2024. 10. 06.
FREUNDINNEN UND FREUNDEN DER KLASSENLOSEN GESELLSCHAFT (AZ OSZTÁLYNÉLKÜLI TÁRSADALOM BARÁTAI) – A VILÁG KOMMÜN KÖRVONALAI
1. Hosszú éveken keresztül a lehetőségét egy másfajta világnak szinte csak a Lakandon dzsungelről készült tudósításokból ismerhettük, vagy olyanoktól hallottunk róla, akik a pénzpiaci adó bevezetésénél alig értettek ez alatt többet; ez kép azonban a 2008 óta tartó súlyos világpiaci válságok miatt némiképp megváltozott. Azóta rengeteg tervezet készült különböző posztkapitalista társadalmakról, és egy kis szerencsével ezek egy része még a bestsellerlistákra is fel tud kerülni. A radikálisokat is egyre inkább foglalkoztatja a gondolat, hogy hogyan lehetne másképp. A jelenleg tárgyalt alternatívák nagy része azonban inkább egy íróasztalnál született, nem az utcán. Az elmúlt évek küzdelmei pedig – legyen szó az arab tavaszról, az Occupy mozgalomról vagy a dél-európai tömegnyomor elleni felkelésről – egyfajta negatív nyomot hagytak rajtuk. Nem is annyira azért, mert ezek a küzdelmek mindenhol kudarcot vallottak volna, sokkal inkább abból a tényből kifolyólag, hogy ezek a megmozdulások nagyrészt a termelésen kívül helyezkedtek el, és a “valódi demokrácia” megvalósítása felé polarizálódtak, nem igazán vetették fel egy más fajta társadalom kérdését.
Míg például a Második Internacionálé tömegsztrájkvitája és a “tanács elmélet” nem pusztán a valós küzdelmek tükörképe volt, hanem egyúttal kapcsolódott hozzájuk – “A szovjet(unió) nem az elmélet felfedezése volt” (Guy Debord) –, addig ma minden új társadalomról való gondolkodás kimerülni látszik az utópiában, vagyis pontosan abban, amit a Marxszal kezdődő kritikai elmélet mindig is elutasított, egészen a kései marxisták sokat idézett frankfurti képtilalmáig bezárólag. Számukra az utópiák képzelgésnek és elbizakodottságnak számítottak, hiszen az együttélés új formáinak meghatározása szerintük a felszabaduló emberek feladata kell, hogy legyen. A létező valósággal szemben fenntartott absztrakt ecsetvonásokat eredendően ellentmondásokban bővelkedő mivoltunk miatt megvetették, és ebben igazat kell nekik adnunk: csak maguk a proletárok képesek arra, hogy elhúzódó osztályharcok során új társadalmat építsenek. A kommunizmusnak nem egy eszményképnek, hanem a valóságos mozgalomnak kell lennie.
A “tudományos szocializmus” azonban – amely egyébként az utópisztikus szocializmusnak engedte át “a fantasztikus burok alól előbukkanó zseniális gondolatcsírákat és ötleteket” (Engels) – maga is ideológiai vonásokat öltött, ahol a győzelmet a történelmi törvények garantálni látszottak számára. És ez a történelmi optimizmus, amelyet legkésőbb 1914-ben megcáfolt az idő, még ma is olyan elméletek alapját képezi, amelyek a múlt és a jelen összes katasztrófájától függetlenül vagy a küzdelmek automatikus kibontakozásában reménykednek, amelyen keresztül minden más magára talál, vagy magát a termelőerők kibontakozását nyilvánítják egy olyan történelem motorjának, amely a végén valahogy jól fog végződni. Míg a forradalmi spontaneitás hívei a világ munkásosztályának növekedésében bíznak, addig a az önmagában is a felszabadulás felé vezető technológiai fejlődés fantáziája ma digitális köntösben ünnepli feltámadását.
Ha viszont a forradalmat nem csodaként képzeljük el, olyasvalamiként, amit a proletárok szinte véletlenül, a pillanat hevében, spontán és minden előre eltervezett cél nélkül csinálnak, és ha az emberi emancipációt semmiképpen sem delegáljuk a gépekre, akkor az osztály nélküli társadalom alapvető jellemzőinek megértése máris értelmesebbnek tűnik. Ámbár ez ellen is van többféle ellenvetés: egyesek korainak tartják (“a küzdelmek még nem tartanak ott”), fölöslegesnek (“majd a nép megoldja”), elbizakodottnak (“nem lehet úgy tenni, mintha”) vagy egyszerűen lehetetlennek (“nem lehet előre látni”). De még soha nem fordult elő, hogy egy folyamatos mozgalom határozottan fellázadt volna a létező ellen anélkül, hogy legalább halvány elképzelése ne lett volna arról, hogy mi léphetne a helyébe. Hiába hivatkoznak rá egyes baloldali radikálisok, a létező tisztán negatív kritikája nem visz előbbre. A termelőeszközök magántulajdonának kritikájából például szükségszerűen következik a “közösségi termelés célja a közösségi termelőeszközökkel” (A Tőke). Éppen azért, mert mindenféle dolgot el lehet képzelni e címszó alatt – még olyan feltételeket is, amelyeknek kevés közük van a szabadsághoz és a boldogsághoz –, a társadalmi forradalmároknak meg kell határozniuk, hogy mit akarnak. Nem azért, hogy üdvözítő formulákkal házaljanak, hanem azért, hogy ezzel hozzájáruljanak ahhoz a szükséges vitához, hogy hogyan hagyjuk magunk mögött a régi világot. Ebben az összefüggésben a Kommünt nem úgy kell elképzelni, mint megoldást az összes emberi problémára, hanem éppen ellenkezőleg, figyelembe kell venni azt a tényt, hogy mindaz, amit ma vak közvetítéssel, uralommal és erőszakkal “oldanak meg”, csak akkor tűnne az emberiség számára megoldandó problémának, ha a termelési viszonyok felforgatása befejeződött volna. Ebben az értelemben védekezett Walter Benjamin is az ellen a vád ellen, hogy a kommunizmus “az emberiség minden problémájára való megoldásának” abszolutizálása, és józanul úgy jellemezte, mint annak lehetőségét, hogy “a gyakorlatias tudás (…) révén félretehessük az emberiség számára a megoldások meddő igényét, és legalábbis megpróbáljuk olyan lazán felépíteni a napjait, ahogyan egy jól kipihent, értelmes ember állna neki saját napjának”.)
2. A posztkapitalista társadalom számos jelenlegi tervezete 1875 szintjén fagyasztja meg a társadalmi képzeletet, amikor ugyan néhány vasútvonal már száguldott a világban, és a munkásmozgalom Európában bizonyos erőre szert tett, de a termelőerők mai szemmel nézve még mindig eltörpültek, és a világ nagy részén gyakorlatilag nem létezett a bérmunkások modern osztálya; még Európában is nagyrészt parasztok éltek, az analfabetizmus pedig széles körben elterjedt volt. Az a tény, hogy Marx a Gothai program kritikájában a kommunizmust két szakaszra osztotta, amelyek közül az elsőben a munkaórák határozzák meg az egyén részesedését a társadalmi javakból, míg a “mindenki a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint” elvét, valamint az állam megszűnését a második, sokkal fejlettebb termelőerőkkel jellemezhető szakaszra tartogatta, ennek fényében érthető vagy nem érthető; hogy azonban egy “első szakasz” ma is szükséges és kívánatos lenne, azt az 1875 óta bekövetkezett hatalmas változások fényében kellene megvizsgálni. Nemcsak a szovjet marxizmus árvái ragaszkodnak makacsul a munkaidő szerinti elosztás elvéhez, hanem sok anti-autoriter baloldali is. És még a hangsúlyozottan modern forgatókönyvekben is, ahol a tanácsok elegánsan központokként működnek, minden kommüntag “munkaidő-számlával” rendelkezik.
A modellt nem lehet teljesen elvetni úgy, mint a bérmunka “puszta folytatása más eszközökkel”: a termelési eszközök magántulajdonának át kell adnia helyét a társadalmi tervezésnek, a munkaerőt nem szabad többé árucikknek tekinteni, amelynek eladása esetszerűen és versenyfeltételek között történik. A szigorú egyenlőségnek is érvényesülnie kell: minden munkaóra ugyanannyit számít, az agysebészé nem többet, mint a kőművesé. A kommunizmus első szakaszát azonban a “régi társadalom jegyei” bélyegzik meg, mivel az elosztás az egyenértékek cseréjének elvét követi: Minden egyes munkás “a társadalomtól egy olyan cédulát kap, hogy ennyi és ennyi munkát végzett (miután a közös alapokra fordított munkáját levonták), és ezzel a cetlivel annyit vesz ki a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből, amennyibe ugyanannyi munka kerül”. (Marx) Az egyenértékű csere, amely a kapitalizmusban végső soron csupán bohózat, így a szocializmusban valósul meg. Bár nem mindenki kapja meg pontosan azt, amihez hozzájárult – az össztermék egy részét új termelőeszközökre, általános szociális feladatokra, valamint az idősek, gyermekek és betegek ellátására kell fordítani – mégis, a kizsákmányolás véget ért. Ma még a “számítógépes szocializmus” legjobban kidolgozott modelljei is ezen a szinten maradnak.
Elvileg azzal lehetne érvelni, hogy ahol az egyenértékek cseréje zajlik, ott nincs szó kommunizmusról. Pjotr Kropotkin már 1896-ban elvetette azt az elképzelést, hogy “minden, ami a termelést szolgálja, közös tulajdonná válik, de mégis egyénileg, munkautalványokkal fizetik ki”, mint “kompromisszumot a kommunizmus és az egyéni bérfizetés között”. Marx nem tagadta ennek az állapotnak a tökéletlenségét, amelyet mindazonáltal egyelőre “elkerülhetetlennek” tartott, amikor egy olyan társadalomtól tartott, amely a csere szűk horizontjából másképp egy bizonytalan jövőbe menekülne. De nem anakronisztikus-e egy ilyen kétfázisú modellhez való ragaszkodás ma, amikor a “szövetkezeti jólét forrásai” egy forradalom után egyenlőtlenül teltebbek lennének, amikor egyre kevesebb kisgazda és egyre több egyetemi végzettségű munkanélküli határozza meg a képet? Ez lenne az egyik alapvető kérdés. “A még mindig polgári elveken alapuló átmeneti társadalom gondolatának elutasítása azonban nem jelenti azt, hogy egy olyan kommünről álmodozunk, amely egyik napról a másikra megjelenik, mintha tojásból kelne ki.” Azt azért el kell ismernünk, hogy a köztes szakasz forgatókönyvei legalább bizonyos fokú realisztikus gondolkodásról adnak tanúbizonyságot. Ahelyett, hogy a felfordulás első napjától kezdve tökéletes társadalmi harmóniát feltételeznének, az embereket olyannak feltételezik, amilyenek ma, azaz kétségek esetén önzőnek: túl sokat vesznek el és túl keveset adnak. A modell látszólagos realizmusa azonban összeomlik, amint azt az ember komolyabban végiggondolja. A kommunában a tervezett termeléshez magától értetődően nagyjából el kell képzelni, hogy mennyi munkaerőt igényel valami: Egy lakóház építéséhez például bizonyos számú emberre van szükség, akik bizonyos számú hónapon keresztül dolgoznak rajta. Az egyéni fogyasztás és a ledolgozott munkaórák összekapcsolása azonban azt is feltételezi, hogy pontosan meg lehet határozni, hogy mennyi munkaidő megy el az egyes termékek előállítására. Még a legaprólékosabb könyvelés mellett is, ami önmagában is őrült sok erőfeszítést igényelne, nagyon nehéz lenne kiszámítani a munkaidőt, amelyet egy olyan viszonylag egyszerű termék, mint például egy zsemle képvisel, mert ehhez nemcsak azt kellene tudni, hogy hány munkaórába került a sütő – ami szintén az elő termékek hosszú láncolatát igényli –, hanem azt is, hogy hány évig lesz használatban, és ez idő alatt hány zsemle hagyja el majd a kérdéses sütőt. Minél több általános feltételt, például szállítóeszközt tartalmaz egy termék, annál nehezebbé válik a módszertan. De még ha a létező legideálisabb körülményekből indulunk is ki, a termelés egyre inkább tudományossá válásával a kivitelezés mára akkor is reménytelennek látszik: Hány másodpercbe telik egy olyan szoftver programozása, amelyet a termelési lánc több pontján is használnak, és mekkora jelentőséget kell tulajdonítani a teljes termelési folyamatba beépülő társadalmi tudásnak? Ami a cserekörök kispolgári elképzelésében még működhet – A egy órán át nyírja B füvét, B egy órán át mossa A pólóját –, az a munkamegosztáson és csúcstechnológián alapuló társadalmi termelés szintjén lehetetlennek bizonyul; minden erre irányuló kísérletnek az időnyilvántartás és -számítás szoros hálóját kellene a társadalomra húznia, és végső soron mindig kudarcot vallana.
Egy ilyen kommunizmus nem lenne több a kapitalista piac gyenge utánzatánál, ahol a munkaidő törvénye vakon és szabályok nélkül érvényesül. A modell emellett feltételezi a munka és a nem munka közötti éles szétválasztást, ami nem csak hogy nem tűnik vonzónak, hanem adminisztratív szabályozást is igényelne a most vakon érvényesülő szabályozáshoz: az számít munkának, amiért fizetnek, és ami nyereséget ígér, vagy az, amit az állam szükségesnek tart, és azért kapunk fizetést. Az “első fázisban” a Kommunának a helyes időszámítás érdekében minden társadalmi tevékenységet két területhez kellene rendelnie, ami mindenféle önkényességgel járna. A sörfőzés és a sörivás mint munka és szórakozás még könnyen elkülöníthető egymástól, de a szellemi tevékenységekkel már nehezebb lenne, és legkésőbb a hagyományosan a nőkhöz társított reprodukciós munka területénél, amely nem véletlenül váltott ki eddig is végtelen vitákat magáról a munka fogalmáról, lenne csak igazán forró a talaj az ember lába alatt. Mindenkinek, aki egy órát vigyázott egy gyermekre, ezt a “munkaidő-számláján” jóváírnák, vagy csak azoknak, akik rendszeresen vigyáztak egy nagyobb csoport gyermekre? És mennyire kívánatos egyáltalán az életet ilyen kategóriákra osztani? Ráadásul az itt feltételezett, a polgári társadalomból örökölt társadalmi jelleg minden bizonnyal magával hordozna mindenféle csalásra való hajlamot a munkaidő-számítás során, ami társadalmi ellenőrzés szükségességét eredményezné, még ha az ilyen forgatókönyvek hívei ezt nem is szeretik hangsúlyozni; elengedhetetlen lenne egy olyan apparátus, amely minden egyén teljesítményét ellenőrzi. Még ha a “munkaidő-számlák” nem is azonosak a bérrendszerrel, a kényszer akkor is megmaradna. Ez a kényszer pedig ellentmond a tudatváltás kikiáltott céljának, amelyet nem feltétlenül csupán a forradalom pillanatában kell vállalni, hanem amelyre minden társadalmi forradalmi tevékenységnek a kezdetektől fogva irányulnia kell.
Míg a szocializmus “első szakaszának” állítólagosan reális tervezetei abban az ellentmondásban mozognak, hogy egyfelől szabad társulást szorgalmazó embereket feltételeznek, akiket másfelől a régi árusító szellem éltet, és igyekeznek felülmúlni minden mást, addig a társadalmi forradalomnak, amennyiben nem akarja újra elszalasztani a szabad közösség megalakításának esélyét, már a kezdetektől fogva saját új elveiből kellene kiindulnia: a munka önkéntességéből és annak a lehető legnagyobb mértékben vonzóvá tevéséből, az általános díjmentességből és az államnak a társadalomból való kivonulásából. A kommunizmus “első szakaszának” gondolata tehát nem Marx maradandó gondolatai közé tartozik, hanem szó szerint a szükségszerűség szülte. A még mindig polgári elveken alapuló átmeneti társadalom gondolatának elutasítása azonban nem jelenti azt, hogy egy olyan Kommunáról álmodozunk, amely egyik napról a másikra úgy állna, mintha a semmiből jött volna létre. Természetesen az átalakulás hosszadalmas folyamat lenne, amelyet sok viszontagság és kudarc jellemezne. De ahelyett, hogy továbbra is a Marx tekintélye által szavatolt múlt századi modellt pörgetnénk, a társadalmi forradalmárok jobban tennék, ha a felfordulás mai kezdeti feltételeit mérnék fel, és nem utolsósorban a társadalmi termelőerők fejlődését.
3. A kommunista szándékban a fennálló viszonyok kritikája hagyományosan abból indul ki, hogy a gépezetté vált technikai termelőerőket, amelyeket a kapitalizmus hozott a színre, elég lenne a termelési viszonyok forradalmával kiszabadítani a magántulajdon szorításából ahhoz, hogy végre képesek legyenek az öntudatos emberiség szolgálatába állni. Marx és Engels azonban már az 1840-es években észrevette, hogy a termelőerők tőke által vezérelt fejlődésén belül egy olyan szakaszba lépett, “ahol olyan termelőerők és közlekedési eszközök jönnek létre, amelyek a fennálló körülmények között csak bajt okoznak, amelyek már nem a termelés, hanem a pusztítás eszközei” (A német ideológia). Ahogyan Herbert Marcuse megjegyezte, hogy bizonyos “uralmi célok és érdekek (…) nem “utólag” és kívülről kényszerülnek rá a technológiára”, hanem “már magának a technikai apparátusnak a felépítésében is részt vesznek”, úgy az operista Raniereo Panzieri is Marxra hivatkozva kritizálta a létező technológiát, mint az élő munka tőkés alávetésének eszközét. Az értéktöbblet-termelés célja nem a gépeken kívül áll, hanem alakítja azokat és az egész munkafolyamatot.
Szükséges, hogy ezekhez a gondolatokhoz is kapcsolódjunk: Egyrészt az “automata gyár (…) potenciálisan megteremti a társult termelők uralmát a munkafolyamat felett”, és így a felszabadult, hiány nélküli társadalom lehetőségének feltételét képezi. Másrészt a modern gyári rendszerben maga a gépezet is “szubjektumként jelenik meg, és a munkások csak tudattalan szervként kapcsolódnak, mint tudatos szervekhez, és velük együtt vannak alárendelve a központi mozgatóerőnek” (Panzieri). A gépek kapitalista alkalmazása tehát nem pusztán torzulásként vagy az “objektív”, eredendően racionális fejlődéstől való eltérésként jelenik meg, hanem meghatározza a technikai fejlődés menetét és irányát. Ez éppúgy igaz azokra az időkre, amikor kémények füstöltek még, és a gépek helyettesítették az izomerőt, mint a bitek és mikrochipek korára, amikor a programkódok helyettesítik a dolgozók szellemi képességeit. A fennálló körülmények között a digitális technológia és az analóg gépek egyaránt eszközként működnek a felülről jövő osztályharcban: Céljuk nem az életkörülmények javítása, hanem az emberi munkaerő minél hatékonyabb kihasználása. Konkrétan meghatározzák a munkaciklust és a vállalat szervezetét, biztosítják a munkavállalók közötti konformitás előállítását, és az interperszonális kapcsolatok elpusztítását szolgálják. Azzal, hogy a termelés minden területén a rendkívül széttagolt munkafolyamat taylorista programját erőlteti, a gépesítés jelentősen hozzájárul a munkaerő mint áru leértékelődéséhez, és következésképpen a munkások befolyásnak gyengüléséhez. A munkaerőpiac e gyengülésén túlmenően ez ma az érintett bérmunkások számára a “gyár önkényuralmának” kiteljesedését hozza, ahogyan azt Marx leírta, mivel még inkább a – most már “intelligens” és hálózatba kapcsolt – gépezet puszta függelékévé degradálódnak.
A folyamatoptimalizáló szoftverek által vezérelve mindenekelőtt ürességet, stresszt, túlterheltséget tapasztalnak, a legkisebb szabadságtól is megfosztják őket, és ezzel együtt a termeléssel kapcsolatos minden tudásuktól. Ahol a számítógépekhez értő baloldaliak felfedezik egy új termelési mód csíráit, ami már ma is megfigyelhető az Ipar 4.0-ban, ott valójában a tőke győzelme zajlik a munka felett. Az az elképzelés, hogy az új, digitális “cselekvési lehetőségek bővítik a munkások rendelkezési jogát tevékenységük feltételei felett” (Stefan Meretz), minden Amazon-munkás fülében rosszindulatú tréfaként kell, hogy csengjen. Ez a jelenséget, valamint a tényt, hogy a destruktív erők fejlődésének jelenlegi állapotában tulajdonképpen egy maroknyi elszánt kapitalista elegendő lenne a status quo fenntartásához, még akkor is, ha a világ elpusztulna a folyamat során, különösen a jelenlegi kritika azon áramlatai regisztrálják, amelyek az egész fejlődést az elitek által a társadalmi mozgalmak és az állítólag lázadó alsóbb osztályok ellen intézett technológiai támadásként értelmezik. Bár az ilyen elméletalkotás egyik gyengesége lehet, hogy nem a kapitalista folyamatokat teszi rendszerszintűen felelőssé a technológiai fejlődés jelenlegi formáiért, hanem inkább a hatalmasok megszámlálható csoportját – akiknek szuverén cselekvőképességét túlbecsülik, még ha ők és stratégiáik kétségtelenül léteznek is – mégis pontosan értelmezi a mai (digitális) technológia egyik funkcióját. Ennek következménye azonban egy túlnyomórészt védekező, szabotázsra és pusztításra irányuló program, amelyben alig veszik figyelembe az új technológiák lehetőségeit a kommunista társadalom számára. Az, hogy a fennálló viszonyok forradalmi felforgatása itt-ott szervezett géprombolást is jelentene, szükségszerűen következik abból, hogy nem minden jelenleg rendelkezésre álló technológia használható értelmes célra; azonban csak a kapitalizmusban kifejlődött termelőerők teszik egyáltalán elképzelhetővé a tudatosan tervezett termelési módot. Kétségtelen, hogy a jelenlegi társadalom gazdagsága sok mindent tartalmaz, amire egy felszabadult társadalomnak már nem lenne szüksége, és a munkaszervezés, az energiatermelés és az élelmiszer-termelés bizonyos formáit meg kellene szüntetni, csakúgy, mint azokat a technológiákat, amelyek csak az emberi munka és a mozgásszabadság ellenőrzésére, irányítására és korlátozására szolgálnak. Különbséget kellene azonban tenni a mai gépek technikai elemei és az összetétel között, amelyben azok az értéktöbblet-termelés célja szerint jelennek meg. A mai gépek nem csupán részek összességei. Fogaskerekek, görgők és szíjak nem alkotnak futószalagot. Még ha a tudományos fejlődést és a modernitás technikai találmányait következetesen a profitmaximalizálás céljainak rendelik is alá, a tudás, a technológia és a gépek más formái kezdetben nem állnak a felszabadítás rendelkezésére, vagy legalábbis nem elégséges mértékben. Ezért ideologikusnak tűnik azt állítani, hogy a forradalom után a kapitalizmus által hátrahagyott gépekkel és tudományokkal nem lehet semmit sem kezdeni.
A dolog lényege az, hogy a termelőerők fejlődésének következményei a mai bérmunkások számára és azok lehetséges haszna a Kommün számára eltérnek egymástól. Ez a jelenlegi fejleményekre is különösen igaz, amelyek minden bizalmatlanság ellenére a “digitális diszrupcióról” és az “Ipar 4.0-ról” szóló nagyképű menedzseri beszéddel szemben valójában mélyreható felfordulásnak tekinthetők. Ahogy a kerék és a szalag nem alkot természetes módon ipari futószalagot, úgy a mikrochipbe integrált áramkörök sem önmagukban a bérmunkások ellenőrzését szolgálják. Egy headset, egy kamera és egy Java programkód mint önálló technológiák még nem jelentenek logisztikai felügyeleti szoftvert, és nem véletlenül fűztek szocialista reményeket a kialakulóban lévő digitalizációhoz. A hacker – gyakran fetisizált – figurája például a szabotázs, a vad befolyásolás és az uralmi technológiák eltulajdonításának minőségileg új lehetőségeit testesíti meg. Bizonyos árucikkek (operációs rendszerek, szoftverek, zenék, szövegek stb.) digitális körülmények között nagy erőfeszítés és veszteség nélkül sokszorosíthatók, ami az áruforma megtörésére hajlamosít. Ez a terjesztés és az együttműködés új, nem szabadalmaztatott formáit tette elképzelhetővé. És az internet is, annak ellenére, hogy túlnyomórészt katonai eredetű, már korán táplálta egy olyan “kiberszocializmus” elképzeléseit, amely képes lenne világszerte és valós időben összegyűjteni az igényeket, és ennek megfelelően alakítani a termelést.
A “dolgok internete” elnevezés alatt, ami nem jelent mást, mint hogy különböző eszközök (dolgok) csatlakoznak az internethez, és ezek előre meghatározott kritériumok szerint képesek reagálni, ez a lehetőség egyre inkább átterjed a kézzelfogható termékek területére. Itt nem csak az “intelligens” hűtőszekrényekről vagy kibernetikus lakóegységekről van szó, azaz a fogyasztói oldalról – amelyet a vitákban gyakran túlhangsúlyoznak –, hanem a termelés, a karbantartás és a közlekedés terén a hálózatba kapcsolt gépek által elindított felfordulásról. Itt hatalmas megtakarítási lehetőségek szabadulnak fel az automatikusan felügyelt és szükségletalapú karbantartási ciklusok révén. A just-in-time termelés elve sokkal hatékonyabban megvalósítható, mint ahogyan az a raktári dolgozók számára lehetséges lenne – egyszerűen azért, mert a raktárak közvetlenül kommunikálhatnak a beszállító vállalatokkal, az emberi közvetítést megkerülve. A raktárrobotok átveszik a megrendelt árukat, szétválogatják azokat, és közvetlenül regisztrálják az átvételt is. Az ilyen teljesen automatizált visszacsatolási körök működésbe lépve jelentős számú dolgozót helyettesítenek, mivel csak karbantartásukkal kell foglalkozniuk. Ami tehát valójában egy technológiai támadás a munkások hatalma ellen a fennálló körülmények között, ahol a potenciális pihenő és a szabadidő munkanélküliségként jelentkezik, az egy olyan világ megnyilvánulása is, amely soha nem látott mértékben teszi feleslegessé a fizikai munkát. A munka és az elosztási folyamatok digitalizálása ezért alapvetően üdvözlendő lépés a munka tényleges eltörlése és egy működő tervgazdaság felé.
Még ha csak az emberi munkaerő intenzívebb kihasználását szolgálja is, technofetisizmus lenne, ha magát a technikai fejlődést hibáztatnánk a jelenlegi helyzet kellemetlenségeiért: a “technológiában” látjuk azokat az erőket, amelyek társadalmi eredetűek.
Mint minden újonnan megvalósuló termelőerő, a “digitális forradalom” is bizonyos pillanatokban túlmutat a létezőn, és konfliktusba kerül az adott termelési és tulajdonviszonyokkal. A tőke erre olyan “újításokkal” reagált, amelyek alapvetően a még mindig folyamatosan növekvő számítási teljesítményben rejlő lehetőségeket korlátozzák. Ami a szoftverek fejlesztését illeti, a kutatás nem elhanyagolható része évek óta azzal van elfoglalva, hogy az áruformát újra érvényesítse a digitális szférában. A kereskedelemben kapható számítógépek pedig már régen nem “univerzális gépek”, hanem interfészek és programok korlátozzák lehetőségeiket, hogy végül csak a digitalizált kapitalizmus végállomásaként működjenek. Ezt a számítógép “felhasználóbarátsága” indokolja; aki ma a kutatáson, fejlesztésen és gyártáson kívül számítógépet használ, annak már nem kell megértenie, mi történik az eszköz belsejében, hanem a digitális szolgáltatásoktól kell függenie. A számítógép fejlődését – és ez jellemző a termelőerők fejlődésére a kapitalizmuson belül – tehát összességében az jellemzi, hogy nem a társadalom egészén belül a termelőerőknek megfelelő készségeket fejlesztett ki a velük való bánásmódban, hanem a digitális analfabétizmus nagyfokú elterjedtsége mellett tette lehetővé az átfogó használhatóságot. A technológiai fejlődés itt társadalmi visszafejlődéssé vált, amit nem utolsósorban az a tény mutat, hogy nem lehet teljesen elvetni azt a kulturálisan pesszimista gyanút, hogy az egyre okosabb telefonok egyre butább embereket hoznak magukkal.
Egy abolicionista mozgalomnak erre nem a számítógépek és intelligens tárgyak – most már szocialista módon létrehozott – tömegtermelésével kellene reagálnia, ahogyan ma, sem pedig a technológiák vak pusztításával, hanem a bennük rejlő lehetőségek megvalósításán kellene dolgoznia. Ez egyrészt a rendelkezésre álló technológiával való bánásmódhoz szükséges tudás társadalmi elosztását jelenti, másrészt a gépezet azon elemeinek azonosítását és ártalmatlanná tételét, amelyek kizárólag az értéktöbblet előállítását szolgálják. Ezért nem csupán a tulajdonjog eltörléséről van szó, hanem a technológia feletti társadalmi ellenőrzés (újra)megszerzéséről, ami a meglévő gépezet mélyreható, az emberek igényeihez igazodó átalakítását is jelentené.
4. Ma a hiány már nem a vagyontermelés elégtelen eszközeinek következménye, hanem kizárólag a fennálló tulajdonrendszerből fakad. Ennek fényében a szocialista teljesítménymérés gondolata még inkább megkérdőjelezhetőnek tűnik. Természetesen a hatalmas termelékenység ellenére, amelyre a Kommün szert tesz, mindig előfordulhatnak szűkebb keresztmetszetek. Ezeket azonban semmiféle “munkaidő-számlával” nem lehet kiküszöbölni. Egy ilyen irányítási rendszer inkább feleslegesen kötné le az energiákat, és akadályozná a szükséges tudatváltozást a “szabad emberek társulása” és a “társadalmi egyén” felé. A kommunista forradalom sikere azonban végső soron ettől a tudatváltozástól függhet. Mert a termelőerők, amelyek csak egy felszabadult társadalomban tudnák teljes mértékben kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket, maguk az emberek is magukban foglalják. Itt kellene feleleveníteni a Fourier-től Marcuse-ig terjedő régi gondolatot, amely szerint a “szenvedély” egy felszabadult társadalomban kényszer nélkül produktívvá válhat. A cél tehát nem a munka és a szabadidő minél igazságosabb elosztása kell, hogy legyen, hanem e szétválasztás humánus megszüntetése a termelés minél nagyobb mértékű automatizálásával.
Különböző szociológiai tanulmányok szerint a világ gazdaságilag és technikailag fejlett régióiban a munkavállalók legfőbb igénye ma az, hogy munkájuk érdekes, értelmes és felelősségteljes legyen. Azt, hogy a kapitalizmus nem képes kielégíteni ezt az igényt, David Graeber nemrégiben a bullshit jobs jelenségében mutatta meg – olyan értelmetlen munkákról van szó, amelyek gyakorlása minden félig épeszű embert nem elégedettséggel vagy akár büszkeséggel, hanem szégyennel tölt el. A Kommünben ezeket kiiktatnák. Más dolgokat automatizálnának. Ami megmaradna, az a lehető legnagyobb mértékben átalakulna vonzó munkává; olyan munkává, amely nem egy főnök parancsára, hanem másokkal való szabad együttműködésben zajlik, amely nemcsak a maximális teljesítményre törekszik, hanem a termelők “érzékeit, képességeit és reflexiós képességeit” (Meinhard Creydt) is formálja. Végül a rotáció és a megfelelően rövid gyakorlatok révén még az unalmas tevékenységek is elfogadhatóvá válhatnak.
Természetesen az acélgyártás nem válhat minden további nélkül játékká, de az automatizálási törekvéseknek köszönhetően még ott is világszerte túltermelés van, csökkenő munkaerő mellett. A “szenvedély” azonban kevésbé a nagyrészt automatizált folyamatok szükséges ellenőrzésében bizonyulna eredményesnek, hanem mindenekelőtt ott, ahol bonyolultabb problémák megoldásáról van szó. Ahelyett, hogy egy olyan ellenőrzési rendszert hoznának létre, amelyben senki sem kerülheti el a munkát, a kommunárdoknak ezért a gyakorlati és elméleti tudás, oktatás, készségek stb. egalitárius megszervezésének és átadásának kellene szentelniük magukat, amely a társadalom minden területét felöleli. A szakképzett munkaerő már ma is sokkal termelékenyebb, mint a szakképzetlen, ezért a kommunizmus minden korábbinál kevésbé lehet a gyári munkások kommunizmusa. Inkább mindenki készségeit kellene olyan mértékben képezni, hogy az olyan területek, mint a gépészet, az orvostudomány, a közlekedésüzemeltetés vagy az informatika, nyitva állnának előttük, ha érdeklődnének. A kézi és szellemi munka szétválasztásának minél gyorsabb feloldása ezért a társadalomforradalmi mozgalom számára kezdettől fogva vezérelvként kellene, hogy érvényesüljön, miközben a kézi munka feltűnően magas aránya a hobbiszektorban – kézműves boom, városi kertészkedés, makettezés, klasszikus autók szerelése és a sok kézműves házisajt – arra utal, hogy a kézzel való munka “szenvedélye” is alaposan termelékeny. A cél tehát nem a munka és a szabadidő minél igazságosabb elosztása, hanem e szétválasztás humánus megszüntetése a termelés minél nagyobb mértékű automatizálásával.
5. Az esztelen munkák megszüntetésének példátlan lehetőségei ellenére a munka technikai eltörléséről szóló régi emberi álom még az úgynevezett digitális korban sem fog teljesülni. A szkeptikusok általában a gondozás és ápolás területére mutatnak rá, hogy megmutassák az automatizálás határait, de a mai munkaterhelés szempontjából legalább ilyen súlyú példa a
mezőgazdaság, ahol a Kommünnek először vissza kellene fordítania számos, magas áron megvásárolt termelékenységi előrelépést. Ez rámutat arra a kellemetlen tényre, hogy a Kommün ma nemcsak sci-fi-gyanús termelőerőket, hanem megoldatlan problémák özönét is örökölné a kapitalizmustól. Az 1871-es kommunisták még nem ismerték a számítógépet, de nem is kellett még amiatt aggódniuk, hogy a bolygó menthetetlenül elpusztulhat. A 20. századi társadalomkritika azt mutatja, hogy a termelési viszonyok mellett egyre inkább az kerül a figyelem középpontjába, hogy mit és milyen következményekkel állítanak elő bennük. Az 1950-es években valószínűleg a szituacionisták voltak az első forradalmárok, akik fontosnak tartották a városok autóforgalom általi pusztulását, és akiknek programjában az “élősködő szektorok” felszámolása fontos szerepet játszott.
A Kommün számára az értelmetlen vagy éppen káros tevékenységek hosszú és egyre növekvő listája, amely napjaink nagyvárosi mindennapjait meghatározza, elsőre ajándéknak tűnik, hiszen közvetlenül hatalmas időforrást jelent számukra; egész iparágakat lehetne bezárni, sokkal több ember állna rendelkezésre a feladatok elvégzésére, amelyeket nem lehet sem automatizálni, sem vonzóvá tenni. A kapitalizmus irracionalitása azonban folyamatos fennállása során gyakorlatilag az egész anyagcserét átitatta a természettel, és kézzelfoghatóan materializálódott a térben. Több mint puszta példa erre a teljesen megoldatlan energiaprobléma és “a városok vidékre való széttagolódása” (Guy Debord), vagyis a hírhedt urban sprawl, amelynek kietlen “elosztóhelyei” az elkerülhetetlen autóforgalom és a kisléptékű fejlesztés révén tömegesen súlyosbítják az első példát. A kommunistáknak nemcsak új energiaellátást kellene kitalálniuk, hanem valószínűleg hosszú ideig azzal lennének elfoglalva, hogy lebontsák az ilyen “elosztóhelyeket”, és rehabilitálják a nyomornegyedeket a globális délen, átalakítsák a mezőgazdaságot, és újranaturalizálják az elpusztult területeket anélkül, hogy jelentős segítségre számíthatnának a robotoktól. Mindez természetesen nem szól az automatizálás lehetőségeinek máshol történő kiaknázása ellen – amelyek különösen a világ szegényebb részein léteznek, ahol az olcsó munkaerő ezt eddig nem tette vonzóvá –, mert ez felszabadítja az erőket az ilyen tisztítómunkákra. Ez azonban csökkenti azokat a várakozásokat, amelyek szerint az új technológiák valóságos bőségszarut hoztak az emberiség ölébe, csak azért, mert a digitális javak a végtelenségig sokszorosíthatók, és a hajszárító most már képes kommunikálni a kenyérpirítóval az interneten keresztül.
6. Ennek fényében a Kommün vagyona aligha egyezne meg az általunk ismert, csak más arányban termelt vagyonnal. Biztosan nem arról van szó, hogy a nagyvárosok lakói még többet kapnak abból, ami ma már megvan: még több repülőjegyet, autót, mobiltelefont és csúnya, gyorsan elhasználódó pólót. Nem azért, mert az előbb említett szükségleteket “mesterségesnek” lehetne elítélni, és szembeállítani az állítólag természetes szükségletekkel. Amint különösen a frankfurti késő marxisták megmutatták, az ilyen megkülönböztetésben autoriter önkényesség rejlik, mert a természet, mint hajtóerő, és a társadalom minden szükségletében elválaszthatatlanul összefonódik. A létező osztálytársadalom termékeiként azonban a szükségletek sem ártatlanok, és az osztály nélküli társadalomra kivetítendők. Adorno erre a dilemmára egyrészt azzal a dialektikus utalással válaszolt, hogy a termelésnek a “kapitalizmus által termelt szükségletek” kielégítésére való átállítása “döntően megváltoztatná magukat a szükségleteket” – ekkor “elég gyorsan nyilvánvalóvá válna”, hogy a tömegeknek nincs szükségük arra a “szemétre”, amit most a torkukon lenyomnak –, másrészt pedig az egyenlőség és a szolidaritás eszméjével: “A szükségletek azonnali kielégítésének kérdését nem a társadalmi és természeti, elsődleges és másodlagos, helyes és helytelen szempontok szerint kell feltenni, hisz maga a kérdés a Földön élő emberek túlnyomó többségének szenvedésével kapcsolatos kérdésével esik egybe. Ha az, amit előállítanak, az az, amire minden embernek itt és most a legsürgősebben szüksége van, akkor az ember megszabadul a szükségleteinek jogosságával kapcsolatos túlságosan nagy szociálpszichológiai aggodalmaktól.”
Mivel a kielégítetlen sürgős szükségletek mértékét, különösen a déli féltekén, ma a természet eltartóképességének határai súlyosbítják, a világközösségnek globálisan sokat kellene átcsoportosítania. Nem úgy, hogy utána mindenhol ugyanúgy nézne ki; éppen ellenkezőleg, biztosan lennének olyan régiók, amelyek a mai mércével mérve “elmaradottak”, azaz technikailag és iparilag kevésbé fejlettek lennének. Ahhoz azonban, hogy a szegénység sújtotta régiókban uralkodó, gyakorlatilag mindennek – lakások, kórházak, sőt még a csatornarendszereknek is – a hiányát meg lehessen szüntetni anélkül, hogy a bolygó fenntartásának kilátása végleg elszállna, drasztikusan csökkenteni kellene az energia- és erőforrás- fogyasztást a régi metropoliszokban. A proletárok életkörülményeinek világméretű kiegyenlítődése felé mutató bizonyos tendencia ellenére ma még egy munkanélküli segélyből élő személy is anyagilag jobb helyzetben van, mint bármely ázsiai textilipari munkás, és egy átlagos nyugat-európai több tízszer annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint az afrikai kontinens egy lakója.
Anélkül, hogy belekeverednénk a “helyes” és a “helytelen” szükségletek kérdésébe és a zöld köntösbe bújtatott műélvezetekbe egy szociális forradalmi mozgalomnak a metropoliszokban a maitól eltérő jólétet kellene megcéloznia. Míg ez most “hatalmas áruk gyűjteményének” tűnik, amely társadalmi helyett inkább egyéni, egyenlőtlenül elosztott javak összeadódása, addig a Kommünnek nemcsak a termelésben, hanem a használat és a fogyasztás területén is a maximális szocializációra kell törekednie. A “magányhoz való jog” (Marcuse) és a privát szférába való visszavonulás sérthetetlen lenne számára, ellentétben minden közösségi kultusszal, de a profitgazdasággal szemben, amely a tömeges eladásokra és végső soron az elhasználódásra van kalibrálva, ez a privát szféra már nem elsősorban az a tér lenne, amelynek a folyamatosan növekvő áruforgalmat kell felfalnia, hogy a gépezet tovább működjön. Ahol vannak étkezdék és mosodák, amelyek szerény funkciójukon túl alkalmi találkozóhelyek is lehetnek, ott már nem kell minden lakást mosogatógéppel és mosógéppel felszerelni. Néhány azonnali intézkedéssel a Kommün egy csapásra megoldhatná azokat a problémákat, amelyeken a technokraták ma is csikorgatják a fogukat, és továbbra is csikorgatni fogják. Például ahelyett, hogy az “e-mobilitás” veszélyes ötletét követné – az elektromos autók ugyanannyi munkát, erőforrást, utakat és helyet igényelnek a városokban, mint a benzinmotorosok, és az általuk termelt kipufogógázokat ellensúlyozza a rendkívül mérgező akkumulátorok gyártása –, egyszerűen lefektetne néhány villamosvonalat (most, hogy a fémoszlopok eltűntek, nincs szükség többé arra, hogy nevetséges költséggel alagutakat ássanak a földbe). A légi forgalmat is drasztikusan csökkenteni lehetne, hogy a bolygó szó szerint újra levegőhöz jusson, mert nem lennének többé se rohanó menedzserek, se turisták.
A proletariátus jobb módú rétegei világméretekben szintén sokat nyerhetnének egy forradalomból. Ehhez “luxe communal” eszméjét, amely az 1871-es történelmi kommünben jött fel, kell aktualizálni. Akkoriban mindenekelőtt a profán anyagi termelés és a művészet szétválasztásának megszüntetését célozták meg egy új városfejlesztésben. Ezen messze menően túlmutatva kellene az új közösség vezérmotívumává válnia. Ma a mindenki számára elérhető luxus legfeljebb a közkönyvtárak formájában létezik, amelyeket az államnak kell működtetnie, mert nem “nyereségesek”. Minél inkább kibontakoztatja a Kommün a közösségi vagyont, annál inkább elavulttá és egyúttal kevésbé fontossá válik az egyéni fogyasztás mérésének kérdése.
7. A szabad közösség első körvonalai egyrészt a jelenlegi rend irracionalitásából, másrészt az általa megnyitott lehetőségekből máris kirajzolódnak: a gépezet átszervezése a termelők igényei szerint; az értelmetlen, fárasztó automatizálás megszüntetése és a még szükséges tevékenységek vonzóbbá alakítása, és ha más módszer nem működik: a szükséges, de kellemetlen feladatok rotációja; a bérmunka és a fogyasztás teljesítményhez kötésének megszüntetése; egy valódi társadalmi jólét kialakítása. Mindez azonban keveset mond arról, hogy ez milyen társadalmi formákban lenne megvalósítható.
Pedig minden ezen múlik: bármennyire is kézzelfoghatóvá vált a mai termelési mód destruktív-irracionális jellege, és bármennyi potenciál szunnyad is az újabb technológiában, amíg több milliárd ember együttélése nem tűnik elképzelhetőnek másképp, mint az adott formákban, addig semmi sem fog változni. Ahogyan a baloldali realizmust, amely a rossz valóság pillanatait állandósítja, ugyanúgy el kell utasítani azt az álradikalizmust, amely elszigetelt lázadások ünneplésével foglalkozik, a maximális pusztítást hirdeti, és csak frázisokat tartogat az egyén teljes szabadságáról egy másik társadalom kérdésére. Egy másfajta társadalmi közvetítésről van szó, amelyben a közösség fordul az egyén ellen, hanem az ő saját tudatos munkájának eredménye. Az a tény, hogy a reálszocializmus, amely végül is az októberi forradalomból született, azáltal, hogy egy totalitárius vonásokkal rendelkező államhatalmat iktatott be, Marx “az állam társadalomba való visszahúzódásának” programját a maga hátborzongató ellentétébe fordította, hangsúlyozza annak a kihívásnak a nagyságát, hogy a burzsoá piacgazdaság elszabadult partikularizmusát más módon kell legyőzni, mint az egyes embereket a saját helyükhöz rendelő állami kényszerrel. Egy szabad közösségnek mindkettőt le kellene győznie, vagyis a mai, vakon természetes, versenyen és válságokon keresztül zajló anyagi életfolyamatot tervszerűen, együttműködően és tudatosan kellene alakítania, és eközben “visszavennie” az állam által eddig betöltött szükséges funkciókat, hogy az mint tőle elkülönült kényszerítő apparátus eltűnjön. Az első a második feltétele: Csak egy egalitárius, életének anyagi alapjaitól megszabaduló politeia teheti feleslegessé az államot, mint az önmagában szétszakadt társadalom külső “összegzését” (Marx). Ezzel megszűnne a politika és a gazdaság kapitalizmusra jellemző szétválasztása.
Az ilyen jellegű történelmi tervek távol állnak az utópiától, és a proletariátus valós gyakorlatán alapulnak: Marx és Engels csak a párizsi kommün hatására nevezte “elavultnak” az 1848-ban megfogalmazott állami hódítás programját, míg az 1905-től kezdve többször megjelenő munkástanácsok határozottan államellenes kommunizmust inspiráltak. Az első esetben mindenekelőtt “az állandó hadseregnek a fegyveres nép általi elnyomása”, a választott tanácsosok bármikor leválthatósága és a parlamentarizmustól eltérő jellegük, mint “munkaszervezet, amely egyszerre végrehajtó és törvényhozó”, késztette Marxot arra, hogy “államellenes forradalomról” beszéljen. A kommunárdok lázadásának célja a régi központosított államhatalom felbomlasztása volt egy olyan kommunahálózat javára, amelyben helyi “termelői önkormányzat” működik. A tanács későbbi modelljében, amelyet legjobban Anton Pannekoek mutatott be, a “munkaszervezet” és a kiválasztható felelős küldöttek gondolata folytatódik, de szigorúan a termeléshez kötve. A társadalom alulról felfelé piramisszerűen épül fel, a döntő egység az egyéni vállalkozás: “Nincs különbség a politika, mint a szakemberek egy csoportjának életfoglalkozása, és a gazdaság, mint a termelők nagy tömegének életfoglalkozása között. (…) A tanácsok nem politikusok, nem kormány. Ők azok a hírvivők, akik közvetítik és átadják a munkások csoportok véleményét, szándékait és akaratát.” Még “a központi tanácsok sem rendelkeznek kormányszerű jelleggel”, mert “nincsenek erőszakos eszközeik”. Az állam mint a társadalomtól elkülönült központi hatalom többé nem létezik.
A tanácsok – így vagy úgy – évtizedekig sok radikális számára a keleti államszocializmus alternatíváját jelentették. Ma már történelem a “munkástanácsok hatalmára irányuló reális tendencia figyelemre méltó fennmaradása”, amely 1969-ben magabiztossá tette a szituacionistákat. Az elmúlt évtizedek küzdelmeiben azonban nem alakult ki más forma, amely egy olyan poliszra utalna, amelyet már nem az állam alkot. Az újabb térfoglalások a bérmunkásosztály széttöredezéséből eredő küzdelem kortárs eszközei, de a tanácsokkal ellentétben ezek nem a társadalom új intézményének megnyilvánulásai. Horizontális önszerveződésükkel a megszállt helyek Görögországtól Egyiptomon át Spanyolországig bizonyos értelemben a tanácsok nyomdokaiba léptek. De nemcsak a termeléstől, vagyis a tőkeviszonyok felbomlásának döntő mozgatórugójától maradtak elszakadva, hanem az általános elégedetlenségen túl egyáltalán nem rendelkeztek világosan meghatározott gyakorlati alapokkal. Az egyes tereken tartott tömeggyűlések, amelyeken mindenki – a hivatalos politikával szembeni jogos bizalmatlanságában, ám annál határozottabban ragaszkodva saját állampolgári identitásához – minden további nélkül képviseltette magát, következésképpen többnyire céltalan és végtelen fecsegésben merültek ki, amelyben minden résztvevő hamarosan elvesztette érdeklődését. Az biztos, hogy a kommün nem egy idilli kép, ahol mindenki összegyűlik a zöld réten, és mindent megbeszél.
A régi tanácskoncepciók jó része ma kétségtelenül porosnak tűnk. Pannekoek 1947-es vázlatán minden munkás szilárdan egy vállalkozáshoz van rendelve, egész életük a termelés körül forog, a társadalmi struktúra konfliktusmentes organizmusnak tűnik. Ha azonban a tanács alatt csak azt értjük, hogy azok, akik egy bizonyos helyen dolgoznak vagy élnek, közösen megvitatják közös ügyeiket, gyakorlatban alakítják azokat, és a bármikor leváltható képviselőkön keresztül egyeztetnek másokkal, akkor egy ilyen forma képezhetné egy új kommün keretét, amíg valami egészen mást nem találnak ki. A tanácsok, népgyűlések – vagy bárhogyan is nevezzük őket – alapja, az egymásra épülésük módja a helyi viszonyoknak megfelelően változna, és minden bizonnyal újra és újra változna – az “alkotmány mulandósága”, Horkheimer szerint, “az osztály nélküli társadalom sajátja”. A szabad társulás formái nem állnak össze rendszerré.” Ma talán a területi tanácsok nagyobb szerepet játszanának a termelésben dolgozók mellett. Az állam eltűnése tehát nem egy amorf államot eredményezne, hanem éppen ellenkezőleg, magasan fejlett társadalmi önszerveződésre lenne szükség.
Az ilyen szabad társulás feltételei az elmúlt száz évben több szempontból is jelentősen javultak, különösen a globális északon. Az első a szabadidő. Csak azok vehetnek részt egyáltalán a közügyekben, akiket nem a túlélés hajt. Másodszor, az oktatás általános színvonala ma magasabb, mint az első tanácsok létrehozásakor volt. Sokkal több ember nemcsak írni és olvasni tud, hanem idegen nyelveket is elsajátított, utazott egy kicsit a világban, és a fizetett munka mellett az érdeklődési körének is tudott élni. Harmadszor és végül az információs technológia teljesen új lehetőségeket nyit meg a termelés központi tervező hatóság nélküli koordinálására és a szükségletekhez való igazítására. A számítógépek és az internet segítségével sokkal könnyebb lenne kideríteni, hogy mire vagy kire van szükség, mint postai úton vagy bizottságokon keresztül. Ahogyan ma már az emberek elektronikus úton találkoznak “eseményekre”, a vidéki közösségek például bejelenthetnék, hogy mikor várják a betakarítási segítséget, és mindenki nyomon követhetné, hogy szükség van-e még rájuk vagy sem. A világ termelési létesítményei összehangolhatnák kapacitáskihasználásukat, szabályozhatnák az anyagok egymás közötti mozgását, valamint kicserélhetnék tudásukat és tapasztalataikat. Minden csomópontban felelős csapatoknak kellene működniük, ugyanakkor a különböző területeken végzett tevékenységek között a szükség és a hajlandóság függvényében sokat lehetne váltani. A máshol szükséges javak nem rohadnának el valahol, mint az államkapitalista rendszerben. Nemcsak a termelés és az elosztás, hanem a természetet tiszteletben tartó megosztás is, (ami ma a “megosztáson alapuló gazdaság” néven kapitalista üzleti ágazatként tengeti életét) óriási mértékben megkönnyítené a dolgok megosztását. Minden folyamat láthatóvá válna mindenki számára, akit érdekel; a teljes átláthatóság, amelyet Pannekoek az egyéni vállalkozás eltörléséből remélt – “Most a társadalmi folyamatok struktúrája nyitott könyvként fekszik az emberek szeme előtt” – olyan mértékben válna valóra, amilyet 1947-ben elképzelni sem tudott volna. Hasonlóképpen, a “távközlés gazdagsága”, amelyet a szituacionista Raoul Vaneigem húsz évvel később a tanácskommunizmus demokráciájában “a küldöttek folyamatos ellenőrzésére alulról” akart szolgálatba állítani, azóta hatalmasra nőtt. Mivel a szociológusok ma olyan divatos szavakkal nyaggatnak minket, mint “kommunikáció”, “hálózat”, “tudásalapú társadalom” stb., az ember már szinte szégyelli az ilyen gondolatkísérleteket. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy impozánsak, és a digitális technológia sokrétű lehetőségei, amelyeket egy szabad közösség számára kínál, a szűklátókörűség mércéje azoknak, akik számára ez csak a munkaidő tökéletesített mérésének végre felfedezett formája.
Egy mai kommünben a tanácsok, vagy alulról szerveződő gyűlések így számos hétköznapi feladat alól mentesülnének. Ami megmaradna, az bizonyos, sokakat érintő döntések problémája, amelyeket sem helyi szinten, sem tisztán technikai koordinációval nem lehet megoldani. A decentralizáció, ahogyan azt az 1871-es kommunárdok programja előirányozta, és ahogyan arra ma is törekedni kell az irányíthatóság jegyében, korlátokba ütközik. Például nem észszerű és sok esetben nem is megvalósítható, hogy mindent helyben állítsunk elő. Egy globális vagy kezdetben csak nagyobb régiókat felölelő kommunában elkerülhetetlenül felmerülnének olyan kérdések, például a korlátozott erőforrások felhasználásával kapcsolatban, amelyekről csak központilag lehet dönteni. Feltételezve egy olyan anti-autoriter struktúrát, amelynek központi szervei csak “alulról” érkező utasítások alapján dolgoznak, ez talán túl sok lehet. Az, hogy mindenki mindenről dönt, utópisztikusnak tűnik, rossz értelemben. Az ilyen korlátokat tudatosan kellene kezelni, hogy megakadályozzuk egy újabb, szakemberek által tömött politikai szféra megalakulását.
Az állam eltűnése tehát nem egy amorf államot eredményezne, hanem éppen ellenkezőleg, egy magasan fejlett társadalmi önszerveződésre lenne szükség. Az “állam visszavétele a társadalomba” magában foglalná a problémák teljesen másfajta kezelését is, amelyekért ma a jog, a büntető igazságszolgáltatás és a börtönök felelősek. A ma bűnözésként üldözött bűncselekmények nagy része, sőt a legtöbbje anyagi szükségletből ered, és ezzel együtt eltűnne – például a vagyon elleni bűncselekmények –, mások viszont nem. Fel kell vennünk a szovjet jogtudós, Eugen Paschukanis kritikáját, aki “a büntetőjogot, mint a jogot általában” “az egoista, elszigetelt szubjektumok közötti érintkezés egyik formájának” tekintette, amely az egyenértékűség polgári elvén alapul. A megtorlást egy olyan változtatási gyakorlatnak kellene felváltania, amely “a bírósági eljárást és a bírósági ítéletet teljesen feleslegessé teszi”. Ahelyett, hogy börtönöket állítanának fel – ami “társadalmi bűn és kudarc” (Emma Goldmann) – és a mai, teljesen túlterhelt jogrendszerrel vesztegetnék az idejüket, a kommunárdoknak a konfliktuskezelés más formáin kellene dolgozniuk, és például “javító” hatást kellene gyakorolniuk az erőszakos egyénekre, ami akár a kényszerítés pillanatait is magában foglalhatja. Alapvetően az lenne a kihívás, hogy az absztrakt jogviszonyok feloldása ne jelentsen visszalépést a status quo mögé, amelyben a jognak éppen absztraktságában, ideális esetben az állami önkény ellen is védelmet kellene nyújtania. Az “állam visszavétele a társadalomba” nem jelentheti azt, hogy az egyének ki vannak szolgáltatva legközelebbi embertársaik véletlenszerű szeszélyeinek, és hogy a kis közösségek közvetlensége veszi át az absztrakciók által uralt polgári társadalom helyét. Erre viszont nincs kielégítő garancia. Ez lenne az egyik a sok félelmetes, de nem leküzdhetetlen feladat közül, amely az emberiség előtt áll.
8. Az itt vázolt változások többféleképpen is befolyásolnák a nemek közötti viszonyokat, anélkül, hogy feltétlenül megszüntetnék a ma ezzel járó nyomorúságot, a munkamegosztástól kezdve a szerepsztereotípiákon át a nők elleni erőszakig. Az biztos, hogy ez már akkor is központi jelentőségű volt azokban az osztályharcokban, amelyekből a Kommün létrejött, és a kommunista nők bizonyára ragaszkodtak volna a konkrét és azonnali változásokhoz. A kialakult nemi rend teljes felbomlása azonban valószínűleg több generációra szóló feladat marad, és ez azt jelentené, hogy a harmónia nem térne vissza azonnal a Kommünhöz, hanem a nemek közötti harcok előbb valódi lendületet vennének, ahogyan ez eddig minden modern társadalmi felfordulásnál – 1871, 1917 ff., 1936/37, 1968 – megfigyelhető volt. Minden összefonódás ellenére a nemek rendje és a kapitalista termelési mód ugyanis nem olvad össze. Ezért van az, hogy ma sok feminista fütyülhet a kapitalizmus kritikájára, és ezért lehet, hogy éppen ellenkezőleg, vannak olyan férfi kommunisták, akik ragaszkodnak a hagyományos szerepekhez, és akiknek még a bérmunka eltörlése után is közelebb áll a szoftverprogramozás, mint a pelenkacsere. A régi világból való kilépésre irányuló erőfeszítések e tekintetben viszont sokkal kedvezőbb kereteket találnának.
Először is, a bérmunka megszűnésével megszűnne egy olyan tényező, amely – bár nem feltétlenül jár együtt a nemek közötti mai egyedi munkamegosztással – hozzájárult ahhoz, hogy a klasszikus patriarchátus minden eróziós tendenciája ellenére is megállja a helyét. Ahogy máshol írtuk: “A gyermekvállalás képessége, teljesen függetlenül attól, hogy a nők akarnak-e gyermeket vállalni vagy sem, elvileg hátrányt jelent a munkaerőpiacon; ha aztán valóban gyermek jön a képbe, akkor bizonyos következetességgel általában az alacsonyabb keresetű nők gondoskodnak róla.” A gyermekvállalási képességek a munkaerőpiacon nem jelentenek hátrányt. Ha a munkaerőpiacot az összes társadalmi feladat tudatos elosztása váltaná fel, akkor valamivel jobbak lennének az esélyek arra, hogy ezt az archaizmust legyőzzük. Ha minden közös megbeszélés tárgyává válik, a férfiaknak legalább jó okokkal kellene előállniuk, hogy miért nem szeretnek olyan hétköznapi dolgokkal bajlódni, mint a gyermekgondozás és a házimunka.
Másodszor, sok olyan feladatot, amely most nagyrészt a nők felelőssége, közösen lehetne elvégezni. Ebben a tekintetben a következő forradalmi mozgalomnak keveset kellene kitalálnia; az ötlet olyan régi, mint a megfelelő gyakorlati kísérletek, gondoljunk csak Alexandra Kollontaj kollektív lakhatás és közös gyermekgondozás melletti kiállására a Szovjetunió korai időszakában. Ez elvileg nem összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal sem: ahol a nők bérmunkára való mozgósítása kívánatos, ott az állami intézmények néha gondoskodnak a gyermekekről. Ez az érdeklődés azonban a világ legtöbb részén ma már korlátozottnak tűnik a tömeges munkanélküliség miatt, és még ott is, ahol létezik, a gyermekgondozás többnyire magánügy marad, és végül a nagyszülőkre vagy a szomszédokra hárul (Kínában egész falvak vannak, ahol csak idős emberek és gyerekek élnek). Ez kevesebbe kerül. A megfizethetőség zsarnokságától megszabadulva egy kommün teljesen másképp, nevezetesen az adott szükségletek szerint szervezhetné meg mindazt, amit ma elhanyagolt, nem produktív feladatként kezelnek.
Harmadszor, a házasság és a család eltűnne, nem feltétlenül mint életforma, hanem mint gazdasági egység, mert nem lenne többé magánvagyon – se számla, se kis ház, se telek, se örökség. Az anyagi érdekek és a legszorosabb emberi kapcsolatok szerencsétlen összefonódása feloldódna. Ennek üdvös hatással kell lennie a szülők és a gyermekek, valamint a nemek közötti kapcsolatra. Egyetlen nőnek sem kellene például elfojtania a különválás vágyát, mert férje jövedelme nélkül szegénységbe csúszna, vagy közös fedél nélkül maradna a hidegben. Ráadásul a magán- és társadalmi ügyek alapvetően megváltoztatnák jellegüket azzal, hogy más viszonyba lépnének. A boldogság ígérete, amelyet ma a családba helyeznek, hogy aztán keserűen csalódjanak benne, nagyrészt az embertelen körülményekre adott reflex, a biológiai kiscsaládban való meghitt lét egy olyan társadalom ellentéte, amelyben senki sem érzi magát jó okkal otthon. Ha az emberek a forradalom után is nukleáris családot akarnának alapítani, természetesen senki sem tiltaná meg nekik, de a késztetés erre valószínűleg csökkenne, és ha létezne is, kevésbé szomorú eredményekkel járna, mint ma, mivel az egyének teljesen másképp helyezkednének el a társadalomban, és a család gazdasági oldala teljesen megszűnne.
A társadalmi forradalom elvileg magában foglalná a mai nemek közötti viszonyoktól való felszabadulást, amennyiben ezek még mindig összeolvadnak a bér- és háztartási munka bizonyos polaritásával, beleértve a gyermekgondozást is. Ez önmagában nem jelentene garanciát az előrelépésre. Ha például az észszerű, társadalmilag szabályozott gyermekgondozást automatikusan a nőkre bíznánk, még kevésbé tűnne el magától minden, ami a nemek közötti kapcsolatokból nem illeszkedik egy bizonyos munkamegosztásba. Amennyire a késő kapitalista-liberális országokban már némileg összemosódott, de még létező klasszikus nemi karakterek arcára van írva a társadalmi életfolyamat piacgazdaságra és magánreprodukcióra való felosztásával való történelmi kapcsolatuk – gondoskodó-szubmisszív az egyik, aktív, magabiztos, domináns a másik –, annyira befészkelték magukat a lélek életének utolsó zugaiba, és az azonosulás ajánlataként még ma is bajt okoznak. Már csak azért is, mert ezek nagyrészt öntudatlanul alakulnak ki és élnek, teljes feloldódásuk időbe telik: “Míg különösen az államgépezet lebontása képzelhető el annak koncentrált “felforgatásaként”, addig a (saját) nemi szubjektivitás és a nemi viszonyok szükséges változása és önátalakítása aligha képzelhető el másként, mint egy elhúzódó, kulturális-forradalmi folyamatként, amely ugyancsak időről időre, de összességében inkább fokozatosan tör ki a mindennapi élet interperszonális viszonyaiban és egy újfajta kulturális termelésben. ” (Lux et al.)
9. A Kommünbe való átmenet nem képzelhető el sem állami hódítással, sem egy állítólag már kirobbanóan más termelési logika fokozatos kiterjesztésével, sem pedig a kettő kombinációjaként, a baloldali kormányok és az alulról jövő alternatív gyakorlatok közös vállalkozásaként. A forradalom marxista-leninista koncepcióját – a politikai hatalom meghódítása, a gazdaság államosítása, türelmesen várva az “állam elsorvadását” – ezekre ma már nem kell sok szót fecsérelnünk. Az ettől való elhatárolódással együtt azonban gyakran szem elől tévesztették a szakítás szükségességét egy alternatív fokozatosság javára, legyen szó a commons, a “Keimform” vagy akár az “értékkritika” kulcsszavakról, a marxista gondolkodás állítólagos úttörő megújulásáról, amely a proletariátustól való elfordulás után meglehetősen közel került az 1970-es évek zöld-alternatív ideológiájához: Az “áru-pénz rendszerről való leválásig” lecsiszolva egy másfajta élet és gazdaság szigeteit kell létrehozni a meglévőben, hogy azt lépésről lépésre aláássák. Amennyiben már most is lehetséges a piacon kívüli megélhetés megteremtése, ez ellen nincs kifogás, de borzasztóan sok minden nem lehetséges a tulajdonnal való szakítás nélkül, amelyet nem csak a – kezdetben a döntő konfrontációt jelentő – vállalkozások feletti rendelkezési joggal meghatalmazottak kisajátításaként értelmeznénk, hanem a vállalkozások közötti elkülönülés végeként is, amelyek mint olyanok megszűnnének, és csak csomópontok lennének a társadalmi termelés áramlásában. A másfajta élethez szükséges jelentős erőforrások sem szerezhetők meg társadalmi forradalmi tömegmozgalom nélkül, és ha rendelkezésre állnának, akkor sem maradhatnának tartósan kivonva a piaci viszonyok acélburkából.
A Kommünbe való átmenet ezért csak a foglalások zabolátlan mozgalmaként képzelhető el, amely mindent hatalmába kerít, ami számára hasznosítható – lakótereket, középületeket, üzemeket, földbirtokokat, közlekedési eszközöket –, ugyanakkor blokkolja és szabotálja mindazt, amit fel kell számolni. Döntő jelentőséggel bír az, hogy a már megszerzettet mihamarabb a mozgalom kiterjesztésére használják fel – enélkül minden ismét össze fog omlani. A javakat egyszerűen szét kell osztani, az olyan szolgáltatásoknak, mint az egészségügyi ellátás és a tömegközlekedés, szintúgy ingyenesen kell rendelkezésre állniuk; a pénzt nem dekrétummal “törlik el”, miként a szovjet hadikommunizmus tette, hanem az feleslegessé válik, mivel egy súlyos társadalmi válság idején alighanem egyébként is értékét veszti. E gyakorlat egy halovány előképét felfedezhetjük a jelentősebb felkelésekben, ahol a közös cél tárgytalanná teszi az enyém-tiéd kicsinyes kérdéseit; 1968 májusában a parasztok földjük terményeit elvitték a párizsi foglalóknak, az elmúlt évek számos térfoglalása során ingyen osztogatták az élelmiszert, ellátták a sebesülteket, a felmerülő feladatokat kötetlenül osztották el.
Ám az a kihívás, amelynek nagyságát nem lehet túlbecsülni, abban áll, hogy a javak lefoglalásán és szétosztásán túllépve a termelést új alapokon ismét elindítsák. Hogyan működik egy adott vállalat – ezt leginkább az ott dolgozók tudják, akiknek kooperációja nélkül még a hightech-korszakban sem működik semmi; ők – valamennyi érdekelt támogatásával – kezdhetik egyből azzal, hogy a folyamatokat saját szükségleteikhez igazítják, a termelést – amennyiben szükséges – a mozgalom kívánalmaihoz adaptálják, és termékeiket az embrionális Kommünnek adományozzák. De már az 1936/37-es spanyolországi társadalmi forradalom szembekerült azzal a problémával, hogy gazdasági függésben állt más, a forradalmi átalakításba be nem vonódott régiókkal, és a mai világszintű munkamegosztás végképp gyors bukásra ítél minden lokálisan korlátozott kitörési kísérletet. Ez nem jelenti azt, hogy a forradalomnak ugyanaznap kellene kitörnie az egész világon, de anélkül, hogy sebesen szét ne terjedne nagyobb területekre, ahol legalább a legszükségesebb dolgok rendelkezésre állnak, minden oda fog veszni. Egy efféle szétterjedés katalizátorának bizonyulhat egy súlyos válság, amely országok egész sorát ragadja magával egyidejűleg.
Az, hogy egy ilyen mozgalom milyen irányt venne, természetesen döntő mértékben függne a hatalmon lévők reakciójától. Természetesen nem mindegy, hogy a lázadás központjait katonailag próbálják-e felszámolni az 1871-es Vérhét újrajátszásával, vagy fáradtan és rezignáltan lemondanak, mint a régi keleti bürokraták tették 1989-ben. Itt arról lenne szó, hogy “a fegyveres erőket osztályvonalak mentén felosztják”, és a katonai apparátust meggyengítik azáltal, hogy “megtagadják tőle a fontos javakat és szolgáltatásokat” (Angry Workers of the World). Még ha azt, amit meghódítanak, valószínűleg erőszakkal kellene is megvédeni, a forradalmi mozgalom döntő ereje abban rejlik, hogy képes az anyagi szükségleteket kielégíteni és más emberi viszonyokat már a felkelés pillanatában megjeleníteni, valamint egyúttal mindkettőt úgy egyesíteni, hogy hirtelen az emberek tömegei számára természetesnek tűnik, hogy minden kockázat ellenére dezertáljanak a fennálló rendből. Amit a bérmunkások már nem tudnak fenntartani, azt a tankok sem tudják megmenteni.
A dolog lényege az, hogy a mai globális termelési apparátus, bármilyen potenciál is rejlik benne, eredeti formájában borzasztóan kedvezőtlen kiindulópontja a felfordulásnak. A tényleges állam és a lehetséges Kommün között hatalmas szakadék tátong, és az itt felvázolt szakadékon való átugrásnak kétségtelenül vannak bizonyos kalandos vonásai. Politikai szempontból ez a helyzet egyrészt a fent említett, a helyi közösségek felé fordulásban és az “infrastruktúrát” ellenségként azonosító, a vasútvonalakat céltalanul szabotáló neoanarchizmusban tükröződik, másrészt az állam nélkülözhetetlenségének posztulátumában: a világ annyira összetetté vált, hogy a posztkapitalista társadalomba való átmenet nagy kormányosaként nem kivitelezhető. Nem nehéz rámutatni a két szélsőséges álláspont hamisságára – az első rövid úton kapitulál a kisajátítás nagy feladata előtt, a második a kapitalista gazdaság ellenőrizhetőségével áltatja magát –, de annál nehezebb olyan ellenjavaslatot kidolgozni, amely nem tűnik a világtól elrugaszkodottnak. Éppen azért, mert a Kommün nem rajzolódik ki előre a történelem objektív menetében, a körvonalait már ma meg kell vitatni. Minél inkább nemzetközi egyetértésre jutnak a bérmunkások, minél világosabbá válik a szemük előtt a nagyon is Más Élet lehetősége, annál nagyobb az esélye annak, hogy mégiscsak létrejön egy forradalmi mozgalom.
Annotált bibliográfia
“A megismerés szocializációja” – írja Johannes Agnoli 1975-ben – “olyan magas fokot ért el, hogy a “szerzők” a valóságban csupán regisztrálják és szerkesztik a közösen előállított anyagokat, információkat és reflexiókat, valamint a gyakorlat közösen megtapasztalt eredményeit”. (Bevezetés az Elmélkedések a polgári államról című kötethez, Berlin 1975). Ebben az értelemben nem tartunk igényt az eredetiségre. Ahelyett, hogy új “megközelítéseket”, “paradigmákat” vagy “elméleti iskolákat” hirdetnénk, inkább megpróbálunk kezdeni valamit a modern osztályharcok mintegy két évszázados gondolatvilágával; szinte mindent már régen elmondtak, mi csak a jelenlegi helyzetben egy kicsit másképp mondjuk.
Részletesen:
1. Guy Debord idézete: A Spektákulum Társadalma (Budapest 2022), Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig (MEM 19), Marx: A Tőke (MEM 23); Benjamin: Werner Kraft 1934. július 26-i levele (Gesammelte Briefe IV).
A széles körben elterjedt ellenvetéseket, hogy mi legyen a kommunizmus, a Paeris csoport cáfolta: “Fonákok, utópisták, antikommunisták. A képtilalom betartása ellen és a kommunizmus megértéséért” (a neten). Egyébként maguk a frankfurtiak sem voltak pedánsak, amikor a képek betiltásáról volt szó. Horkheimer úgy vélte, hogy az a tudat, hogy nem szétszórt teoretikusok, hanem csak maguk a felszabaduló emberek dönthetnek az új társadalomról, “nem akadályoz meg senkit, aki a megváltozott világ lehetősége mellett áll, abban, hogy elgondolkodjon azon, hogyan élhetnének az emberek a leggyorsabban népesedéspolitika és büntető igazságszolgáltatás, mintagazdaságok és elnyomott kisebbségek nélkül” (“Autoritärer Staat”, In: Max Horkheimer. Gesammelte Schriften, 5. kötet. Frankfurt/M. 1987) Adorno megjegyezte: “A gondolkodás tilalma, hogy hogyan kellene lennie, a szocializmus tudományosodása nem csak a szocializmus javára válik”. (“Előszó Charles Fourier A négy mozgás és az általános rendeltetések elmélete című művének német fordításához”, Collected Writings, 20.2. kötet). A baloldal technológiára való támaszkodásának megdöbbentő példáit jelenleg Paul Mason, Post-Capitalism (Berlin 2016), és az “Akzelerationisten” (Nick Srnicek/Lex Williams, Inventing the Future, Berlin 2017) kínálják, akik az “alapjövedelem” kimérájának támogatásával elsősorban az osztálytudat hanyatlását “gyorsítják”. Rainer Fischbach, aki vicces módon baloldali-keynesiánus, éles kritikát fogalmazott meg Masonról: Die schöne Utopie. Paul Mason, Postkapitalismus und der Traum vom grenzenlosen Überfluss (Köln 2017).
2. Marx kétfázisú modelljét (A gothai program kritikája, MEM 19, egyébként a német szociáldemokrácia állambálványozásának tisztánlátó kritikája) és a benne foglalt munka és fogyasztás összekapcsolását jelenleg többek között a neoleninista Dietmar Dath követi “Arbeitszeitkonten” című művével (Klassenkampf im Dunkeln, Hamburg 2014), az antiautoriter marxista Peter Hudis (Marx’s Concept of the Alternative to Capitalism, Leiden 2012), W. Paul Cockshott és Allin Cottrell (Alternativen aus dem Rechner. Für sozialistische Planung und direkte Demokratie, Köln 2012) és még túl sokan mások. Kritikánk ezzel kapcsolatban nagyrészt Raoul Victor kiváló cikkét követi: “The Economy in the Transition to a Communist Society”, Internationalist Perspective 61 (2016; a neten). Idézet Kropotkintól Anarchizmus (1896, a neten).
3. Idézet: Marx/Engels: A német ideológia, MEM 3; idézet: Marcuse: Kultur und Gesellschaft, 2. kötet, Frankfurt/M. 1965. Egy még mindig ragyogó gépkritikát Marx gépfejezete mentén Raniero Panzieri olasz operaista ad: “Über die kapitalistische Anwendung der Maschinerie im Spätkapitalismus”, in: Spätkapitalismus und Klassenkampf. Válogatás a Quaderni Rossi-ból, Frankfurt/M. 1972. A kritikai elméleten belüli vitához fontos javaslatok találhatók Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember, Darmstadt/Neuwied 1967, valamint Hans-Dieter Bahr, Kritik der “politischen Technologie”, Frankfurt/M. 1970. A Keimform-elméletet az azonos nevű blog különböző szövegeiben lehet nyomon követni. Az új technológiák leírását – természetesen nem az alapjövedelemért való kiállás nélkül – a Chaos Computer Club két szóvivője, Frank Rieger és Constanze Kurz (Arbeitsfrei. Eine Entdeckungsreise zu den Maschinen, die uns ersetzen, München 2013). Sokkal kritikusabb a munkakörülményeket is beleértve: Matthias Becker (Automatisierung und Ausbeutung: Was wird aus der Arbeit im digitalen Kapitalismus?, Bécs 2017). Továbbá, egy sikeres beszámoló az Amazonnál folytatott munkavállalói vizsgálatról (Georg Barthel/Jan Rottenbach, “Reelle Subsumtion und Insubordination im Zeitalter der digitalen Maschinerie. Mit-Untersuchung der Streikenden bei Amazon in Leipzig”, PROKLA 187) és egy olvasmányos tudományos tanulmány a kínai robotizációról (Yu Huang/Naubahar Sharif, “From ‘Labour Dividend’ to ‘Robot Dividend’. Technological Change and Labour Power in South China”, 2017, a neten).
4. Lásd David Graeber: “On the Phenomenon of Bullshit Jobs” (a neten); Meinhard Creydt: 46 Fragen zur nachkapitalistischen Zukunft. Fragen zur nachkapitalistischen Zukunft. Erfahrungen, Analysen, Vorschläge , Münster 2016.
5. A “Tanácsok a civilizáltaknak az általános önigazgatással kapcsolatban” (Szituacionista Internacionálé 12, 1969, a neten) című forradalmi forgatókönyvben, amelyet még mindig érdemes elolvasni, Raoul Vaneigem példaként hozza fel a “parazita ágazatokra, amelyeket a gyűlések döntése alapján egyszerűen megszüntetnek”, kissé pontatlanul “a közigazgatást, a hivatalokat, a látványosság és a tiszta áru termelési helyeit”. Aki ma egy olyan késő kapitalista szolgáltatási metropoliszban él, mint Berlin, azon tűnődik, hogy a kórházakon és a közlekedési vállalatokon kívül mi az, ami nem tartozik ebbe a kategóriába. A külvárosi “elosztóhelyekről”: Debord, A spektákulum társadalma, VII. fejezet. A megoldatlan energiaproblémáról: Rainer Fischbach (Mensch – Natur – Stoffwechsel, Köln 2016) kimutatja, hogy a megújuló energiaforrásokat reménytelenül túlbecsülik, és hogy az energiafogyasztás drasztikus csökkentésére van szükség ahhoz, hogy legalább a már érzékelhető klímaváltozást megfékezzük. Támadja a kisléptékű helyi termelés zöld-alternatív fétisét mind az energiaellátás, mind az ipar tekintetében (csak egy nagyméretű energiahálózat képes kompenzálni a megújuló energiaforrások ingadozásait, és a szabványosított tömegtermelés fogyasztja a legkevesebb energiát, erőforrást és munkaerőt; erre a 7. pontban utalunk, meglehetősen vonakodva, mert a decentralizáció még zöld-alternatív hajlam nélkül is előnyösnek tűnik számunkra).
6. Adorno “Thesen über Bedürfnis” (1942, Gesammelte Schriften, 8. kötet) mindössze négy és fél oldalon forradalmi program. A “magányhoz való jogról”: Marcuse, On Revolt, Anarchism and Solitude (Zürich 1969). A közösségi luxusról: Kristin Ross, Communal Luxury. The Political Imaginary of the Paris Commune (London/New York 2015). Ross a párizsi kommün óriási aktualitású pillanatait tárja fel: már 1871-ben gyakorlatilag megkérdőjeleződött a kétkezi és a fizikai munka szétválasztása, a hierarchikus nemi viszonyok, a művészet mint a mindennapi élettől elkülönülő luxus, az állam és a nemzet. Ha ebben a szövegben gyakrabban beszélünk a Kommünről, mint a kommunizmusról, az nem csak azért van, mert az utóbbi kifejezés talán visszavonhatatlanul beszennyeződött a 20. század államszocialista, nem ritkán tömeggyilkos rendszereinek történetével, hanem azért is, hogy a felforgatás rejtett szálát ismertessük, amely az 1871-es, még iparosodás előtti Párizstól a high-tech kapitalizmus jelenéig vezet.
7. Marx, A polgárháború Franciaországban (MEM 17); Anton Pannekoek, Arbeiterräte, Fernwald 2008. Meglepően jó erről: Alex Demirovic, “Rätedemokratie oder das Ende der Politik” (PROKLA 155), aki mindenekelőtt a politika teljes beolvadását problematizálja a közgazdaságtanba. A jogi kritikáról: Eugen Paschukanis, Allgemeine Rechtslehre und Marxismus (1924), Freiburg 1991. A börtönökről: Emma Goldman, “Prisons: A Social Crime and Failure”, in Anarchism and Other Essays, Stilwell 2008.
8. Idézet: Kat Lux/Johannes Hauer/Marco Bonavena, “Der halbierte Blick. Gedanken zum Geschlechterverhältnis im Kommenden Aufprall “, diskus 216 (2017).
9. Az eltörlés kérdésének eddigi programadó “értékkritikai” szövege Robert Kurz, “Antiökonomie und Antipolitik”, krisis 1997. Míg Kurz még homályosan sejtette az evolúciós változás korlátait, az értékkritikusok ma már fontos funkciót tulajdonítanak az “olyan pártoknak, mint a Syriza és a Podemos, amelyek a társadalmi tiltakozó mozgalmakból nőttek ki” az árutársadalom eltörléséért (Norbert Trenkle, “Gesellschaftliche Emanzipation in der Krise” (2015), a neten). Az Angry Workers of the World (London) “Insurrection and Production” (2016, a neten) című írása széles körű vitát érdemel. A brit szigetek példáján keresztül szokatlanul konkrétan mérlegelik, hogyan mehetne végbe ma egy proletárforradalom. Reméljük, hogy az általuk tervezett 9 órás munkanap csak a kezdeti időkben lesz érvényes.
Forrás: https://kosmoprolet.org/de/umrisse-der-weltcommune; De te fabula narratur- https://detefabulanarraturkiado.wordpress.com/2023/01/05/freundinnen-und-freunden-der-klassenlosen-gesellschaft/