2023. 02. 16.
Karl Korsch – Bevezető A tőkéhez
Marx tőkéről szóló könyve – hasonlóan Platónnak Az államról szóló művéhez, Machiavelli Fejedelméhez vagy Rousseau Társadalmi szerződéséhez – óriási és tartós hatását annak a ténynek köszönheti, hogy megragadja és kifejezésre juttatja, a történelem egyik fordulópontján, az élet régi formái között felbukkanó új erő hatalmas jelentőségét.
Az összes gazdasági, politikai és társadalmi kérdés, melyre A tőkében a vizsgálat elméletileg irányul, ma világrengető gyakorlati ügy, mely fölött a Föld minden sarkában tombol a nagy társadalmi erők, az államok és osztályok közötti élet-halál harc. Karl Marx az utókor előtt bebizonyította magáról, hogy kora hatalmas jövőbelátó gondolkodója volt, már amennyire olyan korán megértette, hogy milyen döntőek lesznek ezek a kérdések a közelgő világtörténelmi válság szempontjából. De még egy Marxhoz fogható jelentős gondolkodó sem lett volna képes elméletileg megragadni és művében feldolgozni ezeket a kérdéseket, ha azok saját korszaka valódi életének aktuális problémáiként már nem vetődtek volna fel egyik vagy másik formában.
A végzet különösen bánt el ezzel a ’48-as német veteránnal. Mind a republikánus, mind az abszolutista kormány száműzte gyakorlati tevékenysége eredeti környezetéből, így épp jókor távolították el Németország szűkös, fejletlen körülményei közül és repítették a történelmi főáramba, amely végül is az igazi teljesítménye környezete lett. Harmincéves korára Marx Hegel gondolatainak tanulmányozása révén elérte az élet mély és átfogó, noha filozófiai megértését. De most, pontosan működési területének kierőszakolt áthelyezése következtében, a bukott 1848-as forradalom előtt és után, a száműzetés egymásra következő szakaszai során, először Belgiumban és Franciaországban, később Angliában közvetlen elméleti és gyakorlati kapcsolatba tudott kerülni az akkori valódi élet legprogresszívabb fejleményeivel.
Az egyik oldalon ott voltak a francia szocialista és kommunista mozgalmak, amelyek a nagy jakobinus-polgári forradalom eredményein túl új proletár célok felé nyomultak, a másikon a modern kapitalista termelés teljesen kifejlett szerkezete a hozzátartozó termelési és elosztási viszonyokkal, amelyek Angliában az 1770 és 1830 közötti ipari forradalom során törtek előre. Marx látomásának ezen elemei – a francia politikatörténet, az angol gazdasági fejlődés, a modern munkásmozgalom – mind felülmúlták a korabeli Németországban tapasztalhatókat, Marx pedig évtizedeket szentelt gondolkodásából és kutatómunkájából ezeknek az elemeknek egy tudományos munkában való egyesítésére, különösen a magnum opusában, A tőkében. A lankadatlan energia és a kiterjedt éleslátás e kombinációja rendkívüli életerőt kölcsönzött A tőkének, amely ennél fogva napjainkig teljesen aktuális maradt. Még azt is mondhatná valaki, hogy sok tekintetben csak most kezdődik az igazi aktualitása. „E munka végső célja az”, a szerző szavaival, „hogy feltárja a modern társadalom gazdasági mozgástörvényeit.” A kijelentés már magába foglalja, hogy A tőke nem akar egyszerűen adalék lenni a hagyományos akadémikus közgazdaság-tudományhoz. Természetesen az igaz, hogy a könyv nagy szerepet játszott a gazdaságelmélet fejlődésében, és mind a mai napig tartóan nyomot hagyott a téma szakirodalmában. De A tőke, ahogyan az alcím meghatározza, „a politikai gazdaságtan kritikája” is, és ezek a magyarázó szavak itt többet jelentenek egy kritikus attitűd felvételénél az egyik vagy másik gazdaságelméleti szakember által kidolgozott sajátos elmélettel szemben; Marx szóhasználatában ez a politikai gazdaságtan mint olyan kritikáját jelenti. Marx történelmi materialista felfogása szempontjából nézve a politikai gazdaságtan nem csupán egy igaz vagy hamis tételeket magában foglaló elméleti rendszer. A történelmi valóság egyik nézőpontját testesíti meg – vagy, precízebben, „a modern polgári termelési mód” és a ráépülő társadalmi formáció egyik nézőpontja, vagyis a különös történelmi valóságé, melyet A tőkében kritikusan elemez a kezdeteitől fejlődésén és hanyatlásán át a termelési forma és a társadalom egy új és magasabb rendű formájába való végső átmenetig. Ha azokban az akadémikus kategóriákban gondolkodunk, amelyeket ma használunk, akkor Marx Tőkéje sokkal inkább történelmi és szociológiai, mintsem gazdaságelméleti műnek tűnik.
De Marx művének még ez a javított definíciója – és a hasonló minősítések sorozata, amiket hozzátehetnénk – sem képes sikeresen jellemezni a marxi tudományos módszernek és a módszer tárgyának teljes terjedelmét és mélységét. A tőke nem tartozik egyetlen tudományághoz sem, ugyanakkor nem is egyfajta „filozófiai vegyesfelvágott”: egy jól körülhatárolható tárggyal foglalkozik egy jól körülhatárolható nézőpontból. Ebben a tekintetben Marx műve összevethető Darwin híres könyvével, A fajok eredetével, csak amíg Darwin a szerves természet fejlődéstörvényeit fedezte fel, addig Marx az emberi történelem alakulását vezérlő törvényeket tárta fel. Marx két úton közelítette meg ezeket a törvényeket: egyfelől vázolta a fejlődés általános történelmi törvényeit, amelyet „történelmi materializmusnak” nevezett, másfelől ismertette a modern kapitalista termelési mód sajátos mozgástörvényét és a polgári társadalmat, melyet az létrehozott. Marx és Darwin összehasonlítása nem csupán a történelmi dátumok finom egybeesésén alapul (noha igaz, hogy mind A fajok eredete, mind Marx kapitalizmusról szóló művének első része, A politikai gazdaságtan bírálatához 1859-ben jelent meg). Amint Marx maga is sugallata, és később Engels is megmagyarázta a Marx sírjánál mondott beszédében, az összevetés egy sokkal mélyebb kapcsolatot fejez ki. Ama alapos és remekbe szabott, bár gyakran látszólag csapongó lábjegyzetek egyikében, melyekkel Marx majdnem túlzsúfolta A tőkét, elbeszéli, hogy Darwin hogyan irányította a figyelmét a „természeti technológia történetére”, azaz „az állati és növényi szervezetek kialakulására mint amik az állati és növényi élet fenntartói”. Azután felteszi a kérdést:
„Nem érdemel-e a társadalmi ember termelő szerveinek – minden különös társadalmi szervezet anyagi bázisának – fejlődéstörténete ezzel egyenlő figyelmet? És nem írhatnánk-e meg ezt a történetet könnyebben, hiszen – mint Vico mondja – az emberi történet abban különbözik a természettörténettől, hogy az egyiket csináltuk, a másikat pedig nem csináltuk?”1
Ezek a megjegyzések tökéletesen kifejezik a viszonyt Darwin és Marx között, nem csak azt hangsúlyozzák, ami közös bennük, hanem a különbséget is. Darwin tanulmánya szűkebb értelemben foglalkozik a természet történetével, míg ellenben Marx a gyakorlati társadalomtörténeti fejlődéssel, amit az ember nem csupán megtapasztal, de alakít is. Marx azonban – ellentétben néhány modern reakcióssal és az úgynevezett „humán tárgyak” – nem vonta le azt a következtetést, hogy az ember társadalmi életének leírása és tanulmányozása kisebb mértékű intellektuális és empirikus szigort valamint nagyobb szubjektivitást enged, mint az a természettudományoknál van. Marxnak arra volt késztetése, hogy épp ellenkezőleg munkálkodjon, és nyíltan azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a társadalom gazdasági fejlődését „természettörténeti” folyamatként írja le.
Mi még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megítéljük, vajon sikerült-e, vagy hogy milyen mértékben sikerült Marxnak ezt a lenyűgöző kutatási tervet kiviteleznie A tőkében. Csak egy olyan korban dönthetik majd el, amikor – ahogy Marx előrelátta – elmélete már nem lesz „az úgynevezett közvélemény előítéletének”2 alávetve, hanem az igazi „tudományos kritika” alapján bírálódik el.
Amíg egy efféle ítélet meghozatalával próbálkozni talán szemtelenség, helyénvaló lehet azonban, hogy Marx Tőkéjének jelen kiadását ellássuk egy a mű kész és el nem készült részei közötti, meglehetősen különleges viszonyra vonatkozó figyelmeztetéssel.
Marx gazdaságról szóló munkája ma gigantikus torzóként tárul elénk – és nem valószínű, hogy ez a vonása megváltozik fennmaradt, de mindezidáig kiadatlan anyagok megjelenésével. Hagyjuk most számításon kívül Marx korai fogalmazványainak igen terjedelmes körét, amelyekben a politikai gazdaságtan kritikája még nem vált el a jog és a kormányzat, általában az ideológiai formák kritikájától, előbbi még nincs önálló és elsődleges vizsgálati tárgyként megkülönböztetve – még így is hatalmas szakadék marad aközött, amit Marx tervbe vett és amit végül is a műben megvalósított.
1850-ben Marx Londonban telepedett le, ahol „a politikai gazdaságtan történetére vonatkozó roppant anyag, amely a British Museumban van felhalmozva, az a kedvező álláspont, melyet London a polgári társdalom megfigyelésére nyújt, végül pedig az az új fejlődési szakasz, amelybe a polgári társadalom a kaliforniai és ausztráliai arany felfedezésével belépni látszott”3 arra késztette, hogy politikai gazdaságtani tanulmányait „megint egészen elölről” kezdje. A Londonba érkezése utáni periódusban kétszer is megjegyzést tett a fejében lévő, egy politikai gazdaságtani munkát érintő átfogó tervről, először az „Általános bevezetés” 1857-es kéziratában – amit később „eltitkolt”, egészen addig, amíg Kautsky a Neue Zeit-ban 1903-ban nem publikálta –, és másodszor A politikai gazdaságtan bírálatához előszavában, amely 1859-ben jelent meg. Íme a két megjegyzés közül az első:
„A felosztást nyilvánvalóan így kell csinálni: 1. Az általános elvont meghatározások, amelyek ezért többé-kevésbé minden társadalmi formára vonatkoznak […], 2. Azok a kategóriák, amelyek a polgári társadalom belső tagolódását képezik, és amelyeken az alapvető osztályok nyugszanak. Tőke, bérmunka, földtulajdon. Egymáshoz való vonatkozásuk. Város és falu. A három nagy társadalmi osztály. Az ezek közti csere. Forgalom. Hitelügy (magán). 3. A polgári társadalom összefoglalása az állam formájában. Önmagához való vonatkozásában tekintve. A »nem-termelő« osztályok. Adók. Államadósság. Közhitel. A népesség. A gyarmatok. Kivándorlás. 4. A termelés nemzetközi viszonya. A munka nemzetközi megosztása. Nemzetközi csere. Kivitel és behozatal. Váltóárfolyam. 5. A világpiac és a válságok.”4
Két évvel később Marx külön kiadta „a tőkéről szóló első könyv első részének első két fejezetét”,5 körülbelül 200 oldalt, A politikai gazdaságtan bírálatához címmel. Az előszót a következő szavakkal kezdte: „A polgári gazdaság rendszerét a következő sorrendben tárgyalom: tőke, földtulajdon, bérmunka; állam, külkereskedelem, világpiac. Az első három rovatban annak a három nagy osztálynak a gazdasági életfeltételeit vizsgálom, melyekre a modern polgári társadalom oszlik; a másik három rovat összefüggése szembeötlő.”6 Még az átfogó tervek felének is csupán egy töredéke valósult meg a kész könyvben, amiről részben maga Marx tehet, de részben mások. 1862 végén, amikor elhatározta, hogy A politikai gazdaságtan bírálatához folytatása külön is megjelenhet A tőke cím alatt, azt írta Kugelmann-nak, hogy az új könyv (ami alatt ő nem csak A tőke általunk ismert formájú első kötetét értette, hanem az összes többi részét is), „valójában csupán azt öleli fel, ami az első szakasz harmadik fejezetét alkotta volna, nevezetesen »A tőkét általában«”.7 Különféle okok miatt – némelyik közülük a munkához kapcsolódó belső, mások külső okok – Marx körülbelül ebben az időben eldöntötte, hogy számottevően alább adja terveit, amelyeket addig képzeletében változatlanul fenntartott. Arra jutott, hogy három vagy négy könyvben jelenteti meg az anyag egészét, melyek közül az első a tőke termelési folyamatával, a második a körforgással, a harmadik a teljes folyamat szerkezetével, és a negyedik az elmélettörténettel foglalkozott volna.
Maga Marx A tőke négy kötetéből csak egyet fejezett be. Ez 1867-ben A tőke első köteteként jelent meg, a második kiadás 1872-ben követte. Marx halála után barátja és szerzőtársa, Friedrich Engels az elérhető kéziratok alapján összeállította egy második és a harmadik művet. Ezek A tőke második és harmadik köteteként jelentek meg 1885-ben illetve 1894-ben. Ezen kívül egy háromkötetes Értéktöbblet-elméletek című könyv is létezik, amelyet Kautsky adott ki 1905 és 1910 között, ugyancsak a marxi kéziratokra alapozva, és amelyet bizonyos értelemben A tőke negyedik kötetének tekintenek. Szigorúan véve azonban ezek nem A tőkének a folytatásai, hanem inkább egy korábbi befejezetlen kéziratnak, amelyet Marx még 1861 augusztusa és 1863 júniusa között írt. Ezt nem A tőke részének szánta, hanem az 1859-es A politikai gazdaságtan bírálatához folytatásának. Engels ennek a kéziratnak kritikus részét A tőke negyedik köteteként tervezte megjelentetni, miután számos passzust már korábban kivágott belőle a második és a harmadik kötet összeállítása során. De amit Marx el akart érni az első kötetben, az ütközik ezzel a szándékkal. Még a kézirat azon része sem lett átvéve változatlanul, amely A politikai gazdaságtan bírálatáhozban megjelent, hanem jobbára alapos átdolgozásra került az új könyv első három fejezetében. Marx jövőbeni kiadóinak egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy gondoskodjanak A politikai gazdaságtan bírálatához teljes és csonkítatlan változatának hozzáférhetőségéről, mert ez a legkorábbi fő kifejtése Marx gondolatrendszerének, és az egyetlen mű, amelyet valóban saját maga fejezett be. Noha óriási szakadék tátong az elképzelt terv és a megvalósított mű között, Marx Tőkéje, de maga az első kötet is kész és kerek egész benyomását kelti bennünk. Mégsem szabad úgy elképzelnünk, mintha – miközben az első köteten dolgozott – Marx már készen látta volna a többi kötetet is lelki szemeivel, és pontosan felosztva gondolatait azokból egy negyed résznyit vonultatott volna fel az első kötetben. Ezt az elképzelést cáfolja valami, amit Rosa Luxemburg a Tőkéről szóló kitűnő tanulmányában hangsúlyozott úgy harminc évvel ezelőtt. Az írta, hogy a három kötet közül az utolsó 1894-es megjelenése előtt már évtizedekkel korábban „népszerűsítették és elfogadták Marx nézeteit mint kerek egészt” Németországban és más országokban „az első kötet alapján”, amely nem adta „jelét elméleti hiányosságoknak”.8
Nem lenne sok értelme, ha úgy próbálnánk meg feloldani a látszólagos ellentmondást A tőke tartalma és fogadtatása között, hogy azt mondjuk, hogy már az első kötet is teljes képet nyújtott a polgári társadalom két nagy osztálya, a tőkés és a munkásosztály közötti viszonyról, hogy leírja napjaink kapitalista fejlődésének azt az általános tendenciáját, amely a termelési eszközök szocializációja felé mutat, miközben azok a kérdések, amelyekkel a rákövetkező kötetetek foglalkoznak – a tőke körforgása és a teljes értéktöbblet megoszlása a tőkejövedelem különböző formái között (profit, kamat, földjáradék és kereskedelmi profit) – kevesebb elméleti és gyakorlati fontossággal bírnak a munkásosztály számára. Teljesen függetlenül attól a ténytől, hogy Marx elmélete A tőkében azt állítja, hogy három osztály van a polgári társadalomban és nem kettő (nevezetesen tőkések, munkások és földbirtokosok), az elmélet elképzelhetetlen túlegyszerűsítése volna azt mondani, hogy az a modern társadalom mozgás- és fejlődéstörvényeit kizárólag a termelés szférájából, az ott felmerülő konfliktusokból és ellentmondásokból vezeti le, és hogy figyelmen kívül hagyja mind a körforgást, mind pedig a két szempont strukturális integrációját az összfolyamatban.
Erre a problémára az az igazi válasz, hogy a Marx által az első kötetben megkezdett vizsgálódás csak formailag korlátozódik a kapitalizmus termelési folyamatára. Valójában a kapitalista termelési mód és a belőle kilépő polgári társadalom teljességét megragadja és ábrázolja ennek az aspektusnak a tárgyalása során. Leírja és összekapcsolja az összes gazdasági jellegzetességét a jogi, politikai vallási, művészi és filozófiai – röviden: ideológiai – megnyilvánulásával. Ez az átfogó jelleg szükségszerű következménye a leírás dialektikus módjának, olyan hegeli örökség, amelynek formáját Marx sértetlenül sajátította el, szemben a filozófiai- idealista tartalom materialista „visszafordításával”. A dialektika szembeállítható a modern „axiomatikus” matematikai tudományok módszerével annyiban, hogy ez a módszer egy látszólag logikai-konstruktív eljárást használ bizonyos egyszerű alapelvekből következtetve olyan eredményekre, amelyeket már részletekbe menő kutatás útján megkapott.
Ez nem a megfelelő hely arra, hogy mérlegeljük a dialektikus módszer politikai gazdaságtanban való használatának előnyeit és hátrányait. Elég annyit mondani, hogy mondani A tőkében ezt a módszert alkalmazzák tökéletes ügyességgel, és alkalmazása a termelési folyamat vizsgálatához maga után vonja a kapitalista termelési mód és az erre az alapra épülő polgári társadalom egésze tanulmányozásának szükségszerűségét. Akad néhány szunnyadó nehézség, amellyel éppen A tőke első néhány fejezetében megfigyelhető fogalmi fejlődés furcsa „keresetlensége” nyomán szembesül az avatatlan olvasó. Ezek a nehézségek a leírás dialektikus módszerével kapcsolatosak, és később még foglalkozok velük.
Így hát ez a legfontosabb oka annak, amiért A tőke első kötete „nem adja jelét elméleti hiányosságoknak”, amiért ez, a műnek csak egy része – bár maga Marx által befejezett része; és annak ellenére, hogy a szerző világosan és gyakran ismételve korlátozza műve formális hatókörét „a kapitalizmus termelési folyamatára” – az egység nagyobb benyomását kelti, mint a későbbi kötetek hozzáadásával kialakított teljes mű. Van azonban egy másik oka is, ez pedig az első kötet művészi formája, mely egészében sikeres, a gyakran merevnek és feleslegesen mesterkéltnek tűnő stílus ellenére. Marx egyszer írt Engelsnek egy engesztelő hangú levelet válaszul barátja jó humorú panaszaira, amiért egyre hosszabban késlekedik műve befejezésével; a levél szavai nem csak A tőkére illenek, hanem Marx néhány történelmi munkájára is, különösen a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájára:
„Bármilyen fogyatékosságai vannak is írásaimnak, az az érdemük megvan, hogy művészi egészet alkotnak, és ez csak az én módszeremmel érhető el, vagyis úgy, hogy soha nem nyomtatom ki őket addig, amíg nincsenek előttem egészükben. Jakob Grimm módszerével0 ez lehetetlen; e módszer egyáltalában inkább olyan írásoknál alkalmazható, amelyek nincsenek dialektikusan tagolva.” (Marx levele Engelshez 1865. július 31-én)9
A tőke „fantasztikus egésznek”, „tudományos műalkotásnak” mutatja magát: hatalmas és ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol minden olvasójára, esztétikai vonzerő segíteni fog a kezdőnek, hogy felülkerekedjen a mű állítólagos és valódi nehézségein. Van valami meglehetősen furcsa ezekben a nehézségekben. Kis fenntartással – amely kellő időben bővebben ki lesz fejtve – és nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy A tőke az afféle közönség számára, amelyre Marx gondolt („Persze olyan olvasókat tételezek fel, akik valami újat akarnak tanulni, tehát maguk is gondolkodni akarnak.”10), kevesebb problémát rejt, mint a többé-kevésbé széles körben olvasott gazdasági kézikönyvek. Az az olvasó, aki egyáltalán képes magától gondolkodni, aligha valószínű, hogy komoly nehézségekkel találkozik, még a szakkifejezésekben sem. Néhány részben – mint a 8. fejezet és a 11–13. fejezetek11, „A munkanap”, a „Kooperáció”, „A munkamegosztása és a manufaktúra” és a „Gépi berendezés és nagyipar”, és a 24. fejezet, „Az úgynevezett eredeti felhalmozás”, amelyek kapcsán Marx biztosította Kugelmannt, hogy még a felesége számára is „azonnal érthető” lenne – valóban annyira túlsúlyban van a leírás és az elmesélés, és a leírás olyan élénk, az elmesélés annyira megragadó, hogy bárki azonnal megértheti azokat; és ezek a fejezetek teszik ki az egész könyv több mint 40 százalékát.
Van azonban számos olyan fejezet, amely nem ilyen leíró jellegű, mégis tulajdonképpen könnyen olvasható, ezenkívül megvan az az érdemük is, hogy közvetlenül A tőke magjába vezetnek bennünket. Ezért szeretnék a kezdő olvasónak egy olyan megközelítési ajánlani, amely némileg eltér attól, amit Marx tanácsolt a hölgyeknek alkalmas kiindulópontként (itt érezhetünk némi alkalmazkodást kora előítéleteihez!). Remélem, hogy az a közelítés, amelyet ajánlok, A tőke tökéletes megértéséhez segíti az olvasót éppolyan könnyen, sőt még könnyebben, mintha a bonyolult nyitó fejezetekkel kezdte volna.
Úgy gondolom, legjobb az 5., a „Munkafolyamat és értékesítési folyamat” című fejezet figyelmes átolvasásával kezdeni. Igaz, hogy van számos kezdeti legyűrendő nehézség, de ezek a szóban forgó dolog szempontjából mind belsők, és – eltérően a korábbi fejezetek problémáitól – nem igazából az előadásmód felesleges mesterkéltségéből erednek. Az itt elmondottak közvetlenül és rögtön kézzelfogható valóságra utalnak, mindenekelőtt az emberi munkafolyamat kézzelfogható valóságára. Azon nyomban szemben találjuk magunkat egy olyan világos és tiszta meglátással, amely elengedhetetlen A tőke valódi megértéséhez – azzal a belátással, hogy a tőkés termelési mód mai uralma alatt a hétköznapi munkafolyamat nem csak használati értékek termelését jelenti végső fokon az emberek számára; a könyv nehezebb részei alatt éppúgy, mint az egyszerűbb passzusok folyamán meg kellene őriznünk ezt, amíg a szerző a 24–25. fejezetekhez nem ér, amely Marx szándéka szerint végső megkoronázása művének.
Sok indok szól amellett, hogy miért tanácsos így kezdeni. Először is a szakasz megelőző fejezeteit nagyjából a könyv kevésbé vesződséges részei közé sorolhatjuk, így nem jelent különösebb akadályt. Ezenkívül az a kezdő olvasó, aki túl hamar érkezik „Az úgynevezett eredeti felhalmozás” fejezethez, jó eséllyel utat téveszt gondolkodásában, Franz Oppenheimerrel és sok mással együtt, akik számára az eredeti tőkefelhalmozás elmélete A tőke elmélete, vagy a legjobb esetben lényegi alapeszméje, miközben az valójában csupán az elmélet egy összetevője: nem elhanyagolható, de nem is meghatározó része. Tanácsosnak tűnik tehát a 7. szakaszt abban a sorrendben elolvasni, ahogy az áll, majd – miután időlegesen felfogtuk az egész mű általános formáját – a részletek közelebbi tanulmányozásával folytatni.
Mindenekelőtt van két olyan pont, amelyet meg kell magyaráznunk ahhoz, hogy mélyebb betekintést nyerjünk A tőkébe. Már felületesen érintettük közülük az elsőt, amikor megemlítettük a 24. fejezet jelentőségének helytelen értékelését a könyv átfogó elméleti keretei között, ami egy széles körben elterjedt tévedés a marxista táboron belül és kívül egyaránt. Ez azonban nem csak ennek a résznek a problémája, hanem számos más ponté is, amelyek könyvben elszórva találhatók és amelyek nem fejlődtek saját jogukon fejezetté. Ezek közé tartozik az első fejezet 4. pontja, melynek „Az áru fétisjellege és ennek titka” a címe, a hetedik fejezet harmadik pontja „Senior »utolsó órája«” címmel, a tizenharmadik fejezet 6. pontja „A kiegyenlítési elmélet” címmel, és a talán a legközvetlenebbül „Az úgynevezett eredeti felhalmozás”-hoz kapcsolódó két pont a 22. fejezetből, „A politikai gazdaságtan téves felfogása a bővített újratermelésről” és „Az úgynevezett munkaalap”. Mindezekben a fejtegetésekben és nagy számú egyéb passzusban az a közös, hogy a politikai gazdaságtan kritikáját képviselik – egy jellegzetesebb értelemben annál, ahogy az egész könyv szándékozik az lenni, s ahogy alcíme, „A politikai gazdaságtan bírálata” kijelenti. Ezeknek a passzusoknak a kritikus szándéka nyomban nyilvánvalóvá válik a nyelvhasználat módjából, az egyes közgazdászok (például Senior) vagy a politikai gazdaságtan mint olyan „tévképzeteire” tett világos utalásokból, és a szóban forgó dolgok afféle leírásából, mint egy titok, vagy mint egy „úgy nevezett” valami, amelyek valami egész mást takarnak.
A szó egy szűkebb értelmében is kritikusnak hívhatjuk tehát ezeket passzusokat, közelebbi vizsgálat után viszont azok két, fontosságában nem egyenrangú csoportra oszlanak. Az első csoport azé az akadémikus kritikáé, ahol Marx, magasabb rendű elméleti szempontjából eredően, a poszt- klasszikus polgári közgazdászok eltévelyedett, kvázi-tudományos elméleteinek jókedvű lerombolásával szórakoztatja magát és az olvasót. Ehhez a csoporthoz tartoznak az olyan passzusok, mint a jól ismert oxfordi professzor, Nassau Senior „utolsó munkaóra” fontosságáról szóló elméletének ragyogó lerombolása a hetedik fejezetben, és egy másik „elmélet” cáfolata, amelynek felismerése ugyanettől a „komoly tudóstól” származik, és amely a polgári közgazdaságtanban ma is tovább él: a tőke úgynevezett „önmegtartóztatásának” „elméletéé”.12 Marx közgazdaságtani kritikájának ezen részei a könyv legélvezetesebb passzusai közé tartoznak, és rendszerint a helyes és fontos meglátások figyelemre méltó tárházát rejtik a szatirikus-vitatkozó külső mögött, csak azokat az olvasóval olyan formában közli, amit egyfajta „játékos” módszernek hívhatnánk. Szigorúan véve azonban ezek a passzusok nem tartoznak A tőke lényegi tartalmához: megfelelőbb helyet kaphattak volna a Marx által tervezett, „az elmélet történetéről” szóló negyedik kötetben, amelyről azt írta Engelsnek (1865. július 31-én), hogy van, hogy annak inkább történelmi-irodalmi jellege legyen a többi résszel (azaz az első három kötettel) összehasonlítva, és hogy ezt lenne a legkönnyebb neki megírni, mivel már az összes problémát megoldotta az első három kötetben, és ezért az utolsó nem lenne más, mint egy történelmi formában lévő ismétlő összefoglalás.13 A tőkében található sajátosan kritikus viták második csoportja azonban egészen másféle. Tekintélyes számú olyan passzus van, amely ugyan kevésbé terjedelmes, de rendkívül fontos a tartalma tekintetében. Itt említendő például a munkanap hossza körüli konfliktus leírása; ez a konfliktus nem magyarázható az árucsere törvényeire való hivatkozással. Az összes ilyen passzus közül azonban a legfontosabb az első fejezet végén található „Az áru fétisjellege és ennek titka” és az egész könyv záró része, „Az úgynevezett eredeti felhalmozás”-ról és annak „titka”. A marxi „politikai gazdaságtan bírálata” a modern polgári-tőkés társadalom valódi gazdasági mozgás- és fejlődéstörvényeinek fogalmi tisztázásával kezdődik, hasonlóan, mint bármelyik gazdaságelmélet.
Ez a bírálat kielégíti a tudományos konzisztencia legaprólékosabb követelményét is, így követi végig a polgári fejlődés klasszikus, azaz forradalmi szakaszának nagy gazdaságelméleti gondolkodói által ebben a témában kifejtett összes tételt azok logikai következményéig, és végeredményként ezeknek a gazdasági elméleteknek felrobbantja a kereteit. Bár a termelési folyamatról szóló részben, továbbá az újratermelésről és a felhalmozásról szóló részben már mindent megállapított, ami – a tőke eredetétől kezdve a hozzáadott értéken át a megfizetetlen munkáig – közgazdasági terminusokban elmondható, mindezek után mégis marad egy megvilágításra szoruló megoldatlan probléma, ami a végső elemzésben nem gazdasági jellegűnek bizonyul.
A kérdéses maradék a következő kérdéssel fejezhető ki: mi volt a forrása – még a kapitalista termelés megkezdődése előtt – az első tőkének, az első viszonynak a kizsákmányoló kapitalista és a kizsákmányolt bérmunkás között? Már gazdasági elemzései során maga Marx is több ízben e kérdés feltevéséig követte vizsgálódása fonalát – csakhogy az mindannyiszor félbeszakadt; de most, műve végső részében visszatér ehhez a problémához. Mindenekelőtt bírálata könyörtelen alapossággal rombolja le a polgári közgazdaságtan által válaszát erre a „végső kérdésre”, nem csak a kapitalista osztályérdekek őszinte védelmezőiét (akiket Marx „vulgáris közgazdászoknak” hív), hanem az olyan „klasszikus közgazdászokét” is, mint Adam Smith. Marx megmutatja, hogy válaszaik egyáltalában nem voltak „közgazdaságiak”, hanem egyszerűen történelmi bizonyításkísérletek, és valójában nem többek legendagyűjteménynél. Végül is a maga számára is felteszi – ugyanazzal a könyörtelen módszertani realizmussal – ezt a „közgazdaságilag” megoldatlan és továbbra is nyitott kérdést. Ő sem közgazdasági, hanem történelmi választ ad – noha az utolsó elemzésben lévő megoldása egyáltalában nem elméleti jellegű, inkább gyakorlati, amely az elmúlt és a jelen történelméből következtet a jövőbe kinyúló fejlődési irányra. Csak amikor tisztán megértjük azt a módot, ahogy Marx az „eredeti tőkefelhalmozás” kérdésével foglalkozott, akkor érthetjük meg könyve utolsó részének valódi viszonyát is a megelőző részekhez és az hetedik pont utolsó előtti fejezeten belül elfoglalt helyzetét. A hetedik pont „A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája” tárgyalásával lezárja a tőkéhez való kulturális alkalmazkodás eredetéről és fejlődéséről szóló történelmi vizsgálódást. Ezek a megfontolások világossá teszik azokat a kényszerítő okokat, amiért „Az úgynevezett eredeti felhalmozás” fejezet A tőke végére került, és nem az elejére vagy a közepére. Azon okok miatt, amelyeket Marx benne mondott ki, és ugyanazon okok miatt, amiért az olvasónak is a végére kellene hagynia.
Egy másik megmagyarázandó pont nem az egyes fejezetek és pontok közötti kapcsolatra vonatkozik, hanem arra a módra, ahogyan a gondolatok és a fogalmak saját maguk kifejlődtek. Arra a néhány valóban súlyos nehézségre is vonatkozik, amelyeket Marx művének bizonyos, még nem tárgyalt részei idéznek elő. Ezekkel a nehézségekkel nem csak a tanulatlan ember találkozhat, de az is, aki ugyan otthon van a témában, de filozófiailag nem képzett. Azokról a nehézségekről van szó, amelyek különösen felelősek azért, hogy gyakran és ismétlődően „A tőke homályosságára” panaszkodnak. A kérdéses passzusok, elsősorban, az 1. fejezet harmadik pontja „Az értékformáról”, amelyet már röviden érintettünk, és egy vagy két hozzá szorosan kapcsolódó passzus a 3. fejezetből, melyek „A pénzzel” foglalkoznak. Van még néhány más, kicsit kevésbé nehéz rész, köztük a 7., a 9. és a 10. fejezet, amelyeket szintén említettünk korábban, és amelyeket most „Az abszolút és a relatív értéktöbbletről” szóló 14–16. fejezetekkel megfelelő viszonyban szemlélhetünk. Az utóbbiakat gyakran, ám felületesen úgy tekintik, mint egyszerűen a 7., a 9. és a 10. fejezetek összefoglalását. Ezek a nehézségek szervesen összefüggnek azzal, amit „dialektikus módszernek” nevezünk.
Őszintén-e vagy sem, de gyakran félreértették azt a magyarázatot, amivel Marx (a második német kiadáshoz fűzött utószavában) A tőke felépítésére és kifejtésére szolgáló módszer jelentőségét indokolta. Egyszerűen úgy értették, hogy műve, különösen az értékelméletről szóló fejezet megszövegezésekor Marx itt-ott a hegeli dialektika sajátos kifejezésmódjával kacérkodott. Amikor azonban közelebbről is megvizsgáljuk a kérdést, észrevehetjük, hogy még a Marx által adott magyarázat is továbbmegy ennél. Valóban magában foglalja azt, hogy teljesen magáévá tette a dialektikus módszert, de nem annak misztikus burkát, hanem a racionális magját. Minden empirikus szigorúság mellett, amit Marx tudományos kutatóként a szocio-ökonómiai és történelmi tények konkrét valóságának megfigyelésével teljesített, az az olvasó, akinek hiányzik a filozófiai képzettsége, az áru, az érték, az értékforma nagyon egyszerű fogalmát továbbra is kissé sematikusnak, absztraktnak és a valószerűtlennek fogja találni első látásra. Még feltételezve a teljes előrelátást, önmagukon belül tartalmazást ezekről a fogalmakról, mint egy csíra, ami még nem fejlődött ki, a lét és az átalakulás teljes folyamatának konkrét valósága, a jelenlegi termelési mód és társadalmi rend születése, fejlődése és hanyatlása – és a fogalmak valóban előre látják ezeket a tényeket. Csak a kapcsolat zavaros vagy láthatatlan a közönséges szemmel nézve. De attól, aki elővigyázatos a kapcsolattal, maga a szerző, a „főisten” is, aki e fogalmak formájában teremtette újra a valóságot, megtagadja, hogy mindjárt az elején elárulja tudása titkát. Ez mindenekelőtt az „érték” fogalmára igaz. Jól ismert, hogy sem a fogalma, sem a kifejezésmódot nem Marx találta ki, hanem a klasszikus polgári közgazdászoktól vette át készen, különösen Ricardótól és Smithtől. De ő kritikailag kezelte a fogalmakat, és a klasszikus politikai gazdaságtan tudósainál egyáltalában nem jellemző realizmussal a körülötte lévő adott és változó valóságra alkalmazta őket. Marx számára, még Ricardóval szemben is, az ezekben a fogalmakban kifejezett viszonyok társadalmi-történeti valósága vitán felül álló és kézzelfogható tény. „A szerencsétlen nem látja,” – írta Marx értékfogalma egyik kritikusáról – „hogy ha könyvemben nem lenne fejezet az »értékről«, a valóságos viszonyoknak általam adott elemzése akkor is magában foglalná a valóságos értékviszony bebizonyítását és kimutatását. Az a fecsegés, hogy az értékfogalmat még be kellene bizonyítani, csak a legteljesebb tudatlanságon alapul mind a szóbanforgó tárgyat, mind a tudomány módszerét illetően. A gyerek is tudja, hogy minden nemzet felfordulna, ha, nem is mondom, hogy egy évre, hanem csak néhány hétre abbahagyná a munkát. Ugyanúgy tudja azt is, hogy különböző szükséglettömegeknek megfelelő terméktömegek a társadalmi összmunka különböző és mennyiségileg meghatározott tömegét kívánják meg. Hogy a társadalmi munka meghatározott arányokban való elosztásának ezt a szükségességét a társadalmi termelés meghatározott formája korántsem szüntetheti meg, hanem csak megjelenési módján változtathat, az magától értetődik. Egyáltalában, természeti törvényeket nem lehet megszüntetni. Ami a különböző történelmi állapotokban megváltozhat, az csak a forma, amelyben e törvények érvényesülnek. Márpedig az a forma, amelyben a munkának ez a bizonyos arányokban történő elosztása érvényesül egy olyan társadalmi állapotban, amelyben a társadalmi munka összefüggése az egyéni munkatermékek magáncseréjeként jut kifejezésre, nem más, mint ezeknek a termékeknek a csereértéke.”14
Hasonlítsuk csak össze ezt a passzust A tőke első néhány lapjával, és gondoljuk át, milyen közvetlen benyomást tesznek azok arra az olvasóra, aki addig mit sem tudott a szerző érveinek realisztikus hátteréről! Eleinte, való igaz, van számos olyan itt bevezetett fogalom, amely az „érzékelhető” jelenségek birodalmából való, és bizonyos, a kapitalista termelés körébe tartozó tények tapasztalata. Ezek közé a fogalmak közé tartozik az is, amely az egymásra cserélt különféle „használati értékek” mennyiségi viszonyát fejezi ki, azaz a „csereérték” gondolata. A használati értékek változó csereviszonyainak tapasztalati színezetű fogalma azonban rögvest utat nyit valami egészen újnak, ami az árucikkek használati értékétől való elvonatkoztatásból keletkezett; valaminek, ami az áruk „csereviszonyában” jelenik meg, azaz a csereértékben. Ez pedig az „immanens” vagy „belső” érték, ami a megjelenés elhanyagolásából ered, és ami A tőke összes későbbi levezetésének fogalmi kiindulópontját alkotja. „A további vizsgálat – állítja Marx – majd visszavezet bennünket a csereértékhez mint az érték szükség- szerű kifejezési módjához, illetve megjelenési formájához, egyelőre azonban az értéket ettől a formától függetlenül kell szemügyre vennünk.”15
Még akkor sem térünk azonban vissza semmi olyanhoz, ami empirikus, közvetlenül adott jelenség, ha végigmentünk ezen az úton. Ehelyett egy, a dialektikus fogalmi fejlődés még Hegel által sem felmúlt tökéletes mesterművén keresztül „Az értékformától” „A pénzformáig” jutunk, majd azután egy ragyogó, és – az avatatlanok számára – ennek megfelelően nehéz ponthoz „Az áru fétisjellege és ennek titka” címmel. Csak itt tanuljuk meg igazán, hogy az „érték” maga – eltérően a testtel bíró áruktól és a testtel rendelkező árutulajdonosokkal – nem fizikai valóság, de a „használati érték” terminustól eltérően nem fejez ki a közvetlenül rendelkezésre álló vagy termelt dolgok és az emberi szükségletek között egy egyszerű viszonyt sem. Az „érték” ehelyett mint „egy tárgyiasult külső mögé rejtett személyközi viszony” mutatja meg magát, egy olyan viszonyként, amely egy történelmileg meghatározott termelési móddal és társadalmi formával képez egységet. Ismeretlen volt – ebben a rejtélyes és tárgyiasult formában – az összes megelőző történelmi korszakban, termelési módban és társadalmi formában, és ugyanilyen fölösleges lesz a többé nem árutermelésen alapuló jövendőbeli társadalmakban és termelési formákban.
Ez a példa a dolgok Marx-féle leírásának struktúráját illusztrálja. Ez a struktúra nem csupán egy elsöprő lendületű előadás intellektuális és esztétikai előnyével rendelkezik; emellett messzemenően egy olyan tudományhoz van illesztve, amely nem merül el a mai kapitalista gazdasági és társadalmi rend megőrzésében és továbbfejlesztésében, hanem ehelyett annak a harc menetében való aláaknázását és forradalmi megdöntését célozza meg. A tőke olvasójának nem lesz olyan pillanata, amelyben nyugodtan szemlélődhet a közvetlenül adott tényeken és viszonyokon; a marxi ábrázolásmód a minden létező dologban benne rejlő nyugtalanságra mutat. Ez a módszer – röviden – a történelem és a társadalom megértésének minden más megközelítésével szemben bizonyítja döntő fölényét azzal, hogy „a fennállónak pozitív megértésébe egyúttal tagadásának, szükség- szerű pusztulásának megértését is belefoglalja, minden létrejött formát a mozgás folyamatában fog fel, tehát mulandó oldaláról is, semmi előtt meg nem hajlik, lényegét tekintve kritikus és forradalmár.”16
Mindazoknak, akik A tőke elolvasásával nem csak futólag akarnak bepillantást nyerni a modern társadalom működésébe és fejlődésébe, hanem a könyvben lévő elmélet egészét meg szeretnék érteni, ki kell egyezniük a marxi előadásmód e lényegi jellegzetességével. Becsapnánk magunkat, ha azt gondolnánk, találhatunk A tőke mondanivalójához egy kevésbé fárasztó hozzáférési utat, ha – úgymond – inkább „visszafelé olvassuk, s nem elejétől a végéig. Nem mintha lehetetlen lenne egy efféle olvasás. Ha így jártunk el, bizonyára megkíméltük magunkat attól, hogy megküzdünk – például – a 9. fejezetben „Az értéktöbblet rátája és tömege” közötti viszonyt jellemző számos törvénnyel, amelyek csak akkor érvényesek, ha figyelmen kívül hagyjuk a „Relatív értéktöbblet” lehetőségét – ami még csak fel sem merül a következő fejezetig. Megkíméltük magunkat attól a felfedezésétől is a 14. fejezetben, hogy – miután átverekedtük magunkat a korábbi fejezetekben a relatív értéktöbblet törvényeinek egy hasonlóan „absztrakt” tárgyalásán –„bizonyos nézőpontból az abszolút és relatív értéktöbblet közti különbség egyáltalában illuzórikusnak látszik”,17 minthogy bizony előfordul, hogy „a relatív értéktöbblet abszolút” és az abszolút értéktöbblet relatív. Annak a felfedezésétől is, hogy ez a két kategória valójában csak a valóságos, kézzelfogható értéktöbblet absztrakt összetevőit képviseli – ami másfelől maga sem több, mint az egyik, magas szinten elvonatkoztatott tényező abban az átfogó leírásban, amely elvezet a körülöttünk lévő gazdasági valóság fennálló jelenségeihez.
Mindezt így elkerülhettük. De éppen a szigorú módszertől függ a marxi elemzés formális fölénye. Ez egy olyan módszer, ami semmit sem hagy ki a számításból, ám megtagadja, hogy az előítéletektől áthatott felületes hétköznapi empirizmus erejénél fogva kritikátlanul elfogadja a dolgokat. Ha kitörölnénk A tőkéből ezt a tulajdonságot, akkor valójában csak a Marx által keserűen kinevetett vulgáris közgazdászok meglehetősen tudománytalan kilátásaira hagyatkozhatnánk. A vulgáris közgazdaságtan úgy „gyárt elméletet”, hogy következetesen a látszatokat hívja segítségül az azokat megalapozó törvények ellen, és a gyakorlatban csak azon osztály érdekeit tűnik védeni, amelynek hatalmát a jelen pillanatban közvetlenül adott valóság elrejti. Úgy látszik, nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy a közvetlen valóság felszíne alatt van egy mélyebb dimenzió is, amit nehezebb megragadni, de éppen olyan valódi, mint az előbbi; egy olyan dimenzió, amely nem csupán az adott valóságot öleli át, hanem annak folytonos átalakulását, eredetét, fejlődését és kimúlását, a jövőbeli átalakulását egy új életformába, és azokat a törvényeket, amelyek ezeket a változásokat és a fejlődést irányítják. Ennek ellenére igencsak tanácsos lenne mindenkinek – még annak az olvasónak is, aki elvben felkészült arra, hogy megismerkedjék A tőke érvelésének dialektikus haladásával –, hogy nézzen át alaposan néhány lapot a 14. fejezetből, mielőtt elolvassa a 9. fejezetet. Így előzetesen feltárul valami a 9. fejezet érvelésének tendenciájából, amelyről egy alaposabb vizsgálat után azt is megállapíthatjuk, hogy már sokkal korábban megkezdődött.
Számos példát hoztunk fel arra, hogy illusztráljuk a dialektikus kapcsolatot egy adott dolog vagy kapcsolat kezdetben meglehetősen absztrakt tárgyalása és a rákövetkező, ugyanazon jelenség egyre konkrétabb tárgyalása között. A kifejtésnek ez a módja, amely Marx Tőkéjének egész szerkezetét jellemzi, fordított sorrendűnek vagy „fejtetőre állítottnak” tűnik ahhoz képest, ahogy a laikus megfigyelő az adott valóságot „természetesen” tekinti. Ahogy Marx többször is kijelenti, elemzéséből hiányzik a munkabér fogalma a 17. fejezetet megelőzően, csak a „munkaerő-áru” értékének (és néha az árának) a fogalmát találjuk meg. A 17. fejezetig nem vezeti le az azt előkészítő fogalomból a „munkabér” új fogalmát: „A polgári társadalom felszínén a munkás bére mint a munka ára jelenik meg”.18
A dialektikus előadásmód még valami mással is összefügg, aminek a megértését a teljesen avatatlanok (más szavakkal: a mai olvasók túlnyomó többsége, a tudományos minősítéstől függetlenül) előszörre nehéznek találnak. Ez az „ellentmondás” fogalma és elve, amit Marx A tőkében is és más műveiben is mindenütt használ, különösen mint az ún. „lényeg” és az ún. „megjelenés” közötti ellentmondás. „Minden tudomány fölösleges volna, ha a dolgok megjelenési formája és lényege közvetlenül egybeesnék.” mondja Marx.19 A marxi tudomány ezen alapelvéhez hozzá kell majd szoknia az olvasónak. Hozzá kell szoknia az olyasféle magyarázatokhoz – amivel A tőkében gyakran találkozhat –, hogy ennek vagy annak az „ellentmondásnak” a kimutatása valamely fogalomban, törvényben vagy alapelvben (például a „változó tőke” fogalmában) még nem teszi érvénytelenné a fogalom használatát, hanem csupán „kifejezi a tőkés termelés belső ellentmondását”. Számos ilyen esetben a közelebbi vizsgálat azt mutatja ki, hogy az állítólagos „ellentmondás” egyáltalában nem igazi, hanem a szimbólumokkal rövidített – vagy másképp félrevezető – kifejezésmód miatt tűnik annak, a „változó tőke” előbb említett esetében ezt maga Marx mondja ki. Nem mindig lehetséges azonban az ellentmondásokat ilyen egyszerűen feloldani. Ahol kitart az ellentmondás, és az antidialektikus ellenfél továbbra is tiltakozik miatta, még a fogalmak szigorúan rendszerező logikai-deduktív tárgyalásmódjának a függvényeként is, ott ki kell békülnie Goethe egyik metaforikus szóhasználatról tett megjegyzésével, amire Mehring hivatkozik a Marx stílusáról szóló érdekes tanulmányában: „Ne tiltsd meg nekem a metaforák használatát; máshogy egyáltalán nem tudtam kifejezni a gondolataimat.”20
Marx műve számos döntő pontján használ „dialektikus” megoldást, ily módon megvilágítva a társadalmi osztályok közötti hétköznapi konfliktusokat, vagy a társadalmi létezés valósága és az emberek társadalmi tudata közötti ellentétet, vagy a mélyenszántó történelmi tendencia és a felszínesebb, ám azt rövid távon kiegyenlítő, sőt elnyomó ellentétes tendenciák közti viszonyt. Ezeket a feszültségeket egyaránt „ellentmondásként” vannak ábrázolva, ami egyfajta kifinomult metaforikus szóhasználatnak tekinthető, s a dolgok közötti mélyebb összefüggések, kölcsönviszonyok megvilágítását szolgálja. Pontosan ugyanez mondható el a dialektikus „átalakulás” fogalmáról, azaz egy fogalom, egy dolog vagy egy viszony „átalakulásáról” önmaga (dialektikus) ellentétébe, például a mennyiség minőséggé válásáról. Ezt nem használja ugyan Marx olyan gyakran, mint az ellentmondás fogalmát, de számos döntő fontosságú pontban előfordul.
Számos függelékről gondoskodtunk, hogy elősegítsük A tőke jelen kiadásának minél praktikusabb használatát. Ide tartoznak a könyvben említett angol pénzekről, súlyokról, és mértékegységekről stb. szóló jegyzetek. Emellett csatoltunk egy nagy elméleti jelentőségű függeléket. Ez tartalmazza Marx politikai és gazdasági tanulmányainak híres összefoglalását és a belőlük levonható általános végkövetkeztetéseket, melyek A politikai gazdaságtan bírálatához fűzött Előszóként jelentek meg 1859-ben.21 Ez az összefoglalás éles bepillantást nyújt Marx társadalomtudósi és közgazdászi fejlődésébe, materialista történelemkoncepciója lényegi vonásaiba. A koncepciót a negyvenes évek közepéig dolgozta ki, maga mögött hagyva ezzel mind a hegeli filozófiai idealizmust, mind a forradalmi-demokratikus politikai idealizmust. 1845-től kezdve együttműködött Engelsszel, hogy létrejöjjön elmélete tökéletesen kidolgozott változata, ami azután az 1859-es előszóban nyert ideiglenes megszövegezést.
Itt Marx egyértelműen elutasítóan mondja – ami mindenesetre nyilvánvaló A tőke lapjairól is –, hogy közvetve sem állt szándékában új tudományágát a történelem általános elméletévé tenni, az kívülről írna elő valamit a történelmi események aktuális rendszerének. Ugyanaz mondható el Marx történelemelméletéről, mint amit ő maga mond értékelméletéről, vagyis hogy azt nem dogmatikus alapelvnek szánta, hanem csupán a cselekvő és gondolkodó szubjektumnak megmutatkozó valódi, érzékszervekre ható, tapasztalati világ egy újszerű és használhatóbb megközelítésének. Ötven évvel ezelőtt Marx elhárított bizonyos, A tőke módszeréről alkotott téves elképzeléseket. Ezeket az orosz idealista szociológus, Mihajlovszkij vallotta, aki szerint A tőke – különösen azok a végkövetkeztetések, melyekre a 7. szakaszban „Az eredeti tőkefelhalmozásról” szóló záró rész jutott –, szándék szerint semmi több, mint a nyugat-európai kapitalizmus kialakulásának és fejlődésének történelmi vázlata. Csak olyan értelemben mondhatjuk, hogy A tőkében előadott elméletek egy sokkal általánosabb érvényességgel is rendelkeznek, ahogy az adott természeti vagy társadalmi struktúra bármely kutatása, empirikus elemzése is rendelkezik egy, a maga sajátos témáját meghaladó jelentőséggel. Az igazságnak csak ez a fogalma egyeztethető össze a szigorúan tapasztalati tudomány alapelveivel. Az európai országok és néhány Európán kívüli ország mostani fejlődése bizonyos mértékben már demonstrálja, hogy A tőke jogosan formál igényt ilyen érvényességre. A többit a jövő igazolja.
0. Grimm, Jakob Ludwig Karl (1785–1863) német nyelvész és kultúrtörténész; testvérével, Wilhelmmel (1786–1859) együtt a történeti-összehasonlító nyelvtudomány és a germán nyelvészet megalapítója; a berlini egyetem professzora, mérsékelt liberális. J. Grimm módszerén Marx nyilván az induktív összehsonlító-történeti módszert érti, melyet Grimm a germanisztikában alkalmazott. Ami a „Német Szótár”-t illeti, azt J. és W. Grimm részletekben adták ki, oly módon, hogy az egyes betűk alá tartozó cikkszavakat egymástól függetlenül dolgozták ki. A szótár első részlete 1852-ben jelent meg. – A MEM 31.-ben (Budapest, 1973) szereplő névismertető (706. oldal) és 235. lábjegyzet (627.oldal).
1. Karl Marx: A tőke. I. kötet. 13. fejezet 1. pont, 89. lábjegyzet. In: Karl Marx és Friedrich Engels művei (a továbbiakban MEM) 23. kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1967., 347. o. (A cikkhez tartozó lábjegyzeteket a fordító készítette.)
2. Karl Marx: A tőke. Előszó az első kiadáshoz. In: MEM 23., Budapest, 1967., 10. oldal.
3. Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Előszó. In: MEM 13. kötet, Budapest, 1965., 8. oldal.
4. Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Bevezetés, I. szakasz, 3. pont. A politikai gazdaságtan módszere. In: MEM 46/I. kötet, Budapest, 1972., 33–34. oldal.
5. I. m. Előszó. 5. oldal.
6. Uo.
7. Marx Ludwig Kugelmannhoz Hannoverba. In: MEM 30., Budapest, 1973., 611. oldal.
8. Rosa Luxemburg (1903): Stagnation and Progress of Marxism. International Publishers, New York, 1927.
9. Marx Engelshez Manchesterbe, 1865. július 31. In: MEM 31., Budapest, 1973., 128. oldal.
10. Karl Marx: A tőke. Előszó az első kiadáshoz. In: MEM 23., Budapest, 1967., 6. oldal.
11. Az eredeti szövegben más számozás szerepel. A fordítás során A tőke MEM 23. kötetében szereplő számozását vettük figyelembe. Az angol szöveg az angol kiadásokban lévő önálló, nyolc fejezetből álló 8. szakaszra (Part Eight) utal, amit a magyar kiadás 24–25 fejezete alkot.
12. Karl Marx: Az értéktöbbletnek tőkére és jövedelemre való megosztása. Az önmegtartóztatási elmélet. In: A tőke. MEM 23., Budapest, 1967., 22. fejezet 3. pont, 552. oldal.
13. Marx levele Engelshez Manchesterbe. In: MEM 31., Budapest, 1973., 127–129. oldal.
14. Marx levele Ludwig Kugelmannhoz Hannoverba, 1868. július 11., In: MEM 32., Budapest, 1972., 540–542. oldal. A kiemelések Marxtól származnak.
15. Karl Marx: A tőke, I. kötet, 1. fejezet, 1. pont. In: MEM 23., 44. oldal.
16. Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. (1873) In: MEM 23., Budapest, 1967., 20. oldal.
17. Karl Marx: A tőke, 14. fejezet. In: MEM 23., Budapest, 1967., 475. oldal.
18. Karl Marx: A tőke, I. kötet, 17. fejezet. In: MEM 23., Budapest, 1967., 498. oldal.
19. Karl Marx: A tőke, III. kötet, 48. fejezet. In: MEM 25., Budapest, 1974., 770. oldal.
20. Franz Mehring: Karl Marx and Metaphor. In: D. Ryazanoff (szerk.): Karl Marx: Man, Thinker and Revolutionist. London, 1927., 95–101. oldal.
21. Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Előszó. In: MEM 13., Budapest, 1965., 5. oldal.