KARL MARX: A POLITIKAI GAZDASÁGTAN BÍRÁLATÁHOZ. ELŐSZÓ / BEVEZETÉS.

Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához.

 

Előszó / Bevezetés

 

 

 

Tartalomjegyzék:

 

– Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Előszó.

– Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Bevezetés.

– I. Termelés, fogyasztás, elosztás, csere (forgalom). 1. Termelés.

– 2. A termelés általános viszonya az elosztáshoz, cseréhez, fogyasztáshoz.

– a) [Termelés és fogyasztás]

– b) [Termelés és elosztás]

– c) Végül a csere és a forgalom

– 3. A politikai gazdaságtan módszere

– 4. Termelés. Termelési eszközök és termelési viszonyok. Termelési viszonyok és érintkezési viszonyok.  Állam- és tudatformák a termelési és érintkezési viszonyokhoz való viszonyukban, jogviszonyok. Családi viszonyok.

 

 

 

Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Előszó.

 

 

A polgári gazdaság rendszerét a következő sorrendben tárgyalom: tőke, földtulajdon, bérmunka; állam, külkereskedelem, világpiac. Az első három rovatban annak a három nagy osztálynak a gazdasági életfeltételeit vizsgálom, melyekre a modern polgári társadalom oszlik; a másik három rovat összefüggése szembeötlő. Az első könyv első szakasza, mely a tőkéről szól, a következő fejezetekből áll: 1. az áru; 2. a pénz vagy az egyszerű forgalom; 3. a tőke általában. Ez a füzet a két első fejezetet tartalmazza. Az egész anyag készen van monográfiák alakjában, melyeket nagy időközökben saját nézeteim tisztázására, nem pedig kinyomatás céljából írtam; a megadott terv szerinti összefüggő feldolgozásuk külső körülményektől fog függni.

 

Egy általános bevezetést[1], melyet már papírra vetettem, mellőzök, mert közelebbről meggondolva úgy vélem, hogy még bizonyításra szoruló eredmények minden előlegezése csak zavart okozna, és az olvasónak, ha egyáltalában követni akar, el kell szánnia magát arra, hogy az egyestől emelkedjék fel az általánoshoz. Ellenben helyénvalónak látom, hogy néhány közlést tegyek itt saját politikai-gazdaságtani tanulmányaim menetéről.

 

Szaktanulmányom a jogtudomány volt, de ezzel a filozófia és a történelem mellett csak mint alárendelt diszciplínával foglalkoztam. 1842-43-ban, mint a „Rheinische Zeitung”[2] szerkesztője, kerültem először abba a kényszerhelyzetbe, hogy úgynevezett anyagi érdekekhez hozzászóljak. A rajnai Landtag tanácskozásai a falopásról és a földtulajdon parcellázásáról, az a hivatalos polémia, melyet von Schaper úr, akkoriban a Rajna-tartomány főprezidense, a „Rheinische Zeitung”-gal a Mosel-vidéki parasztok állapotairól megindított, végül a szabadkereskedelemről és védővámról folyó viták késztettek először arra, hogy gazdasági kérdésekkel foglalkozzam. Másrészt ugyanebben az időben, amikor is a „továbbmenés jó szándéka” sokszorosan meghaladta a tárgyi ismeretet, a francia szocializmus és kommunizmus enyhén filozófiailag színezett visszhangja szólalt meg a „Rheinische Zeitung”-ban. Ezzel a kontárkodással szembeszálltam, de az augsburgi „Allgemeine Zeitung”-gal[3] folytatott vita során ugyanakkor kereken megvallottam, hogy eddigi tanulmányaim nem engedik meg nekem, hogy maguknak a francia irányzatoknak a tartalmáról bármilyen ítéletmondásra merészkedjem. Viszont mohón megragadtam az alkalmat, melyet a „Rheinische Zeitung” kiadóinak illúziója nyújtott — akik azt hitték, hogy alap lanyhább magatartásával elháríthatják a lapra kimondott halálos ítéletet —, hogy a közélet színpadáról visszavonuljak dolgozószobámba.

 

Az első munka, melyhez a rám zúduló kétségek megoldása céljából hozzáfogtam, a hegeli jogfilozófia kritikai felülvizsgálata volt; e munka bevezetése megjelent az 1844-ben Párizsban kiadott „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben.[4] Vizsgálatom abba az eredménybe torkollt, hogy a jogi viszonyok, valamint az államformák nem érthetők meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem éppenséggel azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel, a XVIII. századi angolok és franciák példájára, „polgári társadalom” néven foglalja össze, a polgári társadalom anatómiáját pedig a politikai gazdaságtanban kell keresni. Ennek a tanulmányozását Párizsban kezdtem meg, majd Brüsszelben folytattam, ahová Guizot úr kiutasító parancsa következtében átköltöztem.[5] Az általános eredményt, amelyre jutottam, és amely, miután rájöttem, tanulmányaim vezérfonala lett, röviden így lehet megfogalmazni:

 

Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalomgazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározóit társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között addig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmasodik az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmasodások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos szabatossággal megállapítható forradalmasodás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak tudatára jutnak és azt végigharcolják. Mint ahogy azt, hogy egy egyén micsoda, nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmasodási korszakot sem ítélhetjük meg a maga tudatából, hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok közötti meglevő konfliktusból megmagyarázni. Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyeknek számára elég tágas, és új, magasabbrendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak. Ezért az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani, mert ha pontosabban megvizsgáljuk, mindig azt látjuk, hogy a feladat maga is csak ott merül fel, ahol megoldásának anyagi feltételei már megvannak, vagy legalábbis létrejövőfélben vannak. Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként. A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelési folyamatnak utolsó antagonisztikus formája, antagonisztikus nem az egyéni antagonizmus, hanem az egyének társadalmi életfeltételeiből sarjadó antagonizmus értelmében; de a polgári társadalom méhében fejlődő termelőerők megalkotják egyúttal az anyagi feltételeket ennek az antagonizmusnak a megoldásához. Ezzel a társadalomalakulattal ennélfogva lezárul az emberi társadalom előtörténete.

 

Friedrich Engels, akivel a gazdasági kategóriák bírálatához írt zseniális vázlatának[6] megjelenése óta (a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben) állandó írásbeli eszmecserét folytattam, más úton (lásd „A munkásosztályhelyzete Angliában” című művét[7]) ugyanarra az eredményre jutott, mint én, és midőn 1845 tavaszán szintén Brüsszelben telepedett le, elhatároztuk, hogy nézetünknek a német filozófia ideologikus nézetével szembeni ellentétét közösen kidolgozzuk, voltaképpen, hogy leszámolunk a magunk egykori filozófiai lelkiismeretével. Szándékunkat a Hegel-utáni filozófia kritikájának formájában váltottuk valóra. A kézirat,[8] két vaskos nyolcadrét kötet, már rég megérkezett Vesztfáliába, kiadási helyére, amikor hírt kaptunk arról, hogy a megváltozott körülmények a kinyomatást nem teszik lehetővé. A kéziratot annál is készségesebben átengedtük az egerek rágcsáló bírálatának, mert elértük fő célunkat — saját nézeteink tisztázását. Azok közül az elszórt munkák közül, melyekben akkortájt nézeteinket egyik vagy másik irányban kifejtve a közönség elé tártuk, csak az Engelsszel közösen írt munkánkat, a „Kommunista Párt Kiáltványá”-t[9], és az általam közzétett, „Beszéd a szabadkereskedelemről ” című brosúrát[10] említem. Nézetünk döntő pontjait tudományosan, noha csak polemikus formában, először az 1847-ben kiadott és Proudhon ellen irányuló, „A filozófia nyomorúsága stb.” című írásomban[11] jelöltem meg. Egy németül írt, a „Bérmunká”-ról szóló értekezésnek[12], melyben e tárgyról a Brüsszeli Német Munkásegyletben[13] tartott előadásaimat foglaltam egybe, kinyomtatását megakasztotta a februári forradalom és ennek folytán bekövetkezett erőszakos eltávolításom Belgiumból.[14]

 

A „Neue Rheinische Zeitung”[15] kiadása 1848-ban és 1849-ben és a később bekövetkezett események megszakították gazdasági tanulmányaimat, s ezeket csak 1850-ben Londonban folytathattam. A politikai gazdaságtan történetére vonatkozó roppant anyag, amely a British Museumban van felhalmozva, az a kedvező álláspont, melyet London a polgári társadalom megfigyelésére nyújt, végül pedig az az új fejlődési szakasz, amelybe a polgári társadalom a kaliforniai és ausztráliai arany felfedezésével belépni látszott, arra indítottak, hogy megint egészen elölről fogjak neki a dolognak és kritikailag végigdolgozzam magam az új anyagon. Ezek a tanulmányok részben maguktól elvezettek látszólag egészen távol eső diszciplínákba, melyeknél rövidebb-hosszabb ideig el kellett időznöm. De kiváltképp a kenyérkeresés parancsoló szükségessége szűkre szabta a rendelkezésemre álló időt. Immár nyolc éve vagyok munkatársa a vezető angol-amerikai napilapnak, a „New York Tribune”-nak[16], s minthogy csak kivételesen foglalkozom tulajdonképpeni laptudósítással, ez a munka tanulmányaim rendkívüli szétforgácsolását tette szükségessé. Amellett a szembeötlő angliai és kontinentális gazdasági eseményeket tárgyaló cikkek oly jelentős részét alkották közleményeimnek, hogy kénytelen voltam gyakorlati részletekkel megismerkedni, amelyek kívül esnek a politikai gazdaságtan tulajdonképpeni tudományának körén.

 

Ezzel a vázlattal, melyet a politikai gazdaságtan terén tett tanulmányaim menetéről adtam, csak azt akarom bizonyítani, hogy nézeteim — bárhogy ítéljék is meg azokat, és akármennyire nem egyeznek is azok az uralkodó osztályok érdekből fakadó előítéleteivel — lelkiismeretes és sokéves kutatás eredményei. De a tudomány bejáratánál éppúgy, mint a pokol bejáratánál, ezt a követelést kell támasztanunk:

 

Qui si convien lasciare ogni sospetto,

Ogne viltá convien che qui sia morta.[17]

 

London, 1859 januárjában Karl Marx.

 

 

*

 

 

Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Bevezetés.[18]

 

 

I. Termelés, fogyasztás, elosztás, csere (forgalom).

 

1. Termelés.

 

 

a) Vizsgálatunk tárgya mindenekelőtt az anyagi termelés.

 

Társadalomban termelő egyének — ennélfogva az egyének társadalmilag meghatározott termelése természetesen a kiindulópont. Az egyes és egyedülálló vadász és halász, akivel Smith és Ricardo kezdi, a XVIII. századi robinzonádok fantáziátlan képzelődései közé tartozik, amelyek semmiképp sem csupán a túlfinomultság elleni visszahatást és tévesen értelmezett természeti élethez való visszatérést fejezik ki, ahogy a művelődéstörténészek képzelik. Éppoly kevéssé, mint ahogy Rousseau contrat social-ja [társadalmi szerződése] — amely a természettől független szubjektumokat szerződés révén hozza viszonyba és kapcsolatba — sem nyugszik ilyen naturalizmuson. Ez a kis és nagy robinzonádok látszata, mégpedig csak az esztétikai látszata. Voltaképpen előlegezése ez a XVI. század óta kialakuló és a XVIII. században már óriásléptekkel megérlelődése felé haladó „polgári társadalomnak”. A szabad konkurencia e társadalmában az egyes ember úgy jelenik meg, mint aki el van oldozva a természeti kötelékektől stb., amelyek őt korábbi történelmi korszakokban egy meghatározott, körülhatárolt emberi tömörülés tartozékává teszik. A XVIII. század prófétái előtt, akikre Smith és Ricardo még teljes mértékben támaszkodnak, a XVIII. századnak ez az egyéne — aki egyrészt a feudális társadalmi formák felbomlásának, másrészt a XVI. század óta újonnan kifejlődött termelőerőknek a terméke — eszményként lebeg, melynek létezése múltbeli létezés. Nem történelmi eredményként, hanem a történelem kiindulópontjaként. Ugyanis a természetszerű egyénként — az emberi természetről alkotott elképzelésükhöz hozzámérten —, nem történelmileg keletkezőként, hanem a természettől tételezettként. Ez a csalatkozás eddig sajátja volt minden új korszaknak. Steuart, aki némely tekintetben a XVIII. századdal ellentétben és mint arisztokrata inkább áll történelmi talajon, ezt az együgyűséget elkerülte.

 

Minél mélyebben visszamegyünk a történelemben, annál inkább jelenik meg az egyén, ennélfogva a termelő egyén is, önállótlannak, egy nagyobb egészhez tartozónak: először még egészen természetes módon a családban és a törzzsé kiszélesedett családban; később a törzsek ellentétéből és összeolvadásából létrejövő különböző formájú közösségekben. Csak a XVIII. században, a „polgári társadalomban” lépnek szembe az egyes emberrel a társadalmi összefüggés különböző formái az ő magáncéljait szolgáló puszta eszközökként, külső szükségszerűségként. De az a korszak, amely ezt az álláspontot, az egyedülálló egyes ember álláspontját létrehozza, éppen az eddig legfejlettebb társadalmi (erről az álláspontról általános) viszonyok korszaka. Az ember a szó legszorosabb értelmében „ζῷον πoλιτικόν”[19],

nemcsak társas állat, hanem olyan állat, amely csak a társadalomban tud egyedülállóvá válni. Az egyedülálló egyes ember társadalmon kívüli termelése ritkaság, mely persze megeshetik a véletlen folytán a vadonba vetődött civilizált emberrel, akiben dinamikusan megvannak már a társadalmi erők — éppoly képtelenség, mint a nyelv kifejlődése együtt élő és egymással beszélő egyének nélkül. Kár ezzel hosszabban időt tölteni. A pontot érinteni sem kellene, ha ezt az ízetlenséget, amelynek a XVIII. század embereinél még értelme és érthetősége volt, Bastiat, Carey, Proudhon stb. nem vonták volna be megint komolyan a legmodernebb gazdaságtanba. Proudhonnak, a többi között, természetesen kellemes, hogy egy gazdasági viszony eredetét, amelynek történelmi keletkezését nem ismeri, történelemfilozófiailag olymódon fejtse ki, hogy mítoszokat költ: Ádám vagy Prométheusz készen rábukkant az eszmére, ezt azután bevezették stb. Nincs unalmasabb és szárazabb dolog, mint a fantáziáié locus communis [közhely].

 

Amikor tehát termelésről van szó, mindig egy meghatározott társadalmi fejlődési fokon álló termelésről — társadalmi egyének termeléséről van szó. Úgy tűnhetnék tehát, hogy ahhoz, hogy egyáltalában a termelésről beszél jünk, vagy nyomon kell követnünk a történelmi fejlődési folyamatot különböző fázisaiban, vagy eleve ki kell jelentenünk, hogy egy meghatározott történelmi korszakkal foglalkozunk, tehát pl. a modern polgári termeléssel — amely valójában tulajdonképpeni témánk. Ámde minden termelési korszaknak vannak bizonyos közös ismertetőjegyei, közös meghatározásai. Az általában-való termelés — elvonatkoztatás, de értelmes elvonatkoztatás, amennyiben valóban kiemeli, rögzíti a közöset és ezzel megtakarítja nekünk az ismétlést. Mindamellett ez az általános, vagyis az összehasonlítás által különválasztott közös maga is sokszorosan tagolt, különböző meghatározásokba széjjelváló. EbbőI némely dolog valamennyi korszaké; más dolog egynéhányé közösen. [Bizonyos] meghatározások közösek a legmodernebb korszakban és a legrégibben. Nélkülük nem gondolható el termelés; ámde ha a legfejlettebb nyelveknek vannak is a legfejletlenebbekkel közös törvényei és meghatározásai, éppen a különbség ettől az általánostól és közöstől az, ami a fejlődésüket teszi. Éppen külön kell választani azokat a meghatározásokat, amelyek a termelésre egyáltalában érvényesek, nehogy az egység mellett — amely már abból is folyik, hogy a szubjektum, az emberiség és az objektum, a természet ugyanaz — a lényeges különbözőségről megfeledkezzünk. Ebben a megfeledkezésben rejlik pl. a modern közgazdászok egész bölcsessége, akik a fennálló társadalmi viszonyok örökkévalóságát és harmóniáját bizonyítják. Pl. hogy termelés nem lehetséges termelési szerszám nélkül, még ha csupán a kéz is ez a szerszám; hogy nem lehetséges termelés múltbeli, felhalmozott munka nélkül, még ha ez a munka csupán az a készség is, amely a vadember kezében ismételt gyakorlás révén felgyülemlett és koncentrálódott. A tőke többek között termelési szerszám is, múltbeli, objektiválódott munka is. Tehát a tőke általános, örök természeti viszony; mármint ha elhagyom éppen azt a sajátosságot, amely a „termelési szerszámot”, a „felhalmozott munkát” tőkévé teszi. A termelési viszonyok egész története ezért pl. Careynél úgy jelenik meg, mint egy a kormányok által rosszindulatúan kezdeményezett hamisítás.

 

Ha nincs általában-való termelés, akkor nincs általános termelés sem. A termelés mindig egy különös termelési ág — pl. földművelés, állattenyésztés, manufaktúra stb. — vagy pedig totalitás. Csakhogy a politikai gazdaságtan nem technológia. Egy adott társadalmi fokon álló termelés általános meghatározásainak viszonya a különös termelési formákhoz máshol fejtendő ki (később). Végül a termelés nem is csak különös termelés. Hanem mindig csak egy bizonyos társadalmi test, társadalmi szubjektum tevékenykedik termelési ágak nagyobb vagy szűkösebb totalitásában. Az a viszony, amelyben a tudományos ábrázolás a reális mozgáshoz áll, még szintén nem ide tartozik. Termelés általában. Különös termelési ágak. A termelés totalitása.

 

A gazdaságtanban divat egy általános részt előrebocsátani — és éppen ez a rész szerepel „termelés” cím alatt (lásd pl. J. St. Mill) —, amelyben min­ den termelés általános feltételeit tárgyalják. Ez az általános rész a következőkből áll vagy állítólag kell hogy álljon: 1. azokból a feltételekből, amelyek nélkül termelés nem lehetséges. Ez tehát valójában nem egyéb, mint minden termelés lényegi mozzanatainak megállapítása. De, mint látni fogjuk, ez a valóságban néhány nagyon egyszerű meghatározásra szorítkozik, amelyeket lapos tautológiákban teregetnek széjjel; 2. azokból a feltételekből, amelyek a termelést többé vagy kevésbé előmozdítják, mint pl. Adam Smithnél a haladó és a pangó társadalmi állapot. Hogy ezt, aminek nála mint ötletnek megvan a maga értéke, tudományos jelentőségre emeljük, meg kellene vizsgálni a termelékenységi fokok periódusait egyes népek fejlődésében — amely vizsgálat kívül esik a téma tulajdonképpeni határain, amennyiben azonban beletartozik, a konkurencia, felhalmozás stb. kifejtésénél kell elhelyezni. Az általános megfogalmazásban a válasz arra az általánosságra lyukad ki, hogy egy ipari nép abban a pillanatban éri el termelésének csúcspontját, amikor egyáltalában eljut történelmének csúcspontjára. In fact. [Valóban.] Egy nép addig áll ipari fejlődése csúcsán, amíg még nem a nyereség, hanem a nyerés a fődolog számára. Ennyiben a jenkik az angolok fölött állnak. Vagy pedig: hogy pl. bizonyos fajok, adottságok, éghajlatok, természeti viszonyok, mint tengerparti fekvés, a talaj termékenysége stb. kedvezőbbek a termelésre, mint mások. Ez megintcsak arra a tautológiára lyukad ki, hogy a gazdagságot annál könnyebben alkotják meg, minél nagyobb fokban vannak meg szubjektíve és objektíve az elemei.

 

De mindez nem az, amit a közgazdászok ebben az általános részben valóban szem előtt tartanak. Hanem arról van szó, hogy a termelést — lásd pl. Millt —, az elosztástól stb. eltérően, a történelemtől független örök természeti törvények keretébe foglaltnak ábrázolják, s ez alkalommal azután suttyomban polgári viszonyokat csempésznek be megdönthetetlen természeti törvényekként az in abstracto [elvontan] vett társadalomba. Ez a többé-kevésbé tudatos célja az egész eljárásnak. Az elosztásnál ezzel szemben az emberek, úgymond, csakugyan megengedtek maguknak mindenféle önkényeskedést. Teljesen eltekintve a termelésnek és elosztásnak durva szétszakításától, valamint valóságos viszonyuktól, annyi már eleve mindenképpen világos, hogy bármily különféle is az elosztás különböző társadalmi fokokon, okvetlenül lehetséges benne, csakúgy, mint a termelésben, közös meghatározásokat találni, és ugyanúgy itt is lehetséges minden történelmi különbséget összezavarni vagy általános emberi törvényekben kioltani. Pl. a rabszolga, a jobbágy, a bérmunkás, mind megkap egy élelem-mennyiséget, amely lehetővé teszi számára, hogy mint rabszolga, mint jobbágy, mint bérmunkás létezzék. A hódító, aki a sarcból, vagy a hivatalnok, aki az adóból, vagy a földtulajdonos, aki a járadékból, vagy a szerzetes, aki az alamizsnából, vagy a levita[20], aki a tizedből él, mind olyan hányadot kap a társadalmi termelésből, amely más törvények szerint van meghatározva, mint a rabszolgáé stb. Az a két főpont, amelyet minden közgazdász beállít ebbe a rovatba, a következő: 1. tulajdon; 2. ennek biztosítása igazságszolgáltatás, rendőrség stb. által. Erre nagyon röviden ezt lehet válaszolni:

 

ad 1. Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén. Ilyen értelemben tautológia azt mondani, hogy a tulajdon (tulajdonbavétel, elsajátítás) a termelés egyik feltétele. Nevetséges azonban innen a tulajdon egy meghatározott formájára, pl. a magántulajdonra átugrani. (Amely ráadásul még feltételez egy ellentétes formát is, a nem-tulajdont.) A történelem éppenséggel azt mutatja, hogy a köztulajdon (pl. a hinduknál, szlávoknál, régi keltáknál stb.) az eredeti forma, olyan forma, amely a községi tulajdon alakjában még sokáig jelentős szerepet játszik. Arról a kérdésről, hogy a gazdagság a tulajdonnak ilyen vagy olyan formájában fejlődik-e jobban, itt még koránt sincs szó. De azt mondani, hogy nem lehet szó termelésről, tehát társadalomról sem ott, ahol a tulajdon valamely formája nem létezik, ez tautológia. Olyan tulajdonbavétel, elsajátítás, amely semmit sem vesz tulajdonba, tesz sajáttá, contradictio in subjecto [ellentmondás a szubjektumban; fogalombeli ellentmondás; önellentmondás].

 

ad 2. A szerzemény biztosítása stb. Ha ezeket a trivialitásokat visszavezetjük valóságos tartalmukra, többet elmondanak, mint amennyit prédikálóik tudnak. Azt ugyanis, hogy a termelés mindegyik formája létrehozza saját jogi viszonyait, kormányzási formáját stb. A nyerseség és fogalomnélküliség éppen abban rejlik, hogy a szervesen összetartozót véletlenszerűen vonatkoztatják egymásra, puszta reflexiós összefüggésbe hozzák. A polgári közgazdászok szeme előtt csak az lebeg, hogy a modern rendőrség mellett jobban lehet termelni, mint pl. az ököljog idején. Csak azt felejtik el, hogy az ököljog is jog, és hogy az erősebb joga más formában az ő „jogállamukban” is továbbél.

 

Amikor a termelés egy meghatározott fokának megfelelő társadalmi állapotok még csak keletkezőben vagy amikor már elmúlóban vannak, a termelésben természetesen zavarok állnak be, habár különböző fokban és különböző hatással.

 

Összefoglalásul: Vannak minden termelési fok számára közös meghatározások, amelyeket a gondolkodás mint általánosakat rögzít; de minden termelés úgynevezett általános feltételei nem egyebek, mint ezek az elvont mozzanatok, melyekkel egyetlen valóságos történelmi termelési fok sincs fogalmilag megragadva.

 

 

2. A termelés általános viszonya az elosztáshoz, cseréhez, fogyasztáshoz.

 

 

Mielőtt a termelés további elemzésébe bocsátkoznánk, szükséges szemügyre vennünk azokat a különböző rovatokat, amelyeket a közgazdászok melléje állítanak.

 

A közvetlenül kézenfekvő elképzelés a következő: A termelésben sajátítják el (állítják elő, alakítják) a társadalom tagjai a természeti termékeket emberi szükségletekre; az elosztás határozza meg azt az arányt, amelyben az egyes ember ezekben a termékekben részesül; a csere juttatja hozzá azokat a különös termékeket, amelyekre az elosztás révén neki jutott hányadot át akarja váltani; végül a fogyasztásban válnak a termékek [A kéziratban: termelés] az élvezés, az egyéni elsajátítás tárgyaivá. A termelés előállítja a szükségleteknek megfelelő tárgyakat; az elosztás szétosztja azokat a társadalmi törvények szerint; a csere az egyedi szükséglet szerint újra elosztja a már elosztottat; végül a fogyasztásban a termék kilép ebből a társadalmi mozgásból, közvetlenül tárgya és szolgája lesz az egyedi szükségletnek és az élvezésben kielégíti azt. Így a termelés jelenik meg mint a kiindulópont, a fogyasztás mint a végpont, az elosztás és a csere mint a közép, amely maga is kettős, amennyiben az elosztás mint a társadalomból, a csere mint az egyénekből kiinduló mozzanat van meghatározva. A termelésben objektiválódik a személy, a fogyasztásban [ A kéziratban: a személyben] szubjektiválódik a dolog; az elosztásban a társadalom általános, uralkodó meghatározások formájában átveszi a közvetítést termelés és fogyasztás között; a cserében ez a közvetítés az egyén véletlen meghatározottsága révén megy végbe.

 

Az elosztás meghatározza azt az arányt (mennyiséget), amelyben a termékek az egyénnek kijutnak; a csere meghatározza azokat a termékeket, amelyekben az egyén az elosztás révén neki juttatott részt kívánja.

 

Termelés, elosztás, csere, fogyasztás így szabályszerű következtetést alkotnak; a termelés az általánosság, az elosztás és a csere a különösség, a fogyasztás az egyediség, mellyel az egész összezárul. Ez csakugyan összefüggés, de lapos. A termelést általános természeti törvények határozzák meg; az elosztást társadalmi véletlen határozza meg, és ezért többé vagy kevésbé kedvező hatással lehet a termelésre; a csere kettejük között fekszik mint formálisan társadalmi mozgás, a lezáró aktus pedig, a fogyasztás, amelyet nemcsak végpontnak, de végcélnak is felfognak, tulajdonképpen kívül esik a gazdaság tanon, kivéve amennyiben megint visszahat a kiindulópontra és az egész folyamatot újból elindítja.

 

A politikai gazdászok ellenfelei — akár tárgykörükön belül, akár azon kívül álló ellenfelei —, akik szemükre vetik, hogy az összetartozót barbár módon szétszakítják, vagy ugyanazon a talajon állnak, mint ők, vagy alattuk. Mi sem közönségesebb, mint az a szemrehányás, hogy a politikai gazdászok a termelést túlontúl kizárólagosan öncélnak tekintik. Az elosztáson, úgymond, éppúgy megfordul a dolog. Ennek a szemrehányásnak éppen az a gazdaságtani elképzelés szolgál alapul, hogy az elosztás mint önálló, független terület tanyázik a termelés mellett. Vagy az a szemrehányás, hogy a mozzanatokat nem egységükben fogják fel. Mintha ez a szétszakítás nem a valóságból hatolt volna a tankönyvekbe, hanem fordítva, a tankönyvekből a valóságba, és itt fogalmak dialektikus kiegyenlítéséről, nem pedig reális viszonyok felfogásáról volna szó!

 

 

a) [Termelés és fogyasztás]

 

 

A termelés közvetlenül fogyasztás is. Kettős fogyasztás, szubjektív és objektív: az egyén, aki a megtermelésben kifejti képességeit, ki is adja, el is fogyasztja azokat a termelés aktusában, teljesen úgy, mint ahogy a természetes nemzés életerők fogyasztása. Másodszor: a termelési eszközök fogyasztása, amelyeket használnak és elhasználnak, és részben (mint pl. a tüzelésnél) megint felbomlanak általános elemeikre. Ugyanígy a nyersanyag fogyasztása, amely nem marad meg természetes alakjában és mivoltában, hanem felemésztődik. Maga a termelés aktusa ezért minden mozzanatában a fogyasztás aktusa is. Ezt azonban elismerik a közgazdászok. A termelést mint közvetlenül azonosat a fogyasztással, a fogyasztást mint közvetlenül egybeesőt a termeléssel termelő fogyasztásnak nevezik. A termelésnek és fogyasztásnak ez az azonossága Spinoza tételére vezet: Determinatio est negatio.[ A meghatározás tagadás[21]] De a termelő fogyasztásnak ezt a meghatározását csak azért állítják fel, hogy a termeléssel azonos fogyasztást elválasszák a tulajdonképpeni fogyasztástól, melyet viszont a termelés megsemmisítő ellentéteként fognak fel.

 

Vegyük szemügyre tehát a tulajdonképpeni fogyasztást.

 

A fogyasztás közvetlenül termelés is, ahogy a természetben az elemek és a kémiai anyagok fogyasztása a növény termelése. Hogy pl. a táplálkozásban, a fogyasztás egyik formájában az ember a saját testét termeli, az világos. Ez azonban a fogyasztás minden más fajtájára is érvényes, amely egy vagy más módon az embert valamilyen szempontból termeli. Fogyasztó termelés.

 

Ámde, mondja a gazdaságtan, ez a fogyasztással azonos termelés egy második, az első termék megsemmisítéséből létrejövő termelés. Az elsőben megdologiasult a termelő, a másodikban megszemélyesül az általa megalkotott dolog. Tehát ez a fogyasztó termelés — noha termelés és fogyasztás közvetlen egysége — lényegileg különbözik a tulajdonképpeni termeléstől. Az a közvetlen egység, amelyben a termelés a fogyasztással és a fogyasztás a termeléssel egybeesik, meghagyja közvetlen kettősségüket.

 

A termelés tehát közvetlenül fogyasztás, a fogyasztás közvetlenül termelés. Mindegyik közvetlenül a maga ellenkezője. Egyúttal azonban közvetítő mozgás megy végbe kettejük között. A termelés közvetíti a fogyasztást, amelynek anyagát megalkotja, nélküle a fogyasztásnak nem volna tárgya.

 

De a fogyasztás is közvetíti a termelést, amennyiben a termékeknek csak a fogyasztás alkotja meg a szubjektumot, amelynek számára termékek. A termék csak a fogyasztásban kapja meg a végső finisht [befejezést; kikészítést]. Az a vasút, amelyen nem utaznak, amelyet tehát nem használnak el, nem fogyasztanak el, az csak lehetőség szerint; potenciálisan vasút, nem pedig valóság szerint. Termelés nélkül nincs fogyasztás; de fogyasztás nélkül sincs termelés, mivel a termelés így céltalan volna. A fogyasztás kettősen termeli a termelést:

 

1. azáltal, hogy a termék csak a fogyasztásban válik valóságos termékké. Pl. egy ruha csak a viselés aktusával válik valóban ruhává; egy ház, amely lakatlan, in fact nem valóságos ház; a termék tehát, a puszta természeti tárgytól eltérően, csak a fogyasztásban igazolódik, jön létre termékként. A fogyasztás adja csak meg a terméknek, azzal, hogy feloldja, a finishing stroke-ot [az utolsó simítást]; mert a termék nem [a kéziratban: termelés nemcsak] mint tárgyiasult tevékenység termék, hanem csak mint a tevékeny szubjektum számára való tárgy;

 

2. azáltal, hogy a fogyasztás alkotja meg az új termelés szükségletét, tehát a termelésnek azt az eszmei, belsőleg hajtó okát, mely annak előfeltétele. A fogyasztás alkotja meg a termelés törekvését; megalkotja a tárgyat is, amely célt-meghatározóan tevékenykedik a termelésben. Ha világos, hogy a termelés szolgáltatja külsőlegesen a fogyasztás tárgyát, akkor ezért éppolyan világos, hogy a fogyasztás tételezi eszmeileg a termelés tárgyát, mint belsőleges képet, mint szükségletet, mint törekvést és mint célt. A termelés tárgyait még szubjektív formában alkotja meg. Szükséglet nélkül nincs termelés. De a fogyasztás újratermeli a szükségletet.

 

Ennek felel meg a termelés részéről, hogy 1. a fogyasztásnak [A kéziratban: termelésnek] az anyagot, a tárgyat szolgáltatja. Fogyasztás tárgy nélkül nem fogyasztás; tehát a termelés megalkotja ilyen szempontból, termeli a fogyasztást. 2. A termelés azonban nemcsak a tárgyat alkotja meg a fogyasztás számára. Megadja a fogyasztásnak meghatározottságát, jellegét, finishét is. Ahogy a fogyasztás adta meg a terméknek mint terméknek a finishét, ugyanúgy adja meg a termelés a fogyasztásnak a finishét. Először is a tárgy nem egyáltalában tárgy, hanem egy meghatározott tárgy, amelyet egy meghatározott módon kell elfogyasztani, s ezt a módot megint magának a termelésnek kell közvetítenie. Az éhség éhség, de az az éhség, amely késsel és villával fogyasztott főtt hússal elégül ki, más éhség, mint az, amely a nyers húst kéz, köröm és fog segítségével falja fel. Nemcsak a fogyasztás tárgyát, hanem a fogyasztás módját is termeli ezért a termelés, nemcsak objektíven, hanem szubjektíven is. A termelés megalkotja tehát a fogyasztót. 3. A termelés nemcsak anyagot szolgáltat a szükségletnek, hanem szükségletet is szolgáltat az anyagnak. Amikor a fogyasztás első természeti nyerseségéből és közvetlenségéből kilép — és az ezen a fokon való veszteglés maga is még a természeti nyerseségben megrekedő termelés eredménye volna —, őt magát is mint törekvést a tárgy közvetíti. A tárgy iránt érzett szükségletet a tárgy észlelése alkotta meg. A műtárgy — ugyanígy minden más termék — műértő és a szépség élvezésére képes közönséget alkot. A termelés tehát nemcsak tárgyat termel a szubjektum számára, hanem szubjektumot is a tárgy számára. A termelés ennélfogva termeli a fogyasztást, 1. azáltal, hogy megalkotja számára az anyagot; 2. azáltal, hogy meghatározza a fogyasztás módját; 3. azáltal, hogy az általa először tárgyként tételezett termékeket létrehozza mint szükségletet a fogyasztóban. Megtermeli ennélfogva a fogyasztás tárgyát, a fogyasztás módját, a fogyasztás törekvését. Ugyanígy a fogyasztás megtermeli a termelő hajlamát, azáltal, hogy mint célt-meghatározó szükséglet ösztökéli őt.

 

A fogyasztás és termelés közötti azonosságok tehát háromszorosan jelennek meg:

 

1. Közvetlen azonosság: a termelés fogyasztás; a fogyasztás termelés.

Fogyasztó termelés. Termelő fogyasztás. A nemzetgazdászok mindkettőt termelő fogyasztásnak nevezik. Tesznek azonban még egy különbséget. Az első mint újratermelés, a második mint termelő fogyasztás szerepel. Az elsőt illetően minden vizsgálatuk a termelő vagy nem-termelő munkára vonatkozik, a másodikat illetően a termelő vagy nem-termelő fogyasztásra.

 

2. Hogy mindegyikük a másik eszközeként jelenik meg; közvetítik egymást; amit úgy fejeznek ki, hogy kölcsönösen függenek egymástól; mozgás ez, miáltal egymásra vonatkoznak és egymás számára kölcsönösen nélkülözhetetleneknek jelennek meg, de mégis még külsőlegesek maradnak egymás számára. A termelés megalkotja az anyagot mint külsőleges tárgyat a fogyasztás számára; a fogyasztás megalkotja a szükségletet mint belsőleges tárgyat, mint célt a termelés számára. Termelés nélkül nincs fogyasztás; fogyasztás nélkül nincs termelés. A gazdaságtanban ez sok formában szerepel.

 

3. A termelés nemcsak közvetlenül fogyasztás és a fogyasztás nemcsak közvetlenül termelés; a termelés nem is csak eszköz a fogyasztás számára és a fogyasztás nem is csak cél a termelés számára, vagyis hogy egyik a másiknak tárgyát szolgáltatja, a termelés külsőleges tárgyat a fogyasztásnak, a fogyasztás elképzelt tárgyat a termelésnek; hanem mindegyikük nemcsak közvetlenül a másik, sem a másiknak csak közvetítője, hanem mindegyikük, azáltal, hogy végbemegy, megalkotja a másikat; önmagát mint a másikat.

 

A fogyasztás viszi csak végbe a termelés aktusát, azáltal, hogy a terméket mint terméket bevégzi, azáltal, hogy feloldja, önálló dologi formáját felemészti; azáltal, hogy a termelés első aktusában kifejlődött hajlamot az ismétlés szükségletével a készségig fokozza; a fogyasztás tehát nemcsak az a lezáró aktus, amely által a termék termékké, hanem az is, amely által a termelő termelővé válik. Másrészt a termelés termeli a fogyasztást, azáltal, hogy megalkotja a fogyasztás meghatározott módját, azután pedig azáltal, hogy megalkotja a fogyasztás ingerét, magát a fogyasztóképességet mint szükségletet. Ezt az utolsó, 3. alatt meghatározott azonosságot a gazdaságtanban sokszor taglalják a kereslet és kínálat, a tárgyak és szükségletek, a társadalom által megalkotott és természetes szükségletek viszonyában.

 

Ezekután egy hegeliánus számára mi sem egyszerűbb, mint termelést és fogyasztást azonosítani. És ezt megtették nemcsak szocialista szépirodalmárok[22], hanem még prózai közgazdászok is, pl. Say[23], abban a formában, hogy ha egy népet veszünk szemügyre, annak termelése egyben annak fogyasztása. Vagy akár az emberiséget in abstracto. Storch kimutatta[24], hogy mi a hamis Saynél, amennyiben egy nép pl. nem tisztán elfogyasztja a termékét, hanem termelési eszközöket is megalkot stb., állótőkét stb. A társadalmat egyetlen szubjektumnak tekinteni azonfelül annyi, mint helytelenül tekinteni; spekulatív módon. Egy szubjektumnál termelés és fogyasztás egy aktus mozzanataiként jelennek meg. Itt csak a legfontosabb van kiemelve, az, hogy ha a termelést és fogyasztást egy szubjektum vagy egyes egyének tevékenységeinek tekintjük, akkor mindenesetre mint egy folyamat mozzanatai jelennek meg, melyben a termelés a valóságos kiindulópont és ezért egyben az átfogó mozzanat. A fogyasztás mint szükség, mint szükséglet, maga is a termelő tevékenység belső mozzanata. De a termelő tevékenység a realizálás kiindulópontja és ezért egyben átfogó mozzanata, az az aktus, amelybe az egész folyamat megint kifut. Az egyén termel egy tárgyat és annak elfogyasztásával megint visszaérkezik önmagába, de mint termelő és önmagát újratermelő egyén. A fogyasztás így a termelés mozzanataként jelenik meg.

 

A társadalomban azonban a termelő vonatkozása a termékre, mihelyt az kész, külsőleges, és a termék visszatérése a szubjektumhoz a szubjektumnak más egyénekhez való vonatkozásaitól függ. A szubjektum nem veszi közvetlenül birtokába a terméket. De nem is célja, hogy azt közvetlenül elsajátítsa, ha a társadalomban termel. A termelő és a termékek közé lép az elosztás, amely társadalmi törvények révén meghatározza a termelő részesedését a termékek világából, tehát a termelés és a fogyasztás közé lép.

 

Vajon mármost az elosztás mint önálló terület áll-e a termelés mellett és azon kívül?

 

 

b) [ Termelés és elosztás]

 

 

Ha a szokásos gazdaságtanokat szemügyre vesszük, először is fel kell tűnnie annak, hogy azokban mindent kettősen vesznek fel. Pl. az elosztásban földjáradék, munkabér, kamat és profit szerepel, a termelésben pedig föld, munka, tőke szerepel mint a termelés hatóerői. Ami a tőkét illeti, eleve világos, hogy kettősen veszik fel, 1. mint termelési hatóerőt; 2. mint jövedelmi forrást, mint meghatározóan meghatározott elosztási formát. Kamat és profit ezért szintén szerepelnek mint ilyenek a termelésben, amennyiben olyan formák, amelyekben a tőke gyarapszik, növekszik, tehát magának a tőke termelésének mozzanatai. Kamat és profit mint elosztási formák feltételezik a tőkét mint a termelés hatóerejét. Ezek olyan elosztási módok, melyeknek előfeltétele a tőke mint termelési hatóerő. Egyúttal a tőke újratermelési módjai is.

 

Ugyanígy a munkabér egy más rovat alatt tekintett bérmunka: az a meghatározottság, amellyel a munka itt mint termelési hatóerő bír, elosztási meghatározásként jelenik meg. Ha a munka nem bérmunkaként volna meghatározva, akkor az a mód, ahogyan a termékekben részesedik, nem munkabérként jelennék meg, mint pl. a rabszolgaságban. Végül a földjáradék, hogy mindjárt a legfejlettebb elosztási formát vegyük, amelyben a földtulajdon a termékekben részesedik, a nagy földtulajdont (tulajdonképpen a nagybani mezőgazdaságot) feltételezi mint termelési hatóerőt, nem a földet mint földet, éppoly kevéssé, mint a bér a munkát mint munkát. Az elosztási viszonyok és módok ezért csak a termelési hatóerők visszájaként jelennek meg.

 

Az az egyén, aki a bérmunka formájában vesz részt a termelésben, a munkabér formájában részesedik a termékekben, a termelés eredményeiben. Az elosztás tagozódását teljesen meghatározza a termelés tagozódása. Az elosztás maga is a termelés terméke, nemcsak tárgya szerint, merthogy csak a termelés eredményei oszthatók el, hanem formája szerint is, merthogy a termelésben való részvétel meghatározott módja határozza meg az elosztás különös formáit, azt a formát, amelyben az elosztásban való részesedés történik. Teljességgel illúzió, amikor a termelésben a földet, az elosztásban a földjáradékot veszik fel stb.

 

Az olyan közgazdászok, mint Ricardo, akiknek leginkább vetik szemükre azt, hogy csak a termelést tartják szem előtt, ezért kizárólag az elosztást határozták meg a gazdaságtan tárgyaként, mert ösztönösen az elosztási formákat fogták fel a leghatározottabb kifejezésnek, amelyben egy adott társadalomban a termelési hatóerők rögződnek.

 

Az egyes egyénnel szemben az elosztás természetesen úgy jelenik meg, mint társadalmi törvény, amely megszabja az egyén helyzetét a termelésben, amelyen belül termel, tehát mint ami megelőzi a termelést. Az egyénnek nincs eleve tőkéje, földtulajdona. Születésétől kezdve a bérmunkára utalja őt a társadalmi elosztás. De maga ez a ráutaltság annak eredménye, hogy tőke, földtulajdon mint önálló termelési hatóerők léteznek.

 

Ha egész társadalmakat veszünk szemügyre, még egy szempontból tűnik úgy, hogy az elosztás megelőzi és meghatározza a termelést; mintegy gazdaság-előtti tényként. Egy hódító nép elosztja a földet a hódítók között és így kiszabja a földtulajdon egy meghatározott elosztását és formáját: ennélfogva meghatározza a termelést. Vagy rabszolgákká teszi a meghódítottakat és így a rabszolgamunkát teszi a termelés alapzatává. Vagy egy nép forradalom útján parcellákra töri a nagy földtulajdont; ezzel az új elosztással tehát új jelleget ad a termelésnek. Vagy a törvényhozás örökössé teszi bizonyos családok földtulajdonát, vagy mint örökletes kiváltságot osztja el a munkát és így kasztszerűen rögzíti. Mindezekben az esetekben — és ezek mind történelmiek — úgy tűnik, hogy nem a termelés tagolja és határozza meg az elosztást, hanem fordítva, az elosztás a termelést.

 

Az elosztás a leglaposabb felfogásban a termékek elosztásaként jelenik meg és így a termeléstől távolabb esőként és mintegy önállóként vele szemben. De az elosztás, mielőtt a termékek elosztása volna, előbb: 1. a termelési szerszámok elosztása; és 2. ami ugyan viszonynak további meghatározása, a társadalom tagjainak elosztása a termelés különböző fajtái között. (Az egyének besorolása meghatározott termelési viszonyok alá.) A termékek elosztása nyilvánvalóan csak eredménye ennek az elosztásnak, amely magában a termelési folyamatban benne foglaltatik, és amely meghatározza a termelés tagozódását. A termelést ettől a benne foglalt elosztástól eltekintve szemügyre venni nyilván üres elvonatkoztatás, míg fordítva, a termékek elosztása magától adva van ezzel az eredetileg a termelés egyik mozzanatát alkotó elosztással. Ricardo, aki arra törekedett, hogy a modern termelést meghatározott társadalmi tagozódásában fogja fel, és aki par excellence [sajátképpen; kiváltképpen; mindenekelőtt] a termelés közgazdásza, éppen ezért nem a termelést, hanem az elosztást jelenti ki a modern gazdaságtan tulajdonképpeni témájának. S itt megint azoknak a közgazdászoknak az időtlensége következik, akik a termelést mint örök igazságot fejtik ki, a történelmet ellenben az elosztás területére száműzik.

 

Hogy milyen viszonyban áll ez a termelést magát meghatározó elosztás a termeléshez, nyilvánvalóan magán a termelésen belüli kérdés. Ha azt mondanák, hogy mivel a termelésnek a termelési szerszámok bizonyos elosztásából kell kiindulnia, akkor az elosztás legalábbis ebben a jelentésben megelőzi a termelést, előfeltétele annak, erre azt kell válaszolni, hogy a termelésnek tényleg megvannak a feltételei és előfeltételei, amelyek a termelés mozzanatait alkotják. Ezek a kezdet kezdetén természetadta feltételekként jelenhetnek meg. Maga a termelés folyamata természetadtából történelmivé változtatja őket, és ha az egyik periódus számára a termelés természeti előfeltételeként jelennek meg, egy másik periódus számára annak történelmi eredménye voltak. Magán a termelésen belül is állandóan változnak. Pl. a gépi berendezés alkalmazása megváltoztatta mind a termelési szerszámok, mind a termékek elosztását. A modern nagy földtulajdon maga a modern kereskedelemnek és a modern iparnak, valamint ez utóbbi mezőgazdasági alkalmazásának az eredménye.

 

A fentebb felvetett kérdések mind végső fokon abban oldódnak fel, hogy általános-történelmi viszonyok hogyan játszanak bele a termelésbe, és hogy mi a termelés viszonya egyáltalában a történelem mozgásához. A kérdés nyilvánvalóan magának a termelésnek tárgyalásához és kifejtéséhez tartozik.

 

De abban a triviális formában, amelyben fentebb felvetődtek, ugyanolyan röviden el is intézhetők. Minden hódításnál három dolog lehetséges.

 

A hódító nép a meghódítottat aláveti saját termelési módjának (pl. az angolok Írországban századunkban, részben Indiában); vagy meghagyja a régi termelési módot és megelégszik sarccal (pl. törökök és rómaiak); vagy kölcsönhatás áll be, miáltal valami új jön létre, egy szintézis (részben a germán hódításoknál). Valamennyi esetben a termelési mód, akár a hódító népé, akár a meghódítotté, akár a kettő egybeolvadásából származó, meghatározza a kialakuló új elosztást. Noha ez az új elosztás az új termelési periódus előfeltételeként jelenik meg, maga is ilyenképpen megint a termelés terméke, nemcsak általában a történelmi, hanem a meghatározott történelmi termelésé.

 

A mongolok pl. oroszországi pusztításaikkal termelésükhöz, az állatlegeltetéshez mérten cselekedtek, melynek nagy, lakatlan térségek az egyik fő feltétele. A germán barbárok, akiknél a hagyományos termelés a jobbágyokkal űzött földművelés volt, és elszigetelt falusi életet folytattak, annál könnyebben tudták a római tartományokat ezeknek a feltételeknek alávetni, mert a földtulajdonnak ott végbement koncentrációja már teljesen felborította a régebbi mezőgazdasági viszonyokat.

 

Hagyományos elképzelés, hogy bizonyos periódusokban csakis rablásból éltek. De hogy rabolni lehessen, kell legyen valami rabolnivaló, tehát termelés. És a rablás módját magát is a termelés módja határozza meg.

 

Egy stock-jobbing nation-t [tőzsdespekuláns nemzetet] pl. nem lehet olymódon megrabolni, mint egy tehénpásztor nemzetet.

 

A rabszolga esetében a termelési szerszámot közvetlenül rabolják. De akkor az kell, hogy annak az országnak a termelése, amelynek számára rabolják, olyan tagoltságú legyen, hogy rabszolgamunkára módot adjon, vagy (mint a déli Amerikában stb.) a rabszolgának megfelelő termelési módot kell megalkotni.

 

Törvények egy termelési szerszámot, pl. a földet örökössé tehetnek bizonyos családokban. Ezek a törvények csak akkor tesznek szert gazdasági jelentőségre, ha a nagy földtulajdon összhangban van a társadalmi termeléssel, mint pl. Angliában. Franciaországban a nagy földtulajdon ellenére kicsinybeni mezőgazdaságot folytattak, ezért is törte szét a forradalom a nagy földtulajdont. De a parcellázás örökössé tétele, pl. törvények útján?

 

E törvények ellenére a tulajdon ismét koncentrálódik. A törvények befolyását az elosztási viszonyok megrögzítésére és ezáltal behatásukat a termelésre külön kell meghatározni.

 

 

c) Végül a csere és a forgalom

 

 

A forgalom maga csak meghatározott mozzanata a cserének, vagy pedig a maga totalitásában tekintett csere.

 

Amennyiben a csere csak közvetítő mozzanat a termelés és az általa meghatározott elosztás, valamint a fogyasztás között, amennyiben viszont a fogyasztás maga is a termelés mozzanataként jelenik meg, a termelés a cserét nyilvánvalóan szintén magában foglalja mint mozzanatát.

 

Először is világos, hogy a tevékenységeknek és képességeknek az a cseréje, amely magában a termelésben megy végbe, közvetlenül a termeléshez tartozik és annak lényegét alkotja. Ugyanez áll másodszor a termékek cseréjére, amennyiben a csere a közvetlen fogyasztásra szánt kész termék előállításának eszköze. Ennyiben a csere maga is a termelésben benne foglalt aktus. Harmadszor, az úgynevezett dealerek [üzletemberek] és dealerek közötti exchange-et [cserét][25] szervezetében is teljesen a termelés határozza meg, s az maga is termelő tevékenység. A csere a termelés mellett függetlenül és azzal szemben közömbösen csak abban az utolsó stádiumban jelenik meg, amikor a terméket közvetlenül a fogyasztás számára cserélik. De 1. nincs csere a munka megosztása nélkül, akár természetadta ez, akár maga is már történelmi eredmény; 2. magáncsere magántermelést előfeltételez; 3. a csere intenzitását éppúgy mint extenzióját, mint módját, a termelés fejlődése és tagolódása határozza meg. Pl. város és falu közötti csere; csere a falun, csere a városban stb. A csere ilyenformán minden mozzanatában úgy jelenik meg, mint amit a termelés vagy közvetlenül magában foglal, vagy meghatároz.

 

Az eredmény, amelyre jutunk, nem az, hogy termelés, elosztás, csere, fogyasztás azonosak, hanem hogy valamennyien egy totalitás tagjai, különbségek egy egységen belül. A termelés az átfogó, átfogja mind önmagát a termelés ellentétes meghatározásában, mind a többi mozzanatot. Belőle kezdődik mindig újból a folyamat. Hogy a csere és a fogyasztás nem lehet átfogó, az magától kiviláglik. Ugyanez áll az elosztásra mint a termékek elosztására. Mint a termelési hatóerők elosztása azonban az elosztás maga is a termelés mozzanata. Meghatározott termelés tehát meghatározott fogyasztást, elosztást, cserét határoz meg s e különböző mozzanatok egymáshoz való meghatározott viszonyát. Persze a termelést, egyoldalú formájában, magát is meghatározzák a többi mozzanatok. Pl. amikor a piac, azaz a cserének a területe kitágul, akkor a termelés terjedelemben nő és mélyebben tagozódik. Az elosztás megváltozásával változik a termelés; pl. a tőke koncentrációjával, a népességnek a város és falu közötti különböző eloszlásával stb. Végül meghatározzák a termelést a fogyasztási szükségletek. A különböző mozzanatok között kölcsönhatás történik. Minden szerves egésznél ez az eset.

 

 

3. A politikai gazdaságtan módszere

 

 

Ha egy adott országot politikai-gazdaságtanilag tekintünk, akkor a népességével kezdjük, annak eloszlásával osztályok, város, falu, tengerpart szerint, a különböző termelési ágakkal, a kivitellel és behozatallal, az évi termeléssel és fogyasztással, az áruárakkal stb.

 

Úgy tűnik, helyénvaló a reálissal és konkréttal, a valóságos előfeltételekkel kezdeni, tehát pl. a gazdaságtanban a népességgel, amely az alapzata és szubjektuma az egész társadalmi termelési aktusnak. Tüzetesebb szemügyrevételnél azonban ez hamisnak mutatkozik. A népesség — elvonatkoztatás, ha elhagyom pl. az osztályokat, amelyekből áll. Ezek az osztályok — megint- csak üres szó, ha nem ismerem azokat az elemeket, amelyeken nyugszanak, pl. bérmunka, tőke stb. Ezek feltételezik a cserét, a munka megosztását, az árakat stb. A tőke pl. semmi bérmunka nélkül, érték, pénz, ár stb. nélkül.

 

Ha tehát a népességgel kezdeném, ez az egésznek egy kaotikus elképzelése volna, és közelebbi meghatározás révén, elemzés útján, egyre egyszerűbb fogalmakra jutnék, az elképzelt konkréttól egyre soványabb elvontságokra, mígnem elérkeznék a legegyszerűbb meghatározásokhoz. Innen azután ismét meg kellene tennem az utazást visszafelé, míg végül ismét a népességhez érkeznék, ezúttal azonban nem mint egy egésznek kaotikus elképzeléséhez, hanem mint sok meghatározás és vonatkozás gazdag totalitásához.

 

Az első út az, amelyre a gazdaságtan a keletkezése során történelmileg lépett.

 

A XVII. század közgazdászai pl. mindig az eleven egésszel, a népességgel, a nemzettel, állammal, több állammal stb. kezdik; de mindig azzal végzik, hogy elemzés útján fellelnek néhány meghatározó elvont, általános vonatkozást, mint a munka megosztása, pénz, érték stb. Mihelyt ezeket az egyes mozzanatokat már többé-kevésbé rögzítették és elvonatkoztatták, megkezdődtek azok a gazdaságtani rendszerek, amelyek az egyszerűtől — mint munka, a munka megosztása, szükséglet, csereérték — emelkednek fel az államhoz, a nemzetek közti cseréhez és a világpiachoz. Nyilván ez utóbbi a tudományosan helyes módszer. A konkrét azért konkrét, mert sok meghatározás összefoglalása, tehát a sokféleségnek egysége. A gondolkodásban ezért mint az összefoglalás folyamata, mint eredmény jelenik meg, nem pedig mint kiindulópont, noha ő maga a valóságos kiindulópont és ezért egyben a szemlélet és az elképzelés kiindulópontja is. Az első úton a teljes elképzelést elvont meghatározássá párologtatták; a másodikon az elvont meghatározások a gondolkodás útján a konkrétnak az újraalkotására vezetnek. Ezért támadt Hegelnek az az illúziója, hogy a reálist mint a magát magában összefoglaló, magában elmélyülő és önmagából mozgó gondolkodás eredményét fogja fel, holott az elvonttól a konkréthoz felemelkedő módszer csak az a módja a gondolkodásnak, amellyel a konkrétot elsajátítja, mint szellemileg konkrétat újraalkotja. De semmi esetre sem magának a konkrétnak a keletkezési folyamata. Pl. a legegyszerűbb gazdasági kategória, mondjuk pl. a csereérték, feltételezi a népességet, a meghatározott viszonyok között termelő népességet; bizonyos fajta családiságot vagy községet vagy államiságot stb. is. Soha másként nem létezhetik, mint egy már adott konkrét, eleven egésznek elvont, egyoldalú vonatkozása. Mint kategóriának ellenben a csereértéknek özönvíz előtti létezése van. Ezért annak a tudatnak a számára — és a filozófiai tudat így van meghatározva —, amely a fogalmilag megragadó gondolkodást tekinti a valóságos embernek és ennélfogva a fogalmilag megragadott világot mint olyant tekinti csak a valóságosnak, a kategóriák mozgása jelenik meg mint az a valóságos termelési aktus — bár az sajnos lökést kap kívülről —, melynek eredménye a világ; ez pedig — de ez megint tautológia — annyiban helyes, hogy a konkrét totalitás mint gondolati totalitás, mint gondolati konkrétum, in fact a gondolkodás, a fogalmi megragadás terméke; de semmiképpen a szemléleten és elképzelésen kívül vagy túl gondolkodó és önmagát szülő fogalom terméke, hanem a szemlélet és elképzelés fogalmakká való feldolgozásáé. Az egész, ahogyan a fejben mint gondolati egész megjelenik, a gondolkodó fej terméke, amely a világot a számára egyedül lehetséges módon sajátítja el, olyan módon, amely különbözik ennek a világnak művészi, vallási gyakorlati-szellemi elsajátításától. A reális szubjektum továbbra is a fejen kívül marad a maga önállóságában fennállva; ameddig ugyanis a fej csak spekulatív, csak elméleti viszonyt tanúsít. Ezért az elméleti módszer mellett is a szubjektumnak, a társadalomnak, mint előfeltételnek mindig ott kell lebegnie az elképzelés előtt.

 

De nincs-e ezeknek az egyszerű kategóriáknak is a konkrétabb kategóriákat megelőző független történelmi vagy természeti létezésük? Qa dépend [Attól függ]. Pl. Hegel helyesen kezdi a jogfilozófiát a birtoklással mint a szubjektum legegyszerűbb jogi vonatkozásával. De nem létezik birtoklás a család vagy az úr- és szolgaviszonyok előtt, amelyek sokkal konkrétabb viszonyok.

 

Ellenben helyes volna azt mondani, hogy léteznek családok, törzsi egészek, amelyek még csak birtokolnak, de tulajdonuk nincsen. Az egyszerűbb kategória tehát az egyszerű család- vagy törzstársulások viszonyaként jelenik meg a tulajdonhoz való viszonyban. A magasabbrendű társadalomban egy fejlettebb szervezet egyszerűbb viszonyaként jelenik meg. A konkrét szubsztrátum azonban, amelynek vonatkozása a birtoklás, mindig előfeltétel.

 

Elképzelhetünk egy egyes vadembert is mint birtokost. Ekkor azonban a birtoklás nem jogviszony. Nem helytálló, hogy a birtoklás történelmileg családdá fejlődik. Sőt, a birtoklás mindig feltételezi ezt a „konkrétabb jogi kategóriát”. Annyi azonban mégis megmaradna, hogy az egyszerű kategóriák olyan viszonyok kifejezői, amelyekben a kifejletlenebb konkrét realizálódhatott, anélkül, hogy már tételezte volna azt a sokoldalúbb vonatkozást vagy viszonyt, amely a konkrétabb kategóriában szellemileg kifejeződik; míg a kifejlettebb konkrét ugyanezt a kategóriát mint alárendelt viszonyt megtartja. Pénz létezhetik és történelmileg létezett is, mielőtt tőke létezett, mielőtt bankok léteztek, mielőtt bérmunka létezett stb. Ilyen szempontból mondhatjuk tehát, hogy az egyszerűbb kategória kifejezheti egy fejletlenebb egésznek uralkodó viszonyait vagy egy fejlettebb egésznek alárendelt viszonyait, amelyeknek történelmileg létezésük volt már, mielőtt az egész abban az irányban kifejlődött, amely egy konkrétabb kategóriában kifejeződik. Ennyiben felelne meg az elvont gondolkodás menete, amely a legegyszerűbbtől emelkedik fel az összetettig, a valóságos történelmi folyamatnak.

 

Másrészt azt lehet mondani, hogy vannak igen fejlett, de történelmileg mégis éretlenebb társadalmi formák, amelyekben a gazdaság legmagasabb formái, pl. kooperáció, a munka fejlett megosztása stb., megvannak anélkül, hogy bármilyen pénz léteznék bennük, pl. Peruban. A szláv közösségekben is a pénz és az azt megszabó csere nem vagy csak kevéssé lép fel az egyes közösségeken belül, hanem a határaikon, másokkal való érintkezésükben, aminthogy egyáltalában helytelen a cserét az eredeti alkotóelemként a közösségeken belül elhelyezni. Kezdetben a csere éppenséggel inkább a különböző közösségek egymásra való vonatkozásában lép fel, semmint egy és ugyanazon közösség tagjai között. Továbbá. Noha a pénz nagyon korán és mindenoldalúan szerepet játszik, mégis mint uralkodó elem az ókorban csak egyoldalúan meghatározott nemzeteknél, kereskedő nemzeteknél szerepel. És teljes kifejlődése, amely a modern polgári társadalomban előfeltétel, még a legműveltebb ókorban, a görögöknél és rómaiaknál is csak a felbomlás periódusában jelenik meg. Tehát ez az egészen egyszerű kategória a maga intenzitásában történelmileg csakis a társadalom legfejlettebb állapotaiban jelenik meg. Korántsem járja át az összes gazdasági viszonyokat. Pl. a római birodalomban, legnagyobb fejlődése idején is, a természetbeni adó és természetbeni szolgáltatás maradt az alapzat. A pénzügy ott tulajdonképpen csak a hadseregben fejlődött ki teljesen. Sohasem is ragadta meg a munka egészét. Ilyenképpen, bár az egyszerűbb kategória történelmileg a konkrétabb előtt is létezhetett, teljes intenzív és extenzív fejlettségében éppen egy összetett társadalmi formához tartozhatik, míg a konkrétabb kategória egy kevésbé fejlett [kéziratban: kevésbé fejletebb] társadalmi formában teljesebben kifejlődött.

 

A munka egészen egyszerű kategóriának látszik. Ősrégi a képzete is ebben az általánosságban — mint munka egyáltalában. Mégis, gazdaságilag ebben az egyszerűségben felfogva, a „munka” éppoly modern kategória, mint azok a viszonyok, amelyek ezt az egyszerű elvonatkoztatást létrehozzák. A monetárrendszer pl. a gazdagságot még egészen objektíve, mint önmagán kívül való dolgot a pénzben tételezi. Ezzel az állásponttal szemben nagy haladás volt, amikor a manufaktúra vagy kereskedelmi rendszer a tárgyból a szubjektív tevékenységbe — a kereskedelmi és manufaktúra-munkába — tételezi a gazdagság forrását, de magát ezt a tevékenységet még mindig csupán lehatároltan mint pénzcsináló tevékenységet fogja fel. Ezzel a rendszerrel szemben pedig a fiziokrata rendszer, amely a munka egy meghatározott formáját — a mezőgazdaságot — tételezi mint gazdagságot megalkotó munkát, magát az objektumot pedig már nem a pénz álruhájában, hanem mint terméket egyáltalában, mint a munka általános eredményét. Ez a termék a tevékenység lehatároltságához mérten még mindig természet meghatározta termék — mezőgazdasági termék, par excellence földtermék.

 

Óriási haladás volt Adam Smith részéről, amikor a gazdagságot létrehozó tevékenység minden meghatározottságát elvetette — munka egyáltalában, sem manufaktúra-, sem kereskedelmi, sem mezőgazdasági munka, de egyik is, másik is egyaránt. A gazdagságot megalkotó tevékenység elvont általánosságával mármost megvan a gazdagságként meghatározott tárgy általánossága is, termék egyáltalában, illetve megintcsak munka egyáltalában, de mint múltbeli, tárgyiasult munka. Hogy milyen nehéz és nagy volt ez az átmenet, kitűnik abból, hogy időnként maga Adam Smith is visszaesik még a fiziokrata rendszerbe. Úgy tűnhetnék mármost, mintha ezzel csak az elvont kifejezést találták volna meg arra a legegyszerűbb és legősibb vonatkozásra, amelyben az emberek — akármilyen társadalmi formában — mint termelők fellépnek. Ez egyfelől igaz. Másfelől nem. A munka egy meghatározott fajtája iránti közömbösség valóságos munkafajták igen fejlett totalitását előfeltételezi, melyeknek már egyike sem uralkodó mindenekfelett. így a legáltalánosabb elvonatkoztatások egyáltalában csak a leggazdagabb konkrét fejlődés mellett jönnek létre, ahol egyvalami úgy jelenik meg, mint ami sok dologban közös, mindenben közös. Ekkor már nem úgy van többé, hogy csak különös formában lehet elgondolni. Másrészt az egyáltalában-való munkának ez az elvonatkoztatása nemcsak szellemi eredménye munkák konkrét totalitásának. A meghatározott munka iránti közömbösség olyan társadalmi formának felel meg, amelyben az egyének könnyűszerrel térnek át egyik munkáról a másikra és a munka meghatározott fajtája számukra véletlenszerű, ennélfogva közömbös. A munka itt nemcsak a kategóriában, hanem a valóságban is létrejött az egyáltalában-való gazdagság megalkotásának eszközeként és nincs többé mint meghatározás az egyénekkel egy különösségben összenőve. Az ilyen állapot legfejlettebb a polgári társadalmak legmodernebb létezési formájában — az Egyesült Államokban. A „munka”, az „egyáltalában-való munka”, a sans phrase [szószaporítás nélküli; minden további nélküli] munka kategóriájának elvonatkoztatása — a modern gazdaságtan kiindulópontja — tehát itt válik csak gyakorlatilag igazzá. Az a legegyszerűbb elvonatkoztatás tehát, amelyet a modern gazdaságtan az élre állít, és amely egy ősrégi és minden társadalmi formára érvényes vonatkozást fejez ki, ebben az elvontságban mégis csupán a legmodernebb társadalom kategóriájaként jelenik meg gyakorlatilag igaznak. Azt mondhatnók, hogy ami az Egyesült Államokban mint történelmi termék — ez a meghatározott munka iránti közömbösség —, az pl. az oroszoknál mint természetadta hajlam jelenik meg. Ámde először is pokoli különb­ ség van aközött, amikor barbároknak hajlamuk van arra, hogy mindenre felhasználják őket, és aközött, amikor civilizáltak önmagukat mindenre felhasználják. Azután pedig az oroszoknál ennek a munka meghatározottsága iránti közömbösségnek gyakorlatilag megfelel egy egészen meghatározott munkába való hagyományos belerögzöttség, amiből csak kívülről jövő befolyások lódítják ki őket.

 

A munka e példája csattanósan mutatja, hogy még a Iegelvontabb kategóriák is, annak ellenére, hogy — éppen elvontságuk folytán — minden korszakra érvényesek, mindamellett ennek az elvontságnak a meghatározottságában maguk is ugyanúgy történelmi viszonyok termékei és csak ezekre a viszonyokra és ezeken belül teljes érvényűek.

 

A polgári társadalom a termelés legfejlettebb és legsokrétűbb történelmi szervezete. A kategóriák, amelyek viszonyait kifejezik, tagozódásának megértése egyúttal betekintést nyújtanak mindazoknak a letűnt társadalmi formáknak a tagolódásába és termelési viszonyaiba, melyeknek romjaiból és elemeiből felépült, s részint azoknak még le nem küzdött maradványai továbbtengődnek benne, az, ami azokban pusztán jelzésszerűen volt meg, kialakult jelentésekké fejlődött stb. Az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához. A magasabbrendűre utaló jelzéseket az alacsonyabbrendű állatfajoknál ellenben csak akkor érthetjük meg, ha magát a magasabbrendűt már ismerjük. A polgári gazdaság ilymódon az antik stb. gazdaság kulcsát nyújtja. De semmi esetre sem a közgazdászok módja szerint, akik minden történelmi különbséget elmosnak és az összes társadalmi formában a polgáriakat látják. A sarcot, a tizedet stb. megérthetjük, ha a földjáradékot ismerjük. De nem szabad őket azonosítanunk. Minthogy továbbá maga a polgári társadalom is a fejlődésnek ellentétes formája csak, ezért korábbi formák viszonyai gyakran csak teljesen elsatnyulva lelhetők fel benne, vagy éppen travesztálva. Pl. a községi tulajdon. Ha ezért igaz az, hogy a polgári gazdaság kategóriáinak igazságuk van az összes többi társadalmi formákra nézve, ez csak cum grano salis [egy csipetnyi sóval (némi fenntartással, megszorítással)] értendő. Tartalmazhatják azokat kifejletten, elsatnyulva, eltorzítva stb., de mindig lényeges különbséggel. Az úgynevezett történelmi fejlődés egyáltalában azon nyugszik, hogy az utolsó forma a múltbelieket önmagához vezető fokoknak tekinti, és minthogy ritkán és csak egészen meghatározott feltételek között képes önmagát bírálni — itt természetesen nem olyan történelmi periódusokról van szó, amelyek önmagukat a hanyatlás korának tekintik —, ezeket mindig egyoldalúan fogja fel. A keresztény vallás csak akkor volt képes hozzásegíteni a korábbi mitológiák objektív megértéséhez, amikor önbírálata bizonyos fokig úgyszólván δυνάμει [potenciálisan] már készen volt. Így a polgári gazdaság csak akkor jutott el a feudális, antik, keleti gazdaság megértéséhez, amikor a polgári társadalom önbírálata megkezdődött. Amíg a polgári gazdaság mitologizáló módon nem azonosította magát tisztán az elmúlttal, bírálata a korábbi, nevezetesen a feudális társadalomról — amellyel még közvetlenül kellett küzdenie — ahhoz a bírálathoz hasonlított, amelyet a kereszténység a pogányságon, vagy akár a protestantizmus a katolicizmuson gyakorolt.

 

Mint egyáltalában minden történelmi, társadalmi tudománynál, a gazdaságtani kategóriák meneténél is mindig szem előtt kell tartanunk, hogy — miként a valóságban, úgy a fejben is — a szubjektum, ez esetben a modern polgári társadalom, adva van, és hogy ezért a kategóriák ennek a meghatározott társadalomnak, ennek a szubjektumnak létezési formáit, exisztencia-meghatározásait, gyakran csak egyes oldalait fejezik ki, s hogy ezért ez a társadalom tudományosan is semmi esetre sem csak ott kezdődik, ahol róla mint olyanról már szó esik. Ezt szem előtt kell tartanunk, mert mindjárt a felosztást illetően is döntő szempontot ad. Pl. mi sem látszik természetszerűbbnek, mint hogy a földjáradékkal kezdjük, a földtulajdonnal, minthogy ez a földhöz, minden termelés és minden létezés forrásához fűződik s minden valamennyire megszilárdult társadalom első termelési formájához — a mezőgazdasághoz. De mi sem lenne tévesebb. Minden társadalmi formában egy meghatározott termelés az, amely kiutalja valamennyi többi termelésnek — és amelynek viszonyai ennélfogva kiutalják valamennyi többi viszonynak — a rangját és befolyását. Általános megvilágítás ez, melyben az összes egyéb színek megmártóznak, és amely különösségükben módosítja őket.

 

Különös éter ez, amely meghatározza minden benne fellépő létezés fajsúlyát. Pl. a pásztornépeknél. (A pusztán vadász- és halásznépek kívül esnek azon a ponton, ahol a valóságos fejlődés kezdődik.) Ezeknél előfordul a földművelés bizonyos — szórványos — formája. A földtulajdont ez határozza meg. A földtulajdon közös és ezt a formát többé-kevésbé megtartja, aszerint, hogy ezek a népek többé-kevésbé ragaszkodnak-e még hagyományukhoz, pl. a szlávok községi tulajdona. Helyhez kötött földművelést folytató népeknél — ez a helyhez kötöttség már magas fok —, ahol ez az uralkodó termelés, mint az ókoriaknál és a feudálisaknál, még az iparnak és szervezetének és a tulajdon ennek megfelelő formáinak is többé-kevésbé földtulajdoni jellegük van; az ipar vagy teljesen a földtulajdontól függ, mint a régebbi rómaiaknál, vagy mint a középkorban, a falu szervezetét utánozza a városban és viszonyaiban.

 

A középkorban maga a tőke is — amennyiben nem tisztán pénztőke — mint hagyományos kézműves-szerszám stb. stb. ilyen földtulajdoni jellegű. A polgári társadalomban fordítva van. A mezőgazdaság mindinkább puszta iparággá válik és teljesen a tőke uralma alatt áll. Ugyanígy a földjáradék. Mindazokban a formákban, amelyekben a földtulajdon uralkodik, a természeti vonatkozás még uralkodó. Azokban, amelyekben a tőke uralkodik, a társadalmilag, történelmileg megalkotott elem az uralkodó. A földjáradék nem érthető meg a tőke nélkül. A tőke viszont a földjáradék nélkül igen. A tőke a polgári társadalom mindeneken uralkodó gazdasági hatalma. A tőkének kell a kiindulópontot és végpontot alkotnia és a földtulajdon előtt kell kifejteni.

 

Miután mindkettőt külön-külön szemügyre vettük, szemügyre kell vennünk kölcsönvonatkozásukat.

 

Képtelen és hibás dolog volna tehát a gazdasági kategóriákat abban a sorrendben felsorakoztatni, amelyben történelmileg a meghatározóak voltak.

 

Sorrendjüket éppenséggel az a vonatkozás határozza meg, amelyben a modern polgári társadalomban egymással állnak, és amely pontosan fordítottja annak, amely természetszerű sorrendjükként jelenik meg, illetve a történelmi fejlődés sorrendjének megfelel. Nem arról a helyről [A kéziratban: viszonyról] van szó, amelyet a gazdasági viszonyok a különböző társadalmi formák egymásutánjában történelmileg elfoglalnak. Még kevésbé „az eszmében” (Proudhon) (a történelmi mozgás vizenyősen elmosódott elképzelésében) való sorrendjükről. Hanem a modern polgári társadalmon belüli tagolódásukról.

 

Az a tisztaság (elvont meghatározottság), amelyben a kereskedő népek — föníciaiak, karthágóiak — az ókorban megjelennek, éppen maga a mezőgazdálkodó népek túlsúlya folytán van adva. A tőke mint kereskedelmi vagy pénztőke éppen ott jelenik meg ebben az elvonatkoztatásban, ahol a tőke még nem a társadalmak uralkodó eleme. A lombardok, zsidók ugyanilyen helyzetet foglalnak el a mezőgazdálkodó középkori társadalmakkal szemben.

 

További példaképpen, hogy milyen különböző helyzetet foglalnak el ugyanazok a kategóriák különböző társadalmi fokokon: a polgári társadalom egyik legutolsó formája: a joint stock company–k [részvénytársaságok].[26] Ezek azonban már a polgári társadalom kezdetén is megjelennek a nagy, kiváltságolt és monopóliumban részesített kereskedelmi társaságokban.

 

Maga a nemzeti gazdagság fogalma úgy lopódzik be a XVII. század közgazdászainál — s ez az elképzelés részben még a XVIII. századbelieknél is folytatódik —, hogy a gazdagságot pusztán az állam számára alkotják meg, annak hatalma pedig arányban áll ezzel a gazdagsággal. Ez még tudattalanul képmutató forma volt, melyben a gazdagság önmagát és a gazdagság termelését hirdeti meg a modern államok céljának és az államokat már csak a gazdagság termelése eszközének tekinti.

 

A felosztást nyilvánvalóan így kell csinálni: 1. Az általános elvont meghatározások, amelyek ezért többé-kevésbé minden társadalmi formára vonatkoznak, de a fent fejtegetett értelemben. 2. Azok a kategóriák, amelyek a polgári társadalom belső tagolódását képezik, és amelyeken az alapvető osztályok nyugszanak. Tőke, bérmunka, földtulajdon. Egymáshoz való vonatkozásuk. Város és falu. A három nagy társadalmi osztály. Az ezek közti csere. Forgalom. Hitelügy (magán). 3. A polgári társadalom összefoglalása az állam formájában. Önmagához való vonatkozásában tekintve. A „nem-termelő” osztályok. Adók. Államadósság. Közhitei. A népesség. A gyarmatok. Kivándorlás. 4. A termelés nemzetközi viszonya. A munka nemzetközi megosztása. Nemzetközi csere. Kivitel és behozatal. Váltóárfolyam. 5. A világpiac és a válságok.

 

 

4. Termelés.

Termelési eszközök és termelési viszonyok.

Termelési viszonyok és érintkezési viszonyok.

Állam- és tudatformák a termelési és érintkezési viszonyokhoz való viszonyukban, jogviszonyok.

Családi viszonyok.

 

 

Notabene azokra a pontokra vonatkozólag, amelyeket itt meg kell említeni és nem szabad elfelejteni:

 

1. A háború korábban kialakult, mint a béke; hogyan fejlődtek ki a háború révén és a hadseregekben stb. bizonyos gazdasági viszonyok, mint a bérmunka, gépi berendezés stb. korábban, mint a polgári társadalom belsejében. Termelőerő és érintkezési viszonyok viszonya ugyancsak különösen szemléletes a hadseregnél.

 

2. Az eddigi idealista történetírás viszonya a reálishoz. Nevezetesen az úgynevezett művelődéstörténet, a régi vallás- és államtörténet. (Ez alkalommal elmondható egy s más az eddigi történetírás különböző fajtáiról is. Az úgynevezett objektív. A szubjektív /morális stb./. A filozófiai.)

 

3. Másodlagos és harmadlagos, egyáltalában levezetett, nem eredeti termelési viszonyok. Nemzetközi viszonyok közrejátszása ebben.

 

4. Szemrehányások, hogy e felfogás materialista. A naturalisztikus materializmushoz való viszony.

 

5. A termelőerő (termelési eszköz) és termelési viszony fogalmainak dialektikája; olyan dialektika, melynek határai megállapítandók, és amely nem szünteti meg a reális különbséget.

 

6. Az anyagi termelés fejlődésének egyenlőtlen viszonya pl. a művészihez.

 

Egyáltalában a haladás fogalmát nem szabad a szokásos elvonatkoztatásban felfogni. Modern művészet stb. Ennek az aránytalanságnak még nincs olyan súlya és nincs olyan nehézsége a felfogás szempontjából, mint magukon a gyakorlati-társadalmi viszonyokon belül. Pl. a művelődés esetében. A United States [Amerikai Egyesült Államok, USA] viszonya Európához. A tulajdonképpeni nehéz pont azonban, amelyet itt tárgyalni kell, az, hogy a termelési viszonyok mint jogviszonyok hogyan indulnak egyenlőtlen fejlődésnek. Tehát pl. a római magánjog (a büntető- és közjogban kevésbé ez a helyzet) viszonya a modern termeléshez.

 

7. Ez a felfogás szükségszerű fejlődésként jelenik meg. De jogosultsága van a véletlennek. Hogyan. (A szabadság egyebek között szintén.) (A közlekedési eszközök behatása. Világtörténelem nem mindig létezett; a történelem mint világtörténelem — eredmény.)

 

8. A kiindulópont természetesen a természeti meghatározottság; szubjektíve és objektíve. Törzsek, fajok stb.

 

A művészet esetében ismeretes, hogy annak meghatározott virágzási korszakai korántsem állnak arányban a társadalom általános fejlődésével, tehát a társadalom szervezetének anyagi alapzatával, mintegy csontvázával sem. Pl. a görögök a modernekkel összehasonlítva, vagy akár Shakespeare.

 

Sőt, a művészet bizonyos formáiról, pl. az eposzról elismerik, hogy világkorszakot alkotó, klasszikus alakjukban soha nem hozhatók létre, mihelyt a művészeti termelés mint olyan megkezdődik; tehát hogy a művészet területén belül még bizonyos jelentős megformálások is a művészeti fejlődésnek csak fejletlen fokán lehetségesek. Ha ez a helyzet magának a művészetnek a területén belül a különböző műfajok viszonyában, akkor már kevésbé feltűnő, hogy ez a helyzet a művészet egész területének a társadalom által nos fejlődéséhez való viszonyában is. A nehézség csak ezeknek az ellentmondásoknak az általános felfogásában áll. Mihelyt sajátosítjuk őket, már magyarázatot is nyertek.

 

Vegyük pl. a görög művészet és azután Shakespeare viszonyát a jelenkorhoz. Ismeretes, hogy a görög mitológia nemcsak arzenálja a görög művészetnek, hanem talaja. A természetnek és a társadalmi viszonyoknak az a szemlélete, amely a görög fantáziának és ennélfogva a görög [mitológiának] is alapjául szolgál, lehetséges-e ez szelfaktorokkal és vasutakkal és mozdonyokkal és elektromos távírókkal? Hol marad Vulcanus[27] a Roberts et Co.- hoz, Jupiter[28] a villámhárítóhoz és Hermes[29] a Crédit mobilier-hoz képest? Minden mitológia a képzeletben és a képzelettel küzdi le, tartja uralma alatt és alakítja a természeti erőket; eltűnik tehát a felettük szerzett valóságos uralommal. Mi lesz Famából[30] a Printinghouse Square[31] mellett? A görög művészet előfeltételezi a görög mitológiát, vagyis azt, hogy magát a természetet és a társadalmi formákat tudattalan művészi módon már feldolgozta a népi fantázia. Ez a görög művészet anyaga. Nem bármely tetszőleges mitológia, azaz a természetnek (itt mindent, ami tárgyi, tehát a társadalmat is beleértve) nem bármely tetszőleges tudattalan művészi feldolgozása. Az egyiptomi mitológia sohasem lehetett [volna] a görög művészét talaja vagy anyaöle. De mindenesetre valamilyen mitológia. Tehát semmiképpen sem olyan társadalmi fejlődés, amely kizár minden mitologikus viszonyt a természethez, minden mitologizáló viszonyt hozzá; amely tehát a mitológiától független fantáziát követel a művésztől.

 

Más oldalról: Lehetséges-e Akhilleusz[32] puskaporral és ólommal ? Vagy egyáltalában az Iliász a nyomdapréssel vagy éppen a nyomógéppel? Nem hallgat-e el a rege, a monda és a múzsa szükségképpen a sajtóprés zajában, nem tűnnek-e el tehát az epikus költészet szükséges feltételei?

 

De a nehézség nem annak megértésében rejlik, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz van kötve. A nehézség az, hogy számunkra még ma is műélvezetet nyújtanak és bizonyos vonatkozásban mércéül és elérhetetlen példaképül számítanak.

 

A férfi nem válhatik újra gyermekké, csak gyerekessé. De nem gyönyörködik-e a gyermek naivitásában, és nem kell-e magának is egy magasabb fokon arra törekednie, hogy a gyermek igazságát reprodukálja? Nem a gyermeki természetben éled-e fel minden korszakban a korszak saját jellege a maga természetes igazságában? Miért ne volna az emberiség történelmi gyermekkorának, ott, ahol legszebben kibontakozott, mint soha vissza nem térő foknak örök varázsa? Vannak neveletlen gyermekek és koravén gyermekek. Az ókori népek közül sokan tartoznak ebbe a kategóriába. Normális gyermekek a görögök voltak. Művészetüknek reánk gyakorolt varázsa nem áll ellentmondásban azzal a fejletlen társadalmi fokkal, amelyen kisarjadt. Sőt, annak eredménye, és elválaszthatatlanul összefügg azzal, hogy az éretlen társadalmi feltételek, amelyek között keletkezett — és csakis ezek között keletkezhetett — soha vissza nem térhetnek.

 

[1] Lásd lentebb.

 

[2] „Rheinische Zeitung für Politik, Handel und Gewerbe” — német napilap, 1842. jan. 1-től 1843. márc. 31-ig jelent meg Kölnben. Az újságot a porosz abszolutizmussal szemben ellenzéki rajnai burzsoázia képviselői alapították. Az újság munkatársai közé bevontak néhány baloldali hegeliánust is. Marx 1842 áprilisától kezdve munkatársa, októberétől kezdve főszerkesztője volt a lapnak. A „Rheinische Zeitung” Engels néhány cikkét is közölte. Marx szerkesztősége alatt a lap egyre határozottabban forradalmi demokrata jelleget öltött. A „Rheinische Zeitung”-nak ez az irányzata, melynek népszerűsége Németországban egyre növekedett, nyugtalanította a kormányköröket és dühödt hajszát váltott ki a lap ellen a reakciós sajtóból. 1843 jan. 19-én a porosz kormány rendeletileg 1843 ápr. 1-i hatállyal betiltotta a lapot és addig is kettős cenzúra alá vetette. Minthogy a „Rheinische Zeitung” részvényesei mérsékelni akarták az újság hangját, Marx 1843 márc. 17-én bejelentette kilépését a szerkesztőségből; a lapot azonban ez már nem mentette meg. — Marxnak a „Rheinische Zeitung”-ban megjelent cikkeit lásd Marx és Engels Művei (MEM), 1. köt. 28-199. old.; az alább idézett cikkek: 110-147., 171-198. old.

 

[3] „Allgemeine Zeitung” — német napilap, 1798-ban alapította Tübingenben J. F. Cotta; 1810-től 1882-ig Augsburgban jelent meg. — Marx cikke a „Rheinische Zeitung” 1842 okt. 16-i számában jelent meg; lásd MEM 1. köt. 105-109. old.

 

[4] A „Deutsch-Französische Jahrbücher”-t Marx és Ruge szerkesztésében adták ki Párizsban német nyelven. Csak első (kettős) füzete jelent meg, 1844 februárjában. Magában foglalta Marx írásait: „A zsidókérdéshez” és „A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés”, valamint Engels írásait: „A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata” és „Anglia helyzete. Thomas Carlyle: »Past and Present«”, továbbá leveleket Marxtól, Rugétól, Bakunyintól és Feuerbachtól. Ezenkívül írásokat tartalmazott még Rugétól, Hesstől, Heinétől, Herweghtől és Bernaystól. A folyóirat megszűnésének fő oka a Marx és Ruge között kiéleződő elvi nézeteltérés volt. — A „Bevezetés”-t lásd MEM 1. köt. 378-391. old.; a hegeli jogfilozófia kritikájáról szóló fennmaradt (annak idején meg nem jelent) kéziratot lásd uo. 203-336. old.

 

[5] A francia belügyminisztérium 1845 jan. 11-én utasította ki Marxot Franciaországból.

 

[6] Engels: „A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata”; lásd 1. köt. 497-522. old.

 

[7] Engels: „A munkásosztály helyzete Angliában”; lásd 2. köt. 211-473. old. (valamint uo. 127. jegyz.).

 

[8] Marx és Engels: „A német ideológia”; lásd MEM. 3. köt. 11-538. old. (valamint uo. 2. jegyz.) — a „Német ideológia” anyagai közé tartozott még a „Német szocializmus versben és prózában” és az „Igazi szocialisták”; lásd 4. köt. 195-279. old. (valamint uo. 95. és 141. jegyz.).

 

[9] Marx és Engels: „A Kommunista Párt kiáltványa”; lásd MEM. 4. köt. 437-470. old. (valamint uo. 340. jegyz.).

 

[10] Marx: „Beszéd a szabadkereskedelem kérdéséről”; lásd MEM. 4. köt. 422-435. old. (valamint uo. 333. jegyz.).

 

[11] Marx: „A filozófia nyomorúsága.Válasz Proudhon úrnak »A nyomorúság filozófiájáéra”; lásd MEM. 4. köt. 59-174. old. (valamint uo. 47. jegyz.).

 

[12] Marx: „Bérmunka és tőke”; lásd MEM. 6. köt. 386-412. old. (v. ö. uo. 415., 418. jegyz. és 587-594. old.).

 

[13] A brüsszeli Német Munkásegyletet (Deutscher Arbeiterverein) 1847 augusztusában alapította Marx és Engels; célja a Belgiumban élő német munkások politikai felvilágosítása és a tudományos szocializmussal való megismertetése volt. Az egylet a német forradalmi munkások legális központjává vált és közvetlen kapcsolatot tartott fenn a flamand és vallon munkásegyletekkel. Leghaladottabb elemei tagjai lettek a Kommunisták Szövetségének. Az egyletnek kiemelkedő szerepe volt a brüsszeli Demokrata Társaság (Association démocratique) megalapításában. Nem sokkal az 1848-as februári forradalom után, amikor tagjainak többségét a belga rendőrség letartóztatta és kiutasította, az egylet megszüntette működését.

 

[14] Marxot 1848 márc. 3-án kiutasították Belgiumból, 4-ére virradó éjszaka letartóztatták, majd a francia határra toloncolták; körülbelül ezzel egyidejűleg érkezett meg a francia ideiglenes kormány márc. 1-i levele, amelyben visszahívja Marxot Franciaországba. (A belgiumi eseményekről v. ö. MEM 4. köt. 508-516. old.; a meghívólevelet lásd a „Vogt úr” mellékletei között, v. ö. MEM. 14. köt.)

 

[15] „Neue Rheinische Zeitung. Organ der Demokratie” — német napilap, 1848 jún. 1-től 1849 máj. 19-ig jelent meg Kölnben; az 1848-as német forradalomban a forradalmi demokrácia és a proletár követelések lapja; főszerkesztője Marx volt, szerkesztői Engelsen kívül Bürgers, Dronke, Weerth, F. Wolff, W. Wolff; 1848 októberében belépett a szerkesztőségbe Freiligrath is. (Részletesebben v. ö. MEM. 5. köt. 5 jegyz.) — Marx és Engels cikkeit lásd MEM. 5-6. köt.

 

[16] „New York Daily Tribune” — amerikai polgári napilap, 1841-től 1924-ig jelent meg, alapította H. Greeley. Az 50-es évek közepéig az amerikai whigek balszárnyának, majd a republikánus pártnak a lapja; az egyik legtekintélyesebb és legelterjedtebb amerikai újság, 200 000 előfizetője volt. A [z 18]40-50-es években haladó, rabszolgaságellenes nézeteket kép viselt. Munkatársai között számos jelentős amerikai író és újságíró volt. Az utópikus szocializmussal rokonszenvező Ch. Dana volt a 40-es évek végétől a lap egyik szerkesztője. Marx munkássága a lapnál 1851 augusztusától 1862 márciusáig tartott; a Marx által beküldött cikkek egy részét Engels írta (v. ö. még 88. jegyz.). A „Tribune” szerkesztősége több ízben önkényes változtatásokat hajtott végre a cikkeken, egyeseket pedig aláírás nélkül, szerkesztőségi vezércikként közölt. 1855-től kezdve a lap Marx és Engels valamennyi cikkét aláírás nélkül közölte. A szerkesztőség eljárása ellen Marx ismételten tiltakozott. 1857 őszétől, a lap anyagi helyzetére is kiható amerikai gazdasági válság miatt, Marx kénytelen volt csökkenteni a „Tribune”-nak beküldött cikkek számát. Munkatársi minősége az amerikai polgárháború kitörésekor véglegesen megszűnt; ebben döntő szerepe volt annak, hogy a szerkesztőség összetétele megváltozott és a lap irányzata egyre inkább hajlott a rabszolgatartó államokkal való kompromisszum felé.

 

[17] Itt el kell Hagynod minden törpe gondot, / S mint holtra nézned minden gyávaságra. Dante: „La Divina Commedia”, Pokol, III. ének 14-15. sor. 

 

[18] Ez a bevezetés 1857 aug. vége és szept. közepe között íródott, Marx 1857-58-as gazdasági kéziratai (a „nyersfogalmazvány”) élén áll; a kéziratok teljes eredeti szövegét első ízben 1939-41-ben Moszkvában, „Grundrisse der Kritik der politischen ökonomie (Rohentwurf)” címmel adták ki; kiadásunkban pótkötetként jelenik meg [MEM 46. 1-2.].

 

A kéziratok élén álló bevezető rész nyilván azonos azzal a megírt, de mellőzött általános bevezetéssel, amelyet Marx a „Politikai gazdaságtan bírálatához” előszavában említ; ezért közöljük ebben a kötetben. — A bevezetés szövegét Kautsky 1902-ben felfedezte Marx iratai között és 1903-ban közzétette a „Neue Zeit”-ben, majd a „Politikai gazdaságtan bírálatához” harmadik (általa sajtó alá rendezett második) kiadásában; gondosabb szövegkiadása jelent meg az idézett „Grundrisse” kötetben. Kiadásunk néhány — a kézirat újabb kibetűzése alapján megállapított — kisebb eltéréssel a „Grundrissé”-ben közzétett szöveget követi.

 

[19] Arisztotelésztől származó kifejezés; v. ö. „Politika”, I. 2.

 

[20] Leviták (Lévi fiai, leszármazottai) — zsidó papi rend (v. ö. Biblia, IV. Mózes 8, 6-26.).

 

[21] A „determinatio est negatio” kifejezés Spinoza egyik — ismeretlen címzetthez írt, 1674 jún. 2-i keltezésű — levelében szerepel; a fordulatot Hegel gyakran alkalmazza, v. ö. „Logik”, I. könyv I. szakasz II. fej. b.; „Enzyklopadie”, 91. § Pótlás; „Geschichte der Philosophie”, 1. rész 1. szakasz I. fej. C. 2.

 

[22] Szocialista szépirodalmárok — az „igazi szocialisták”, itt elsősorban K. Grün (v. ö. még „Német ideológia”; MEM. 3. köt. 507., 512-516. old.); hasonlóképpen Proudhon (v. ö. „A filozófia nyomorúsága”; MEM. 4. köt. 116. old.).

 

[23] V. ö. Say: „Traité d’économie politique”, Párizs 1817, pl. II. köt. 63-64., 469-470. old.

 

[24]  V. ö. Storch: „Considération sur la nature du revenu national”, 134-159. old.

 

[25] Smith kifejezése; v. ö. „Wealth of Nations”, II. könyv II. fej.

 

[26] „III. Részvénytársaságok alakulnak. Ezáltal:

 

1. A termelés szintje roppantul kibővül és olyan vállalatok keletkeznek, amelyek egyes tőkék számára lehetetlenek volnának. Ugyanakkor olyan vállalatok, amelyek azelőtt kincstári vállalatok voltak, társadalmiakká lesznek.

 

2. A tőke, amely magán-valóan a termelés társadalmi módján nyugszik, s termelési eszközök és munkaerők társadalmi koncentrációját előfeltételezi, itt közvetlenül társadalmi tőke (közvetlenül társult egyének tőkéje) formáját ölti, ellentétben a magántőkével, s vállalatai mint társadalmi vállalatok lépnek fel, ellentétben a magánvállalatokkal. Ez a tőkének mint magántulajdonnak a megszüntetése a tőkés termelési mód határain belül.” MEM. 25. A Tőke III. Huszonhetedik fejezet. A hitel szerepe a tőkés termelésben., 415. o.

 

[27] Vulcanus — a tűz és a kovácsmesterség istene a rómaiaknál (megfelel a görög Héphaisztosznak).

 

[28] Jupiter — főisten, a fény és a villám istene a rómaiaknál (megfelel a görög Zeusznak).

 

[29] Hermész — többek között a kereskedés istene a görögöknél (latin megfelelője Mercurius).

 

[30] Fama — a hír istennője a rómaiaknál (a görögöknél Phémé, Ossza).

 

[31] Printinghouse Square — londoni tér; a „Times” szerkesztőségének székhelye.

 

[32] Akhilleusz — a Tróját ostromló görögök nagyszerű hőse, a mürmidónok királya, az „Iliász” egyik fő alakja.