Tizennyolc éve… Bhupender… félidőben abbahagyta az egyetemet… dolgozni kezdett… egy szerszámgyárban… Faridabadban… Delhi mellett… a cég neve Gedore Tools… most Jhalani Tools… tizennyolc elpocsékolt év… egyszobás bérelt lyuk… két és félszer három méter… itt él Bhupender, Bisheswari és a négy gyerek… egy vécé… hat család számára… egy csap… két tucat családra… miután kifizették a lakás bérletét… hogy elkerüljék a nyomortelepet… mozira már nem jut… sem egy étteremre… vagy kocsmára… dohányzásra… még a teavásárlásról is lemondtak. A fizetés… általában késik… három-négy hónapot is… Bisheswari… főz… takarít… vizet hord… szüksége lenne egy munkahelyre… de már két éve… képtelen munkát találni. Bhupender nem tudja támogatni öreg szüleit… akik falun élnek… egy zsebkendőnyi földdarab… egy tehén… az öregnek most van éppen munkája… egy útépítkezésen. Ranjan… harminckét éves… több mint egy évtizedet töltött tanulással különféle kutatóintézetekben… ledoktorált… jelenleg tudományos munkatársként… egy-egy projektre kötött szerződéssel… szigorú határidőkkel… munkaidő fél tíztől hatig… de a határidők miatt gyakori az éjszakába nyúló munka… a túlórák elutasítását a főnökökkel szembeni rosszindulatként értelmezik… kockáztatná a további alkalmaztatást… ugyancsak munkát jelent a további projektek jóváhagyatása… de nincs arra garancia, hogy elfogadás esetén munkát is kapna az adott projektben. Magasan specializált munka… tízéves felkészülés… állandó bizonytalanság a következő munkával kapcsolatban… és ráadásul… alacsony fizetés… aminek a fele a saját élelmére megy el… egy munkásszállón lakik… és nem képes támogatni a családját.

“A munka a nap huszonnégy órájában ott lüktet az agyunkban.”

Karen… Jean… Párizsban élnek… egy közösen bérelt lakásban… két apró szoba… konyha a folyosón… két kis polc. Karen… hétkor kel… hét harminckor indul el otthonról… nyolcra megbeszélés egy kávéházban… egyig dolgozik… utána… egy televíziós cégnél… közönségszolgálati munka… nyolcra ér haza… utána… főz… eszik… alszik… reggel hétig… mindennap… kivéve a vasárnapokat. Jean François… szerkesztő… az EuroDisneynél… hétkor megy el hazulról… este kilenckor van otthon… eszik… alszik… két-három hónapos szabadság… kétévente egyszer. Rajbal… egy hektár földje van… Észak-Indiában… mindennap dolgozik… tizenkét hónapon át… 365 napon át… forróságban, fagyban, esőben… szántás… vetés… boronálás… trágyázás… tisztogatás… a termés őrzése… éjjel-nappal… beszerezni a vetőmagokat… a műtrágyát… a vizet… gázolajat… villanyáramot… a szerszámokat… a járműveket. A szülei és a felesége és a gyerekei segítenek… néha napszámosokat bérel. A pénz nagy részét elviszi az állam… a felvásárlási árak nevetségesen alacsonyak… 147 napi nyolcórás minimálbérrel egyenlő a bevétel… évi két aratással egy hektárról.[1]

“Nap mint nap rákényszerítem magam hogy munkába menjek, éppen úgy, ahogy a gyerekemet naponta iskolába kényszerítem.”

Ramya… gépírónő… számítógép-kezelő… titkárnő… egy kis kereskedelmi vállalatnál… Delhiben… fél nyolckor ér haza az irodából… kilencig házimunka… egy kis időt a lányával tölt… tizenegykor kerül ágyba… meleg és szúnyogok… gyakori az áramszünet… hatkor kel… főz… takarít… elviszi a gyereket az iskolába… kilenckor dolgozni indul… tömött buszok… rohanás… és végül fél tizenegykor… fullasztó szobácska… feszített ütemű munka… felgyűlő elmaradások… ebéd… 15-30 perc… hatkor rohanás haza. Vasárnaponként… nagymosás… és az energia visszanyerése. Raghu… a férje… irodai gépeket ad el és szervizel… fél kilenckor megy dolgozni… este hétkor ér haza… házi feladat a gyerekkel… egy szoba… benne van a konyha… a vécét közösen használják más családokkal. Egy gyerek… már ez is nehéz… még egy elképzelhetetlen… a gyereknek sem egyszerű… hároméves… és már házimunkát végez.

1.2 …és találmányai

Korunk legnagyobb találmányainak lényege:

A TERMELÉS IRÁNYÍTÁSA
A FEGYELEM KIKÉNYSZERÍTÉSE
AZ ELOSZTÁS MANŐVEREI
A GONDOLATOK ÉS AZ ÁLMOK IRÁNYÍTÁSA

Ahhoz, hogy részlegesen megfeleljünk ezen elvárásoknak, a következőket kell megértenünk:

a termelés irányítása mint a kimerültség fokozatainak igazgatása, a fegyelem kikényszerítése mint az eltörlés szintjeinek irányítása, az elosztás manőverei mint a kisajátítás skálájának igazgatása, a gondolatok és az álmok irányítása mint a becsapás hatásosságának irányítása.

Nem használjuk mereven ezeket a kategóriákat, és reméljük, a későbbiek során segítik majd a megértést. Ezek a különböző lelemények mind egymásba fonódnak és együtt léteznek. Látszólagos szétválasztottságuk csak annak az eredménye, hogy néha az egyiket jobban kiemeljük, mint a többit.

A kimerültség fokozatainak igazgatása

KAROSHITELEFON 110

Ford gyárában a futószalag melletti munkát úgy tervezték meg, hogy a munkás minden percből 45 másodpercet dolgozott. A rugalmas termelésre átállt vállalatoknál a munkások egy percből 57 másodpercet dolgoznak.

A Felkelő Nap Országában megjelent rugalmas termelés igazgatási mintáját minden országban követik, ahol csak felkel a nap. A rugalmas termelés legvégső célja a hiperintenzív munka kikényszerítése.

Japánban és Angliában a Toyota futószalagjánál dolgozók 18 másodpercenként 20 mozdulatot végeznek.

A fenti számok az igyekezet hiányának és a figyelem ellankadásának – tartson az akár a másodperc töredékéig – kiirtását jelentik. Mindennek az eredménye olyan szintű stressz, amely mind fizikailag, mind szellemileg veszélyezteti az egészséget.

Látszólag egészséges és robusztus munkások holtan rogynak össze a műhely padlóján. A rugalmas termelési módszer új szóval gyarapította a japán szótárakat: karoshi – túlfeszített munka következtében beálló hirtelen halál. Egy önkéntes csoport, a karoshitelefon 110, 1990 júniusáig 1500 ilyen esetet regisztrált.[2]

A termelés irányításának ötletessége az átláthatóságban áll, és ezért a kényszer manapság majdnem teljesen láthatatlanná válik. Csodálatos eszköz ez, amely képes arra, hogy egész éven és egész héten keresztül folyamatos munkában tartson minket. Ennek eredményeként állandósul a munkaintenzitás fokozásának belénk plántálása.

Visszatekintve, a lóhátról korbáccsal fenyegetőző munkafelügyelő segítségével évente három-hat hónapon keresztül heti három-négy napot voltak képesek munkába hajtani a jobbágyokat és parasztokat.

Beugrató kérdés: Mitől láthatatlan ma a kényszer, és mitől olyan hatásos?

Az eltörlés szintjeinek irányítása

fegyelmezett gyerek
jó tanuló
termelékeny munkaerő
hatékony mozdulat

“Amelyik munkás 5 perccel csengetés után érkezik…”

“Az iskola kapuját 6.30-kor bezárjuk. A késve érkező gyerekek nem jöhetnek be…”

“A vonat 17 óra 44 perc 30 másodperckor érkezik…”

“8.45. a felügyelő érkezése, 8.52. a felügyelő elfoglalja helyét, 8.56. a gyerekek érkezése és ima, 9.00. a gyerekek a helyükre mennek, 9.04. az első feladat diktálásának kezdete, 9.08. a diktálás vége…”[3]

“Munka (tanulás) közben a legszigorúbban tilos a többiek szórakoztatása akár mutogatással vagy bármi egyéb módon, bármiféle játékkal való foglalatosság, evés, alvás, történetek vagy viccek mesélése…”

“Ami az időtartamot illeti, a kis lépés és a normális lépés 1 másodpercig tart, ez alatt az idő alatt 2 dupla lépést kellene megtenni… A normális lépést előre kell megtenni, a fejet felemelve, a hátat egyenesen tartva, a testet egy lábon egyensúlyozva, miközben a másikat előre kell hozni, a combizmok megfeszülnek, a lábfej egy kicsit kifelé fordul…”

“A szép kézírás érdekében a tanulóknak mindig egyenes háttal kell ülniük, egy kicsit balra fordulva, a könyök az asztalra helyezve, a test egy kicsit előrehajlik, az állat alá lehet támasztani az egyik kézzel; az asztal alatt a bal lábat a jobbnál egy kicsit előrébb kell elhelyezni;

kétujjnyi távolságot kell tartani a test és az asztal között, a jobb kart a testtől háromujjnyira kell elhelyezni…”[4]

A mindennapok olyan, látszólag ártalmatlan szavai, mint fegyelem, hatékonyság, termelékenység, munkakultúra, pontosság, jó iskolázottság stb. mögött az eltörlés pogromjainak hazugságai bújnak meg:

a kéz minden kontrollálatlan mozgásának vagy a szem nem hatékony félrepillantásának vagy a gondolatok akaratlan elkalandozásának eltörlése.

A kisajátítás skálájának igazgatása

Az általánosan használt “elosztás igazgatása” terminust mi itt a “kisajátítás igazgatásával” cseréltük fel, hogy ily módon tiszteleghessünk a menedzseriskolákban kiképzett egyedek leleményessége előtt.

Ez a leleményesség mindenekelőtt a következő összehasonlításban érhető tetten:

Háromszáz évvel ezelőttig a császárok, uralkodók, királyok, fejedelmek, földesurak, papok, lovagok, szamurájok, uzsorások stb. a teljes termelés egytizedét-egynegyedét tudták kisajátítani maguknak.

Ma a megtermelt javaknak több mint 95%-át sajátítják ki. Egyedül csak a kormányok a teljes termelés több mint felét sajátítják ki maguknak, és senki sem nevezi őket kizsákmányolóknak: ellenkezőleg, a kormányok a jólét biztosítékaként reklámozzák magukat.

A megtermelt javak hasznosításában a katonaságot minden egyéb termelőnél előbbre helyezik. Ez olyan tragédiák során válik nyilvánvalóvá, mint az 1942-es éhínség az indiai Bengália tartományban. Még a hivatalos adatok szerint is 3 millió ember halt éhen. Az éhínség (tömegmészárlás) oka az volt, hogy a katonaságnak adták az élelmiszert.

A becsapás hatásosságának irányítása

A becsapás útvesztője különböző utak szövevényéből áll, melynek főbb útkereszteződései a család, az iskola, a vallás, az akadémia, a nemzeti kultúra és a média.

A becsapás menedzserei megpróbálják elhitetni velünk, belénk plántálni az érzést, hogy

a munka teszi könnyebbé az életünket,
a munka teszi jobbá a világot,
a technikai fejlődés célja a munkaidő lecsökkentése
a pénz megkönnyíti a társadalmi érintkezést
munka nélkül élni bűn
a fizetésünk egyenlő azzal, amit megtermeltünk

A katonaság, a kormányok, vezetők és képviselők a mi érdekünkben léteznek.

A becsapás menedzsereire bízott legfurfangosabb feladat az, hogy elhitessék velünk: a legtöbben elhisszük az általuk kreált látszatot.

Becsapnak minket, hogy magunkévá tegyük a fegyelem és a hatalom vágyát.

Becsapnak minket, hogy átadjuk a munkánk termékét.

Becsapnak minket, hogy alávessük magunkat.

1.3 …és ellentalálmányai

Korunk másik találmánya, a felforgatás az ellenállásban gyökerezik.

A fegyelemmel, a becsapással, a kisajátítással és a munkával szembeni ellenállás változatos formában jelenik meg, kezdve a fizetség nélküli munka megtagadásán. Az ellenállás a kormány, az igazgatóság, a tervezők, a média, a háború, a hatalom, a felügyelet, a képviselők és az uralkodó értékek ellen irányul. Néha a hatalommal szembeni kollektív engedetlenségben nyilvánul meg, máskor az erőszaknak való egyéni behódolás álcája mögé rejtőzik.

Az Öböl-háború idején amerikaiak ezrei vettek részt háborúellenes vitákban, felhívásokban és tüntetéseken a rádión és a tv-n keresztül.

Számos engedély nélküli rádióállomás és tv-csatorna működése tette ezt lehetővé. Próbálkozásuk, hogy a kormány, az üzletemberek és a média által nem korlátozott ötleteket és véleményeket megismertessék, megteremtette az elektronikus röplap fogalmát.[5]

Az indiai Maharashtra falu felé vezető úton a következő táblát helyezték el: “A kormány alkalmazottainak tilos a belépés ebbe a faluba. Semmiféle adót nem fizetünk.”

Az ausztráliai La Trobe egyetem diákjai cikket jelentettek meg a diákújságban, amely tanácsokat ad a “bolti lopás művészetéről”. A hatvanas évek legendás illegális lapja, az amerikai OZ rendszeresen közölt cikkeket hasonló témákban: az ingyentelefonálás lehetőségeiről, az üzletfeltörés trükkjeiről, a fosztogatás (proletárbevásárlás) szépségeiről.[6]

Kék influenza, a mindennapi ellenállás vírusa

1994-ben chicagói kórházi munkások tanultak a biológiai hadviselés kutatóitól, és felfedeztek egy új betegséget – a “kék influenzát”. Február 9-én négy kórház több mint ezer dolgozója jelentette be, hogy kék influenzától szenved, és betegszabadságot vett ki. A munkások között voltak specialisták, orvosok, ápolónők, technikusok és takarítók.

Az eset kivizsgálói kimutatták, hogy a kék influenza vírusa különösen azokat támadta meg, akiket legyengített a túlfeszített munka és az alacsony fizetés. A munkások fizetésemelésre és több munkaerő felvételére irányuló követeléseinek elutasítása még fogékonyabbá tette őket a vírus támadására. Ezek a körülmények olyan erős érzelmi felindulást váltottak ki a dolgozókban, hogy elhatározták, kollektíven megbetegszenek. Ebben az esetben az igazgatóság gondosan megvizsgálta a tüneteket, és megállapította, hogy a munkások valóban “meg fognak betegedni”. Úgy vélték, hogy a legalitásnak és illegalitásnak biztosan van hatása erre a dögvészre. Figyelmeztették a munkásokat, hogy így megbetegedni illegális, de így sem sikerült elijeszteni a vírust.[7]

“Az »önkorlátozás« gyakorlata – vagyis az alapvető szolgáltatások árának emeléséhez való alkalmazkodás elutasítása… nem teljesen új jelenség Olaszországban… ami azonban új, az az, hogy ez a gyakorlat más szektorokra is átterjedt… mint pl. a tömegközlekedés, elektromos áram, lakásfűtés… ha ezeket a velük párhuzamos jelenségekkel együtt vizsgáljuk – mint például az önkényes házfoglalás és a tömeges bolti lopás… mindez átváltozik… a munkásosztály által megtermelt javak társadalmi visszasajátításává.”[8]

A SZENT SZELLEM MEGIDÉZÉSÉNEK ÖTLETE

Malajziában női munkásoknak mikroszkópon keresztül kell figyelniük, ahogy különböző apró elemeket hegesztenek össze. Az egyik nő egy szellemet pillantott meg a mikroszkópjában; egy percen belül az összes munkás ájultan hevert a futószalag mellett a földön. Az igazgatóság beijedt és kihívta a tudósokat és a szelleműzőket, hogy elvégezzék feladatukat. Szociológusokat is hívtak, hogy készítsenek mikro- és makro-tanulmányokat a dolgozók hosszú távú lenyugtatására.

A szent szellem azonban átváltozott, és szivárgó mérges gázról szóló szóbeszéd formájában indult kísérteni egy gyárban az USA-ban. Ebben a cipőgyárban a munkások szédülni kezdtek, amikor a ragasztós dobozokat felnyitották. Az egész gyárban fejfájásról, szédülésről, légzési nehézségekről és egyéb fájdalmakról panaszkodtak – az igazgatóság végül kénytelen volt kiüríteni a gyárat. A kémiai-biológiai hadviselés szakértői megérkeztek műalkotásnak is beillő szerkezeteikkel, minden rést és repedést kikémleltek, de nem lelték a mérges gázt. Az igazgatóság elrendelte a munka folytatását. Azonban egy kis idő elteltével ugyanazok a tünetek jelentkeztek, amelyeket ugyanazok az intézkedések követtek. A vizsgálatok eredménye is ugyanaz lett. A szent szellem még tartogatott volna néhány újabb trükköt, ha az igazgatóság nem hívta volna a pszichológusokat és a szociológusokat segítségül…[9]

Ennek az ötletnek a híre gyorsan szárnyra kapott, és elrepült a faridabadi (India) Bata cipőgyárba. Ott egy új típusú leleményt produkált. Az igazgatóság teljesen automatikus futószalaggal váltotta fel az előző félautomatát. A munkásoknak műszakonként 2400 pár cipőt kellett volna legyártaniuk a félautomata futószalaggal elérhető 1660 pár helyett. A munkások az új szalag felszerelése után azonnal fejfájásról és szédülésről kezdtek panaszkodni az állandó mozgás következtében. Csupán 1400 pár cipőt termeltek műszakonként. Mindez másfél éven keresztül folyt, amikor is az igazgatóság, feladva takarékossági terveit, leszereltette a teljesen automatizált összeszerelő-szalagot.[10]

A MUNKA IMÁDSÁG.

MIÉRT DOLGOZZUNK, HA IMÁDKOZHATUNK IS?

A Munka Kötelesség, mondta Sri Krishna; a Munka Szeretet, mondta Miurunk Jézus; a Munka Erény, mondta Mohamed próféta; a Munka Imádság, mondta Swami Vivekanand; a Munka Igazság, mondta Mahatma Gandhi; a Munka egy Hosszú Menetelés, mondta Mao elnök; a Munka Hazafiság, mondta Sztálin generalisszimusz; a Munka a Nemzet, mondta Sir Churchill; a Munka Szabadság, mondta Hitler vezér; a Munka Biztonság, mondja az ENSZ; a Munka Kötelesség, mondja a Világbank. A Munka Imádság – tehát higgyetek, bérmunkások! A bérmunkások tulajdonképpen egy lépéssel tovább mennek, és úgy hiszik, hogy “jobb imádkozni, mint dolgozni”. És a munkások, mivel már csak ilyenek, nemcsak hiszik ezt, hanem ennek megfelelően cselekszenek is. Mindent megtesznek ennek érdekében. Ezáltal az ünnepek visszanyerték szentségüket.

Készségesen imádkoznak Kálihoz vagy Rámához, Mohamedhez vagy Máriához, Krisztushoz vagy Zarathusztrához, a Földanyához vagy Govind Singhhez, Nehruhoz, Hitlerhez, Churchillhez, Maóhoz, Kennedyhez, Sanjayhoz, Gandhihoz, Ziához vagy akár az Ismeretlen Katonához. Mindegyik jobb nekik, mint a munka. Megünneplik a születési évfordulókat, és nem dolgoznak. Ha nem adódik lehetőség születési évforduló megünneplésére, akkor megsiratják valakinek a halálát, és nem dolgoznak. Tulajdonképpen bármit megünnepelnek, bármiről megemlékeznek, bármiről elmeditálnak, bármit elsiratnak, ha az azt jelenti, hogy nem kell dolgozniuk. Jézus feltámadását, Mohamed Medinába érkezését, Gandhi rokkáját, Mao bevonulását Pekingbe, a Munka Ünnepét, a győztes győzelmét vagy a vesztes vereségét – bármi megfelel. Semmi sem utálatos eléggé, hogy ne imádkozzanak hozzá – csak dolgozni ne kelljen!

2. ELTÖRLÉSI HAJSZA

A munkaintenzitás fokozásában az eltörlési törekvések tucatjait látjuk.

Fegyelem – a leggyakrabban használt eufemizmus.

“A fegyelem leigázott és gyakorlott, engedelmes egyedeket hoz létre.”[11]

Egyéb idetartozó kifejezések: hatékonyság, termelékenység, munkakultúra, pontosság, jó iskolázottság, elegancia.

2.1 A kéz minden ellenőrizetlen mozgásának, a szem minden nem hatékony félrepillantásának eltörlése

A XIX. század utolsó negyedében mindenféle forrást átcsoportosítottak az elektromos és mechanikai kutatások folytatására. A század végére lehetségessé vált a Ford–Taylor-féle – vagy más néven a futószalagon történő – termelés.

Kiment a divatból az ópium és a korbács mint a rabszolgák, parasztok és kézművesek munkájának fokozására használt eszközök. Az első gyárakban alkalmazott módszerek is régen elavultak már. Ma a munkások futószalagnál dolgoznak, ahol a termelés sebességét nem ők határozzák meg. Az új módszer lehetővé tette az igazgatóság számára, hogy megfeszített munkatempót diktáljon. A munkásoknak nem volt többé lehetőségük egy kis lazításra két feladat elvégzése között.

Így kezdődött a munkamozdulatok megfigyelésére és rendszerbe foglalására törekvő tudományos vizsgálatok korszaka. A kéz minden kontrollálatlan mozgását, a szem minden nem hatékony félrepillantását eltörölték. Ha a futószalag környékén feltűntek a fehér köpenyes, stopperórás, kamerás tudósok, a munkások már tudták: újabb másodperceket akarnak kipréselni belőlük. A Tudomány és az Ipar felsorakozott, hogy a Pénz nevében a végsőkig nyomorítsák el az Emberi Életet…

“…a motort 1500-as perecenkénti fordulaton kell üzemeltetni; a munkások közötti távolság 2 méter; a szalag 2 métert halad, majd 2 percig áll; a munkások 0,5 méter távolságra helyezkednek el a szalagtól; a lábak terpeszben az egyensúly biztosítása érdekében; a szerszám a munkástól balra 0,75 méter távolságra van, a szalag szállítja …”

Míg a régi felügyelők arra ügyeltek, hogy a munkások nehogy egy percet is pihenjenek, addig most, az új rendszer megalkotásával a gépek gondoskodnak róla, hogy a munkások minden percüket munkával töltsék.

Ebben a termelési rendszerben a munkások egy percből már 45 másodpercet dolgoztak. Vagyis tág tere nyílt még a fejlődésnek…

2.2 A munka nélkül töltött idő eltörlése

“Viszontlátásra, uram, bocsásson meg, nincs időm.

Visszajövök, nem tudok várni, nincs időm.

Be kell fejeznem ezt a levelet, nincs időm.

Szeretnék segíteni neked, de nincs időm.

Nem tudom elfogadni, nincs időm.

Nem hiszem, hogy el tudom olvasni, nincs időm.

Szeretnék játszani veled, de nincs időm.”

Ezek a szavak jellemzik a legjobban a mai bérmunkás helyzetét. Mindez a századforduló környékén bevezetett tudományos időgazdálkodás eredménye.[12]

2.3 A gondolatok elkalandozásának és a nemkívánatos álmodozásnak az eltörlése

Századunk közepén az igazgatók úgy gondolták, hogy a fordista–taylorista rendszer alkalmazásával a munkások elérték teljesítőképességük határát. (Azonban, mint tudjuk, a kutatások ezen a területen is tovább folytak, és a 90-es években bevezetett rugalmas termelési rendszerben a munkások percenként 57 másodpercet dolgoznak.) Újfajta kutatások kezdődtek; a munkások gondolatainak és ábrándjainak kordában tartása került napirendre.

Tudatában voltak annak a ténynek, hogy ha egy perc alatt 45 másodperc munkát préselnek ki a munkásokból, akkor még mindig van némi lehetőség arra, hogy csökkentsék a munkaszervező guruk által “üres időnek” nevezett 15 másodpercet. Így került figyelmük középpontjába a munkások gondolatainak irányítása – testük mozgásának további fokozásával párhuzamosan.

Azóta különböző termelési módszerek tucatjait próbálták ki és mérték meg hatékonyságát. A különböző rendszerek kiötlői – a munkaszervező guruk – versengenek egymással a rendelkezésre álló forrásokért. A menedzseriskolák és a kutatási kézikönyvek különböző névvel címkézték fel ezeket a modelleket: celluláris igazgatás; újjászervezés; totális termelékenységi igazgatás; totális minőségi igazgatás; just-in-time termelés, agilis termelés stb.

A Nippon Acélművekben a munkások gondolatai feletti ellenőrzést egy újabb eltörléssel sikerült biztosítani: részlegesen eltörölték a fix fizetést. Két része osztották a munkások bérét: fix és rugalmas részre. A rugalmas rész kétharmada az egyén teljesítményétől, egyharmada a munkabrigád teljesítményétől függ. A rugalmas fizetés és a fix fizetés emelése ugyanazon kritériumoktól függ: engedelmesség, hűség és lojalitás a vállalat érdekeihez![13]

A hasonló munkaszervezési rendszerek igen gyors elterjedésének vagyunk ma tanúi; ezzel a terjedéssel összefüggésben terjed egy másik dolog is, amely szintén Japánból ered. Egyre többször találkozhatunk vele:

karoshi – hirtelen halál a túlfeszített munka következtében.

2.4 A kizsákmányolás új rendszerei – és problémái

A just-in-time rendszert feltalálói úgy tervezték meg, hogy minden termelési egység (a munkást nevezik így) folyamatos versenyben legyen önmagával, éppen az “utolsó pillanatban” – innen az elnevezés – tudja elvégezni a rá kirótt részfeladatot. Ha egyetlen termelési egység késik, a munka az egész soron, az összes termelési egységnél megszakad. Ez egyrészt a munka intenzitásának elképesztő stresszel (felelősség, a megtorlástól való rettegés, szégyen) való nagymértékű növelését jelenti, másrészt azonban hihetetlenül könnyűvé teszi a szabotázst, amennyiben felértékeli a kisebb munkáscsoportok vagy akár az egyes munkás dühének jelentőségét. Ez persze a főnököket még több szabályzat, fegyelmi rendszer, kamera, vállalati rendőrség stb. alkalmazására kényszerítette.

“Üzemünkben, a faridabadi Kelvinatorban (ma Whirlpool), amelyben összesen 4000 munkás dolgozik, a kompresszorrészleg 17 munkásának sztrájkja az egész gyárban megbénította a termelést…”[14]

1992 júniusában a munkások sztrájkja leállította az egyik USA-beli vasúttársaságot a 41-ből. A többi 40 cég vezetése azonnal döntéseket hozott a munkamegtagadás ellen, és a szabotőrök megfékezését és kirúgását helyezte kilátásba. A leállás eredményeképpen gyárak ezreiben állt le a termelés. Ezek elsősorban a just-in-time rendszerű cégek voltak, amelyekben rövid kiesés is teljes bénulást okoz – akárcsak a vasútnál. Még az olyan gyáróriások, mint a General Motors is megbénultak. Az amerikai kormány szükségállapotot kényszerült kihirdetni, így szembesülve a munkamorál zuhanásával.[15]

2.5 A “jó napot!” eltörlése

A Pacific Bell telefontársaság központosai régebben így fogadták a hívásokat: “Jó napot, melyik várost kapcsolhatom?” A cég azonban felhívta dolgozói figyelmét arra, hogy a köszönést hagyják ki a beszélgetésből. A cég indoka világos: így időt takaríthatnak meg. A kutatók megállapították, hogy ily módon a felhasznált idő 1,7 másodpercről 1,2 másodpercre csökkenthető.[16]

2.6 Az “üdvözlettel” eltörlése

Nemrégen egy csoport menedzserpalánta csodálatos elhatározásra jutott. Rájöttek arra, hogy mennyi felesleges idő pazarlódik el nap mint nap arra, hogy a fax- és telexbeszélgetések során a felek “üdvözlik” egymást! Egyik javaslatuk az volt, hogy a cégek küldjenek ki körleveleket, amelyben egyszer s mindenkorra leszögezik összes ügyfelüknek, hogy mindenkit üdvözölnek. Így egy csapásra véget vethetnek a mindennapos üdvözölgetéseknek, pénzt és időt takarítva meg ilyen módon.

Ez a problémafelvetés azonban csak egy folyamat vége az üdvözletek történetében. Az “üdvözlettel” formula csak azután jött divatba, hogy felváltott egy csomó különféle, hosszabb üdvözlési formát, már csak azért is, hogy ne kelljen a közöttük való választásra is időt pazarolni.

2.7 A fecsegés eltörlése

BESZÉLJ KEVESEBBET, DOLGOZZ TÖBBET

Tánya egy közeli óvodába járt. Mindennap korán kelt fel, fegyelem, büntetés, olvasás, írás, számolás. És ülni csendben, beszéd nélkül. Ám ő igenis szeretett beszélgetni társaival, még akkor is, ha a nevelők megtiltották ezt a rettenetes kihágást. Amikor a különféle megtorlások eredménytelennek mutatkoztak, egy nap az óvónő úgy küldte haza, hogy száját ragtapasszal leragasztotta. Tánya még nem volt hatéves.

A sorelmélet

A “sorelmélet” ma a közgazdászok érdeklődésének homlokterében áll. Avval foglalkozik, hogy egy adott árucikk kínálati és a keresleti helyzetét azon mérje le, hogy milyen hosszan képesek érte az emberek sorban állni.

Az általános tapasztalat az, hogy az emberek sorban állás közben valójában nem beszélnek egymással. Az összes kommunikáció arra szűkül, hogy kifejezzék türelmetlenségüket a sor sebességével szemben.

A heti beszélgetés

Egy felmérés a Yale Egyetem diákjairól: az egész napot a könyvtárakban töltik, ahol a teljes csend alapvető elvárás; az estéket szobájukban töltik, szintén egy-egy könyv “társaságában”. Péntek esténként aztán, amely végül is az egyetlen szabad napjuk, heti beszélgetésre gyűlnek össze. Egyesti kötetlen kommunikációnak kellene ellensúlyozni egyheti kemény, magányos munkát.

2.8 A mindennapi lét tömegméretű eltörlése

A “tömegméretű eltörlés” leginkább a következőket sugallhatja:

Hivatalos adatok szerint 10 millió embert öltek meg az első világháborúban, 50 milliót a másodikban.

Az azóta tartó “békeidőszakban” 1983-ig 187 háború robbant ki a nemzetállamok között, 16 millió halottal.

Alapvető fontosságú annak a megértése, hogy ezek az események a verseny, a technológia, a növekedés és a fejlődés hatásai. Mindazonáltal éppen ilyen lényeges látni azt, hogy a vállalkozások, cégek és nemzeti érdekek szüntelen versenye következtében kiterjedő eltörlési módszerek milyen elképzelhetetlen mértékű pusztulást visznek végbe nap mint nap az emberek életében: mint pusztítja a mindennapoknak ez a még kiterjedtebb háborúja az ellenállás minden formájával szemben milliárdok életét.

A bombayi újságok évről évre számos tinédzser öngyilkosságáról számolnak be néhány nappal azután, hogy ismertté válnak a 12. osztályos iskolai záróvizsgák eredményei.

Az USA-ban a diákok motivációjának hiányát magas dózisú idegi stimuláló szerekkel kezelik. A hetvenes években már a diákok egynegyede állt ilyen kezelés alatt.

A japán társadalom irányítóinak az az igyekezete, hogy az országot az USA fejlettségi szintje felé lökjék, a munkamennyiség olyan mértékű növekedését hozta, hogy óriási mértékben emelkedett az elmagányosodó gyermekek öngyilkosságainak száma.

“Ha megfigyeled a munkásokat Faridabad ipari negyedének bármely részén, rengeteg embert láthatsz levágott ujjakkal és amputált végtagokkal. A faridabadi üzemekben naponta kétszáz olyan baleset történik, amely orvosi beavatkozást igényel.”

A szociális biztonsági rendszer, elsősorban azokban az országokban, ahol a legfejlettebb, a legfontosabb feladatának az emberek állandó megfigyelését tartja. Minden egyes személynek száma van, és aktákat vezetnek róla. A cégek és az állam számára ez a rendszer lehetővé teszi az emberek szokásainak, cselekedeteinek, életének kifürkészését.

Minden állam aktákat vezet azon személyekről, akiket “bűnözőkként” határoznak meg. Az USA néhány államában azonban ennél tovább léptek. Olyan emberekről is aktákat vezetnek, akiket “hajlamosnak tartanak valamilyen bűn elkövetésére”.

BARBARA, A TÖMEGMÉRETŰ ELTÖRLÉS EGY TÚLÉLŐJE

Barbara egy elektronikus bankrendszer alkalmazottjaként dolgozik az amerikai Maryland államban. A munkások hosszú sorba állított kicsiny íróasztaloknál ülnek. Egész nap borítékokat nyitogatnak, és rendszerezik tartalmukat. Ellenőrző kártyákat kell vezetniük a kinyitott borítékok számáról és a rájuk fordított időről. Az elvárt sebesség három boríték percenként. A szemben ülő munkásnők óránként átlag 8500 leütést végeznek a számítógépek billentyűzetén.

A munkahely egy óriási osztályteremre emlékeztet, ahol az igazgató a terem elején, egy magasított részen foglal helyet. Az ellenőrök hátul vannak. Az egyik főnök elmagyarázta, hogy ha a szemedet a munkásokon akarod tartani, akkor a legjobb, ha mögöttük helyezkedsz el. Így a munkások sohasem tudhatják, nem figyeli-e éppen valaki őket.

A mennyezetről fekete gömbök függenek, kamerákkal a belsejükben. Egy főnök folyamatosan kamerázza a munkásokat és az ellenőröket – erre nyolc kamera áll rendelkezésére. A kamerák képesek megmutatni bármilyen tárgyat a munkások asztalán. A főnök ugyancsak folyamatos információt kaphat egy számítógép segítségével arról, hogy az egyes munkások éppen min dolgoznak.

Szigorú előírás szabályozza, hogy a munkások semmiről nem beszélhetnek egymás között, ami nem kapcsolódik közvetlenül adott munkájukhoz. A teljes csendtől az egytagú szavakig terjednek az engedélyezett lehetőségek.

Minden ablak zárva van, hogy elkerüljék a figyelem nem kívánt elkalandozását. Az ebédszüneten kívül nincs megállás, és munka közben kizárólag cukorkák fogyasztása megengedett.

Az ebédszünetben a munkások alig esznek valamit. Csak beszélnek és beszélnek.

Barbara egyik munkatársa, Carol Smith, alvás közben úgy mozgatja kezeit, mintha borítékokat nyitogatna velük. Éjjel gyakran ok nélkül felébred.

Barbara nyolcórás munkája után még különmunkát is kénytelen végezni, hogy fedezhesse megélhetési költségeit.[17]

3. A SEBESSÉG CSAPDÁJÁBAN

“Nem furcsa, hogy ez az évszázad, amelynek minden lehetősége meglenne rá, hogy a legkellemesebb legyen a történelem során, egyben a leghajszoltabbként van számon tartva?”[18]

Jagdish egy bonyolult videoberendezéseket kölcsönző cégnél dolgozik. Minden alkalommal együtt kell utaznia a készülékekkel, hogy üzembe állítsa őket. A helyzete cseppet sem lett rózsásabb, amióta a berendezéseket légi úton szállítják, hogy így csökkentsék a bérlés költségeit. A légi szállítás drasztikusan csökkenti az üresjárat idejét, amíg a gép nem dolgozik, de a bérlő már fizet érte – ezért nagyon népszerű a bérlő cégek körében. Ugyanakkor ez a szállítási mód tragikus hatással van a gépek mellékleteként szolgáló munkások időbeosztására. Egy példa:

Első nap:

Hajnal → Jagdish Delhiből Hyderabadba repül a berendezés kíséretében, ez 1500 km.

Napközben → Jagdish 11 órát dolgozik.

Éjjel → visszautazik Delhibe a berendezéssel.

Második nap:

Hajnal → Jagdish a gépet Calcuttába kíséri egy másik bérlőhöz. Újabb 1500 km.

Reggel → valamilyen hiányosságot fedeznek fel a berendezésben. Jagdish visszarepül Delhibe.

Délután → újra Calcuttába repül.

Harmadik nap:

Reggel → Jagdish 12 órás munkaidejének kezdete.

Éjjel → a forgatás végén Jagdish visszautazik Delhibe.

ÉS HURRÁ, NINCS “ÜRESJÁRAT”!

3.1 Az információs és szállítási web

A telefon a munkásokat elérhetővé teszi munkaidejük lejárta után is. Így kiterjed a munkaidő.

A telefontársaságok ezt még külön elősegítették azzal, hogy az általában szokásos munkaidő idején nagyobb tarifákat számolnak fel. Így a vállalkozások számára jobban megéri munkásaikat a szokásos munkaidőn kívül foglalkoztatni.

A fax elterjedése az irodák közti levelezésben és ezzel párhuzamosan a formaságok eltörlése lehetővé tette, hogy percek alatt intézzék el a levelezést. A faxot használó irodai munkások tízszer vagy talán többször nagyobb volumenű levelezés lebonyolítására képesek, mint a faxgépek bevezetését megelőzően.

AZ ELLENÁLLÁS LEHETŐSÉGE

Egyre több munkás nem hajlandó megadni otthoni számát a főnökeinek, csak néhány közeli kolléga ismeri a titkot.

A VEZETÉK NÉLKÜLI TELEFONOK messzebbre elérnek, és könnyebbé teszik a munkások mozgósítását olyan, eleddig elérhetetlen helyeken, mint például saját vécéjük.

A MOBILTELEFONOK ÉS A HORDOZHATÓ SZÁMÍTÓGÉPEK tovább pusztítják a szabadidőt. A munkás olyankor is dolgoztatható, ha vonaton utazik, vagy éppen egy közlekedési dugóban várakozik.

A SZEMÉLYHÍVÓK segítik a főnököket a mozgásban lévő dolgozók ellenőrzésében, elektronikus láncként működnek, amelyre az egyes munkások láncszemekként felfűzve sorakoznak.

A rendőrség kifejlesztett azonban olyan eszközöket is, amelyekre az elektronikus lánc elnevezés még jobban illik, sőt ezeket éppen így is nevezik. Ezek a készülékek azonnal riasztják a rendőrséget, amint viselőjük elhagy egy bizonyos kijelölt területet.

Nem kell különösebb jóstehetség annak belátásához, hogy ez a találmány milyen kiválóan felhasználható lesz a mozgó munkások még alaposabb ellenőrzésére, és hatékony védelmet nyújt az olyan esetekben, amikor a munkás egyszerűen figyelmen kívül hagyja a személyhívó jelzését, vagy kikapcsolja azt.

AZ ÉJSZAKAI GYORSVONATOK elterjedése újabb lehetőségeket rejt magában: a munkás szabadidejében a vonaton alszik, így nem kell munkaidejét pazarolni az utazásra: akkor folyamatosan dolgozhat.

A LÉGI KÖZLEKEDÉS hajnal előtti indulással és késő éjszakai érkezéssel jelentős produktív munkaidőt biztosít egymástól távol eső területeken is. Az alvásra néhány röpke óra marad otthon vagy egy hotelszobában a repülőtér közvetlen közelében.

Az összes nagyvárosra jellemző, hogy a legtöbb gépindulás a hajnali órákra esik, hogy a munkásokat más városokba eljuttassák a munkaidő kezdetére. Ez természetesen azt jelenti, hogy a munkás számára a munka maga már jóval az indulás előtt elkezdődik.

A LASSÚSÁG HATTYÚDALA

Furcsának tűnhet minden időnket elnyelő felgyorsult korunkban az állandó panasz, hogy lassan mennek a dolgok, és minden és mindenki állandóan késik.

Hogyan fér meg ez a két dolog egymással?

Ez a gyorsulási folyamat nem légüres térben megy végbe. A verseny megteremti a gyorsabb cselekvés szükségletét, mivel mindig él bennünk a félelem, hogy még mindig túl lassúak vagyunk.

Például, minden munkaszerződés fontos részét képezi a munka befejezésének időpontja. Az összes jelentkező megpróbál aláígérni a többieknek. Az elfogadott terv minden addiginál rövidebb határidőt tartalmaz. A munka elvégzése persze mindig tovább tart a tervezettnél, és ebben az értelemben lassú és késésben van. Azonban így is gyorsabb, mint az addigi leggyorsabb. Következésképpen a két látszólag antagonisztikus nézet békésen megfér egymással.

Főnökeink állandóan a lassúságunkról panaszkodnak – így próbálják meg előre leszerelni a munkásoknak a munka intenzitásának növelésével szembeni ellenállását. Miközben állandóan gyorsítják a munkatempót, állandóan a munkások lassúságáról panaszkodnak, ekképp ellehetetlenítve az ezzel szembeni tiltakozást.

3.2 Halálra dolgoztatva

EGÉSZSÉG

Egy barátunknak, aki operatőrként (ez már magában eufemizmus, mivel egyszerre több munkát végez: operatőr, asszisztens és hangrögzítő) dolgozik egy tv-társaságnál, hullani kezdett a haja a homloka környékén.

Az orvos egyetlen gyógyszert írt fel neki: pihenés.

A diagnózis: túl sok munka és feszültség.

Húszas éveinek a végén jár, csak három évvel ezelőtt kezdett dolgozni. Nem elég, hogy három ember munkáját végzi hosszú órákon keresztül, de ez a munka még arra is rákényszeríti, hogy a saját tapasztalataival ellentétesnek mutassa be a világot. Például: olyan hírműsort készített, amely dicsőíti a túlterhelt gyerekeket. Ez a műsor egy delhi étterem reklámtrükkjét magasztalta: az étterem ingyen jégkrémet ígért azoknak a gyerekeknek, aki 90%-ot értek el az iskolai vizsgáikon. “Íme egy kis jó hír a gyerekeknek és egy jó ok, hogy még egy lapáttal rátegyenek”, hangzott el a műsorban.

Manapság egy csomó betegséget kapcsolnak össze az időből való kifutás mindent átható érzésével, az életritmus felgyorsulásával, az állandó nyomással, hogy mindig mindent időre kell megcsinálni. Az állandó intenzív vészhelyzet érzés felgyorsítja az emberi szervezet működésének ritmusát: ennek gyakori következménye a magas vérnyomás, a különféle szívbetegségek, az immunrendszer gyengébb működése és a fertőzésekkel és a rákkal szembeni ellenállás képességének csökkenése. Az alvással kapcsolatos betegségek és a stresszel kapcsolatos problémák számának növekedése nyilvánvaló következménye mindennek. Az új betegséget, amely az állandó időhiány és az intenzív munka következtében alakul ki, “sietség-kórnak” nevezték el.[19]

Növekszik a túlfeszített munka következtében elhalálozók száma is. A tv- és filmszakmában alkalmazott munkások közül sokan haltak meg mostanában Indiában: ez a többieket is rákényszerítette, hogy megkérdőjelezzék az embertelen munkabeosztást és a napi több műszak elvégzésének kényszerét ebben az iparágban.

Természetgyógyász a hátfájásos beteghez

“Manapság sok ember szenved a nyaki csigolyák gyulladásától. Nekem is vannak ilyen problémáim és az asszisztensemnek is. Már a fiatal gyerekeknek is vannak ilyen panaszaik. És csak egyetlenegy oka van ennek. Túl sok munka. De én gyógyszert fogok felírni önnek, hogy csökkentsem a fájdalomérzést, és néhány gyakorlatot javasolok. Ha elvégzi ezeket a gyakorlatokat, lehet, hogy napi 12 órát tud dolgozni panaszmentesen. Nem fogok olyan gyakorlatokat javasolni, amelyek elvégzésére senkinek sincsen ideje. Egy nagyon egyszerű gyakorlatot fogok megtanítani önnek, amely akár utazás közben is elvégezhető, és ez elég is lesz.”

HALÁLRA DOLGOZTATVA? IGYEKEZZ!

Gyógyászat

A gyógyítás legalapvetőbb elve a hatékonyság: gyors gyógymódok, hogy a beteg a lehető leghamarabb újra dolgozhasson. A tv-ben népszerűek az olyan hirdetések, amelyek a zúzódások és fájdalmak azonnali megszüntetését kínálják. “Kenj egy kis ….-t a fájó pontra, és máris tudsz megint dolgozni!” – ez általában igaz a gyógyszerekre. A munkásoknak nincs idejük a pihenésre vagy arra, hogy időt adjanak a testüknek a betegség legyőzésére. Így esünk bele a gyakori és szokásszerű gyógyszerszedés csapdájába, tovább rontva ezzel testünk betegségekkel szembeni ellenállóképességét – nem tudunk kitörni az ördögi körből.

Bizonyos gyógyítási módszerek – pl. a homeopátia és az ajur-védikus rendszer – sokat veszítettek a népszerűségükből pontosan azért, mert ezeknek a gyógymódoknak az alapja a természetes gyógyulási folyamat támogatása. Időt adni a szervezetnek a gyógyulásra. A modern orvoslás és a természetgyógyászat, vagy a “nyugati” orvostudomány és az “ősi” gyógymódok közötti ellentét ma arra szolgál, hogy eloszlassa a domináns orvoslási gyakorlattal szembeni általános elégedetlenséget, és nehezebbé tegye annak megkérdőjelezését.

Azonban manapság ezek a “lassú módszerek” is nagyobb sebességre kapcsoltak. Gyógyszereket alkalmaznak a gyors felépülés eléréséhez. Például néhány természetgyógyász szteroidokat ad a gyorsabb hatás biztosítása érdekében.

3.3 Tömeges fogyasztás = tömeges intenzitásnövelés

A munkaintenzitás tömeges növelése szükségessé teszi a fogyasztás állandó növelését. A fogyasztás itt az olyan tárgyak megvásárlását jelenti, amelyeknek egyetlen funkciója a munkások idejének és energiáinak mederbe terelése, hogy a termelési folyamatban növelni lehessen a munkatempót. Így lehetünk bérmunkások, és így tudunk bérmunkásként vegetálni.

A főnökök pénzt fektetnek be a munkaintenzitás növelésének elérése érdekében, a gépek, az infrastruktúra és az ellenőrzés technikájának fejlesztésére – a bérmunkások is kénytelenek pénzt beinvesztálni, hogy meg tudjanak birkózni a munka egyre növekvő követelményeivel.

Széles skálán mozognak ezek a szükségletek:

olyan termékek és szolgáltatások, amelyek a pontossághoz szükségesek
olyan termékek, amelyek “időt spórolnak” nekünk, hogy azt is a bérmunkának szentelhessük
olyan termékek, amelyek segítenek legyőzni a hosszú és intenzív munkavégzés negatív hatásait.

Karórák és ébresztőórák – a pontosság fenntartásához és az időbeosztáshoz szükségesek.

Tea és kávé – korábban ópiumot adtak a kézműveseknek és a munkásoknak az intenzív munkavégzés időszakára. Ma az általánossá vált kávé- és teafogyasztás vette át felhígított formában az ópium szerepét. Ezek szolgálnak az ebéd utáni szunyókálás és a kora reggeli álmosság kiküszöbölésére is.

Hűtőszekrény – naponta csak egyszer kell főzni, félkész vagy csomagolt élelmiszer tárolása.

Gáz, gáztűzhely, kenyérpirító – hogy gyorsan meg lehessen főzni az ebédet, mielőtt elrohanunk az iskolába, egyetemre, irodába vagy a gyárba.

Mosógép – csak a heti szabadnapon lehet mosni.

Ruhaszárítógép – nincs hely vagy napfény a szűk lakásokban.

Levespor – 2 perc alatt kész az ebéd.

Fagyasztott pizza, konzervgulyás – előre gyártott étel.

Mikrohullámú sütő – fele idő alatt felmelegíti a fagyasztott ételeket.

Telefon – hogy elérhetőek legyünk otthon.

Személyhívók – hogy elérhetőek legyünk útközben.

Lift és mozgólépcső – szükséges a magas épületekben.

Toronyházak – a nagyfokú centralizálás eredménye, sűrűn lakott városok.

Külvárosok és lakótelepek – a munkások a külvárosokba költöznek, mert nem engedhetik meg maguknak a városközpont magas árait.

Járművek – minden munkához szükségesek, mivel a munkások nem engedhetik meg maguknak a városközpont magas lakbéreit, vagy rákényszerültek a városközpont elhagyására a magas bérleti díjak miatt.

Írás-olvasás – minden munkához szükséges, még a segédmunkások számára is.

Műveltség – az irodai munkához szükséges.

Szórakozás – az élet illúzióját nyújtja a kifacsart agyaknak és testeknek, az elnémított gondolatoknak.

A SZENDVICS-EFFEKTUS

A bérmunkások csapdába esnek a csökkenő vásárlóerő és a növekvő szükségletek ellentétes mozgása miatt. A háztartási gépek szükségesek a házimunkával töltött idő csökkentéséhez. De ettől nem lesz több a szabadidőnk. Inkább azért van szükség rájuk, hogy mindkét szülő bérmunkát végezhessen. A háztartási gépek azért is válhattak alapvető szükségletekké, mivel a csökkenő bérek miatt a bérmunkásoknak nincs idejük a házimunkára, és nem engedhetik meg maguknak háztartási alkalmazott foglalkoztatását. A háztartási alkalmazottakat is egyre intenzívebb munkára kényszeríti a munkanélküliség fenyegető réme. Ezt a folyamatot azonban gyakran elhomályosítja a háztartási cseléd alkalmazásának morális elítélése.

Az autóra és a tömegközlekedésre is egyre inkább szükség van, mivel a bérmunkások számának emelkedésével párhuzamosan növekszik a munkahely és a lakóhely közti távolság is.

Azonban a szendvics-effektus sokkal szorítóbb ennél. A fizetés arra sem elég, hogy a szükségleteinket kielégítsük. A különböző kölcsönök és hitelek válnak a szükséges termékek megvásárlásának normális formájává – a jövőben elvégzett munkánkat és a majd azért járó munkabérünket ígérjük cserébe a ma szükséges fogyasztásért.

Újabb nyomás, amely a pihenés ellen hat. Újabb ösztönzőerő az ellenállásra.

A szendvics-effektusra adott különféle magyarázataikkal a főnökeink megpróbálnak becsapni minket, hogy leszerelhessék ezt az ellenállást. “Egyre többet fogyasztunk”, “javul az élet minősége”, “túl sok a pénz”, “egyre többet költünk a szabadidőnkben” stb.

A szendvics-effektus eredménye, hogy egyre hosszabb a munkanap, a munkánk egyre intenzívebb, és a háztartási egységek egyre kisebbek lesznek.

Az egyszemélyes háztartás fenntartásához jelenleg napi 14 óra munka kell, a kétszemélyes háztartásban a napi 26 órás munkanap az általános, a háromszemélyes háztartás fenntartásához 30 órás munkanapra van szükség.

3.4 A szabadidő új formája

SPORT – JÁTÉK? ÉLVEZET?

Habár a sport távol áll a játék mindenféle formájától, mára a játékosság, élvezet és kikapcsolódás szinonimájává vált.

A SPORTOT JÁTÉKOSOKKAL JÁTSSZÁK.

Teljesítmény

A pályán a legfontosabb, hogy mindig a legjobb képességeink szerint teljesítsünk. A szabályokhoz való szigorú alkalmazkodás feszültséget kelt, és ezzel teljességgel elvész mindenféle élvezet. El kell fogadni a hierarchiát is: játékosok, kapitányok, edzők és igazgatók. A csapatkapitánynak – félig játékos, félig részese az igazgatásnak – az a feladata, hogy áthidalja a két végpont közötti szakadékot.

“Gyorsabban, erősebben, magasabbra” – ezzel a mottóval a sport kétségkívül világbajnok a munkaintenzitás növelésére alkalmazható technikák kidolgozásában. Az emberi test átformálása már kisgyermek korban megkezdődik. A játékos teste egész élete során kísérleti laboratóriumként szolgál a különböző gyors hatású gyógyszerek és teljesítménynövelő doppingszerek számára. Rajtuk kísérletezik ki a különböző sérülések villámgyors kezelésének módszereit is. Ennek meg is van az eredménye: ma már teljesen természetesnek hatnak a teljesen elhasználódott tinédzser exsportolók.

A stimulálószerek adagolói, karöltve a pszichológusok egész hadával, azon kísérleteznek, hogy mennyit lehet kisajtolni a halálra fárasztott testből és lélekből, és különböző ösztönzési stratégiák kidolgozásán munkálkodnak.

A sport nem más, mint a bérmunka mindennapi poklának kísérleti laboratóriuma, a tudomány játéktere, ahol az újabb kizsákmányolási elképzelések első konkrét formájukat elnyerik. Ebben a sport leginkább a háborúhoz, a másik tudományos kísérleti terephez hasonlítható.

És a játékosoknak, különösen a nagy sztároknak, úgy kell tenniük, mintha élveznék a versenyeket és az intenzitásnövelést. Különben elveszítik az állásukat, fizetésüket és reklámszerződéseiket.

A városok versengenek a nagy sportesemények megrendezéséért, mivel így hozzájuthatnak az infrastruktúrájuk fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz. Autópályák. Repülőjáratok. A lakosság kitelepítése az elsődleges beruházási területekről.

A játékokból (játszani = jól érezni magunkat) kifejlődött a játékelmélet (játékelmélet = hogyan nyerjünk mindenféle szituációban?). A játékosok érdekeinek figyelembevétele ellentétes a belőlük élő intézmények, hivatalnokok, igazgatók, szervezők, szponzorok érdekeivel. Ez az első ütés az ellenállás játékában.

Látvány

A sport látványként szolgál a pálya szélén üldögélő passzív nézők számára, akik maguk nem játszhatnak. Ez a látvány az élet illúzióját kelti fáradt testükben, eltompított agyukban és elnémított lelkükben. A teljesítmény érzését ülteti beléjük, miközben berögzíti az agyukba a nacionalizmus, korporativizmus és individualizmus ikonjait.

Az 1996-os olimpiát megelőzően az atlantai rendőrség egy évig fáradozott a megfelelő látvány megteremtésén. A nagy esemény előkészületeként 55 ezer hajléktalant tüntettek el az utcákról (a konzervatív becslések szerint). Olyan vádak alapján tartóztatták le őket, hogy leültek a járdaszegélyre, keresztülmentek egy autóparkolón, kéregettek, és közterületen aludtak.[20]

Tömeg

A teljesítmény és a látvány között ott áll a tömeg. A játékosok és a nem-játékosok közötti határvonal az aréna központi része. A tömeg a leginkább óhajtott és egyben a leginkább rettegett jelenség. A biztatás, az üvöltés elszórakoztatja a tévénézőket, felpörgeti a versenyzőket – a tömeg nélkülözhetetlen a szervezők, a hirdetők és a hírgyártók számára. De minden tömeg megbízhatatlan, nincs semmi garancia arra, hogy rendesen viselkedik, és betartja a játékszabályokat. A tömeg egyfajta közösséggé válhat, és ebben a korszakban mindenféle közösség ellenséges a rend számára. Az állampolgárok, a drukkerek tömege burzsoá csürhe, nacionalista banda csupán. De bármelyik tömegből kibújhat a proletárkarakter, a düh, a renddel szembeni elégedetlenség. És ekkor – csak ekkor – a tömeg veszélyessé válik. Ez teszi szükségessé a tömeg fokozott ellenőrzését, a tömeget ellenőrző és a viselkedését rögzítő technikai berendezések (ha beválik a meccsen, jó lesz egy lázadásnál is…) és a tömeg pszichológiájával foglalkozó tudósok fokozott termelését.

A brazil szurkolók szambája a brazil nacionalizmus jelképévé vált – a fotóriporterek imádják fényképezni őket. Azonban a rendőrség csak a legkisebb dobokat engedi be a stadionokba, nehogy kezelhetetlenné váljanak a túl nagy dobosok… hiszen a szamba ugyanakkor a lázadás kultúrája is Brazíliában.

Kulturális árucikkek

A sport és az egyéb kulturális árucikkek közötti hasonlóság bemutatása kedvéért idézünk néhány bekezdést egy filmmagazinból.[21] A cikk Alfred Hitchcock és a Psycho című film szerepét elemzi a fegyelmezett közönség megteremtésének folyamatában.

“…miután sikerült a közönséget rászoktatni a pontos érkezésre, a film kezdési idejét is pontosan meg lehetett előre határozni, nincs többé szükség a híradóra és a rövidfilmekre. A megspórolt idő következtében sűríteni lehet a vetítéseket. Mostanra már teljesen általános szokássá vált, hogy a nézők türelmesen sorakoznak a pénztárak előtt…”

“…De volt még egy film, amit még nem mutattak be a nagyközönségnek. Ez a film, A Psycho kezelése, még fontosabb szerepet játszott a közönség rendre szoktatásában. Ez nem egy előzetes a filmből, hanem a mozi igazgatók számára készített megfilmesített tankönyv, amely a film bemutatásának módszereiről és a közönség megfegyelmezésének lehetséges eszközeiről szólt.”

“… a színházi közönség fegyelmezetlen tömeg volt… nagymértékben részt vett az előadásban, késve érkezett, korábban távozott, visszabeszélt a színészeknek, jó és rossz véleményét hangosan fejezte ki… a kultúra önkényurai fokozatosan megtanították a közönségnek, hogy alávessék magukat az alkotónak, a rendező akaratának puszta eszközeivé váltak, a művész produkciójának fegyelmezett nézőivé.”

4. HOZZÁSZOKTATÁS A MUNKAVÉGZÉS INTENZÍVEBBÉ TÉTELÉHEZ

Egy felvetés: “Tíz font jutalom jár annak, aki megöl egy farkast. Egy csavargó azonban mérhetetlenül veszélyesebb a társadalomra nézve.”[22]

Cél: Megelőzni az ilyen veszélyt.

Egy út: Hozzászoktatás a munkavégzés intenzívebbé tételéhez.

Néhány helyszín: Család, iskola, munkahely.

4.1 A motiváció központja – a család

A minket velük szemben meghatározó.

Megkérdőjelezhetetlen értelem és cél biztosítása életünknek.

A hierarchikus és szexuális munkamegosztás internalizálása.

A játékidő pazarlásként minősítése.

Barátokkal megosztott idő és gondolatok lustaságnak, tunyaságnak és letargiának minősítése.

A motiváció hiányának monitorozása.

4.2 A tanulás központja – az iskola

Az intézményi és társadalmi hierarchia megtanulása.

A pontosság megtanulása.

A hosszú órákon át tartó, folyamatos, ismétlődő és előírt munkához szükséges kitartás és koncentráció megtanulása.

Az írott szó súlyának elsajátítása.

A jutalom és a büntetés összefüggéseinek megtanulása bármilyen tevékenységgel kapcsolatban.

A hatékony tevékenység mérésének elsajátítása az időben való mérés képességeként.

A hasznosság pénzben történő mérésének megtanulása.

A társadalmi tranzakciók pénzben történő értékelésének megtanulása.

A versengés művészetének elsajátítása az embertársak rovására.

Megtanulni, hogy a tudás/információ eredményekhez és társadalmi presztízshez vezet.

A kollektivitás tagadása és az individualizmus megerősítése.

Az állam, mint természetes és jóindulatú döntőbíró elfogadása.

Megtanulni, hogy a katonaság és a rendőrség a mi védelmezőink.

A siker értékének elsajátítása: “Semmi sem sikeresebb, mint a siker”.

Az írásbeliség és a munkavégzés intenzívebbé tételének kapcsolata

A vezetőségek igénye arra, hogy a megfelelő időbeosztás és rendszeresség értékét beleverjék az emberekbe, folyamatosan fennáll. A huszadik század elején, annak érdekében, hogy megtanítsa egyes munkásait az angol nyelvre, az International Harvester Corporation “Lesson One” című leckéje így szólt:

Hallom a sípszót.

Sietnem kell.

Hallom az ötperces sípszót.

Ideje bemenni a műhelybe.

Leveszem a jelenléti cédulámat a kaputábláról, felakasztom a részleg táblájára.

Átöltözöm és felkészülök a munkára.

Megszólal a kezdő sípszó.

Dolgozom, amíg az ebédszünet-sípszó el nem hangzik.

Megeszem az ebédemet.

Addig tilos enni.

A sípszó öt perccel a kezdés előtt megszólal.

Felkészülök a munkára.

Dolgozom, amíg a sípszó el nem hangzik, hogy vége.

Szépen és tisztán hagyom a helyemet.

Minden ruhámat beteszem a szekrénybe.

Haza kell mennem.[23]

Csigaként, kelletlenül kúszva az iskolába

A gyári termelés növekedése és annak következményei – irodák, posta, távíró, vasút, telefonközpontok – szükségessé tették, hogy a munkások megismerjék az írás, olvasás és számolás alapjait. Ez ösztönözte az írástudást és az iskoláztatást, és meggyorsította a kézművesek és parasztok bérmunkássá válását.

A nők bérmunkájának növekedése, különösen a huszadik században, létfontosságúvá tette az írni-olvasni tudást a nők számára, ha gyárakban, irodákban, vasutakon, távíró- és telefonközpontokban akartak dolgozni. Ugyanaz a szükségszerűség, amely a férfiak írni-olvasni tudásának fejlesztését ösztönözte, állt fő hajtóerőként a nők fokozottabb oktatásának igénye mögött.

A kormányok által az oktatási rendszerbe történő befektetések célja, hogy termelékenyebb munkaerőt biztosítsanak a jelen és a jövő ipara számára, ami folyamatosan növeli a gyermekek, a szülők és a tanárok munkaterhelését. Ironikus módon, azok az előrelátó emberek – a jelenlegi iskolarendszer támogatói –, akik felismerték és támogatták a kisajátítás és a termelés fokozásának lehetőségét az írástudó bérmunkások alkalmazásával, a humánus társadalom élharcosaként nyertek megbecsülést.

A gerincbántalmak, amiket az oktatás okoz a gyerekeknek a könyvek tömkelegével; az öngyilkosságok növekvő száma, amiket a versenyképesség és a siker követelményei okozta idegtépő stressz eredményez; az oktatás egyre korábbi életkorban történő megkezdése – mind-mind megkérdőjelezik az oktatást övező jóindulatot és annak dicsfényét.

4.3 A kisajtolás központja – a munkahely

“Termelj! Termelj! Legyen az csak a termék legcsekélyebb töredéke, termeljétek meg az Isten nevében! Ez a legtöbb, ami benned van; hát ki vele!”[24]

Az ipari bérmunkások esetében a fokozott termelésre való ösztönzés volt az egyik leggyakrabban használt eszköz arra, hogy magukat a munkásokat vegyék rá a saját testük intenzifikációjára, hatékonyabbá tételére.

Az ösztönzők célja, hogy a munkásokat a szokásosnál nagyobb termelésre serkentsék. Ezután ez a megnövekedett termelés új normává válik, amelyet ösztönzők nélkül kell teljesíteni, majd a menedzsment megpróbálja a munkaterhelés és a munkaintenzitás növelésének újabb ciklusát elindítani.

Az Escorts Group (India tíz legnagyobb ipari csoportja között, motorkerékpárokat, vasúti berendezéseket, földmunkagépeket, kombájnokat és traktorokat gyártó vállalatokkal) vezetősége 1987-ben ösztönző rendszert indított, és ennek révén az 1986-os 3,82 milliárd rúpiáról (382 millió crores[25]) 4,82 milliárd rúpiára (482 millió cr.) növelte termelését. Ez 1988-ban elérte a 6 milliárdot (600 cr.), 7,5 milliárdot (750 cr.) 1989-ben, és 12 milliárdot (1200 cr.) 1990-ben. Jelenleg a termelés 20 milliárd rúpia (2000 cr.) körül mozog.

A forgalom növekedése a szakszervezettel kötött megállapodások révén elért fokozott munkaterhelésen alapul. A munkaterhelés 1990-re több mint háromszorosára nőtt az 1987-es szinthez képest, és közben az ösztönzők is csökkentek. Jelenleg az Escorts vezetősége azt állítja, hogy a termelés a kapacitásnak csak 65%-át érte el. Elkezdték keresni a módját annak, hogyan lehetne megszüntetni azt az ösztönző rendszert, amely már nem hozott hasznot.

Az Escorts menedzsmentjének célja, hogy áttérjen a humánerőforrás-fejlesztés módszereire, ahogyan azt az Eicher Tractors menedzsmentjének példája mutatja. 1974-ben az Eicher faridabadi gyárában 450 munkás havonta 80 traktort gyártott. A felügyelők ekkor arra ösztönözték a munkásokat, hogy egy hónap alatt akár 150 traktort is le tudjanak gyártani. Motivációs rendszert vezettek be, és a munkások 1978-ban havi 500, 1982-ben 1000, 1988-ban pedig 1100 munkás 1500 traktort kezdett gyártani. 1989-ben újratervezést hajtottak végre; 450 munkás kezdett el havonta 1500 traktort gyártani, majd az ösztönző rendszert megszüntették. A humánerőforrás-fejlesztési rendszereken keresztül az Eicher vezetése tovább csökkentette a munkások számát 380-ra, és havi 2000 traktor gyártására ösztönözte őket. Most pedig az Eicher vezetősége és szakszervezete által kidolgozott új megállapodással arra tesznek kísérletet, hogy a faridabadi gyárban dolgozóknak havi 2500 traktort tűzzenek ki célul.

Korábban akkor adtak ösztönzést, ha egy traktort 15 perc alatt összeszereltek. Most ösztönzés nélkül 10 perc alatt kész van, és a vezetőség azt szeretné, ha 7 perc alatt elkészülne. A legutóbbi szakszervezeti megállapodás 9 percet határozott meg.

A menedzsment kritikája az ösztönzésről

Az Eicher Consultancy ügyvezető igazgatója kijelenti: “a termelés növelése pénzbeli juttatásokkal a hagyományos módszer, de az ilyen csalik csak az állatok számára megfelelőek. A munkások mind emberek, és sértés az emberi intelligenciájukkal szemben, ha ösztönző juttatásokért dolgoztatjuk őket”. “Továbbá”, mondja, “ha a menedzsmentnek ösztönző intézkedésekkel kell növelnie a termelést, akkor mire valók a menedzserek?”[26]

4.4 Tömegtermelés → tömeges intenzifikáció → tömeges felszámolás

A XIX. században uralkodó módszerek, amelyek révén a munkaintenzifikáció többször is ugrásszerűen emelkedett:

A gyári rendszer elterjedése. A mérnöki és felügyeleti kutatások. A tulajdonosok, a felügyelők és a zsoldosok erőszakos módszerei.
Törvényes erőszak – börtönök, akasztások és agyonlövések.
Az állam fenyegető jelenléte.
A munkások a gépek kiegészítőivé válnak, amelyek működését a termelékenység növelése érdekében tervezték és racionalizálták.
A kormányok és más véleményformálók és intézmények (beleértve a vallási mozgalmakat is) szüntelen erőfeszítései, amelyek a pihenést és a kikapcsolódást az időpocsékolás szinonimájává tették. A “munka-imádat” erkölcsiségét a világ nagyobbik felére ráerőltették.
Az indoktrinációval szembeni folyamatos ellenállást a rendőrség, a börtönök és a büntetés szerepének növekedése fékezte meg.
Az olyan létfontosságú eszközök, mint a közös földek és erdők kisajátítása.
Bírságok és ösztönzők, csengők és órák.
Prédikálás és tanítás.
A vásárok megszűnése, a játék elnyomása.

4.5 Az intenzívebbé válás kultiválása

A munkaidő és a munkaintenzitás növelése a mezőgazdaságban külön említést érdemel, mert olyan helyeken dicsőítik, mint India. Azokban a régiókban, mint az USA, Kanada, Ausztrália és Európa nagy része, ahol a világ mezőgazdasági termelésének nagy részét az agrárgazdaság, az állattenyésztés és a tejtermelés adja – a mezőgazdaság nem különbözik az ipari termeléstől.

Az öntözés bevezetése a mezőgazdaságban lehetővé tette, hogy egy év alatt két vagy több termést lehessen betakarítani, és a munkaév 3-4 hónapról 6-8 hónapra nőtt. A további fejlődés bevezette a vetésforgót és a többszörös, akár évi három vagy négyszeri aratást. Ezekben a fejlett mezőgazdasági régiókban meghonosodott az egész éves munka gondolata. Ez kihatott a következőkre: fesztiválokra, ünnepekre, valamint a családi és társadalmi rituálékra, amik egyre inkább visszaszorultak. A hónapokig tartó ünnepségeket felváltották az egy vagy kétnapos fesztiválok. A születés, házasság, halál és sok más esemény alkalmával tartott hosszú rituálékat, amelyeken százak vettek részt, “vidéki idiotizmusnak” és “terméketlen idő- és pénzpazarlásnak” minősítették. Átadták a helyüket az “idő pénz” szellemiségének; a jelenlegi szokások már csak halvány nyomai a korábbiaknak.

A műtrágyák, rovarirtó szerek, elektromosság, szivattyúk, kutak, traktorok, kombájnok és hibrid vetőmagok a munka fokozódó intenzitását hozták magukkal. A biológiai kutatások mai művelőinek kívánságai ellenére (akik tevékenységüket általában a parasztok és a mezőgazdasági dolgozók javát szolgálónak tekintik), a laboratóriumi kultúrák és a genomprojektek még intenzívebb munkát eredményeznek, és tovább rontják a mezőgazdasági munkások életét. Ezek a kutatások az életminőség általános romlását is okozzák a “termelékenyebb” kémiai, biológiai és nukleáris mezőgazdasági termékek által okozott újabb és újabb betegségek révén.

5. A MENEDZSERI LELEMÉNYESSÉG KULCSAI

5.1 Egy menedzserszokás: Mindennapi adagunkat add meg nekünk ma

A kávé a vezetői italok kvintesszenciája. Egy menedzsermagazin kísérlete, hogy megértse, hogyan hat a kávé valójában a szervezetünkre, a következő eredményeket hozta:

“Érdekes párhuzam van a kávéfogyasztás tünetei és a szervezet félelemre adott fizikai válasza között: megnövekedett pulzusszám, szívritmus, vérnyomás, felfokozott érzékszervek, izomösszehúzódás és éberség. Az ok, amiért a kortárs társadalom ezt a mintát kívánatosnak találja ahelyett, hogy kórosnak tartaná, az az, hogy társadalmunkban meghonosodott a félelemgeneráló versengés. A koffein pedig az a kis adag félelem, amellyel beoltjuk magunkat a szörnyűség ellen, amit magunkkal teszünk. Folyamatosan tagadjuk korlátainkat; nem vagyunk hajlandóak meghallani a testünk által küldött üzenetet a fáradtságról, amit a stressznek nevezett, szinte folyamatos terhelés alatt álló életünk eredményeként kapunk.”[27]

5.2 Egy másik menedzserszokás: Az állandó jegyzetelés kultúrája

Az állandó menedzseri kávéivással párhuzamosan az állandó menedzseri jegyzetelés is megfigyelhető. Azok számára, akik nem szoktak hozzá ehhez a mániákus viselkedéshez, ez kóros állapotnak tűnhet.

Jegyzetelnek, miközben beszélgetnek, jegyzetelnek, miközben beszélsz, jegyzetelnek, miközben várakoznak, jegyzetelnek, miközben vársz rájuk, jegyzetelnek, miközben veled várakoznak, jegyzetelnek, miközben nem várakoznak, jegyzetelnek kis papírdarabokra, jegyzetelnek nagy füzetekre, jegyzetelnek utazás közben, jegyzetelnek otthon, miközben gyerekeket figyelnek, anyákat néznek, tévét néznek, jegyzetelnek, mintha élet-halál kérdése lenne, jegyzetelnek a halálos ágyon, a kórházakban, figyelik az ápolókat, figyelik az orvosokat…

Ez a jegyzetelési roham, amely elárasztotta korunkat, néhány rendkívüli szisztémát hozott létre. Lássunk néhány példát a menedzseri avantgard világából.

5.3 Menedzseri meglátás: Az anyakultusz

A teljes körű hatékony karbantartás/menedzsment (TPM – Total Productive Maintenance /Management) a legjobb példa a menedzseri megfigyelésre, jegyzetelésre és rálátásra. Ennek az az előnye is van, hogy megfelel a kor divatjának – a menedzsmentkutatás itt ödipális fordulatot is vesz.

Közhely, hogy a háztartási rabszolgaság arra kényszeríti a nőket, hogy az év 365 napján dolgozzanak, mindenféle szabadság, megszakítás és reakreációs leállás nélkül. A nagy elmék azért nagyok, mert a hétköznapi elmékkel ellentétben képesek a hétköznapokat és a megszokottat gyökeresen más szemszögből szemlélni.

Miközben a hétköznapi elmék azon fáradoznak, hogy kitalálják, hogyan lehetne véget vetni a házi rabszolgaságnak (a legtöbben a bérrabszolgaság pártolásának csapdájába esnek), a nagy menedzser elmék egy újabb követendő modellt látnak benne a menedzsment számára.

Megfigyelésük szerint főzés közben a nők kitakarítják a konyhát és elmossák az eszközöket is. E takarítás során a nők a munkahelyük, a berendezések és a nyersanyagok állapotát is megismerik. Munkájuk részeként tudják, hogy mikor kell cukrot venni, mikor kell sót vagy rizst, mikor fogy el a gáz vagy a kerozin, és mikor kell kicserélni a gumicsövet vagy a gázrózsát. Ezt úgy teoretizálták, hogy a nők egyszerre többféle munkát végeznek a konyhában.

A TPM, a teljes körű hatékony karbantartás/menedzsment a vállalatok kísérlete arra, hogy ehhez hasonló rendszereket vezessenek be a gyárakban – olyan rendszereket, amelyek a gyermek iránti ösztönös anyai szeretet és a család iránti belső odaadás manipulációjára épülnek.

A Nippon Denro, a Toyota csoport vállalatai az elsők között vezették be a TPM-et, és az eredmények olyan bámulatosak voltak, hogy Japánban létrehoztak egy Üzemkarbantartási Intézetet, és ez 1982-ig 51 vállalatnak adott kiválósági bizonyítványt. A TPM arra törekszik, hogy megszüntesse az üzemeltetés és a gépek karbantartása közötti munkamegosztást. Korábban ez a felosztás néha egy kis lélegzetvételnyi szünetet engedett mind az üzemeltetőknek, mind a karbantartóknak.

A gyári munka e modellje a nők konyhában végzett munkája szerint ötvözi a gépkezelés és a gépkarbantartás feladatait. Cél az, hogy a férfi és női munkások testüket és lelküket úgy adják oda a vállalatnak, ahogyan azt a nők teszik ezt a családjukért és gyermekeikért. Az Escorts vezetősége Faridabadban egy olyan átalakítási tervet készít elő, amelyben a gépkezelők a gép tisztításáért és karbantartásáért is felelősek lesznek. Ez a rendszer a jelenlegi 140 helyett napi 215 traktor gyártását tervezi. A terv a csoport 24000 állandó dolgozójából 10000 munkás leépítését is előirányozza, más üzemekben végrehajtott hasonló intézkedések által.[28]

5.4 Egy másik menedzseri meglátás: Állandó pánik

Ez a menedzseri felismerés az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma által nyújtott 5 millió dolláros finanszírozás eredménye, és az autógyártók vezetéskutatási szerve – az Agile Manufacturing Enterprise Forum (AMEF) – állt az élére. A kutatásban a Bethlehem Lehigh Egyetem Iacocca Intézete is részt vett. Ez a vállalkozás a példa arra, hogy az ipar, a hadsereg és a tudástermelő gyárak közötti kapcsolatok a munka intenzívebbé tétele érdekében működnek.[29]

A kutatók arra a pánikhelyzetre összpontosítottak, amelyben az orvosok, ápolók és más kórházi dolgozók a sürgősségi szolgálatok során dolgoznak. Minden cselekedet élet és halál szempontjából döntő fontosságú kérdés. A kutatók részletesen megfigyelték ezeket a helyzeteket, és természetesen jegyzeteltek. A tapasztalataikat aztán új termelési móddá formálják, amelyet Agilis Termelésnek – más néven Tömeges Testreszabásnak vagy Gyors Reagálású Gyártásnak – (Agile Production, Mass Customisation, Rapid Response Manufacturing) neveznek. Nem elégedve meg a kávé stimulálta pánikkal, a menedzsment most megpróbálna folyamatos, mindennapos és huszonnégy órás pánikot – az állandó pánikot – létrehozni.

A pánik ezen állapotainak minden percben, minden órában és minden nap való megteremtéséhez és fenntartásához az Agilis Termelés virtuális vállalatokat igényel. Ezek a vállalkozások meghatározott feladatok elvégzésére jönnek létre, majd a feladat befejeztével feloszlanak. Ezek a vállalkozások különböző valós területekről és helyszínekről foglalkoztatnak majd munkásokat, és csak rövid ideig léteznek. Lesz egy maroknyi állandó munkás, akik a különböző területek szakértői lesznek, és folyamatos képzésen kell részt venniük, hogy szakértők maradjanak. A jellemző pedig a többi munkás kölcsönzött és szerződéses volta lesz, hogy megteremtsék az állandó bizonytalanság és pánik körülményeit.

A másik módszer ebben a termelési rendszerben, hogy kevesebb emberből több munkát préseljenek ki, a virtuális irodák létesítése. Ezt a nagy teljesítményű és hordozható számítástechnikai és kommunikációs technológiák – magas színvonalú lap-top számítógépek, hordozható nyomtatók, digitális mobiltelefonok, fax- és internetmodemek, valamint kifinomult szoftverek – összefonódása teszi lehetővé. Ez azt jelenti, hogy az embereknek bárhol lehet irodájuk. A virtuális iroda bajnokainak célja egyszerű: “hogy senkinek ne legyen kifogása arra, hogy ne dolgozzon”. Magabiztosságuk szándékosan vak az ezzel járó ellenállással szemben: “az embereknek ezt kell tenniük, ha meg akarják tartani a munkájukat”.

Az Agilis Termelés hívei e stratégiák fényében a felhatalmazás fogalmát sokkal szélesebb körben kívánják használni, úgy, ahogyan azt a Just-in-time gyártás hívei használják a termelési csapataiknál. A munkaterhelés növekedését a döntések végrehajtása mellett a döntések meghozatala miatt, valamint az alsóbb vezetők munkásokká való átalakítását a munkavállalók “felhatalmazásaként” kívánják népszerűsíteni. Hogy a felhatalmazás fogalmát még csábítóbbá tegyék, egyes vállalatok a munkavállalóknak vállalati részvényeket adnak. A mai vállalatok tulajdonosi struktúrája nevetséges bohózattá teszi ezt a trükköt.

A legtöbb vállalatban a befektetések ma már elsősorban kölcsönök útján történnek. A vállalatok beruházásainak mintegy 90%-a ezekből a forrásokból származik. A kölcsönöket nyugdíjalapok, bankok és pénzintézetek nyújtják. A részvénytőke kis mértékben járul hozzá az ilyen a befektetéshez. A részvényeken belül is a többség a pénzintézetek, más vállalatok és befektetési alapok tulajdonában van. Magánszemélyek tulajdonában a részvények jelentéktelen hányada található. A munkavállalói részvénybefektetés, mint a munkavállalók felhatalmazásának eszköze, valójában azt jelenti, hogy a munkások pénzt biztosítanak az új technikák és gépek finanszírozására, amelyek egyetlen célja, hogy több munkát préseljenek ki belőlük.

A felhatalmazás tehát azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk saját kizsákmányolásunk felügyeletében, és hozzájárulunk saját kizsákmányolásunk mechanizmusához. Ami a vállalat legális bevételeit illeti, több mint 50%-a különböző adók formájában a kormányokhoz kerül, 30-40%-a pedig kamatfizetésre, amortizációs számlára és új beruházásokra megy. A levonások, jutalékok és csalások nem jelennek meg a mérlegekben. A fennmaradó részt osztalékként fizetik ki a részvénytulajdonosoknak, az intézmények kapják a legnagyobb részt, az egyéni részvénytulajdonosok pedig a maradékot. A munkások bére, még a részvényeik után járó osztalékkal együtt is, a termelésük 1-5 százalékát teszi ki.

Miközben a TPM modellje a házi rabszolgaság, ez még mindig túlságosan engedékeny a “felhatalmazott” munkásokkal szemben. Arra kell kényszeríteni őket, hogy minden tőlük telhetőt, sőt, még azon túl is mindent megtegyenek “saját” vállalatukért.

Az ilyen munkát arról a pánikállapotról mintázzák, amelyben a kórházi dolgozók vészhelyzetben dolgoznak. A vészhelyzet definíció szerint rendellenes állapot, olyan állapot, amellyel egyszer-egyszer találkozni kell. Az agilis dolgozók számára minden helyzet vészhelyzetnek minősül. Ezeknek a “felhatalmazott munkásoknak” minden egyes feladatot úgy kell elvégezniük, mintha az élet (legalábbis a munkások munkahelye) függene tőle.

A mai vészhelyzetek lesznek a holnapi mindennapok

A munka számos területen már most is folyamatos, mindennapos és huszonnégy órás jelenlétet igényel.

Néhány példa:

Marketing alkalmazottak

Állandóan talpon. Akárki lehet jó kontakt. Újságokat és magazinokat kell olvasniuk, hogy folyamatosan értesüljenek a piaci fejleményekről, az árfolyamok változásáról, az új projektekről és termékekről szóló hírekről. Sokat kell utazniuk, és folyamatosan jegyzetelniük kell az iparágak helyzetéről.

Film- és tévé munkások

A tizenkét-tizenhat órás műszak mindennapos a televíziós produkciókban. A kompetens művészeknek ezen kívül jóval több erőfeszítést kell tenniük. Egy szép látványra úgy kell reagálniuk, hogy azt jó felvételként tárolják el az emlékezetükben; egy érdekes emberrel való találkozásnak egy érdekes karakter megalkotásához kell vezetnie. Rendszeres televízió és filmnézéssel, valamint filmfesztiválokon való részvétellel kell lépést tartaniuk az aktuális technikákkal és trendekkel.

Az Agilis Termelés sikere azt jelentené, hogy a munka és a verseny létünk minden óráját, minden percét és minden másodpercét áthatja.

5.5 Menedzseri önelemzés: “Én a negyedik évfolyamban vagyok, te melyik évfolyamban vagy?”

Marcel – Fiatal, fehér, európai, férfi. Exportértékesítési menedzserként dolgozik egy olyan vállalatnál, amelynek Európában, Amerikában és Japánban is vannak gyártóegységei. Felelős a kínai, indiai és délkelet-ázsiai értékesítésért. Magasan jegyzett, jól fizetett alkalmazott. A jelenlegi rendszer élő reklámja és milliók álma. Azonban, mint minden reklámban, a boldogság és a harmónia csak a képernyőn látszik. Az előadó számára a való élet nem ilyen vidám.

A munka intenzív fizikai és szellemi munkával és nagyfokú stresszel jár. Marcel munkaideje nincs pontosan meghatározva, és sok utazással és folyamatos szellemi elfoglaltsággal jár munkaidőben és munkaidő kívül. Hektikus, egyhetes utazási program minden hónapban legalább egyszer előfordul. Egy átlagos útiterv: Párizsból Delhibe, Delhiből 2000 kilométerre délre Banglore-ba és vissza Delhibe, Szingapúrba, onnan Hongkongba, onnan Koreába és vissza Franciaországba – mindez egy hét vagy tíz nap alatt.

Eme éjszakák alatt – alvás az időzónákat váltogató repülőjáratokon – egy ágy, amelyen el lehet nyújtózkodni, megfizethetetlen luxussá válik. Az ötcsillagos luxusszállodákban való tartózkodás inkább olyan, mintha a mosdóba menne, hogy “felfrissüljön” a munkához, ahogy a vezetői nyelven mondják. Az ötcsillagos szállodának más, és sokkal fontosabb feladata van: az, hogy javítsa a vállalat imázsát.

Az értékesítési célok teljesítésének kényszere és az eredményhez kapcsolódó fizetés a lázas munkatempó serkentői és a bizonytalanság növelői. Minden ebéd üzleti ebéd, a legtöbb vacsora üzleti vacsora. A megbeszélések és a repülőjárat-menetrendek gyakran azt jelentik, hogy az étkezéseket nassolnivalók váltják fel. És Marcel csak a célokról, megrendelésekről, árajánlatokról és megkeresésekről tud beszélni.

Annak ellenére, hogy féltucatszor járt Delhiben, csak szállodákat, irodákat és közlekedési dugókat látott. Az ügyfelekkel való folyamatos foglalkozás megköveteli a mosolyt és a cég népszerűsítését.

Egy ritka tízperces szünetben, amely azért adódott, mert egy másik hozzá hasonló ember elkésett egy találkozóról, kiengedte a gőzt. Marcel megmutatott egy karikatúrát, amelyet egy barátja készített, és amelyet szépen elhelyezett az irodai papírjai között. Egy lelkes arcot ábrázolt, aki a munka első évében kezdi meg a munkát, majd az évek múlásával levert, fáradt, cinikus és embertelen lesz. Az ötödik évben a változás visszafordíthatatlan, és a tizedik évben az arc egy majom arcává változik. “Én a negyedik évfolyamban vagyok, te melyik évfolyamban vagy…?” – kérdezte Marcel. Az ügyfél érkezése félbeszakította a beszélgetést.

5.6 Egy menedzseri bűnbánat: “Kill and Go”

Egy 1990-ben történt incidens során, a Shell (egy olajipari óriáscég) vezetősége nigériai rohamrendőröket vetett be a nigériai deltavidéken található Umuechenben élő falusiak vállalat elleni tiltakozásának a felszámolására.

A helyiek által “Kill And Go” néven ismert rendőrségi mobil egység megérkezett, és legalább 80 embert megölt.

Hat évvel később a Shell vezetőségét lelkiismeret-furdalás gyötörte, és beismerte, hogy hibát követett el a rohamrendőrség kirendelésével. A Shell nigériai részlegének vezetője azt mondta:

“Elkövettünk egy-két hibát. Egyszer segítségül hívtuk a rendőrséget egy olyan esethez, amikor a dolgok teljesen kicsúsztak a kezünkből, és azt kell mondanom, hogy ez megtanított minket a leckére…” Majdnem utólagos gondolatként hozzátette: “…néhány ember meghalt emiatt”.

A GEC Alsthom, a Westinghouse Manufacturing Co., a GE Finance Ltd., a Siemens India Ltd. és az ABB közös irányítása alatt áll. A részesedés pontos megoszlása nem ismert.

A virtuális vállalatokat, virtuális irodákat és virtuális termelési csapatokat virtuális részvénytulajdonlási minták előzik meg. A műholdas és számítógépes hálózatépítés, valamint a nagysebességű kommunikáció fejlődése az információ és a pénz nagyon gyors mozgását eredményezte.

A devizákkal, részvényekkel, kötvényekkel, értékpapírokkal és árucikkekkel folytatott kereskedésben hatalmas mennyiségű, igen nagy ütemben mozgó pénzösszegek vesznek részt. Csak a valuták napi kereskedelme egymilliárd dollárt tesz ki (az éves világtermelés körülbelül öt százaléka). A különböző részvények, valuták stb. árszintje határozza meg a vállalatok részvénytulajdonlási rendszerét, amely folyamatosan változik a nagy szereplők – nyugdíjalapok, pénzügyi és biztosítótársaságok, befektetési alapok, központi bankok stb. – között. Az állami apparátusok a nagy szereplők közé tartoznak. A legtöbb résztvevő viszont a különböző vállalatok és csoportok közötti közös vállalkozások, vagy nagyobb vállalatok és csoportok fióktelepei.

A közelmúltban a Delhi melletti Noidában a Cegelec India nevű vállalatnál (elektromos berendezéseket gyártó nagyvállalat) tett látogatás során a mérnökök egyike sem volt biztos a vállalat részvénytulajdonosi szerkezetében. A csoport működését három vagy négy helyről irányítják. Az ezekben a központokban lévő vállalatok további két vagy három különböző csoport együttműködéséből állnak. Az egyik vállalat, amely most a csoporthoz tartozik Amerikában, néhány hónappal ezelőtt még az AEG és a Westinghouse együttműködése volt. De az AEG valójában már csak névleg létezik, ugyanis a csoport különböző vállalatai nemrégiben négy vagy öt különböző csoport – GE, Alsthom, Siemens, Schnieder stb. – között lettek felosztva.

5.7 A menedzseri elme kulcsa: [plagizálva egy menedzsment-magazinból]

TÖRTEM A FEJEM

FELBECSÜLTEM AZ ÉRTÉKEMET

EGY TOYOTÁT SZEREZTEM

HOGY AZ IRODÁBA UTAZZAK

VAN MOBILOM

BÁRMIKOR ELÉRNEK

ARMANIT BIRTOKLOK

ESÉLYTELENÜL, HOGY VISELJEM

DE TUDTAM, HOGY JÓ VAGYOK

A HELYES ÚTON JÁROK

MERT CSAK NEKEM ADATOTT MEG

A KULCS A VEZETŐI MOSDÓHOZ!

6. A KISAJÁTÍTÁS HÁLÓZATAI

Látható és transzparens kisajátítás

Egy ősi mondás a ködös kínai hegyekből: “ami átlátszó, nem biztos, hogy mindig látható!”

A kisajátítás egy látható hálózata:

KISAJÁTÍTÓK

Főnökök
Hadurak
Lovagok
Szamurájok
Papok
Uzsorások
Rádzsák
Királyok
Császárok
Monarchák

MÓDOK

Sarc
Ajándékok
Zsákmány
Adók
Bérlet
Védelmi pénz
Uzsora
Kereskedelem

A kisajátítás egy transzparens hálózata:

KISAJÁTÍTÓK

Kormányok
Bankok
Pénzügyi intézmények
Befektetési társaságok
Biztosító társaságok
Nyugdíjpénztárak
Postai megtakarítási alapok
Befektetési alapok
Cégek
Termelő vállalatok
Kereskedelmi társaságok
Szolgáltató ipar
Kereskedők
Tanácsadók
Menedzsment
Hivatalnokok
Miniszterek

MÓDOK

Jövedéki adók
Vámok
Forgalmi adók
Szórakoztatóipari adók
Villamosenergia-adók
Közlekedési adók
Luxusadók
Hitelkamatok
Részvényeseknek fizetett osztalék
Nyereség
Nyereségadók
Jövedelemadó
Bérleti díjak
Menedzseri fizetések és juttatások
Megvonások és jutalékok
Miniszteri kenőpénzek
Bürokratikus lopás
Menedzseri csalások

6.1 Kormányzati kisajátítás

Miért van szükség a kormányhivatalok útvesztőire és az egymás közötti, esztelen számviteli praktikáikra?

A XVIII. század közepén Amszterdamban, a világkereskedelem akkori egyik fő központjában a kormányzás művészetében járatlanok azt javasolták, hogy a sok adóból álló, igen bonyolult struktúra helyett egyetlen adót vezessenek be. Tervüket hamarosan félretették, amikor rájöttek, hogy sokkal könnyebb sok kis adót kivetni és szabályozni, mint egyetlen adónemet.[30]

Egyetlen általános adó nyilvánvalóvá tenné, hogy a társadalmi termékeket milyen mértékben veszik el a kormányok adók formájában.

Az adózás a kisajátítás elsődleges forrása, amit nyers erővel hajtanak végre. Kizsákmányolásnak nevezzük, amikor a néhány évszázaddal korábbi időszakra utalunk, de a közvetett adóztatás csodákat tett annak érdekében, hogy az adókat az adófizetők elfogadják.

Az adófizetéssel szemben van ellenállás, és történnek kísérletek az állam “átverésére”, amit a kormányok erőszakkal és a becsapás mechanizmusaival próbálnak leküzdeni. Sőt, valójában minden adócsökkentést adókedvezményként, az állam által tett szívességként tüntetnek fel.

Okos adminisztrátorokat, mint Manmohan Singhet (a Világbank tisztviselője, az Indiai Központi Bank volt elnöke, az indiai kormány volt pénzügyminisztere) akik az adókulcsok csökkentésével és az adóháló kiterjesztésével növelik a teljes adóbevételt, megváltóként ünnepelnek.

A közvetlen és a közvetett adók közötti különbségtétel tévhit – a becsapás menedzsereinek ármánya. Ami lényeges, az a teljes adó, amelyet a kormányok beszednek. Az egyes ágazatoknak nyújtott úgynevezett támogatások, valójában a tőlük beszedett adó egy kis részének visszaadását jelentik.

Az úgynevezett szociális jóléti tevékenységek többsége nem az emberek általános jólétét szolgálják. Ezek az emberi erőforrások fejlesztésére szolgálnak, hogy több hasznosítható emberhez jussanak. Szociális jólétnek nevezni őket megtévesztés. Egy kis részük a küzdelmek és az ellenállás eredményeként, vagy a nagyarányú zavargások fenyegetése miatt nyújtott engedmény. Ezeket mindig igyekeznek csökkenteni, ahogy csökken a fenyegetettség vagy más fenyegetettségek növekednek.

Az adók nagy száma, amelyek szövevénye túl bonyolult ahhoz, hogy átlátható legyen, hatékony módot biztosít az államnak arra, hogy nagy összegeket vonjon el célzott és közvetlen ellenállás nélkül.

Az adóztatás nem a teljes történet

Ezek a magas adómértékek még mindig nem elegendőek a kormányok számára, és a piac egyéb misztikáihoz folyamodnak, hogy több forráshoz jussanak:

Hitelfelvétel az adófizetőktől, más kormányoktól és intézményektől. Ezeket a kölcsönöket még több adóval és még több kölcsönnel fizetik vissza.

E században fontos technikának számított a pénznyomtatás, a bankóprés, hogy a források újraelosztását az infláció segítségével valósítsák meg.

Keynes e felismerés miatt lett a század legmeghatározóbb közgazdásza: a béreket akkor is lehet csökkenteni, ha a fizetések növekednek.

Ennek a felismerésnek köszönhetően a jelenleg 1 hónapra adott 3000-es bér kevesebb, mint az ötven évvel ezelőtti havi 30-as bér.

A postai megtakarítások, a banki megtakarítások és a biztosítási rendszerek szintén nagy forrásai az állami bevételeknek. Ezért vannak “adómentességekre” vonatkozó rendelkezések, ha az emberek a pénzüket ilyen speciális rendszerekben tartják.

A nyugdíjpénztárak és nyugdíjrendszerek a kormányok számára jelentős pénzforrássá váltak.

A kormányoknak, mint vagyonkezelőknek a manipulációi ezekkel az óriási összegekkel, hogy nagy szeleteket sajátítsanak ki eme alapokból, a legújabb és egyre tökéletesített gazdasági művészetek közé tartoznak. Egyben részei annak, hogy az államok a csődközelben lévő pénzügyi helyzetüket javítsák.

6.2 Társaságok és vállalatok általi kisajátítások

Kamat, osztalék, nyereség, bérleti díjak, kereskedői árrés, amortizációs alapok – ezek azok a tételek, amelyek alapján a világtermelés mintegy 40%-át a bankok, hitelintézetek, vállalatok, cégek stb. sajátítják ki.

Kormányzati vállalatok és intézmények vezetőinek képviselői – legalizált kisajátítás

Bérek, juttatások, ingyenesen nyújtott létesítmények, engedmények, támogatások, ajándékok…

A kisajátítás hálózatain belüli elosztás fenti forgatókönyve akkor adódik, ha a számításokhoz olyan jogi dokumentumokat használnak, mint a pénzügyi kimutatások. Közelebb vagyunk azonban a valósághoz, ha figyelembe vesszük a főnökök törvényen kívüli kisajátításait, jutalékaikat, megszorításaikat és csalásaikat. A kormány és a vállalatok képviselői által végrehajtott megszorítások és jutalékok a globális termelés 15%-át teszik ki.

A munkások a termények 1-5 százalékát kapják, miután a kormányok, intézmények, vállalatok és képviselőik kiadásai felemésztették a termelés nagy részét. Ez az allokáció mutatja meg, hogy miért kell dolgozniuk a férfiaknak, nőknek, gyerekeknek, idős embereknek pusztán azért, hogy fenntartsák a tönkremenő háztartásokat és az elszegényedő embereket.

6.3 KORMÁNYZATBESZÉL [31] – gyorstalpaló

Támogatás – 10-ET VISSZAADNI, MIUTÁN 100-AT BESZEDTÜNK

Az adóterheket olyan sokféleképp vetették ki, hogy mindenki számos adót fizet. Egy adott termék vagy terület kedvezményei nem kompenzálják azt, amit adóként fizetünk azon vagy más területeken. A mezőgazdaságnak nyújtott, sokat hangoztatott támogatás például elenyésző a mezőgazdaságban használt termékekből – villamos energia, műtrágya, vetőmagok, traktorok, mezőgazdasági berendezések, szállítás stb., stb. – beszedett adókhoz képest (ismét jövedéki adó, forgalmi adó, vám, nyereségadó, vagyonadó, tőkenyereségadó…), még akkor is, ha magukra a terményekre nem vetnek ki adót.

Reálnyelvre lefordítva: a támogatás valamivel alacsonyabb adózás.

A jóléti állam: a becsapás munkában

Az állam összes “jóléti” kiadása csak egy kis része a beszedett adónak. Az ilyen kiadások a következő kategóriákba sorolhatók:

Humánerőforrás-fejlesztési intézkedések – befektetések (oktatás, egészségügyi szolgáltatások) vagy korlátozások (tilalom) a munkavállalók fitten tartása érdekében, hogy a megtérülés maximalizálható legyen.

Kiadások – olyan felmérések eredményeképp, amelyek azt sugallják, hogy bizonyos népjóléti intézkedések valójában a kormánykassza javát szolgálnák, lásd pl. a dohányzás betiltása iránti kormányzati érdeklődést az utóbbi időkben. E kutatások eredményei arra utalnak, hogy egyes területeken a dohányzással összefüggő betegségek miatt a dohányra és cigarettára kivetett adókból befolyó összegek nagyságánál több pénzt költenek egészségbiztosításra.

Egyszerű megtévesztések, pl. támogatás, amely valójában valamivel alacsonyabb adóztatás.

A munkásokra fordított kényszerkiadások: a bevételek elenyésző hányadát költik olyan programokra, mint a munkanélküli segélyek. Ezeket az állami szociális juttatásokat az elégedetlenség és a lázadás veszélyeinek csökkentéséért fizetik.

Infrastruktúra

Olyan infrastruktúrák és eszközök rendszere, mint a közlekedés, a kommunikáció, a technika, az információ, a média, a megfigyelés stb., melyek a munka fokozását és ellenőrzését szolgálják. A cél az, hogy a termelés több mint 95%-át megkaparintsák anélkül, hogy a munkavállalók ellenállása kezelhetetlenné válna.

Munkanélküliség

A bérmunkást nem alkalmazzák, ha a munkája nem termel eleget. Eleget ahhoz, hogy a bérek mellett az adókat, a kamatokat és a profitokat (és a törvényen kívüli bevételeket, jutalékokat, kenőpénzeket) is kitermelje.

Tehát elegendő termelési (gépek, nyersanyag) és ellenőrzési (menedzserek, megfigyelő kamerák, hírszerző ügynökségek) eszközzel kell rendelkezni ahhoz, hogy a munkásokat elegendő termelésre lehessen rávenni, és hogy a fenti követelmények teljesítéséhez elegendő pénzt lehessen belőlük kisajtolni. Ha ezek az eszközök (infrastruktúra) nem megfelelőek, a munkásokat nem foglalkoztatják. Ez az igazi oka a munkanélküliség és a túlmunka egyidejű fennállásának.

Munkásarisztokrácia

Ha egy bérmunkás 100 000 értékegységet termel, akkor ebből csak 500-3000 értékegységet kap. A bérmunkások a termelés 99 százalékát veszítik el a kizsákmányoló apparátus javára. Azokat, akik havi 5000-et kapnak (általában azért, mert 200 000 egységet termelnek), azzal vádolják, és néha maguk is bűntudatot éreznek, hogy ők a munkásarisztokrácia tagjai.

6.4 A globális kisajátítás hálózata

A kisajátítás hálózata az egymással versengő kisajátítók globális hálózata. Mindazonáltal a bérmunkások munkával és kisajátítással szembeni ellenállásának a letörése közös érdekük. A kisajátítás fenntartásához, csakúgy, mint a kisajátítás hálózatán belül zajló összecsapásokhoz elengedhetetlen a rendőrség és a hadsereg infrastruktúrája.

A kormányok és a nemzetek a hatáskörükbe tartozó területekről történő kisajátítás kedvezményezettjeinek tekinthetők. A vállalatoknak és a termékeknek nemzetiséget tulajdonítanak. A valutákkal, részvényekkel, állampapírokkal és kötvényekkel, árucikkekkel és bérmunkásokkal folytatott folyamatos kereskedelem ugyanakkor olyan helyzetet feltételez, amelyben a különböző kedvezményezettek – kormányok, pénzintézetek, biztosítótársaságok, központi bankok, vállalatok, cégek, menedzsmentek, vállalatvezetők és funkcionáriusok – folyamatos küzdelmet folytatnak egymással, folyamatosan változó szerencsével.

Csak a devizakereskedelem napi egy trillió dollárnyi forgalmat bonyolít le. Ez az egész világ éves termelésének közel öt százaléka. Ehhez jön még az értékpapírok, részvények és állampapírok kereskedelme, és természetesen az alapanyagok és a bérmunkások, mint más árucikkek kereskedelme. E kereskedelem néhány csomópontja New York, Szingapúr, Tokió, London, Bombay, Peking, Karacsi, Kairó, Párizs, Buenos Aires…

A valuták, részvények, értékpapírok és áruk kereskedelmének e központjait műholdas és számítógépes kommunikációs rendszerek kötik össze.

Ma már értelmetlen feladat kitalálni, hogy hol készült az a rész, amelyet a kedvezményezettek közül bárki megkap. Termékeinknek nincs nemzetisége. Minden termelés összefonódik, és a világterméket vagy a globális termelést alkotják. Ezt a teljes termelést aztán felosztják. A kedvezményezettek sikere a gazdasági, politikai, diplomáciai és katonai erejük szerint alakul.

A különböző iparágakban és területeken, a munka intenzitásának és munkaóráinak mértéke, a kormányzati kiadások, az államadósság, a beruházások, a munkások ellenállása stb. ezt a kereskedelmet egyszerre befolyásolja és meghatározza. A kamatlábak, adókulcsok, deviza-, részvény- és árupiaci árfolyamok ezek következményei. Ezeknek az árfolyamoknak az ingadozásai okozzák a globális termelés és az összes résztvevő részesedésének változásait.

Minden egyes termék egy vállalatcsoport tevékenységének eredménye. E vállalatok mindegyikét számos pénzügyi intézmény – bankok, biztosítótársaságok, postai megtakarítások, nyugdíjalapok, befektetési alapok – finanszírozza. Ezek a pénzügyek globálisan mobilak, és a pénzforrások a világ minden táján szét vannak szórva.

Ezek a vállalatok és pénzügyi intézmények ugyanakkor különböző kormányok területi joghatósága alatt működnek. Jóllehet a nemzetközi jog is érezteti jelenlétét, a kormányzati joghatóság segít elfedni a globális valóságot. Így a nemzeti kontra külföldi kavalkád csak arra szolgál, hogy az elégedetlenséget felszínes aggodalmak és kontraproduktív cselekedetek felé terelje.

Céltalan és lehetetlen megállapítani, hogy a bérmunkások melyik csoportjából kapja meg a részét egy-egy kisajátító. Így a termelési hálózaton belüli különböző kisajátítók, ellentétes érdekeik ellenére, közös ügyet képviselnek a munkások ellen.

Tekintsünk egy olyan termékre – egy autóra –, amelyről feltételezzük, hogy különböző alkatrészek egyszerű összeszerelésével készül. Hogy a kérdést egyszerűbbé tegyük: az alkatrészek gyártásához használt acélt, gumit, műanyagot, olajat, áramot, gépeket, terveket stb. nem vesszük figyelembe. Az amerikai kongresszus nagy elméi még ezen egyszerűsítések után sem lehetnek biztosak egy olyan egyszerű dologban, mint hogy milyen mércét kell elfogadniuk ahhoz, hogy egy autót amerikai vagy külföldi autónak minősítsenek a differenciált adózás céljából. A kritérium lehet a külföldi és a hazai alkatrészek aránya, vagy a pénzben kifejezett ár, vagy még egyszerűbben a különböző alkatrészek száma. Természetesen nem tudtak mit kezdeni olyan egyszerű kérdésekkel, mint például azzal, hogy milyen kritériumok alapján lehet ezeket az alkatrészeket nemzetinek minősíteni!

Az amerikai kongresszus minden mérlegelés és egyszerűsítés után úgy döntött, hogy minden olyan autó, amelynek legalább 74 százaléka “amerikai vagy kanadai gyártmányú”, az USA-ban készültnek minősül.

Az alacsonyabb adók megfizetése érdekében a Ford Motor Company egyszerű stratégiát alkalmazott, hogy modelljét – a Crown Victoriát – “Made in USA”-nak minősítse, annak ellenére, hogy ezt az autót, mint az összes többit, Németországban, Mexikóban, Spanyolországban, Japánban stb. gyártott alkatrészek felhasználásával szerelik össze. Egyszerűen gondoskodtak arról, hogy az importált alkatrészek aránya ne haladja meg a 25 százalékot, és az autó “USA-ban gyártott autó” lesz. Másrészt a Honda összeszerel egy Accord nevű autót az USA-ban, és a megfelelő alkatrész-arányt használja, hogy az “amerikai” részt 75 százalék alatt tartsa – és az Accordot importált autónak minősítik az USA-ban, hogy egyéb előnyökhöz jusson![32]

Sok vállalat együttesen gyártotta – GM, Isuzu, Fiat, Hindustan Motors. Pontos gyártója így nem ismert.

Számos gazdasági kategória, mint például a vállalat tulajdonjoga/nemzetisége, a termék nemzetisége, a termék gyártási helye, mára elavult. Ezek nem írják le érdemben a jelenlegi gazdasági valóságot. Az ilyen kategóriákon alapuló elméletek a legjobb esetben is irrelevánsak lehetnek, egyébként pedig nyilvánvalóan károsak.

A magyarázathoz a világ nagy autógyártó vállalatai közötti gazdasági kapcsolatok szövevényes hálóját hozzuk fel példának. A General Motors és más autógyártók 1990-es társulása megmutatja a “Made by GM” és a “Made in USA” címkék értelmetlenségét.

A GM részesedése más autógyártókban: Vauxhall (100%); Adam Opel AG (80%); FSO (37,5%); Isuzu Motors (5%); Suzuki Motor Co. (5%).

A GM és más autógyártók közös tulajdona: GM és Toyota Motors az USA-ban; GM és Toyota Motors Ausztráliában; GM és Suzuki Kanadában; GM és Saab-Scania AB Svédországban; GM és Izuzu Motors Japánban; GM és RABBA Magyarországon; GM és AB Volvo Svédországban; GM és VEB Automobile Works Németországban; GM és Chrysler az USA-ban; GM és UAC Nigériában, stb.

A GM autóalkatrész-ügyfelei: Renault, Honda, Toyota, Rover és VAZ.

A GM autóalkatrész-beszállítói: Isuzu, Volkswagen, Fiat, Honda és Pininfarina.

A GM forgalmazása a következő járművekre: Isuzu járművek Európában, Kanadában és az USA-ban; Renault járművek Brazíliában; Saab AB járművek Kanadában és Brazíliában; Suzuki járművek az USA-ban.

A GM néhány egyéb megállapodása: A GM Espero Sedan és Opel Kadette személygépkocsikat az olasz Berton Spa tervezi, és a Daewoo Motors szereli össze Koreában. A GM összeszereli az Isuzu teherautókat Új-Zélandon, Kenyában, Zairében, Portugáliában, Venezuelában, Chilében, Ecuadorban és Kolumbiában.[33]

Taiwanon, Venezuelában, Indonéziában, Kínában és Kanadában egy/több helyen készülnek. A gyártás pontos helye nem ismert.

6.5 A jelenlegi termelési hálózat

A HIERARCHIÁK HARCOSAI:

Katonaságok, kormányok, IMF, Világbank, bürokráciák, képviselők, politikai döntéshozók, rendőrség, politikusok, bírák, vállalatigazgatók, vállalati képviselők, menedzsmentguruk, vallási guruk, államférfiak, médiabárók, Nobel-díjasok.

A CÉL:

Kipréselni a maximumot a munkásokból.

A lehető legnagyobb részesedést megszerezni ebből a kizsákmányolásból.

Mennyit, kinek

A világ összes terméke, amelyet vásárolnak és eladnak, amelyet gyártanak, függetlenül attól, hogy hol, és mindazok a tevékenységek, amelyeket a csere és a pénz közvetít, egy globális egészet alkotnak. Ez magában foglalja a tárgyi anyagi javakat és a nem tárgyi szolgáltatásokat. Mivel a pénz a felhalmozott munka megjelenítője, méghozzá igen mobilis megjelenítője, a pénz és a csere rendszere nemcsak a globális össztermék kialakulását hozza létre, hanem az össztermék felosztásáról is dönt.

A globális termelési hálózat bonyolultsága miatt csak megközelítőleg tudjuk megbecsülni a teljes világtermelés különböző kedvezményezettjeinek a részesedését. Ezek a részesedések akkor válnak láthatóvá, ha az egyes termékek árát a különböző elemeire osztjuk, vagy ha globális szinten megvizsgáljuk a különböző kedvezményezettek kiadásait. Az újság, a só vagy a mosógép ára a következő arányokra oszlik:

Az adó az ár több, mint 50%-át teszi ki.

A jövedéki adó eléri a 100%-ot, sőt, még ennél is többet.

A vám, amelyet a termékben felhasznált alkatrészek vagy az előállításához szükséges, az országon kívülről vásárolt berendezések után kell fizetni, akár 100%-os vagy annál is magasabb lehet.

Forgalmi adót kell fizetni minden olyan termék után, amelyet a gyártáshoz vásárolnak és adnak el, valamint újra a végtermék után.

Villamosenergia-adót kell fizetni a felhasznált villamosenergia után.

A szállítási adót a felhasznált szállítás után fizetik.

A vagyonadót a földterület és az ingatlanok után kell fizetni.

Hozzá lehet adni más adókat is (társasági adó, jövedéki adó, szórakoztatóipari adó, luxusadó stb.), megpróbálva teljessé tenni a listát.

A kamatfizetések, az osztalékok, a gyártók, a forgalmazók és a kiskereskedők árrése, a bérleti díjak körülbelül 40%-ot tesznek ki.

A vállalatok által alkalmazott tőke mintegy 90%-a különböző pénzintézetektől kapott kölcsön. E hitelek kamatai nagymértékben kiugróak.

Az osztalékot a saját tőke – a vállalat részvényesei által birtokolt tőke – után fizetik.

A gyártó, forgalmazó, nagy- és kiskereskedelmi vállalatoknak van árrésük.

Emlékeztetünk arra, hogy a fentiek csak egy betekintést nyújtanak abba, amit legális értékesítésnek neveznek. A jutalékok, levonások, kenőpénzek, visszaosztások stb. minden tranzakcióban általános normák. Ezt a mintegy 15%-os appropriációt a főnökök és a törvényhozók illegálisnak nevezik, miközben ők maguk annak páratlan gyakorlói.

Bármely termék teljes árából a munkások bére legfeljebb 1-5 százalékot tesz ki.

Még a munkabérükből is számtalan adót fizetnek a munkások, valahányszor fizetnek valamiért, legyen az élelmiszer, mozi- vagy vasúti jegy.

A rabszolgatartók közötti háború során, a Mahábháráta fő csatájának kezdetén az izgatott Krisna azt mondta a vonakodó Ardzsunának:

“karmanaya adhicarastu, ma faleshu kadachen.” “Csak a munkához van jogod, de annak gyümölcséhez soha”[34]

A Gítának ez a bölcsessége korunk központi elemévé vált!

6.6 A hierarchiák prioritásai

Katonák

Terrorista szervezetek

Rendőrségi hálózatok, fegyveres bandák

Börtönök, titkosszolgálatok

Irodák, politika-kutatás

Jogrendszer

Ipari felügyelet

Fizikai infrastruktúra (közlekedési és kommunikációs hálózat, várostervezés, öntözőberendezések)

Ipari infrastruktúra

Oktatás és kultúra menedzsment-intézetei (test és elme formálása és irányítása, az egyetértés biztosítása)

Humánerőforrás-fejlesztés

Luxuskörülmények

Egy jávai város rendőrsége azt tervezi, hogy mérges kobrákat fog használni a tömegdemonstrációk feloszlatására és a gyanúsítottak beismerő vallomásra kényszerítésére.[35]

6.7 Ha uralkodunk a javaink felett, szabadok leszünk!

1980 elején Ausztráliában a telefonosok egy agitáció során kikapcsolták a telefonok számlázását nyomon követő számítógépeket. A telefonokat ezután ingyenesen lehetett használni, és az emberek távolsági hívásokat bonyolítottak anélkül, hogy a másodpercek számolásával vagy azzal kellett volna bajlódniuk, hogy a lényegre térjenek. A telefonosok akciója hatalmas tetszést váltott ki, és óriási összegű kifizetetlen hívásokat halmozott fel a vállalat számára. A kormányt és a vezetőséget aggasztotta a munkások különböző csoportjai között kialakult barátság, és beleegyeztek a telefonosok követeléseibe – a kisebbik rosszat választották.

1987-ben a franciaországi vasutasok szórólapokat osztogattak az utasoknak, amelyekben arra kérték őket, hogy ne vegyenek jegyet, utazzanak ingyen. Az utasok készségesen elfogadták a szórólapokat és a felhívást. Ugyanebben az évben azonban a spanyolországi és olaszországi buszon és metrón utazóknak nem volt lehetőségük elfogadni vagy elutasítani a munkások felhívását, mivel az ottani munkások üzemeltették a szolgáltatásokat, de nem voltak hajlandóak díjat felszámítani az utasoknak.

1989 márciusában a dél-koreai vasutasok 2,5 millió utasnak adtak ingyenes utazást egy agitáció során. 1991 nyarán az amerikai Bart Railway Company munkásai Franciaország, Olaszország és Spanyolország példájára hivatkozva szórólapokat osztogattak. Arra kérték az utasokat, hogy sztrájk esetén az utasoknak fizetett szabadságot kell követelniük a menedzsmentjeiktől.[36]

Betty Jean Abornt, egy hajléktalan, középkorú, depressziós nőt hét seriff állította elő, miután egy fagylaltot emelt el egy kisboltból. A nő állítólag egy konyhakéssel hadonászott. A válasz húsz lövésből álló sortűz volt, amelyből tizennyolc átlyukasztotta a nőt.

Kérdések a globális termelésről

Az emberiség össztermelésének mérlegének vizsgálata és feltárása néhány megdöbbentő megállapítást és nyilvánvaló következtetést hozott.

Megállapítások:

Az emberiség teljes termelésének kilencvennégy százalékát a hierarchiák fenntartására és folyamatos működtetésére használják fel.

Ennél is fontosabb, hogy a globális termelés hat százaléka jelenleg elegendő az egész emberiség táplálására és eltartására.

Következtetések:

Ha képesek leszünk megszüntetni a hierarchiát, akkor egyszerűen nem lesz szükségünk a ma zajló termelés kilencvennégy százalékára. Vegyünk bármit, az orvostudománytól az acélig, a papírtól a rendőrállomásokig, a választásoktól az olimpiáig, és töröljük ki, ami a hierarchia fenntartásához és fennmaradásához szükséges – hat százalék marad.

A hierarchia eltörlésével a munkaterhelésünk a jelenlegi terhelés tizenhatodára csökken. Ez önmagában is óriási mértékben gazdagítja majd az emberi életet, és a kreativitás és a szabadság különféle színtereit nyitja meg. A hónapokig tartó ünneplésekkel járó fesztiválok újjáélednek.

A termelés kilencvennégy százalékának megszüntetésével a környezetpusztulás drámaian csökkenni fog, és az emberiségnek elég hosszú lélegzetvételnyi időt ad ahhoz, hogy újragondolja, újraalkossa és újrateremtse termelési folyamatait az ember és a természet harmonikus kapcsolatának fenntartása érdekében.

VÁLTOZTASSUK MEG A DOLGOK MENETÉT!

“Az »ifjúsági bér«[37] a fiatalok mélyreható lázadásának ürügyévé vált. A főiskolákon, középiskolákban és külvárosokban élő fiatalok leértékelődtek és elutasították őket, még mielőtt beléptek volna a »munka világába«, és így a tömeges munkanélküliséggel kell szembesülniük.

Már tudják, hogy nincs jövőjük ebben a társadalomban. Azért válnak értéktelenné, mert a modern gazdaságban az emberi mivoltuknak nincs piaci értéke… a munkának többé nincs értelme. Már nem felel meg közvetlenül az emberi szükségleteknek, hanem a fogyasztás őrült bővülését szolgálja, és egyre mesterségesebb és embertelenebb rendet teremt.

A munka hihetetlen mennyiségű energiát pazarol el haszontalan tárgyak előállítására, amelyek tönkreteszik a környezetet…

Néhányan egyenesen a »munkanélküliség eltörlését« javasolják, holott a bérmunka és a pénz az, amit el kell törölni! …Ennek a társadalomnak nincs reménye és nincs jövője, és ezt kisebb-nagyobb mértékben mindannyian tudjuk…

Nincsenek más ambícióink, mint hogy hozzájáruljunk a mozgalomhoz, hogy segítsünk neki megtalálni az okát annak, amit már megtett, és hogy továbblépjünk azért, amit még el kell érnie.”

Egy szórólap-sorozat egyik példánya “Néhány munkás és munkanélküli” aláírással, 1994. március, Franciaország.[38]

7. A MUNKANAPUNK

7.1 A 30 órás munkanap

Az alacsonyabb életszínvonal és a foglalkoztatás bizonytalansága mind a nőket, mind a férfiakat kíméletlenül több állásba kényszeríti.

A munkaidő a nyolcórás műszakon túli túlórává és további részmunkaidős munkává nőtt. Például a televíziós műsorok és filmek gyártási ütemtervei és határideje magától értetődően másfél műszakot (8 óra + 4 óra) feltételeznek minden nap.

Sok iparágban az ilyen hosszú munkaidő kötelező. A munkavállaló nem tagadhatja meg a túlórázást. A “szabályok szerinti munkavégzés” agitációnak minősül, és a főnökök fegyelmi intézkedéseit vonja maga után.

Azokon a helyeken, ahol a túlórát nem teszik kötelezővé, a létfenntartás kényszere érvényesül, és a munkások a túlórákat szívességként kapják a menedzsmenttől és a szakszervezeti vezetőktől.

A vállalatok megpróbálják felszámolni a túlóráknak a rendes bér duplájával történő kifizetését előíró törvényi rendelkezést. Sokan ezt nyíltan teszik, míg mások megpróbálják a “túlmunka” elnevezéssel álcázni a dolgot. Egyes vállalatok a túlóra helyett “rendkívüli pótlékot” adnak – ez a havi pótlék megegyezik az egy napra járó túlórapótlékkal.

A munkanap a bérmunkával töltött órákat jelöli, amelyek bére elegendő egy háztartás fenntartásához.

Ez a fogalom a tizenkilencedik századból származik, és az egy személy által a család eltartása érdekében végzett bérmunkaórákat jelentette, mivel az egynél több bérmunkást foglalkoztató családok jelensége még nem terjedt el. Egy háztartásban tehát a jelenben érvényesülő munkanap és a múltban érvényesülő munkanap közötti összehasonlításhoz figyelembe kell venni a háztartásban dolgozók számát és a háztartás méretét.

Ma a munkanap a férj műszakos, túlórázó és részmunkaidős munkájából, a feleség műszakos, túlórázó és részmunkaidős munkájából, valamint a gyermekek és a háztartás idősebb tagjai által végzett bérmunkából áll.

A túlórázás, a férfiak és a nők többszörös munkavégzése ma már általánosnak számít, gyakori a gyerek- és a diákmunka. Az idősek számára a nyugdíjba vonulás általában alacsonyabb fizetésű munkákra való áttérést jelent. A családok mérete pedig csökkent. A család intézménye is átadja helyét az új típusú háztartásoknak.

A 19. század második felében a rövidebb munkaidőért folytatott harc egyes területeken a nyolcórás munkanapért folytatott küzdelem formáját öltötte.

Az 1886-os Haymarket-lázadásként is ismert híres incidens során Chicagóban a rendőrség és a munkások összecsaptak a nyolcórás munkanapért tartott tüntetésen. Az összecsapást akasztások és a munkások bebörtönzése követte.

Ugyanebben a városban, Chicagóban 1989-ben sztrájkoltak azok a munkások, akik a túlmunkaidő törvényes korlátozását, a napi 10 órás műszak törvényes határát és heti pihenőnapot követeltek. A sztrájkoló szállodai dolgozóknak több mint 10 napon keresztül napi 12-13 órát kellett dolgozniuk. Hasonlóképpen, a chicagói önkormányzati dolgozóknak napi tizenhárom órát kell dolgozniuk heti pihenőnap nélkül.[39]

Az 1886-os és az 1989-es munkanap közötti különbség óriási.

1886-ban a túlnyomórészt férfi munkások 8 órás munkanapot követeltek, amely elegendő bért biztosítana egy család fenntartásához. A család legalább három vagy négy gyermeket jelentett, valamint a nagyszülőket.

1989-ben mind a férfi, mind a női munkások a 10 órás műszak törvényes korlátjáért agitáltak. A túlórák és a részmunkaidős munkák, amelyeket el kell végezniük, ezen felül vannak. Mindazonáltal sem a férfi, sem a női munkások nem keresnek eleget ahhoz, hogy még a párjukat is eltartsák. Együtt is nehezen tudnak felnevelni egy gyermeket, és még a nagyszülők is dolgoznak, vagy az idősek otthonában élnek.

7.2 Hiszed vagy sem! Egy háztartás napi munkaideje ma már több mint 30 óra

A nő alap-műszakja – 8 óra.

A férfi alap-műszakja – 8 óra

A férfi túlórája / részmunkaidős bérmunkája – 4-6 óra.

A nő túlórája / részmunkaidős bérmunkája – 2-4 óra

A gyermekek és az idősebbek bérmunkájának órái – 4-6 óra

Összesen 26-32 óra

A munkahely és a lakóhely közötti ingázásra fordított idő ezeken az órákon kívül esik, és a háztartási munka is.

7.3 A 8 órás munkanap – hivatalos fikció

Nehéz elhinni, hogy létezik egy mítosz, miszerint rövidebb munkanapunk van, mint korábban. Ez pusztán hivatalosan van így. Ez pontosan a becsapás munkában esete.

A nyolcórás munkanap és a nyolcórás műszak jelentése között ellentmondás van. Ez az ellentmondás tulajdonképpen elfedi azt a jelentős visszalépést, amelyet a munkások ebben az évszázadban elszenvedtek. Amit az iparban bevezettek, az a nyolcórás műszak – megtévesztő módon nyolcórás munkanapnak nevezve.

A munkások, akiknek ezt el kellene hinniük, napi tizenkét, tizenhárom, tizennégy órát dolgoznak. Jelenleg tíz óra a minimum, amit a legtöbb munkás egy nap alatt ledolgoz. Az egyén munkaidejébe beletartozik a műszakidő, a túlóra és a részmunkaidő. A munkanap a férfi, a nő és a gyermekek munkaidejéből áll, amelyek a háztartás egészét képezik.

Ha az 1886-os chicagói Haymarket incidens vízválasztó volt is, nem a nyolcórás munkanapért folytatott küzdelem győztes csúcspontja volt, hanem inkább a fordulat kezdete, amelyben a nyolcórás munkanapért folytatott küzdelem a nyolcórás műszak bevezetése felé tett lépésekbe illeszkedett.

A munkaidő óriási mértékben megnövekedett, mert nőtt a háztartás fenntartásának érdekében bérmunkára kényszerített emberek száma.

A kisajátítás menedzserei dühöngenek és morgolódnak: “a munkaerő drága”.

A becsapás menedzserei ezt hisztérikus kórussá fokozzák. A paprikajancsik 4 órás munkanapot harangoznak be!

7.4 A 4 órás munkanap!

“A 30 órás munkanap?

Szegény ördögök!

Miközben a mi cégünk négynapos, 36 órás hetet hirdetett!”

A Világbank “Human Development Report 1994” című jelentése a “dolgozz kevesebbet, keress kevesebbet és mindenki dolgozzon” szlogent hirdeti, mint a túlmunka és a munkanélküliség egyidejű problémáira adandó választ. Abban a helyzetben, amikor a mai családok még a 30 órás bérmunka után is nehezen tudnak megélni, a jelenlegi rendszer felügyelői azt állítják, hogy ha a ma foglalkoztatott munkavállalók kevesebbet dolgoznak, és kevesebbet keresnek, az megoldja a problémáikat.

A dokumentumot (HDR 1994) át kell alakítani stratégiákká, a politikai döntéshozók és a vezetőségek általi végrehajtását pedig végül – mint mindig – erőszakos eszközökkel kellene megvalósítani. Ez a stratégia azt jelentené, hogy a bérmunkásoknak valahogyan fel kell osztaniuk egymás között a globális termelés egyre csökkenő részét, és nem szabad a kormányok, a hadseregek és az intézmények túlzott kiadásait szem előtt tartaniuk.

A jelentés rövidebb 4 órás műszakot és heti 3-4 napos munkát sürget, ennek megfelelő bércsökkentéssel. Ez azt jelenti, hogy a munkásoknak több munkahelyen kell dolgozniuk a túlélés érdekében. A rövidebb műszak több munkahelyet tesz szükségessé, és a vezetőségek zsebre tehetik az ebédszünetet és a teaszünetet, amellett, hogy a munkatempót is növelik, mivel az egyes munkahelyeken töltött órák száma kevesebb!

A jelentés így folytatja:

“A munkamegosztás gondolata egyre nagyobb lendületet vesz… Ahelyett, hogy egyes munkavállalók számára ötnapos munkahetet írnának elő, miközben mások munkanélküliek maradnak, a munkahetet mondjuk négy naposra kellene csökkenteni, megfelelő bércsökkentés mellett, hogy többen oszthassák meg a rendelkezésre álló munkát.”

A tervezők és végrehajtók a 36 órás hét retorikáját használják, miközben 36 órás munkanapot vezetnek be. Ez a “munkamegosztás” valójában azt jelenti, hogy a dolgozókat arra kényszerítik, hogy egy kisebb család eltartásához két-három munkahely szükséges státuszáról áttérjenek a minden egyes munkásnak több állást kell vállalnia a megélhetéshez állapotára. Az, hogy a munkások képesek lesznek-e akár csak egy munkahelyet is megszerezni és megtartani, egy másik kérdés.

Ha ez túl keményen hangzik a jelenlegi rendszer megítélése szempontjából, akkor meg kell jegyeznünk, hogy az egyszerre két vagy akár három munkát végző emberek száma egyre nő. Még a kormányzati statisztikák szerint is, amelyekben a ködösítés alap, hét millió amerikai tizenötmilliónyi munkát végez. A munkások többsége házas, és közülük egyre több a nő.

A Világbank jelentése folytatódik:

“Franciaországban a Hewlett-Packard számítástechnikai vállalat leányvállalata rugalmasabb, négynapos munkahetet vezetett be.

Ez lehetővé tette, hogy az üzemben heti hét napon át éjjel-nappal dolgozzanak, a nappali műszakos öt nap helyett. A termelés megháromszorozódott, a foglalkoztatás 20%-kal nőtt, a jövedelem pedig változatlan maradt. Franciaországban a becslések szerint a négynapos, 33 órás munkahét általános bevezetése, átlagosan 55%-os bércsökkenéssel, mintegy kétmillió új munkahelyet teremtene – és 28 milliárd dollár megtakarítást jelentene a munkanélküli-biztosításban.”

Nem igényel különösebb figyelmet a sorok között olvasva, hogy kitaláljuk, hogy a Hewlett-Packard üzem legalább háromszor annyi időt üzemel, mint a “reformok” előtt; a termelés 200%-kal nőtt, míg a dolgozók száma csak 20%-kal emelkedett; a bérek pedig változatlanok maradtak; vagyis a bérek pénzbeli nagyságai maradtak változatlanok, így a vásárlóerő valójában csökkent.

A munkaidő és a munka intenzitásának jelentős növekedése nyilvánvaló, de ezt a 4 napos hét retorikája mögé próbálják elrejteni. A munkanélküli segélyre fordított kiadások csökkenése további ösztönzőket jelent az állam számára.

Ez csak néhány példa a világszerte végrehajtott reformok közül. Az 1995 végén Franciaországban, és az 1997 elején Szöulban bekövetkező zavargások csupán előképei a munkásoknak az egész világon a kormányzati próbálkozásokra adott reakcióinak.

7.5 A női emancipáció?!

“Jó asszony meg törött láb, nem megy a háztul odább.”[40]

“Az anyaság a leány édes álma, a feleség boldog reménye, és az öregedő nő mélységes sajnálata, aki nem elégítette ki ezt a vágyat.”[41]

“Mert a férfiaknak dolgozniuk kell, a nőknek sírniuk, és minél hamarabb vége, annál hamarabb aludni.”[42]

Nem sokkal a gyári rendszer és a bérmunka megjelenése után a nőket olyan propagandával bombázták, amely idealizálta az anyaságot és a nők házi szerepét – és megteremtette “a férfiak házon kívül, a nők otthon” képzetét. Ezt a dolgok természetes rendjeként fogadták el, még akkor is, ha ez az eszménykép gyakran ellentmondott a valóságnak.

A 19. és a 20. század folyamán sok nő kezdett el otthon darabbérért dolgozni, és néhányan eljöttek otthonról, hogy fizetett munkát vállaljanak. Erre számos okot hoztak fel: a férj nem jó, a nő kapzsi, a család jobb életre törekszik… Amiről általában nem beszélnek, az a bérek csökkenése, amelynek következtében a nők bérmunkásokká váltak a patriarchális bölcsesség ellenére, ami meg ezt jelentette:

Egy elégedetlen anya a házi rabszolgaságról, Ausztria, 1899:

“…elégedetlenségem, aggodalmam, idegességem okai sokkal mélyebben rejlenek: azokban az elkerülhetetlen körülményekben rejlenek, amelyeket a természet az anyaság következményeként rám ruházott. Ó igen, csodálkozzanak, szörnyülködjenek, amit csak akarnak, de higgyék el nekem, mi nők, mi, akiknek gondolataink és törekvéseink vannak, mi, akik komoly szellemi tevékenységeken keresztül a civilizáció magasabb szintjére jutottunk – annyira eltávolodtunk a természettel való kapcsolattól, hogy az anyaság úgynevezett édes örömei több kínt okoznak nekünk, mint amit egy nyugodtan gondolkodó ember el tud képzelni.

Biztosan tudom, hogy sok nő számára a gyermek születésének pillanatában a világ felbomlik, saját egója már nem létezik, önzetlensége olyan messzire megy, hogy már nem ismeri saját örömeit, és mivel folyamatosan leereszkedik a gyermek intelligenciájának szintjére, végül elveszik minden másfajta szellemi tevékenység számára. Ahogy a gyermek elkezdi fejleszteni szellemi képességeit és kiszélesíti érdeklődési körét, szellemi mércét állít az őt nevelő anya elé. Ezután magára marad, mert más gyermekek követik, akiknek gondozása és védelme most már teljesen felemészti az előbb említett anyákat. Ők azok az anyák, akik a hagyományok, a nevelés és a tehetség révén »igazi nőkké« váltak, akik megtestesítik az összes olyan tulajdonságot, amelyet oly nagyra tartanak: lemondás, áldozatvállalás és az »ego« hiánya… Nem is tudod, milyen nagy fájdalmat okoz, ha elkerülhetetlen körülmények által a tompaság és a külvilággal szembeni közöny mocsarába húzódsz…”[43]

Nők bérmunkába állítása alacsonyabb bérért

Kezdetben a legtöbb bérmunkát végző nő fiatal és egyedülálló volt. A nők akkor hagyták abba a munkát, amikor megházasodtak, vagy nem sokkal később, amikor gyermekük született. A nélkülözés és a csökkenő életszínvonal számos házas nőt kényszerített bérmunkára, de egy dolgozó férjes asszony férje kudarcát jelezte.

Ez a “férfiak körében tapasztalható kudarc” egyre elterjedtebb, hogy nem tudnak olyan bért keresni, amely elegendő a család eltartásához (amely maga is egyre kisebb, és néha már nem is létezik). A bérek csökkenése, a bérmunkásként való fennmaradáshoz szükséges minimális eszközök növekedése, a kemény munkakörülmények miatti magas megbetegedési és baleseti arány, a folyamatos munka hiánya – mindezek a tényezők együttesen vezettek el oda, hogy a nőknek bérmunkássá kellett válniuk.

A világ számos részén az emberek idővel beletörődtek abba a ténybe, hogy a legtöbb nő a házasságkötés előtt egy bizonyos időszakot a munkaerőpiacon töltött. Ez az engedmény azonban a 19. században Európában és az Egyesült Államokban ritkán terjedt ki a “tisztességes háztartásokra”; máshol is csak később.

A huszadik században a nők, és különösen a házas nők egyre nagyobb számban léptek be a munkaerőpiacra. Az ilyen folyamatok során hangsúlyt kapott a nők azon szabadsága, hogy a különböző lehetőségek közül választhassanak. Amiről nem beszéltek, az a nők szabadságának korlátozása.

A nők bérmunkájának elterjedésében további szerepet játszott az is, hogy a fiatal feleségek általában nem csak a házasságkötés előtt szereztek tapasztalatot a fizetett munkáról, hanem gyakran néhány évig, első gyermekük születéséig maradtak a munkahelyükön. Gyakran a húszas éveik közepén vonultak vissza a munkaerőpiacról, és viszonylag gyorsan, 2-4 gyermeket szültek. Ezután energiáikat és tehetségüket az otthoni munkának szentelték, amíg a legfiatalabb gyerek az általános iskolát nem végezte el. Amikor a gyermekeket biztonságban lévőnek tekintették, az anyák egyre nagyobb valószínűséggel tértek vissza a bérmunka világába. Ez a visszatérés, vagyis a második szakasza a házastársi fizetett munkának, a bérmunka terjedésének egy újabb lépcsőfoka volt.

A bérmunka nem emancipáció

A nőknek a patriarchális normákkal szembeni ellenállása és a bérmunka vállalására való kényszerítése elhomályosította a házi rabszolgaság és a bérrabszolgaság képét. Sokan azt állítják, hogy az otthonon kívüli munka felszabadító és kifizetődő tapasztalat a nők számára, amely lehetővé teszi, hogy teljes mértékben kibontakoztassák szellemi és emberi potenciáljukat. A bérrabszolgaságot emancipációként ábrázolják. Abban az időben, amikor a bérrabszolgaság elkezdődött, és elsősorban férfiakat soroztak be a bérrabszolgák soraiba, a bérrabszolgák a munkát a feudális rabszolgaságból vagy a “paraszti szolgaságból” való felszabadulásként tételezték. Most a nők bérmunkáját a házimunkától való felszabadulásként tételezik.

A bérmunka gyárakban vagy műhelyekben, irodai állásokban, iskolákban és laboratóriumokban, a sportpályán vagy kiskereskedelmi üzletekben, a fegyelmezéssel, az ismétlődéssel, a fizikai terhekkel és a lelki zűrzavarral együtt aligha felszabadító, kreatív vagy kiteljesítő. A munkásosztálybeli nők és férfiak számára a munka sem nem örömteli, sem nem kreatív. A bérmunka értelmetlen. A munkák unalmasak és ismétlődőek, nem nyújtanak szellemi vagy lelki jutalmat, és nem nyújtanak kielégülést. A gyári élet szigorú szabályozása, amely az élet minden területét áthatja, elpusztítja a vitalitást és az intelligenciát. Nem a fizetett munka, hanem a munkától és a házimunkától mentes szabad percek adnak értelmet az életnek.

Hármas munka, Németország, 1930

“…Kénytelen voltam munkába menni… Mivel majdnem egyórás vonatút áll előttem, korán kelek…(4:15), a vonat 5:10-kor indul és 5:55-kor érkezik. Mivel a munkanapunk 6:00-kor kezdődik, hosszútávfutást kell tennem a vasútállomásról a gyárba, hogy időben odaérjek. A gyárban 14:15-ig tisztítom a kártolófésűs gépeket. 17:13-ig nem indul hazafelé a vonatom. Este 6:00 körül érek haza, aztán még több munka vár rám otthon… A vasárnapom általában 7:00 óra körül kezdődik, mivel takarítani és ruhákat kell mosni, majd ebédet kell készíteni. Délután 2 óra körül kezdődik számomra a vasárnap…”[44]

Dolgozó nők / domesztikált nők

A női bérmunka ellenzői gyakran egy “aranykorra” hivatkoznak – a patriarchális értékrend által élesen meghatározott nemi szerepek és a háztartás fojtó bezártságának “aranykorára”. Szerintük a legtöbb nős, dolgozó nő felesleges cicomákért dolgozik. Dolgoznak egy autóért, egy saját házért, egy színes televízióért vagy egy új hűtőszekrényért, amelyek luxuscikknek minősülnek. Azt javasolják, hogy a nők hagyjanak fel az ilyen mértéktelenséggel, és szenteljék magukat annak, hogy jó feleségek és anyák legyenek.

Másrészt a nők fokozott bérmunkájának hívei a jövőbe tekintenek, és kijelentik, hogy a fejlett technológiáknak köszönhetően a háztartási teendők hamarosan néhány perc alatt elvégezhetők lesznek. Azt tanácsolják a nőknek, hogy hacsak gyermekeik nem óvodáskorúak, akkor legalább részmunkaidőben dolgozzanak abban az üzletben vagy szakmában, amelyre házasságkötésük előtt képezték ki őket. Az “új” nőről szóló történetek, miszerint munka nélkül feleslegesnek érzi magát, a magazinok anyagává válnak. A karrierista nőt a “nő” legkedveltebb képévé teszik. A tudományos folyóiratok a bérmunka “örömeit és izgalmait” emelik ki.[45]

Azt mondják, hogy a mai nők meg akarnak szabadulni az anya és a háziasszony alacsonyabb rendű kötelezettségei alól, hogy a társadalom önfenntartó és független tagjaiként magasabb rendű hivatásoknak szentelhessék életüket. Mivel azonban ezek a “magasabb” hivatások monoton munkából állnak a gyárban, a boltban, az irodában és más hasonló foglalkozásokban, nehéz elképzelni, hogy ezek a feladatok hogyan hozhatnak nagyobb szabadságot és boldogságot.

A populáris sajtóban folyó viták hallgatnak arról a tényről, hogy a legtöbb nő és családja nem tud megélni a nők fizetett munkája nélkül. Hacsak nem tűnnek egzotikusnak vagy különösen szépnek, a munkásosztálybeli nők nem keltenek feltűnést. Ehelyett a média egy olyan középosztálybeli többség képét festette meg, akiknek viszonylag korlátlanul lehet választani, hogy milyen munkát végezzenek. Inkább az ilyen “szabad választások” kerülnek előtérbe, mint a legtöbb nő életének valósága.

A jogokról és kötelességekről

A háborúk és más “nemzeti vészhelyzetek” sajátos változásokat hoznak, ironikus helyzetek sokaságát helyezve a figyelem középpontjába. Háborúk idején a nőket fontos önkéntes munkára hívják. A kormányzati szervek kampányt folytatnak, hogy a nőket a munkába csábítsák. A népszerű dalok, filmhíradók, filmek és újságok arról szólnak, hogy a nőknek kötelességük munkába állni. A nők emancipációjáról és az új nőkről papolnak. A háború végén ugyanez a propagandagépezet rükvercbe kapcsol, hogy a nőket kiszorítsa a hajógyárakból és a repülőgépgyárakból az alacsonyabb bérekkel és rosszabb munkakörülményekkel járó munkahelyekre. A családi értékek és a nők hagyományos szerepe a napirend kiemelt helyére kerül. A gazdasági válságok idején a közvélemény és a kormányzati propaganda azzal az indoklással ostorozza a dolgozó, házas nőket, hogy nincs joguk “elvenni egy férfitól a munkát”.

8. A TERVEZŐK NYOMORÚ HELYZETE

8.1 Család – akadály vagy támogatás

A jelenlegi rendszer alapja a termelés 99 százalékának elvonása. Ez azt jelenti, hogy:

A nők és férfiak bérmunkájának a terjedését.
Megszaporodik a diákmunkások és a gyermekmunkások száma.
A nyugdíjba vonulás gyakorlatilag csak az alacsonyabb fizetésű munkákba való átmenetet.

Mindez a család hanyatlását eredményezi.

A tervezők számára azonban a család a jelenlegi rendszer fontos bástyája.

A nők és a férfiak házimunkája fizetetlen munkát biztosít a bérmunkások reprodukciójához. Ez a munka fontos a fegyelmezett és hasznos munkaerő új generációjának előállítása és mindennapi újratermelése szempontjából. A munkanap meghosszabbodásával ezeket a tevékenységeket meg kell fizetni. Ez nyomást gyakorol a bérek emelésére. A család az a hely, ahol a társadalom uralkodó értékeit tanítják – az anya könnyei és az apa félelme több trükköt vet be, mint sok más intézmény együttvéve.

Így a jelenlegi rendszer fenntartása egyszerre követeli meg a család gyengítését és fenntartását. A jelenlegi rendszer fenntartásának ezek az ellentmondásos követelményei arra késztetik a tervezőket, hogy a dilemma egyik oldaláról a másikra váltsanak:

Fel kell szólítaniuk a családi értékek megmentésére, majd fel kell szólítaniuk a családi értékeken való felülkerekedésre.

8.2 Gyermekek: Elkerülni, kiképezni vagy alkalmazni

A kormányok politikája a családok gyermekszámára vonatkozóan változó, a “nemzeti érdek” megítélésével együtt. Egyes országokban az állam egy vagy két gyermek vállalását szorgalmazza a “nemzet gyarapodását” szolgálandó. Más országokban a kormányok aggódnak az alacsony születési arányszámok miatt, amelyek a “nemzeti növekedés” alacsony szintjét okozzák.

Kínában a kormány terrorizálta a lakosságot, hogy fogadja el az egy gyermekes politikát.

Az orosz állam eközben azzal volt elfoglalva, hogy díjakat alapított az anyáknak, hogy tucatnyi gyermeket szüljenek.

Indiában a kétgyermekes politika erőszakos bevezetése az állam számára visszafelé sült el.

A skandináv országok kormányai nem tudják, hogyan lehetne megállítani a születésszám csökkenését.

Eközben a dolgozó szülők, akik nem tudnak maguk gondoskodni a gyermekekről, a személyzeti hiánnyal küzdő, túlzsúfolt óvodákra és bölcsődékre szorulnak. Még az a kisebbség is, amelyik megengedheti magának, hogy otthon tartsa a gyerekeket, kénytelen őket ezekbe az intézményekbe küldeni azért, mert az iskolák feltételezik, hogy a gyerekeknek óvodai (elő)nevelésben kell részesülniük, és ezt felvételi kritériumként szabják meg.

Egy munkás, akinek szüksége volt a kisfia elhelyezésére, hogy vissza tudjon menni dolgozni, felháborodott attól, amit látott. “Mit tehetsz, azon kívül, hogy felmondasz, és te magad neveled fel őket?” – kérdezte. “Sokunk számára ez egyszerűen nem megvalósítható.”

Az ipari központokban élő gyerekek a 19. században kezdték el apjukat “Sunday Papa”-nak [vasárnapi apukának] hívni. A mai gyerekek számára a papa és a mama csak néhány órára áll rendelkezésre.

A stratégák aggódnak azon veszteségek miatt, amelyeket a dolgozó szülők munkahelyükről való távolmaradása okoz, hogy beteg gyermekeiket ápolhassák. A szakértők, lévén szakértők, még inkább aggódnak. Szerintük ehhez még hozzájárul a termelékenység csökkenése is, mivel a szülők későn érnek be a munkahelyükre, korán távoznak, vagy a gyermekekkel kapcsolatos problémák miatt nem tudnak koncentrálni. A hosszú távú stratégiával rendelkező vállalatok is felkapták a fejüket. Amerika 21 legnagyobb vállalata példátlan hatéves, 100 millió dolláros intézkedést jelentett be a gyermekgondozás és az idősgondozás javítására alkalmazottaik számára. Ezek a vállalatok megújítják az 1992-ben indított kisebb kezdeményezést. A résztvevők között van az IBM, az AT&T, a Citicorp, az Aetna Life & Casualty. Várhatóan több száz kisebb vállalat csatlakozik majd az intézkedéshez. Hat év alatt több mint 1000 projekt finanszírozásában fognak részt venni az American Business Collaboration for Quality Dependent Care nevű ernyőcsoport keretein belül.[46]

9. ELLENÁLLÁS VS. AZ ELÉGEDETLENSÉG MENEDZSEREI

egy dzsátaka mese napjainkról

1995. december 12-én kora reggel lelőttek egy majmot egy rendőrőrs telephelyén, a nyugat-bengáli Howarh Körzet Domjoor területén, Indiában. Társuk megölésén feldühödve, majmok hada állt ki a rendőrőrs elé. A majmok ezután kövekkel támadtak a rendőrökre és elkergették őket!

Napjaink Sákja Munija megvilágítja, tekintve a korunkban elért rendőri fellépés mértékét, hogy az ellenállás, a kollektív ellenállás nélkülözhetetlenné vált a túléléshez.

ÜTÉS A FŐNÖKRE

Az elégedetlenség-kezelő menedzsereknek az ellenállással szembeni fellépés a feladatuk. A menedzsmentiskolák, a mérnöki intézetek, a közigazgatás, a médiatudományok stb. összehangolják erőfeszítéseiket a termelés növelésére és az elégedetlenség kezeléséhez. Japánban e vállalkozás keretében egy új, frusztrációt levezető sportot találtak ki. Ezt a játékot egy géppel játssza egyszerre egy játékos. A játékos egy kis faütőt tart magánál. A gépen több, nagyjából emberfej nagyságú lyuk van. A játék kezdetén gumiból készült fejek ugranak ki a lyukakból, és a játékosnak vissza kell ütnie őket a lyukakba.

Minden fejnek van egy megnevezése: felügyelő, művezető, üzemvezető, felsővezető, ügyvezető igazgató…

Az ilyen játékok, az elégedetlenség levezetése szempontjából problémásak a menedzsment számára, mivel csorbítják a hierarchia és a fegyelem elfogadását a munkások körében. Mindazonáltal azt mondják, hogy ez csekély ár, ha figyelembe vesszük a munkások ellenállását a munkával szemben. Ezt az értelmezés alátámasztja az a tény, hogy számos ilyen gép “meghibásodik”, mivel nem bírja a munkások ütlegeit.[47]

Az ellenállás játéka

Van egy játék, amelyet mindenki ismer, és amelynek a neve helyenként változik. Csak egy darab kréta és egy biztos kéz kell hozzá. A földre rajzolsz néhány négyzetet, majd ugrálsz – minden lépésnél lábat váltva – egyik négyzetből a másikba. De a várostervezés és az építészet, valamint a közlekedés és a betonjárdák szinte teljesen kiirtották ezt a “kellemetlenséget” a városokból.

A tétlen gyerekek miatt aggódó tervezők és építészek egyes helyeken megpróbálták a játékot az általuk tervezett parkokba szorítani. Legalábbis egy esetben készre rajzolták, de nem kellett senkinek. A gyerekek inkább egy szemétdombnak tűnő, saját maguk által épített gumikerekekből és rudakból álló halmon játszottak. Itt a gyerekek saját maguk találták ki a tervezők elleni védekezést.

A fegyelemmel, a becsapással, a kizsákmányolással és a munkával szembeni ellenállásunk sokféle formát ölt, a munka abbahagyásától az önkéntes munkáig. Az ellenállás a kormányok, a vezetés, a tervezők, a média, a háborúk, a hatalom, a felügyelet, a képviselők és az uralkodó értékek ellen irányul. Néha a hatalommal szembeni kollektív szembeszegülésként jelennek meg, máskor pedig a hatalomnak való egyéni behódolásnak álcázva.

Még a kötelességtudó “igen, uram” és “ahogy mondja, asszonyom” is az ellenállás álcája lehet. Az “Igen, asszonyom”, “Mindent megteszünk, uram” és a hallgatás a munkával szembeni ellenállás legendás fejezete a munkások történetében.

Beszéljünk a legbeszédképtelenebbekkel, és még a nagy Ganésa is el fog ájulni, mire le tudná jegyzetelni az efféle ellenállások számtalan esetét a munkások bármely csoportja részéről.

…kollektívák révén

A kollektívák kiterjesztik az ellenállás dimenzióit. A kis kollektív lépések átszövik mindennapi létezésünket. A mindennapi kis lépések a különböző eszközökkel elért kölcsönös konszenzus után történnek, anélkül, hogy szükség lenne a “tanult vezetőkre” vagy az “elkötelezett káderekre”. Ezek azok az intézkedések, melyektől a hatalom a leginkább tart, mert a tiltakozók számára előnyökkel járnak:

A résztvevők közül senkit sem lehet kiemelni. Ez megnehezíti a vezetőség számára, hogy egyes személyeket vegzáljon – büntetésekkel, felfüggesztésekkel, rendőrökkel, verőlegényekkel stb. Vagy hogy alkut kössön a képviselőikkel. Az elégedetlenség kezelő menedzserek első lépése, hogy képviselőket/vezetőket hozzanak létre, amikor kollektívákkal szembesülnek.

Az ilyen ellenállások nagyon gyorsan elterjedhetnek, mivel a különböző munkáscsoportok között többszörös kapcsolat van. Továbbá azért is, mert nincs olyan vezetés, akinek a befolyását fenyegetné ez a terjeszkedés, és aki ezért megpróbálná visszafogni magát a terjedést.

Mivel a megtett lépések kicsik, és kölcsönös megegyezéssel születnek, mindenki részt vesz bennük. A módszerek látszólagos ártalmatlansága miatt mindenütt jelen vannak, és nehezen kezelhetők.

A menedzsmenttel szembeni ellenállás módszerei jó példaként szolgálhatnak:

Nem beszélni a vezetőkkel és a felettesekkel, még csak nem is köszönni nekik.

Nem fogadni el a vezetőség üdvözletét az ünnepeken és más alkalmakkor.

A vezetőkkel való napi rutinszerű, csoportos szembeszállás.

Hallgatni, amikor a vezetők és a menedzserek kérdeznek.

Nem támadni meg nyíltan a vezetőség követeléseit, ám a kollektív döntéseknek megfelelően cselekedni.

Szabadnap kivétele vagy a túlóra elkerülése, ha sürgős termelési igény jelentkezik.

Az indiai Faridabadban, a Sapna-Sobhag Textiles vállalatnál dolgozó szerződéses munkások általában csak nagy késéssel kapják meg a bérüket. Az egyik ilyen esetben a texprint gépeket kezelő munkások nem indították el a gépeket a reggeli műszakban.

Mindannyian elmentek és leültek a kantinban.

A vezérigazgató-elnök bejött a kantinba, és elkezdett kiabálni a dolgozókkal: “Mondjátok meg, ki a ti vezetőtök? Ki fogom rúgni!”

A dolgozók csendben maradtak.

A menedzserek további dühöngése és szónoklataik után a munkások kimentek az üzembe, és beindították a gépeket.

Az igazgató, mivel nem talált vezetőt, minden dühét a menedzsereken vezette le.

A munkások még aznap megkapták a kintlévőségüket.[48]

EGYSÉG – FENYEGETÉS A KOLLEKTÍVÁKRA NÉZVE

“Az egység egy biankó csekk, amelyet aláírunk, és amelyet a szakszervezetek és a vezetőségek akkor váltanak be, amikor nekik megfelel…” – Egy Faridabadban dolgozó munkás, aki 25 éves gyári tapasztalattal rendelkezik.

“Minden, ami a zárt ajtók mögött zajló megbeszéléseken történik, mindig a munkások érdekei ellen irányul…” – Egy 15 éves gyári tapasztalattal rendelkező faridabadi munkás.

“Tavaly ősszel (1994) a sztrájkoló távközlési munkások úgy rohamoztak meg egy igazgatótanácsi ülést, hogy a légkondicionáló csatornákon átmásztak, majd a mennyezetről berontottak az ülésre, követeléseiket kiabálva” – Egy levél Dél-Koreából[49]

A kollektív ellenállás, a kollektív küzdelmek, a közösségek ellenségesek a hierarchiával szemben. Már jó ideje a hierarchia zúzza porrá az életünket. Megbízottak, képviselők, vezetők, hősök, mesterek, messiások és vezérek gyakorolják felettünk az uralmat.

Minden tekintély, minden hierarchia a kollektivitással szemben áll, és az “egység” a becsapás elsődleges fegyvere.

“Nem hiszünk a vakok menetében, ahol csak egy maroknyi embernek van meg mindkét szeme. Ehelyett olyan menetben hiszünk, ahol mindenkinek legalább egy szeme van.” – “Vitaindító tervezet” egy diákgyűlésen a J.N. Egyetemen, Újdelhiben, 1996. augusztus.

Egység az adott színtéren belül, egység a szektán belül – megkérdőjelezhetetlen posztulátum, amelyet a piramisok magasabb lépcsőfokain elhelyezkedők propagálnak. Ironikus módon az egységet – a hierarchia egyik fő támaszát – a hierarchia által okozott bajok csodaszereként mutatják be, különösen azok, akik egy hierarchikus struktúrát egy másik hierarchikus struktúrával próbálnak felváltani.

A bérmunkások mindennapi életükben lépten-nyomon azt tapasztalják, hogy a fenti egység (és a hozzá tartozó identitások) az ellenállással szembeniek, az ellenállás és a harc ellen hatóak. Az elégedetlenség-menedzsment egyik válasza a kollektívák terjedésére az, hogy rájuk kényszerítik eme egység korlátait. Az elégedetlenség kezelésének egyik alapvető elve, amikor a kollektívák ellenállásával szembesülnek, az, hogy képviselőket és vezetőket hoznak létre.

“Egyesülj, vagy terrorizálnak…”

Ha a menedzsmentnek nem sikerül egy kollektívát a vezetése alatt egyesítenie, akkor elvesztette a fő csatát, és a terror marad az utolsó lehetőség az elégedetlenség-kezelés menedzserei számára.

A terrorizmus, mint állami politika

Az, hogy minden kormány támogatja a más országokban folytatott terrorista tevékenységeket, jól ismert tény, de itt a kormányok terrorizmussal kapcsolatos még aljasabb szerepét tárjuk fel.

Az államnak az életünkbe való óriási beavatkozása olyan helyzethez vezetett, amelyben a kormányokat hibáztatják mindenféle problémáért; a kormányzás, mint olyan megkérdőjeleződik. A képviselőknek és a képviseleteknek nehéz dolguk van. A végletekig meggyengült kormányok stratégiája a létüket veszélyeztető fenyegetéssel szemben az, hogy egy olyan titokzatos, alattomos, visszataszító, mindenható és homályos entitást hoznak létre, amely annyira titokzatos, alattomos, visszataszító, mindenható és homályos, hogy az emberek az állam beavatkozását és védelmét követelik. Ez az entitás a terrorizmus. Az állam tehát magára vállalja a terrorista szörnyeteg elleni védekezés látványosságát, és ennek a “szent küldetésnek” a nevében a lakosság rendőri ellenőrzésének megerősítésével az emberektől a mozgásterük egy további részét vonja meg.

Mintha csak e stratégia megnyitására szolgált volna, 1969. december 12-én az olasz kormány egyik titkos szerve bombát robbantott a zsúfolt Piazza Fontanán, és 200 embert ölt meg. Néhány évvel később elrabolták Aldo Moro elnökjelöltet; a médiát elárasztotta ez a bohózat, és amikor úgy ítélték meg, hogy az emberek meggyőződtek arról, hogy léteznek a kormány egymással versengő frakcióitól független terroristák, Aldo Morót meggyilkolták.[50]

Ez a módszer gyorsan elterjedt, és ma már világszerte gyakran használt fegyver. Ez nem azt jelenti, hogy korábban nem használták. Hogy egy száz évvel ezelőtti példát említsünk, az Ohrana – az oroszországi titkosszolgálat – 1904. július 28-án, már a levegőben érezve az 1905-ös forrongást, megölette Plehve belügyminisztert. Mivel ezt nem tartotta elegendőnek, 1905. február 17-én megölette Szergej nagyherceget, a cár nagybátyját és a moszkvai katonai körzet vezetőjét. Az Ohrana csak egy aprócska kis alakulat volt a mai titkos struktúrákhoz képest, akiknek alattomossága a méretükkel együtt hatványozottan növekszik.

Igaz, hogy a jelenlegi rendszer ellen vannak spontán terrorista erőszakhullámok, és alakulnak terrorista szervezetek az állam titkos szerveinek beavatkozása nélkül is. Ezek a törvénytelen, nem kormányzati csoportok azonban lényegében a kormányzás trükkjeit tanulják meg azzal a küldetéssel, hogy új kormányokat alakítsanak. Ráadásul legtöbbször az ilyen szervezetekbe titkosszolgálatok szivárognak be, amelyeknek sokkal jobb erőforrások állnak a rendelkezésükre. Minden terrorista szervezetnek hierarchikus struktúrával kell rendelkeznie, amit titoktartás övez. Ekképp könnyű prédává válnak a titkosszolgálatok számára, akik végül saját céljaik érdekében irányítják őket. Az ilyen szervezetek a kormányok által létrehozott terrorszervezetek kiegészítőivé válnak.

E szervezeteket arra használják, hogy a kormányok ellen fellépő tömegekkel elhitessék, a kormányzatokkal legalább egy közös ellenségük van, akitől az előbbiek megvédik őket – már ha a kormányzatokat nem kérdőjelezik meg többé.

A növekvő ellenállással és küzdelmekkel szemben, amelyek kétségessé teszik a képviseletet és a kormányzást, mint olyat, a kormányok az elmúlt három évtizedben a terrorista erőszakot politikájuk szerves részévé tették, hogy megteremtsék saját létezésük igazolását.

AZ A HATALOM GYENGE, AMELY MINDENHATÓSÁGRA TÖREKSZIK

A bérmunkások elleni erőszak növekvő alkalmazása és a bővülő katonai-bürokratikus-terrorista apparátus nem a rendszer erejét jelzi. Éppen ellenkezőleg, az erőszak alkalmazásának szükségessége egyértelműen bizonyítja a jelenlegi rendszer fenyegetettségét. A gyárak, irodák, intézmények, repülőterek, erőművek, kormányzati épületek és képviselőik a szögesdrótok, vastag falak, elektronikus eszközök és támadófegyverek fedezéke mögé rejtőzve inkább ostromlottak, mint győztesek.

A rendszerre leselkedő veszélyt a rendszer alapjainak megkérdőjelezése jelenti:

A munka iránti tisztelet megkérdőjelezése.

A képviseletek és a hatalom átruházásának fontosságának, szükségességének és hasznosságának megkérdőjelezése.

A növekedés és a haladás áldásainak megkérdőjelezése.

A tudomány és a technológia áldásainak megkérdőjelezése.

A kormányok és a kormányzás szükségességének megkérdőjelezése.

Ha az emberek elkezdenek kérdéseket feltenni, minden elveszik, mert a felforgatás átveszi az irányítást – így fél az elégedetlenség menedzsmentje.

A végrehajtás módjai

Az elégedetlenség és a munkafolyamat egy érem két oldala. Folyamatosan hatnak egymásra, és egyiket nem lehet elválasztani a másiktól. Együtt alkotják azt az örvényt [whirlpool], ami ma a termelés és a reprodukció. Ahhoz, hogy ebben az örvényben fennmaradjon, a munkafolyamat növekvő munkaintenzitást, növekvő munkaórákat és a bérmunkások csökkenő részesedését követeli meg. Ezek minden munkahelyen az elégedetlenség növekedéséhez vezetnek. Ezt a szüntelenül növekvő elégedetlenséget folyamatosan kezelni kell a munkahelynek nevezett kazán szétrobbanásának elkerüléséért. A menedzsment kísérletei az elégedetlenség kanalizálására és ellenőrzésére bevált, kipróbált és jól propagált módszerek szerint történnek – amelyeket a tudástermelő központokban dolgoznak fel és a tömegmédián keresztül terjesztenek.

A két fő pillér, amelyre ez az ellenőrzés támaszkodik, a következő:

A bürokrácia
Képviselet

Az ellenőrzés e két pillérének működése a következő módszerekkel történik:

A bürokraták által kiadott követelmények és a képviselők által adott válaszok. Ez egy rutinszerű módszer az egyének és munkáscsoportok megfélemlítésére.

A bürokráciák és a képviselők között olyan mértékű az összhang és a rezonancia, hogy a munkahelyeken a bürokraták alkotják meg a szabályokat, és a képviselők hajtják végre azokat, míg a társadalom egészében a törvényeket a bürokraták alkotják meg, a képviselők fogadják el, és a bürokraták hajtják végre.

A munkások követeléseit a képviselők követelés-közlemények formájában fogalmazzák meg, és adják át a menedzsmentnek. A bürokraták és a képviselők közötti zárt tárgyalások folyamata teátrális előadásokba (éhségsztrájkok, jelképes sztrájkok, és fenyegető, dörgő beszédek) csomagolva indul. A zárt ajtók mögött a képviselők és a bürokraták megvágják és megszerkesztik a munkások követeléseit, és megállapodásokat írnak alá, amelyek egy részét elrejtik, másik részét pedig a munkások elé tárják.

A homogenizált és egységesített tömeg alkalmas a hatékony ellenőrzésre, mivel vezethető. Ezért megfelel a hierarchiának, amely megpróbál vezetőket beiktatni, mind a megosztás (különböző szintű egységek), mind az egyesítés révén. Az egység növekvő hiánya miatti siránkozás az irányítással foglalkozó vezetők szorongását fejezi ki.

Egy pontosítás: Még ha a vezetők az ellenállók közül kerülnek is ki, és bátrak, intelligensek és őszinték, ma már nincs esélyük a felügyelet, az ellenőrzés és a kisajátítás gigantikus intézményi struktúráival való szembenézésre. A vezetőket könnyen megvásárolják vagy szétzúzzák.

Dél-Afrikában “Az ingyenes vonatozás és a bérletfizetés megtagadása… egykor legitim tiltakozásnak számított (az apartheid ellen)… Mostanra a »nemfizetés kultúrája« az elszegényedett fekete többség körében meghonosodott, annak ellenére, hogy a feketék által vezetett kormány megpróbálta eltörölni…”

ÜSD HIDEGEN, ÜSD FORRÓN

Üsd hidegen: A munkásokat folyamatosan emlékeztetik a dicsőséges munkakultúra hagyományára, amelyhez állítólag tartoznak: “Laborere est orere”.

Az etika ostora

“Fizetést veszel fel, tehát dolgoznod kell.”

Általános jó

“Ami jó a vállalatnak, az jó neked is.”

A jog gyűrűjének szorítása

“A jog a te érdekedben van, de ne vedd a saját kezedbe.”

Ösztönzők, mint csalik

„Dolgozz többet, keress többet.”

A vita, mint a tisztázás bagatellizálása

„Ne légy kicsinyes.”

Üsd forrón: A rendszer a “csináld vagy meghalsz” helyzetek kezelésére van berendezkedve. Példamutató büntetésre van szükség ahhoz, hogy félelmet keltsen az emberekben.

A bürokraták által végrehajtott lockout-ok, kizárások [tőkesztrájk] és a képviselők [szakszervezet, stb.] sztrájkjai a munkások közvetlen megfélemlítését jelentik. Az elbocsátásokat és a fizikai támadásokat a bérmunkások mind a kizárás, mind a sztrájk során elszenvedik, mégpedig a képviselők és a bürokraták részéről.

“MINDANNYIAN HULIGÁNOK VAGYUNK”

“A mozgalom ellenállt a média pörgő taktikájának… ahogy a mozgalom nem volt »foglyul ejtve« a média keretei által, úgy nem vetette alá magát sem a szakszervezetek, sem a politikai szervezetek irányításának. A »reprezentatív« szervezetekkel szemben általában bizalmatlanok voltak, úgy tekintettek rájuk, mint amelyek megosztják és kooptálják a mozgalmat.”[51] – Ifjúsági lázadás Franciaországban, 1994. március.

Kollektívák

Az irányítás irányításának mindezen leleményei ellenére az elégedetlenség egyre inkább újabb és újabb kreatív formákban fejeződik ki, és megnyitja az “egység” felforgatásának és a hierarchia legyőzésének lehetőségét.

A küzdelmek és ellenállások e kreatív jelenségeinek a kollektivitás nevet adjuk. Ezt a jelenséget az ipari bérmunkások küzdelmeinek vizsgálatán keresztül próbáljuk meghatározni. Ennek a vizsgálatnak az igénye egy ipari területen (Faridabad, 300 000 gyári munkás), tizenöt éves gyakorlatunkból ered.

Tragikusnak találjuk, hogy ennyi évbe telt, amíg felismertük a kollektivitások mindenütt lévő jelenlétét a bérmunkások ellenállásában, küzdelmeiben és dacosságában. Ez azért volt így, mert a látásunkat egy bizonyos elméleti merevség takarta el. Most azonban azt állítjuk, hogy minden fogalom konstrukció, amely a komplex, dinamikus és rétegzett valóság megértésére szolgál. A mi fogalomalkotási kísérletünk az, hogy lehetővé tegyük a megértést, hogy segítsük az emancipációs gyakorlatokat. De reméljük, hogy az általunk leírni próbált valóság lesz figyelembe véve.

A közösségek beágyazódnak a bérmunkások mindennapi tevékenységeibe. A kollektivitás elismeri a különbségeket, nem nyomja el őket. Erőssége abban rejlik, hogy elismeri a sokféleséget, a sokszínűséget, a másságot, a kétséget és a kritikát.

A kollektivitás elfogadja a tehetetlenség, a gyengeség, a félelem, a tétovázás, a tudatlanság, az artikuláció hiánya és a jelentéktelenség különböző szintjeit a bérmunkásságon belül.

A kollektivitás által tett lépések analógok azzal, amit a matematikában a legnagyobb közös tényezőnek (HCF) neveznek, azaz a legnagyobb számnak, amely egy számcsoportban közös. Egy kollektivitásban tehát ezek olyan cselekedetek lennének, amelyekről minden érintett egyén meg van győződve, és amelyeket önként vállal. Általában ezek nagyon kis lépések. Nincsenek vezetők. Általánosan elutasítják a képviseletet és a képviselőket. Ez az elutasítás az árulástól való félelem miatt van, és a képviseltség kockázata miatt is. Nincsenek hősök, nincsenek mártírok. A kollektivitásnak nincs sem központja, sem perifériája. Olyan sokrétűséggel rendelkezik, amelyet arctalannak is nevezhetnénk.

Nem kell félni az “arcvesztéstől”, az oda-vissza lépések magától értetődőek. Nincs kétségbeesés, hiszen ez mindennapos dolog. A “most vagy soha”, a “csináld vagy meghalsz” érzelmei és retorikája nem találnak itt visszhangra. A nyitottság és a folyamatos megbeszélések jelentik az életet.

Az irány nem előre meghatározott, inkább a többirányúság alakul ki a folyamatos viták és vágyak miatt, amelyek újabb és újabb innovatív csatornákat hoznak létre az ellenállás és a harcok számára.

Kit kell fenyegetni ?

Kit kell megvesztegetni?

Kit kell letartóztatni?

Kit kell elbocsátani?

Kit kell megölni?

És végül,

kivel kell tárgyalni?

A felügyeleti és ellenőrzési rendszerek zavarba jönnek, amikor szembesülnek a kollektívákkal. Bár lehet mondani, hogy ez jó üzlet a gyógyszeripari vállalatoknak, mivel a bürokratáknak, menedzsereknek és képviselőknek aszpirinre van szükségük a mindennapos és tartós fejfájás ellen.

Úgy tűnik, hogy a kollektivitás a legkiválóbb eszköz az intézményi szörnyek ellen, amelyekkel szembe kell néznünk. Ezért félnek tőlük a hierarchiák, mivel aláássák puszta létüket.

MEGERŐSÍTÉS ÉS BŐVÍTÉS

Kollektivitások

A bérmunkások a kölcsönös interakciók, a szóbeli kultúra és a tapasztalatok megosztása révén elsajátították, hogy milyen lépéseket tegyenek és mit ne tegyenek bizonyos helyzetekben. A kollektívák, mint az ellenállás és a harcok földalatti áramlatai mindig is léteztek. Most, hogy a reprezentáció hitelessége összeomlott, a kollektívák felszínre törtek. Azonban fel kell ismerni a végtelen potenciáljukat, hogy megdöntsék a fegyelem és az elsajátítás piramisait.

Erőfeszítések szükségesek a kollektívák közötti párbeszédek erősítésére és többpólusú, bővülő kapcsolati csatornák létrehozására. A kollektívák térben szétszóródott cselekvéseinek együttes és egyidejű végrehajtására van szükség a szubverzív potenciáljuk maximalizálása érdekében. Csak az antihierarchikus kapcsolatok képesek erre.

A KOLLEKTIVITÁS VAJON NEM A JÖVŐT VETÍTI ELŐRE?

Források:

A szöveg forrásai között szerepelnek a következőkkel való interakciók is:

Discussion Bulletin, P.O. Box 1564, Grand Rapids, MI 49501,USA.

Here and Now, P.O. Box 109, Leeds LS 53AA, Nagy-Britannia.

Socialist Standard, 52 Clapham High St., London SW 4 7 UN, Nagy-Britannia.

Subversion, Dept. 10, 1 Newton St., Manchester M1 1 HW, Nagy-Britannia.

BM CAT, London WC 1 N 3XX, Nagy-Britannia.

Worker’s Solidarity Alliance, 339 Lafayette St., Room 202, N Y10012, USA.

Socialist Voice, P.O. Box 3573, NY 10008-3573, New York, USA.

Echanges, BP 241, 74866 Paris, Cedex 18 Franciaország.

NAW, # 301 OB Building, 2-6-19 Morinomiya-chuo, Chuo-ku,Osaka, Japán.

GCI, BP 54, BXL 31, 1060 Bruxelles, Belgium.

TPTG, P.O. Box 76149, Nea Smirney, 17110, Athén, Görögország.

Aufheben, C\o Prior House, Tilbury Place, Brighton, BN2 2GY, Nagy-Britannia.

Counter-Info, C\o 11 Forth St., Edinburgh EH1, Nagy-Britannia.

UTVRDJIVANJE (szerb-horvát), 19. mappa, 28 Silver St., Reading,Berkshire, RG1 2ST Nagy-Britannia.

Apartado de Correous, No. 265, 08080 Barcelona, Spanyolország.

CWO, P.O. Box 338, Sheffield 539YX, Nagy-Britannia.

CAN, P.O. Box 22962, Balto, MD 21203, USA.

BM Radical Chains, London WC1 N 3XX, Nagy-Britannia.

Int. Sec. CW, P.O. Box HH 57, Leeds LS 8 5XG, Nagy-Britannia.

Bruno, SZO LLOSI, 28 Av. F. Mauriac, 93330 NEUILLY, Franciaország.

Faslane Béketábor, Shandon Helensburg, Dunbartonshire,Skócia, Nagy-Britannia.

Meloncholic Troglodytes, Box MT, 121 Railton Road, Herne Hill,London, SE 24 UK.

CDM / Club Plasch, for D.I. Team Music, KORZO 2A, 51000RIJEKA, Crotia Europe.

Haringuy Solidarity Group, P.O. Box 2474, London N8, Egyesült Királyság.

LOREN GOLDNER – A FORRADALMI „TERMESZEK” FARIDABADBAN: EGY PROLETÁRÁRAMLAT INDIÁBAN SZEMBESZÁLL A HARMADIK VILÁGBELI ÁLLAMPÁRTISÁGGAL.

KAMUNIST KRANTI/KOLLEKTÍVÁK: BEMUTATKOZÁS ÉS KRITIKAI PÁRBESZÉD

Bevezető megjegyzés: A cikk egy 1997 őszi négyhetes indiai tartózkodás során született. Ez idő alatt volt alkalmam egy hetet eltölteni a Kamunist Kranti/Collectivities[52] csoport tagjaival, először Faridabadban, Delhi egyik ipari külvárosában, majd magában Delhiben. Mielőtt találkoztam volna velük, a Kamunist Kranti-t két angol nyelvű brosúrájukból ismertem, a „Reflections on Marx’s Critique of Political Economy” és a „Ballad Against Work” című művekből. Ezek a pamfletek, bár érdekesek és fontosak, mint útjelzők egy áramlat fejlődésében, önmagukban nem tűnnek egyedinek a nemzetközi színtéren. Inkább a KK tagjaival folytatott beszélgetések, amelyekben kifejtették nézőpontjaikat, elmesélték csoportjuk 20 éves történetét, és rendelkezésemre bocsátották hindi sajtójuk fordításait, győztek meg (a tudomásom szerint) viszonylagos egyedülállóságukról. A világnak megvannak a maga forradalmi csoportjai, de a Kamunist Kranti azon kevés ultrabaloldali áramlatok egyike, ha nem az egyetlen, amely valódi, évek óta tartó munkásosztálybeli jelenléttel rendelkezik, és nem csupán a harmadik világban, hanem a nagyvilágban is. Húsz év alatt fejlődtek a maoizmustól az antisztálinista avantgardizmuson át az anti-avantgardizmusig, India egyik legfontosabb ipari központjában folytatott gyári harcok kiterjedt tapasztalatai révén. Ennek a tapasztalatnak a gazdagsága és a KK által belőle levont következtetései megérdemlik, hogy nemzetközileg jobban megismerjék és megvitassák őket. Korántsem értek egyet a Kamunist Kranti legújabb megfogalmazásaival, de egyértelműen úgy gondolom, hogy azok meghallgatást és választ érdemelnek a nemzetközi mozgalomban. Bárminél, amit írhatnék, sokkal értékesebb lenne egy angol nyelvű antológia a KK hindi nyelvű sajtójának válogatott munkáiból, amely több mint 15 év küzdelmeit dokumentálja, amelyeken át eljutottak a jelenlegi perspektíváikhoz. Különösen egy olyan országban, mint India, ahol a baloldalt még mindig a kongresszusi, sztálinista és maoista változataiból álló hatalmas állami örökség nyomasztja, egy olyan munkásosztálybeli áramlat megjelenése, amely szembeszáll ezzel az államvallással, nemzetközi figyelmet érdemlő jelenség. Ha az alábbi cikk hozzájárul ahhoz, hogy a KK perspektívái további figyelmet és vitát kapjanak, akkor elérte célját. Ennek érdekében felkérem a CAN olvasóit és természetesen magát a KK-t is, hogy reagáljanak saját megjegyzéseikkel/kritikáikkal.

Az indiai Faridabad egy harmadik világbeli, 1 000 000 lakosú munkásváros (ebből 300 000 gyári munkás), Jeremy Seabrook kifejezésével élve a „Dél városainak” egyike.[53] A legkönnyebben azokkal az ingázó vonatokkal lehet megközelíteni, amelyeket India minden városközpontjában látni, amelyek mindig tele vannak az ablakokból és nyitott ajtókból kilógó emberekkel, és amelyeken az utas jól teszi, ha már három-négy állomással a megállója előtt elindul az ajtó felé. A Delhi déli ipari külvárosában fekvő Faridabad az alkalmi látogatónak úgy tűnhet, mintha Engels Manchesterének 20. század végi megfelelője lenne. Állandóan látható, hogy a város felett füstköd és szenny lebeg – amely a légúti megbetegedések, köztük az asztma magas arányát idézi elő. A főként burkolatlan utcák alkotta tömbökben régi és új gyárak állnak vegyesen a viskókkal, tartósabb házakkal és kis boltokkal, valamint a szennyvíz és az ipari hulladékok csatornáival és tározóival. Mindezek őrült módon keverednek egymással, s hozzájuk a vidéki és az ipari élet hibridjeként nyílt mezők, ahol vízibivalyok legelnek, és amelyek trágyáját szárítva gyűjtik össze tüzelőanyagnak. A nők kézzel mosnak ruhát a fellelhető vizekben, miközben maláriával fertőzött szúnyogok keringenek felettük. Az olyan városokban, mint Bombay, nyomornegyedeket és nyomortanyákat találunk egy-egy ultramodern vállalati irodaház mellett; Faridabadban a nyomortanyák és a viskók közvetlenül a (jól őrzött) gyárkapuk körül düledeznek. A disznók, egyfajta alternatív köztisztasági rendszerekként az utcákon kóborolnak, szemetet és különféle ürülékeket esznek, amelyek a legkisebb eső esetén is rendszeresen felszínre törnek a csatornákból. Csúcsidőben a disznók nagyrészt átadják az utcákat a motoros riksáknak, amelyek a tömegközlekedés fő formáját jelentik. Hat, hét vagy több embernek otthont adó kis kunyhók sorakoznak az iszapból és ipari hulladékból álló csatornák mentén. Mivel sokukban nincs folyóvíz vagy WC, nem is beszélve a légkondicionálásról, a nyári hőségben több mint 100 [Fahrenheit] fokos [37-38℃] pokollá válnak, ahol az embereknek több saroknyit kell gyalogolniuk egy nyilvános kúthoz, és ott kell könnyíteniük magukon, ahol csak tudnak. Nyaranta a nyitott acélöntödék mellett a Himalájából vagy vidékről érkezett, erős fiatalemberek dolgoznak, kik 30 éves korukra már csontvázakká válnak.

Ázsia új kapitalista arca sokféle formában jelenik meg: Szöul és Tegu szinte Los Angeles-szerű szétterülésében; a 40 emeletes, munkásosztálybeli magas lakóházakban Hongkongban és a határ túloldalán, a sencseni „különleges gazdasági övezetében”; Sanghajban száz épülő felhőkarcoló éjjel-nappal dübörgő légkalapácsütéseiben, és száz másik, már elkészült, de üres felhőkarcoló kísérteties éjszakai csendjében; a kínai Kuangtung tartomány autópályái mentén, a vízibivalyok által megművelt rizsföldek között elszórtan elhelyezkedő (szintén üres) csúcstechnológiai irodabázisok holdbéli-államközi hangulatában; a furcsa, hatalmas bevásárlóközpontok és 30 emeletes felhőkarcolók, amelyek mintha a semmiből bukkannának fel a vidéki Kína legkisebb tartományi városaiban, cargo-kultusz[54] leszállópályájaként várva a még meg nem érkezett jólétet; Bombay Manhattan-szerű törekvéseiben, a pénzügyi negyedével és az üres textilgyárak hatalmas kiterjedésű területeivel, amelyeket nemrég hagytak magára a dezindusztrializáció és a kiszervezés miatt, és amelyek a város visszataszító, arrogáns, parvenü yuppie osztályának javára várják a társasházzá alakítást, miközben a hindu fundamentalizmus teret hódít a közeli nyomornegyedekben még mindig élő, tönkrement, munkanélküli ex-textilproletariátus körében.[55] Ez látható India „Szilícium-völgyében”, Bangalore-ban, ahová a Lufthansa (sok nyugati céghez hasonlóan) nemrégiben áthelyezte számviteli műveleteit a Németországban megszüntetett 4000 jól fizető munkahely árának 10%-áért. De a legtöbb ilyen hely, amelyeket az alkalmi nyugati utazó leginkább láthat, az a régi Ázsia darabkáinak keveredése a fiktív tőke gazdálkodásának és fogyasztásának külső jeleivel, valamint a nagyszabású ingatlanspekulációval; ahhoz, hogy az ázsiai kapitalizmust a maga kíméletlen, kendőzetlen szürke valójában lássa, ahol az értéktöbblet korlátlan termelése a maga nyerseségében Az Üzlet, egy olyan városba kell utazni, mint Faridabad.

India természetesen még nem integrálódott teljes mértékben az 1960-as évek utáni kelet-ázsiai kapitalista fellendülésbe – amely jelenleg további intézkedésig szünetel –, amint azt a világ pénzügyi sajtója 1997 őszén némileg sajnálkozva ismerte el. Indiát ennek következtében viszonylag kevéssé érintette a thaiföldi, malajziai, indonéziai és dél-koreai valuták, a hongkongi ingatlan- és részvénypiacok bedőlése, valamint az azt követő (és folytatódó) regionális összeomlás. A globális tőkének, ami a kelet-ázsiai gazdaságokat szétfeszíti, hogy olcsón felvásárolja javaikat, még mindig van pofája azt mondani az indiai kapitalistáknak, hogy gyorsan induljanak el ugyanezen az úton, hogy „kihasználják” a globalizáció előnyeit.

Indiában az 1991-es népszámlálás szerint (azon kategóriákat, amik egy utcasarkon Chiclets-et áruló gyereket „szolgáltató” munkásként írnak le, nem kell komolyan venni) a lakosság 73,9%-a falvakban és 5000 főnél kisebb községekben él, a fennmaradó 26,1% pedig városokban és metropoliszokban. A munkaerő megoszlása ugyanezt a vidéki túlsúlyt mutatja: 39% paraszt és 26% mezőgazdasági munkás; ez utóbbi mezőgazdasági proletariátus mellett a nem mezőgazdasági munkásosztály (részben szintén vidéki) 7%-a a feldolgozóiparban (további 2%-a a háztartási termelésben), 3%-a a kitermelőiparban (halászat, erdőgazdálkodás, bányászat), 2%-a az építőiparban, 8%-a a kereskedelemben, 3%-a a szállításban és 10%-a az „egyéb szolgáltatásokban” dolgozik. A népszámlálás 28,2 millió „marginális munkást”[56] és 55 millió gyermeket is említ (nem számítva azokat, akik közvetlenül a szüleiknek dolgoznak), akik a mezőgazdaságban, a „szolgáltatásokban” valamint a kézi szövésben, szőnyegkészítésben, drágakő-csiszolásban és gyufakészítésben dolgoznak. A teljes munkaerő 29%-át – a hivatalos kategóriák szerint – a nők teszik ki. (Ezek az adatok J. Heitzman et al. szerk. India: A Country Study (1996), 325. o., egy amerikai kormányzati kézikönyvből származnak). Az egy főre jutó éves jövedelem 324 dollár.

Ezzel összefüggésben, Faridabadban a városi és a vidéki lakosság arányát illetően (mivel a gyárakban dolgozó munkaerő nagy része, mint már korábban jeleztük, India és Nepál különböző részeiből származik), India viszonyaihoz mérten magas az ipari munkások koncentrációja, akik havi 600 és 1600 rúpia között keresnek (1997. decemberi árfolyamon 15-40 dollár).

De Faridabad, bár vizuálisan a nyugati iparosodás korai szakaszának dickensi nyerseségét idézi, mégis nagyon is a 20. század végének városa. Papíron India felvilágosult munkaügyi jogszabályokkal és magas szintű munkahelyi biztonsággal rendelkezik, amit a gyakorlatban a szakszervezetekkel együttműködő menedzsment és a szakszervezeti banditák sok esetben megkerülnek. A faridabadi munkásosztály évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik az úgynevezett kommunista pártokkal és szakszervezeteikkel kapcsolatban. Faridabad menedzsmentjei a leépítés legújabb módszereit alkalmazzák, hatalmas energiát és erőforrásokat fordítva a munkaerő ellenőrzésére, amelyben a baloldali pártok és szakszervezetek jelentős szerepet játszanak. A gyárak tele vannak mobiltelefonos MBA-kal [MBA: Master of Business Administration], akik gyilkos sebességnövelést kényszerítenek ki a futószalagokon, és akik szakszervezeti segítséggel, gátlástalanul provokálnak sztrájkokat, amelyek célja a leépítés. E jellemzők egyike sem különbözteti meg Faridabadot az Indiában (vagy máshol) elszórtan található hasonló ipari központoktól, de itt alakult ki egy olyan áramlat, amelynek nincs párja sem Indiában, sem – legjobb tudomásom szerint – Ázsia többi részén.

1972 körül az állami elnyomás keményen lecsapott az indiai maoista („naxaliták”) mozgalomra, az elégedetlen középosztálybeli diákok és értelmiségiek újbaloldali lázadására, amely a függetlenné válás utáni, Kongresszus Párt[57] által uralt indiai társadalom bürokratikus tunyasága és aljassága ellen irányult, valamint az ehhez igazodó, (akkor szovjetbarát) Indiai Kommunista Párt (CPI) ellen. A száz évvel korábbi orosz narodnyikokhoz hasonlóan, a naxalita militánsok is feladták városi középosztálybeli életüket, és a vidéki parasztsághoz mentek, gyakran csak gyalogosan megközelíthető, távoli falvakba, hogy „halak legyenek a vízben”. Akármennyire is eltorzult perspektíváik voltak, amelyeket végső soron Mao Ce-tung bürokratikus-paraszti forradalmából merítettek (és ebben az értelemben nem különböztek a hasonló mozgalmaktól), a naxaliták kezdetben szerény sikereket értek el a legszegényebb parasztok körében, egészen addig, amíg példát statuáló „kivégzésekbe” nem kezdtek a kissé mitizált, de széles körben gyűlölt „nagybirtokosok” (gyakran csak valamivel gazdagabb parasztok) ellen, és így sebezhetővé tették magukat az állami elnyomással szemben. (Mindazonáltal az elnyomás nem semmisítette meg teljesen a mozgalmat, és Indiában még mindig vannak elszórtan fegyveres maoista felkelések a vidéki területeken.)

1975-ben Indira Gandhi Kongresszus-kormánya szükségállapotot hirdetett, az általánosan elfogadott „szovjetbarát” külpolitikai álláspontot követte, keményen fellépett a sztrájkoló vasúti munkásokkal szemben, és több száz maoista militánst börtönzött be és hallgattatott el, akiket az akkori feszült légkörben gyakran baloldali álruhába bújtatott „CIA-ügynököknek” állítottak be. A Kamunist Kranti kezdeti gyökerei az indiai maoista miliő rendkívüli állapotot követő összeomlásában és újraszerveződésében keresendőek, amikor ez a miliő már különböző harcoló frakciókra szakadt szét. De Mao 1976-os halálával, a Négyek Bandájának ezt követő letartóztatásával, a „Kulturális Forradalom” hivatalos eltemetésével, valamint a „kapitalista útkereső” Teng Hsziao-ping 1978-as hatalomra kerülésével és a „piaci szocializmusra” való teljes körű átállással egyre nehezebb volt „maoistának” lenni Indiában vagy bárhol máshol. 1978-79-re, Kambodzsa vietnami megszállása, Kína USA által támogatott megtorlása a vietnami határon, és a Szovjetunió és Kína közötti konfliktus fenyegetése után úgy tűnt, hogy a világ számos „marxista-leninista” állama háborúra készül. Ebben a kontextusban a Kamunist Kranti születendő magja úgy ítélte meg, hogy valami rettenetesen rossz volt a korábbi perspektíváikban, és megkezdte a „hosszú menetelést” a maoizmusból a mai formájáig.

Az indiai társadalom korruptsága és cinizmusa nemzetközi összehasonlításban is állja a versenyt, bármennyire is hihetetlen. A 20. század végének számos országában, Északon, Délen, Keleten, Nyugaton, a hivatalos közintézmények és a kirívó bűnözés közötti határvonal elmosódott, a francia Riviéra városainak keresztapáitól kezdve a japán politikusok-jakuza gengszterek-rendőrség-ingatlan és építési cégek-szélsőjobboldali militánsok zökkenőmentes kapcsolatán át – akik Tokió alkalmi munkásait terrorizálják – a virtuális maffiaállamokig, Jelcin Oroszországáig vagy Sevardnadze Grúziájáig, vagy Ázsia és Latin-Amerika drogdíler államaiig. Indiában a legmagasabb kormányzati szinteken korrupciós botrányt botrány követ, a „nyomozás” mindig hosszú és költséges eljárásokba torkollik; a gyilkossági vádak alól kétszer felmentett helyi tisztviselők, akik ellen még több vádpont függőben van a végtelenített fellebbezési eljárások miatt, hivatalban maradnak, és nyíltan gengsztereket alkalmaznak a kritikusok és az ellenzék elhallgattatására. A rendszer egészen a legalacsonyabb Kongresszus-pártmunkásig ér, aki a szegényeknek szubvencionált élelmiszert és üzemanyagot biztosító kormányzati üzletből részesedik, miközben a készletét a feketepiacon árulja, és verőlegényeket bérel fel a panaszosok megfélemlítésére. A gondolat, hogy ilyen esetekben a rendőrséghez forduljanak jogorvoslatért, csak röhögést vált ki. Indira Gandhi titokban fegyveres szikh ellenzéket támogatott Pandzsáb államban, hogy üldözze az ottani politikai ellenfeleit; ők merényletet követtek el ellene, amikor cserbenhagyta őket. Rádzsív Gandhi ugyanezzel próbálkozott Srí Lankán, és ugyanerre a sorsra jutott. Ami a tájékozatlan látogatót (mint például ezt az írót) meglepi, az az, hogy ez a korrupció és cinizmus milyen mélyen vert gyökeret a baloldali pártokban és a szakszervezeti mozgalomban. A Kamunist Kranti-nak ebben a környezetben kellett fejlődnie, amikor újra kellett gondolnia minden korábbi álláspontját, amelyet a hangos „marxizmus” jellemzett, és ami olyan helyeken, mint Nyugat-Bengál (és Kalkutta) vagy a messzi délen lévő Kerala tartományban az önkormányzati és állami hatalmat tartja kezében.

1982-ben, amikor a Kamunist Kranti leendő magja maga mögött hagyta a maoizmust, és Faridabadban a munkásosztályra kezdte összpontosítani tevékenységét, az East India Cotton Millsnél sztrájk tört ki, amely dióhéjban illusztrálja azt a dinamikát, amelyet elméletté kezdtek általánosítani. A gyárak 6000 munkást foglalkoztattak, a menedzsment 3000 munkahelyet akart automatizálással megszüntetni. A Kommunista Párt szakszervezetét a munkások 1977-ben kiszorították, és helyükre egy, a BJP-hez (Bahartiya Janata Party, a hindu fundamentalisták, akik ma, 1997-ben kisebbségi kormánypárt Indiában) kötődő szakszervezet lépett.[58] A sztrájkot, mint oly sokszor, egy látszólag apróság miatt robbantották ki, ebben az esetben egy nézeteltérés miatt, hogy az éves bónusz 19% vagy 18% legyen. A sztrájk hat hónapig tartott. A sztrájkolókat sztrájktörők váltották fel, és a munkások között verekedések törtek ki és gyilkosságok történtek; az ilyen jellegű szórványos erőszak még két évig folytatódott. Mindezek ellenére az üzem 3000 munkással folytatta a termelést, ami pontosan a menedzsment célja volt.

A Kamunist Kranti szerint az indiai sztrájkok alapvető modellje a következő: a menedzsment, mint a gyapotgyárak esetében, bércsökkentést, elbocsátásokat, gyorsítást, automatizálást, más effélét akar elérni. Behívják a szakszervezetet, és azt mondják: „2000 alkalmazottunk van, 1000-et akarunk elbocsátani. Bejelentjük az üzem bezárását. Önök sztrájkot hirdetnek, és 6 hónapig nem dolgoznak, mi pedig 1000 dolgozóval nyitunk újra, és győzelmet hirdetnek.” A következőkben látni fogjuk, milyen gyakran játszódik le ez a forgatókönyv Faridabadban és India többi részén. A Kamunist Kranti számára a 18 hónapos, 1981-83-as bombayi textilipari sztrájk, az „évszázad sztrájkja”, az elejétől a végéig ilyen vezetői provokáció volt; ekkor a (nemrég meggyilkolt) populista demagóg Datta Samant vezetésével 250 000 textilgyári munkás lépett sztrájkba, amit végül szétvertek, lehetővé téve gyárak tucatjainak a bezárását – mint már korábban említettük.

De a Kamunist Kranti tovább megy, és nem finomkodik. Szigorúan megfogalmazva: a 19. században a sztrájk a munkásosztály fegyvere volt; a 20. század végén a sztrájk a menedzsment fegyvere. Nem csak Faridabadban vagy Indiában, hanem mindenhol. Mielőtt megvizsgálnánk ezt a provokatív állítást, vizsgáljuk meg a további küzdelmeket, amelyekből a KK ezt a következtetést vonta le.

1980-AS ÉVEK KÜZDELMEI FARIDABADBAN

A Kamunist Kranti elemzését szemléltető egyik jellemző epizód a 80-as évek elején játszódott le egy faridabadi szerszámgyárban. (Ugyanebben az üzemben – újabb nevén Jhalani Tools – ma egy még extrémebb harc zajlik.)

1982-ben a német tulajdonú Gedore kéziszerszámgyárban tört ki a harc, amely három üzemből állt és 3500 főt foglalkoztatott. A meghatározó szakszervezet a CITU, a CPI(M) [India (Marxista) Kommunista Párt] tagszervezete volt. A Gedore menedzsmentje 600 fős „leépítést”[59] és 25%-os bércsökkentést vagy hat hónapos „különleges bérfeltételeket” sürgetett. Minden követelést elutasítottak. A menedzsment „pinprick” stratégiával[60] próbálkozott, amire a szakszervezet „tools down”-nal, a termelés leállításával válaszolt. A menedzsment lockoutot, kizárást, a tőke sztrájkját kísérelte meg, a szakszervezet pedig a munkásság sztrájkját. Ahogy az gyakran előfordul, a szakszervezet a sztrájkot közvetlenül a fizetésnap előtt hirdette meg, gondoskodva arról, hogy a munkások a lehető legkisebb pénzügyi tartalékkal induljanak a sztrájkba. Eltelt egy hónap, és két szerződést is elutasítottak; egy harmadik ajánlattal a szakszervezet összehívta a sztrájkgyűlést, és elrendelte a munkába való visszatérést. A sztrájk ennek ellenére folytatódott, a sztrájkolók elfoglalták saját szakszervezeti termüket, és a vezetőség lemondását követelték, ami meg is történt, majd új vezetőség vette át a CITU irányítását. A sztrájkolók visszatértek a munkába, de kilenc hónappal később a menedzsment a három üzem egyikét kizárta. Megalakult a „15-ök bizottsága”, hogy jobb megállapodást érjenek el; de ekkor derült ki, hogy az első sztrájk során hivatalba lépett új vezetőség együttműködött a menedzsmenttel. Így az eredeti vezetőséghez kötődő „15-ök bizottsága” került hatalomra a szakszervezetben. A „15-ök bizottsága” aztán erőszakkal kényszerítette az embereket az „önkéntes” felmondásra. Fegyveres rendőröket és rendőrségi teherautókat állomásoztattak az üzemekben. Voltak napok, amikor a szakszervezeti verőlegények terrorjával akár 50 dolgozót is felmondásra kényszerítettek. Sok munkás visszament a falujába, elkerülendő azt, hogy kierőszakolják a felmondását. Ilyen körülmények között egy évbe telt, mire 1500 felmondást[61] sikerült elérni, és 1985 májusában a harc véget ért. Később a német tulajdonos eladta a vállalatot, amelyből Jhalani Tools lett.

A CITU 1983-ban egy másik militáns sztrájkban is részt vett Faridabadban, ezúttal a Lakhani Shoes-nál, amely akkor 500 munkást foglalkoztatott, mára pedig sokkal nagyobb lett. A CITU fizikai támadásokat intézett a menedzsment és a felügyelők ellen, de a hónapokig tartó sztrájk vereséggel végződött. Aztán kiderült, hogy a Lakhani 35 000 rúpiát fizetett a CITU faridabadi vezetőjének. (Később a CITU-t kiszorították, és helyére a Kongresszus Párthoz, majd a BJP-hez kötődő szakszervezetek léptek).

Az ilyen szakszervezeti tevékenység nem korlátozódik pusztán a menedzsmenttel folytatott küzdelmek manipulálására, a burkolt együttműködésre a menedzsmenttel. 1983-ban Dewanchard Gandhi, a CITU egyik vezetője részese volt annak, hogy a szakszervezeti banditizmust arcátlanul felhasználják egy ingatlancsaláshoz Faridabadban. A közeli faluból származó emberek földet foglaltak el Faridabad 6. kerületében, és egy teázót hoztak létre, így de facto tulajdonosokká váltak. A földterület tulajdonosa eladta a földet Gandhinak és testvéreinek. A Gandhi testvérek saját verőemberei nem akarták visszafoglalni a földet, mert néhányan közülük ugyanabból a faluból származtak. Gandhi ezért egy közeli gyárban 300 fiatal munkásból szakszervezetet szervezett, és sztrájkot hirdetett. Miközben sztrájkoltak, felhasználta őket arra, hogy erőszakkal visszafoglalják a földet, és azt egy éjszaka alatt elkerítették, mondván, hogy ott lesz a szakszervezeti iroda helye. Miután ez sikerült, a munkások visszatértek a sztrájkőrséghez, de a szakszervezet leállította a sztrájkolók élelmiszer-ellátását. A munkások folytatták a munkát, és kiléptek a CITU-ból. Ghandi megtartotta a földet.

Ugyanebben az évben a J.M.A. Industries-nél a CITU harcos szakszervezete sztrájkot hirdetett. A sztrájk során bombákat dobtak, az állam pedig letartóztatott és bíróság elé állított négy sztrájkvezetőt. Helyükre regionális CITU-vezetők léptek, és alkut hirdettek. Később kiderült, hogy a vállalat új tetőt épített az egyik regionális vezető házára; eközben a négy helyi vezető börtönben maradt, 18 aktivistát elbocsátottak, és a menedzsment céljai teljesültek.

1988-ban harc kezdődött a Bata Shoe Company-nál, egy kanadai székhelyű cégnél, amely a Kalkutta melletti Batanagarban, Biharban és Dél-Indiában is működtet üzemeket. A Bata Shoe szerkezetátalakítási és marketing-diverzifikálási tervet készített. Az offenzíva nagyjából 13 000 munkásának kizárásával kezdődött a batanagari üzemben, ahol mindkét kommunista pártnak voltak szakszervezetei. A stratégia részeként a faridabadi üzem menedzsmentje az ottani KP szakszervezetek együttműködésével az 5 napos munkahétről 7 naposra állt át. Egy hónappal később egynapos, egész Indiára kiterjedő sztrájkot hirdettek a Bata Shoe ellen; két hónappal később ezt követte egy 3 napos, egész Indiára kiterjedő Bata-sztrájk. Négy hónappal a menedzsment offenzívájának kezdete után mind a 37 szerkezetátalakítási követelésüket keresztülvitték. A faridabadi üzemben a szakszervezet 1989 áprilisában újabb sztrájkot hirdetett 10 000 munkás csatlakozásával, amit még ugyanabban az évben további sztrájkok követtek. A menedzsment offenzívájának kezdetén a Batanagarban lévő Bata Shoe 13 000 munkást foglalkoztatott, a végén 7000-et. (A Kamunist Kranti rámutat, hogy az indiai média minden alkalommal nagyon kedvezően számolt be a szakszervezetek „foghíjas” sztrájkstratégiájáról).

1989-ben a K.G. Khosla Compressors Ltd.-nél, egy 2000 állandó és 350 alkalmi munkást foglalkoztató üzemben a szakszervezet olyan megállapodást kötött a vállalattal, amelyben megszüntették a munkások különböző járandóságait. Indiában ez a végkielégítéseket, elmaradt béreket, nyugdíjakat és bónuszokat jelenti. Gyakori, hogy a menedzsment csendben kisajátítja ezeket az illetményeket az üzem bezárása előtt. Hat évvel korábban, 1983-ban az INTUC még harcos sztrájkot vezetett, aminek leverését számos elbocsátás követte. Amikor szembesítették őket, a helyi INTUC vezetősége azt mondta, hogy azért írták alá a szerződést, mert az országos vezetőség aláírta, az országos vezetőség pedig azt mondta, hogy azért írták alá, mert a helyi vezetőség aláírta.

A dolgok 1991 augusztusában csúcsosodtak ki, amikor a Khosla menedzsmentje lockout-ot, kizárást hirdetett, 250 alkalmi munkást bocsátott el, további 326 állandó munkás elbocsátását jelentette be, és csak a minimális, 8,33%-os éves bónuszt ajánlotta fel, az üzem bezárásával fenyegetőzve, ha ezeket a követeléseket nem fogadják el. Augusztusra nem fizettek bért, és szeptember elején megkezdődött a kizárás [a tőke sztrájkja], amely 8 hónapig tartott, és megtörte a munkások ellenállását.

Hasonló leépítést hajtottak végre a Thomson Pressnél, egy faridabadi nyomdában, amely 1989 júniusa és 1991 júniusa között 1700 főről 900 főre csökkentette alkalmazottai számát.

1987-ben a Thomson új menedzsert nevezett ki, aki egy olyan menedzsert váltott fel, aki szoros munkakapcsolatban állt a Kongresszus Párt által támogatott INTUC-kal. Az új menedzser inkább a Janata Dal[62] szakszervezetét, a Hind Mazdoor Sabha (HMS)-t[63] részesítette előnyben, a munkások megkönnyebbülésére, akik gyűlölték az INTUC vezetőjét. Az új HMS-vezető pedig maga is egy elbocsátott Thomson-munkás volt. Az új rendszer indításaként a vállalat beleegyezett abba, hogy az alkalmi munkásokat véglegesítsék.

1989-ben azonban a Thomson 200 elbocsátást követelt, és az új HMS-vezető aláírt erről egy megállapodást. 1990 augusztusában a munkások válaszul visszahívták a régi elbocsátott (INTUC) vezetőt. Erre a vállalat bejelentette az üzem egyik nyomdájának bezárását, ami munkahelyek leépítését jelentette. A két vezető körül két munkáscsoport alakult. Az állami kormány az INTUC vezetőjéhez fűződő kapcsolatok ápolásával tovább fokozta a megosztottságot, és a két frakció között harcok törtek ki. 1991 márciusában a menedzsment a harcok miatt felfüggesztette a termelést. A média addig részletesen foglalkozott a helyzettel, az INTUC vezetőjéhez fűződő állami kapcsolatok miatt, de eme kizárásról, a tőke sztrájkjáról teljesen hallgattak. Mindkét vezető meggyőzte a Thomson munkásokat, hogy a munkabeszüntetés alatt hagyják el a gyárat, és aznap este a menedzsment kivitte a gépeket az üzemből. A kizárás 70 napig tartott, amelynek végén a HMS vezetése bejelentette, hogy a munkások nem akarnak harcot. Az üzem egy nagyon kedvezőtlen megállapodással nyitotta meg újra kapuit, és a következő 4-5 hónap során 800 munkás kényszerült felmondani.

HASONLÓ KÜZDELMEK MÁSHOL INDIÁBAN

Indiában a hivatalos baloldal egyik ikonja a bombayi Kamani Tubes Ltd. vállalat munkások általi felvásárlása, az 1973-as francia LIP sztrájk indiai változata,[64] vagy az újabb ESOP-ok (Employee Stock Option Purchase) az Egyesült Államokban. A Kamani Tubes Ltd.-t 1987-ben vette át a 450 fős munkáskollektíva, azt követően, hogy 60 dolgozót elbocsátottak. A munkások jelzáloghitelek felvételével teremtették elő a kivásárlási forrásokat, és támogatást kaptak az Ipari Pénzügyi és Újjáépítési Hivataltól. Az önigazgatói megszorítások Kamani Tubes-féle tapasztalatait az indiai nem kormányzati szervezetek (NGO-k) és a hivatalos baloldal még mindig paradigmaként használják, és néhány más, jól ismert esetben, mint például 1993 után a kalkuttai Kanoria Juta-gyárban, másolták.

Indiában azonban nem minden munkásküzdelmet tudnak sikeresen megfékezni vagy manipulálni a szakszervezetek. 1989-ben Kanpurban, Uttar Pradesh egy régi ipari városában 35 000 textilipari munkás lázadt fel az összes helyi szakszervezet ellen, és műszakonként váltva egymást blokkolták a városon áthaladó vasútvonalakat. 100 vonatot töröltek, és a kormány 5 nap alatt engedett követeléseiknek.

Ebben az esetben, ellentétben az országos, szakszervezetek által irányított Bata Shoe sztrájkkal, a kormánypropaganda és a média erősen az akció ellen volt, és a szakszervezeti tisztségviselők is támadták azt.

1977-ben, közvetlenül azután, hogy Indira Gandhi feloldotta a szükségállapotot, és a szükségállapot-ellenes Janata Dal átvette a hatalmat, a kormány tüzet nyitott a kanpuri textilipari munkásokra a Swadeshi pamutgyárban, 30-150 munkást ölve meg, és elüldözve az összes szakszervezeti vezetőt. A textilgyárat nem sokkal a lövöldözés után államosították. 1989-ben azonban a közelgő választási év a kormányzati erőszak ellen szólt. Miután a harcok elcsendesedtek, a kormány mégis bejelentette a megszorítási programot, és a következő 4-5 évben keresztülvitte azt.

Hasonlóképpen, 1988 decemberében a Bihar államban található dhanbadi szénbányák 7. számú bányaterületén a darabbéres munkások, akiknek elegük lett a szakszervezetekből és azok banditáiból, fellázadtak. Követeléseket fogalmaztak meg, és éhségsztrájkba kezdtek a szakszervezet regionális központjánál, és a korrupt vezetőséget és a korrupt szakszervezeteket elítélő molinókkal vették körül a regionális igazgatóság irodáit.

1990 júliusában újabb, a szakszervezeti ellenőrzésen kívüli és ellene folyó harc tört ki. A Bahrat Coking Coals Ltd. (BCCL) munidihi bányáinak 5000 bányásza sztrájkolt. A rendőrség tüzet nyitott, és két bányászt megölt. Minden szakszervezet ellenezte a sztrájkot, és elítélte a „kívülállók” befolyását. A menedzsment egészen augusztus 7-ig megtagadta a tárgyalásokat, amikor is 2000 munkás körülvette a BCCL központját, és tárgyalásokat kényszerített ki, amelyek során a menedzsment továbbra is vádakat emelt a sztrájkolók ellen. Augusztus 10-én harcok törtek ki a rendőrséggel, és a szakszervezeti verőlegények megfenyegették a munkásokat. A nyomás hatására 50-60%-uk visszament dolgozni, de egy augusztus 17-i szolidaritási tüntetés után, amely 1000 dolgozót mozgósított, a menedzsment beadta a derekát.

A nyugat-bengáli CPI(M) – India Kommunista (Marxista) Pártja – „marxista” államkormánya alatt lévő Bengal Jute munkásai nem voltak ilyen szerencsések. A Bengal Jute 49 jutaüzemet üzemeltet, amelyekben a CPI(M) saját szakszervezete, a CITU, illetve a Kongresszus Párt INTAC-ja volt a meghatározó. 1984-ben, egy korábbi sztrájk során a menedzsment beleegyezett abba, hogy 250 000 munkást nem bocsátanak el, de később sikerült 110 000 főt leépíteni. 1992 júniusában a két szakszervezet sztrájkot indított az elbocsátott munkások visszavételét követelve; a szakszervezet ezt követő, sikertelen sztrájkja során a CPI(M) az állami hatalom birtokában nem mondott semmit.

1990-ES ÉVEK KÜZDELMEI FARIDABADBAN

A Lakhani Shoes, amely jelenleg 19 üzemet működtet Faridabadban, mint korábban említettem, 1983-ban és 1988-ban tömeges elbocsátások színhelye volt. A 90-es évek közepére a Reebokkal közös vállalkozássá vált, nagyszámú alkalmi munkást foglalkoztatva, akik nagyon nehéz munkát alacsony fizetésért végeztek, rövid idő alatt kiégve és megnyomorodva. Sok munkás nepáli, a korábbi tömeges elbocsátások miatt fiatal munkaerő.

Ilyen körülmények között 1996 május-júniusában a munkások elhatározták, hogy szervezkedni fognak, és a korábban már említett Hind Mazdoor Sabha (HMS) szakszervezethez fordultak, amely a Janata Dal tagszervezete. 1996 júliusában-augusztusában a menedzsment felfüggesztette a szakszervezeti aktivistákat, szeptemberben pedig a szakszervezet sztrájkot hirdetett. Az állandó, az alkalmi és a szerződéses munkások mind sztrájkoltak. A sztrájk 1997 tavaszán is folytatódott, amikor a munkások elkezdtek szétszéledni. A menedzsment új alkalmazottakkal folytatta a munkát, a HMS volt vezetői pedig, mintmunkaerő-kölcsönző vállalkozók munkaszerződést kötöttek velük. Egy bírósági végzés előírta, hogy a sztrájkolóknak 100 méterre kell maradniuk a kapuktól, és végül minden sztrájkolót elbocsátottak.

1995 júniusában új harc tört ki a faridabadi East India Cotton Millsnél, ahol az 1979-es sztrájk volt a Kamunist Kranti egyik első meghatározó élménye a munkásosztálybeli miliőben. 1995-ben a gyárak 3000 munkást foglalkoztattak két üzemben. Amikor néhány berendezést leszereltek, és a munkások panaszt tettek, hatan közülük fel lettek függesztve. 2500 munkás sztrájkolt, és a hatot visszahelyezték.

A menedzsment ugyanakkor 600 főt akart elbocsátani. Mivel a munkások között nem voltak vezetők, ezért nem tudták ellenőrizni a munkásokat. Az elbocsátások miatti összecsapást megelőzően éhségsztrájkokra került sor, és a „jó szerződést” követelő, egyszerű vezetők egy csoportja vette át az irányítást. 1996 június-júliusában 295 munkást kényszerítettek felmondásra. A menedzsment önkéntes nyugdíjba vonulást javasolt, de nem találtak jelentkezőket. Július 10-én lockoutot, kizárást hirdettek. 18 nappal később a kizárást feloldották, és megállapodást írtak alá a munka folytatásáról, 18 nap bérkieséssel.

Augusztusban a menedzsment egyszerűen nem fizetett bért, és szeptember 12-én mindkét üzemben újra kizárást hirdetett, amit a rendőrség megjelenése is alátámasztott. Ebben a helyzetben, szokatlan módon a rangidős vezetők azt mondták a munkásoknak, hogy hagyják el a gyárakat. A munkabeszüntetés az ősz folyamán is folytatódott, a munkások szétszéledtek. A rangidős vezetők Faridabad lezárásával fenyegetőztek, ha a kizárás nem ér véget a Diwali (hindu ünnep) előtt. Ugyanakkor kerülték a tüntetéseket, mert féltek, hogy elveszítik az irányítást. A vezetők megpróbálták a Legfelsőbb Bíróság elé vinni az ügyet. 1997 januárjában a kisebb üzem újra kinyitott, de két hónappal később újra kizárták a munkásokat, és a menedzsment továbbra is 600 fő elbocsátását követelte. 1997 decemberétől a munkabeszüntetés folytatódott.

A Jhalani Tools Ltd. (folyamatban lévő) harca az egyik legfrissebb harc, amelyben a Kamunist Kranti részt vett, és az egyik legdrámaibb, amelyről a legtöbb dokumentációval rendelkezem, így a túlzásba esés veszélye mellett is több helyet adok neki. A Jhalani Tools szokatlanul jól szemlélteti, hogy a faridabadi munkások (és India más részein dolgozók) mivel állnak szemben.

A munkások mindenütt ismerik a menedzsment által végrehajtott tőkekivonást, illetve eszközleépítést. De a legtöbb európai és amerikai munkás, amikor a vállalata csődbe megy, vagy egy tőkeáttételes felvásárlás során bekebelezik, legalább arra számít, hogy elbocsátják, és kap egy utolsó fizetést, felvesz egy kis munkanélküli segélyt, és esetleg a nyugdíj egy részét. Persze Los Angeles és New York lepukkant izzasztóiban, akárcsak az amerikai-mexikói határon lévő hasonló maquiladora-üzemekben, állandóan előfordulnak olyan esetek, amikor a cégek összeomlanak és eltűnnek, miközben a munkásoknak hetekig nem fizettek. Olyan eset azonban, hogy évtizedek óta működő, jól ismert „mainstream” cégek közel két éven keresztül bérek kifizetése nélkül működtek volna, eddig kevés volt.

Nem így Faridabadban. A Jhalani Tools Ltd.[65], a Gedore Hand Tools utódja (lásd fentebb az 1982-85-ös harcról szóló beszámolót) 1996 márciusa óta nem fizetett bért 2183 munkásnak. Mivel 1978 óta nem történt felvétel a Jhalani vállalatnál (beleértve 1984-ben az erőszakos leépítéseket), ez a 2183 munkás legalább 20 éve dolgozik a Gedore/Jhalani vállalatnál. Ők az indiai cégeknél nem szokatlan eszközleépítési stratégia célpontjai.

A Jhalani Tools nem csupán két év elmaradt bérét próbálja elrabolni, hanem a munkásoknak járó két éves bónusz, három év „szabadság-utazási” juttatás, 3 év közös egészségügyi tervbe történő befizetés és egyéb „szerződéses” juttatások után járó pénzt is. Azért tudja ilyen módon zsarolni a munkásokat, mert a „törvényesen garantált” munkaviszonyból való kilépés után nehéz, sőt lehetetlen más munkát találni.

Miután 1984-ben, a korábban leírtak szerint, gengszterterrorral majdnem a felére csökkentette a személyzetet, Jhalani 1989-ben összejátszott a szakszervezettel, hogy keresztülvihessen egy olyan szerződést, amely három titkos záradékot tartalmazott – ezeket elhallgatták a munkások elől (a szerződést e záradékok nélkül olvasták fel hangosan egy gyűlésen). A záradékok a béreket a termelési célokhoz kötötték (legalább 200 tonnát követeltek meg a bérek kifizetése előtt), felmentették a vállalatot a munkások kifizetésének kötelezettsége alól, ha a termelés áramkimaradás vagy nyersanyaghiány miatt nem volt lehetséges, és feljogosították a vállalatot arra, hogy a munkákat a munkaköri besorolástól függetlenül ossza be.

Még azután is, hogy az áramkimaradások és az anyaghiány miatt a fizetést csökkentették, ezek a záradékok az 1993-ban keresztülvitt új szerződésben is megmaradtak. A különféle okokból eredő szegénységre hivatkozva a Jhalani Tools 1995 decemberében egy „ad hoc bizottságot” arra kényszerített, hogy további intézkedésig 50%-os bércsökkentésbe egyezzen bele. A vállalat hónapokkal később kezdte el fizetni a béreket, és végül 1996 márciusában teljesen leállította a bérek kifizetését, nagyrészt a munkabeszüntetéseket és a fegyelmezetlenséget okolva a vállalat problémáiért, egyben folytatva a vég nélküli szalámitaktikák és manőverek alkalmazását, könnyelműen figyelmen kívül hagyva a munkaügyi bizottság és a bíróság esetenkénti, a munkások javára hozott döntéseit (ez utóbbiak aligha jelentenek újdonságot).

A menedzsment és a szakszervezetek ilyen taktikáinak évtizedes gyakorlatát ismerve a Jhalani munkások nem voltak hajlandóak felülni a provokációnak, sztrájkba vagy más, könnyen manipulálható akcióba kezdve, hanem inkább utcákra kihelyezett plakátokkal az egész faridabadi munkásosztály elé vitték az ügyüket. (További részletekért lásd Kamunist Kranti válaszát erre a cikkre, amely a CAN 1998. őszi számában jelent meg). Jelen írás időpontjában (1998 márciusában) a patthelyzet még mindig nem oldódott meg.

FARIDABADI KÜZDELMEK ÉS A KAMUNIST KRANTI FEJLŐDÉSE 1979-TŐL NAPJAINKIG

Amikor a Kamunist Kranti leendő magja az 1970-es évek végén Faridabadra kezdett összpontosítani, a csoport épp túllépőben volt a maoizmuson; a csoport egészen 1992-ig valamiféle avantgardista szemléletet képviselt, majd ekkor jutott el a jelenlegi, avantgardellenes „affinitás-csoport” szemléletéig. A Kamunist Kranti fejlődését alakító néhány fontosabb küzdelem fenti vázlata ad némi képet arról a környezetről, amelyben a KK fejlődött. A Kamunist Kranti véleménye szerint az indiai (és nem csak az indiai) munkások összefonódó hálózatokkal állnak szemben: a vállalatvezetés, a szakszervezetek, a baloldali politikai pártok, az állam minden szinten, a helyi és az országos szinten, a munkáltatók és a munkaügyi bíróságok (ahol a munkások akár 15 éven keresztül is várhatnak jogorvoslatra a törvények durva megsértése ellen, és amikor történetesen nyernek, azt tapasztalják, hogy a vállalat vagyonát a vezetőség, a bankok és az állami tisztviselők háromszorosan kifosztották). Sokak számára e jelenségek egyike sem ismeretlen, függetlenül az indiai viszonyoktól (és a KK tagadná, hogy lenne bennük bármi kifejezetten „indiai”). Faridabadban a munkások ezrei úgy tekintenek minden szakszervezetre, beleértve a szakszervezeteken belüli ellenzéki áramlatokat és a baloldali politikai pártokat, mint amik egységet képzően, egy szinten vannak a zsarnokság többi, egymásba fonódó részeivel; ezek hatalmai pusztán, amelyek ellen úgy kell védekezniük, hogy nem hagyják magukat előre megbundázott összecsapásokba belehajszolni. Erre gondol a KK, amikor azt mondja, hogy a 100 évvel ezelőtthöz képest ma a sztrájk a menedzsment fegyvere. A KK történeteket mesél arról, hogy a menedzsment behívja a „bajkeverők” csoportjait, és személyeskedve sértegeti, gyengének és gyávának nevezi őket, akik csak állnak és tűrik az ilyen sértéseket; a munkások pedig nem hagyják magukat provokálni: a vezetőség tirádája közepette az előre kihívott rendőrségi kocsi megáll a gyárkapunál. A KK szerint a szakszervezetek stratégiájának része, amikor a menedzsmenttel együttműködnek a megszorítási terveken, hogy néha erőszakos sztrájkokat és összecsapásokat hirdetnek, olyan „harci forgatókönyvet” valósítva meg, amelynek eredménye szükségképp a munkások veresége.

Mint a cikk elején említettem, a KK-t nem különböztetik meg a nemzetközi ultrabaloldali miliő számos más csoportjától. Ám számomra szokatlannak, ha nem is egyedülállónak tűnik, hogy a KK milyen mélyen van jelen a nagy munkásosztálybeli központokban, és hogy milyen stratégiát dolgoztak ki az ellenségeikkel szembeni harcra. Ez a stratégia az, ami értelmet ad az önmeghatározásuknak, hogy „termeszek”, akik csendben felemésztik a baloldali ellenzéki spektákulum alapjait, és az általuk támogatott, nagy nyilvánosságot élvező, eleve vesztes küzdelmek körüli felhajtást.

KK az 1992 előtti avantgardizmusukra (még akkor is, amikor az antisztálinista avantgardizmus lett) „prédikáló-tanító” korszakukként utal, amikor még úgy gondolták, hogy lényegében egy forradalmi törvényszékről szólnak a munkásokhoz. Abban a korábbi fázisban a „rossz élcsapattal” és „rossz vezetőkkel” szálltak szembe azzal a gondolattal, hogy jó élcsapattá és jó vezetővé váljanak. Aztán 1997 decemberére megjelentették (havi) újságjuk első, teljes egészében gyári munkások által írt számát.

1984-85-ben a Kamunist Kranti visszalépett az intervenciótól, és energiáit a perspektívák alapvető elméleti újragondolására fordította. Az 1984-85-ös tanulási szakaszban végigolvasták A tőke három kötetét, és felfedezték Rosa Luxemburgtól A tőkefelhalmozást, amit – némi fenntartással – elfogadtak. 1990-ben kiadták Luxemburg könyvének rövidített verzióját, hogy vitát kezdeményezzenek az indiai baloldallal; nem találtak érdeklődőkre, illetve az általános „csak az első kötetet olvastam, és az már régen volt” analfabétizmusba ütköztek – ami aligha korlátozódik Indiára. A tőke és Luxemburg tanulmányozása rámutatott a Lenin-Hilferdig-Buharin-féle „monopoltőke” – „antiimperialista” közgazdaságtan elméleti szegénységére (szemben a politikai gazdaságtan kritikájával), amely szegénységben ők és a nemzetközi baloldal nagy része elmerült, illetve el volt merülve.

A KK az 1992 előtti „prédikáló-tanító” fázisban havonta egy újságot árult a faridabadi gyárkapuknál, amely 1990-re elérte az 1000-es példányszámot. Az újság a fent említett típusú történetek beszámolóiból állt. Luxemburg A tőkefelhalmozás című művének 1990-es kiadása és a Majdoor Könyvtár üzemeltetése az ipari Faridabad szívében [Faridabad Majdoor Library], további részei voltak annak, amit ma „oktatási” tevékenységüknek tekintenek. De szinte senkit sem érdekelt, hogy Luxemburgról vitázzon velük, és kevés munkás használta a könyvtárban rendelkezésre álló írott anyagot.

A fordulópont 1992-ben jött el, amikor (csak hindi nyelven) antológiát adtak ki újságjukban az előző évtized legjobb cikkeiből. Az elképzelés az volt, hogy a küzdeni vágyó munkásoknak harci eszközt adjanak. A munkások ehelyett átlapozták, letették, és azt mondták: „ez az anyag a vezetőknek való”, vagyis a szakembereknek. Ez volt a válasz az egész korábbi „prédikálj-taníts” szakaszukra, ami a KK-t mindenfajta avantgardizmus még radikálisabb megkérdőjelezéséhez vezette. A harcok, amelyekben 1979 óta részt vettek, a munkásokat provokáló szakszervezeti litániák voltak, sokszor a menedzsmenttel való tudatos együttműködésben, a menedzsment céljainak elérése érdekében. Újra és újra látták, hogy a rangidős vezetőket ugyanebbe a magatartásmintába rángatták bele. Másrészről a KK nagyon is valós kapcsolatai a munkahelyi affinitás-csoportokkal élesen tudatosították bennük, hogy a munkások hogyan léptek fel ezekkel a provokációkkal és a vereség zavaros forgatókönyveivel szemben.

A KK a „kis lépések” stratégiáját látta és fejlesztette tovább bármilyen avantgardizmus alternatívájaként. A faridabadi munkásoktól megtanulták, hogy „a kaptárban egyesült méheket könnyen elriasztja a füst, és elviszik a mézet. De ha a méhek affinitás–csoportjai nyüzsögnek, senki sem mer hozzányúlni a mézükhöz”. Korábbi módszereik és minden leendő avantgard kritikája a KK által „unifokális (egyközpontú) harcoknak” nevezett módszerekre irányul, azaz olyan nagy összecsapásokra, ahol az elnyomás teljes spektruma az államtól, a hadseregtől, a rendőrségtől és a vezetőségtől a „marxista-leninista” pártokig és szakszervezetekig egy nagy célpontra összpontosíthat. A fent említett harcok többségét az ilyen egyközpontú harcok példájaként említik. Velük szembe állítják a kis „affinitás-csoportok” akcióit, amelyek megbénítják a menedzsment támadásait anélkül, hogy sebezhető célpontokká válnának.[66] Azok a munkások, akiket olyan veszélyes gépek kezelésére osztottak be, amelyekre nem képezték ki őket, ahelyett, hogy nyíltan megtagadnák a munkát és kiszolgáltatnák magukat egy fegyelmi eljárásnak és az elbocsátás kockázatának, dolgoztatják a gépeket, és hagyják, hogy azok elromoljanak, megbénítva a gyárat, egyben rákényszerítve a menedzsmentet, hogy irányelveket dolgozzon ki a képzésre vonatkozóan. A munkások, akiktől megtagadják a WC-szüneteket, az üzemi padlóra pisilnek, és megkapják a WC-szüneteket. Csoportosan szembeszállnak a menedzsmenttel az üzemen belüli panaszok miatt, és nem hajlandóak vezetőket delegálni, akiket ki lehet emelni vagy be lehet szervezni. Amikor az egyik gyár kapuját a menedzsment elkezdte pontban reggel 8:00-kor bezárni, a munkások, tudván, hogy sok busz csak 8:15-kor érkezik meg, a műszakváltás alatt a kapu mindkét oldalán összegyűltek, megakadályozva, hogy bárki ki- vagy bemenjen, amíg a vezetőség fel nem adta ezt a politikát. A Jhalani Toolsnál, amikor a munkások észrevették, hogy a menedzsment klasszikus módon ki akarja fosztani a vállalatot, kis csoportokban elmentek a helyi munkaügyi hivatalhoz, elárasztották azt a bérek ki nem fizetéséről szóló panaszokkal, és a helyzetet az egész faridabadi munkásosztály számára nyilvánosságra hozták az utcai plakátjaikkal, így az egész városban tudatosult ez a fosztogatási taktika.

A Kamunist Kranti 1992 utáni szakítva a „prédikálj-taníts” gyakorlattal, egy teljesen másfajta, többoldalú kommunikációt célzott meg a munkásokkal. Abbahagyták újságjuk árusítását, és (az áruviszonyok kritikájának részeként) elkezdték osztogatni a gyárkapuknál, de csak azoknak, akik kérték, és adományokat gyűjtöttek a további kiadáshoz. Így példányszámuk 5000 példányban stabilizálódott. Gyakran keresik meg őket a munkások, akik beszámolókat írnak a KK lap számára egy adott üzemben történt fejleményekről. A vezetőséggel összetűzésbe került munkások a Majdoor Könyvtárba jönnek javaslatokért és segítségért. A KK-t és újságjukat, mint alternatív információs hálózatot, valamint a „kis lépések” stratégiáját és taktikáját sokan ismerik Faridabadban, még azok is, akik nem értenek velük egyet, vagy nem dolgoznak velük nyíltan. A KK „termesz” stratégiájának sikerült teret nyitnia a valódi munkásvitáknak egy 300 000 lakosú ipari városban. Tagjaikat sokszor bántalmazták a baloldali pártok és a szakszervezetek terrorlegényei, de az utóbbi időben kifizetődött az a taktikájuk, hogy kevésbé látható célponttá tették magukat.[67]

Ismétlem, a Kamunist Kranti legújabb gondolatai közül sok, ha nem is minden, már korábban és máshol megfogalmazódott. (A kérdés itt természetesen nem az eredetiség, hanem a tartalom.) A KK Balladájában [Ballada a munka ellen] megfogalmazott munkakritika a Zero Work és a Midnight Notes által az elmúlt 25 évben megfogalmazott hasonló gondolatokra emlékeztet. Stan Weir és munkatársai az Egyesült Államokban több évtizede azzal érvelnek, hogy a munkahelyi affinitás–csoportok és az üzemek közötti horizontális kommunikáció a dolgozók természetes és valódi önszerveződése, és alternatívát jelentenek a vertikális szakszervezetekkel és az élcsapatokkal szemben, még akkor is, ha nem utasítják el a szakszervezetiséget önmagában, ahogyan azt a Kamunist Kranti teszi.[68] Még az 1950-es években a C.L.R. James köré szerveződő detroiti Facing Reality csoport megpróbált egy üzemi újságot kiadni, amelyet a munkások írtak a munkásoknak, bár (tudomásom szerint) soha nem érték el a Kamunist Kranti mennyiségi vagy minőségi üzemi jelenlétét. Biztos vagyok benne, hogy vannak további példák, amelyekről nem tudok. Másrészt nem találkoztam még olyan irányzattal, amely ilyen egyértelműen kijelentette volna, hogy ma „a sztrájk a menedzsment fegyvere”, és nem találkoztam még azzal sem, hogy a KK által „egyközpontú harcoknak” nevezett küzdelmeket ilyen szisztematikusan elutasították volna, mint garantált vereségeket, pedig igen sok vereségre lehet rámutatni Indiában és szinte mindenhol máshol az elmúlt évtizedekben. E problematika kapcsán, miután a lehető legkörültekintőbben kifejtettem az elképzeléseiket, kezdem a Kamunist Kranti „elvtársi kritikáját” (szemben a teljes körű kritikával).

A KAMUNIST KRANTI KRITIKÁJA

A Kamunist Kranti két angol nyelvű brosúrája, A Ballad Against Work [Ballada a munka ellen] és a Reflections on Marx’s Critique of Political Economy a két fő elméleti állásfoglalás, amelyekről az áramlat nemzetközileg ismert. Mint már említettem, úgy gondolom, hogy minden jelentőségük ellenére nem tárják fel egyértelműen azt az egyediséget, amit a KK Faridabadban képvisel, és a terjedelmi korlátok nem engedik, hogy itt részletesen foglalkozzam velük. A következőkben leírtak inkább a már bemutatott anyagon való elmélkedésről és a KK tagjaival folytatott további beszélgetésekről szólnak.

Hogy a lehető legtömörebben fogalmazzam meg fő kritikámat: A Kamunist Kranti, mint áramlat, túlságosan a termelés helyszínén [termelési ponton] zajló munkásharcokra összpontosít. Faridabad-i tapasztalataik tanulságai, bármennyire is gazdagok, nem annyira általánosíthatóak, mint ahogy a KK gondolja. Csak ennyit, és nem eleget nyújtanak a forradalmároknak azokban az országokban, ahol a proletariátus nagy része soha nem jutott el az üzemekbe, vagy a közelmúltban leépítették onnan.

Ahogy a Kamunist Kranti teljesen (és főként jogosan) szakított az egy városra kiterjedő „unifokiális (egyközpontú) küzdelmekkel”, a Kamunist Kranti szakított az ÖNMAGÁÉRT-VALÓ-OSZTÁLY-al [class-for-itself] is, amely egy totalitás, nem pedig összesség; és amely ezért nem lehet az affinitás-csoportok egyszerű-lineáris összeadódása a gyárak egyszerű összeadódásában, hanem valami minőségileg mássá válik [kell válnia] a közvetlen proletár kettős hatalmi politikai formában, amely előrevetíti a tényleges munkásosztály hatalmát a társadalom egésze felett, mint például az 1905-ös (Oroszország), 1917-1921-es (Oroszország-Németország) vagy 1936-os (Spanyolország) szovjetek. (A Kamunist Kranti persze joggal mutathatna rá, hogy az utóbbi példák mindegyike szintén vereséggel végződött, de ez ostoba összemosás lenne. Minden küzdelem, amely a kapitalizmus végleges megdöntése nélküli, előbb-utóbb valamilyen módon vereség lesz).

A KK az indiai hivatalos baloldal elképesztő tehetetlensége ellen fejlődött (amelyről a fenti összefoglalás feltehetően adott egy kis ízelítőt), amelyet reménytelenül ural az Indiai Kommunista Pártnak (CPI) a Kongresszus Párt pártállamához való alkalmazkodásának az öröksége, és ami igaz annak radikalizáltabb változataira is, amelyek az 1960-as évek maoista lázadásával kezdtek el szakítani az CPI-vel. Mindez viszont a baloldalt nemzetközileg és különösen a harmadik világ országaiban jellemző államközpontúság nagyobb összefüggésébe illeszkedik. A Kamunist Kranti-nak egy olyan környezettel kellett polemizálnia, amelyet mélyen befolyásolt az állampárti nacionalizmus, amely így igazolta az „antiimperialista” szövetséget a „haladó burzsoáziával”, szemben a „komprádor elemekkel”, a „feudális maradványokkal” valamint a „monopoltőkével”. A Kamunist Kranti ebben az összefüggésben határozott internacionalista irányba fejlődött, ügyelve arra, hogy az „indiai munkások” kifejezést a „bérmunkások Indiában” kifejezéssel helyettesítse. Mindezek a fejlemények Indiában és másutt is üdítőleg hatnak.

A Kamunist Kranti úgy gondolja, hogy a bérmunkások körülményei ma már mindenhol nagyjából azonosak, és radikálisan megkérdőjelezi a „fejlett” és „fejletlen” világ közötti különbséget. Nem kell vakon elfogadni a fejlődés produktivista-technokratikus elképzeléseit ahhoz, hogy elgondolkodjunk ezen. KK rámutat a leépítésre, az elektronikus felügyelet növekedésére a munkahelyeken és általában a társadalomban, a munkahét meghosszabbítására, a gyorsításra, a vásárlóerő elvesztésére és a bérmunkások elleni támadás minden elemére, amelyet Nyugaton a hatvanas évek óta folytatnak, és megmutatja ezek többé-kevésbé pontos megfelelőjét Indiában. Még Bombayt is komolyan deindusztrializálták a kiszervezés és a decentralizált otthoni termelés által, ami hozzájárult az évszázados (vagy annál is több) textiliparának bezárásához. Hongkongot Sencsen dezindusztrializálta, ahol a bérek a hongkongi bérek 10%-át teszik ki, és Sencsen munkahelyeket ad el Kína távolabbi városainak, ahol a bérek a sencseni bérek 10%-át teszik ki. KK Ballada a munka ellen című műve Indiából és az egész világból vett példákkal dokumentálja a munka intenzívebbé válását a vezeték nélküli telefonok, a csipogók, a számítógépes hálózatok, a „karoshi” (japánul „halál a túlmunkától”), a „minőség-ellenőrzés”, a „mezőgazdasági forradalmak”, az otthoni online munka, a repülőgépes ingázás, az autópályás ingázás, a tömegközlekedéssel ingázás és a gyártás otthoni akkordmunkává történő kiszervezése révén, szerte a világon.

Ebben kétségtelenül sok igazság van. De ugyanakkor kissé lélegzetelállító azt hallani egy olyan városban, mint Faridabad, ahol egy ipari szakmunkás havi 50-200 dollárnak megfelelő rúpiát keres, egy olyan országban, ahol a világ népességének 16%-a a világ össztermékének 1,5%-át állítja elő, hogy a körülmények lényegében ugyanazok, mint a nyugati országokban, ahol egy ipari szakmunkás 15 dollárt keres óránként, és a világ népességének 16%-a a világtermék több mint felét állítja elő. Tudom, hogy e számok mindegyike (a népesség kivételével) a legélesebb kritikai vizsgálat tárgya, de én mégis azt tapasztalom, hogy a „harmadik világból” tömeges munkaerő-elvándorlás indul Nyugatra, és nem fordítva. Bizonyára igaz, hogy a bérmunkások egy nemzetközi osztályt alkotnak, és hogy egy országban sincs forradalom, de ez már nagyon-nagyon régóta így van. Az is igaz, hogy az 1973 utáni világválság körülményei miatt elmosódtak a „fejlett” és „fejletlen” országok közötti különbségek, különösen az egy globális munkaerőpiac felgyorsuló kialakulásával (pl. a Lufthansa könyvelői Bangalore-ban).

A fontos viszont nem az, hogy a „fejlett” és „fejletlen” országokról vitatkozzunk. Ami a Kamunist Krantiban a legszembetűnőbb, ahogy a fentebb elbeszélt faridabadi harcok történetének áttekintése is mutatja, az az, hogy az elmúlt 20 évben olyan típusú harcokkal foglalkoztak, amelyekkel a nyugati forradalmárok korábban Detroitban, Manchesterben, Elzászban, a Ruhr-vidéken és Torinóban, vagyis olyan harcokkal, amelyek elsősorban a termelés helyszínére, azaz a gyárra összpontosítanak. Az európai és amerikai kapitalisták 25 éven át bírálták az „egyközpontú harcokat” és a nagy összecsapásokat, mivel az 1965-1973 közötti időszakban, szerte Nyugaton, ellentétben azzal, amit a KK gondolhat, a kapitalisták VESZTESEK voltak, és ezek az „egyközpontú harcok” (mint például 1968 májusa Franciaországban vagy az 1969-es olasz „forró ősz”) intenzív kölcsönhatásban álltak a „kis lépések” harcaival az üzemi szinteken, amelyeknél a kapitalisták szintén vesztesek voltak. Utóbbiak stratégiája 1973 óta az volt, hogy ahol csak lehet, szétzúzzák a nagy termelési egységeket, amelyek nagy létszámú proletárkoncentrációt hoztak létre (mint amilyet ma Faridabadban találunk), és ezeket decentralizált, „rugalmas”, „háztáji-otthoni” termeléssel helyettesítsék; ez a stratégia nagyrészt a régi „munkásfellegvárak”, mint a Renault-Billancourt és a torinói FIAT megszűnésével valósult meg, amelyek olyan sok fejfájást okoztak nekik, mivel elvesztették a munkaerő és az üzemek feletti ellenőrzést.

Európában és Amerikában 25 éve a kapitalista (eddig nagyrészt sikeres) stratégia a régi munkásosztály feldarabolása, és most jön a Kamunist Kranti, és azt mondja, hogy a probléma az „egyközpontú harcok”! Ők inkább a másik oldalról, a munkások stratégiájaként, de ugyanennek a széttagoltságnak az elméletalkotói, és fogalmuk sincs, hogyan küzdjenek meg ezzel, mivel ez még nem sújtotta őket úgy, mint a nyugati munkásokat. Bármennyire is éleslátóak azzal kapcsolatban, hogy Faridabadban a munkások hogyan harcoltak a politikai, menedzseri és szakszervezeti ellenfelek csapdái ellen, nincs fogalmuk arról, hogy ezek a problémák hogyan jelentkeznek Európában és Amerikában, ahol egyre több (volt) bérmunkást dobtak a szemétdombra, és még többen születnek már a szemétdombon (ahogyan Indiában is).

Valahol bizarrnak tűnhet egy indiai munkásáramlatot kritizálni azért, amit az Európáról és Amerikáról mond. De mivel a KK azt állítja, hogy perspektívái határok nélküliek, és hogy a bérmunkások problémái mindenhol ugyanazok, akkor, ha a KK valahol téved, mindenhol téved. Tévedésük ismételten az általuk ismert bizonyos helyi tendenciák egyszerű összeadásának, lineáris-mennyiségi továbbvitelének hibájából ered. (De, hogy Hegelt parafrazáljam, az ismerős nem mindig az ismert). Ahhoz, hogy Faridabad ebben az értelemben „ismert” legyen, a Kamunist Kranti-nak el kellene helyeznie Faridabadot a „versenyfutás a lejtőn” globális kontextusában. A Detroit belvárosában dolgozó volt autóipari munkások annyit pisilhetnek a műhelyben, amennyit csak akarnak, mert a GM és a Ford már régen elszállította a futószalagot Pueblába és Chihuahuába; az acélmunkások, akik korábban az indianai Garyben süteményeket sütöttek a munkahelyükön, ma szétszóródva szállítják a pizzákat Chicago külvárosaiban; a konténerekkel teli San Francisco-i vízpart volt hajórakodói ma már a telefonkönyvben is alig találják meg egymást. Nem is beszélve ezeknek az autó-, acél- és part menti munkásoknak a gyermekeiről, akik a munkaerő-kölcsönző ügynökségek, a jövőtlen gyorséttermi-robot és az alkalmi munkák poklában nőttek fel. És nem beszélve azokról a fekete, volt autóipari munkásokról, akik részt vettek az 1972-es Lordstown-i, ohiói vadsztrájkokban, és akik most rabszolgamunkát végeznek az ohiói állami börtönben: Youngstownban (Ohio) gyakorlatilag a teljes acélgyártás leállt az 1970-es és 1980-as években, és a város legnagyobb munkaadója ma egy szigorúan őrzött börtön.

Bár nehéz írásaikban (különösen az angol nyelvűekben) fellelni, a KK-nak meglehetősen bizarr felfogása van arról, hogy mit jelentett mindez a nyugati munkások számára az elmúlt 25 évben. Amikor a velük folytatott vitában rámutattam az 1965-1973-as munkásfelkelés gyors eltűnésére (amely néhány évvel meghosszabbodott olyan országokban, mint Spanyolország, Portugália és Olaszország), és azt mondtam, hogy ez (különösen az USA-ban) egy nagyon sikeres kapitalista ellentámadást és hatékony választ jelentett a korábbi felkelésekre, KK ragaszkodott ahhoz, hogy csak a jól ismert „egyközpontú harcokra” összpontosítok, és hogy a munkások 1973 óta áttértek a „kis lépések” stratégiájára, amelynek mindennapjait a média agyonhallgatja. Ennek bizonyítékaként mutatnak rá arra, hogy a munkahelyeken jelentősen megnövekedett az elektronikus megfigyelés, ami azt bizonyítja, hogy a menedzsment még mindig nem szerezte vissza az ellenőrzést az üzemekben. Bár ez esetenként igaz is lehet, az 1973-75-ös visszaesés után sok munkás örült, hogy van munkája, és kész. KK úgy látja, hogy a menedzsment ma szó szerint reszket a munkások autonómiájának mélységétől (erre a pánikra nem találok bizonyítékot az ujjongó amerikai pénzügyi és üzleti sajtóban, ahol az elmúlt két évtizedben inkább az volt a vélemény, hogy a munkásságot végleg kiütötték, miközben a profitok szárnyalnak.)[69] Bármennyi igazság is van ama reszketésről szóló elképzelésekben (és kétlem, hogy sok lenne; az elektronikus felügyelet elsősorban a munkások visszaszorításának egyik eszköze), mindezek a „kis lépések” nem akadályozták meg, hogy 1973 óta a munkások életszínvonala 20%-kal, az amerikai (fekete és spanyolajkú) kisebbségeké pedig 40%-kal csökkenjen. De mivel a KK elutasítja azt a gondolatot, hogy az 1945-1973 közötti nyugati fellendülés alatt a munkások életszínvonala emelkedett volna (rámutatva a hosszabb munkaidőre, a több utazásra, a munkába állásra kötelezett nők számának növekedésére), elutasítják azt a gondolatot is, hogy 1965-1973 után a harcok visszaszorulása történt volna, vagy hogy az életszínvonal emelkedésének és a kedvezőbb munkaerőpiacnak bármi köze lett volna az 1965-1973 előtti relatív hanyatláshoz.[70]

Ismétlem, nem kívánok elmerülni az életszínvonal produktivista-technokratikus felfogásában. De nem tudok nem egyetérteni a Communist Workers Organization (CWO) internetes válaszával a KK-nak, ugyanebben a kérdéskörben: „Az 1960-as években megmondhattuk a főnöknek, hogy fenébe a munkájával, és a következő héten már mehettünk is egy másikba. Vagy… dolgozhattunk hat hónapig, aztán hat hónapig állami segélyből élhettünk”. Erről meséljenek ma egy alkalmi munkásnak a UPS-nél.

Valójában a Kamunist Kranti termelési pont/hely problémája már benne van a kedvenc (és valójában szindikalista) metaforájukban: a „méhrajok védelmezik a mézüket”. A munkásosztály „méze” nem egyetlen egy gyárban vagy az összes gyár additív összegében van; ez valójában a kapitalista termelés ricardiánus, produktivista, [A Tőke] I. + II. kötetbeli „egyszerű reprodukció” szemlélete. A munkásosztály „méze” a teljes társadalmi munkabérben van: a munkaerőnek a III. kötet (és IV. kötet: Értéktöbblet-elméletek) által kifejtett, bővített újratermelésében, amely magában foglalja az oktatást, az orvosi ellátást és a társadalmi infrastruktúrát (pl. higiénia, közlekedés, lakhatás), bármennyire is másképp nézne ki mindez egy árucserétől megszabadult társadalomban. (Jelzésértékű, hogy a velem a politikai gazdaságtan kritikájáról folytatott vitáikban a KK a végletekig szkeptikus volt az oktatás és az orvosi ellátás teljes társadalmi bérbe való bevonásával kapcsolatban; számukra az oktatás és az orvostudomány csak azért létezik, hogy lehetővé tegye a munkásosztály számára a munkát, mintha egy kommunista társadalomban nem létezne egy teljesen másfajta oktatás és orvostudomány.) A Kamunist Kranti szinte kizárólagos gyárközpontúsága, annak minden gazdagsága ellenére, és az „egyközpontú küzdelmek” „kis lépésekben” való mellőzése egy olyan tudat és gyakorlat radikalizálódása, amiket a par excellence kapitalista fikció, az egyéni vállalkozás által írhatóak le.

Amikor a munkások megpróbálják megbénítani a termelést egy, vagy akár az összes gyárban, akár „egyközpontú harcok”, akár „kis lépések” révén, bármilyen radikálisak is legyenek, akkor is csak „negligálják” a termelés uralkodó, elidegenedett szervezetét; és szakítanak ezzel a (nagyon is szükséges) napról-napra „negligálással” azáltal, hogy osztályként a társadalom egészének reprodukciójának alternatív alapjaként tételezik magukat, nem csupán egy vagy az összes gyárban, hanem az élet minden területén, ahogyan a tőke jelenleg az élet egészét uralja. A Kamunist Kranti kizárólagos összpontosítása a „negáció” radikalizált formáira (a kapitalista termelés megzavarására), bármennyire is érdekes és fontos, nem elégséges.

Engem a Kamunista Krantinál semmivel sem érdekel jobban a névháború vagy a Marx Tőkéjéből való idézgetés. A lényeg a következő. A világtőke 25 éve ostorozza a munkásokat, különösen a nyugati munkásokat, a termelés globális „racionalizálásával”, amely a csúcstechnológiai innovációval, a munkahelyek felszámolásával és a termelésnek a harmadik világba való kiszervezésével jár, ami szintén munkahelyeket szüntet meg, és amelynek célja a teljes bérköltség csökkentése. A hongkongi textilipar Manchester helyett, Sencsen Hong Kong helyett, és Vuhan Sencsen helyett. A japán tőke Koreába szervezte ki a termelését, majd amikor Korea túl drágává vált, Indonéziába, és mindannyian Kínától való félelemben élnek. Nyugaton a folyamat az Egyesült Államokban van a legelőrehaladottabb szinten, ahol a reáljövedelmek 20%-kal csökkentek, a munkahét 20%-kal nőtt, a lakhatás a háztartások jövedelmének 40-50%-át teszi ki, a lakosság közel 1%-a börtönben vagy feltételesen szabadlábon van, és a munkaerő egyharmadát részmunkaidősök és ideiglenes alkalmazottak teszik ki. A börtönépítés a vezető növekedési iparág, és a börtönökben gyárakat építenek, hogy az újonnan leépített és kriminalizált munkaerőt 30 cent/órás teljes munkaidős, félig képzett és szakképzett munkakörökbe, többek között számítógépes programozói munkakörökbe dolgoztassák.

Az „amerikai modell” most szakad rá a nyugat-európai „jóléti államok” maradványaira. Az 1973 óta tartó, hosszú eltűnése annak, amit a Kamunista Kranti „egyközpontú küzdelmeknek” nevez, a fentebb említett globális szerkezetátalakításnak az eredménye. Ez a folyamat újra és újra leverte a munkások ellenállását, legyen az bármilyen harcos is, egyetlen gyárban, iparágban vagy városban (legutóbb ismét az Illinois állambeli Decatur „háborús övezetében”). A tőke megérti, hogy a játékot a tőke totális szintjén játsszák; nem alakult ki hatékony munkásstratégia ennek ellensúlyozására, és egyetlen olyan stratégia sem válhat azzá, ami kizárólag a termelési helyre/pontra összpontosít. A „kis lépések” taktikája, bármennyire is hatékony egy olyan helyen, amely még mindig inkább hasonlít a régi nyugati „munkásfellegvárakra”, mint a rendkívül mobilis tőke új gyilkos mezőire, nem ad választ. Nekem sincs helyes válaszom, de azt hiszem, hogy a helyes kérdéseket feltettem, és a Kamunist Kranti nem tud rájuk válaszolni.

Az angol-eredeti megjelenések címei:

A ballad against work – Kamunist Kranti.

https://libcom.org/article/ballad-against-work-kamunist-kranti

Más KK írások: https://libcom.org/tags/kamunist-kranti

Revolutionary “Termites” in Faridabad: A Proletarian Current In India Confronts Third Worldist Statism. Kamunist Kranti/Collectivities: Presentation and Critical Dialogue – Loren Goldner.

https://libcom.org/article/revolutionary-termites-faridabad-proletarian-current-india-confronts-third-worldist-statism

Más Loren Goldner írások: https://libcom.org/search?search_api_fulltext=Loren+Goldner

Kiadja: Részeg Hajó – kommunista oldal.

[1] Rajbal, Faridabad Majdoor Samachar (FMS) [A Kamunist Kranti Faridabadi Munkás Hírportálja; https://faridabadmajdoorsamachar.blogspot.com/], 1994. december.

[2] Ben Watanabe. Sudden Death from Overworking in Labour Notes, 1992. június; idézi Tony Smith, Flexible Production and the Capital/Wage work Relation in Manufacturing, Capital & Class 53. A rugalmas termelés a felkelő nap országában a nyolcvanas évek közepén terjedt el.

[3] Foucault, Michel: Discipline and Punish : The Birth of the Prison, Vintage New York, 1979. (Michael Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat Budapest, 1990.)

[4] Uo.

[5] Tony Dowmunt (ed.), Channels of Resistance, BFI Publishing.

[6] Rank and File News, P.O. Box 103, West Brunswick, Vic. 3055, Australia.

[7] FMS, 1994. Április.

[8] The Working Class Struggle Against the Crisis: Self-reduction of prices of Italy. 1975 február; idézi Bruno Ramirez.

[9] FMS.

[10] FMS, 1995. augusztus.

[11] Michel Foucault, id. mű.

[12] Michel Quoist; idézi S B Linder: The Harried Leisure Class. Columbia University Press, New York and London.

[13] Solidarity Links, 1993. február; (Revolt, P.O. Box 11127, 1001 GC Amsterdam, Holland.)

[14] FMS, 1995. szeptember.

[15] FMS.

[16] Parade Magazine, 1995 január 1. Idézi a The People, 1995, február 25. (111 W. Evelyn Avenue, Suite 209, Sunnyvale, CA 94086-6140,USA.)

[17] A Wall Street Journal Report; publikálva: Challenge, 1995. január 11. (GPO Box 808, Brooklyn, NY 11202, USA.)

[18] Walter Kerr; idézi S B Linder: The Harried Leisure Class. Columbia University Press, New York and London.

[19] Barbara Adam: Timewatch – The Social Analysis of Time. Polity Press 1995.

[20] Lásd Guy Debord: Spektákulum társadalma. (RH megj.)

[21] Linda Williams: Learning to Scream. Sight and Sound, 1994. December, London.

[22] Le Trosne-t idézi Michel Foucault (Michel Foucault: Felügyelet és büntetés 52. o., Gondolat, 1990.)

[23] H. G. Gutman: Work, Culture and Society in Industrializing America. Basil Blackwell 1977.

[24] Thomas Carlyle.

[25] Crore: indiai számrendszerben 1 millió.

[26] FMS.

[27] Chand Rangwani az E2-ben, 1996. március, Bombay

[28] FMS.

[29] Bruce Allen, Stepping Beyond Lean to Agile, 1994. június.

[30] Fernand Braudel: Civilization & Capitalism, Vol. III, Fontana Press.

[31] A la újbeszél, 1984, G. Orwell. (RH megj.)

[32] John R. Munkirs és mások: The Automobile Industry, Political Economy, and a New World Order, uo.

[33] James I. Sturgeon, What’s in a name ? Production Technologyand the New Car. Journal of Economic Issues, Vol. XXVII No2, 1993 június.

[34] https://mek.oszk.hu/00100/00160/00160.htm#BM_1 (RH megj.)

[35] The Pioneer, Újdelhi, 1997. január 14.

[36] FMS, 1994. március.

[37] Az „ifjúsági bér” vagy „tinibér” egy olyan minimálbér alatti bér, amelyet egyes országok vagy régiók engednek meg a munkáltatóknak, hogy fiatalabb vagy kevésbé tapasztalt munkavállalóknak fizessenek. Ez gyakran a felnőttek minimálbérének egy bizonyos százalékát jelenti, és lehet korhatárhoz kötött, vagy egy meghatározott időszakra, például a foglalkoztatás első 90 napjára korlátozott. (RH megj.)

[38] „We Are All Hooligans”; idézve a The Poor, the Bad and The Angry 2. számából.

[39] FMS.

[40] Miguel Cervantes (1547-1616): Don Quijote.

[41] E.S. Riemer & J.C. Font: European Women: A Documentary History, Schoken Books, New York 1980.

[42] Charles Kingsley (1819-1875): A három halász.

[43] E.S. Riemer & J.C. Font: European Women: A Documentary History, Schoken Books, New York 1980.

[44] Ugyanott.

[45] Lásd Veronica Strong-Boag: Canada’s wage-earning wives and the construction of the middle class, 1945-60. Journal of Canadian Studies, 29. kötet, 3. sz.

[46] Financial Times, Delhi;1995. Október 7.

[47] Sans Soleil, Chris Marker filmje, az Argos Films gyártásában.

[48] FMS, 1996. január.

[49] The Poor, the Bad and the Angry, 2. szám. Levélcím: PO Box 3305, Oakland, CA 94609, USA.

[50] Gianfranco Sanguinetti: On Terrorism and the State, London.

[51] We Are All Hooligans; idézet innen: The Poor, The Bad and the Angry, 2. szám.

[52] A Kamunist Kranti Collectivities angol és hindu nyelvű kiadványai kérésre beszerezhetők a Majdoor Library, Autopin Jhuggi, N.I.T., Faridabad 121001, India címen. A CAN weboldalán is elérhető [volt?] a https://www.geocities.ws/server2/homestead/capitolhill/Lobby/2379/index.html címen, vagy postai úton a CAN-től az Egyesült Államokban. [A CAN anyagai stb. fellelhetőek itt (is): https://libcom.org/article/collective-action-notes-website . Egyébként az adott csoportok, illetve postacímek vagy honlapok inaktivitása/megváltozása az eltelt időt, valamint az internet uralkodó kommunikációs formává válását figyelembe véve feltételezhető.]

[53] Lásd: In the Cities of the South (Verso), London/New York, 1996.

[54] https://hu.wikipedia.org/wiki/Rakom%C3%A1nykultuszok (RH megj.)

[55] A Bombay textilvárosból a Manhattan-Szingapúr modell szerinti pénzügyi és ingatlanparadicsommá alakításának ingatlanstratégiájáról szóló, emberi jogi szempontból megírt, de mégis eléggé elítélő, tényszerű leleplezéshez lásd: Murder of the Mills: An Enquiry Into Bombay’s Cotton Textile Industry and Its Workers.

[56] „Marginális munkásoknak” azokat nevezik pl. Indiában, akik 1 éven belül több mint 3 hónapig, de 6 hónapnál, vagy 183 napnál kevesebb ideig vannak foglalkoztatva, illetve végeznek „gazdaságilag produktív munkát”; Európa (nyugati) területén ezt a fogalmat inkább adott időszakra vetített jövedelmi szintekhez (Németország: „520 eurós mini” munka), illetve munkaszerződés-típushoz (Nagy-Britanniában a „nulla órás szerződés”) kötik. (RH megj.)

[57] Indiai Nemzeti Kongresszus, illetve Kongresszus Párt, egyszerűen Kongresszus. https://hu.wikipedia.org/

wiki/Indiai_Nemzeti_Kongresszus ; https://en.wikipedia.org/wiki/Indian_National_Congress (RH megj.)

[58] Indiában szinte minden politikai pártnak van szakszervezeti tagozata. A Bharatiya Mazdoor Sangh a BJP (Bharatiya Janata Párt, hindu nacionalista párt) szakszervezete; a legnagyobb; az INTUC (Indiai Nemzeti Szakszervezeti Kongresszus) a Kongresszus Párthoz tartozik; az AITUC (All-India Trade Union Congress) az Indiai Kommunista Párthoz (ICP); a CITU (Center of Indian Trade Unions) az Indiai (Marxista) Kommunista Párthoz; a CPI (M-L) – India (Marxista-Leninista) Kommunista Pártja –, és további szakadár pártok is rendelkeznek szakszervezetekkel.

[59] A „felmondás” klasszikus vezetői módszer az indiai kemény munkahelyvédelmi jogszabályok kijátszására; ezeket a „felmondásokat” gyakran erőszakkal, a szakszervezetek verőlegényeinek segítségével kényszerítik ki.

[60] Eredetileg brit titkosszolgálati stratégia. A hidegháború kezdetén (1950-1951) a brit kormány a „tűpontos- megközelítést” alkalmazta a titkos műveletek, különösen a kommunizmus ellen irányuló műveletek esetében. Ez a stratégia fokozatos és óvatos megközelítést jelentett, kisebb műveletekkel kezdve, és siker esetén kiterjesztve azokat. A Külügyminisztérium meghatározó szerepet játszott ebben a megközelítésben, biztosítva, hogy a titkos műveletek összhangban legyenek a nyílt brit külpolitikával, és általában költséghatékonyabbak legyenek, mint a nagyszabású műveletek. A cél az volt, hogy elkerüljék a konfliktusok eszkalálódását és az esetleges szovjet megtorlást. Ezt a stratégiát egy titkos bizottság, a Kommunizmus Hivatalos Bizottsága (AC/O/) felügyelte, amely a kormány titkos akciókkal foglalkozó bizottsága lett. (RH megj.)

[61] Egy másik emberi jogi brosúra szerint a Gedore vezetősége azt állította, hogy az 1500 felmondó munkavállaló az „önkéntes nyugdíjba vonulást” választotta; a munkások azt állítják, hogy a szakszervezet részt vett a „felmondani szándékozó” munkások listáinak összeállításában, majd a rendőrséggel együttműködve nyomást gyakorolt rájuk. (vö. The Company They Keep. A Report on Workers of Jhalani Tools Ltd. Elérhető: Dr. Sudesh Vaid, D-2, Staff Quarters, L.P. College, Shamnath Marg, Delhi 11054.) Az 1984-es eseményeket a Gedore jogutódja, a Jhalani Tools cégvezetése még ma is az „önkéntes nyugdíjba vonulás” éveként emlegeti.

[62] https://en.wikipedia.org/wiki/Janata_Party (RH megj.)

[63] https://en.wikipedia.org/wiki/Hind_Mazdoor_Sabha (RH megj.)

[64] A LIP, or the Self-Managed Counter-Revolution (LIP, avagy az önirányított ellenforradalom) című, kiváló Negation brosúra példányai a Black and Red, PO Box 02374, Detroit, Ml 48202, USA címen kaphatók. [https://libcom.org/article/lip-and-self-managed-counter-revolution-1973-negation]

[65] Az alábbi információk nagy része a korábban idézett The Company They Keep című emberi jogi brosúrából származik. Bár hasznos háttérinformációkkal szolgál, ezt a brosúrát beárnyékolja a túlzott legalizmus és az a kísérlet, hogy a Jhalani Tools-t „emberi jogi” esetként mutassa be, nem pedig egy rendszerszintű gyakorlat láthatóbb példájaként.

[66] Vesd össze: James C. Scott: Az ellenállás hétköznapi formái. https://reszeghajo.hu/anarchizmus/james-c-scott-az-ellenallas-hetkoznapi-formai/ (RH megj.)

[67] Kiegészítés, 2000. augusztus: 1999-ben újraindult néhány támadás a KK ellen. A részletekért felvilágosítás kapható a Majdoor Könyvtártól az 52. lábjegyzetben megadott címen.

[68] Stan Weir és a hozzá hasonlók nézeteit Staughton Lynd, szerk.: We Are All Leaders (Mindannyian vezetők vagyunk) című könyvéből ismerhetjük meg: The Alternative Unionism of the Early 1930’s, (University of Illinois Pr.), 1996. E könyv erőssége, hogy többféle kontextusban mutatja be, hogy a CIO kezdettől fogva felülről irányított és bürokratikus volt.

[69] Az 1997 augusztusi UPS-sztrájk az USA-ban, ami, ha nem is pontosan az a győzelem volt, aminek a baloldal és a szélsőbaloldal többsége beállította, de az előző 20 év munkásmozgalmainak szánalmas levertségénél (UMW 1978, PATCO, 1981; Greyhound 1983; PhelpsDodge, 1984; Hormel P-9, 1986; Jay, Maine 1989, Yale 1995, Detroit News 1996, stb., stb.) mindenképpen többet ért el: megmutatta a munkaerő-kölcsönzéssel, részmunkaidős foglalkoztatással [temp work] szembeni harag nagyságát és így a sztrájk támogatása messze túlmutatott az UPS dolgozóin, kiváltva az olyan lapok, mint a Wall Street Journal őrjöngését a Sweeney-t [a sztrájkot támogató AFL-CIO vezetőjét] és Carey-t [A sztrájkot szervező IBT szakszervezet vezetőjét] célzó sértegetésekkel, amiért szakítottak egy ilyen szép [munkásgyötrő] konszenzussal! Ez nem éppen az a hangnem, amelyet a KK által bemutatott, az 1973 utáni munkáslázadások miatt álmatlanul alvó, megfélemlített vezetőségtől várnánk egy olyan sztrájk kapcsán, amely 5 év alatt évi 10 centes emelést eredményezett a kölcsönzött munkaerő számára – akik egyébként 14 éve nem kaptak emelést.

[70] Hogy perspektívába helyezzük a dolgokat (ismét az amerikai példát használva, bár hasonló történetet bármelyik európai ország esetében el lehetne mesélni): az 1945-46-os háború utáni sztrájkhullám és a munkásmozgalom 1948-1953-as McCarthy-féle megtisztítása után valóban voltak olyan fontos küzdelmek, amelyek kikerültek a vezetőség és a szakszervezetek ellenőrzése alól, és az 1965-1973-as lázadás előhírnökei voltak: az 1955-ös autós sztrájk, az 1959-es acélsztrájk és az autógyártásban az üzemek ellenőrzéséért folytatott örökös küzdelem. De a menedzsment és a szakszervezetek közel sem veszítették el az ellenőrzést a munkások felett, mint a háború utáni fellendülés második felében, amikor például az UAW tagjai a tömeges hiányzások miatt de facto 4 napos munkahetet tartottak. Akár „unifokális”, akár „kis lépések”, ezek egy másik korszakból származó harci formák a „lean and mean” menedzsment és a „just in time” termelés korában, ami viszont nem jelenti a „kis lépések” küzdelmének tagadását az utóbbiban.