RÉSZEG HAJÓ 1. SZÁM

2023. 02. 16.

 

 

     *

 

 

A tőkefelhalmozás lehetősége minden társadalmi elválasztásnál, tulajdonnál, eme elválasztást fenntartó összekapcsolásnál, árucserénél, így munkaerő bérlésénél is fennáll. De nem minden esetben valósul meg ez a lehetőség. Kérdés tehát, hogy a tulajdon stb. a munkaerő bérlése tőkefelhalmozásként, tőkefelhalmozásért történik-e vagy sem.

Ha igen, úgy a bérmunkás a bérmunkás osztály tagjának nevezhető. Saját magától elidegenítve tőkévé lett: önmagának, mint ezért bérezett létezik. Vele ellentétes, tőle e termelési viszonyban így, belsőleg el nem választható pólus van, ezt termeli önmaga ellenében: a tőkét, a tőkésosztályt így. Ez a viszonyulás teszi őket osztályokká; és ez objektíve létező sajátos viszony, akármit is gondolnak róla.

Társadalmi osztály ugyanis önmagában nincs. Az osztály olyan társadalmi, nagy léptékű csoportosulást jelent, amely önmaga újratermeléséhez belsőleg, elválaszthatatlanul feltételezi a vele kibékíthetetlen ellentétű csoportosulás részévé válását önmaga ellenében, és annak újratermelését így. Mivel a társadalom alapja az anyagi javak (ami itt – szent polgár kapaszkodj meg – a szellemit, pl. a kulturálist is jelenti) termelése, ezért annak mikéntje, viszonyai határozzák meg a többi mozzanatot, azok lehetőségeit stb. (pl. elosztás, csere, arányaik a társadalomban, jövedelmek, fogyasztás stb.) És végül, bár ezt sem százas szöggel, de a társadalom egészének újratermelési folyamatát (társadalmi intézmények, jogi, kulturális, tudati, mentális stb., stb. formákat/tartalmakat, azok változását/változtathatóságát, vagy, hogy miként kerülnek-kerülhetnek ellentétbe a meghatározóval); ezért a termelés viszonyaihoz kötendő az osztály jellegű ellentét, az ilyen ellentéttel bíró termelési viszony(ok) pólusai az osztályok.

Ezért nevezendő osztálytársadalomnak a kapitalizmus. A kapitalizmus feltételezi a tőke uralkodó voltát; ez csak akkor lehetséges, ha már az anyagi javak termelésében (és így elosztásában) uralkodó lett; ez meg bérmunkát, azaz bérmunkás osztályt tételez. Még akkor is, ha az uralkodó nem kizárólagost, egyeduralkodót jelent. De ez viszont meg nem jelenti azt, hogy vagy minden – vagy semmi, tehát: semmi. Visszatérve és példálózva: a tőke-bérmunka, tőkés osztály-bérmunkás osztály viszonya például akkor is fennáll, ha a tőkefelhalmozás megakad, vagy szándékosan megakasztják, vagy a felhalmozás mértéke, kiterjedtsége még túl kevés a tőke „önjáróvá” válásához, illetve a tőkés eltartásához, vagy, hogy az adott társadalmi-gazdasági rendszert kapitalizmusként jellemezzük. A tőkefelhalmozás lehetősége itt már csak mennyiségként jelentkezik a tőkefelhalmozás, mint minőség valóságán belül. Profitra, érték-haszonra törekednek a mínuszból a nulláig, és ha lehet, minél inkább a pozitív tartományba. Tulajdonolnak, idegen munkaerőt bérelnek értéktermeléséért és értékesítésért; az érték termelésének növelésével: ilyen kizsákmányolással, annak fokozásával az értékesülésért, a tőkefelhalmozásért.

Tehát a bérmunkás osztály a tőkefelhalmozáshoz, és nem konkrét munkához kötendő. A használati érték, csak annyiban fontos, hogy létrehozásával értéket termeljenek, azt értékesítsék stb. Bármely ágazat szakmája, pl. szellemi munkák is végezhetőek bérmunkaként, és azok is lehetnek tőkealkatrészek: a bérmunkát végző így a bérmunkás osztály tagja.

Ám van ennek fordítottja is: akinek nem értéktermelésért, tőkefelhalmozásért bérlik a munkaerejét. Hanem a konkrét használati értéket létrehozó munkája kell. Persze értékesítés nélkül, a terméktöbblet értéktöbbletként termelése (vagy később értéktöbbletté változtatása) nélkül, csak használati érték termelésével is lehet kizsákmányolni, gondoljunk a konkrét termékben/munkában lerótt adóra, tizedre, robotra stb.; a terméktöbblet ez esetben hatalmi, uralmi, akár osztályképző viszonyokat tart fenn, azok alkatrésze. De ott (még) tőkealkatrésszé válás nélkül. Hogy később az adott termékekkel mi és hogyan lesz – más kérdés (pl. feudális birtok, mint önellátó: önellátás mint e uralmi viszonyok fenntartása; a termékfelesleg értékesítése pénzért, de még csak a birtok „differenciáltabb” önellátásáért felhasználandó; tőkés feldolgozóipar megjelenése, illetve a birtok tőkésítése, már ezért a  munkaerő kizsákmányolása modern formában, de a korábbiakkal vegyítve és helyettük: tőke-bérmunka viszonya végül stb.). Ám most nem erről van szó, mert még a kizsákmányolás sem cél. Még akkor sem, ha a fentebb említett bérmunkással a kerülj kevesebbe elv alapján többet hozatnak létre, méghozzá rendszeresen, állandó jelleggel, mint amennyit bérként kifizetnek neki. Ez esetben tulajdonképp kizsákmányolják, de nem magában a tőkefelhalmozásban, tőkefelhalmozásért; és kizsákmányolása nem feltétele/alapja hatalmi, uralmi viszonyoknak – bár eme viszonyok, alapjaik feltételei, előidézői az ő működésének. Nem termék/értéktöbblet létrehozása a cél; az csak melléktermék.

Például egy lakást annak tulajdonosa, hogy tovább lakhasson benne, kifestet: szobafestőt bérel. Ez utóbbi bérmunkás, de nem a bérmunkás osztály tagja. A keletkezett érték realizálása, így a haszon – már amennyiben keletkezett – profittá realizálása nem cél. Ha a ház eladásánál ez megtörténne, úgy ez csak alkalmi eset és itt nem a tőkefelhalmozás folyamatának mozzanata. A lakó továbbra is csak lakni akar. Ha a fentiek rendszeressé válnának, úgy a cél egyre inkább: tőkefelhalmozás, a lakó: a tőkés osztály tagja, a szobafestő a bérmunkás osztály tagja. Illetve másképpen: ha egy tőkés vállalkozás szobafestéssel halmoz tőkét és ennek bérmunkása a szobafestő, úgy (is) tőkealkatrészként: a bérmunkás osztály tagjaként működik.

És most a bérmunkás osztályon belüli két végletről. Az egyik pl. a tőkealkatrész árut értékesítő bérmunkás. Mondható, hogy nem a bérmunkás osztály tagja: az áru realizálása nem növeli az áru értékét. Azaz amennyiben itt a kizsákmányolás megtörténne, szintén melléktermék. Külsődlegesen kedvezőbbé teheti a tőkefelhalmozás feltételeit, de nem magának a konkrét realizálandó árunak értéknövelőjeként. Csakhogy az összköltségek csökkentőjeként a profit növelője tőkés – bérmunkás viszonyban. Továbbá, az áru értékesítése nélkül maga a tőkefelhalmozás nincs. Ezért, bár itt is konkrét használati értéket létrehozó munka kell, e konkrét munka magának a tőkefelhalmozásnak elidegeníthetetlen belső mozzanata. És nem külsődleges, mint pl. az olajkutat védő katonaság, akár polgárháborús vidéken. Ez utóbbiak költségei, akár egy külön vállalat tőkealkatrészeként (bérmunkás osztály tagjaként), akár másképp vannak jelen, a termelés mellékköltségei: az olajkitermelés technológiájába sehogy se tartozik sem a lövöldözés, sem a tömegmészárlás; azok így külsődleges feltételek, még ha épp elengedhetetlenek is. Ezért nevezhető a tőkealkatrész árut értékesítő bérmunkás a bérmunkás osztály tagjának: munkája, mint bérénél többet végzett a belső mozzanatként szükséges költségek csökkentője lehet – és majd ha hülyék lesznek nem kihasználni ezt a tőkefelhalmozásban, annak hasznára.

Amennyiben pedig egy tőkés vállalkozás az értékesítést adja el és azt bérmunkások végzik, ott már a kérdés is felesleges. Több munkát végeznek tőkealkatrészként, mint amennyit bérként kifizetnek nekik s e munkát értékesítve előre, tovább – a tőkefelhalmozásért.

Ugyanígy a bankoknál. A bank a pénz kikölcsönzésével és kamatok szedésével új értéket nem hoz létre. Amennyiben úgy tűnik, akkor nem lett megértve: azt emberi tevékenység, munka hozza létre a konkrét (társadalmi-tulajdoni elválasztást tételező) viszonyok meghatározottságában, társadalmilag szükséges munkaidőként. Ha el is válik a konkrét tárgyaktól (áruktól így): papírpénzként, meg azt szimbolizáló elektromos jelekként, és szaporodásba és sokasodásba kezd, a ténylegesen létrehozott társadalmilag szükséges munkaidők, értéknagyságok nem nőttek: a számlálójuk értéktelenedett el. Időlegesen lehet hazudozni, de itt nagy társadalmi átlagokról és objektíve létező valóságról van szó. Akkor is, ha a kapitalizmus önmagán való túléltsége a pénzügyi szektor efféle (szakadékba) menekülési útvonalként működését követeli és valósítja meg (pl. hitel és azzal való kereskedés mint ha visszafizették volna; a „reál” szférában visszaforgathatatlan tőkék hasznosítása e játék révén, és egyben erre alapozott „reál” szféra növekedés, ami viszont soha nem éri utol a hitel által tételezettet és követeltet).  Ám a működés így, de tőkefelhalmozásként megy végbe, és azt bérmunkások végzik. A működtetés szükséges költségeinek csökkentőiként e tőke profitjának (a kamatok elnyeléséhez mérten persze kismértékben, de) növelői; a tőkének bérmunkásként alkatrészei: a bérmunkás osztály tagjai.

A másik véglet pedig, amikor a bérmunkás tőkealkatrészként értéket termel, de konkrét használati értéket létrehozó munkája a bérmunkás osztály léte ellen hat. Ilyen pl. a tőkés vállalat igazgatója, akit nem tulajdonrésszel, tőkével fizetnek (bár ez sem ritka), hanem mint tőkealkatrésszé vált bérmunkás parancsol. És ez az: mint a bérmunkás osztály tagja. Ezen nem változtat, hogy mi a konkrét munkája, amivel így kizsákmányolják. Pláne, ha a kapitalista társadalmiság az ő feladatát az értéktermelésként/értékesítésként használt technológia belsőleg szükséges mozzanatává tette (hierarchikusság). Más társadalom, öntudatosság és mindezek más technológiái pedig majd feleslegessé teszik. A tudati orientációjára viszont mindez annál nagyobb hatást gyakorol(hat).

Önmagában tehát sem a bérmunka, sem a tőke, sem a kizsákmányolás nem osztályképző ismérv. Sajátos viszonyuk az. Ám ebből meg nem következik, hogy kizsákmányolni a kizsákmányolásért csak osztályképző viszonyokban lehet.

Kamatok, pláne az uzsorakamatok fizetése például több érték kiszivattyúzása, mint kapása esete, függő hatalmi viszonyban/azt eredményezve. Adós és hitelező kölcsönösen tételezi egymást. De mint egymástól elválasztottat. Az adós valamely „holt” tulajdonrésze, pénze stb. lehet a hitelezőé; ha a kölcsön tőkealkatrészként lett kihelyezve, akkor a tőkés hitelező számára tőkealkatrésszé; de hogy e javak miből, hogyan keletkeztek és keletkeznek, mellékes. Az adóst nem idegenítették el önmagától tőkealkatrésszé – persze ameddig nem bérmunkaként törleszt. Bár ez már egy másik formára utal, a rabszolgaságra; de a pokol eme osztálybugyrában már az egész embert tulajdonolják és ennyiben az elidegenítés perverz megszüntetése: már semmi se önmagáé. Ám az adósság itt is „csak” a belépő szerepét játszotta a hogyan és miként termelés mélyebb köreibe.

Alapvetőbb viszony az ún. kisárutermelőé: akinek annyi termelőeszköz/holt termelési feltétel van a tulajdonában – akár bérléssel: így és ennyiben az övé –, hogy idegen munkaerő elsajátítása nélkül, de munkaterméket állíthat elő, és azt eladhatja. Ennek alapfoka az önellátó tulajdonos, illetve csoport, „közösség”, falu stb. mint tulajdonos, és annak  nem feltétlenül tisztán magántulajdonos (pl. egyenlősítő-elosztással részesedő) tagja; de a szükségletek körének bővülésével – ha másért nem – egyre inkább a társadalommal folytatott cserére, és nem csak a termékfelesleg, hanem a teljes mennyiség eladására kényszerül. Ám annak ellenére, hogy nem munkaerejét bérbe adva idegenedik el önmagától, hanem termelőeszközeit tulajdonolva, magának így, de maradva az egész világtól, pl. egy tőkés vállalattal folytatott egyenlőtlen csere révén, értéken aluli értékesítéssel stb. kizsákmányolható. És ki is zsákmányolják gyakran – gondoljuk például a bevásárlóláncok és zöldségtermelők viszonyára. Ám a kizsákmányolás itt feltételes és külsődleges. Feltételezhetnek olyan vásárlót aki értéken,  „jó áron” veszi meg munkatermékeiket. És ez „a tulajdon, ami tönkreteszi tulajdonomat, amivel a tulajdont akarom” lét különös biztonságának fantasztájává, ellentmondást leplező látványosságok vad hívőjévé teheti őket (fasizmus például).

Ugyanígy a kiskereskedőnél. Az árurealizálás költségeit nagyobbrészt ő maga állja a saját munkájával és elsősorban nem értékátadás történik az adott árut létrehozó pl. tőke részéről. Azaz itt a tőke így spórol (ám a társadalmi elválasztottság fennmarad: nem bérmunkás e kizsákmányolástól a kis vagy kisebb kereskedő). Persze az áthárítás a leggyengébbre jut végül; ez adott esetben nem a (kis)kereskedő, hanem a vásárlók alaktalan tömege. Vagy fordítva. Pláne, ha konkurálnia kell olyan áruházláncokkal, akik pl. a bérmunka kizsákmányolását méretüknél fogva (meg egyáltalán a bérmunka alkalmazása miatt) ki tudják használni: olcsóbbak a kiskereskedőnél. Ki nyer (némi időt) a nagy vesztésben: helyzete adja.

És végül, de nem utolsó sorban arról a rétegről, ami a kapitalizmus kiéleződő és általa feloldhatatlan ellentmondásainak, önmagán való túlfejlődésének és fejlettségének egyre nagyobb számú terméke: a pauperről. Nem az alkalmilag munkanélküliről (és így a bérmunkásság tagjáról) van szó. Hanem akinek egyre kevésbé vagy egyáltalán nincs lehetősége a kisemmizettségből feltörni: a jóságos tőkefelhalmozás bérmunkás alkatrészeként felfordulni. A kisárutermelés hamujaként létezőkről: az önmaguknak maradt önmaguknak valókról. Egyáltalán: a társadalom újratermelésének folyamatának egyre inkább mellékesen, pótcselekvőleg, vagy sehogy sem szükséges tömegéről: a társadalom csődbizonylatáról. Hogy kevésbé jogszerű és alkalmi, esetleg újra/tovább elosztó tőkefelhalmozás valamilyen alkatrésze lesz-e alkalmilag, vagy segélyezettként fékezett az éhhalálig? Netán a „vedd el magadnak mert más nincs” univerzum foglyaként lesz hivatalos állami rab? Helyzete adja.

Persze a Nagy Megmentés (az egyre kevésbé pozitív nagyságú, vagy nem létező munkahelyteremtésen: a szakadék ugródeszkával ellátásán kívül): a segélyezés sem önmagában álló puszta jótékonykodás. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy bár minden kizsákmányolás értékben vagy általánosabban nézve eleven/felhasznált/tárgyiasult emberi erőforrásban nem ellentételezettet jelent, nem minden meg nem fizetett munka stb. kizsákmányolás. Itt is az a kérdés, hogy milyen folyamat mozzanata az adott jelenség.

Az államtól/tőkétől az önmaguk túléléséért pl. segélyt felvevők nem nevezhetőek kizsákmányolóknak. Az alávetett puszta alávetett marad. De ha valaki mások alávetéséért, kizsákmányolásáért, mindezt folytatva ezek (pl. tőkés) haszonélvezetéért használja, úgy a segély már számára (is) tőke/hatalom alkatrésszé lett. Előfordulhat, de nem igazán ez a jellemző.

A segély, szociális juttatások stb. esetében inkább az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek féken tartásáról van szó az állam, tőke részéről. Illetve a tőke összeomlásának gazdasági fékezéséről, vagy összeomlásának újjáépítéséről van szó a kereslet „fizetőképessé” tételével, vagy pl. a lejárt szavatosságú élelmiszerek, gyógyszerek adójóváírás-értékesítéséért beszélő veszélyes hulladék átalakítóvá tétellel – nem beszélve magának a jótékonykodásnak a tőkésítettségéről/tőkésíthetőségéről. Szolidaritás, de az antiszolidaritás rendszerének fenntartásáért. Így a szolidaritás perverz megvalósulása és nem az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek összefogása és így öncselekvése a hatalom, a tőke ellen egy mindezt meghaladó, megélhetést, értelmet adó világért. Ameddig ez nem valósul meg, addig a legmeredekebb lejtő az övék, ami a földi pokol legmélyebb bugyraiba vezet. Amennyiben az ettől és ennek szükségszerű következményeitől rettegők és még oda nem jutottak etnikai, vallási, törzsi, rasszista konfliktussal kívánják magukat megmenteni, úgy a kapitalizmust tartják fenn: a maguk biztos útját a lejtő legaljáig.

A valóságban egy-egy konkrét léthelyzet újratermelési folyamatának legmeghatározóbb mozzanata: a termelési viszony(ok)ban elfoglalt hely nem feltétlenül valósul meg oly tisztán illetve kizárólagosan, mint a korábban leírt eseteknél. Itt ama mozzanatban lévő „tiszta” viszonyokból (és azok feltételeiből) mint tendenciákból álló összességről, vegyületükről, uralkodó/alárendelt illetve mellékes szerepükről, eredőjükről van szó és nem a törvényi szabályozás bűbájáról. Ha a törvény ezentúl mindenkit vállalkozónak, feketén foglalkoztatott bérmunkásként (vagy tartós munkanélküliként) nem létezőnek, vagy Dunyhás testvérnek hív, attól még a bérmunkás, tőkés, osztályok viszonyai, azok tendenciái objektíve változatlanok maradnak, akár tetszik, akár nem.

Szintén nem teszi egyszerűbbé a dolgot az olyan önmagába szakító kategorizálás, amely elválasztja a társadalom termelési viszonyaitól (így végeredményben az egész társadalomtól) az adott működést, illetve, amiből nem következik az, hogy milyen termelési viszonyok mozzanatai vagy milyenné váltak/válhatnak. Azaz ez utóbbiak szempontjából keveset mond (néhány kivétellel) az ilyen vagy olyan szakma, foglalkozás művelése, ahogy annak még vagy már nem művelése is.

A diák lehet, hogy épp eltartott – és mondjuk bérmunkából fizetik tanulását és megélhetését. És később a bérmunkás osztály tagja lehet/lesz – pláne ha olyasmit tanult, olyan társadalmi körülmények között stb. amiből szükségképp ez következik, illetve maximum ez következhet.

Vagy a családi tőkés vállalat eltartottjából lett a bérmunkás osztály tagja, hogy tanulmányait fizesse, önmagát fenntartsa, és a tanulmányai alapján, adott társadalmi körülmények folyamatai közepette olyan vezető beosztást kap(hat), ahol részvényekkel fizetik – tőkéssé lesz. (Megjegyzendő: itt nem a tudati orientációkról van szó, hanem az arra hatást gyakorló, meghatározó léthelyzetről, és annak legmeghatározóbb mozzanatáról: a termelési viszonyokban elfoglalt hely(ek)ről.) Itt a kérdés: adott társadalmi konkrétságban a termelési viszonyokban elfoglalt és elfoglalható helyek, azok nyújtotta lehetőségek, azok esélyei e viszonyokkal s azok lehetséges változásaival/változtatásaival újratermelődő társadalomban. Vagy egyszerűbben: mi volt, most mi és mi lehet így adott környezetben.

Ezzel szemben a nyugdíjasnál kevésbé problematikus az eset; a múlttól függ, hogy miből termelődött meg az az alap, ami jogosulttá teszi az adott nyugdíjra. Ha pl. a bérmunkás osztály tagjaként vonják le hozzá a járulékot, és aztán a nyugdíjat, bár különböző helyekről szivattyúzva fizetik ki végül, ám anélkül, hogy ő tulajdonossá, döntési jogosultként tőkefelhalmozás haszonélvezővé vált volna ez ügyben, úgy világos: a bérmunkás osztály nyugállományú tagjáról beszélünk. Ha rokkantság, vagy magán vagy állami nyerészkedők miatt semmit sem kap, de nem is kell(het) már a munkaereje (más egyebe meg nincs): a bérmunkás osztály pauperizálódott tagjáról beszélünk. Ha béréből saját befektetésként lett meg a nyugdíjra való, azaz tulajdonolt tőke jövedelemként, akkor a bérmunkás osztály eme újratermelésében megjelent a tőkéssé válás tendenciája. Hogy melyik lesz alárendelt, afféle mellékes, és melyik uralkodó, az nagyságok, azok arányainak a kérdése. Ugyanígy a részvényt szerzett bérmunkás osztály tagnál. De pl. annak a bérmunkás osztály tagnak az esete, akinek az egész tőkéje, annak jövedelme a kisnyugdíjas életszínvonalára elegendő; és figyelembe véve a folyamatot, a tőkerész eredetét, nagyságát, önmagában kizsákmányolásra felhasználhatóságát és tulajdonosa általi felhasználását (használati értékek vásárlása személyes fogyasztásra, nyomorú életszínvonalon) – inkább a bérmunkás osztály eme újratermelésének roppant gazdagítása tőkés tendenciával esete (akár ön és közbolondítást eredményezve, de a kevés kevés marad), mint a tőkéssé válás esti meséje.

Hasonlóképp a mi van, milyen mennyiségben, mivel szemben, miként kérdése az, hogy pl. miért nem kisárutermelő a korábbi példában a szobafestő, akinek mondjuk az ecset, a létra stb. is a tulajdonában van. Azért mert az egyik legfontosabb termelési feltétel: maga a kifestendő fal nincs a tulajdonában; ezért bérli annak tulajdonosa a szobafestőt. Ugyanígy a távmunkánál: ha bedolgozó, de sem a felhasználandó anyag, sem a késztermék nem az ő tulajdonát képezi (legfeljebb visszaélhet vele), csak a termelőeszközök maximum (amikkel önmagukban semmire sem menne), akkor a munkája így, de bérmunka a kisárutermelés tendenciájával terhelve. Hogy magot vagy adatot dolgoz fel – a kisárutermelés tendenciája lehet gyengébb vagy erősebb. Más a kétlakiság: amikor a személy egyesíti a különböző termelési viszonyok helyeit (és nem egy helyet alkotnak vegyületként); és így, külön-külön lévő tendenciaként alkotják a léthelyzet újratermelési folyamatának legmeghatározóbb mozzanatát. Tulajdonképpen a bankbetét tulajdonló bérmunkás-osztálybeli is ilyen (a „saját” gyárának részvényes bérmunkása a vegyület sajátos megvalósulása inkább). De világosabb példa az, ha valaki a bérmunkás osztály tagjaként gyárban dolgozik, majd odahaza a veteményesében; és saját tulajdonú munkatermékét értékesíti – saját munkaerejének bérbeadása mellett.

És mindezekkel szemben: az a kisárutermelő aki idegen munkaerőt sajátít el, zsákmányol ki, a vakulástól – bolondulásig gürcöléssel és gürcöltetéssel elindult a tőkéssé válás útján. Aztán az állam azon bérezettjei, akik irányítanak, parancsolnak, meghatároznak kizsákmányolást és uralmat az állam, és így önmaguk hasznáért és hatalmáért – mindezt különbözőképpeni kizsákmányolásból fedezve a kizsákmányolásért. A konkrét használati értéket létrehozó munkájuk kell, ami viszont a hatalom művelése a hatalomért: mint olyan konkrét munka, amely a többi használati értéket (is) létrehozó munkán (meg akin csak lehet) külsődlegesen uralkodik (a hierarchia túlnyúlása a technológián: elkülönülés tőle – így lépnek ki mindenképp pl. a bérmunkás osztály köréből, túl a korábban említett vállalat igazgatón; még akkor is ha az állam lett pl. az adott gyár tulajdonosa). Hogy aztán ez az uralom hogy valósul meg: maga is külsődlegesen, gazdaságon kívüli kényszerrel, így vagy úgy adóztatva nyúl bele a társadalom viszonyaiba? Vagy az állam tőkéjének bérmunkásává teszi a társadalom 9/10-ét, hogy osztályként termeljen számára termék/értéktöbbletet, s hozza létre egyben ezt az uralmat is? Helyzete adja. Adott állam más államnak/tőkének alárendeltje? A tőkés, állam irányítója az, ami; a zsákmányon osztoznak, nem a bérmunkás osztályba süllyedtek. Hogy az állam irányítói, mint bérezettek többet dolgoznának bérüknél? Ha így van, apró keserűség ez a nagy lakodalomban, nekik a bérüknél is több jut a világból: mint az államot irányítók a tőkékkel összenőve és attól sápot, tulajdonrészt, profitot dolgoznak (hatalmaskodnak) össze; illetve itt az egyéb címszó rejti az életet leginkább megédesítő kiváltságokat.

Az irányítás, parancsok stb. végrehajtó/segéd stb. részlegei (bürokrácia pl.) pedig a más eset tendenciájának kifutói. Használati értéket létrehozó munkájuk kell (ha azt nem tőkésítették, privatizálták – mert  akkor értéktermelőként kellenek adott használati értéket létrehozva: tőkealkatrészként kizsákmányolandó őket), ami viszont itt a végrehajtás kettősségével jellemezhető: alávetettek és hatalmat gyakorlók – minél lejjebb a hierarchiában, annál jobban csökken az utóbbi az előbbi javára a fehérre festendő falig.

És hát végül, de nem elfelejtve: a tőkefelhalmozás tulajdonosai, részvényes irányítói, mindennek életvitelszerűségig haszonélvezői: a tőkéstől a tőkés osztályig. Nem elfelejtendő: a kizsákmányolás hasznának és hatalmának elsajátítói, haszonélvezői, így gyakorlói nem mindegyike nevezhető a tőkésosztály tagjának. Ám nem kell sajnálni őket, nevük legyen összességben: burzsoázia.

Hogy az osztályok, rétegek stb. milyen konkrétságban léteznek, milyen a konkrét tőkefelhalmozás társadalmának szerkezete – helyzete adja. Ami itt még lényeges lehet, az a nemzetköziség kérdése. Miért nemzetközi a bérmunkás osztály? Nemzetközivé csupán a kapitalizmus megdöntéséért harcolva válik, illetve kell válnia, mint ahogy sokak számára az osztályok is csak ekkor, eme harcban létezhetnek (és meg is fordíthatják e vulgáris, fekete-fehér tételt: amennyiben osztályok objektíve vannak, akkor ez utóbbiak megnyilvánulásai, harcai szükségképp tudatos kommunista/világösszeesküvés-tudatos burzsoá); vagy objektíve fennállóak, még ha az osztály cselekedetei, tudata ez ellen (is) dolgozhat/dolgozik?

A válasz erre az, hogy a bérmunkás osztály tőkefelhalmozás  alkatrész, ahol (áru)értéktermelés folyik:  ebben minden konkrétum, körülmény stb. társadalmilag szükséges munkaidővé, konkrét minőségek sajátos elvonttá, (áru) érték mennyiséggé oldódnak (és ez lesz egyenlő, ez fejeződik ki különböző minőségekben, más konkrét dolgokban), és ezt, és ezért hoznak létre, fogyasztanak, sajátítanak el, zsákmányolnak ki, és ezzé is válnak; vagyis minden e minőséggé válik, s e minőségen belüliként, áruérték viszonyban kizsákmányoltként (és nem csak kizsákmányoltként) objektíve nemzetközi a bérmunkás osztály, mint ahogy a tőke, az érték felhasználása az érték kizsákmányolással növeléséért tulajdonosa, a tőkés osztály is az. Aztán, ha az egész társadalmat elnyelte a tőkefelhalmozás folyamata, és ezzel minden (áru)értékké lett, akkor a mindennek megfeleltetett és alárendelt társadalom is az. Amennyiben pedig a tőkék és államok nemzetközi hierarchiái alakulnak ki: azaz nem „csak” ama különös működés (minden különös áruértékké oldása), illetve annak elterjedése (minden országban stb. így megy) nemzetközi, hanem mindezen alapulva „tényleges” nemzetközi csoportok, hálózatok, tömbök alakulnak ki, pláne az. Kapitalista nemzetköziség – de nemzetköziség.

Ezen nem változtat az sem, hogy e hierarchiák el is különülhetnek egymástól, egymással szemben. Vagy, hogy új hierarchiák képződnek egy országból stb. kiindulva (akár kapitalista eszközökkel a kapitalizmust meghaladó működések eredményeképp). A nemzetköziség objektíve fennáll, még ha nem is úgy gondolkodik, cselekszik az elnyomottak tömege, vagy az (objektíve) ellenségeik. És ez a nemzetköziség az alapja a forradalom nemzetköziségének, ez a nemzetköziség követeli meg a forradalom harcának, tudatosan alakított viszonyainak nemzetköziségét.

A korábbiak alapján világos: az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömege különböző elemekből áll a termelési viszonyokban elfoglalt helyeik szerint. A kapitalizmusból szemlélve, hol a létbiztonságot a hatalom és pénz adja, e társadalmi különbözőségek és ellentéteik objektíve a kibékíthetetlenség felé tendálnak (a maradék elosztásának kérdései például, méghozzá úgy – más perspektíva nem lévén –, hogy holnap is ez legyen a kérdés) a kizsákmányolókkal eleve meglévő kibékíthetetlen ellentéten belül ha: a bérmunkás osztályról beszélünk. A többi ugyanis (pl. kisárutermelő) nem feltétlenül kizsákmányolt. Csak megnyomorított adott esetben.

Ám a kapitalizmusból következő, azt megszüntetve-meghaladva tagadó osztály nélküli társadalom perspektívájából szemlélve: az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek e különbözőségei, mint oldódóak és feloldandóak szerepelnek: leginkább az ő érdekükben áll az új társadalmat létrehozó forradalmi folyamat és ennek kell alanyaivá válniuk. Ám az osztály nélküli társadalom termelési viszonyinak létrehozásáig a meglévő termelési viszonyaik adta helyek ellenére/azokból következően. Így tehát itt a különbözőségek ellenére egységről beszélni, azt gyűjtőfogalommal jellemezni csak a kommunizmus perspektívájából van értelme (a burzsoázia elemeinél a közös érdek az osztálytársadalmak/osztálytársadalom fenntartása, ennek objektivitását már a kapitalizmus is megadja. Ha ezt marakodásaik közepette elfelejtik – magukra vessenek. Ha az egyik nyerni akar a másikon és végül mi nyerünk, annyit mondhatunk: ilyen volt az üzlet).

Ám a termelési viszonyok különböző helyei nem csak különböző érdekeket és különböző léthelyzetet generálnak; különböző tudati orientációkat generálnak így. Ez nem azt jelenti, hogy 1 léthelyzet, 100 ember = 1 (hamis) tudat mindnek. „Csak” meghatározottságot jelent. Más (hamis)tudatok kialakulását, fejlődését, vagy ki nem fejlődését (a korábbiak, a környezet vagy akár a léthelyzet miatt) a bérmunkás osztálynál, mást a kisárutermelőknél stb. És bár a kommunizmus felé hamis tudatokon át vezet az út, nem minden hamis tudat tendál a kommunizmus felé. És amelyek igen, azok se egyformán, ugyanolyan ellentmondásossággal, ugyanazokkal a kifutási lehetőségekkel. De állítva van az is, hogy a kommunizmus nem a kapitalizmus módjára: „nem tudva de csinálva mert a korábbi társadalmakkal kompatibilis: csinálható” jön létre. Itt a tudatosság megelőzi – amennyire tudja – a saját termelési viszonyait; és azt létrehozva halad tovább a megkezdett úton, ami a kapitalizmusból, azok viszonyaiból, azok követelte továbblépésből ered. Így tehát ha a proletariátus fogalmát a kommunizmus perspektívájából van értelme használni, úgy annak a tudati dimenziót is tartalmaznia kell. A proletariátus: a kizsákmányolást, hatalomgyakorlást nem folytatók a kizsákmányolásért, hatalomért, ezek haszonélvezetéért a maguk számára; és tudati orientációjuk nem az osztálytársadalom nyílt, direkt, változtathatatlan (minden továbblépést elzárt és elzárandó) igenlése az alávetetteket, kizsákmányoltakat, kisemmizetteket (és ezzel önmagukat) a végtelenségig nyomorítandó. ([1].)

Mindebből következően az osztályharc, amennyiben két osztály harcát jelenti, az elnyomott (bérmunkás osztály) részéről a kommunizmus  felé tett fontos lépés. Persze az osztályharc objektíve létező, az osztályok objektíve létezése miatt. De annak mértéke és minősége más és más lehet az elérendő/tudatosult célokat figyelembe véve. Egy bugyuta reklám pl. óhatatlanul magában rejti a burzsoázia céljait és így osztályharc is; de más, ha a burzsoázia a kialakuló kommunista társadalom ellen hajt vagy hajtat végre szabotázs akciókat. A bérmunkás osztály harcában a cél: túlhaladni az osztály keretein, hogy túlhaladhasson a társadalmon, de azért, hogy így győzze le ellenfelét: a proletariátus forradalmi harcában felszámolva az ő és önmaga termelési viszonyait, létrehozandó és létrehozva azok meghaladását: a kommunista társadalmat. 

Mindezzel szemben a proletariátusról az osztályszerkezet nélkül beszélni vagy az osztályszerkezet helyére pusztán a burzsoá – proletár ellentétpárt állítani: a gondolat szürke köddé oldódását jelenti a voluntarizmusnak áldozandó. Mert így pl. nem tudható (vagy letagadottá lesz) a bérmunkás osztály és kisárutermelő réteg közti különbség. Ráadásul elsikkad az is, hogy a bérmunkás osztálynál van olyan mozzanat, amelyről áttekinthető az egész társadalom, ahonnan maga a kapitalizmus adta feladat megérthető és felvállalható/felvállalandó: a kapitalizmus meghaladása az őt lehetővé tevő és fenntartó társadalmi-tulajdoni elválasztás, osztályok, állam stb. megszüntetésével, termelőerők továbbfejlesztésével, a restaurációt alapjaiban megakadályozandó. Mert nagyobbrészt a bérmunkás osztály termeli újra a társadalmat, de ezen közben szükségképp kizsákmányolják – képtelenség, hogy a tőke mindent visszaadjon. Magát számolná fel. A bérmunkás osztály kizsákmányolása gyakran csoportosan, kollektivisztikus jelleggel megy végbe – a munkafolyamatok egymásra utaltságától az egy helyre (pl. gyárba) koncentráltságig. A tőke személytelensége annak nagyságával (szerencsére) egyre látványosabb: szervezet a tőkés tulajdonos. Persze, mindettől még elsajátíthat sajátos hamis tudatokat is: mint a társadalmat tőkealkatrészként, de újratermelő, ezért konkuráló. De más léthelyzetnél még ama mozzanat sincs meg így. Azoknak vagy léthelyzetüktől indíttatva és ellenére kell megérteniük a kapitalizmus megdöntésének szükségességét, módját vagy teljesen ellenére (pl. burzsoázia)([2]). Persze a konkrét személyek öntudatra ébredése ennél több dimenziót, indíttatást stb. tételez; de a lét, annak mozzanatai, alapvető hatásai, meghatározottságai attól még érvényesek, akár a hamis tudatok alakításánál/alakulásánál is.

Végezetül: e felosztásokkal kapcsolatban persze mondhatják: megosztja a forradalom alanyát. Mások a nemzet és más szélhámosságok nevében osztanának másképp: egységesítenének elnyomót és elnyomottat a haszon és hatalomkapariakért, vagyis a rendszerért és az általa (számukra) nyújtott kétes létbiztonságért, végül is a leghatalmasabb haszon és hatalom élvezőkért, magukat is alájuk tördelve így. De akár így, akár úgy, a baj ott van, hogy a valós folyamatok olyanok, hogy a fentiek szerint kelljen jellemeznünk őket, az objektíve létező termelési viszonyok oly megosztóak. Ha értjük, akkor tudhatjuk: milyen különbség áthidalható és hogyan, és melyik kibékíthetetlen ellentét. Hol ébredhetnek öntudatra a léthelyzetükből következően és hol ellenében. Az osztálytársadalmat osztálynélküli társadalommal felváltani/meghaladni kívánó mozgalomnak hol és mennyiben kell megadni a léthelyzet fogyatékosságainak és/vagy a tudatosság fogyatékosságainak a pótlását, vagy azok ellenhatását, ellensúlyát (tényleges kollektivisztikusság együttműködése, a szolidaritás tapasztalata így; a tömegek be/visszakapcsolása a társadalmi újratermelés folyamatába a társadalmasított gyárak, föld stb. révén – egyáltalán egy jobb világ reménye). Illetve, hol aknázhatja ki az adott léthelyzetek mozzanatainak a lehetőségeit – mindezt úgy, hogy az elérendő célt működésével ne tagadja.

A valóság megértése és ez alapján cselekvés vezet el a kapitalizmus meghaladásához. Minden más a fenntartáshoz és restauráláshoz vezet: a földi pokol paradicsomához.

Harmadik út nincs.

 

*

 

 

 

 

 

 

 

 

*

 

 

RÉSZEG HAJÓ 1. SZÁM (html)