2025. 12. 09.
HAJNÓCZY PÉTER: A HANGYA ÉS A TÜCSÖK
A novemberi szél a zörgő faágakról éppen az utolsó fonnyadt-száradt leveleket tépte le, amikor az erdőszélen találkozott a tücsök és a hangya. A hangya kicsit kopott, naftalin szagú, de panofixbéléses télikabátot viselt – júliusban vette leszállított áron a Bizományi Áruházban, akár a vízhatlan síbakancsát –, a tücsök viszont láthatóan didergett vékony és béleletlen vászondzsekijében. A tücsök zsebre dugott kézzel álldogált, mert kesztyűje sem volt.
– Jó napot, tücsök szomszéd – mondta a hangya. – Ahogy elnézem, nem izzad bele a kabátjába…
– Bizony, hideg van, hangya szomszéd – válaszolt vacogva a tücsök. – Ez a szél az ember csontját is átjárja…
A hangya megigazgatta bőrkesztyűs kezével a sálat a nyakán.
– A feleségem kötötte – mondta. – Ügyes asszony: nézi a televíziót és közben mindig köt vagy horgol valamit. Maga, úgy tudom, nőtlen és albérletben lakik…
– Hát igen – bólogatott a tücsök –, tudja, én mindig csak hegedülgetek, másra nemigen marad idő…
Cigarettásdobozt kapart elő a zsebéből, és odakínálta a hangyának.
– Köszönöm – rázta a fejét a hangya. – Több mint három hónapja, hogy leszoktam a dohányzásról. Nemcsak haszontalan, az egészségre káros szenvedély ez, de pénzbe is kerül. Egy doboz cigaretta árából megreggelizhet vagy megvacsorázhat a magamfajta kétkezi munkás. – Megköszörülte a torkát.
– Úgy tervezzük a feleségemmel, hogy jövőre nagyobbra cseréljük a lakást. Központi fűtés, telefon, közvetlen földalatti járat a szemétdombhoz…
A tücsök cigarettára gyújtott.
– Aki nyáron hegedül, míg mások megfogják a munka végét, hogy vigyék valamire az életben… – A hangya megcsóválta a fejét. – Talán azt gondolta, kedves tücsök szomszéd, hogy ebben az évben nem is lesz tél?
– Egy hét múlva elutazom – mondta a tücsök –, csak úgy május felé jövök haza…
– Elutazik? – csóválta a fejét a hangya. – Valami rokoni meghívás, kedves szomszéd?
– Nem járok én vendégségbe – mondta a tücsök –, csak hegedülgetek otthon, gyakorlok…
– Elárulná, hová utazik? – mosolygott rá a hangya.
– Párizsba – mondta a tücsök.
– Párizsba?
A hangya kerekre tágult szemmel a tücsökre meredt.
– Tréfál, kedves szomszéd? – kérdezte kissé emelt hangon. – Miből telne magának arra, hogy Párizsban töltse a telet?
– Meghívtak… a Conservatoire… – mondta a tücsök. – Hangversenyeken hegedülök…
A hangya a földre szögezte a szemét, hallgatott egy darabig, aztán kérlelő hangon megszólította a tücsköt: – Tekintettel a régi ismeretségre… elintézne egy számomra fontos ügyet?
– Kérem, nagyon szívesen… – biztatta a tücsök – csak mondja, szomszéd úr…
– Arra kérném – mondta a hangya –, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.
HAJNÓCZY PÉTER: A CSUKA
Egy szép nyár eleji napon a folyó kicsapott a medréből, és az erdőt elöntötte az ár. Mindenki a magasabban fekvő, száraz területekre igyekezett.
– Nyugalom, barátaim! – rikoltotta a sas. – Őrizzük meg hidegvérünket! Az események megfelelően követik a Terv előírásait!
– Kifejtenéd ezt bővebben? – kurrogott álmos képet vágva a vadmacska. – Igazán nem szívesen fárasztalak, de talán akadnak még rajtam kívül mások is, akik nem rendelkeznek olyan átfogó műveltséggel, mint te.
A farkas, a róka és a vaddisznó hangos helyesléssel kontrázott a vadmacskának. Odább, külön csoportban, hallgatagon álltak a többiek: a szarvas, az őz, a nyúl, a sündisznó, aztán ismét külön az egerek és a bogarak. Akadtak teljesen közönyös résztvevők is, mint a bagoly, aki abban a percben elaludt, amikor a vita kezdetét vette. Mindenki várakozóan nézett a sasra, aki hirtelen felröppent a sziklájáról, és lecsapott a vízre, amely már a közeli fák derekát nyaldosta. A sas jókora halat tartott a karmai között, és felröppent vele a sziklára.
– A kicsinyes szűklátókörűség – kezdte a sas, és horgas csőrével gyorsan fejbe vágta a fickándozó halat – a haladás rákfenéje. Ha az eseményekkel kapcsolatos álláspontomat akarjátok hallani, nos: egyszerűen a halászati terület régen tervezett bővítése valósult meg. A haladás robogó szekerét nem lehet megállítani!
– Micsoda bölcsesség! – dorombolta a vadmacska. – Aranyat ér minden szava!
És míg a sas vérszemet kapva tovább szavalt, a vadmacska a bokrok közé somolygott; megkerülte a sziklát, és két hatalmas ugrással a sas hátára vetette magát. A sas vijjogva felröppent, a vadmacska a szájába kapta a halat, a földre huppant, és eltűnt a szikla tövében a páfrány között. A róka vigyorogva nézte a kitépett tollai között repkedő sast.
– A haladás – mondta –, az egy nemes eszme. Nincs is annál előbbre való!
– Hogy is állunk ezzel a halászati tervvel? – recsegte a farkas. – Elmondanád?
Teltek a napok, és az ár egyre nőtt. Egy reggel a csuka kidugta a vízből a fejét, és kijelentette, hogy az erdőt ezennel a folyóhoz csatolja, és mint az Egyesített Terület Katonai Főparancsnoka, utasítja az egykori szárazföldieket, hogy nyugalmukat megőrizve, haladék nélkül foglalják el kijelölt lakhelyüket a nádas iszapjában. Nem fogja őket háborgatni senki: a toll, a bunda, valamint a kitinpáncél-viselet jogát szabadon és zavartalanul gyakorolhatják a víz alatt. A madarak nem sokat törődtek a csuka ultimátumával. A bagoly aludt, a sas halászott, a többi reggeltől estig falta a bogarakat. Ami az emlősöket illeti: a szarvas és és a vaddisznó szorgalmasan gyakorolta magát az úszásban. A vadmacska álló nap a legmagasabb tölgyfa tetején kuporgott, mancsait egy vaskos, A reinkarnáció és a lélekvándorlás című köteten nyugtatva. A róka és a farkas megpróbált szót érteni a csukával.
– Ma nekem… – hajított a vízbe egy egeret a róka –, holnap neked…
A csuka egyetlen falással elnyelte az egeret, és várakozón a farkasra nézett.
– Kéz kezet mos – mondta a farkas, és ő is a vízbe hajított egy egeret. Aztán kivillantva fogait, rámosolygott a csukára. Az új főparancsnok bekapta az egeret, és hangosan csuklott egyet.
– Ha megállítod a vizet – köszörülte meg a torkát a róka –, életed végéig ellátunk egérrel.
– Nem ígérhetek semmit – válaszolta a csuka, és kitátotta a száját.
– Bőséges készleteink vannak – bólogatott a farkas. – De fönntartásuk és szaporításuk kizárólag a szárazon oldható meg. A csuka meg se mukkant, csak a száját tátotta.
– Ha egy kicsit közelebb jönnél a parthoz – mondta a róka –, magad is láthatnád…
– Miféle part? – kérdezte a csuka. – Talán a Szigetre gondoltál?
– Ha a szavakon nyargalunk – rázta meg a fejét a farkas –, akkor soha nem jutunk előbbre.
– Az előrejelzés szerint – mondta kissé bizonytalanul a róka – ez a mostani nyár igen száraz lesz: a folyóban még az iszap is megrepedezik…
– Miért növekedne a Sziget – mondta a csuka –, amikor a parancsomra éppen egyre kisebb és kisebb lesz?
– Egyezzünk meg – ajánlotta a farkas. – A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad…
A csuka válaszként feldobta magát a levegőbe, és egy kurta csobbanással eltűnt a vízben. Azonban a róka jóslata valóra vált: perzselő szárazság következett, és a folyó alig volt szélesebb és mélyebb, mint egy közönséges patak. A vaddisznó az iszapban turkálva mindennap csámcsogva teleette magát hallal, aztán kényelmesen elhelyezkedett a meleg pocsolyában és hortyogva elaludt. Ami a csukát illeti: egy szép napon beleragadt az iszapba, úgyhogy moccanni sem bírt. A vadmacska óvatosan belekapaszkodott a kopoltyújába, és kirántotta a partra.
– Teljesítetted a parancsomat! – kiáltotta a csuka. – Lekötöztél az iszapba! Megjutalmazlak!
A vadmacska a szájába kapta a csukát, és puha, nesztelen léptekkel besurrant vele a páfrányok közé.
HAJNÓCZY PÉTER: A SÜN ÉS A HARKÁLY
A sündisznót nemigen kedvelték az erdőben. Valahogy furcsa volt; nem a külsejét: az életmódját tartották különösnek. Nincs állandó lakhelye, éjszakázik, csak alkalmi munkát vállal, takarékkönyve nincs. Nagyjából ezek voltak a vádak, amelyeket az erdő lakói széltében-hosszában terjesztettek a sünről. Félni csak a bogarak és az egerek féltek tőle, amelyekkel táplálkozott.
– Hatalmas állat – jelentette ki az egér. – Nincs nála félelmetesebb az egész erdőben! Úgy lát a sötétben, akár a bagoly. A foga éles, mint a fűrész. Egyszóval: kivételes egyéniség! Ha engem kérdeznek, kitüntetném a bátorságáért!
– Még hogy kitüntetést! – vijjogott a sas, akinek a fülébe jutott az egér fecsegése. – Még mit nem! Kiváló egyéniség, mikor alig nagyobb egy vadgesztenyénél! Így vélekedik hát ez a mi tisztelt egerünk! Majd elbeszélgetünk vele!
És felszállt a sziklájáról, hogy megkeresse az egeret.
A bogarak még az egérnél is pimaszabbak voltak. Őket nem fenyegette veszély, hogy a sas, a farkas vagy a róka elbeszélget velük a sündisznókérdésben hangoztatott véleményük miatt. A ganajtúró nemcsak a kitüntetést szavazta meg a sünnek, hanem javasolta, hogy nevezzék ki az egerek kizárólagos jogú gyámjának. Ami azt jelentette, hogy a mostani gyámot, a baglyot haladéktalanul váltsák le.
– Csak fecsegjenek! – legyintett a hír hallatán a bagoly. – Akinek nincs, annak nem is lesz!
Hogy ezt mire értette, nem tudta senki, így az erdő lakói mint a legújabb bölcsességet adták tovább.
– Akinek nincs, annak nem is lesz! – üvöltötte a farkas a legközelebbi nagygyűlésen. – Azt hiszem, ez ma már minden gondolkodó állat előtt világos!
Ezután történt, hogy egy szép napon a sündisznó kijelentette: kétszer kettő négy. Aki csak hallotta, csak mosolygott a képtelen állításon. „Egy olyan személy, aki még egy tisztességes üreget sem képes kivájni magának, aki falevelek alatt, a puszta földön alszik… ugyan! Feltűnési viszketegségben szenved, érdekessé akarja tenni magát, egyszóval szánalmas alak!
A harkály unalmában betelefonált a Tudakozóba, és megkérdezte, mennyi kétszer kettő. Mikor meghallotta a választ, nem hitt a fülének, és még egyszer megkérdezte, aztán letette a kagylót, mint akit tarkón vágtak. De honnan tudhatja ezt a sündisznó?
Mindenkit ez a kérdés nyugtalanított. Aki csak valamit is adott magára – persze, a bogarakat, meg az egereket nem számítva –, annak sehogyan sem fért a fejébe, hogy kénytelen egy véleményen lenni a sünnel. Nem arról volt szó, hogy fontosnak tartották volna, mennyi kétszer kettő – miattuk lehetett akármennyi, kivéve a sün által megjósolt eredményt.
– Vak tyúk is talál szemet – vont vállat zavartan a harkály, akire kezdtek görbe szemmel nézni, amiért felhívta a Tudakozót. – Véletlen… előfordul az ilyesmi…
Zavart, dadogó mentegetőzése még gyanúsabbá tette a harkályt. Nyíltan ugyan senki nem vádolta, hogy összeesküvést sző a sündisznóval, de kerülni kezdték a társaságát.
Nemsokára összehívták a gyűlést.
– Akinek nincs – üvöltötte a farkas –, annak nem is lesz!
Mindenki a lesütött szemmel gubbasztó harkályra nézett, s csaknem megszólalt a tekintetük.
„Erre mit mondasz, apuskám? Most próbálj telefonálni!”
Még el sem ült a vihar, mikor a nyughatatlan sündisznó tanúk előtt kijelentette, hogy a kő nehezebb a víznél. A harkály ide-oda röpködött az erdőben, és a felháborodástól elfúló hangon rikácsolta:
– Micsoda hülyeség! A Tudakozó is azt mondta, hogy nem igaz! A kétszer kettő az véletlen volt! Én megmondtam: vak tyúk is talál szemet!
A harkály persze nem hívta fel a Tudakozót, abban reménykedett, hogy ezt úgysem fogja megkockáztatni senki. De balszerencséjére a vaddisznó, akit kevésbé érdekeltek a közhangulatot alakító árnyalatok és finomságok, kapta magát, és megkérdezte a Tudakozót: nehezebb-e a kő a víznél? És habozás nélkül terjeszteni kezdte a választ, amely nem jelentett kevesebbet, mint hogy a sünnek immár másodszor van igaza.
Egyesek a vaddisznó és a sün rokoni kapcsolatáról suttogtak… Meghúzta magát mindenki, aki repülni nem tudott, mert a vaddisznó nem volt válogatós, sem részrehajló, a gombát vagy az egeret ugyanolyan jó étvággyal falta fel, mint a turkáló orra körül mászkáló bogarakat.
Így történt, hogy hangosan egyedül a harkályt mocskolta mindenki.
– Vak tyúk is talál szemet? – kérdezték tőle úton-útfélen. – Mikor hívja fel legközelebb a Tudakozót?
A harkály valami olyasmit hebegett, hogy az utóbbi időben gyakran cseng a füle, kénytelen elmenni orvoshoz.
– Hát ne is halogassa szomszéd! – tanácsolta a róka, és lassan végig nyalta a szája szélét. – A kórházban majd gatyába rázzák a maga fülét!
Mikor aztán ismét eljött az ideje, hogy a gyűlést összehívják, a harkály a kötéssel a fülén, magában gubbasztott egy hatalmas tölgyfaág hegyén. Nem volt hajlandó melléülni senki.
Aztán szólásra emelkedett a farkas, lassan körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken, és hatalmas lélegzetet vett.
– Akinek nincs – ordította, hogy rezegni kezdtek a faágak –, annak nem is lesz!
Mindenki a harkályra nézett, aki lehorgadt csőrrel gubbasztott a helyén.
– Hogy érzi magát szomszéd? – kérdezte tőle a róka, mikor a farkas berekesztette a gyűlést. – Kikúrálták a fülét? Vagy még kezelésre jár?
Nem sokkal azután a sün kijelentette, hogy a fent az lent van.
– Miért ne? – mondta a róka a borznak. – Azért, mert valaki sündisznónak született, már semmi okos nem juthat az eszébe?
A Tudakozót ezúttal senki nem hívta fel, de egy szép csendes májusi vasárnap a harkály ebéd után felakasztotta magát. A mókus az utolsó pillanatban vágta el a kötelet.
– Bűnös volt, ez kétségtelen – mondta ki a bagoly a szentenciát –, de talán maradt még benne egy szikra lelkiismeret.
Mesterséges légzést alkalmaztak, nagy nehezen visszatért a harkályba az élet. A következő gyűlésen már nem emlékezett a harkály esetére senki.
– Akinek nincs – üvöltötte a farkas –, annak nem is lesz!
HAJNÓCZY PÉTER: MUNKATERÁPIA
A csavargó sün valahogy mindenkinek a begyében volt. Az erdő szorgalmas lakói azon voltak, hogy vigyék valamire az életben, dolgoztak látástól vakulásig, este holtfáradtan elaludtak a televízió előtt, vasárnap délután pedig meglátogatták a rokonokat.
– Micsoda cuki harisnya! – mondta a róka felesége a farkas feleségének, és hangosan összecsapta a kezét. – Mondd, drágám, csomagból vetted?
A róka tervrajzokat mutogatott a farkasnak; hétvégi lyuk építésébe fogott az erdőszélen, három vészkijárattal.
– Valódi föld – magyarázta a róka. – És micsoda szűk, alacsony folyosók! Valóságos labirintus!
A farkas új barlangot épített, a bagoly részletre jégszekrényt vásárolt, hogy legyen hol tartania a szemüvegét, de nem akart lemaradni a mókus, a vaddisznó, a sas és a kakukk sem.
Mindenki igyekezett.
Hajnalban fáradtan, kialvatlanul, tántorogva indultak dolgozni.
A róka felesége fekete csipkebugyiért nyaggatta a férjét, a farkasé fülbevalót akart, a teknős motorbiciklire kuporgatott.
– De mi a fenét csinál a sün? – kérdezte a kakukk. – Míg mások verejtékeznek, őkelme az árnyékban döglik, és horkol!
– Talán nyert a lottón – kockáztatta meg a borz –, a takarékban tartja a pénzt, és a kamatokból él.
A vaddisznó, akit nemrég neveztek ki a takarékpénztár igazgatójának, utánanézett a dolognak, és kiderült, hogy a sünnek egyetlen fillérje sincs a takarékban.
– Talán elásta a pénzét… – mondta a mókus. – Vannak efféle régimódi alakok… manapság minden megtörténhet…
Megpróbálták a sünből kihúzni az igazságot, de nem jutottak semmire: a sün csak bárgyún vigyorgott, és a fejét rázta.
– Ugyan, szegény vagyok én… csak egészséget adjon a jóisten…
Végül a róka vágta ketté a gordiuszi csomót.
– Még hogy elásott pénz! – legyintett. – Nevetséges! Ha valakinek pénze van, az tisztességes lakást épít magának, nem pedig rohadt falevélen alszik! De ha nem akar házat építeni, rá se hederít, hogy a felesége tavalyelőtti ruhában jár, és még televíziója sincs, akkor mit akar? Dolgozni csak annyit dolgozik, hogy éhen ne dögöljön, zsebre dugott kézzel mászkál, fütyörészik… mi rejlik emögött?
– Megmételyezi a ifjúságot – jelentette ki a bagoly. – Mi lenne a társadalommal, ha mások is követnék a példáját? Börtönbe vele, míg nem késő!
A róka elvetette a bagoly javaslatát.
– Csavargásért és közveszélyes munkakerülésért ugyan vádat lehetne emelni ellene – csóválta a fejét –, de minek fölöslegesen izgatni a kedélyeket? Nem bűnöző az a szerencsétlen sün. Egyszerűen beteg, túl érzékeny, neurotikus alkat. Gyógykezelésre, gondozásra szorul…
A bagoly dühösen levette az orráról a szemüveget és behajította a jégszekrénybe. Micsoda puhány nemzedék! Az ő idejében nem teketóriáztak az efféle huligánokkal. Még hogy gyógykezelés! A kórházban csak pusztítja az ételt, gondolkozik…
A sünt végül is két ápoló behajította a mentőkocsiba, és az elmegyógyintézetbe szállították. A teknősbéka volt a főorvos, aki megállapította, hogy a beteg skizofréniában szenved, állapota súlyos, egyelőre altatni, nyugtatni kell.
– De sose lehet tudni – tette hozzá –, remény, az mindig van. Később munkaterápiára fogjuk: majd hangyatojást válogat nekem ebédre.
Eredeti megjelenés: Hajnóczy Péter – A fűtő