2023. 02. 16.
PETER RACHLEFF: SZOVJETEK ÉS ÜZEMI BIZOTTSÁGOK AZ OROSZ FORRADALOMBAN
Az 1917-1921-es orosz forradalom fejlődési lehetőségeit nem a versengő politikai szervezetek elképzelései, hanem az érintett társadalmi csoportok céljai és képességei határozták meg. Míg a lázadó népesség egésze osztozott a cári önkényuralom felszámolásának politikai céljában, addig a különböző társadalmi osztályok és csoportok határozottan eltérő gazdasági igényekkel rendelkeztek. A kispolgárság természetesen az orosz tőke terjeszkedését lehetővé tevő körülményekben volt érdekelt. A parasztok, a túlnyomó többség, akik arra kényszerültek, hogy a nagybirtokosok földjein dolgozzanak, és túlzó bérleti díjakat fizessenek a parányi földekért, a nagybirtokok kisajátítását és a kis, magántulajdonban lévő gazdaságok rendszerének létrehozását kívánták. Másrészt a kis létszámú és az európai Oroszország városi területein koncentrálódó munkások alacsony bérekkel, gazdasági bizonytalansággal és szörnyű munkakörülményekkel szembesültek, olyan problémákkal, amelyek az ipar valamiféle társadalmasítását és a termelés kétértelmű „munkásellenőrzését” követelték.
Ezek a célok egymással összeegyeztethetetlenek voltak. A munkások és a burzsoázia közötti nyilvánvaló konfliktustól eltekintve, egy kapitalista módon szervezett mezőgazdasági ágazat nem tudott együtt létezni egy kisebb szocializált ipari ágazattal. A mezőgazdasági termelékenység alacsony szintje miatt a kisüzemi mezőgazdaság nem csak nem biztosítana elegendő alapot az ipar fejlődéséhez, de az évről évre jelentkező erőteljes ingadozások kizárnák a gazdasági tervezhetőséget.
A nagy társadalmi osztályok közös politikai céljai megvalósulhatnának. De nemcsak gazdasági céljaik voltak összeegyeztethetetlenek, hanem egyikük sem szolgálhatott az egész társadalom szervezési elveként. A munkások vágyai és szükségletei által szabályozott társadalmat kizárta kisebbségi helyzetük, míg a kapitalista piacgazdaságot lehetetlenné tette a burzsoázia gyengesége és az államtól való függése, a parasztság szervezetlensége, szegénysége és írástudatlansága, – és végül a bolsevik párt 1917 után elért politikai súlya.
A „politika” és a „gazdaság” nem különálló jelenségek, hanem a társadalmi hatalmi viszonyok különböző aspektusai. A forradalmi folyamatból kialakuló politikai forma kérdését az döntötte el, hogy a színtéren versengő csoportok valamelyike milyen társadalmi – és így gazdasági – hatalomra tett szert. Mint kiderült, ezt sem a burzsoázia, sem a parasztság, sem a proletariátus nem érte el, hanem az értelmiségnek az a frakciója, amely a Kommunista Párt tagságát alkotta. A bolsevikok bravúrja az volt, hogy a gazdaságnak az általuk irányított politikai szférának való alárendelésével új társadalmi struktúrát határoztak meg, amit a hatalomnak a kapitalisták, parasztok és munkások fölött egyaránt uralkodó osztályként való megragadásával értek el. Mielőtt ez sikerült volna nekik, az orosz munkások a népfelkelés és a szervezkedés hullámait meglovagolva olyan harci és társadalmi újjáépítési formákat tudtak kifejleszteni, amelyek jelentőségükben meghaladták annak a helynek és időnek a korlátait, amelyben létrejöttek. A következő cikk röviden végigköveti a kétféle intézmény – a szovjetek és az üzemi bizottságok – történetét, amelyek ma is a forradalmárok legnagyobb érdeklődésére tartanak számot.
A kapitalista fejlődés Oroszországban az első világháború előtt olyan formát öltött, amely nagyon hasonló ahhoz, ami ma sok elmaradott országban tapasztalható. Majdnem az egész ipar a külföldi tőke ellenőrzése alatt állt, és néhány városi területen helyezkedett el. Bár a munkásosztály a teljes népességhez viszonyítva rendkívül kicsi volt (Trockij 10 százalékos becslése a legmagasabb az összes számítás közül), az ipar – és így a munkásosztály is – nagyon koncentrált volt. A legtöbb gyár nagy volt, és az akkori modern elvek szerint épült. A munkásosztály a háborút megelőző három évtizedben gyorsan növekedett, és a századforduló óta ugrásszerűen fejlődött az osztályérzet/osztálytudat.
A 19. század végén az orosz ipari munkások gyakran csak az év egy részét töltötték a városokban, és a gyárakban keresték a kenyerüket. Az év egy részét régi falujukban is töltötték, ahol a földeken dolgoztak, és elsődleges kötődésük továbbra is a mezőgazdasági tevékenységükhöz és a falusi élethez fűzte őket. Az ipar gyors fejlődése azonban hamarosan egyre nagyobb számú munkás számára biztosított egész éves foglalkoztatást. Ők és családjaik a városokba költöztek, megszakítva régi vidéki és falusi kötődéseiket. 1885 és 1897 között a városi lakosság 33,8 százalékkal nőtt, Moszkva például 123 százalékkal.[1] 1885-ben ezek az emberek elsősorban munkásként kezdtek gondolkodni, nem pedig parasztként, aki az év egy részében a gyárakban dolgozott. Problémáik többé nem a földesurakkal szembeni eladósodással vagy a mezőgazdasággal kapcsolatosak voltak, hanem a bérek, a munkakörülmények és az életszükségleti cikkek árai lettek a problémáik. A mesterségbeli hagyományok hiánya hozzájárult a munkásosztályhoz való tartozás e növekvő új érzéséhez, mivel a munkások között kevés volt a megosztottság, és a legtöbbjüknek hasonló problémákkal kellett szembenézniük. A hatalmas gyárakban összezsúfolódva, a gyorsan növekvő városi területeken együtt élve a munkások felfedezték, hogy a korábbi vidéki létükkel teljesen ellentétes, nagyon sajátos problémákat kellett megoldaniuk. Ily módon az orosz iparral együtt egy új osztályérzet is kialakult.
Az 1905-ös eseményeket ez a fejlődő osztályérzés tette lehetővé és serkentette. Szentpéterváron több mint 100 000 gyári munkás sztrájkolt az év januárjában. Néhány nappal később a munkások és családtagjaik, tiltakozva mind a gyári körülmények, mind a politikai képviselet hiánya ellen, petíciót nyújtottak be a cárnak, amelyben arra kérték, hogy enyhítse problémáikat és biztosítsa számukra az Alkotmányozó Gyűlést. A tüntetésre a cár palotája előtt a katonák tüzet nyitottak. Az ország ipari városaiban tömegsztrájkok terjedtek el, amelyek két hónap alatt több mint egymillió embert érintettek, és legalább 122 várost és települést értek el.[2] A sztrájkok, tüntetések és nyilvános gyűlések a súlyos elnyomás ellenére szórványosan folytatódtak a tavaszi és nyári hónapokban. A munkások a városi területeken mindenütt bizottságokat választottak a sztrájkok szervezésére.[3]
Szeptember közepén a moszkvai gépírók és nyomdászok ágazati sztrájkot indítottak. Több mint ötven üzletet zártak be. A város más iparágai is elkezdtek bezárni a gépírókkal szimpatizálva. Október elején a szentpétervári gépírók háromnapos sztrájkkal fejezték ki szolidaritásukat moszkvai kollégáikkal. Október első hetének végén a vasutasok egész európai Oroszországban sztrájk mellett döntöttek, és országos általános sztrájkot hirdettek, követelve a nyolcórás munkanapot, polgári szabadságjogokat, amnesztiát és Alkotmányozó Gyűlést. A sztrájk kezdett elterjedni a városi területeken, és 12-éig sikerült leállítani minden termelő tevékenységet, kivéve a sztrájk sikeréhez szükségeseket, mint például a nyomdákat, a munkások küldötteit szállító vonatokat, stb. A kormány erre engedményekkel és elnyomással válaszolt.
Október 10-től kezdve a szentpétervári gyárak küldötteket küldtek a létrehozandó szovjet üléseire. Eleinte harminc-negyvennél több küldött nem vett részt. Október 13-án politikai általános sztrájkra, azaz Alkotmányozó Gyűlésre és politikai jogokra való felhívást küldtek ki, és felkérték az összes gyárat, hogy küldjenek küldötteket. A munkások azonnal megértették az ilyen, munkahelyi alapon történő képviselet elveit. A Sidlovszkij-bizottságba (amely az üzemi körülményeket tanulmányozta) és az elmúlt kilenc hónap sztrájkbizottságaiba küldött üzemi képviselők tapasztalataiból meríthettek. Anweiler írja:
„Amikor a sztrájkhullám Moszkvából átterjedt Szentpétervárra, és amikor október 11-én az első gyárak leállították a munkát, maguk a munkások is szükségét érezték, hogy összejöjjenek, hogy közösen döntsék el, milyen utat kövessenek. Ebből a célból több gyárban – többek között a Putyilov- és az Obuhov-gyárban – küldötteket választottak, akik közül nem egy a sztrájkbizottság tagja vagy a Sidlovszkij-bizottság korábbi képviselője volt.”[4]
Egyre több gyár választott küldöttet. Három nap alatt 226 küldött volt, akik 96 gyárat és műhelyt képviseltek (az elv általában az volt, hogy egy gyár minden 100 dolgozójára jutott egy küldött). Úgy döntöttek, hogy a szocialista pártok (bolsevikok, mensevikek és szociálforradalmárok) képviselőit is felveszik. Október 17-én ez a csoport a „Munkásképviselők Szovjetje” elnevezés mellett döntött, és megválasztotta a 22 tagú ideiglenes végrehajtó bizottságot (kettőt a város hét körzetéből, kettőt a négy legfontosabb szakszervezetből), és elhatározta, hogy saját újságot ad ki „A Munkásképviselők Szovjetjének hírei” címmel. A Szovjet, amely eleinte nem végzett más feladatot, mint a sztrájk szervezését és vezetését, néhány nap alatt a munkások általános és politikai képviseletének szervévé vált, a fővárosi munkásosztály forradalmi mozgalmának központjává. Hamarosan „munkásparlamentté” vált, amely a sztrájk október végi befejezése után is meg akart maradni. Anweiler szerint „ez a változás nem volt sem szándékos, sem tudatosan kinyilvánított. A forradalmi mozgalom, miután csúcspontján létrehozta a Szovjetet, tovább lendült, minden eddiginél nagyobb lendülettel, és az általa létrehozott szerv végigkísérte az útján.”[5] A Szovjetet szükségszerűségből hozták létre – az általános sztrájk megszervezése és fenntartása miatt. Senkinek sem kellett meggyőzni a munkásokat arról, hogy ez a szervezés létfontosságú.
Az európai Oroszország valamennyi városi területén (és néhány nagyobb faluban is) sztrájkok közepette hasonló szervezetek jelentek meg, októberben 40-50 alakult meg. Bár a legtöbbjük csak rövid ideig működött, jelentőségüket nem szabad alábecsülni. A legtöbb érintett számára ez volt az első tapasztalat a közvetlen demokráciáról. A szovjetek alulról jöttek létre, a munkások, parasztok és katonák által, és tükrözték a kívánságaikat – amelyeket nem szektás határozatokban fejeztek ki. A szovjetekben egyetlen politikai párt sem dominált, és sok munkás ellenezte, hogy a politikai pártok képviseletet kapjanak. Mindenesetre a legtöbb szovjetet a munkások hozták létre, hogy megoldják közvetlen problémáikat – a sztrájk, a nyolcórás munkanap és a politikai jogok kivívása érdekében. A munkások mindennapi problémáival foglalkoztak.
A cár az engedményeket (a parlament, a Duma létrehozását) szelektív elnyomással kombinálta, és megtörte a sztrájkot, majd megsemmisítette a megmaradt szovjeteket. Az 1905-ös forradalom azonban a látszólagos kudarc ellenére is előkészítette az utat az 1917-es eseményekhez. A szovjetek üzemi alapon jöttek létre, és a munkásparlamentek, szakszervezetek és sztrájkbizottságok funkcióit látták el, és a munkások számára az önkormányzatiság érzetét keltették. Ezekre a tapasztalatokra támaszkodhattak 1917 elején, amikor a munkások mély társadalmi válsághelyzetben találták magukat, a súlyos problémákkal szemben.
Az 1917-es év elején az orosz lakosság előtt álló problémák valóban súlyosak voltak. Oroszország első világháborúban való részvételének hatásai kezdtek elviselhetetlenné válni. Nyugat-Európától való nyersanyagfüggősége megbénította. Az infláció, az uzsora és az élelmiszerhiány válságos méreteket öltött. A termelés zuhant. A sorozás nagysága az iparban szakmunkáshiányhoz, a mezőgazdaságban pedig munkaerőhiányhoz vezetett. Egyre nehezebbé vált az üzemanyag beszerzése, mind a személyes használatra (fűtésre), mind az ipari termeléshez. Az orosz nép, különösen az ipari munkásosztály tömegei számára nem látszott remény. Volin személyes tapasztalatai alapján ír:
„1917 januárjában a helyzet tarthatatlanná vált. A gazdasági káosz, a munkásszegénység és a társadalmi szervezetlenség olyannyira elhatalmasodott Oroszországban, hogy több nagyváros – nevezetesen Petrográd – lakói nemcsak üzemanyagban, ruházatban, húsban, vajban és cukorban, hanem még kenyérben is hiányt szenvedtek. Februárban még rosszabb állapotok uralkodtak, nemcsak a városi lakosság volt éhínségre ítélve, hanem a hadsereg ellátása is teljesen hiányossá vált. Ezzel egyidejűleg pedig teljes katonai csőd következett be.”[6]
A hadseregben és a haditengerészetben a háború előrehaladtával szakadások jelentek meg. A hadseregben a parasztok lázadni kezdtek a tisztek önkényuralma ellen, és a behívottak között elvtársiasság alakult ki az egyre rosszabbodó katonai helyzettel szemben. A munkások és parasztok közötti viták elterjedtek a katonaságon belül. 1917 elején a fegyveres erőkben forrongott a lázadás. Február 23-án Petrográdban (korábban Szentpétervár) sztrájk kezdődött a textilmunkásnők körében. A tüntetések, amelyek gyakorlatilag kenyérlázadások voltak, az egész városban elterjedtek. Azok a csapatok, amelyek 1905-ben hasonló tüntetéseket vertek le, nem voltak hajlandóak a felkelés leverésére, és sokan csatlakoztak hozzájuk. A hónap végére, háromnapos spontán tüntetések és általános sztrájk után Petrográd a munkásosztály kezébe került. Victor Serge, az események egyik résztvevője írja:
„A forradalmat az utcán robbantották ki, a gyárakból sztrájkoló munkások ezrével zúdultak ki a »Kenyeret!« kiáltásokra. Kenyér! A hatóságok tehetetlenül nézték, hogy ez bekövetkezik; nem állt hatalmukban leküzdeni a válságot. A csapatok testvérharca a munkások tüntetéseivel Petrográd utcáin beteljesítette az arisztokrácia bukását. Az események hirtelensége meglepte a forradalmi szervezeteket…”[7]
Még Trockij is odáig megy, hogy elismeri, hogy a forradalmi szervezetek februárban a munkásosztály akadályaként viselkedtek:
„Így az a tény, hogy a februári forradalom alulról indult, legyőzve saját forradalmi szervezeteinek ellenállását, a kezdeményezést a proletariátus legelnyomottabb és legelesettebb része – a textilmunkásnők, köztük kétségtelenül sok katona felesége – maguktól kezdeményezték. ”[8]
A forradalom egész Oroszországban elterjedt. A parasztok földet foglaltak el; a hadseregben megbomlott a fegyelem; a tengerészek elfoglalták hajóikat a balti-tengerparti Kronstadt kikötőjében, és elfoglalták a várost; a szovjet szervezeti forma újra megjelent, először az ipari területeken, majd a katonák, tengerészek és parasztok körében.
A cár lemondásával ideiglenes kormány került hatalomra. A polgárság és az arisztokrácia tagjaiból álló csoport eleinte alkotmányos monarchia bevezetésére törekedett. Hamarosan feladták ezt az elképzelést, de függetlenül a kiáltványoktól, törvényektől, vitáktól, stb. nem tudtak megoldást találni a lakosság nagy része, a munkások és a parasztok által tapasztalt problémákra. A munkások, parasztok és katonák, akik problémáikkal hozzájuk fordultak, a szovjeteket tekintették legitim kormánynak, amelyek az egész országban létrejöttek.
A szovjetek megalakulásának és szerveződésének alapos vizsgálata azonban azt mutatja, hogy ezek nem voltak olyan tömegszervek, amelyek a munkások és parasztok számára a mindennapi tevékenységük feletti hatalom gyakorlásának eszközeit kínálták volna. Az összes szovjet közül a leghíresebb – és szervezeti felépítésük és működésük jó példája – a Petrográdi Szovjet volt. Ezt a szervezetet felülről lefelé alakította meg liberális és radikális értelmiségiek egy csoportja, akik február 27-én összeültek, és megalakították magukat a „Petrográdi Szovjet Végrehajtó Bizottságának”[9], majd kiírták magának a szovjetnek a megválasztását. Február 28-án e „Végrehajtó Bizottság” kiáltványára válaszul választásokat tartottak a gyárakban. Délután egy órára több mint 120 küldött gyűlt össze a plenáris ülésre. Ez a gyűlés azonban – és a legtöbb későbbi is – kaotikus volt: a mandátumokat nem tudták ellenőrizni, és kevés eredményt értek el. Minden lényeges döntést a Végrehajtó Bizottság „szigorú zártságában” hoztak meg.[10] Néhány ilyen határozatot, mint például a március 2-i, amely kimondta, hogy a szovjet nem fog együttműködni az Ideiglenes Kormánnyal, a szovjet egésze elé terjesztették ratifikálásra. A legtöbb határozatot azonban nem.
Szuhanov újságíró, a Végrehajtó Bizottság tagja ismerteti a szovjet működését:
„A mai napig én, a szovjet végrehajtó bizottságának tagja, egyáltalán nem tudom, hogy a szovjet mit csinált a nap folyamán. Ez soha nem érdekelt sem akkor, sem később, mert magától értetődő volt, hogy minden gyakorlati sarkalatos munka a Végrehajtó Bizottság vállára hárult. Ami a Szovjetet illeti abban a pillanatban, az adott helyzetben, a mennyiségi és minőségi összetételével, nyilvánvalóan képtelen volt bármilyen munkára, még parlamentként is, és csupán erkölcsi funkciókat látott el.
A Végrehajtó Bizottságnak magának kellett elvégeznie az összes folyó munkát, valamint életre hívnia egy kormányzati rendszert. Először is, ezt a programot a Szovjetben keresztülvinni nyilvánvalóan csak formalitás volt; másodszor, ez a formalitás nem volt nehézség, és senkit sem érdekelt…
»És mi folyik a Szovjetben?« Emlékszem, hogy megkérdeztem valakit, aki a függöny mögül jött be. Reménytelenül legyintett a kezével: »Tömeggyűlés! Bárki, aki akar, feláll, és azt mond, amit akar!«”[11]
A szovjet legérdekesebb vonása az volt, hogy a munkások és a katonák küldöttei egy testületben személyes kommunikációt folytattak egymással. A katonák ennyi küldöttjének jelenléte nagyobb tényleges hatalmat adott a Végrehajtó Bizottságnak, mint az Ideiglenes Kormánynak, mivel élvezte a helyi csapatok támogatását.
Március végére több mint 3000 küldött volt tagja a szovjetnek: kétharmaduk katona volt. A küldötteket úgy választották meg, hogy 1000 munkás után egy képviselőt, minden 1000-nél kevesebbet foglalkoztató gyár után egyet, és minden katonai egység után egy küldöttet. Április közepén a végrehajtó bizottság javaslatára a szovjet megszavazta az átszervezést, mivel mérete túlterheltté vált. Az új testületnek mintegy 600 tagja volt, fele-fele arányban katonák és munkások. Ezt az átszervezést egy, a Végrehajtó Bizottság által kinevezett különbizottság végezte el, amely az „alkalmi küldöttek” és a csökkentett létszámú csoportok képviselőinek kizárásával csökkentette a Szovjet létszámát. A hatalom azonban továbbra is a Végrehajtó Bizottság kezében maradt. Ez kezdettől fogva így volt, és ez így is maradt 1917 tavaszán és nyarán.[12]
A Végrehajtó Bizottság kibővítette szerepét. Különböző bizottságokat hozott létre, hogy különböző problémákkal foglalkozzanak – újságok kiadása, különböző szolgáltatások felügyelete, stb. Ahogy e bizottságok száma nőtt, a szovjet bázis egyre inkább elvesztette hatalmát. Az ülések egyre ritkábbak lettek, és hamarosan maga a Szovjet nem lett más, mint egy nyílt fórum, ahol a munkások és katonák összegyűlhettek, elmondhatták véleményüket, találkozhattak a hozzájuk hasonlókkal, és tájékoztathatták a választóikat arról, hogy mi történik. Ez olyan embereknek is lehetőséget kínált, akiknek soha nem volt lehetőségük arra, hogy megszólaljanak. De nem képviselte a munkásosztály erejét. Ha valamit, akkor a tehetetlenségét képviselte.
Úgy tűnik, ez a szovjet eléggé jellemző a szovjetekre Oroszország-szerte – mind a városi területeken, mind vidéken. Gyakran a munkások vagy parasztok konfliktusba kerültek a szovjetjükkel. Sem ez a szerv, sem az Ideiglenes Kormány nem tekinthető a munkásosztály hatalmának eszközének. A munkások azonban képesek voltak létrehozni egy ilyen eszközt – az üzemi bizottságot.
Míg a szovjetek elsősorban politikai kérdésekkel foglalkoztak, pl. a kormány felépítésével, a háború folytatásával, addig az üzemi bizottságok kizárólag a termelés folytatásának problémáival foglalkoztak a gyáraikban. Sokan a gyárak tulajdonosai által kezdeményezett munkabeszüntetések vagy szabotázskísérletek miatt alakultak meg. A munkások ezektől a bizottságoktól remélték, hogy megoldják kezdeti problémáikat – hogyan indítsák újra a termelést, hogyan gondoskodjanak magukról és családjukról a gazdasági káosz közepette. Sok munkás azzal a választással szembesült, hogy vagy maguk veszik át a termelést, vagy éhen halnak. Más munkásokat, akiknek viszonylag biztos volt a munkalehetőségük, a forradalmat jellemző kirobbanó aktivitás és a romló gazdasági helyzet egyaránt befolyásolta. Ha biztonságban akartak maradni, nagyobb beleszólást kellett kapniuk a gyárak irányításába. Rájöttek, hogy érdekeik védelmére és helyzetük javítására üzemi szintű szervezetekre van szükségük.
A szakszervezetek nem tudtak segíteni ezekben az ügyekben. A századfordulóig a szakszervezetek illegálisak voltak. A céhek hagyománya, amely Nyugat-Európában a szakszervezetek fontos előfutára volt, hiányzott, mivel Oroszországban az ipar még meglehetősen fiatal volt. Az elnyomó körülmények között csak a politikailag legelszántabb munkásoktól lehetett elvárni, hogy érdeklődjenek a szakszervezetek iránt, és ezek a munkások általában inkább a már létező radikális politikai szervezetekhez csatlakoztak. 1905-ben a meglévő szakszervezetek jelentéktelen szerepet játszottak a felfordulásban. A következő néhány év elnyomása során sokukat szétverték. Néhány kiválasztottnak megengedték, hogy tovább működjön, de csak rendőri felügyelet mellett. Az 1917. februári felkelés idejére számos szakszervezet létezett országos szervezetként, de kevésnek volt befolyása a gyárakban. A szakszervezeti vezetők többsége mensevik volt, akik elutasították, hogy a munkásoknak bármilyen beleszólásuk legyen a gyár belső ügyeibe. 1917 első néhány hónapja alatt a szakszervezeti tagság néhány tízezerről 1,5 millióra nőtt. E megnövekedett tagság nagy része pusztán formális volt, azaz a radikális munkások számára elvi kérdéssé vált a szakszervezetekhez való tartozás. A valódi aktivitást az üzemi bizottságok hihetetlenül elszaporodó száma jelentette, amelyek az egyes gyárakban a munkásokból álló és általuk ellenőrzött szervek voltak. A legtöbb munkás ezeken a bizottságokon keresztül próbálta megoldani a problémáit.
Úgy vélték, hogy ezek a bizottságok biztosítják azt a szervezeti struktúrát, amelyen keresztül a munkások szembenézhetnek – és remélhetőleg meg is oldhatják – az első problémájukat: a termelés átvételét a gyáron belül. Csak az olyan szerveken keresztül, mint az üzemi bizottságok, amelyek közvetlenül a gyárban összegyűlt összes munkás ellenőrzése alatt állnak, a munkások ki tudták alakítani a termelés irányításához szükséges szervezettséget, szolidaritást és tudásmegosztást. (Mivel a szovjetek elsősorban „politikai” kérdésekkel foglalkoztak, és mivel üléseik általában kaotikusak voltak, kevés segítséget nyújtottak a munkások sürgető problémáinak megoldásához.) Ilyen bizottságok minden ipari központban megjelentek egész európai Oroszországban. Egy-egy bizottság tagsága mindig kizárólag olyan munkásokból állt, akik még a gyárban dolgoztak. A legfontosabb döntéseket a gyár összes munkásából álló közgyűlés hozta meg. A munkások arra törekedtek, hogy a gyáron belül megőrizzék a saját hatalmukat, hogy megoldják a sürgető problémáikat. Ezt senki más nem tehette meg helyettük. A bizottságokat a forradalom első hónapjaiban a munkások arra használták fel, hogy követelések sorát terjesszék elő, és bizonyos esetekben megkezdjék a cselekvést e követelések megvalósítása érdekében. Paul Avrich bemutatja néhány üzemi bizottság működését a felkelés első hónapjaiból:
„A munkásbizottságok kezdettől fogva nem korlátozták követeléseiket a magasabb bérekre és a rövidebb munkaidőre, bár ezek minden lista élén szerepeltek, az anyagi juttatásokon kívül a menedzsmentben való beleszólást is akarták. Március 4-én például a petrográdi Skorohod cipőgyár munkásai felszólították feljebbvalóikat, hogy biztosítsák számukra a nyolcórás munkanapot és a béremelést, beleértve a túlórák kétszeres fizetését is; de követelték a gyárbizottságuk hivatalos elismerését is, és azt a jogot, hogy ellenőrizze a munkaerő felvételét és elbocsátását. A Petrográdi Rádiótávírógyárban kifejezetten azért szerveztek munkásbizottságot, hogy »kidolgozza a gyár belső életének szabályait és normáit«, míg más üzemi bizottságokat elsősorban az igazgatók, mérnökök és művezetők tevékenységének ellenőrzésére választottak. A termelés és az elosztás feletti »munkásellenőrzés« kezdeti formái egyik napról a másikra megjelentek a petrográdi nagyvállalatokban, különösen az állami tulajdonú kohászati üzemekben, amelyeket szinte kizárólag a háborús erőfeszítéseknek szenteltek, és amelyek a fővárosi munkások talán negyedét foglalkoztatták.”[13]
Ahogy a februári forradalmat követően a gazdasági helyzet egyre súlyosabbá vált (az infláció folytatódott, a termelés csak lassan, és akkor is csak szórványosan kezdett fellendülni), a munkások a bérekre, a munkakörülményekre és a „munkásellenőrzés” elveire vonatkozó követelések helyett egyre több gyárat vettek át és működtettek. A munkásoknak cselekedniük kellett, ha kiutat akartak találni az egyre mélyülő válságból. A közvetlen problémát, amellyel a munkások szembesültek, a gyárak szintjén tapasztalták meg – hogyan kezdjék újra (saját irányításuk alatt) a gyárak termelést. Miután ezzel a kezdeti problémával szembesültek, és a munkások az üzemi bizottságokon keresztül elkezdték megoldani – sok esetben a termelés saját irányításuk alatt történő tényleges beindításával –, egy új, még nehezebb probléma jelent meg.
Egyetlen gyár sem lehetett önellátó. A termeléshez nyersanyagokra volt szükség, a folyamatos termelés pedig elosztási struktúrát tett szükségessé. Sok bizottság kezdett versenyezni más gyárak bizottságaival, mind a nyersanyagok beszerzéséért, mind a termékek eladásáért. A súlyos problémák ilyen megoldása nem bizonyult kielégítőnek. Nem minden gyár tudta beszerezni a szükséges nyersanyagokat. A verseny felhajtotta a nyersanyagok árát. Egyre több gyárat, amely csak nemrégiben kezdte újra a termelést, fenyegetett a bezárás veszélye, mivel nem tudtak hozzájutni a szükséges anyagokhoz és új gépekhez. Nyilvánvalóvá vált a szövetkezés szükségessége. Vagyis a munkások felismerték – egyesek gyorsabban, mint mások –, hogy ki kell alakítaniuk az együttműködés és a koordináció eszközeit más gyárak és régiók munkásaival: azokkal, amelyek nyersanyagokkal látták el őket, azokkal, amelyek ugyanazokat a termékeket állították elő, és azokkal, amelyeknek szükségük volt a termékeikre. Egy adott gyár saját munkásainak „tulajdonlása” nem oldhatta meg a sürgető gazdasági problémákat. Erre csak sok gyár munkásainak nagyszabású, összehangolt erőfeszítése lenne képes. A munkásoknak a saját gyárukon belüli elszigeteltségén túl kellett lépniük, és a munkások az üzemi bizottságokhoz fordultak, hogy dolgozzanak ki módszereket az egész iparágra kiterjedő és regionális koordinációra.
Ugyanakkor az Ideiglenes Kormány igyekezett a termelés irányítására vonatkozó saját elképzeléseit is érvényre juttatni. Megpróbálta aláásni az üzemi bizottságok tevékenységét, és az üzemeken belüli egészségügyi és biztonsági feltételek felügyeletére korlátozni őket. Minden koordinációnak az Ideiglenes Kormány és szervei felügyelete alatt kellett állnia. Ez újabb lendületet adott az üzemi bizottságok összefogásának. Önmagukban a kormány megfoszthatta volna őket hatalmuktól. Együtt olyan erőt képviselhettek, amelyet nem lehetett megsemmisíteni – kivéve, ha a kormány hajlandó lett volna leállítani az egész termelést, ami meglehetősen valószínűtlen lépés. Úgy tűnik, hogy a gyári bizottságok egy csoportjának első találkozójára április közepén került sor Petrográdban. E konferencia legfontosabb határozata határozottan megerősítette a munkások jogát a gyár belső életének ellenőrzésére, olyan kérdésekben, „mint a munkanap hossza, a bérek, a munkások és alkalmazottak felvétele és elbocsátása, a szabadságok stb.”[14] A jelek szerint azonban nem történt előrelépés az üzemi bizottságok közötti kommunikáció terén a termelés városi szintű megszervezése érdekében.
Az Ideiglenes Kormány áprilisban is lépett. E hónap 23-án olyan törvényeket hoztak, amelyek elismerték a gyárbizottságok jogát, hogy képviseljék a munkásokat a vezetőséggel folytatott tárgyalások során, és felügyeljék a gyáron belüli egészségügyi feltételeket. E statútumok fő célja az volt, hogy „visszaszorítsák az üzemi bizottságok jelentőségét és szerepét, és korlátozzák hatalmukat.”[15] Az Ideiglenes Kormánynak azonban nem volt hatalma arra, hogy érvényt szerezzen ezeknek a statútumoknak. A munkások Oroszország-szerte gyorsan felismerték, hogy az Ideiglenes Kormány mire törekszik, és erőteljesen válaszoltak. Pankratova – az üzemi bizottsági mozgalom bolsevik történésze – szerint minden nagyobb gyárban és minden nagyobb városi területen spontán aktivitást váltottak ki a statútumokra válaszul. A munkások elutasították a kormány új rendelkezéseit, és lépéseket tettek saját hatalmuk megerősítésére a gyáraikon belül. Új kísérletek jelentek meg a gyárak közötti kommunikációra és koordinációra. Mindez nem csupán a kormány intézkedéseire adott válasz volt, hanem azért is, mert a gazdasági helyzet tovább romlott.[16]
Május 29-én Harkovban megtartották az üzemi bizottságok konferenciáját, amely a munkások önigazgatási elveinek határozott megerősítését eredményezte, de nem sikerült megoldani az ellátás, a termelés és az elosztás koordinációjának súlyos problémáit. Másnap Petrográd és környéke összes üzemi bizottságának konferenciája ült össze a fővárosban. A bizottságok mintegy 400 képviselője vett részt. A konferencia során elfogadtak egy nyilatkozatot, amely elmagyarázta az események addigi alakulását – és jelezte, hogyan értelmezték ezeket az eseményeket az azokban érintett munkások.
A forradalom kezdetétől fogva a gyárak adminisztratív személyzete lemondott a posztjáról. Gyakorlatilag a munkások lettek az urak. A gyárak működésének fenntartása érdekében a munkásbizottságoknak saját kezükbe kellett venniük az irányítást. A forradalom első napjaiban, februárban és márciusban a munkások elhagyták a gyárakat és az utcára vonultak. A gyárak leállították a munkát. Körülbelül két héttel később a munkások tömegei visszatértek a munkahelyükre. Azt találták, hogy sok gyárat teljesen kiürítettek. A vezetők, mérnökök, tábornokok, szerelők, művezetők okkal hitték, hogy a munkások bosszút fognak állni rajtuk, és eltűntek. A munkásoknak úgy kellett munkához látniuk, hogy nem volt adminisztratív személyzet, amelyik irányította volna őket. Bizottságokat kellett választaniuk, amelyek fokozatosan visszaállították a normális munkarendszert. A bizottságoknak meg kellett találniuk a szükséges nyersanyagokat, és összességében mindenféle váratlan és szokatlan feladatot kellett magukra vállalniuk.[17]
A konferencia záró határozata az üzemi bizottságokat „a legszélesebb körű demokrácia alapján választott és kollektív vezetéssel rendelkező harci szervezeteknek” nevezte, amelyek céljai között szerepelt „új munkafeltételek megteremtése … a termelés és az elosztás feletti alapos munkásellenőrzés megszervezése”. Ezenkívül ez a határozat „politikai” kérdésekről is nyilatkozott, követelve, hogy „proletár többség legyen minden végrehajtó hatalommal rendelkező intézményben”.[18]
A konferencia igyekezett túllépni a munkások önigazgatási elveinek puszta megerősítésén, és megpróbált előzetes terveket megfogalmazni a termelés nagyobb fokú koordinálására. A konferencia képviselői a szakszervezetekhez fordultak segítségért. Amint azt korábban már láttuk, a szakszervezetek, bár az események eddigi menetét tekintve gyengék és jelentéktelenek voltak, rendelkeztek egy létező pánorosz (azaz nemzeti) struktúrával, amely az iparágak és régiók közötti kapcsolatokon alapult. Ezen a konferencián azt remélték, hogy ezt a struktúrát fel lehet használni a bizottságok akkoriban meglehetősen szétszórt tevékenységének koordinálására. Bár fenntartásokat fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy a koordinációban más szervezethez forduljanak segítségért (legyen az politikai párt, szakszervezet vagy bárki más, csak maguk az üzemi bizottságok), a gazdasági válság súlyossága a képviselők számára a gyors cselekvés szükségességét sugallta, és egy már meglévő struktúra elfogadása egyszerűbbnek tűnt, mint egy teljesen új struktúra létrehozása.
Nagyjából ez idő tájt (azaz június elején) kezdett növekedni a bolsevik párt befolyása az üzemi bizottságokban. Ők hivatásos forradalmárok meglehetősen kis csoportja voltak, akik Lenin vezetésével azt állították, hogy Oroszországban lehetséges a „szocialista forradalom”. Amíg Lenin áprilisban vissza nem tért a száműzetésből, eléggé el voltak szigetelve a zajló eseményektől. Lenin azonban gyorsan megváltoztatta a párt irányultságát. A forradalom első hónapjaiban a bolsevikok ingadoztak a termelés munkások általi ellenőrzésének kérdésében, a földek parasztok közötti felosztásában, az Ideiglenes Kormány támogatásában és a háború folytatásában – mind olyan kérdésekben, amelyeket a munkások és parasztok kulcsfontosságúnak tartottak. Lenin, nem minden nehézség nélkül, egyértelmű álláspontra juttatta a pártot mindezekben a kérdésekben, és ezzel összhangba hozta programjukat a munkásosztály (pl. a termelés ellenőrzése az üzemi bizottságok által, a politikai hatalom gyakorlása a szovjetek által, a világháborúban való részvétel megszüntetése) és a parasztság (pl. a háború befejezése és a föld felosztása azok között, akik megművelik azt) már megfogalmazott követeléseivel. Egyetlen más politikai párt sem állt ki nyíltan az orosz tömegek akciói és követelései mellett. Így az Ideiglenes Kormánynak az eredményeik aláásására és hatalmuk kiterjesztésére tett kísérleteivel szemben sok munkás a bolsevik pártot szívesen látott szövetségesnek tekintette. A legtöbb beszámoló szerint a bolsevikok erős befolyást gyakoroltak ezen a konferencián, és az üzemi bizottságok egyesítését támogatták (hogy a mensevik dominanciájú szovjetekkel szemben ellenerőt képezzenek).
Néhány héten belül nyilvánvalóvá vált, hogy az üzemi bizottságok nem támaszkodhatnak a szakszervezetekre a koordináció terén. Június végén szakszervezeti konferenciát tartottak Petrográdban. Itt világossá vált, hogy a szakszervezetek a meglévő üzemi bizottságokat az ellenőrzésük alá kívánják vetni. A „koordinációról” alkotott elképzelésük szerint az országos szerveknek kell meghozniuk minden alapvető döntést a termeléssel és az elosztással kapcsolatban, és az üzemi bizottságok (amelyek a szakszervezeteken belül intézményesülnek) hajtják végre ezeket a döntéseket. Más szóval a szakszervezeteken keresztül történő „koordináció” a szakszervezetek általi ellenőrzést jelentené.
Június végére úgy tűnt, hogy Oroszországban polarizációs folyamat indult el. A választóvonalak nem voltak élesen meghúzva, és a résztvevők sem feltétlenül érzékelték azokat. A legfontosabb vonal az volt, amely elválasztotta az üzemi bizottságokat az összes többi létező intézménytől – a szovjetek, a szakszervezetek, a politikai pártok és az Ideiglenes Kormány –, amelyek mind különböző módon próbálták ellenőrizni a bizottságokat. Az utóbbi csoporton belül is nyilvánvaló különbségek voltak, amelyek a többiek feletti hegemóniát igyekeztek megteremteni. (A pártok közül csak a bolsevikok látszottak a bizottságok oldalára állni.) Az üzemi bizottságokban részt vevő munkások nem ellenségként tekintettek a szovjetekre, de kiábrándultak azok ingadozásaiból, amelyek a teljes termelés bizottságok általi ellenőrzésének kiterjesztésére vonatkoztak, és abból, hogy nem voltak hajlandók nyíltan szembeszállni az Ideiglenes Kormánnyal a politikai hatalom kérdésében.
Július elején az Ideiglenes Kormánnyal és politikájával (a háború folytatása, a gyárbizottságok aláásására tett kísérletek), valamint a szovjetek tevékenységével (pontosabban annak elmaradásával) szembeni tömeges elégedetlenség erőszakos tömegtüntetések és parasztföld-foglalás formájában jelentkezett. Július 3-án katonák és fegyveres munkások egy csoportja berontott a Petrográdi Szovjetbe (miközben egy sokkal nagyobb csoport odakint tüntetett), és támadta annak tagjait, amiért megalkudtak a burzsoáziával, és haboztak átvenni a hatalmat az Ideiglenes Kormánytól. Azt követelték, hogy minden hatalmat a Szovjetnek, hogy minden földet államosítsanak, hogy a különböző burzsoá minisztereket távolítsák el, és hogy a háborúban való részvételnek vessenek véget.[19] Egész júliusban tömeges tüntetések és sztrájkok voltak az ország városaiban. Az Ideiglenes Kormány a bolsevikokat igyekezett hibáztatni ezekért a zavargásokért. Valójában a bolsevikok megpróbálták megállítani e tüntetések egy részét, folyóirataikban ellenük érveltek, és követelték, hogy a párttagok ne vegyenek részt rajtuk. Ennek következtében a munkások csoportjai gyanakvással tekintettek rájuk, és néhány munkás, aki a párthoz tartozott, felháborodva tépte el pártkártyáját.
Augusztus elején általános sztrájk zajlott Moszkvában, amely főleg „politikai” követeléseket fogalmazott meg: a háború befejezését, és azt, hogy a szovjetek váltsák fel az Ideiglenes Kormányt. A moszkvai szovjet ellenezte a sztrájkot, mivel a vezetősége még nem volt hajlandó az Ideiglenes Kormány alternatívájaként fellépni. Ráadásul a súlyos gazdasági problémák miatt a szovjet egyre inkább a termelés folytatását tartotta szem előtt. A sztrájkot a városi üzemi bizottságok szervezték, amelyek gyorsan sztrájkbizottságokká alakultak át, „tájékoztatták és oktatták a munkásokat, pénzt gyűjtöttek, segélyeket osztogattak”, és felvetették a termelésnek maguk a termelők általi, az üzemi bizottságokon keresztül gyakorolt ellenőrzésének követelését.[20] A munkások és a meglévő szovjet közötti polarizáció kiéleződött.
Augusztus 7-12-én került sor a petrográdi és környékbeli üzemi bizottságok második konferenciájára. Ez a konferencia
„…határozott kísérletet tett az egyesült üzemi bizottságok hatékonyan működő központjának kiépítésére azzal a határozattal, hogy az üzemi bizottságok által képviselt munkások bérének negyed százalékát (1/4 of one per cent of the wages of the workers) félreteszik az üzemi bizottságok központi szovjetjének támogatására. Ezáltal a Központi Szovjetnek az államtól és a szakszervezetektől független támogatási eszközt kívántak biztosítani.”[21]
Egyetértés volt abban, hogy a szakszervezetek nem használhatók a termelés szervezésére és koordinálására. A bolsevikok, akik ezen a konferencián a küldöttek többségét alkották, egyértelműen úgy tekintettek erre a Központi Szovjetre, mint egy olyan testületre, amelynek a puszta koordinációtól nagyon eltérő funkciója van. Véleményük szerint jelentős hatalommal kellene rendelkeznie a termeléssel és elosztással kapcsolatos döntések meghozatalában, amelyek kötelezőek lennének az üzemi bizottságokra nézve.[22] A többi küldött közül sokan úgy látták, hogy egy ilyen testület alááshatja a termelési folyamat már meglévő (és egyre növekvő) termelők általi ellenőrzését, kivonva a kezükből a fontos döntéseket. Ezért jelentős ambivalencia volt a Központi Szovjet létrehozásával kapcsolatban, amely csak úgy oldaná meg a koordináció problémáját, hogy gyengítené maguknak a termelőknek és üzemi bizottságaiknak a hatalmát. A végső határozat, amely kimondta, hogy „az üzemi bizottságok minden rendelete végső soron a Központi Tanács szankcióitól függ, és a Tanács eltörölheti az üzemi bizottságok bármely rendeletét”[23], valódi vereséget jelentett azok számára, akik ellenezték, hogy a bizottságokat bármilyen, felettük létrehozott testület ellenőrizze. Nagyjából ugyanebben az időben – augusztus elején – Moszkvában a gyárbizottságok összvárosi konferenciája zajlott. Itt is kísérletet tettek egy koordinációs struktúra kidolgozására, de ismét egy regionális tanács irányítása alatt álló „központosítás” formájában.
Miközben ezek a koordinációs kísérletek zajlottak, az üzemi bizottságok továbbra is próbálták megoldani kezdeti problémáikat – a termelői apparátus és annak működtetésének átvételét maguknak a termelőknek. Ennek szükségessége egyre nagyobb lett, mivel a szükségleti cikkek (pl. élelmiszer, ruházat, cipő) árai két-háromszor gyorsabban emelkedtek, mint a bérek, és egyre több gyáros próbálta leállítani a termelést.[24] Az Ideiglenes Kormányt megrémítette a gyárbizottságok tevékenysége, és teljes körű jogi támadást indított ellenük. Az, hogy a kormány milyen mértékben érezte szükségesnek a bizottságok megsemmisítését, jelzi számunkra, hogy ezek a bizottságok mennyit dolgozhattak. Augusztus 22-én Szkobelev, a munkaügyi miniszter körlevelet adott ki, amelyben a következőket írta:
„Az összes többi alkalmazott felvételének és elbocsátásának joga az üzemek tulajdonosaié… A munkások részéről egyes személyek elbocsátása vagy alkalmazása érdekében tett kényszerítő intézkedések büntetőjogi szankciókkal sújtandó cselekményeknek minősülnek.”[25]
Egy másik, augusztus 28-i körlevél megtiltotta az üzemi bizottsági ülések munkaidőben történő megtartását. Mivel azonban a kormánynak nem volt hatalma ezen új törvények érvényesítésére, a munkások általában figyelmen kívül hagyták azokat. Az üzemi bizottságok a munkások számára a legjobb eszközt kínálták a termelés fenntartására és saját érdekükben történő ellenőrzésére. Így a munkások nem voltak hajlandóak engedni az Ideiglenes Kormány végrehajthatatlan rendeleteinek. Ez a harc 1917 őszéig folytatódott, egy olyan harc, amely csak az egyik vagy a másik főszereplő megsemmisülésével érhetett véget. Pankratova felfigyelt ennek a küzdelemnek a logikájára:
„A passzív irányításról az aktív irányításra való áttérést a fennmaradás logikája diktálta. A munkásbizottságok beavatkozása az alkalmazottak felvételébe és elbocsátásába az első lépés volt a munkások közvetlen beavatkozása felé a termelési folyamatba… Később elkerülhetetlenné vált az átmenet a technikai és pénzügyi ellenőrzés magasabb formái felé. Ez új probléma elé állította a proletariátust: a hatalom átvétele, új termelési viszonyok létrehozása.”[26]
A munkások és üzemi bizottságaik azonban nem látták át a társadalmi hatalomért folytatott harcuk fontosságát. Erőfeszítéseik a „gazdaság” szféráján belül maradtak. A „politikai hatalom” problémát jelentett a szovjetek számára. A munkások abban reménykedtek, hogy a szovjetek hamarosan elragadják a „politikai hatalmat” az Ideiglenes Kormánytól, és lehetővé teszik, hogy az üzemi bizottságok és bővülő regionális szervezeteik irányítsák az ipari termelést. Októberre Oroszország számos részén léteztek ilyen üzemi bizottságok tanácsai: Északnyugaton: Petrográd, Pszkov, Nyevel; Központi ipari régió: Moszkva, Ivanovo-Vosnyezsenszk; Volgai tartományok: Szaratov, Kazany, Csericin; Ukrajna (Déli Bányászati Körzet): Harkhov, Kijev, Odessza, Iuzovka; Délnyugat és Kaukázus: Rosztov, Nahicsevány-ná-Donu, Jekatyerinodar; Ural és Szibéria: Irkutszk.[27] A helyi üzemi bizottságok szeptember végi és október eleji petrográdi és moszkvai konferenciái megerősítették, hogy folytatniuk kell a termelésben betöltött szerepüket – a teljes termelési folyamat irányítását – és egyre jobb koordinációs módszereket kell kidolgozniuk.
Röviddel később összehívták az első „Gyári Bizottságok Összoroszországi Konferenciáját”. („Összoroszországi” kissé félrevezető, mert a bizottságok csak az iparosodott városi területeken léteztek.) A küldöttek 62 százalékát a bolsevik párt tagjai tették ki, és ők voltak a domináns erő. Ekkorra a párt már szilárdan ellenőrzése alatt tartotta a nemrég létrehozott üzemi bizottságok Központi Tanácsát, és saját céljaira használta fel. Egy beszámoló szerint
„a Tanács munkája nagyon korlátozottnak bizonyult. A bolsevikok, akik jelentős számban léptek be a Központi Tanácsba, és akik tulajdonképpen irányították azt, nyilvánvalóan szándékosan akadályozták a Központi Tanács munkáját, mint a munkások gazdasági harcának központját. Elsősorban politikai célokra használták a Tanácsot, hogy erősítsék a szakszervezetek megnyeréséért folytatott kampányt”.[28]
A bolsevikoknak ezen a konferencián sikerült elfogadtatniuk egy határozatot, amely létrehozta a bizottságok nemzeti szervezeti struktúráját. Ez a struktúra azonban kifejezetten a termelési szférán belüli tevékenységre korlátozta az üzemi bizottságokat, és olyan harcmodort javasolt, amely a tevékenységek merev megosztását testesítette meg – az üzemi bizottságok szervezetük felügyelete alatt a termelés helyén folytatták volna tevékenységüket; a szovjetek (most már bolsevik irányítás alatt: a szovjetek sok tagja úgy látta, hogy a bolsevikok támogatják a munkások és a parasztok követeléseit, és sok más tag, különösen a katonák, akik a liberálisabb pártokat támogatták, elhagyták a városokat, hogy visszatérjenek a falvakba; így szereztek többséget) megkérdőjeleznék az Ideiglenes Kormány politikai hatalmát; és a bolsevikok összefognák e szervek tevékenységét, valamint a munkásosztály és a parasztság szétszórt küzdelmeit. A nem bolsevik küldöttek – és az általuk képviselt munkások – nem utasították el ezt az új tervet. Kevesen ismerték fel az osztályharc „gazdasági” és „politikai” aspektusainak egyesítésének szükségességét.
A bolsevikok, akik most már az „államhatalom” átvételének küszöbén álltak, elkezdték lerakni a munkásosztály feletti ellenőrzésük megszilárdításának alapjait. Már nem bátorították az üzemi bizottságok fokozott tevékenységét. A legtöbb munkás és bizottságaik elfogadták ezt a fordulatot, mivel úgy vélték, hogy az új stratégia csak átmeneti, és hogy amint a bolsevikok megszerezték a „politikai” hatalmat, szabad kezet kapnak a gazdasági szférában.
Röviddel ezután a bolsevikok sikeresen elfoglalták az államhatalmat, és az Ideiglenes Kormányt az általuk szigorúan ellenőrzött szovjetekkel váltották fel. A munkásokra gyakorolt hatás óriási volt. Úgy vélték, hogy ez az új forradalom zöld utat adott nekik, hogy kiterjesszék tevékenységüket, kisajátítsák a megmaradt kapitalistákat, és erős koordinációs struktúrákat hozzanak létre. E. H. Carr leírja, mi történt közvetlenül a hatalomátvétel után:
„A munkások spontán hajlamát arra, hogy üzemi bizottságokat szervezzenek és beavatkozzanak a gyárak irányításába, elkerülhetetlenül ösztönözte egy olyan forradalom, amely elhitette a munkásokkal, hogy az ország termelőgépezete az övék, és azt saját belátásuk szerint és saját hasznukra működtethetik. Ami már az októberi forradalom előtt elkezdődött, most gyakrabban és nyíltabban történt; és egyelőre semmi sem gátolta volna a lázadás áradatát”.[29]
Ebből a fellángolásból indult ki az üzemi bizottságok első kísérlete arra, hogy létrehozzanak egy saját, pártoktól és intézményektől független nemzeti szervezetet. Egy ilyen szervezet implicit fenyegetést jelentett az új bolsevik államra nézve, bár az érintettek még mindig úgy tekintettek szervezetükre, mint ami csak a „gazdasággal” kapcsolatos. A bolsevikok, akik pozíciójuk megerősítésére törekedtek, rájöttek, hogy el kell pusztítaniuk az üzemi bizottságokat. Ehhez most már rendelkezésükre álltak az eszközök – valami, ami az Ideiglenes Kormánynak nem állt rendelkezésére. A szovjetek irányításával a bolsevikok a csapatokat is irányították. Az üzemi bizottságok regionális és nemzeti tanácsai feletti uralmuk hatalmat adott nekik, hogy elszigeteljenek és megsemmisítsenek bármilyen üzemi bizottságot, például a nyersanyagok megtagadásával. A szakszervezeteket, amelyek immár a bolsevik állam függelékévé váltak, arra használták, hogy elnyomják a gyári bizottságok hatalmát. Isaac Deutscher leírja, hogy a bolsevikok hogyan használták a szakszervezeteket arra, hogy a forradalom után néhány hónapon belül kisemmizzék a bizottságokat:
„A bolsevikok most arra szólították fel a szakszervezeteket, hogy különleges szolgálatot tegyenek a születő szovjet államnak, és fegyelmezzék az üzemi bizottságokat. A szakszervezetek felléptek az üzemi bizottságok azon kísérlete ellen, hogy saját nemzeti szervezetet hozzanak létre. Megakadályozták az üzemi bizottságok tervezett összoroszországi kongresszusának összehívását, és teljes alárendeltséget követeltek a bizottságoktól. A bizottságok azonban túl erősek voltak ahhoz, hogy teljesen megadják magukat. 1917 vége felé kompromisszum született, amelynek értelmében az üzemi bizottságok elfogadtak egy új státust: ők képezték azokat az elsődleges szervezeteket, amelyekre a szakszervezetek épültek; de ugyanígy természetesen be voltak építve a szakszervezetekbe. Fokozatosan feladták azt a törekvésüket, hogy akár helyi, akár országos szinten a szakszervezetekkel szemben vagy azoktól függetlenül lépjenek fel. A szakszervezetek most már a fő csatornákká váltak, amelyeken keresztül a kormány átvette az ipar feletti ellenőrzést.”[30]
A munkások csoportjai különböző gyárakban és helyeken visszavágtak (a kronstadti felkelés volt a leghíresebb ilyen harc), de „ellenforradalmároknak” bélyegezték, és a bolsevikok által ellenőrzött rendfenntartó erők leverték őket. Hamarosan még a szakszervezeteket is fel akarták számolni, mivel a bolsevikok a hatalmukkal szembeni minden lehetséges ellenzéket ki akartak iktatni. A hely nem engedi, hogy részletesen kitérjek arra, hogyan szilárdították meg a bolsevikok a pozíciójukat, de számos beszámoló létezik, és a legtöbbjük meglehetősen könnyen hozzáférhető[31].
Visszatekintve az események alakulására, több dolog is kiemelkedik. A forradalmat – ha csak passzívan is – a hatalmas paraszti népesség határozta meg. A gyári bizottságok a lakosságnak csak egy kis részét képviselték, és soha nem tudták volna sikeresen irányítani az egész orosz termelést. Várható volt, hogy a munkások képtelenek lesznek kitörni abból a szemellenzőből, amely miatt szerepüket a „gazdaság” szűk keretei között látták. Ez azonban korlátozta tevékenységüket, és lehetővé tette, hogy eredményeiket a „politikai” hatalom gyakorlói megsemmisítsék. Másrészt az orosz események világosan megmutatják, hogy bizonyos körülmények között a dolgozó emberek képesek saját harci szervezeteik létrehozására, olyan szervezetek létrehozására, amelyek olyan eszközként működhetnek, amelyek segítségével a termelők közvetlenül ellenőrizhetik a termelési folyamatot a gyáraikban.
De a „munkavállalók ellenőrzése” a termelési folyamat felett az egyes munkahelyeken nem elegendő. A következő szakasz, e szervezetek koordinálása, azaz a munkásosztály kísérlete a társadalom teljes termelésének irányítására, sokkal nehezebb. Különböző más csoportok óhatatlanul jelentkeznek, hogy ezt megtegyék a munkásosztály helyett, és ha elfogadják őket, megpróbálják ellenőrizni a munkások tevékenységét. Az ilyen szervezetek potenciális új uralkodó osztályok, és mint ilyenekkel szembe kell szállni. Ahogy Karl Marx írta az Első Nemzetközi Munkásszövetség szabályzatának első premisszájaként: „a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak műve lehet”.
A fordítás a https://libcom.org/article/soviets-and-factory-committees-russian-revolution-peter-rachleff cikk alapján készült
[1] Trotsky, 1905; 38-14. o. (L. D. Trockij: 1905).
[2] Uo., 81. o.
[3] Oskar Anweiler: Les Soviets en Russie, 1905-1921, 43-47. o. Azt írja: „A tanácsok keletkezése az 1905-ös forradalom idején cáfolhatatlanul azt mutatja, hogy e szervek eredeti célja a munkások érdekeinek védelme volt a gyár bázisán. Azért jelentek meg az első tanácsok, mert a munkások töredezett küzdelmeiket igyekeztek egyesíteni és irányt adni nekik, nem pedig azért, mert a hatalom politikai akciókkal való meghódítását látták megvalósíthatónak.” (47. o.)
[4] Uo., 54-55. o. Megjegyzi, hogy az első negyven küldöttből csak tizenöt nem volt sem a Sidlovszkij-bizottság küldötte, sem a sztrájkbizottságok tagja.
[5] Uo., 57. o.
[6] Nineteen-Seventeen, 39. o.
[7] L’An Un de la Revolution Russe, 55-56. o.
[8] The Russian Revolution, 98. o. (L. D. Trockij: Az Orosz Forradalom)
[9] Anweiler, id. mű. 128. o., arról számol be, hogy ezek közül a férfiak közül egy sem volt gyári küldött.
[10] Uo., 129. o.
[11] Sukhanov: The Russian Revolution 1917, 186-187. o.; idézi Roger Rethybridge (szerk.): Witnesses to the Russian Revolution, 123-124. o. Sukhanov visszaemlékezéseit megerősíti Anweiler, id. mű, és Anweiler: The Political Ideology of the Petrograd Soviet in the Spring of 1917; Richard Pipes (szerk.): Revolutionary Russia; Chamberlin: The Russian Revolution, 109. o.; Browder and Kerensky (szerk.): The Russian Provisional Government, I, 71. o.; és Trotsky: History of the Russian Revolution, I., 216-217. o. (Browder és Kerenszkij: Az Ideiglenes Kormány; L. D. Trockij: Az Orosz Forradalom története).
[12] Anweiler: Les Soviets en Russie, 131-137. o., vö.: Chamberlin, id. mű, 84. o.; Irakli Tseretelli (Cereteli, a Végrehajtó Bizottság [mensevik] tagja): Reminiscences of the February Revolution, The Russian Review, Vol. 14, Nos. 2, 3, and 4; George Katkov, Russia 1917: The February Revolution, 360. o.
[13] Paul Avrich: The Russian Anarchists, 140–141. o. (Paul Avrich: Az orosz anarchisták).
[14] Az állásfoglalást idézi Robert V. Daniels: The Conscience of the Revolution, 82. o., vö. még Anna Pankratova: Les Comites d’ Usines en Russie a l’Epoque de la Revolution, eredetileg oroszul íródott 1923-ban, és franciául újranyomtatták az Autogestion, 1967. december 4. számában, 8-l0. o.
[15] Pankratova, Uo., 12. o.; vö. még Frederick Kaplan: Bolshevik Ideology and the Ethics of Soviet Labour, 48. o.
[16] A gyári bizottságok és a munkások közötti verseny, akik mindent elloptak, amit csak tudtak, sok régióban hozzájárult a gazdasági káoszhoz.
[17] A gyárbizottságok május 30. és június 5. közötti petrográdi konferenciáján elfogadott határozat idézi: S. O. Zagorszkij: Az orosz ipar állami ellenőrzése a háború alatt, 174. o.
[18] A határozat töredékeit idézi Maurice Brinton: The Bolsheviks and Workers’ Control, 5. o.
[19] Trotsky, History of the Russian Revolution, Vol. II, 19. o.
[20] Pankratova, id. mű, 30. o.
[21] Kaplan, id. mű, 66. o.
[22] Kaplan szerint a bolsevikok a termelés zökkenőmentesebb működésén kívül más okokból is érdekeltek voltak e Központi Szovjet létrehozásában. Azt írja: „Úgy tűnik, a bolsevikok meg akarták erősíteni a Központi Tanácsot, hogy egy olyan munkásszervezetet manipulálhassanak, amely képes helyet foglalni a szakszervezetek mellett és más, nem munkásszervezetekkel szemben.” (Uo., 67. o.).
[23] Uo., 75. o.
[24] Sok munkás megértette az alternatívákat és a rájuk váró feladatokat. Pankratova idézi a textilipari üzemi bizottságok nyár végi konferenciáján elfogadott határozatot. Az ottani küldöttek úgy látták, hogy a választásuk az volt, hogy „alávetik magukat a termelés csökkentésének, vagy kockáztatják a kirúgást azzal, hogy aktívan beavatkoznak a termelésbe, átveszik az irányítást és a munka normalizálását a vállalaton belül”. Elhatározták: „Sem a bürokratikus úton, azaz egy túlnyomórészt kapitalista intézmény létrehozásával, sem a kapitalista profit és a termelés feletti hatalmuk védelmével nem menthetjük meg magunkat a katasztrófától. A megmenekülés útja kizárólag a valódi munkásellenőrzés megteremtésében rejlik.” Id. mű, 40. o.
[25] Idézi: Browder és Kerensky, id. mű, 11. kötet, 722. o.
[26] Pankratova, id. mű., 48. o.
[27] Kaplan, id. mű,, 81. o.
[28] Browder and Kerensky, id. mű, 726. o.
[29] E.H. Carr: The Bolshevik Revolution, Vol. II 69. o. vö. még Paul Avrich: The Bolshevik Revolution and Workers’ Control in Russian Industry; Slavic Review, March, 1963.
[30] [Isaac] Deutscher: Soviet Trade Unions, 17. o.
[31] A legjobbak: Avrich, cikk, id. mű; Daniels, id. mű; Leonard Schapiro: The Origin of the Communist Autocracy; James Bunyan: The Origin of Forced Labour in the Soviet Union, 1917-21; Alexandra Kollentai (Kollontaj), The Workers Opposition; Marya Gordon: Workers Before and After Lenin; és sokan mások.