelét. A tavasz pedig harmatozott a mezőkön.

S valaki láthatatlanul ekkor egy veszedelmes pont felé kezdte göngyölíteni a külvárosokat.

És a szakállas ember azt mondta:

Még nem érkezett el az óra s ezért nagyon szomorú vagyok! De meg kell enni őket, különben ők esznek meg minket.

A levegő terhessé sűrűsödött. Idegbeteg asszonyok valami tragédiák előszelét érezték.

Kiszáradt gebék roppant drágaságtornyokat cepeltek az állomások felé.

S a reménykedés százszínű arca leselkedett ki a mindenféle ablakokon.

Szőrös szívűek a miniszterektől vártak megváltást.

De az utolsó napon ott is mindenki elvesztette a fejét.

A tapétás falakról lebőgtek a birkaábrázatú ősök, rengeteg termek öblögették a tehetetlenséget.

A leggerinctelenebb még bolondította magát az ötleteivel.

Akasztófát nekik! Én mondom, akasztófát minden kapu elé!

De bárkás autóikon elindultak a vörösre ijedt futárok.

Mert a gyárakban letették a szerszámot.

Mert a hivatalokban elsülyesztették a vérszomjas aktákat.

Mert a tantermekben fegyvereket mutogattak a diákok.

A nap sodrásokban evezett a kupolákon.

Aztán eldűlt a kocka, mintha mindennek ez lenne a rendje.

Börtönök udvarán szabadságot vetett a fogatlan szájú ügyész:

Uraim! Elvtársaim én hirdetem először: önök most az istenek útjára indulnak el ezek közül a szomorú falak közül! Köszöntöm az ébredő vörös napot!

Valaki eszelősen felröhögte magát a firmamentumig.

Utcák panorámásan kinyíltak előttük s a házak szomorú homlokára fölszaladtak a zászlók.

Énekeljünk testvérek!

A megvert fejű elnök mániásan vezérkedett:

A parlament felé! A parlament felé!

Ezen az órán az egyenes és görbe kibonthatatlanul összemosakodott.

Fölriadt kérdések nyilaztak mindenünnen.

A leggazdagabb zsidó egész pohár mérget ivott meg pezsgő helyett.

Egy aranyhajú dáma gyalázatot szült a mennyezet alatt.

S voltak, akiknek víz futott a szemükre s többé semmit sem tudtak egyenesen meglátni.

De mindez csakugyan elmerült a semmiben.

Mert a dalárdák tüzet és vihart énekeltek.

És a tömeg csak ment, hömpölygött.

Mintha önmagából szaporodott volna.

Örömök tengert harsogtak.

Vonagló estén átszúrtak az ezüst lámpák.

Úgy hallatszott a beláthatón túl megszólalt valami csodálatos hangszer.

Órák szédülést orsóztak.

Városok és faluk egyetlen gesztussal kiöntötték magukat az utcára.

Mert tárulkoztak a lehetőségek. Mindenki meg akarta mutatni a tisztaságát. S a szegények azt hitték most maradék nélkül találkoztak az élettel.

Fölemelkedett utak a paloták felé kanyarodtak.

Zászlók szétkertesedtek, mint a gyümölcsbe örömösödött fák.

Nyugalom fészkelt a rohanásban.

Szekerek. Szekerek.

S a sötét külvárosok elengedték megváltott fiaikat. Csámpás bútorok tornyot remegtek a szekereken. Virágos erkélyeken fölpirosodtak az angolkóros gyerekek.

Elnyomorított kezek rábotorkáltak a hivatalok kilincseire.

Eljöttünk az élet értelméért!

Megtalált életünk értelméért jöttünk!

Éltetni akarjuk az életünket!

Eltátott szemek jól akartak lakni az áruházak gazdagságaiból. Március akaratot pipacslott. S az elkülönülés hídjai órák alatt összeroskadtak.

Valami masinás szörnyeteg, amint megtorpan, hogy szinte fölágaskodik: ez volt az ország.

Úgy látszott, mindenki az egyetlen vörös húron játszik.

De ez később tévedésnek bizonyult végzetesen.

Eszetlenül minden csak forgott és énekelt s aminek fölfelé kellett volna nőnie az észrevétlenül elsülyedt. Gerinctelenek karót csempésztek a kabátjuk alá, tolvajok az új morál színeivel mázolták be az ujjaikat s a megürült hivatalok felé komák és sógorok gereblyézni kezdték a komákat és sógorokat.

És az igazság vaksága terjedt, mint az egyiptomi ragály.

A nap ígéreteket reflektorozott. Néhány entellektüel az igényesség szekere elé fogta a lelkét.

Aranyos kővályúkban forradalmas tengerészek masíroztak, mint a holnap kék vándorai.

Elszabadult autók ismeretlen héroszokkal röpültek a járdák fölött.

De senki se látta még az ígéret földjét.

1919. március 21.

A tömegből ezren és tízezren napra nyújtózták a csápjaikat.

Némelyek aszkétásan elkészültek a keresztre. De ezek a lehetőségek idétlenül eldűltek.

S az új láz modellbe akarta gyúrni a rend képét, de csak a logika hízott reménytelenül

s a legjobbak fejében is tehetetlenül zakatolt a marxi koncepció.

Csak gesztus, csak szín, csak hang.

A szakállas emberből kibeszéltek a tragédiák:

Az életért verekedtünk és belehalunk, hogy megláttuk!

Hirtelen kótyagosak öreg frázisokkal dobálóztak:

Defaitizmus! Defaitizmus!

A tömeg?

Akik kiszaladtak belőle fejetlenül:

A tömeg szabadságát akartuk s nézz ki a gáttalan utcákra!

Vigyázzatok! A tömeg csak kifejező formája lehet a forradalomnak, formáló ereje soha. Hol van a Krisztustok? Rousseautok? Tolsztojotok? A szabadság a legszigorúbb kaloda a közepességnek. A tömeget vissza kell vezetni a munkaasztalokhoz, a gépekhez, a teremtés törvényéhez. De hol van a ti Lenintek? Az új társadalmi konstruktőr?!

Mondtam még nem jött el az óra. De ráéheztetek a hatalomra s elfelejtettétek, hogy a harc hevítése nem föltétlen a győzelem sürgetését jelenti.

A mondatok befogadatlanul szétmorzsolódtak.

Némely szervük teljesen elzsibbadt az embereknek, mintha vihart lelkesedtek volna.

Napok mély vermet keringtek.

S aki cinikusan belenézett a tükörbe, az megtalálta a régi mókáit.

A púpos diák most földolgozta magát a centrumba.

Nincs megállás! – üvöltötte. – Nincs megállás!

Lent zakatolt valami elszabadult gépezet.

A forradalmi törvényszékek pedig építtették a vörös körzeteket.

Mert néha egy fordulót kihagyott a gépezet.

Véres körmű üzletesek csodálatos sülyesztőket találtak ki egy pillanat alatt. Egy bécsi hotelben valaki a levegőt akarta kiszivattyúzni az országból. Templomok borzalmat dideregetek az ürességtől.

És ilyenek történtek az elsodortak fejében:

Valaki kihúzta alóluk a földet. Mint óriás ingák lengtek ide-oda, a káoszban. Megpróbáltak néha mosolyogva belemenni a reggelbe, de rájuk tenyerelt a rémület. Úristen! a család, a törvény, a vagyon… Erőltették a szemeiket, de sehol egy pont, amiben megfogózhattak volna. Fölfelé dörgölőztek, de árva fejükben karavánkodott a család, a törvény, a vagyon… Titokban az új hódítók elé kövezték magukat, a sárga angyalok elé, akik a minden jóvolt trombitáin fognak harsonázni.

Ezalatt a gyárak, üzletek és bankok irgalmatlanul kizökkentették a gazdáikat.

S az utcákon vörös tribünökről szónokoltak a fanatikusok:

Örüljetek s a fejetekben törjétek össze a régi táblákat! Kisajátítottuk a kisajátítókat s most azé a termés aki termel! És nincs törvény, ami ezt megváltoztathatná, mert hiszen mi egyek vagyunk az új törvénnyel.

És mindenütt ilyen harangok harangoztak szüntelenül.

Bent a palotás házakban pedig mindenki körmölt és mindenki meg akarta mutatni az agyvelejét. A leghíresebbek tudták: élet vagy halál, mert a középutak használhatatlanul kifutnak az ő ujjaik közül. De csak nagyon kevesek gyújtották föl a visszafelé hidakat s voltak, akik a kétséges pillanatok előtt fölismerték egymásban a rokonságot. És ezek közül egy eszelősen szaladgált a rémlátásaival:

Munkába a forradalmi törvényszéket. Ki tudja kik lehetnek köztünk! Halált a gyávákra!

Ha élni akarunk irányítani kell tudnunk a halált!

Senki sem tudta mért s mégis ez a hang lobogott a legmagasabban.

A tanács-házban összegyúrták az első rendeleteket.

Minden szó és minden mozdulat szenzáció volt. Az ügyvédi irodákat bezárták s mindenütt kivirágoztak a botlósnyelvű prókátorok. Az ország telegombásodott okoskodókkal.

Dühödt parancsok fojtogatták az alkoholt és eldugottan így részegültek az emberek:

Se munka, se pálinka! Kezd nekem ez az egész nem tetszeni.

Nem állat az ember, hogy csak folyton óbégasson.

De valaki mindig akadt, aki ütötte a mellét:

Nekem itt van az egész a kisujjamban. Csak szedje össze magát az ember!

Vége a kizsákmányolásnak, hát mit akartok még?

A legszaporább asszonyok így üvöltöttek:

A gyerekeink! Mi lesz belőlünk vénségünkre, ha elcsábítják tőlünk a gyerekeinket?!

És a megkoppasztott üzletesek vihogtak az üres pultok mögül:

Itt van a blokád! De különben semmi, semmi sincs kérem! Lehet angyalkát játszani, kérem! Lehet! Lehet!

Valami nehéz kénkőszag érződött a levegőben.

Az első tanácsülés megtömött ágyúkat glédázott föl a folyó másik partjára.

Mert tudták, valaminek meg kell tartania a régi istenképét.

De akik konkolyt tartogattak a nyelvük alatt, azoknak megkerekedett az ábrázatuk, mintha állandóan nevetni akartak volna.

Mindez azonban csak a pszichológusok, néhány művész s az elcsapott ügyvédek tükreiben volt látható.

Újságok felelősség nélkül az első napon kiszúrták a szemeiket s most eszeveszettül repesztgették a szájukat:

Fáklyát istenültünk magunkból a botorkáló Európának. Golyót a szájába, aki még mindig a régi nótát fújja! Megváltottuk magunkat proletáröntudattal s most bennünk lakozik a fanatikus isten.

A forgás új injekciókkal tovább forgott.

Lehetőségek becsukódtak és lehetőségek kinyitódtak, mint a felgazdagodott panorámák.

Gazdagok elásták a gazdagságukat, szegények fehér bankókkal tapétázták ki a szegénységüket. Úrhatnám legénykék megfeledkeztek a házasságvadászatokról. Mert senki se volt kíváncsi a holnapra. S egy könyvfaló pap, aki erősen ingadozott a vörös és fekete színek között, brosúrát szerkesztett az új mérsékletességről.

Mintha már csak az elzsírosodástól kellene tartania mindenkinek.

De a kávéházba seregesedett börziánerek skrupulusok nélkül összedörgölték a csápjaikat:

– Ki lehet bírni! Egy év alatt a második forradalmat úsztuk meg vér nélkül. Igaza volt a miniszternek, ez az ország a lehetetlenségek hazája.

Valaki beletrombitált a zsongásba:

Fehéret kékre! Urak, tízezreseket adok!

Tükrös falak ámultak a pénzhegyeken.

Adok veszek, Urak! Adok veszek!

S a kivert szemű vonatok táskás, sima zsidókkal boklándoztak a határok felé.

A pénzügyi népbiztosban néha fölébredt a látnok:

Vigyázzatok, ha kimegy a pénzünk meghalunk!

Egy csizmás demagóg szinte lapátolta magából:

Bizalommal csak a parasztságra támaszkodhatunk!

Agrárország vagyunk, földműves a hatalom fundamentuma!

Egy faluról született ügyvéd fölbontotta a parasztimádást s mint valami szennyes rongyot, szétteregette az igazságot.

De a lapok himnuszokat verítékeztek:

Ó a paraszt! A paraszt szent oszlop!

Aranyszájú vándorok vándoroltak át a falukon:

Testvérek vagyunk! – prédikálták. – A város, a ti jó testvéretek most értetek is dolgozik. Segítsetek a segítőknek.

Primitív vörös plakátok paragrafusokat hízelegtek le a falakról.

Mérföldes táblákon viharzott a zöld vetés.

Gazdagságszagú parasztok álmosan füleltek és ravaszul kinyitották a szemeiket.

De hát mit akartok velünk? – kérdezték, mintha semmit sem értenének a világból. – Mért gyüttetek el hozzánk is?

Észrevétlenül kerítést hümmögtek maguk köré.

Szónokok szónokoltak, de ők rátették a szemeiket a plakátokra, mintha valami csoda kis tüskét keresnének rajta. Aztán a legöregebb csakúgy közömbösen azt mondta:

Valamit akarnak tőlünk…

Otthon már mindenki tudta a dolgát. Titkok kövéredtek a levegőben.

Valahol a kertek végiben fölásítottak a vermek s a falu ábrázatán sírni kezdett a szegénység.

S a városban túlhangosan fölsóhajtott valami barlanggyomrú:

Istenem! Mindennek fölfelé megy az ára!

Kint az ellenséges határokon már dolgoztak az árucsempészek. Gépek kazlakba köpködték a fehér bankót. Gyógyíthatatlan zugászok láncot spekuláltak a szemetekkel.

A kerületi munkástanácsok állást foglaltak a forradalmi törvényszékek gerinctelensége ellen:

Ki véd meg bennünket, ha mi nem védjük meg önmagunkat?! Nem akarunk forradalmat játszani és a spekulánsok markában megfulladni!

A nyomozó szerveket megkeverték rajongó munkásokkal.

A púpos diák szentenciákat hirdetett a törvényszéki tribünről:

Nincsenek kivételek! Tudjátok meg, hogy az élet és halál kérdése van ránk bízva.

Hiszünk az életben s ha kell szolgálatunkba állítjuk érte a halált is.

Egy napra összebonyolódtak a szálak.

De megint elülről.

Pénz. Uzsora. Protekció. Spekulációk a szerencsére.

A szakállas ember fölmagasodott a diák mögött:

Nincs könyörületesség, csak igazság!

De otthon mégis mintha védőbeszédet mondott volna a lány előtt:

Ha lehetne őket megjavítani. De ez a vér az élet bennük.

Ez a generáció vagy rászánja magát az élete leigénytelenítésére vagy elveszti magát egészen.

Nincs más út és hóhérokká kell válnunk az abszolút bűnkerülésünkben.

És fölkongatott az első halálos óra.

Egy vörösfejű ügynököt fogtak el, aki pénzt akart át lopni a szökevény grófoknak.

A púpos diák, mintha a melléből vágta volna ki:

Golyóáltali halál!

Az elrugaszkodott város kölykösen megdöbbent.

Kérdések szimatoltak még ezerfelé, aztán a legbiztosabbat is megrázta az ismeretlen borzadás.

A tanácsok háza előtt fölhúzták a fekete lobogót.

Az ember sírta a siralmát:

A családom! Mit akartok velem, akinek három gyermeke van?!

Puskák egyszerre zengtek.

Aztán csak két megfeszülni akaró kart lehetett látni a levegőben.

Fönt kék udvart keringett a nap.

S hogy minden jól történt, valaki rágyújtott a szabadság énekére.

Horizontok földombosodtak, és egyetlen völgyben sírt és heurékázott minden.

Felzaklatott színek beletarkáztak a színtelenségbe.

Valakinek megint sikerült az előtérbe ugrania:

Fegyverbe! Fegyverbe!

Nagy távolságok mutatták meg magukat a reggelekben, de a vörös gesztus csak egyre fölfelé ment és sok begyöpesedett életforma maradék nélkül elvesztette az egyensúlyt.

Festők megpuffadt plakátokba konjunktúrázták magukat a falakon.

De ezért még senki sem akart lemondani a könnyebb életről.

S a tanácsházban ekkor egy elhasasodott újságíró, szinte mániákusan követelte a vöröshadsereg fölállítását.

Mert mindenki ellenünk esküdött! A testvériség országát építjük és körülöttünk összébb akarják tolni a demarkációs vonalat.

Fekete bizonytalanság dominált.

És mindenki valami felgyújtott kérdéssel nézett bele a másik szemébe.

Csak a gyerekek.

Körutak aranyszőnyeget nyújtóztak. A nap ilyenkor nevetett, mint a teljes gyümölcs.

S a gyerekek átsereglettek a zűrzavaron.

Ők az ország táncoskedvű karavánjai voltak.

Hullámzottak erre-arra és folyton énekeltek, mint a zuhogó vizek. Fejüket szallagok glóriázták. S fiatal testükön mutogatták az otthonok legjobb perceit.

Hegyek roskadoztak és őbennük megállt az idő folyása.

Megpuhult kezű tanítók letörülték róluk a gyerekkor állati szomorúságát. A börtönös iskolákat, a pálinkás csókot, a túlzsúfolt szobák förtelmét, a lépcsőházak fertőző cselédnótáit, a szegények moziinségét s a kenyértelen napokat.

Dunyhás szárnyak őrködtek fölöttük állandóan.

Mert az okosak tudták: bennük találják meg minden számadásuk egységét.

S a gyerekek igazságról énekeltek s felszabadult kedvükből szétfröccsent a gyújtogató öröm.

Apák töprengés nélkül azt mondták:

Ha kell meghalunk értük, hiszen itt minden őértük van!

Anyák, mint a tiszta lelkű állatok kialudtak a fáradságukat. Az idő pedig hatalmasan nőtt az ismeretlen felé.

Valahonnan fertőző hírek szivárogtak ki észrevétlenül s a vezérkedők közül ekkor néhányan elvesztették a fejüket.

Egy morfinista tanár szinte fölboncolta magát az ötszázak ülésén.

De a megizzadt fejek apatikusan mosolyogtak.

A missziók vezére pedig százkézzel mindent a nagyító alá szedett.

Telefonok hebegtek s a szikratávírók hazudtak rendületlenül.

A szakállas ember megpróbált kievickélni az iszapból:

A proletariátust! Csakis a proletariátust szabad kivinni a frontokra.

Az elnökben egészen szétterjedt a politikus:

Taktikáznunk kell! Ki vállalná a felelősséget a sötétbe ugrásért?!

Ez a forradalom kijátszása! Az aktivitás baloldaláról átjátszottatok magatokat a politikai jobboldalra. Pedig minden csak ezen múlik. Most nem a hatalom új formájáról, hanem a hatalom csődjéről van szó. És melyitek nézett bele fenntartás nélkül az istenített tömegekbe. Ez kalandor tempó. A felszabadító forradalom ügye kezd a ti hatalmi ügyetekké zsugorodni !

Az újságíró raffinált kerülőkön ezalatt odaért a primadonnákhoz és a hősszerelmesekhez.

Az ország húsában nyüzsgött a fehér veszedelem.

S a körutakon dáridóztak a virágos szekerek.

Háborúk vonító idézése volt ez pirosban.

Kótyagos asszonyok ijedten kinyitották a szemeiket.

Mert tántorgott a világ, mint a részeg hajó. S valaki az ócska verklit nyekergette a szíve helyén:

A jövő generációért!

Egy kancsalszemű primadonna a szemetes operettek emlékével:

Proletárok egyesüljetek!

Sárga bérkaszárnyák körül ólálkodott a pusztulás.

De valaki megint magasabbra tűzte a vörös csillagot.

Egy napig.

Mert ekkor színváltozásokat játszott az idő. Az ég vérben függönyözött a horizonton.

S valami undorító lázban néha halálosan fölbődült a vidék.

Forgók éjszakát forogtak.

Tovább! Tovább!

Zengő emberuszály nőtt a szekerek után.

S a kihűlt kaszárnyák magukba ették a seregeket.

A város átmázolta magát a hősök ábrázatával.

De csak lépésről-lépésre botorkált irányba az erő.

Mintha marasztaló sás futotta volna be a földeket. Némelyhol beteg örömök rakétáztak.

Az uralkodó szín azonban egyre jobban nekivadult, mert ekkor az egyensúly kilengése fenyegetett.

A végeken könyörtelen halált ugattak az ágyúk.

A hadügyi népbiztosságból forradalmasító kiáltványt röpítettek szét az egész világ munkásságához. Bizonytalanság világított a dombokon. Egyetlen segítségkérésre születtek meg a napok és mindenünnen fölpózolta magát egy nem egészen apostoli frázis.

A dolgok rendjén most senki sem uralkodott és senki se mert volna a bizonyosság szemébe nézni.

És ekkor lompos fekete kígyók indultak el a hajnalokban.

Szomorúságok terebélyesedtek s az árva templomok kinyitották magukat a tévelygők előtt.

Gyökértelen asszonyok elengedték az istenmániájukat:

Vissza az Úrhoz! Krisztus megváltotta a szenvedéseinket, ő az egy igaz Isten!

Kipihent papok éhesen a nyáj elé vetették magukat és hisztérikusan lobogtak, mint a megöntözött tűz.

A kormányzótanács görcsös rendeletekbe vadította magát a falakon.

De a fekete kígyó rendületlenül tovább vonaglott. Át a városon és át az egész vidéken, mint egyetlen reménytelen erdőn. És hiába gyújtottak előtte tüzet, mert ő megette a tüzet és hiába hajtottak elé vizet, mert ő megúszta a vizet.

Messze az otthonuktól halállal verekedtek a katonák s a megfehéredett falvakban fölmagasodott a megfoghatatlan isten.

Némelyek egy grimasz alatt azt hitték ez a reakció agóniája és a fekete kígyó alattomosan belesziszegett a vidéki tanácsok fejébe:

Ó, az isten! Az isten! Az isten!

Pincék falat emeltek a szájukra s a magtárak észrevétlenül elsülyedtek.

A városból kibontott zászlókkal elindultak a rekviráló szekerek. Mögöttük reménységgyertyákat gyújtottak az éhesek. Előttük kenyérért szónokoltak a szónokok.

Testvérek a testvéreitekért!

És ekkor mintha rájuk szakadt volna az ég.

A parasztok fanatikusan legyökeresedtek:

Inkább a halált, mint titeket!

A toronyban valaki bolondul félreverte a harangot s a bikafejű parasztok kezében kiegyenesedtek a kaszák.

Választottunk! Inkább a halál! Inkább a halál!

Az elszabadult vihar visszahajtotta az éheseket.

S most hiába volt minden.

Hegyekről kezdett lefelé lavinázni a bizonytalanság.

Az asszonyok néha fölvicsorogtak az estékben:

Kenyeret adjatok! Kenyeret és ruhát a gyerekeiteknek. – Tudták, hogy állandóan csak ők fájnak az emberek fejében, de roppant nyelvükre azért fölrakták a tüskéket:

Úristen, mi lesz velünk a télen!

Április kévézett a magasból. Harc és harc a harc ellen.

A külföld idegesen erre fordította a periszkópjait.

Valami ezerfejű állat verekedett önmagával.

Az ország fölött bújócskázott a fekete nap.

S az új hitű emberek még elszántabban nekifeküdtek a görgetegnek.

Az utak pedig zsugorodtak. Akik reggel egy pontról nekiindultak, azok estére reménytelenül ugyanoda értek vissza. S ez így történt olykor a legigényesebbekkel is.

Mert bizonyos, hogy valami ragadós kórság volt a levegőben.

Csak a szájasok és a szemesek fröcskölték szét magukat elnyomhatatlanul. Ezek néha megállították az időt. Néha fölmaszkírozták az elégedettséget és ilyenkor senki se tudta a helyét.

Ezek a nagy várakozás órái voltak.

Aztán megint elülről.

A káosz. Az asszonyok.

S egy fanatikus hang kiáltása a mélyből:

Tovább! Tovább.

A tanácsházban ekkor fölzsúfolódtak a vezetők. Fegyveres legények sugárzottak a tribünök körül. S egy sápkóros szabó kínpadra feszítette a lehasznált idegeket. Valaki szinte meggyulladt a padok között:

Éljen a terror!

A morfinista tanár fejében szétloccsantak a gyerekkori emlékek s valami hisztérikus életféltéssel azt mondta:

Túszokat! Túszokat akarunk!

A terem diadalmasan tapsolt, mintha megtalálta volna a boldogságot.

És ezen a napon fölszakadtak a hatalom zsilipjei.

És ezen a napon elkezdődött a börtönök etetése.

Csönd súlyosult a kétarcúak ajtói előtt.

A púpos diák egyszer és mindenkorra átnézte a számadásait.

Halál! Halál!

Zöld bárkakocsik vándoroltak az éjszakában.

Lezörgött rolók mögött haditanácsot ültek az összeijedt hírességek. Asszonyok besározták a pávaságukat. Elmaszkírozott iparlovagok árnyaztak a határok felé.

Valaki ellenforradalmi kiáltványokat csempészett be a gyárakba. Ezer meggyulladt szem reflektorozott a titokra.

Eszetlen, kicsi renegátok vonaglottak a vésztörvényszékek előtt.

A púpos diákon igazság glóriázott és azt mondta:

Halál! Halál!

Kövérre spekulált rémmesék fertőztek mindenütt. És ezek a mesék, mintha itt-ott a nyugodalmas földből buggyantak volna föl, senki sem tudta az eredetüket.

A brokátos falak között így muzsikáltak a szívek:

Hallottam, hogy tíz politikust fölakasztottak az ügyészségi folyosó rácsára!

Én láttam, amint egy kövér urat végig kísértek a körúton, bizonyára a hasának esnek neki!

Asszonyok rémületet visítottak, mint valami gőzszirénák.

És másnap a börze előtt találkoztak a kövér úrral és azt mondták neki:

Tegnap a külvárosban egy aszkéta papot széjjeltéptek a vörösőrök!

A púpos diák körül föltornyoztak a veszedelmes legendák.

Mindenki róla beszélt bizalommal és irtózattal. És a szakállas ember újra utána nyúlt a széthulló szálaknak.

Eljött a válság ideje. Vagy jobbra, vagy balra! A halálra ijedt burzsoázia most kezd magára eszmélni. Ha idejében meg nem fojtjuk, képes lesz egyedül a rémhíreivel is elrothasztani mindent.

Egy huszonnyolc éves tengerész mellé állt a temperamentumával:

Meg kell kezdeni! Vér nélkül nincs igazi forradalom. Mi tengerészek nem engedjük elspekulálni az erőnket!

Költőkből vedlett zsurnaliszták toborzót harsonáztak a maradék újságokban.

Most óriás lendülettel fölszaladt a helyzet értéke.

Napok elkésett esztendőket faltak.

A határokon diadalmasan rohamoztak a vörös seregek.

Innen és túlról terhes vonatokon jártak a csempészek.

Csak az erő! Csak a hit! Csak a győzelem!

S a megingott fórumra ekkor föloroszlánkodták magukat a bőrkabátos legények.

Május 1.

Az élet föltarajosodott, mint valami vörös kakas.

Kiáltás és mozgás. Szirénák. Valahol föleresztettek egy világító rakétát.

Rikkancsok harsogó brosúrákkal. Az ég baldachint mosolyog.

Autók. Gyárkürtőkön búgnak a kürtök.

A nap fölfelé repül.

Gyerekek nevetnek a szellőző iskolák előtt. Valaki a kövezetre terítette csodálatos köntösét.

Ünnep! Ünnep!

A forradalmas erő ünnepe.

Kaszárnyák homlokukra tűzték az ötágú csillagot. Asszonyok csodálkoznak a diadalkapuk előtt. Nyelvek összelapátolják a világosságot. Szín színt harap. Hang átvágja a hangot.

Örömös gesztusok kibomlanak, mint az óriás rózsa.

Kocsik. Autók. Villamosok. Repülőgépek.

És a munkások a diadalmas utcacsillagokban.

Jöttek innen is, onnan is a gyárak nyersolajszagával, mint az ismeretlen búcsúsok.

Kiáltásokat dobáltak vissza a hegyek.

Zászlók belefeküdtek a szélbe.

Egyszerű cselédlányok a jóság egyetemes melegét öntötték szét a szemeikből.

Ünnep! Ünnep! Ünnep!

S ekkor egyetlen vörös bandériummá tüzesedett a város.

Boltok ürességükre húzták a nehéz vaslepedőket. Kiáltások késeltek.

Kapuk öblögették a gáttalan embertengert. Senki se fázott és senki se volt éhes.

Utcák kőmedrében láboltak a tarka oszlopok.

Mert úgy látszott, ezen a napon mindenki megtalálta magát.

Az unalom féke letörött az akaratról. Csupán egyetlen szál dolgozott.

De ezt senki sem láthatta meg a káoszban.

Vörös, vörös, vörös és kiáltás, kiáltás, kiáltás.

Az emberek iránytalanul egymáshoz szorultak s téglaszínű arcukon ezüstöt remegett a veríték. Testvériség. Anyák újra megörültek a terhességüknek s mint valami szent barlangokat kinyitották a szájukat:

Élet! A mi életünk! A mi szabad életünk!

Vörös póznákon vörös csillagok lobogtak.

S ekkor virágos gépkocsik indultak lefelé a folyó másik oldaláról.

Át az elhasalt hidakon.

Kövek szenvedésén.

Tömegek ámulatán a szakadó világosságban.

S voltak, akik most könnyeztek az örömtől és voltak, akik örökre el szerették volna felejteni a szenvedés könnyeit.

A nap még magasabbra röpült a kupolákon.

S a tömegek megsokszorozva hangyásodtak a vörös zászlók alatt.

A száz vörös katafalk között.

A vörös piramisok között.

A végtelen vörös kuliszák között.

A tanácsház erkélyéről, acéltüdejű kürtösök a testvériség himnuszát teregették egy százezer fejű kígyó felé. Aki jött, jött hepehupásan és véres zászlótüskékkel a testében.

Utcák élén roppant gipszfigurákba fagyott a munka lendülete.

De a rengeteg kígyó csak jött és elnyúlt, mint a fölkelt tészta és összeugrott, mint az elszabadult gumi.

És az ő testében jött a város százezer fejű élete.

Jöttek az irodák és múzeumok sápkóros hivatalnokai.

Jöttek a kefekötők és a füttyel táplálkozó szobafestők.

Jöttek a bányák embervakondjai s a vizek emberpatkányai.

Jöttek a gyárak monstrumai s a hímző műhelyek vérszegény lányai.

Jöttek szörnyű kultúriszonyukkal a moziszínészek.

Jöttek a szemetesek s a redakciók vizslaszemű kulii.

Jöttek a tanítók és a tanulók egymás karjára fűzve, mint az ikertestvérek.

Jöttek a kovácsok, a pékek, az órások, az asztalosok és jöttek mind a férfiak, mind az asszonyok, mind a gyerekek.

Fanatikusok szemei előtt fölszakadtak a perspektívák.

Terek hozsannát rikítottak.

S az emeletes szobából elindult a szakállas ember. A lány nevetett a boldogságában.

Völgyek alájuk tették az ölüket és a dombok győztesen fölmutatták őket, mint a virágos fákat.

A tribünökön roppant gipszfejek világosságában már lobogtak a szónokok. A nap aranykévékkel melegítette a szíveket. És a föld tengert játszott a terhe alatt.

Gyárkürtök idehajoltak az egyenességükkel.

A körönd föltorlódott.

S a szakállas ember ekkor kibontotta a hangját:

Testvéreim!

Mintha zengő vizek fakadtak volna ki a szomjúhozók előtt.

Árva emberek szerelmesen fölemelték a szemeiket.

És ő beszélt a világ megváltásáról.

Betelt a mérleg! Az ember a jóság betöltésére született s akik eddig nálatok jártak, azok mind a nyelvükből élő papok voltak. A bánat és a lemondás gyermekei. Vagy a politika lovagjai voltak, akiknek szél jár a fejükben. De én most nem magamat a véletlen egyet, hanem benneteket prédikállak. Együtt és egyenként! Az új világ fundamentumát, a gáttalan erőt és akaratot. Az asszonyt és a férfit prédikálom együtt az egész világkörnyezetével.

Ti a boldogság kútját keresitek és én azt mondom minden boldogság forrása az erőben van. S ha kérdezitek ki nyitja meg a kapukat? Azt mondom, egyedül csak ti nyithattok meg minden kaput! Ki is lehetne igazabb papja a megváltásnak, mint ti a munka rabszolgái, asszonyok és férfiak! Az idő végtelenségével vagytok terhesek s a jóság egyetlenegy törvénye fog beteljesedni rajtatok. Én nem érmeket, amuletteket és talizmánokat imádkozok a nyakatokba. Nem, én nem vagyok a ti dicsérni való papotok, én csak egyszerűen egymásba teszem a kezeiteket, hogy el ne dűljetek a viharban.

A tömeg még magasabbra torlódott a tereken. Mély kapualjakból a szerelem lányai is errefelé talicskázták megtalált szégyenüket. Öreg emberek hónukalá gyűrték a kék sapkákat.

Némelyek kiáltásba feledkezték az örömüket.

Az életünket mutasd meg! Az életünket!

S a szakállas ember tovább pántlikázta a hangját.

Laboratóriumokból, gyárakból, irodákból, műhelyekből és a nyomorúság minden öreg fészkéből elindultatok a bizonyosság ösvényén. A hajnal még reménytelenséget harmatozott a szemeitekbe és ti mégis eljöttetek és megtaláltátok az első szabad napotokat. A nap aranyat nevetett fölöttetek a körutakon. Oldalaitokon letérdeltek az emeletes házak s a mindennapi szenvedések elfutottak tőletek, mint a fogatlan kutyák. Miért? – kérdezitek.

Miért? És én alázatosan köszöntelek benneteket, kérdező asszonyok és kérdező férfiak. Ez a ti első szabad napotok! Ne engem kérdezzetek. Akármilyen bajotok van csak önmagatokat kérdezzétek. Mert minden kérdező megadhatja magának a választ. Bennetek van a csodálatos szó, amit senki sem tud jobban kimondani, mint ti kérdező asszonyok és kérdező férfiak. Papok szemforgatása, ügyvédek gerinctelensége, színészek felelőtlen nyelve nem ér fel a ti egyszerű eszetekhez, amely azt mondja. „Minden magtárnak nyitva kell állnia az előtt, aki a magot összehordta.” Nem nyalábolom le hozzátok az eget és nem tolom alátok a hegyeket. Én tudom: az éhség és a reménytelenség bádogege alól indultatok el és én csak azt mondom: ti erős és egészséges emberek vagytok. A trónokról törüljétek hát le a trónolókat, a reménytelenekből kaparjátok ki a reménytelenséget és mutassátok meg magatokat egymásnak köntörfalazás és spekulációk nélkül. Ó, hogy csodállak benneteket, testvéreim! Hol lehetne megtalálni az élet örömét, ha a ti mélykútú szemeitekben nem lehetne megtalálni? Tovább, csak tovább a fölfeküdt utakon és én mondom nektek ó testvéreim, megnyílnak előttetek a győzelmes igazság kapui!

Az öröm hulláma most szétterült, mint a tavaszból hímzett köntös. A szakállas ember belelépett a megszédült erdőbe. Idegenek istenülten összeölelkeztek. S egyetlen orgonás szájon tízezrek énekelték a boldog hitüket:

„Föl föl ti rabjai a földnek

Föl föl te éhes proletár

A győzelem napjai jönnek

Rabságodnak vége már.”

A mozgás ki, a liget felé hullámzott. Most senki sem emlékezett a nyomorúságára.

A vörös diadalkapuk egymásután átbujtatták magukon a menetelőket.

S a házak kilógó vörös nyelvekkel bámultak körülöttük, mint valami szörnyű nagy állatok.

Utak port leheltek s a határok határtalanul szétcsurogtak.

A szakállas ember ide-oda járt a lánnyal.

Ez az én találkozásom az emberrel!

A lány egészen az oldalán virágzott:

Aranyból van a szád. Mintha csodákról beszélnél és mégis milyen egyszerűen. Ezek az elvadult páriák is hinni tudnak neked.

Az ember mosolygott:

Ez az ő életük kulcsa. Mit keresnek ezeknél a politikával? Ha valaki meg tudná nekik mutatni a saját lelküket! Bennük templomok kupoláznak és az isten is bennük van. Nem velük kell diktatúrát csinálni, ahogy azt a marxi tudósok szajkózzák, hanem bennük kell feltámasztani az eszme diktatúráját.

Zenekarok kibontották a himnuszokat és zengő vörös lapokban szétteregették a levegőben.

Fák fiatalságot nyújtóztak.

A millenniumi oszlopokra feszített plakátok sárga, vörös és fekete színekkel énekelték a munka egyetemes eposzát.

A lányban fölkiáltott az anyaság nosztalgiája:

Gyerünk a szigetre! A gyerekekhez! Szereted a gyerekeket?

…

Ők még nevetni tudnak és sírni tudnak magáért a nevetésért és sírásért!

Néha úgy érzem, mintha alámerültem volna egy tévedésben. De az ő függönytelen szemükben meglátom az arcom és megint hiszek az új emberben.

A tömeg melegen hozzájuk súrlódott és játszotta őket át a forgó tölcséreken az egyenesbe.

Az ég kéken belenézett az arcukba.

Tavasz bársonylott a hegyeken s a szél fölgereblyézte az asszonyok haját.

A sziget táncot keringett.

Se föld. Se fa. Se ég.

Kolóniás gyerekek szétcintányérozták a kedvüket s a levegő-vonaton kiáltások vonatoztak arany sörénnyel.

Se hegy. Se völgy. Se domb.

Csak a gyerekek.

Fehéren. Kéken. Zölden.

Csak a gyerekek.

Kéz. Láb. Fej.

Csak a gyerekek.

Magukban. Játékaikkal. Seregesen.

Csak a gyerekek az örömükkel.

Gyerekek. Gyerekek. Gyerekek.

Néha lekukkant az ég.

Néha fölzöldültek a fák.

S ilyenkor még elevenebbek voltak a gyerekek és olyanok voltak, mint a lakodalmas vasárnapok.

A lány kicsorduló könnyel nevetett a szakállas ember mellett és azt mondta:

Halleluja!

Az ember mosolygott és ő is azt mondta:

Halleluja!

A nap diadalmas aranyát haza vitték az emeletes szobába.

Gazdagok és ünneplősek voltak a vérükben. A falak tükröt feszültek körülöttük s a padló szelíden alájuk tenyerelt, hogy megringassa őket. Az emberre levél várt az asztalon. Messziről, a kilenc gyerekes asztalostól. Ijedt, póklábú betűkben zokogó végtelen kiáltás:

Testvér, ölnek bennünket! Mit csináljunk! Te megmenthetsz bennünket, gondolj a kilenc gyerekemre!

Mindnyájunk gyerekeire!

Nehéz, fekete drapériák szakadtak le a plafonról.

A lány megtépte a haját a rémületében.

Az ember leejtette a fejét:

Elértük az estét és megint a régi nóta.

Nem volt több szavuk.

Szemeik mozdulatlanul belenéztek a lámpába s valami láthatatlan kéz zokogással birkózott a torkukban.

De kint még nem halt meg a mozgás.

Az este ezüst harmattal szitálta le magát a magasból.

Kocsik döcögtek. Szirénák visítottak.

Valahonnan sárga fényszórókat szúrtak föl a csillagokba.

Üveghangú járdákon meneteltek a villás szemű katonák.

Elfelejtett történetek visszavándoroltak.

Frontok új seregeket kértek s a boltok siralmat ásítottak az ürességükkel.

Reménytelenség átnyargalt a reggeleken.

A folyó partján néhány holdfejű kiröpítette a vágyait:

Még három nap!

A vörösök kezdik átmázolni magukat.

Hallottam, hogy a missziók vezére azt mondta: Nincs muníciójuk s a vezérkar főnöke összepaktált az ellenséggel.

Egy ellenforradalmi társaság a legvörösebb álarc alatt meghempergette magát az egész országban.

Rémhírek pókhálóztak.

Egy istennyavalyás faluban hullahegyeken át kirabolták a csereüzletet.

És mindenütt a síró fuvola:

A gyerekeinkért! A gyerekeinkért!

A forradalmi tanács kihirdette az első statáriumot.

De a vakok ekkor egy rendkívüli csillagot láttak meg az űrben. Újságok új vészbíróért üvöltöztek és senki se vette komolyan az akasztófákat. Fúriák fiadzottak. S csodálatosan a süketekbe is beleszivárogtak a hírek. Mindenki tudta az első órában:

Egyik parasztvárosban kikiáltották az ellenforradalmi kormányt.

Bőrkabátos legények összedolgozták a napszakokat.

Megnémulások! Börtönök! Árulások!

A púpos diák önmagát rakta mérlegre s aki szembe került vele, az alól menthetetlenül kiszaladt a föld.

De a történések azért szakadatlanul történtek.

A tanács lealkudta magát a morfinista tanár mellé.

Most ez a lebágyadt titán ágált a tribünökön:

Engedni kell a fékeken! Demokrácia nélkül meghal az ország szellemi élete! Ki bírja ki ezt az erőfeszítést?!

A spekulatív agyvelők kiterítették magukat, mint valami csalhatatlan táblázatot:

Ha most demokráciát kezdenénk játszani, az az ellenforradalom segítését jelentené!

Ne kapaszkodjunk az üres formulákba!

Egy lelkesült szerkesztő a moszkvai emlékein át:

Forma egymagában nincs! A forma az lényeg és lényeg az forma! És demokrácia sincs. Csak erő van és gyöngeség van. Aki pedig demokráciát hirdet, az a saját gyöngeségét hirdeti ki.

A vastagszájú elnök megpróbálta előszónokolni az arany középutat.

Mint valami nehézsúlyú bajnokok rekordot dobáltak az igazsággal. S a látók meglátták ennek az igazságnak a százféle arcát. Valaki le akarta húzni a nyilvánosság függönyeit.

A szakállas ember mindenen túl azt mondta:

Meg kell döglenünk, mert nem hisztek az erőtökben.

S a fehér-kormányos város felől már jöttek a mézszavú fehér kerítők.

Tornyok belehajoltak a perspektívába. Akik komolyan akarták megzavarni a vizeket, azok maguk alá nyergelték a tanár mániáját:

Demokráciát! Demokráciát!

Látszott, hogy visszatarthatatlanul elindultak a lavinák.

De nekifeszültek a fanatikusok.

Éjszakák vért kiáltottak.

Házkutatások. Igazságba vetett hit. Lopások. Szentimentális jóság.

Visszaállatiasodás a családba.

És valaki mégis kibalanszírozta a mérleget.

Tovább! Tovább!

A népjóléti Biztos, mint valami mágikus frigyládát fölmutatta az új kereskedelmi szerződéseket:

Mert a tőkének mindenütt egy morálja van: a mérhetetlen profit!

Az utcákon összezagyvált plakátok boldogságot énekeltek a riasztgató tél elé. De ekkor valahol kifakadtak a kelevények s ekkor valaki vezérkedőn fölzászlózta a bambaságát:

Nem akarunk így élni!

A falu testéből kifakadt tűz volt ez a kiáltás és ez a tűz beleharapott a szomszéd falvakba:

Nem akarunk! Nem akarunk!

A tanácsban összekeveredett a spekuláció. Mindenki tudta, hogy jönni fog s most mégis, mintha ismeretlen gerendák szakadtak volna rájuk. Ellenforradalom. Balonos frázisok szétpukkantak a határozatok előtt. Mindenki szónokolt. De az akarat szennyesen kovászolódott. S valaki rálépett az egyezkedés hídjára.

A szakállas ember meggyújtotta a torkát:

El kell fojtani! Nincs kitérő! El kell fojtani!

Az elnök a hadügyi Biztosba akasztotta a fogait.

De hiába. Senki se találta meg magában a rendelkezési jogalapot. Csak a kipózolt szavak vércséskedtek a falak között. A megbolondult falukból pedig rajokban vágtattak föl a megriadt sürgönyök.

A szakállas ember azt mondta:

Elmegyek. Valakinek oda kell adni magát.

Halálidézést játszott. Pedig tudta, mindez hiába. Csak egyszerű kötelességteljesítés önmaga előtt. Irgalmatlanságok karmolták föl magukat az éjszakákban.

Meleg fekete szemeiből a lány eléteregette a kétségeit.

Ő sugártalanul becsukódott:

Megkeresem őket, hogy el ne veszítsem önmagam!

A páncélos vonat nekigurult a mozgó törvényszékkel.

A csönd ekkor masszásan ült az ország fölött.

Csak a jelek. Csak a suttogás.

A vonat emberszíveket csomózott maga után a gazdagságszagú földeken.

Még gondolta:

A jóság erejével megyek hozzájuk s ők megismernek.

De csak a bamba hold sárgult a faluk fölött.

Emberek! Emberek!

Tornyokban vihar elé kongattak a harangok.

Kalitkás viskók kiordították a lázadókat. Pillanatok beledagadtak az örökkévalóságba.

Asszonyok fúriáskodtak. Csillagok vérző szemeket csillogtak. Férfiak hátraszegték a járomba varasodott nyakukat. S a fekete föld mennydörgött a rohanó csizmák alatt.

Emberek! Emberek! Emberek!

De csak a bamba hold sárgult az űrben.

A falu pedig tengerkedőn zuhogott a sínek felé.

Harangok még mindig kongattak.

S a páncélvonatból ekkor ötven acélgolyót furulyáztak szét a bőrkabátos legények.

A szakállas ember kicsattant:

Dögölni!

De a falu keresztültengerkedett a hulláin.

S a szakállas ember még parancsolóbban:

Dögölni! Dögölni! Dögölni!

A toronyból kiröpült egy jelzőrakéta.

Valaki átlőtt tüdejű szolga fölkínlódta a kezeit:

Megadjuk magunkat!

De az asszonyok elharapták a logika láncait. Haldoklók bukfenceztek az acélgolyók után.

Ők még pergették eszelősségüket. A halál örült a gesztusainak és aratott.

Új lendület.

Aztán az egész összecsuklott, mint egy partraszaladt hullám.

A szakállas ember hadisarcot számított ki a falura.

Az űr könnyeket virradt.

És megint elülről.

A napok kitárulkoztak, mint valami egymásba teremtett poklok. Parancsoló és jelentő sürgönyök karvalykodtak a vörös határok között.

Zászlók lealázkodtak, zászlók fölujjongtak.

S valami ezerfejű szervezet csak azért született meg a púpos diák mellett, hogy letenyerelje a titoktalan titkokat.

A tanács most az ellenforradalmi kormány megbuktatásán dolgozott.

Az elnök már a 135-ik expozéját szónokolta.

A levegőbe s csak azért, hogy a falak belesápadjanak és a tér vísszaekhózza a hangját.

Mert, akik gondolkodni tudtak, azok mind azt gondolták: ha van ellenforradalmi kormány, mit ér az ellen a legszebb távszónoklat is.

Csak néhány pápaszemes fiatalember törte kerékbe az eszét az újságokban. A forradalmat énekelték speciálisan orthodox kottákról, de néha még így is kilólábazott a húsz esztendejük.

A szakszervezet talmudistái ilyenkor végigöntötték rajtuk a nevettető jelzőket.

Egy csupaszáj hetilapszerkesztő jövendő minisztersége felé domborította magát a jobboldalról.

És ekkor mindent lehetett. Lehetett fehéret és lehetett vöröset. Mert ekkor földrengés bujkált az összekovácsolt épület alatt.

A szegények lelke, mert azok még mindig szegények voltak, értelmetlenül dadogott a kapuk előtt.

A gazdagok rafinériája, mert azok még mindig gazdagok voltak, undor nélkül magára emelte a kerítők arcát.

S az üres boltok előtt fölzokogott az éhség.

Megint az asszonyok. A gazdagok és a szegények. A gazdagok dekoratív szomorúsága előzködött a szegények mély szomorúságával.

A gazdagok hájassága alá mentett tüdőkből azt mondták:

Se kenyér! Se tej! Se gyufa! Úristen, megint csak mi az együgyű munkások. Belehalunk ezekbe a szörnyű napokba!

S a szegények belevakultak a gyűlölködés kórusába:

Ezek is a munkásságot akarják becsapni! Nem engedjük magunkat becsapni!!

A fekete színek nőttek s a megkevert fejekben széttüskézett a tagadás.

Az ellenforradalmi kormány keresztény ígéreteket csempészett át a határokon.

Megszállott hisztérikák most a fehér galambról áradoztak.

Forradalmi törvényszékek pedig törvénykeztek.

A mérleg veszettül himbált.

Vörös! Fehér! Fekete! Fehér! Vörös! Fekete!

Vörös! Vörös! Vörös!

Senki sem látott át a pillanaton.

A púpos diák lelkesülten kidolgozta magát önmagából.

A lány féltő hajnalokat sírt a zivataros faluk fölé.

S a szakállas ember szentgyörgyködött a hiábavalóság sodrában.

Terhes szekerek vándoroltak az éhes város felé.

De az igazság maradék nélkül kivágta a szívét. A nap felhőkormokból világított. S az apák elárulták a fiaikat s a lányok elárulták az anyjukat.

Valakinek jönni kellett volna, aki ismeri a maradandóság törvényét.

Csak a káosz.

A szakállas ember mindenütt fölmutatta a testvéri lelkét.

De a falu szemei menthetetlenül megvakultak és a falu fülei menthetetlenül megsüketültek.

Csak fogak voltak. Csak körmök voltak. Csak fegyverek voltak.

Valahol a bolondulni tudó nyájra spekulált az ellenforradalmi kormány.

Valahol az ígéret szent hegyére akarta magát földolgozni a forradalmi tanács.

S itt kifakadt a babiloni nyelvzavar.

Fák kék hullákat rügyeztek.

Hatéves gyerekek szemei meglátták a pusztulás sárga országútját.

A szakállas ember kibontotta magát a reménytelen estékben:

Miért? Miért így? Miért kell a halálnak utánam maradni, mikor én a szeretettel akarok járni?!

S a szél megint rátolta a fekete táblákat.

Akik mindent erre az egyetlen kártyára tettek föl, azok elojtották a menekülés lámpáit: mindhalálig! Gyárakban fölállították az utolsó menetszázadokat. S a véletlenek még mindig ígértek valami fantasztikus lehetőséget.

Kitartani hát! Kitartani!

A hasas újságíró most tarkán s valami löttyedt napóleon maszk alatt nyilatkozott meg a Katona-mezőn:

Életeteket is a forradalom életéért! Nézzetek magatokba, a világforradalom pionírjai vagytok s veletek él vagy veletek törik össze az új világ arca. Halált vethettek, és életet vethettek magatok köré. De ki akarhatna itt választást csinálni?

Az emberek összegerendázták a maradék erejüket:

A történelem választott ki bennünket!

Az újságíró harsogtatta a napóleonságát:

Menni! Menni! Menni!

És hanyattestek a tétovaság falai s a lélek nyugalma lobogott, mint az olajjal etetett tűz.

Valaki azt mondta:

Mi most a világosság parancsait teljesítjük be!

S valami pillanatnyi hajnal csakugyan végighasadt az országon.

De a föltornyolt indulatok szájaztak: mindez már csak a felelőtlenség játéka. Gyárak fenntartás nélkül aludni kezdtek.

Csomók utakat csomóztak. Néhány erdő elveszett a faínségben.

S valaki a gyűlölködés ízét keverte el a kenyér piros héja alatt.

A határokon megint megkapaszkodtak a frontok.

De ugyanekkor pogromra éhes cédulák estek le a vízfejűek asztalára.

Valaki, mintha kiválaszthatatlanul összekavarta volna az Igent és a Nemet. A várakozás barlangszájában ült minden. És nem volt itt az Ember, aki föl tudta volna emelni a rendtevés ostorát.

Néhány mániákus pedig belevetette magát a káoszba:

Isten! Isten!

A szakállas ember gyújtogatta magát a szédült faluk előtt:

Emberek! Emberek! Emberek!

De csak a süket tagadás éjszakázott mindenütt. Hová megérkezett, ott szétpozdorjázott az őrület s ahonnan elment, ott újra fölágaskodott a fehér hullám. Már csak az órák rendszertelen járásán múlott minden.

Napok könyörtelen láncot csikorogtak.

Némelyek még tisztára mosakodtak az önzetlenség forrásainál, de maradék nélkül már ezek sem tudták fölgöngyölíteni a gyanakvás uszályát.

Az elnök, hogy megmutassa a taktikai képességeit, fújni kezdte a jobboldal nótáját.

S a fekete utcákban ekkor tőrös lángokat kiáltott az éhség.

Mert a palotás házakban már születendő volt a pusztulás.

Kereskedők csak bizonyos kamrák felé csatornázták el a dugott áruikat.

Hajnalok nem tudtak fölhasadni. Kövér asszonyok belesírták magukat a sovány asszonyokba és így ordítottak ki a zavaros szemeikből:

Mi gyönge asszonyok vagyunk! Húst agyatok! Tejet agyatok! Puha gyolcsot adjatok! Mi az egész nemzedék anyja vagyunk!

Ez a kielégíthetetlenség zsoltára volt.

De a hegyoldalra tolt villákban fehér ágyakon még pirították magukat a szegénység gyerekei.

Fiúk és lányok.

S ők észrevétlenül magukba kamrázták az ajándékozó időt.

Az ő hangjuk még néha átpántlikázott a reménytelenség egén.

S valakinek ilyenkor istenerővel sikerült egyenesbe támogatni a falakat.

Nincs megállás!

Az elnök extázisba kergette magát az ötszázak ülésén.

Világforradalom!

Valakiből kiszakadt egy vénasszonyos sóhajtás.

Eltikkadt szemek úsztak a padok fölött.

De ő ügyesen a kétségek fölé tornázta magát:

Győzni fogunk, mert győznünk kell a világ proletariátusa nevében. Az összesség testvéri megmozdulásáról van most szó. Mi az idők kiválasztott fiai vagyunk s csak napokon múlik, hogy fölgyulladjon körülöttünk a világ minden nyomorúsága. Nekünk előre kell mennünk, ez a mi sors-rendeltetésünk s aki gyáván vagy gonoszul elibünk áll, azt könyörtelenül letiporjuk.

A púpos diák lobogtatta a fanatizmusát:

Mert aki élni akar, az merjen meghalni is az életért!

S kint ekkor itt is, ott is meghasadt a csönd.

Az elnök tovább gombolyította a frázisait.

A sárga téglaketrecekből elindultak a főkolomposok.

Utcák keverték a rohanást. Emberek arcára fölszaladt a lárva. Emberek arcáról leesett a lárva. Valaki értelmetlen szavakat kiabált a telefonba. S néhány egyenruhás kamasz rózsaszínű pátosszal kezet csókolt az anyjának.

Az ötszázak ülésén ebédidő nélkül áttértek a pénzügyi kérdésre. Egy kenderszőke emberke a valuta megjavítási lehetőségéről értekezett. S a teljhatalmú városparancsnok most észrevétlenül kicsúszott az ajtón.

Valahonnan, mintha ágyúk döcögését lehetett volna hallani.

A boltok előtt fekete sorokban kígyósodtak az asszonyok.

Percek ólmos testtel estek le a tornyokból.

És minden belesúlyosult az ólomba.

A levegő. A hang. A fény. A hő.

És a formák is elvesztették éles határvonalaikat. Sokáig, mintha az ég és föld találkozása fenyegetett volna. Csak a körutak vetettek föl néhány elevenebb gesztust, de ezeknek sem lehetett megismerni az igazi értelmét. Később strucclábú alakok hasogatták föl az utcákat. Kicsiny örömtüzek fölött kérdőjelek ültek a szemeikben. Mintha tolvajkodnának a levegőből. Mikor egymáshoz küldték a karjaikat, három ujjuk jelesen elveszett a tenyerükben s azt mondták:

A galambok kiröpülnek…

A boltok előtt pedig a lárvás asszonyok:

A munkásság már nem tűrheti soká ezt a megkínoztatást.

Ha valakinek meglett volna a tisztavizű szeme, most megláthatta volna az akarat szétfiadzó erejét.

A bazilika előtt egy elmaszkírozott pap leejtette az irattáskáját. S néhány pillanat múlva az emberek kezébe, senkisem tudta honnan, belerepült egy cédula:

Jézus fehér bárányai! Elérkezett a leszámolás órája.

Mintha száz helyen egyszerre késelték volna meg, fölordított a vörös város:

Ellenforradalom!

Néhány bélyeges legény égig kiáltotta a rémületét:

Fegyverbe! Fegyverbe!

De a fölszakadt káosz ekkor már magába nyelt minden különvalót.

Az összekötő hídnál egy vörösőr észrevette az első monitort.

Fehér zászlókkal.

Aztán még egy és még egy és még egy és még egy.

Odvas száj volt fölöttük az ég.

S ők roppant tarajú kakasok, ringatóztak a halálos város alá.

Valaki telefonálni akart, a központ nem vette föl a kapcsolást.

Zabolátlan lélektüzek pattogtak föl az utcákon.

Autók röpültek.

Harangok megoldották a nyelvüket.

Néhány gyereket fölmorzsoltak a kerekek.

Színek szédülést peregtek.

Üzletek elbújtak az alattomosságukban.

A Ludovikában riadóba csattantak a kürtösök.

Házmesterek cibálni kezdték a vörös zászlókat.

Tisztán azonban még senki sem látta a dolgok rendjét.

Könyörületesség fiatal fái virágoztak.

Röpiratok. Akarattal kevert aknák. Jeligék, amelyeket egyre többen kezdenek megérteni.

S az ötszázak tanácsán még mindig szónokolt a kenderhajú emberke:

És indítványozom a bélyeggyűjtemények rekvirálását!

Valaki fölszakította az ajtót:

Az ellenforradalom!

Mintha mindenki elvesztette volna a fejét.

A rekedt kiáltás keresztül repesztette a levegőt s aztán testesen megállt a padok fölött.

A pillanat összetörött a csöndben.

Ablakok megmutatták a nekifeküdt monitorokat.

Egy kancsalszemű meghülyülten csodálkozott:

Fehér zászlók alatt!?

Az első hajón mennydörgött a parancsnok:

Teljes gőzzel!!

Szócsövek huhogtak.

A parthoz kötött uszályokra is fölszaladtak a fehér zászlók. Egy megbízható monitor, mint támadó kifutott a kikötőből, s a vízen egyszerre az is fehér lett.

Teljes fényű nap megmutatta a pusztulás száját.

Legelőször a púpos diák találta meg magát.

S aztán egyszerre:

Fegyverbe! Fegyverbe!

De valaki, mintha gyámoltalanul elsírta volna magát:

Kikapcsolták a telefont!

A púpos diák a gyári őrségért ordítozott.

De hiába.

Mert senkisem találta a teljhatalmú városparancsnokot.

S a város ekkor már fölnyüzsgött eszetlenül.

A házak fehér embereket löktek ki magukból. A fehér emberek fehér zászlókat cipeltek a gomblyukukban.

Utcák erre-arra cibálták a szétbomlott fehérséget.

Eszelős szemek és eszelős fülek várták a könyörtelen jelet a víz felől.

Ezalatt a munícióraktár mögött ismeretlen tettesek lemészárolták az őrséget.

Hat óra.

A kerületi munkástanácsok fölszippantották szétriadt tagjaikat.

Autók elszánt futárokat röpítettek roppant gránátok között.

Elbolondított asszonyok le akarták harapni a megigazult férfiak lábait.

A monitorok leadták az első lövést.

És ekkor egyszerre összegubancolódott a város.

A tanácsházról gyökérig leporzott az erkély.

Az ötszáz ember logika nélkül mentette magát a falak közül.

Ágyú. Gépfegyver. Revolverek.

Bűzlő alkonyat vonított az utcákban.

A púpos diák fölszuronyozott fegyverrel dirigált:

Barikádra!

Valahol a külvárosokban sírtak és üvöltöttek a gyárkürtök. Az ég ekkor már ereszkedett a föld felé. S a köves utakon földöcögtek az acélsörényes kígyók.

Gyárak, műhelyek és irodák vörös fiai kihozták áldozásra az életüket.

A tanácsház előtt söpörtek a golyószórók.

A monitorok kimennydörögték a közeli házak ablakait.

De föltelett az éjszaka és ez eligazította a mérleget.

És ekkor csodálatosan már a városparancsnok is a helyén volt.

Mindenki a helyén volt.

A félelem és a győzelem misztikus jelei ragyogtak.

Néhányan még nem tudták megállítani magukat a rohamban, néhányan még szétszórták a drága vérüket.

Különben minden belehasalt az éjszakába.

Az éjszaka bársonylott, mint a fájdalmas tó.

De az órák irgalmatlanul tovább zöcskölték az időt.

A szörnyű feketeségben alig lehetett hallani azt az artikulátlan ordítást, amely a határok vonaglásától szakadt a város felé.

Valaki Erős meglökte a frontokat.

Súlyos drapériák alatt nyüzsögtek a széthulló seregek.

Rombolás. Pusztulás. Születés.

Egy egész világ remegett hideglelősen az éjszaka bundájában.

Úristen! Úristen!

S az emberek fejéből többé nem lehetett kitörülni az ellenforradalom lehetőségét.

Megint eljön és győzni fog!

Némelyek, hogy minden eshetőségre készen legyenek különféle amuletteket szallagoztak a nyakukba.

Javulásra tért tolvajoknak újra megenyvesedtek az ujjaik.

Pálinkamérők jópénzért megreszkírozták a fejüket.

S a nyilvánosházak zongorái körül terveket főztek a morál fehér lovagjai.

Mindenki hitte megint el fog jönni a törvénykező nap és akkor jaj lesz azoknak, akik alulmaradnak.

És mindez a vidéken már valóságnak élt az emberek szívében s a szemek az összeomlás pontos dátumát rejtegették.

Mindenki a bujdosó királyról beszélt s az elrejtett gabonáról amit félteni kezdtek a csírázástól.

De jönnek az ellenséges ország katonái s azok meg fognak váltani bennünket.

Egy golyvás öreg nyöszörgött az emlékein át:

Ó ki tudja, azokban is nem-e az ördög lakik!

Hát lehet veszedelmesebb valaki annál, mint aki azt mondja: mit a király és mit az isten! Ezeknek kelevény van a lelkükben és megéheztek a vagyonunkra.

A szegények se szeretik őket.

Csak a gonoszok szeretik őket.

Meg az istentagadók szeretik őket.

A szakállas ember pedig járta a halálszagú utakat s hogy a zsugoriak meglágyuljanak s a látók lássanak újra és újra kiprédikálta a lelkét:

Testvérek!

S az emberek csak néztek rá sötét állati szemeikkel és véresre harapták az ajkukat, hogy ki ne forrjon közülök az átok.

De ahogy magukra maradtak leomoltak a szent mécsek alá és fanatikusan imádkoztak az isten kegyetlen ostoráért.

Az öreg asszonyokat lidérces álomlátások gyötörték szüntelenül.

Egy főpapi küldönc bizalmas körrendelettel futkározott a plébániák között.

Kórházak nyavalyásainak azt mondták az apácák:

Imádkozzatok, mert közeledik az utolsó nap s az egész világ elpusztul a fölforgatók bűneiben.

A becsületességhez szorított üzleteseknek már savósodni kezdett a vérük s minden feléjük tévedt embernek a jólét közeli lehetőségéről meséltek.

Ó, de hol vannak itt azok az apák és azok az anyák, akik ezeket a gazembereket letörnék?!

Az ország terhes volt a holnap testével s minden száz ember közül legalább kilencvenöt már hitte, ezek után csak a pocsolyákba visszafordulás jöhet.

Voltak napvilágra mentett szolgák, akik előkaparták a régi gazdájukat és sírva fakadtak előttük, mint az éjszakába maradt gyerekek.

Szánjatok meg bennünket.

Irgalom! Irgalom!

Asszonyok sakálosan üvöltöttek az üres boltok előtt:

Akasztófára a tanácskozó kutyákkal!

A kormányzótanács a fuldoklók életösztönével tartotta magát.

Hogy mindennek elejét vegyék, ingyen könyveket nyomattak a testvériség értelméről s a munkanélküliek jövedelmét majdnem egyenlőre emelték a dolgozók fizetésével.

De a megbokrosodott asszonyok poklot ordítoztak s a könnyű bankókat beleeregették a szélbe.

Papok összezagyválták a tömegek lelkét. Bűnbocsánatot hirdettek. S panaszkodó, csámpás prosszessziókat vezettek át a megtépett utcákon.

Isten báránya ki elveszed a világ bűneit.

Könyörögj érettünk!

Reggelenként kanálisszájú plakátok bűzlöttek le a falakról:

A zsidók keresztény vérben áztatják a lábaikat!

Fehér testvérek, ne engedjük a kereszt meggyalázását!!

A tanácsházban bordélyt rendeztek be a véres szájú biztosok!

Ilyen hullámok még nem táncoltak soha ezen a földön.

A városok így nem vesztették el önmagukat. S így még a faluk sem vesztették el magukat soha.

A szakállas ember vérző, futásra mart zsidókkal találkozott az országúton.

Ments meg bennünket a haláltól!

Nekik akarta adni az erejét.

De azok tovább szaladtak a vérző szívükkel.

Mezítelen gyerekek átfutottak az éjszaka barlangjain.

És megint elülről.

Valaki ekkor szabályos ívben egy kénszínű hálót vontatott föl az ország fölé.

Érezni lehetett, amint a levegő lassan, lassan testessé sűrűsödik.

A tanácsházban nappalokat és éjszakákat egyszínűvé dolgozták a fanatikusok.

Tovább! tovább!

De ez a hang elveszett a kiteljesedett hálóban. Mert ez a háló az általános rémület összefelhőzése volt. S ezen kívül már alig is tartotta meg valami a törvényesség formáját.

Világok sírnak. Forradalmak zokognak.

A pusztulás kinyitotta nagy istenszáját a dolgok fölött.

Remélni. Verekedni. Kétségbeesni.

Ó! Ó!

Napok fájdalmasan egymásra omlottak, mint a kenyértelen testvérek.

Hidak nyirkos boltozatai alatt megvárták egymást az éjszakák.

S ha valaki lámpával akart takaródzani a rémülete elől, azt lámpástól együtt megette a rémület.

S ha valaki füttyszóval akarta elűzni a rémületét, azt füttyöstül együtt megette a rémület.

S ha valaki részegségbe menekült a rémülete elől, azt részegségével együtt megette a rémület.

Mert ez most az élet egyetlen formája volt.

S a papok felelőtlen hókuszpókusza.

És néhány újságíró hiénáskodása a régi szemetek körül.

A határokon pedig felgöngyölődtek a frontok. Üres muníciós vonatok zakatoltak visszafelé. Széthullott seregek törvényt ültek az ellentálló falukon.

S a parancsok már nem voltak parancsok, csak rémítő ordítások egy elfülledt barlangban.

Az idő mérföldesen járt a kalendáriumi dátumok között.

Valaki még egyszer kiadta a jelszót:

Bízzunk a világforradalomban!

De nyomban fölrémült a reménytelen kórus:

Az ellenség már az ország közepe felé jár.

Asszonyok már nem engednek haza bennünket az elveink miatt!

S némely cinikus nagyságok vicceket kezdtek mondani a menekülés lehetőségéről.

A rémület pedig egyre csak terjeszkedett s mint valami szörnyű járványt az emberek magukba szedték a pórusaikon. S hiába voltak a bizonykodás fortisszimói, senki sem tudta megtalálni az egyenesség fonalát.

A jobboldal csalta a baloldalt s a baloldal halált vicsorgott a jobboldalra.

Néhány fanatikus listát körözött a halál kivédésére.

Ezalatt pedig jöttek az ellenséges seregek.

Szabadon és gőgösen, mint a komoly győztesek.

Félre a politikusokkal!

Néhányunk erejére támaszkodhatunk csupán. De holnap talán már ez is későn lesz!

A szakállas ember azt mondta a gyülekezetben:

Két fegyverünk volt, a boldogságot kereső hit és a boldogtalanságot legyőző erő! Egyiket se használtuk ki a maga idejében. A pusztulás szélére kellett érnetek, hogy fölébredjetek. És most! És most! De veletek vagyok. Mert én mindig azokkal megyek, akikben felhúzott kanóccal ég az élet.

A város lidérces álomban vonaglott s itt százhúsz ember egymásba lelkezte az új harcot.

Utolsó leheletünkig a proletariátusért!

Vörös szógalambok röpködtek a falak között.

Avizálni a gyárakat!

De valaki ekkor már hiányzott a teremből.

Mintha minden elvesztette volna az egy igaz arcát.

A bőrkabátos legények két forradalmi tisztet a folyóba öltek ezen az éjszakán.

A legbátrabbak fejében is elmerültek a kivezető utak.

Mindenütt a kétszínűség lámpái árulkodtak.

Csak a spekuláció. Csak a magaféltés. Csak a rémület.

Az asszonyok utolsó gyökérszálukat is kitépték a vörös életből. Boltok poklosan sötétültek.

S a megtépett férfiak hazátlanul bolyongtak a kénszagú utcákon.

Mert a kénsárga háló ekkor már eget és földet kérlelhetetlenül összeakasztott.

S a levegő tele volt kénnel, hogy az embereken majdnem kivérzett a fulladás.

A rémület sárga képe dominált.

Az ellenséges hadsereg vezére parlamentert küldött be a város határáról.

A forradalmi tanácsban takargatás nélkül ketté szakadtak az erők.

Kitartani az utolsó emberig!

Elég volt! Elég volt! Elég volt!

Békét akarunk!

Testvérárulók!

De mindez már csak a hiábavalóság trombitása volt. A holnap formája könyörtelenül meg volt határozva. És nem voltak vágyak és nem voltak kétségek.

Az elnök gesztusok nélkül beszélt a tribünön:

Csalatkoztam bennetek. De nincsenek megbánni valóim, mert aki hisz az igazságban, az soha nem bánhatja, amit ezért az igazságért elkövetett! Testvéreim, ma elvesztettük a harcot. De mondom, az örömösek korán örülnek, mert mi holnap újra kezdjük ezt a harcot! Nekünk sorsunk van testvéreim s a kiválasztottak útján nincs megállás! Ha máma megölnek bennünket az erőben, holnap föltámadunk az igazságban!

A szavak halottak fölött zokogtak.

Percek szomorúságot pernyéztek.

Az ablakokon vérzett a délután.

Valaki kiszárnyazta magát a végzet fölé:

Kiev! Moszkva! Pétervár!

Az elnök még zengett orgonásan:

Hittem, ha halnunk kell, a barikádokon halunk! De bevégeztetett. S holnap megkezdődik rajtunk az inkvizíció.

Este volt.

A város alatt parádésra zászlózták magukat a megszálló csapatok.

Mindenki a holnapra gondolt.

A tanácsházat mintha tetőig belemártották volna a szomorúság fertőjébe.

Barátok nem mertek egymásra nézni. Valaki láthatatlanul iratokat tépdesett a zsebében.

S néhány lehasznált, elpúposodott ember takargatás nélkül sírt, mint az özvegyen maradt szerelmesek.

A szakállas ember azt gondolta a magányos sarokban:

Holnap mindent elülről!

Otthon a kétségbeesett lány nem merte ráemelni a szemeit. Ekkor pedig már semmi különös nem látszott rajta.

Jó voltál hozzám! Testvér… Ilyen asszonyt keressenek magukhoz a bántott emberek.

A lány sírt.

Kint számolatlan fegyverek durrogtak.

Bús falak között ezüstösen csengetett az éjszaka.

A szakállas ember idegen barázdák alá maszkírozta magát a tükörben.

Ez a mi sorsunk. Gyógyítani akarunk és megveretünk!

Elmész?

A szemeid elől. Mert tőled nincsenek elmenő utaim. S mennél kevesebbet látnak belőlem a szemeid, én annál közelebb leszek hozzád.

Elmész!

Elmegyek!

Reggel aranyhídjain feljött az új nap.

Az udvaron valaki eszelősen ordította a fájdalmát:

Az uramat! Az uramat!

Puskák kerepeltek.

A lány térdre csuklott a szakállas ember előtt:

Menj! Menj! Menj!

Mankósan és öregesen letolvajkodott a hátsó lépcsőkön.

Valaki üvöltve elrohant mellette s egyik lábáról nagy csöppekben hullott utána a vér.

A vörös zászlók, mint a falakból kinyitott pengék, rongyosan visszacsukódtak a kövekbe.

Sárgán reflektorozott a nap.

Utcák ájultan szétterültek.

Itt-ott menekülő emberek vágták át a perspektívát.

Páncélvonat.

Rendőrök sintérkedő hurkokkal.

És voltak fejetlen rohanók, akik belebuktak a hurkokba.

Fájdalmak iránytalanságot ordítottak.

Kezdődött a testvértelen játék.

Egy gerinctelen író Vatermörder-gallérban és fehér zászlóval új gyökeret fogott a centrumban.

Idő fekete csillagokat ellett.

Sárga pocsolyák fölitták a nyarat.

Nincsenek perspektívák.

Ó ember! Ember!

Ki merné most elvinni magát a meggyalázott erdők felé?

Házak szemei gyáván bandzsítottak s az emberek szája, mint egy elkékült seb, szinte már vérszagosan kiáltotta:

Halál! Halál! Halál!

A menekülés érzése töltött el mindenkit, de a végső pillanatban senki sem tudott átlépni egy bizonyos körön.

Anyák mellében kiszáradt a jóság édes teje.

S a hegyek hiába nyújtották föl zöld fenyőlámpáikat.

Duzzadt bakacsinfelhők vándoroltak az égen s az utak használhatatlanul lecsurogtak a völgybe. Ez reális valóságnak látszott. S a polgárok ősi törvényeiben se bujtathatta el magát többé senki.

Egyetlen jel égett mindenek fölött s mintegy a föld közepén kereszttel a homlokán.

S még voltak néhányan, akik így bizakodtak az elpiszkosodott boltok előtt:

Én hallottam, a kormány demokratikus szellemben akar dolgozni s akkor mindnyájunkra fölvirrad!

De az órák minden jó reményt könyörtelenül lelegeltek.

Éjszakák kriptát nyirkosodtak.

Nappalok ájultan szétvéreztek a dolgok értelme fölött.

Mintha állandó borzongás gyötörte volna a földet. Legbátrabb legények is elvesztették a merszük, apák egy éjszaka alatt megőszültek s az anyák ráncos arca megkövesedett a fájdalomtól.

Naponta öles plakátokat mázoltak ki a városháza kapujára:

Minden rendben van! Mi Jézus testvérei vagyunk!

A rémhírterjesztők irgalmatlanul fölkoncoltatnak!

De esténként valahonnan a legmélyebb sötétből fölordított egy kinyomozhatatlan száj:

Holnap megérkeznek a fehérgárdisták és bosszút állnak rajtunk irgalmatlanul!

Lampionos termekben bádogfrázisokat röhögtek ki magukból a hatalom őrültjei:

Isten! Haza! Család!

A napok úgy haltak meg, mint megmérgezett kutyák a gőzölgő szemétdombokon.

S kint a város szélein ekkor már halálverítékben feküdtek a tagló alá készülő emberek.

A hold vörösréz-tükröt pergetett a világ fölött. Lámpák ijedten megvakultak.

Szerelmesek széthúzták a bujtogató ágyakat. És senki sem merte fölcsuklani magából az igazság hangját.

Egy öregasszony ült az ország közepében s az összetartás vérző köteleit csomózta a szemeiben.

Ember! Ember!

És még azt mondta minden tájak felé:

Még nem veszett el minden. Vörös zászlók alatt én láttam a menetelő kamaszokat.

Fiúkat és lányokat. Azok szeméből nem lehet kiverni az idő értelmét.

Berácsozott ablakok a fájdalom orgiáit lihegték.

Fölszabadult ösztönök átmarták magukat az éjszakákon.

Valaki néha fölmutatta az elárult keresztet, de az is csak pillanatokat élt. Összeroskadás.

Távolok egybekiáltották a teret.

Megkeményedett földek gyógyíthatatlanul kisebesedtek.

Egy begyöpösödött pártvezér egyensúlyt prédikált az egyesületekben.

De egyre többen laktak jól a hiábavalóság kásájától.

Aztán minden összezavarodott.

S ekkor hirtelen a mozgás központjába dolgozták magukat a darutollasok.

Az őrültség, a gúny és a bestialitás fáklyái világítottak. Csak a csönd hallgatott könyörtelenül.

Pedig tudta, hogy mindennek a gyökere ez a hallgatás.

Esték kimerülten rászakadtak s a reggelek fölordítottak belőle, mint a vajúdó állatok.

De mindezt nem vette tudomásul. Napok és hetek masíroztak át az űrön.

Mi lesz velünk?! Ó, mi lesz velünk?!

Kérdések hullazöld kígyókba meredtek. Emberek a fájdalom határtalanságát hordták magukban. S a csönd egyre ólmosabbá nehezedett az időben.

Némelyek úgy látták, már évek óta ül a vörös kövön az erdő előtt. Harangok összekiáltották fölötte a tisztaság ünnepeit.

S a sikátorok keresztjéről felévéreztek a nyavalyába esett lányok:

Segíts rajtunk, elveszetteken! Segíts rajtunk!

Mások a hisztéria szakadatlan könnyein át látták, amint társtalanul végighordta magát a reménytelen országutakon. Föltornyolt palotákban összezakatoltak a célok. Megrémült emberállatok fölkulcsolták aranymancsaikat:

Irgalom! Irgalom! Irgalom!

S az ország fölött kövér pászmákban egyre közeledett a szomorúság.

Mindenki sejtette, egyetlen szó kimondásán múlik az egész, de senkisem tudott ráhibázni a megváltó igére. A horizonton sárga batyukkal cihelőztek az eljövendő napok.

A legkitapinthatóbb valóság is valami eltorzult maszk mögött bujkált.

Általános éhség és a vallási őrület kísértett.

A perifériákon egy színébeigazult vörös gyűlölettel injekciózta a szegények eszét.

Nyomorultak összebirkásodtak.

Hát mégis meg kell döglenünk?

Mi a mi megbocsáthatatlan bűnünk?

Meg köll döglenünk és kész…

Együgyű sóhajok liliomosodtak a pocsolyákból.

Lányok sarlóba vékonyodtak a szüzesség őrizetében.

Rémült gyerekszemek kútjában darabokra törött a hold.

Gondoljatok a megfeszítettre!

Ezt mindig a darutollasok kiáltották, akik tüzes fogókat hordtak a szemeikben s szörnyű körmeik alól ekkor már kivirágzott az idegen vér. Harangok temetők fölött lóbálták ércszíveiket. Tükrök letörülhetetlenül magukra vették a siránkozók arcát. Az indulni akarók elé árkokat gonoszkodott a föld.

S ez így volt már hetek óta.

Élve-holtan.

Ó, ki érhetne itt túl a bizonytalanságon?

Voltak, akik egy jósnőhöz processzióztak a folyó túlsó partjára.

De később belátták, ez is összeszövetkezett a végzettel.

Egy napon a trachomás-szemű harangozó azt mondta a korcsmában:

Éjjel megálmodtam az igazsághoz vezető utat. Megjelent nekem a megfeszített és tisztán hallottam, mikor azt mondta: Fogjatok baltát és irtsátok ki magatok közül a Sátán fiait!

És ki ne tudta volna itt az álmok értelmét?…

Egy fogatlan némber szétsúgta a pálinkásüvegek között:

Én mondom, a zsidók okai mindennek!

Ezen az éjszakán fejszés árnyak lihegtek föl a kormosbélű utcákon.

Bagolyszemű lámpák öngyilkosok lettek a szégyentől.

Percek belefagytak az időbe mozdulhatatlanul.

Csak ők. Csak ők.

Még voltak, akik el akarták veszejteni a célirányos utakat.

De a harangozó harangozott.

S aztán, senkisem tudta miért, a Jézus-szakállú zsidót, a hordóhasú feleségét és a tizenhárom gyerekét vérbe teregették a pálinkamocskos deszkákon.

Megváltottuk magunkat s most hasonlók vagyunk a ma született gyermekhez!

Némelyek poklos szemekkel már a hordók előtt feküdtek, de az erősebbek a két megkárosodott lábukon énekeltek.

S a fölhasadt reggelben valaki még zászlósan fölmutatta a Jézus-szakállú zsidót:

Ölni! Ölni! Ölni!

A harangozó a hollók és hiénák nyelvén harangozott.

S ekkor mindenki szeméből egyszerre kiesett a lámpa s akik emlékezni tudtak a tegnapjaikra, azok hebegőn lemondottak az életükről.

Szívek sírtak.

Bajonettek énekeltek.

A legöregebb asszonyok se emlékeztek ilyen időkre.

Mindenki érezte: valami rendkívülinek kell történnie.

Az őrület pedig tovább gyújtogatott s a szegények csontjait borzalmasan kihegyezték a kenyértelen napok.

Minden bizalom gyökértelenül a felesküdött bírák felé alázatoskodott.

De a reteszesfejű emberkék halálos szentenciák elé skáláztak az öröksötét irodákban. Valaki vasmarokkal tartott egy elszakíthatatlan istrángot. Sötétség barlangjai megfejthetetlen titkokat dugdostak.

S néha és egyre sűrűbben minden nyom nélkül eltűnt egy-egy nyugtalanabbvérű ember. Férfi és Asszony. A megáradt folyó harmadnapra kihányta magából a kék hullákat.

Minden napnak megvoltak a maga frenetikus szenzációi. De később valami átkiálthatatlan, hamuszürke csönd kásásodott az agyakra.

Mintha egy túlzsúfolt bura alatt történne minden. S az embereket mégis kilelte a hideg a magányosság érzésétől. Utcák szétestek az ürességben. S a dombokról, mert semminek se volt Miértje, kótyagosan visszacsurogtak a napok.

Rongyos gúnyák alól igénytelenséget kérődzött a nyomorúság.

Iramok összecsuklottak a kezdésben.

Hangok elvesztették a színüket.

A lemondás egyetlen grimasza volt a minden.

S akik még sírni mertek, azok együgyűen összesírták a halottjaikat.

Az apa kiszúrt két szemével, mint egy temetési nap ült az asztalnál és mindenre csak azt mondta:

Sötét van… Sötét van… Sötét van…

Anyák szinte elhamusodtak a termékenység gondolatában.

Mindenki kést hordott a szívében.

Mert a darutollasok ekkor már a gyerekek puhácska húsába is belekóstoltak.

Kint, a jégvermek háta mögött három fölhasított hasú lánykát találtak meg a kutyákra vadászó napszámosok. S egy este egész sereg anya vonult keresztül a csukottszemű városon, hogy valahonnan előkaparják az elveszett gyerekeiket.

Ekkor már várni lehetett, hogy igazán valami különös fog történni.

A várakozás nehéz perceit élte mindenki.

De semmi se változott.

A fájdalmukat üvöltő asszonyokat egyszerűen hurokra szedték a rendőrök s a megrémült utcákon bombákkal és fölszúrt bajonettekkel átmasíroztak a darutollasok.

S mégis a fölszakadt konyhaajtók előtt másnap már tudták az asszonyok:

Az asztalos kisfiának valaki bicsakkal kettéhasította a nyelvét.

Egy kórósovány vénasszony az eszelősség határán malmozta:

Ó, ki ment meg minket! Úristen, én láttam! A zsidóasszony lánykájának összevarrták a testét. Én istenem, a katonák azt mondták, hogy ne szülessen több zsidó és összevarrták a gyűrűshajú lányka testét.

A katonák!

A lányka! Jó isten, a patyolattestű lányka.

Valaki észrevétlenül kilőtte alóla a földet.

Valahol a fehér országutakon darutollas hadnagyok kísértek egy megvasalt néptanítót s mikor észrevették, hogy kék a szeme, mint valami bélpoklost odaszögezték az első fához.

A látók már állandóan egy szörnyű tükör előtt álltak és minden pillanatban összeesett bennük a világ.

A nyersvér szagát tisztán ki lehetett érezni a levegőből.

S most már a kegyetlen hőség is fölütötte magát.

Nemsokára fekete kisznikocsik jelentek meg az utcákon.

A gazdagok egészen belefeledkezték magukat a fertőtlenítő kádakba.

Megkoszosodott gebék döglötten a konflisok elé térdeltek s a hirdetőoszlopokon egymást hágták a népjóléti miniszter lilavörös plakátjai.

Csak a koporsócsináló asztalosok dolgoztak.

Órák hosszúsága az apátia sárga kencéjével mázolt át mindent.

Házak tövében félelem nélkül mászkáltak ide-oda az ösztövér patkányok.

Valakinek eszébe jutott, hogy küldöttség menjen a klérushoz.

Ó, égi szózat! Talán még segíthetsz rajtunk.

S ezután a nap minden órájában megszólaltak a harangok, búsan és elveszőn a hamuszürke levegőben.

Az emberek ilyenkor elvesztették a fejüket. Kívánták magukra isten gyógyító simogatását.

Leborultak az utcák fertőzött köveire s szinte állati torokkal sírtak.

Aztán megint csak a hullás.

Elhullás.

Zsidók és keresztények.

Szegények.

És szegények.

Mert valamennyiöket kegyetlenül összelátta a halál.

A nap, mint egy értelmetlen vérfolt állt az ég közepén.

Egyszerre sokaknak máglya gyulladt a fejében.

S az utakat megint összekeverte valami elátkozott szél.

Történések vörös-fekete orsókat peregtek s a titkok kapusan fölásítottak.

Emberek szemében többé nem fértek el a dolgok.

A kormány ekkor már elég erősnek érezte magát, hogy félredobhassa a fölmaszkírozott képét.

S voltak, akik csodálatosan ettől a gesztustól is a testvéri összevezetést várták.

A törvény! A törvény!

Mondták s a tavaszok szele futkosott a fejükben.

Ó, szerencsétlenek, kire is számíthattunk eddig, ha nem éppen az igazságos törvényre?!

A kormány a jog és az erkölcs álláspontján van s majd meglátjátok egyszerre szétzúzza körülöttünk ezt az iszonyatos poklot.

Munkát ad és megvédi a gyermekeinket! Ez nekünk elég…

De senki sem öregedett bele ebbe a mániájába.

Falakról öles plakátok a statáriumot kiáltották. Rendőrök szabadon engedték magukban a sárga farkaskutyákat. Örvények örvénylettek. Az utakon búcsúzkodó szavak meneteltek, mint a kenyértelen özvegyek.

És nem volt senki, aki föltrombitálta volna a kunyhókat.

Most minden gazember arany csillagok alatt indult el az életével.

Vasravert ácsok diadalkapukat nyomorodtak a hóhérok elé.

Szaros börtönfalak halottakat labdáztak az estékben.

Az asszonyok kígyója akkor eszelősen fölsorakozott a reménytelenség várai körül. Napok láthatatlan motollákkal belelapátolták őket a hetekbe. Árva szemeikben keresztben feküdt a jóság s azt sem vették észre, hogy nehéz fejükből a szomorúság csomósan kiszedte a hajat. Néha úgy látszott, már nincs is meg a reális formájuk. Rájuk szakadtak az esték s ők panaszosan szétfolytak a térdeplő házak között.

Csak valakinek az elkarmosodott tíz ujja világított.

S néha egyszerre ezer torokból fölszakadt valami meghatározatlan üvöltés. Az első ilyen kiáltásnak még senki sem tudta az értelmét, de később borzalmasan ez is megvilágosodott. Vérfoltos utcák összeborzadtak a rohanó emberek alatt s az alvó gyerekek homlokán kijegecesedett a veríték.

Aztán szakadatlanul vonítottak a börtönök.

Egy öreg kulcsár, aki a kaszárnyák pincéihez volt beosztva, vérfolyókat mesélt a templom előtt. S még azt mondta:

Lassan mindenkit előkaparunk. El akarták csavarni a rendet, de mi most kicsavarjuk a nyakukat. Tegnap egy dandárparancsnoknak vörös csillagot égettünk a homlokára.

Valaki szájából kiröpült a gyöngeség sóhaja, mint egy megrémült fehér galamb.

Lihegő emberek bolondul összegyűrűsödtek.

Le az árulókkal!

Kiáltások bicskáztak.

Halál az árulókra!

Emberek!

Halál! Halál! Halál!

A megtépázott Gyönge menekült az utcákban.

Rettentő volt a hőség.

Egy háromlábú rokkantnak most a zsidók negyede ágált föl a fejében.

A pájeszosokhoz!!!

Fölingerelt embersakálok meneteltek a kicsordult napban.

S ez alatt.

A város perifériáin 25 mosónő testét majálisosan fölvirágozta a rüh.

Egy idegen kutya boldogtalanságot szült a viciné ablakába.

Az erdőben néhány bujkáló katona közös akarattal lenyelte a vörös zászlót.

És a menetelők csak meneteltek.

Szaporodtak.

S a szemeikből tüzes karikák trappoltak előre a beszögezett ajtók felé.

De minden hiába volt.

Akiket kiválasztott az isten, azok könyörtelenül meghaltak.

Botok hasítottak, bicsakok összezúzták a csontot.

Egy selyemkaftános öreg, mintha csodát akarna tenni, prédikációba rémült az utca közepén:

Testvéreink!

Ezren egyszerre üvöltötték:

Zsidó! Zsidó! Zsidó!

De az öreg még mindig legmagasabb volt a nap alatt.

Testvéreink!

S valaki ekkor, vásári játékosan, messziről belehajította a kését.

Már csak a házak s a döglött címtáblák hallották:

Testvéreink!

Az öreg vállában citerázott a kés.

De ő csak állt és hangtalanul, mint egy sorvadó fa.

S aztán záporosan föltüskézték.

Düh és a rémület kakofóniája zengett.

Néha keresztülhasította magát egy kiáltás, vörösen röpült, de ott fönt megint elnyelte a káosz.

Ekkor már kirózsállott fejjel sárgultak a holtak.

Asszonyok fuldokoltak a könnyben.

Gyerekek egérlyukakon menekültek a sebeikkel.

Úristen!

Este volt már.

Valahol szomorú harangok lóbálkoztak meg a kékségben.

S néhányan csodálatos fülekkel itt is hallani kezdték, hogy a kaftános zsidó testében énekelnek a kések.

De ekkor már olajsűrű este volt.

Fájdalom. Csönd. Isten.

Végtelen síkon csillagok kertesedtek.

Vajjon ki találhatta ki a völgyeket és mi értelmük is van a dromedár hegyeknek?

Bolhás deszkaágyakon tiszta szájú inasgyerekek súlyoztak a gondolataikkal:

Akkor mégis csak jobb volt a mi életünk.

Végigmentünk a városon – zászlókkal és megjelöltük magunkat egy csillaggal, mint a testvérek.

Tiszták voltunk és mindenütt maguk közé engedtek az emberek. Majd meglátjátok még visszajönnek a vörösek. Akkor kalácsot ettem a bandzsa testvérem lakodalmán. Hogy is lehetne így sokáig élni, ahogyan most élünk?

Egyszer minket is agyonvernek és kész!

Valahol a pelyhes dunyhák között fölszusszant a mester s itt kint értelmetlenül megvakult a lámpa.

Még azt mondta a legsoványabb gyerek:

Ismertem azt a lányt, akit tegnap húztak ki a folyóból. Azt mondják nem volt rajta semmi ruha…

Ruha…

A lányon nem volt ruha…

Leszakadtak a fekete drapériák s a horizontokon még magasabbra nőttek a hegyek.

Minden a megváltozhatatlanság törvényében forrott.

És az ostorok szakadatlanul ostoroztak.

A kormány új plakátokat adott ki a statáriumról.

Mindenki a szomszédja tetteiért is felelős! Mert csak egy célja van a kormánynak: Isten várának újra fölépítése! Akik részt vettek a lázadásban, azok az ördöggel szövetkeztek és el nem kerülhetik a büntetésüket!

Másnap még parancsolóbb plakátordítás:

Mindenki szolgáltassa be a fegyvereit!!!

S ekkor új kört forogtak a tragédiák.

Napokig senki sem merte elhagyni a házát.

De a darutollas legények mégis mindenkire rávilágítottak.

Később valaki összeszámította, több mint ötvenen tűntek el ebben az időben nyomtalanul.

Otthon pedig sírtak és véreztek, akiket nem kívánt meg a halál.

S volt úgy hogy, akinél fegyvert találtak azt helyben agyonütötték s volt úgyis, akinél nem találtak fegyvert egyszerűen azt is agyonütötték.

Egyre többen kezdték hinni, valami titkos jelet viselnek magukon és ez az oka mindennek.

Öregek bárgyún összetörték a tükröket s lassan, lassan már a testvérek se mertek egymásra nézni.

De mire való volt mindez?

A szinte húsosan szürke levegő, ami olyan különös sajátossága volt ennek a nyárnak, még sűrűbbé és nyomasztóbbá testesedett. Elvesztek az egyenes utak. Ráült a parlagon heverő kertekre és beleette magát a bútorok rücskeibe.

Csak a tornyok szúrtak át mindenen.

Éjjel és nappal.

Csak a tornyok mutatóujjaztak a villámhárítós keresztekkel.

Kint, a mahomet gyárkémények pedig fölrakták az örök szájkosarakat.

Hengeres, mély jeleket árnyékoztak.

S alattuk hízott a megátkozott csönd.

A gyárosok cinikus fájdalommal azt mondták a disznóbőrfotölyökben:

Nem lesz itt soha semmi!

S hiénaszemeiket kiparittyázták a mezőkre.

Ők tudták, most minden a paraszton múlik.

És szimatoltak a ragadozók szimatával.

Mert nekik mindegy volt a mindegy. Kövér páncélszekrényeket hordtak a fejükben s pénzes kezeik soha nem akartak megszökni tőlük a koldusok utcájába.

Ember és ember között összetörtek a segítség hidai.

A gyöngébbeket acélfogakkal marták a napok és naponta még ők is megmarták önmagukat.

Néha, néha akadt egy tehénszemű anya, aki megpróbálta elősírni a könyörületességet, de azokat teketória nélkül agyonverték a rendőrök.

Túlzsúfolt börtönökben elárult testvérek zokogtak.

És nem volt senki, aki megváltsa őket.

Nem volt sehol egy igaz arcú csillag.

Éjjelenként pedig az alvók vízióiban megjelentek a bebörtönzött emberek.

Összecsordázottan és mégis mindenből kiszakadtan, mint az ég és föld között úszó madarak.

Véresen.

Rögeszmék tömkelegében.

Megcsonkítottan.

S ezek a látomások akkor az igazság boldogtalan edényei voltak. Teletömött életével az embereknek, akik kaputlan cellákban, pincékben és kanálisokban egymaguk fájták a világot.

Világok fájták bennük aggastyánhalálukat és az idétlen megszületésüket.

És néha mégis meggyulladtak ezekben az emberekben a tüzek.

Egyszer minden elérkezik a változás órájába.

Valaki azt mondta a fogai között:

A leszámolás!

De körülötte mindenki érezte, hogy ennek a szónak elveszett a gyökere. Sokan már meg tudták tenni, hogy vállaikról észrevétlenül széttolják a falakat s meginduljanak magukban Istennel, aki az Ember.

Aztán megint és megint rájuk pernyézett a sötét.

Megérezték, hogy egy szörnyű malomban őrlődnek.

Körök nem tudták kibontani magukat.

Valakit ledobtak a harmadik emeletről.

Kiáltottak!

De senki se kiáltott vissza.

Valahol egy gyerek rosszálmában kifordult a bölcsőből és agyonütötte magát.

Ha így tart még sokáig, akkor azok, akiket még agyon nem vertek, mind megdöglenek a forróságban. A földobott kő bizonyosan megülne a levegőben. Egész nyáron egyetlen szélkamasz nem látogatta meg ezt a földet.

Az ország fölött mozdulatlanul állt a gutalila nap.

Az egyre sűrűsödő levegőben szinte látni lehetett a döglődés rovátkáit, itt-ott nevekkel s még egyéb jelekkel, amelyekhez szörnyű meséket vizionáltak az asszonyok.

Mindenkinek tragédiák könyököltek ki a szeméből.

S a százszínű újságok titokzatos hirdetéseket közöltek az utolsó oldalukon:

„Asszonyok sírjatok velem az emberért, akit jó férjemben elvesztettem. 27 éves volt és 2 aranyos gyermeke maradt. Milyen lesz a mi életünk, isten könyörüljön az árvákon.”

S az eldugott betűkből mindenki kihallotta a rémület sárga kiáltását. Sokan fekete okulárét raktak a szemükre, hogy ne lássák a világot.

Mások megalkudtak az éhhalállal és gesztustalanul magukra zárták az ajtókat.

De mindez csak együgyű játéknak bizonyult.

A darutollasok ekkor már egyedül fogták a gyeplőket s nagy késekkel jártak az orruk után.

Csak a templomok szája csámcsogott a gyerekektől ellopott nevetéssel.

Tiszta napvilágban a tűzfalakon néha látni lehetett a pusztulás árnyait.

Százan és százan esküt tettek erre a képtelenségre s aki nem hitt benne, annak meg kellett halnia.

Az őrség egy éjszaka agyonvert lányok hullájába botlott a Szent Ferenc-téren.

Vérrel volt köréjük írva a kövezeten:

„Hitetlenek voltak a tűzfalak intésében.”

Máshol is találtak legyilkolt embereket, de ezek meztelenre voltak vetkőztetve s minden írás nélkül, kinyílt sebeik szinte ordították a város szörnyű elfajulását.

Mellük bíbor keresztet vérzett.

Valahonnan egy összebátorodott csoport elindította az aktivitás első lendületét.

De az egész csak romantikus próbálkozás maradt.

A szegények és nyavalyások összezsúfolták magukat a hűvös templomokban.

Irgalom! Kegyelem!

Ha valahol van valaki, aki segíteni tud, annak most meg kell jelennie előttük.

Ezer torok ezer tornyot rimánkodott.

S a csöndben elveszett minden, mint egy fekete veremben.

Reménytelenség szédületei gyertyáztak.

Csak az öreg asszony ült a helyén, rendületlenül s az összetartás vérző köteleivel a szemeiben.

Anyám!

Ó, találkozott emberségünk.

Én megfogózkodtam a szemeid sugarában.

Nincs más út! Nincs más út!

Sokan rátapintottak már az ösvényre, amely a Te kunyhómeleg jóságodhoz vezet.

De még senki sem tudja egyszerűen és biztosan egymásután emelni a lábát.

Mi van a mi szívünk vánkosán, hogy nem tudunk lélegezni?

Nehéz börtönfalak ülnek a szemeinkben.

Ki lát meg minket??

Anyám!

Anyánk!

Anyák anyja!

A világ elasszonyosodottan fájja az időt.

Már csak a Te fogatlan szádból várjuk az enyhüléspatakok megindulását.

Apákat felibe törték s a fiuk fölé plafont építettek.

Nézz ránk!

Horgonyon vagyunk a napok pocsolyájában.

Fájdalom!

Fájdalom!

Fájdalom!

Toloncházak emeletein, vasszöges őrszobákon és a kaszárnyák pincéiben vagyunk.

S néha látjuk: milyen egyszerű minden.

S néha látjuk: rosszórásan lejártuk a sorsunk s itt mindenkinek meg kell döglenie.

Valahol paragrafusokat szerkesztenek, botokat áztatnak és példázatokat prédikálnak a bőrünkre.

Ide nem hallatszik be az órák ópiumízű kongása.

A gerendákról világosságot sír egy elátkozott lámpa.

Éjjel és nappal.

Éjjel és nappal.

Mert itt senkinek sem szabad kilopnia magát a gócpontból.

Valakiből most szíjat hasítottak az emeleteken s boldogtalan hátunkon egyszerre kiserken a vörös folt.

Kint betegmacska-asszonyok keresztre feszítik az eszük.

S máshol, egy kipécézett karmesternek drótcérnát húztak át a fülein.

Emberek!!!

És minden kezdődik elülről.

Valaki tenyerén mutatta meg éhes gyomrát.

Egy hete! Egy he-e-te…

Akibe reggel beleverték, hogy püspököket és apácákat sütött a kemencéjében, az most halt meg a pad alatt. Egy vörös eszű pap az anyja szemölcseiről prédikált a moslékos ablakdeszkán.

S a rühesek ragályt vicsorogtak a faltövében.

Aztán mindenki a költő felé fordult, aki belekoszosodott a fekete ingébe s olyan volt, mint egy szomorú karikatúra.

És mégis mi fogjuk beteljesíteni az embert! Gyönge Szentjános bogarak vagyunk az előbbrejutás utain, de mindegy és mégis bennünk van a világosság gyökere! Gondoljatok a gyerekeitekre és akkor belátjátok, csak idő kérdése a győzelem!

Beszélt és a kezei fölemelkedtek, hogy átadják, amit mondott.

De ekkor már senki sem látta át a dolgok értelmét. Álltak-feküdtek 5 méteres börtönkockákban, egymásba túrt fejjel és szétfolyt végtagokkal, mint valami korhadó lomtár.

A falakon át újra érezni lehetett a darutollasok vadállatszagát.

S a költő még azt mondta:

Milyen jó volna, ha egyszerre lekaszálnák valamennyiünket!

De ők jöttek a kiválasztott durungokkal.

De ők mindenkiből letörtek egy elbírható darabot.

De ők minden sebet megcsókoltattak a kivirágzott luetikusokkal.

Egy napszámos ekkor, akinek állandóan öt mezítelen gyerek sírt a nyelvéről, patkányosan menekülni akart a megszaggatott karjával.

Utána! Utána!

Vigyorgó emberkutyák belekaptak.

Aztán senki se látta többé a kriptázó falak között.

És senki se kereste, mert mindenki tisztában volt a kocsijárások értelmével az estékben.

Néha hallani lehetett a kisznik puffanását s ilyenkor valaki mindig fölcsuklott:

Miért nem gyünnek el értünk a kintiek!

S a bűzlő szekerek ide-oda baktattak a sötétben.

Ösztövér sóhajok légvonatoztak utánuk.

De ezeket senki se látta.

Font a tornyokban zakatoltak az órák.

Elfeküdt utakon pálinkásan menetelt az őrség.

Néha megálltak.

S valamelyikök ekkor szuronyéllel jelet karcolt az egyik házra.

Így folyt össze az idő már hónapok óta.

S a megjelölt házakból valakinek megint nyoma veszett örökre.

Most már lemondhatunk a reményeinkről is.

Sötéttel és éles jégfogaival ma-holnap itt van a tél.

Jobb lenne bizony, ha valamennyien fölakasztanánk magunkat.

Az bűn! Az bűn!

S ekkor valami nehéz, fojtogató pára fakadt ki a földből.

Elgyávult emberek látomásokba kapaszkodtak. Tudatlanok kelyhesen megtárulkoztak s a gazemberek kivedlették magukból a felelősség tudatát.

Vaksi tükrök előtt néhányan az apostolok tisztaságát torzonborzkodták magukra.

S aztán ők is evezni kezdtek a sárga-fekete vizeken.

Eldugott vityillókban a jóság és lemondás galambjait próbálták kicsalogatni a vérző szemekből.

Azt mondták:

Isten! Isten!

S a szétrázott bárányok bégettek az akol után.

Elöl a tükör előtt született apostolok.

Szélmalmoztak a gesztusokkal.

Szaporodtak.

Voltak, akik most a megistenülés patakocskáit érezték fölbuggyanni a horizonton.

Az elbárgyulás órái következtek.

Világtalan volt az idő. S boldogság aludt azokban, akik hátukra vehették a bűntudat métermázsáit.

Zsombékok zsombékosodtak.

Hajnalok megváltást violáztak.

Bakacsin estékben Máriás zászlók vándoroltak seregesen.

Megváltók szívéből kisírták a késeket.

„Jézus, ki elveszed a világ bűneit, könyörögj érettünk!”

Lesoványodott gyerekek megátkozott évszázadokat dideregtek a falak alatt.

Hímek és nőstények nem merték egymásra engedni a szemeiket.

Senki se mert semmit. S a szeretet iszapjában elvásultak a fogak. Pelyhedző kamaszok elvesztették az izmaik rángását.

Gyökértelen zsidók kereszténységet batyuztak. Vénasszonyok fejében kirügyezett a hisztéria. Mindenki megkezdte az önmaga igénytelen lenyelését s a nagy csöndben alig lehetett meghallani az akasztófák kiáltását.

Ekkor pedig már egészen magához érkezett a kormány. Egy megveszett miniszter, aki az egész országban külön-külön meg akarta ölni a saját tegnapjait, egyszerre megtalálta magát és szakadatlanul bőgni, kukorékolni és ugatni kezdte a tekintélyét.

Bírák ládafenekére csukták a lelkiismeretüket.

Bivalyborjú ügyészek lámpák elé szekerezték a szerencsétleneket.

Dögölni! Dögölni! Dögölni!

S a hegyek kupolásan összevállaztak a dolgok fölött.

Minden a ringlispiles utakat forogta. Csak az egyenlőtlen mérlegek domináltak. Jajok megették a sóhajokat. Láncok egészségesen megkölykeztek. Frázisok ezüst zászlókat lobogtak s a megszentelt nőegyletekben, nem tudni miért, sorban kipárnázták magukat a tagok.

Ó, megválthatatlan megváltók!

Megreflektorozott cellákban már hetedik bőrüket korbácsolták le az emberekről.

Emlékek. Emlékek.

És a papok.

És az újságok.

És a hóhérok.

Egy lópofájú tanácsosnál 500 koronás jegyeket árusítottak az akasztásokhoz.

Apácák ecetes szivacsot csereberéltek.

S a túlfűtött vonatokon egyetlen pont felé röpültek a hóhérok.

Mindenki tudta, még két nap s az ájulás szemétdombján feküdt a város. Valahol mozdulni akart egy megbélyegzett legény, de kiszámítottan megnyílt alatta a föld.

A fölpaprikázott nap ciánkális nyilakat dobált a tápászkodók agyába.

S ekkor már hiába is lett volna minden!

Megvasalt ajtók alatt kibújt a vér és tócsásan összeszaladt a köveken:

„Testvér! Gyerek! Feleség!”

Leázott maszkok alatt papok és rabbinusok imádságba gyalázták az istent.

Az istent és a reggelt.

S a szörnyű falak között szelíd állati fájdalommal énekeltek a kiválasztott emberek.

Forradalmak arany cédrusai virágoztak.

A nap olyan volt, mint egy testvéri szem.

S valahol a szalmátlan priccseken száz asszonyból kibújt a világot akaró élet.

Idők forgó tükrében összeszaladtak a pillanatok.

Mintha semminek sem lenne különösebb értelme.

De a kiválasztott emberek csak énekeltek.

S alattuk lassan térdre ereszkedtek a hidak.

De ők csak álltak, mint akik már mindenen túl vannak, szájukban az ünnepek kibontott szalagjaival.

Részeg darutollasok még ütötték a ráadásaikat.

Jóllakott némberek táncoltatták a szemeiket.

És ők átcsuklottak a küszöbökön.

Világtalanul.

Megkopasztottan.

Púposan.

Az elbámult napban – Úristen!

S a fölijedt kerítések beleestek a világtalanságukba.

S a megfésült föld nyöszörgött a százmázsás púpjaik alatt.

A csönd megfagyott az igazságtalanság lázában.

Valaki a gonoszság értelmét papolta.

S ekkor feneketlen verem volt a világ.

Az erő vonalai szelíden lebókoltak.

Minden összesegített.

S ők ekkor az ember ábrázatával beletették magukat a hurkokba.

Sóhajok megmérgezték a levegőt.

De a hóhérok dolgoztak a kajmókkal és a kötelekkel.

Még nyitva maradt a pillanatok kapuja.

S valamelyik fán most azt mondta az ember:

Engem megölhettek, de az eszme élni fog!

Egy másik, aki szürke sapkával lógott s vörös csillaggal a homlokán, konokul még el akarta dobni a karjait.

Bitangok!!!

Aztán a púpos a vérző fej glóriájával.

És glédásan mind az emberterhes fák:

Emberek! Kövek! Virágok!

Most mindenkinek valami rémületes motolla fordult be a szemeibe.

Határozottan félni lehetett a csodától.

De az egész csak egy pillanatig tartott.

Katonák bolondul fölnyerítettek a trombitáikon.

Valahol tömjénparázsra ültettek egy nyolcvan éves rabbinust.

S a körök megint forogtak s a szögletek megint összeköszörülték az élüket.

Az esti lapok megritkított betűkkel közölték a homlokukon:

„Nemzetünk kormányzója kezetfogott a derék ítéletvégrehajtókkal és a kincstár fölemeli a fizetésüket.”

De a nagy öröm azért mégsem akart mindenkiből kivirágozni.

Ettől a naptól bezabált a város. Jelentős volt a csönd s a végeken néhány fanatikus szomorúan összedugta a fejét.

Ki hitte volna?

Mondta valaki s a többiek is kinyitották a zsilipeket:

Megölnek bennünket, mert mi nem öltük meg őket.

Ezen az estén szédült fiatal utak indultak meg az öreg asszony felé.

És a sápadt inasok a pubertásos vackokról elé tették a fejüket:

Nem lehet! Így nem lehet kibírni!

Szeretet…

Vér fagyott a kenyerünkre és vért látunk az álmainkban.

Szeretni akarunk.

Az isten! Az ember!

Segíts rajtunk!

S az öreg asszony a tiszta ölében játszott a gyerekekkel:

Jól vigyázzatok és össze ne tévesszétek a mély utakat a mélység utaival. Ti az idő fiai vagytok, legyetek ébren!

A szeretet nem puha fészek, hanem paizs s aki eldobja ezt a paizsot: az megöli a szeretetet.

Csönd volt.

A csillagok ezüst kerteket nevettek.

Anyám!!!

Jégcsap-fütyülőkön sivított a tél.

A levegő acélosan megüvegesedett s a nyomor terebélyei virágoztak a dombokon.

Anyák kínoztatásának ideje volt ez.

Az utcákon mély farkasfogó vermeket állítottak föl a darutollasok. Férfiak heteken át nem mertek kimozdulni a házakból s ha valaki erősen rájuk emelte a szemét, leesett a homlokuk, mintha súlyok szakadtak volna rá.

Mi lesz velünk?

Szavak kásásan és választalanul szétfolytak.

Mindenki azt hitte, füle nőtt a falaknak s ha valaki mégis beszélni akart, attól mániákusan elhúzódtak, mint a kórságostól.

Csak az elbambult szemekben lehetett néha észrevenni valami fölfeslett magot, ami még fényt és vörös meleget sugárzott.

Különben mindenki pocsolyásan kiismerhetetlen volt.

Bedűlt kapuk alól trombitaszájú kutyák vonították a nincsent.

S a végtelen utcákban reménytelenül vándoroltak az asszonyok.

A megvakult boltok előtt.

Az üresség káoszában.

Kenyeret! Kenyeret!

Árva fejükbe néha visszahulltak a tegnapok s ilyenkor még matériátlanabbul lötyögött bennük az élet.

A gyerekeinkért!

De szép, bajonettfogú legényeket rügyeztek ki magukból a kövek.

A kereszt rozsdás jelével a sisakjukon.

Fönt megtorlódott vizekben bujdokolt a nap.

Csönd!!!

A halódás lilászöld színei úsztak a fölszínen.

Elhagyott csecsszopósok kisírták a köldöküket.

S az anyák tovább vándoroltak a tehertelen batyukkal.

Némely kirakatokban még kukorékoltak a rózsaszínű malaccombok. De mindenki tudta, varázslatok őrködnek körülöttük s aki szegény feléjük nyúl, az beleejti magát a darutollasok pincéjébe.

Mert ekkor már mindenütt voltak ilyen pincék.

Mindenütt szentté akarta magát könyörögni a nyomor.

S a tél orgiákat visított a jégcsap-fütyülőkön.

Nincs megállás!

Isten bárányait valaki minden reggel újra és újra megnyírta.

A kiszögletezett csontok üvöltöttek.

Élni! Élni!

S ezalatt néhány boldogtalan zsidót kiheréltek a pincékben.

A legvadabb darutollasok meg néhány veszettreivott csendőr, külön brigádokban elindultak a faluk felé.

Megszállott papok a mennybejutás létráit prédikálták:

Fogat fogért!

Titeket az igazságos isten büntet!

Megfagyott éjszakák belemosakodtak a kieresztett vérbe. A város fertőző nyavalyába esett és éhes embereket zabált.

Részeg templomhajókban pedig prédikáltak a papok.

A zöldajtók mögött pedig bankdemokráciát vásároltak maguknak a disznófejű zsidók.

S ekkor indultak el az ébentestű hírek a vágóhidas vonatokról és a meggyalázott erdőkről.

Egy elszabadult boszorkány így találta föl magát a Mária-nővérek közgyűlésén:

Tegnap tizenhárom gonosszal megint leszámoltak jóságos Szent Imre testvérei. Biztosan valami zászlótartók voltak a Sátán uralma alatt, Úristen és eddig élni engedték őket közöttünk! De hallottam, valamelyik fivérünk egy laternán dolgozik, amely világosság elé fogja hozni az emberek lelkét.

Akin majd egy kis vörös folt is látszik, annak el kell hagynia az élet kertjeit. Mária országa fehér liliomkert. Ó, hányszor tizenhárom lehet még köztünk, akinek folt találtatik a lelkén!

Jézus vezérelje fivérünket!

Drága katonáink fölkaszálják körülöttünk a szeretet bársony testű utait.

A kéj és a hisztéria nyála csobogott a padok fölött.

Ó, tisztaszemű fivéreink!

Ó, jóságunk szomjúsága!

Ó, Mária országa, fehér liliomkert!

És lent, szerte a jégkamrás bérkaszárnyákban tarisznyamellű anyák millió élettel szenvedték az igazság szenvedéseit.

Mert az éjszakás utakon ekkor indultak el a csendőrök és a darutollasok.

A csillagok vakok voltak s a hold szűzlányosan bujkált a tornyok mögött.

Megvasalt cellákban ismeretlen ábrázattal vonaglottak a patkányokká vert emberek.

Professzorok, színészek, utcasöprők, családfönntartók, mézesszemű legények, mesterek és az inasaik kegyetlenül összezagyválva s fejükben a reménytelenség kormával.

Ólomlábú órák elaludták a folytonosságot.

Valaki a folyosók közepén vezényelte:

A szemeink elé!

Ha valaki most elsínezhette volna a kerekeket?!

Falak tüskésen visszadobálták:

Ki a cel-lá-kat!!!

S a felhasadt ajtók kiköpték a megrágott figurákat.

Reménytelenség.

Reménytelenség.

Összebirkásodott emberek zokogtak.

Csak az életünket!

A darutollasok számokat és neveket öblögettek magukból.

Kint már lehervadtak a fiatal tölgyek.

Csillagok kék udvarokat bámultak.

Valahol egy ökörfejű professzornak eszébe jutott a ranglétra megrövidítése s belekente a noteszébe: Tanulmányt az iskolák reformjáról!!!

Az elmerült udvarban huszonnégy ember térdelt a falak alatt fáklyákkal a kezükben.

Kegyelmezzetek a gyerekeinkért!

Egy reménytelenül szerelmes őrmester aratni kezdett a kardjával.

Haldoklók vörös ködöket véreztek.

Örömüvöltés!

Emeletes ablakokból részeg börtönőrök lampionozták ki a fejüket. Röhögtek. S iránytalan szemeikben benne kuporgott a nyomor, a család és az isten.

Valahol pont tizenkettőn megállt az óra s egy fiatal asszony sírógörcsöt kapott valami érthetetlen fájdalomtól.

Sáros parasztszekerek már hullahegyeket fuvaroztak az erdő felé.

S fehér csillagkévékben errefelé meneteltek a reménytelenek.

Árva igazsággyerekek aludtak a horizonton.

Valaki még hitt a lehetségesben és bolondul nekirugaszkodott a térnek.

Rostává lőtték a darutollasok.

De ezt már csak a szétterpedt fák látták, amik mozdulatlanul álltak és olyanok voltak, mint a megnyúzott asszonyok.

S ők azután se mozdultak.

Pedig bőrtelen embereket nyúztak alattuk a darutollasok.

Pedig szelíd megkrisztusodott embereket aggattak rájuk a csendőrök.

Pedig meleg embervértől fuldokolt alattuk a föld.

Aztán énekelni kezdtek a kielégült mészárosok. Nézték az egyugyanazon csillagokat és semmit sem vettek észre a körülöttük élő és változó világból.

Valaki a kéjgyilkosok mámorával bőgte:

Ó, hazám, hazám, tiszta vasárnapi udvar!

S a vérszegény inasok ekkor még mindig nem aludtak a priccseken.

A sötét szinte világosságot komorodott.

S egy süketre pofozott inas azt mondta:

Már elég volt a jóból. S ha el akarjuk bírni az életünket, akkor induljunk el a szívünk hangja után.

Egy angolkóros tizenötéves reménytelenül nyöszörögte:

Milyen jó lenne egyszer mezítelenül kiheverni a napra!

Emlékeztek az amerikai pusztákra a moziban?

Szaladni. Szaladni. Szaladni. Valaki egyszer azt tanította az egyletben: az embernek állandóan futni kell, ha be akarja érni az életét. Mert az élet az örök mozgás.

Élet!

Az ablakon át beénekeltek a hajnali orgonák.

Élni! Élni!

De a város agóniásan vonaglott.

Az inasgyerekek álmait megint lefejezték az órák.

S az ökörfejű professzor odapeckeskedett az ébenfa íróasztalához. Megfeszítette a tanítók csigatapogatódzását és keresztet ordított az egyetemekre.

Rend! Rend! Rend!

Visszhangzottak a partok.

Hetekig madárijesztősködött a pocsolyában.

És nem vette észre, hogy valahol fölszakadtak a gátak.

Némely tűzszemű lányok kibújtak a kotlós anyjuk alól.

Az inasok kenyértelen zsebeikkel elindultak a kék hegyek felé.

Avas börtönében versekbe futotta magát egy aktivista költő.

S hogy hiába voltak már az újságok vitriolköpései s a darutollasok ólmos husángjai.

Voltak, akik egy új nap ébredését látták a horizonton. És ezek házalni kezdtek az igazság színeivel.

A tavasz mindent eldönt!

Az utcákon erősödött a hullámzás. De a szemek még mindig vizslán előre jártak.

S ha valaki nagyon hangosan mondta ki a nevét, arról tudni való volt, hogy gazember.

S egy ilyen nagyhangút egyszer a nyílt utcán elvertek a testvérei.

De igaz, hogy néhány nap múlva ezek nyomtalanul eltűntek.

Valaki rákukkantott a kölyökkicsi változásokra.

S ekkor még magasabbra mészároskodták magukat a darutollasok.

Megbecstelenítések és herélések járták naponta.

Az ökörfejű professzor ideája szerint rostára tették az egyetemeket. Ettől sokan a világbotrány kirobbanását várták, de ezek demokrata birkák voltak. Az ökörfejű professzor egy parázsmező fölött kirostáltatta maga körül a görbeorrúakat és sokat azok közül is, akiknek nem volt görbe az orruk.

Bent pedig az óriás termekben és laboratóriumokban néhány kiverekedett szentimre horkolt a padok fölött.

Ekkor volt az is, hogy egy tanárt, mert nem akarta megmondani a dédanyja vallását, a harmadik emeletről leugrattak a diákjai.

De a világbotrány még mindig aludt a világkapitalizmus üzletkönyveiben.

Egyedül csak a tűzszemű lányok, az inasok és az aktivista költők gondolták bele magukat a holnapokba.

Reménytelenül.

Mert a hamuszürke köd még mindig nem tudott szétoszlani a város fölött.

A lámpások alatt még mindig egymás hajában éltek a kereszt szerelmesei.

Egyetlen út volt.

Az öregasszony felé s az ott ült a sárga bérkaszárnyában a jóság aranytálaival a kezein.

Egy tizenötéves gyerek az ő barátságkertjében találkozott először az emberrel.

S ő azt mondta neki:

Menj és vidd el magad azok közé, akiknek világosságra szomjas a szemük!

A gyerekben tavaszi földek virágoztak.

S valahonnan a börtönös műhelyekből, a megátkozott könyvektől, aranyálmú mozikból, apák ütlegei alól és a meghasonlás barlangjaiból társak indultak el vele a láthatatlan utakon.

Szavak világosságával.

Vonalak táncával.

Formák törvényeivel.

Ó, ember, de ki látta meg itt a legfiatalabb generáció elindulását!

Órák szétcserepeztek a napokban s az idő kimozdíthatatlan volt a káoszból.

Lassan, lassan a hivatalnokok függönyös odúira is rákerült a sor.

A szegénység gyémánttőrökkel vándorolt s hiába volt a családfönntartók megfeszülése a sötét irodákban.

Otthon irgalmatlanságba csurogtak a glóriák.

Sarlós gerincükben hangyásodtak a lerobotolt számok.

Szemeikből a betűk kiitták az olajat.

Keszeg asszonyok mellén vért tejeltek a vízfejű gyerekek.

De tovább! Tovább!

Mert a kormány acélpillérei voltak ezek a hivatalnokok.

És a fehér liliomkert bekötöttszemű igavonói is ők voltak.

Tovább! Tovább!

Bennük már nem nyithatta föl senki a világosság kamráit.

Júdások kiismerhetetlen szemei voltak a szemeikben.

Ők voltak azok, akik hidat hajlítottak magukból az éjszakáknak.

Ők voltak azok, akik kidobták magukból az emelkedést.

S ők semmit sem láttak az időből, ami már fölzászlózta magát a horizonton. Hogy fiatal kiáltásával fölszúrja a ködöket. És széttépje a gyeplőket.

Kövér, sárga csöppekben már két hét óta muzsikált az eső.

Mintha fáradt, mélyhangú zenekarok zokogtak volna valahol.

S itt mindenbe beleette magát a fölhígult piszok. Újságok százszínű jóslatokat dadogtak.

A házak gyökerei áztak és remegtek a pocsolyákban.

Ha így tart, az idén nem lesz egy maroknyi gabonánk s az állatok nem kívánják meg a párjukat.

Egy gőzölgő reggelen beleébredtek a tavaszba.

Megdermedt emberek kinyitották a szemeiket s naivan azt mondták:

Jönnie kell az új forradalomnak s az meg fog váltani bennünket!

De ez csak a lelkek árva éneke volt.

Az ország egyre lejjebb csúszott az elítéltek lejtőjén.

Csarnokok üres szája előtt kenyértelenséget sírtak az asszonyok.

Elszáradt bajszú férfiak összeborultak az asztalok fölött:

Sebesek vagyunk, mint a nyavalyába esett állatok és senki se látja közülünk az útmutató csillagot.

Valahol közelednek felénk a testvérek s az újságok néha belesápadnak a hazugságaikba. Márciusok vérző emberzászlóit várták a horizonton.

Bízzatok magatokban!

Egyszer mégiscsak fölgyullad a csillag.

Közeledik.

Határok meghalnak a határtalanság éhségében.

Még senki sem ismeri színről-színre. De a szívekbe beleesett valami kiolthatatlan tűz.

S a nevetés piros jelei ráhurcolkodtak a gyerekek ábrázatára.

Az ébredés első sóhajai vándorolnak elé:

Ó! Ó!

S ő még bent ül valamelyik börtöncellában a rémület ezüst glóriájával a homloka körül.

Vagy kint lohol idegen országok barátságtalanságában. Talán fölgyümölcsözött akasztófák árnyékában tanítgatja a tizennyolc évét. De bizonyosan el fog jönni.

Mert ez a törvény.

Ó, ki állíthatná meg magában a mozgást, mikor minden a mozgás?

Az inasok ekkor már egészen összetestvérkedtek az öregasszonnyal.

Bennük skrupulusok nélkül fölrugdalózott a tavasz.

Menni! Menni! Menni!

S a bizonytalanság halálszagú utain elindultak az öregasszony mély szemeivel.

Sötétség ürességet kongott.

Távolok összekiáltottak.

Vasárnapok aranykarikákat dobáltak az űrben.

Megvakult műhelyeiket oldalba rúgták az inasok, önfertőző diákok kiugrottak a könyveikből s túl a megmérgezett folyón, a mezősre kövéredett hegyeken vonatozni kezdtek az elkötött kiáltások.

Aki látni tudott, ezen a napon megláthatta isten nevetés-meleg legényeit.

Tér és idő láncra kötötte magát a hegyek alatt.

Egy megszállott kamasz földadogta a lelkét:

Vörös! Vörös! Vörös!

Némelyekből még alázatosan kinézett az apjuk:

Minden hiába. Csak Jézus alakjában van meg a példa.

Különben hiábavaló az életünk!

Valaki mindent kidobott magából és azt mondta:

Játszani!!!

Ártatlanság bársony hullámai nevettek.

S lent, az ájuló városban, mintha éneklő madarakat láttak volna átröpülni a nap alatt.

Az egésznek még semmi különösebb értelme nem volt.

Valami csodálatos játéka a tavasznak. De némelyek bizakodóan megsimogatták egymást a tekintetükkel.

A gyerekek pedig megtalálták az egészséges izmaikat.

Nevettek.

És átszaladgáltak a bizonytalanság kapuin.

Egyikük azt mondta:

Minket már nem lehet agyonütni!

Testvérjó muzsika bugyborékolt körülötte.

Minket már nem lehet agyonütni!

De erre a napra is rászakadtak a drapériák.

Fölkondult tornyok összeúsztatták a borzalmakat.

A darutollasok észrevették, hogy néha mozogni mer alattuk a föld s úgy gondolták, végre mindenütt el kell oltaniuk a lámpákat. Ismerték magukat s utak elkallódását remegték az idegeikben.

Ki kell gyomlálni az iskolákat!

Az irodákat!

Színpadok üvöltsék szentté az új kurzust!

A megveszett miniszter akasztófákat szónokolt föl a tribünök körül.

Mert csak az ő bűnhődésük nyitja föl a megtisztulás kapuit!

S az elringyósodott írók istentelen frázisaikkal ekkor nekivágtak a térnek.

Egy félbolond novellista elérkezettnek látta az időt, hogy nyolcszobás lakást szerezzen a folyóparton s ezért új jelszavakat verítékezett össze a gyilkosoknak:

Fajiság! Keresztényi ideológia! Szíria!

S valahol felfedezett egy zsidót, akinek a templommal szemben volt a cukrászdája s akkor farkastorokkal összeordította a parasztokat:

Humánum! Humánum!

Senki sem értette, de bizonyos, hogy ezen az éjszakán minden zsidót megbicskáztak a parasztok.

S ez az író odabolondulta magát az ökörfejű professzor mellé az egyetemekre:

Humánum! Humánum!

S aztán itt is csurgott a vér.

S ez az író szónokolt a pocsék szobrok alatt.

Kiteregette magát a gyalázatos újságokban.

Hátára szedte az irodalom kimustrált hisztérikáit s birokra ment a kultuszminisztérium legnagyobb emberbarmával.

De ekkor már nyolcszobás lakásban rókázhatta szét magát a folyóparton. S néha és mindenkitől messze megnézhette a fehér könyvespolcok mögé állított tegnapjait.

A vidéki kocsmagőzt, bürógyilkolást, vörösrekent tirádáit s a Máriák meggyalázását a piacterek primitív kőszobrain.

A delírium lilatüzei villáztak ki a szemein:

Humánum! Humánum!

És mindenütt csordásan deleltek az írók.

S a kormány egyetlen rendelettel bezáratta a munkások egyesületeit.

Utcákon széterősödtek a fehér Máriazászlók.

S a darutollasokkal versenyt mészároskodott az éhség.

Ekkor már teljesen a parasztok zsidóspekulációja irányította az emberek sorsát.

Nem volt semmi érték.

Csak a föld.

S a megérinthetetlen zsidók nagy pénzszivattyúkat állítottak föl a bankokban.

S a kékvérű grófok lepiszkoscsizmásodtak a parasztokhoz.

S a parasztok belehülyültek az ordításokba.

S az ordításokon hajókáztak a darutollasok.

Mert most csak ők voltak mindenek fölött.

S ha néha kifogytak a médiumokból, valaki fölhasította a kabátját s ezért rohamsisakosan összerazziázták a várost.

Jámbor családapákat rémregényes merénylőkké ütöttek s aztán elégedetten fölaggatták őket.

S ugyanekkor a kormányzó milliós csekkeken nyilatkozatokat énekelt a világnak:

Országunk helyzete napról-napra jobban konszolidálódik!

De nemsokára a veszett miniszter is megkívánta a merényletes legendát.

S néhány hurokba akadt munkást megint fölakasztottak.

A kormányzó szakadatlanul énekelt.

Az operában pedig megzáptojásozták az egyetlen európai baritonistát.

Egy kamaraszínház igazgatója, akinek valamikor víziók ébredeztek az eszében, öreg vízfejűek ládáiból összekönyörögte az otrombaságot és a szemetet.

Színészek pocsolyákig-lezüllöttségüket maszkírozták a lámpák elé.

Egy égetnivaló páter szombatdélutáni prédikációkat tartott a bazilikában. Kizárólag férfiaknak. A patronázsokban skapulárés lánykákat tiszti kardbojt mellé árult az anyjuk.

Haláltánc.

Lent és fönt.

Haláltánc.

S ezalatt mindenütt szünetelt a munka.

Gyárak hideg kémények alatt aludtak, üzletekben ásítottak a polcok és kövér, fekete tábláikkal döglötten hevertek a földek.

Az okosabbak titkos számadásokat készítettek az éhínség pontos megérkezéséről. Tudták, az ország határain már csírázik valami szörnyű nyavalya s egyszerre összedűl minden. De senki sem merte ezt hangosan kimondani.

Mintha valamennyien vastag fényellenzőket raktak volna a szemeikre.

Ó Isten, hányan szerették volna szerencsétlen emberfejüket egyszerűen átcserélni a lovak és a tehenek boldogabb fejével.

Ez már az agónia második periódusa volt.

S néha úgy hatott, már csak a börtönök varas Lázárjai élnek.

Az aktivista költő, akire bankrablásokat kardlapoztak rá a rendőrök, már egészen a Dadaizmus határáig teljesítette föl magát a verseiben.

Prédikációkat nevetett össze a sebeiből.

S még nyomorultabb társakból tavaszok indultak el az igazság elé.

Megzsúfolt hinták ringatóztak mindenütt.

Kovácsok az ébredés fiatal tüzeivel verekedtek.

Analfabéta parasztok, akiknek csak az volt a bűnük, hogy nem verték agyon azokat, akik most őket ütik agyon, eszelősen fölmajálisozták az álmaikat.

Egyik reggel a félszemű juhász elmesélte az éjszakáját:

Júliusi földeket láttam. Testvéreim, arany gabonát meg zöld szőllőgerezdeket láttam. Én nem tudom fölérteni, hogy mért tartanak itt engem! Az ember elrohad itt és ki tudja mi van a birkáimmal. A csigaszarvú kosomat is láttam, de olyan szomorú volt az istenadta. Mondtam neki – ne te ne, ne búsulj testvér, hiszen még nem döglesztettek meg bennünket. De csak sírt, meg a sebes kezemet nyalogatta a jószág… Hát kimegyünk-e mi mégegyszer innen?

Egy kicsavartkezű tanító azt mondta:

Egyszer majd elég erősek leszünk és akkor sorban kinyitjuk az ajtókat.

Még nem veszett el minden. Valamennyiünket nem lehet csak úgy kirúgni az életből és ki fogja akkor megetetni a kazánokat?! Én gyerekkorom óta gépeknél voltam, azokat nem lehet éhen járatni.

Az idő a mi pártunkon van és ez a minden.

És a fiaink is! A gyerekeink!

S ezek az álmok egyedül olajozták az életet.

Pesszimisták hitetlenségébe beleesett a féreg.

A káosz testvértelen történelmet virított és egyre nagyobb tócsákban loccsant szét az unalom. Tolvajkezű mágnások észrevették az agyvelejüket s néha hallani lehetett a szónoklatokat, amik a visszafelé hidakhoz hasonlítottak.

Idegen országokban egy grófba konzervált iktioszaurusz szelíd kacskaringókat szónokolt hetekig:

Nézzétek, a régi mentalitás helyébe mi új mentalitást löktünk s megújhodott hazánk most, mint egy civilizatorikus objektum stabilizálódik a barbár nemzetek gyűrűjében!

Ezt senki sem értette. De a megveszett miniszternek megint kivicsorodott a foga.

S a parasztok jogot éreztek magukban az újabb zsidóvadászatokhoz.

A rendőrök még bátrabban a rabok csontjaihoz köszörülték a kardjukat.

A darutollasok acéldrót pányvákkal sintérkedtek a letérdelt bérkaszárnyák körül.

S ekkor már hiába jelent volna meg Jézus csodálatos szája.

Az elmúlás hűvös szele kísértett.

A legbiztosabbak talpa alatt hullámba borzadt a föld.

S a hamuszürke égen átlódult egy vörös szemű csillag.

A forradalom évfordulóján valami mély és zavaros félelem szállta meg a hatalmasokat.

Egy pillanatra kilátszottak a roppant épület kártyafalai.

Kaszárnyákban lefegyverezték a közlegényeket.

A munkásság lapjának nem volt szabad megjelennie ezen a napon.

Az előző éjjel, egész nap s még a rákövetkező éjszaka is gránátos tiszticsoportok cirkáltak mindenütt.

A házakban fehér bizalmiférfiak vágóhídi listákra kötötték az embereket.

A köröndökön jóllakott gépkutyák napkúráztak.

A kormányzónak láthatatlan röpülőgép ült az ablakában.

Az országház kupolájára fölszerelték a riadókürtöt.

Harmadnapra azonban bebizonyosodott, hogy csak a túlzók rémlátása miatt történt az egész fölfordulás.

Mert egyelőre még senki sem merte kilökni a gesztust, amit a megváltáshoz nevelgettek a tagjai.

De az asszonyok szörnyű történeteket hordtak össze erről a napról:

A gyűjtőfogházban celláról-cellára megbotozták a foglyokat.

Egy vöröshitű koldusasszony az utcák borzalmait szedte ki magából:

Láttam, mikor egy batyuzó öreg alól kilőtték mind a két lábát.

Egy halálra ijesztett lány, akinek vörös szalmakalap volt a fején, menekülés közben a villamos alá vetette magát.

Egy szakállas diáknak meggyújtották a szakállát.

Valakit keresztül szúrtak az aranyhasú mellénye miatt.

S ugyanekkor az újságok elrekedt trombitákon ordították világgá:

„Déli tizenkét órakor egy ismeretlen zsidó, nyilván a keresztény kurzust meggyalázni akaró szándékkal leugrott a bazilika tornyából.”

De ezzel a históriával mindenki tisztában volt.

Ez az eset sok keresztényben fejtetőre állította a kurzus tiszteletét.

Egy vizesszemű kishivatalnok leoldozta nyakáról a keresztet s otthon azt mondta a fiának:

Nem mondom, hogy egy nézeten vagyok veled, mert az éretlenség, amit te papolsz s most könnyen akasztófára húzhatnak érte – de ezeknek én nem vagyok a keresztény testvérük.

S észrevétlenül az öregek még sok házban összetalálkoztak a fiatalokkal s akinek szíve volt, az sokáig nem mert a szomszédjára nézni, mert úgy érezte, a szégyen megégette az arcát.

Csak az inasok és diákok ártatlan szemeiben égtek egyre magasabbra a lángok.

Az öregasszony csillagos udvarokat nevetett maga köré.

Egy fanatikus kamasz magából csapolta ki az utakat és önkénytelenül túlszónokolt a krisztiánus tegnapjain.

Vasárnaponként összesereglett gyerekek játékba egészségesedtek a hegyeken.

Éltek az ellopott időben.

S akinek szólni tudott a nyelve, az szónokolt:

A mi felszabadult játékainkban benne van a felszabadító tett gyökere. A mi fölgerjedt álmainkban benne van a világ szeretete. A mi rügyező örömünk a határtalanság öröme a partok fölött. Mert mi most az embert visszaadjuk magunkból az életnek.

Fekete szekerein aztán jött az este s a gyerekek hazavitték magukat a penészhideg műhelyekbe s a kerek asztalokhoz a családba.

A lámpák szenvedtek, mint az éheztetett rabok.

Ekkor már mindenkitől hiányzott valaki távoli rokon s az elfáradt szívek pihegtek a céltalanságban.

Kijózanodott faluk alkudozást küldözgettek a zsidaik után.

De az elrugaszkodás irama sehogysem tudott horogra akadni.

Mintegy vérző orsón tántorgott a kurzus.

De a darutollasok minden gyanús foltba belevágták a csákányaikat.

S néha maguk közé is, mert csodálatosképpen egyre többet hagyott el közülük a mániája.

Voltak, akik az italos asztalok fölött hirtelen sírva fakadtak. Legjobb szerettek volna nyomtalanul elsülyedni. De ők állandóan a fölsrófolt reflektorok alatt éltek.

S ezeknek a szerencsétleneknek előre meg volt írva a sorsuk.

S ekkor már naponta látni lehetett, amint a levedlett katonák átlopják magukat a határokon.

A külföldi sajtó tele volt a fehér őrület történeteivel.

A kormányzó pedig minden éjszaka az isten kegyelméből való királyságról álmodozott.

Írók megírták az alázatosságukat.

Lelketlen ügynökök széttalpaltak a faluk felé és örök hűségesküt handléztak össze a parasztoktól.

De a vörösszemű csillag egyre gyakrabban jelent meg a hamuszürke égen.

Ekkor történt, hogy a munkások lapja, amely állandóan rózsaszínűbb frázisokat gagyogott, oktalan szellemességből tárcát közölt a kormányzó tyúkszeméről.

A hóhérok egyszerre mindenütt fölordítottak:

Destrukció!

A bolond novellista szeretetet rángott a Három Veréb kocsmában:

Humánum! Humánum!

S a darutollasok másnap összerombolták a munkáslap szerkesztőségét.

Asszonyok csupakönny leveleiből máglyát raktak az utcákon. S megint magasabbra szökött az eltűntek és a megcsonkítottak száma.

A szerkesztőség körül valami démonikus erő volt a levegőben, mert aki arra tévedt, az hetekre láthatatlanná vált s hullás szörnyű maszkban csak később találták meg valami pincében, padláson vagy a megtúrt szemétdombok fenekén.

A folyó alatt döglött emberhajók úsztak seregesen!

S a hancúrozó gyerekek itt botlottak bele egyszer a munkáslap szerkesztőjének a hullájába.

Az általános szenvedés panaszai vonítottak.

Mindenütt föllángoltak a szívek.

S a hívők elsorvadt mellét megmarták a keresztek.

A gyárnegyedek, ahol a munkások és szegények laktak, testvéresen összehajoltak a fájdalmukban.

Valami igazságottevő ököl után sóhajtottak.

Az inasok és a diákok azt mondták:

Paripákat lelkesedtünk magunk alá s most megkezdjük a versenyt az élet felé!

Az öregasszony kezeiből boldogító kiáltványok röpültek szét, mint a Noé galambjai. Az egész ország fölnyüzsgött.

Szívenvert emberek fejetlenül szaladgáltak, kiáltani akartak, de a csönd mély volt és áttörhetetlen.

Segítsetek rajtunk!

Nem bírjuk tovább!

Irgalom!

Már az istent is megöltétek fölöttünk!

Megterhesedett asszonyok reménytelenül sírtak.

Mit akartok még? Mit akartok még?

Lerongyolt férfiak összeosontak a falak alatt.

Valaki idétlenül keresztülordította a csöndet.

Fölgyújtani!!!

Néhányan kimerészkedtek a megszállott utcákra, hogy tegyenek valamit magukért, a gyerekeikért és a megtizedelt testvérekért. De sorban lepuskázták őket.

Sárga bérkaszárnyákban a lázadás bíbortüzeit élesztgették.

Egy kehes asztalos megpróbálta kibontani az új zászlót.

De mindent lepuskáztak.

A temetés napján öles plakátokat kentek föl a házak falára:

Aki mukkanni mer, azzal a helyszínen végezni fogunk.

S egy nyugodalmas kéz megint letakarta az indulatokat.

De ez csak a látszat volt.

Mert látatlanul minden összegyülekezett a nyomorultak bőre alatt. Családok, akiket a gyávaság és a bosszú szétkergetett, most újra meglátták egymásban az embert. Házak menedékesen nyitották a szájukat s valami új, megállíthatatlan vérkeringés indult meg a városban.

A darutollasok bombákkal és gépfegyverekkel posztoltak a sarkokon.

S a szegények utcáiban, mint egy gyökeresedő hatalom ült a csönd.

Hej! Ez már a termékeny márciusi csönd volt. A teljesedés melegágya.

Az új isten nőtt és nyújtózott belőle az agonizáló világ fölé.

Fölzsandározott utakon megindultak a koszorús szekerek.

Elöl a bekoporsózott emberrel.

S azután könnytelenül, mint akik a gyógyulás utain indultak el, a keresztények, a zsidók, a munkások és szegények födetlen fővel a meleg és szétöntött nap alatt.

Háromszázezer testvér.

A szuronyok között, mint egy föltüskézett mederben.

Hangtalanul.

Zászlótlanul.

Fájdalmatlanul.

És ilyenek voltak a zsidók és ilyenek voltak a keresztények.

Mélyhangú orgonák valahol összeorgonálták fölöttük a magasztosságot.

Háromszázezer testvér.

Öregek az élet összecsókoló melegével.

Anyák a jövendő termés reményeivel.

Gyerekek az öröm teljességével.

Zarándokoltak a bekoporsózott ember után.

A föltüskézett utakon.

S fölöttük meghabzott paripákon úsztak a rendőrök és a keresztes fejű katonatisztek.

De úgy látszott, mindez már csak a játék vége.

A lovak néha fáradtan elmerültek s ilyenkor ők gyökértelenül lengtek a fekete hullámok fölött.

Erősek tengerkedtek az erejükkel.

Bizonyos volt, hogy valahol most összemosakodtak az utak.

Az orgonák egyre érthetőbben orgonáltak s a fölszakadt hangok néha megálltak a kék hegyek fölött, mint valami csodálatos táblák:

A vakok ma elérkeznek a világosság forrásaihoz.

S a kék hegyekre processziósan fölsereglettek a gyerekek.

Valaki azt mondta:

Megtaláltuk magunkat az öregasszonynál s holnap összetalálkozunk minden szétkergetett testvérünkkel az igazságban!

Aztán határtalanul fölnevettek, mint akik egészségesen hazaérkeztek.

Beleugrottak az orgonákba és mindenkinek érthetően énekelni kezdtek a tápászkodó város fölött:

Mi az erő fiai vagyunk.

Elválaszthatatlanul egyek vagyunk az űrben,

mint a vándorló meteorok és a kicsépelt búzaszemek.

Ó testvér! Testvér!

Mi értjük egymást rettenetesen.

Valahonnan rokoni kiáltások szaladtak föl, mint a spirális fúrók.

A hamuszürke köd sebesen fölszakadt.

Tiszta szemeinkből kiestek a partok.

Hitek máglyáznak.

Máglyák énekelnek.

Cél! Cél!

A város fölött vörös csillagokat esőztek az orgonák.

Ekkor már senki sem hitt a kurzus szentségében.

Valahonnan elindult az igazságos ember.

S a szegények karjaiban újra fölébredt a könyörtelen erő.

Ó megtalált fiatal testvéreim!