IDI AMIN DADA TÁRSASÁG – A HÁROM KIS VERŐLEGÉNY TÖRTÉNETE

A három kis verőlegény története

 

Az idi aminista néphagyomány egyik becses darabja a három kis verőlegényről szóló történet. Öregek mesélik csillogó szemmel hallgató gyerekeiknek. Nekünk Tati bácsi, a volt pártpropagandista meséli el ezt a történetet.

 

Hej csikók ! – kezdi és megpödri bajszát. – Ez az igaz történet nem sokkal a forradalom győzelme után játszódik, amikor az anarchisták kicsiny, mindenre elszánt csoportja az ország elmaradott, erdős vidékeire vonult vissza és néhány megtévesztett parasztfiatallal kiegészítve sorait elszánt utóvédharcot folytatott államunk ellen. Ezek a gerillaakciók gyenge szúnyogcsípésként hatottak erős államunkra, mégis a lakosság nyugalma érdekében szükség volt ezeknek a tűzfészkecskéknek a mielőbbi felszámolására.

 

Az anarchista ellenállás egyik tűzfészke Kohica megye erdős, bozótos területe volt. Itt tartotta fenn főhadiszállását az előző, önmagát morálisan teljesen lejáratott polgári kormányzat maradéka és itt tartotta bohózatba illő üléseit az ún. “demokratikus kormány” és az “Alkotmányozó Nemzetgyűlés”.

 

Az anarchista gerillák a terepadottságokat ügyesen kihasználva sündisznóállásokat építettek ki, melyek bizonyos értelemben lelassították fiaink előrenyomulását. Időnként az ellenük küldött 8. és 9., légierővel támogatott gépesített lövészhadosztályok taktikai visszavonulást hajtottak végre. Az ellenállás felszámolása mindezek ellenére megfelelő ütemben haladt, mégis új, friss erők bevetése vált szükségessé. A Politikai Bizottság határozatot hozott, melyben sürgette Kohica megye lakóinak mielőbbi felszabadítását. A harci cselekmények felgyorsítása érdekében a már operatív tevékenységet folytató két hadosztály mellé kirendelték segéderőnek a helyi rendőri alakulatokat, de még az erőszakszervezetek számára embereket kiképező intézetek növendékeit is.

 

Közismert tény, hogy a forradalmi kormány első intézkedéseinek egyike volt az erőszakszervezetek átszervezése. Tiló eszmetárs személyes utasítására már szinte az Idi Aminista Köztársaság kikiáltásának másnapján létrehozták azokat az intézményeket, amelyek feladata az új forradalmi rendőrség és a Belbiztonsági Minisztérium emberanyagának kiképzése volt. Ezeknek az intézményeknek a növendékeit a lakosság csak “verőlegényeknek” nevezte. A név hangzása ellenére kedveskedő becenév volt melyet fiaink büszkén viseltek és arra utalt, hogy mindig a lehető legkövetkezetesebben, eszközökben és módszerekben nem válogatva jártak el az ellenséggel szemben. Így került az első vonalba három elválaszthatatlan jó barát, akiket alacsony termetük miatt csak a három kis verőlegénynek hívtak. Becenevük – amint azt a forradalom krónikásai feljegyezték – Surmi, Bundi, és Tag. Mindannyian szegény családból származtak, szenvedélyesen gyűlölték az előző korszak plutokrata önkényét. A forradalom győzelme után azonnal csatlakoztak az idi aminista mozgalomhoz. Azonnal kiemelték őket és a forradalmi iskolába kerültek. Már részt vettek bevetéseken, nem egy feketéző és árurejtegető kulák tört meg a kezeik között. Mégis az a feladat, amit most kaptak sokkal nagyobb horderejű volt minden korábbinál. Át kellett férkőzniük az ellenséges vonalakon, meg kellett próbálniuk elérni a gerillák főhadiszállását és onnan információkat szerezni, majd a legnagyobb kárt okozni. Észrevehetjük, hogy a terv értelmében egységeink ellenségeink fegyverét használóik ellen fordították, amikor gerillataktikát alkalmaztak gerillák ellen. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt a zseniális stratégiát személyesen Kocka és Tiló eszmetársak dolgozták ki.

 

Három verőlegényünk szénégető gúnyát öltött magára és átkelt az ellenséges vonalakon. Hamarosan egy gerilla egységbe botlottak. Rögtön feltűnt nekik, hogy mennyire szervezetlen ez a csoport. Az előző rendszer elitjét képező fővárosi nagypolgári réteg úri fiaitól, anarchista egyetemistákon keresztül kulákfiatalokig minden rétegbe tartozó embert meg lehetett itt találni. Ráadásul a férfiak mellett fiatal lányok is harcoltak. Mindez az ellenség számának csekély voltára utalt. Bizony, szánalmas volt ez a horda. Vonulásuk nélkülözte a rend minden látszatát és láthatóan még a minimális éberségi rendszabályokat sem tartották be. Ha a mi forradalmi hadseregünk egy osztaga találkozott volna a frontvonal közelében három idegennel, szigorúan kikérdezték volna őket és ha csak a legkisebb ellentmondást fedezték is volna fel szavaikban, azon nyomban falhoz állították volna őket. A gerillák ezzel szemben szívélyesen üdvözölték beszivárgó fiainkat és vidáman invitálták, hogy tartsanak velük.

 

Nem erőltetett menetben, hanem kényelmesen poroszkálva haladtak. Amikor egy ellenőrzésük alatt álló falun haladtak keresztül a lakosság szívélyesen fogadta őket. Kérdezték, hogy milyen a front helyzete és reményüket fejezték ki, hogy az anarchisták még sokáig kitartanak, sőt esetleg az egész országot vissza tudják foglalni. Meglepő, hogy míg az általunk ellenőrzött országrészben a parasztok soványak, törődöttek voltak mert a polgárháború óriási áldozatokat követelt, addig itt pirospozsgás, látszólag elégedett emberek éltek. Legényeink – bár forradalmi elszántságuk természetesen egy percre sem ingott meg -, hiába töprengtek, nem értették miként lehet mindez. Később, amikor kalandjuk befejeződött és visszatértek az övéikhez, csoportfőnökük egy kéthónapos oktató táborba küldte őket, ahol sorra vették az anarchisták minden olyan trükkjét amivel a tudatlan embereket megtévesztik. Ott világosították fel őket a látszólagos jólét okáról: az anarchisták az egész ország népétől összerabolt vagyonuk egy töredékéből az ellenőrzésük alatt álló néhány település lakóinak viszonylag magas életszínvonalat tudtak biztosítani.

 

Azonban hiába volt minden ügyeskedés, mert nem helyettesíthette azt a forradalmi néphadsereget alkotó ötven jól felfegyverzett és kitűnően kiképzett hadosztályt, amely Kocka és Tiló eszmetársak rendelkezésére állt bármelyik percben. A gerillák a szabadságot éltető, valamint vezéreinket, Kocka és Tiló eszmetársakat gyalázó dalokat énekeltek. Hőseink, bár könnyek fojtogatták őket, mégis konspirációs okokból együtt énekelték ezeket a disszonáns nótákat az anarchista csőcselékkel. Sőt azt is szó nélkül kellett tűrniük, hogy este a gerilla táborban, ahol az éjszakát töltötték a két nyárson sülő vaddisznót Kockának és Tilónak nevezték.

 

Az anarchista tábor leginkább a vándorcigányok szállására emlékeztetett. Köztudott, hogy hadseregünknél a sátrakat úgy állítják fel, hogy azok a magasból a K és T betűket rajzolják ki, hogy harci pilótáinkat Kocka és Tiló eszmetársak neve kezdőbetűinek látványa örömmel töltse el. Itt viszont mindenki ott állította fel sátrát, ahol éppen akarta. Forradalmi néphadseregünkben igen régi, hasznos hagyomány, hogy a fegyelem és a gyorsaság fokozása érdekében a sátrát leglassabban felállító egység tagjait kikötik éjszakára. Az anarchistáknál természetesen ez a szokás is ismeretlen volt.

 

Az esti program is inkább az ifjúsági szövetség, semmint egy hadsereg programját idézte. A gerillák körbeülték a tábortüzet, előkerültek a gitárok és énekeltek. Aztán hirtelen valaki furcsa kis rudacskákat vett elő. Olyanok voltak mint a cigaretta, de valójában annál sokkal veszélyesebb méreg volt. Marihuána az a szer, amivel az előző bűzhödt rezsim ideje alatt a lakosság minden rétege kábította magát. A szegények azért, hogy felejtsék a nyomort, a tehetősek pedig azért, hogy az élvezeteket minden határon felül fokozzák.

 

Derék hőseink már sokat hallottak erről a mákonyról de még életükben nem találkoztak vele. Ezért, amikor úgymond “fűvel” kínálták őket, azt gyanútlanul elfogadták, aztán természetesen megtörtént a katasztrófa. Maguk sem tudták, hogy mi történt az éjszaka további részében. Másnap reggel Surmi – aki mindhármuk közül a legjóképűbb volt – egy sátorban tért magához és azt vette észre, hogy nincs rajta ruha. Három meztelen anarchista lány vette körül, kettő közülük vidáman ölelgette, a harmadik Surmi rohamkésével játszadozott. Az anarchisták Bundival és Taggal még csúnyábban bántak el. Kihasználva kábulatukat, egyikük hátára egy bekarikázott “A” betűt, másikukéra pedig egy marihuána levelet tetováltak.

 

A fiúk összeszorított szájjal tűrték a megaláztatást, de a déli pihenő alatt megfogadták, hogy megszégyenítésükért rettenetes bosszút állnak az anarchistákon. Erre hamarosan módjuk nyílt. Az anarchisták táborában járva észrevettek egy tekintélyes külsejű, magas rangú katonatisztet. Propagandakiadványaink gúnyrajzairól már ismerték. Ő volt Kutze tábornok, az anarchista ellenállás katonai vezetője. Legényeink nem könnyen ismerték fel mert propagandistáink gúnyrajzain Kutzét vámpírfogakkal és hosszú, patkányorral ábrázolták, a valódi Kutze pedig látszólag nyílt, rokonszenves egyéniség volt, akiért rajongtak az anarchista harcosok. Természetesen harcosaink jól ismerték Kutze igazi arcát, megölt bajtársak, árvák és özvegyek maradtak az általa vezetett anarchisták őrjöngő pusztítása után.

 

Surmiék fejében megérlelődött az elhatározás, hogy elfogják Kutzét és élve átcsempészik a frontvonalon, hogy aztán a forradalmi törvényszék ítélkezzen a nép e veszélyes ellensége fölött. Tervüket még aznap este végrehajtották. Az anarchisták éppen valamiféle szánalmas fegyvertényüket ünnepelték: az ország déli részén hadseregünk taktikai visszavonulást hajtott végre és kiürítette az ország második legnagyobb ipari városát. Egyszóval az ún. győzelmet ünnepelték az anarchisták. Táborukban pedig anarchisztikus állapotok uralkodtak. Ittasan és kábítószer hatása alatt handabandáztak és a polgárháború számukra sikeres, mielőbbi befejezéséről álmodoztak. A mi legényeink lesben álltak. Az amúgy sem túl szigorú fegyelem további lazulása lehetővé tette számukra, hogy elfogják. Egy óvatlan pillanatban amikor Kutze eltávolodott a tábortűztől, hogy kisdolgát elvégezze a bokorban rávetették magukat és elkábították.

 

A kábult Kutzét megkötözték és rögtön elindultak vele a frontvonal felé. Három napig úttalan utakon törtek előre. Szerencsésen elkerülték az anarchista őrjáratokat. Leírhatatlan öröm fogta el őket amikor egységeinkkel találkoztak. Kitüntetésre terjesztették fel őket, ezen felül pedig jutalmul részt vehettek a hamarosan kivégzett Kutze vallatásán. Bundi élete végéig egy skatulyában magánál hordta Kutze egyik őrlőfogát amit ő vert ki személyesen. Hamarosan mindhárman megkapták az Idi
Amini Állam Hőse címet.

 

Végül elmesélem nektek csikók a három kis verőlegény további életét – ért Tati bácsi lassan a történet végére.

 

Tag még a polgárháborúban, következő hőstette közben meghalt. Bundi a karhatalomnál maradt, de egy gyakorlaton bajtársai felfedezték a hátára tetovált ellenséges motívumot. Valaki teljesen érthető éberségi szempontok által vezérelve feljelentette. Kérdőre vonták, de mire kiderült a félreértés addigra már a vallatás során szerzett sérüléseibe belehalt. Surmi otthagyta a rendőrséget és az iparban helyezkedett el. Negyven éves korára a Textilipari Tröszt vezérigazgatója és az Idi Amin Dada Társaság Központi Bizottságának tagja lett.

 

Azért mondtam el nektek ezt a mesét csikók – fejezte be végül történetét Tati bácsi – hogy a három kis verőlegény hősiessége mindannyiatok előtt örök példa maradjon.

 

Forrás: https://www .oocities.org/szekhaz/ ; https://www.oocities.org/aminizmus/ujsag.html