MILOŠ NIKOLIĆ – MARXIZMUS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

Marx eszméinek a befogadását és a marxizmus fejlődését az Egyesült Államokban döntően befolyásolta az ottani kapitalizmus, illetve munkásmozgalom sok vonatkozásban sajátos fejlődése. E sajátosságra való tekintettel az amerikai kapitalizmus és munkásmozgalom történészei már több mint egy évszázada vitatják az amerikai „kivételesség”, az „exeptionalism” mibenlétét.

Már Hegel kiemelt néhányat e sajátosságok közül Előadások a világtörténet filozófiájáról című művében: „Ami Észak-Amerika politikáját illeti, még nem tűzték ki az általános célt, mint valami magában szilárdat, s még nincs meg egy szilárd összetartás szükséglete; mert igazi állam és igazi államkormányzat csak akkor keletkezik, ha már létezik a rendek különbsége, ha gazdagság és szegénység igen nagyok lesznek, s olyan viszony következik be, hogy egy nagy tömeg nem képes többé a megszokott módon kielégíteni szükségleteit. De Amerika még nem megy elébe a feszültségnek; mert szüntelenül nagy mértékben nyitva áll előtte a gyarmatosítás kiútja, s állandóan rengeteg ember áramlik a Mississippi síkságai felé. Ennek következtében eltűnt az elégedetlenség főforrása, s a mostani polgári állapot további fennállása biztosítva van.”¹ Ezért „Amerikának ki kell válnia abból a talajból, amelyen a mai napig a világtörténet lejátszódott. Ami mostanig itt megesik, csak visszhangja a régi világnak”.² „Amerika tehát a jövő országa.”³

Úgy tűnik, Hegel ezen gondolatai közül néhány hatással volt Marxra, ezért írta 1852-ben, hogy a köztársaság az Amerikai Egyesült Államokban „konzervatív életforma (…), ahol már vannak ugyan osztályok, de még nem rögződtek, hanem állandó áramlásban folytonosan cserélik és egymásnak átadják alkotóelemeiket.” A „modern termelőeszközök… csak a fej és kéz relatív hiányát helyettesítik”.⁴ Ám Marx — a Grundrisse írója — számára jelentősebb volt az USA néhány más sajátossága. Marx számára az USA olyan ország, „ahol a polgári társadalom nem a feudalizmus alapzatán fejlődött ki, hanem önmagától kezdődött; ahol ez a társadalom nem egy évszázados mozgalom túlélő eredményeiként jelenik meg, hanem egy új mozgalom kiindulópontjaként; ahol az állam, minden korábbi nemzeti alakulattól eltérően, eleve alá volt rendelve a polgári társadalomnak, e társadalom termelésének, és soha nem léphetett fel öncél igényével; ahol végül maga a polgári társadalom, egy régi világ termelőerőit egy új világ roppant természeti terepével kötve össze, eddig ismeretlen mértékben és a mozgás ismeretlen szabadságával fejlődött, messze túlszárnyalt minden eddigi munkát a természeti erők legyűrésében, és ahol végül magának a polgári társadalomnak az ellentétei csupán eltűnő mozzanatokként jelennek meg”.⁵

Tekintettel a dinamikus és „tiszta”, vagyis a feudalizmus elemeivel nem terhelt kapitalista fejlődésre, Marx és Engels, majd később Kautsky, Lenin és Trockij, az USA-ban pedig az elsők között Dániel de Leone, igen nagy optimizmussal tekintettek a munkásmozgalom forradalmi fejlődésére és a proletárforradalom lehetőségeire Amerikában. Engels írja (1892. március 30-án, H. Schlütterhez intézett levelében): „A merőben polgári alap, amely mögött nem húzódik meg a polgári korszak előtti szédelgés, az ennek megfelelő óriási energiájú fejlődés… egy napon olyan fordulathoz vezet, amely az egész világot ámulatba ejti majd. Ha egyszer az amerikaiak rákezdik, akkor ezt olyan eréllyel és hévvel teszik, amelyhez képest mi itt Európában kezdőknek bizonyulunk.”⁶

A klasszikusok és említett követőik az amerikai munkásosztály politikai harcának hiányát (elmaradását) e munkásosztálynak az európaihoz viszonyított „éretlenségével” magyarázták; az „éretlenség” pedig szerintük mindenekelőtt a különleges és változó konkrét-történelmi feltételek eredménye, amelyek közepette a kapitalizmus és a munkásmozgalom fejlődött Amerikában. Marx és Engels elsősorban az amerikai kapitalizmus expanziójának belső lehetőségeit hangsúlyozták, tekintettel az óriási lakatlan térségekre (ún. „frontier” elmélet, amelyet Hegel is az elsők között emleget), valamint az európai bevándorlók állandó beáramlására.

Engels szerint „az olcsó föld könnyű tulajdonba vehetősége és a bevándorlók beözönlése” hosszú időre meggátolta, hogy Amerikában a tőkés rendszer elkerülhetetlen következményei teljes fényükben megmutatkozzanak… De Amerika túlnőtt ezen a korai szakaszon… Ennek megfelelően Amerikában a munkásosztály mozgalma hamisítatlan amerikai energiával indult, és minthogy az Atlanti-óceánnak azon az oldalán a dolgok az európainál legalább kétszer nagyobb sebességgel haladnak, talán még megérjük, hogy Amerika ebben a tekintetben is az élre tör.”⁷ — állapítja meg Engels 1886-ban.

Ezt sem Engels, sem pedig a mai generáció nem érte meg.

Választ kell tehát keresni arra a kérdésre, hogy miért nem vált valóra a klasszikusok várakozása, vagyis: miért nem teremtett a kapitalizmus olyan dinamikus, feudális örökségtől háborítatlan fejlődése erős és tömeges forradalmi munkásmozgalmat, amely a marxista elmélet fejlődésének alapja lehetne az USA-ban. A kérdés megválaszolása annál jelentősebb, mivel a modern kapitalizmus fejlődését illetően az USA nem kivételnek számít, hanem annak fő reprezentánsa. Paul Bühle amerikai marxista tézise szerint „a marxista elmélet a forradalmi erők nyilvánvaló gyengeségét nem tulajdoníthatja egyes kivételes körülményeknek, hanem problémáit alapvetőnek kell tekintse a modern osztálytársadalom általános feltételeire vonatkozóan”, mert „a kapitalizmus sehol sem fejlődött ki olyan teljességgel és »szégyentelenül« (Marx), mint az Egyesült Államokban”.⁸

A válasz keresése mindenekelőtt visszavezet bennünket az osztályharc problémájához az USA-ban a XIX. században és később.

Marx 1852-ben, Joseph Weydemeyernek írt híres levelében a következőket írja: „Hogy mily kevéssé érett meg a polgári társadalom az Egyesült Államokban ahhoz, hogy az osztályharcot szemléletessé és érthetővé tegye, arról a legfényesebben C. H. Carey, az egyetlen jelentős észak-amerikai közgazdász tesz bizonyságot”, amikor Ricardót és Európa más vezető közgazdászait azzal támadja, hogy a szocialisták és anarchisták hívei, mert „részekre szaggatják a társadalmat és polgárháborút készítenek elő, amikor bebizonyítják, hogy a különböző osztályok gazdasági alapzatai feltétlenül egy szükségszerű és egyre növekvő antagonizmust idéznek elő az osztályok között”.⁹

A XIX. század kezdetén és közepén az amerikai burzsoá ideológusok körében az volt az uralkodó tézis, miszerint az amerikai társadalom fejlődése nem engedi meg az osztálykülönbségek kiéleződését. „Úgy tűnik — írja Alexis de Tocqueville 1831-ben —, mintha az egész társadalom középosztállyá változott volna.”¹⁰ „Léteztek ugyan társadalmi osztályok — mondja Christopher Lasch —, ám Európához viszonyítva szembetűnően alacsony az osztályöntudat, és tekintet nélkül a szociális előrehaladás valóságos lehetőségeire, az egyenlő esélyek mítosza elég erős volt ahhoz, hogy minimizálja a feszültséget és elégedetlenséget, amely a későbbiekben az amerikai társadalom jellemzőjévé lesz.”¹¹

A feszültség és elégedetlenség már a XIX. század utolsó évtizedeiben egyre fokozódott. A munka és tőke közötti osztályharc ugyanis ez idő tájt egyre intenzívebbé válik, és egyre gyakrabban nyilvánul meg kifejezetten durva és véres összecsapásokban. Daniel Guerin, ismert anarchista gondolkodó, az amerikai munkásmozgalomról írott könyvében joggal állapítja meg, hogy az amerikai munkásmozgalom „születésének és erősödésének története egyike a legdinamikusabbaknak és legizgalmasabbaknak a világon”.¹²

Az amerikai munkásmozgalom esetében a fő problémát nem is az osztályharc elmaradása képezi, mint inkább politikai formáinak és intézményeinek a hiánya, csakúgy mint a tudaté, amely ezzel együtt fejlődik. „A modern munkásosztály — mondja Paul Bühle — sehol sem fejtett ki olyan harcias tevékenységet az ipari csatákban… és tanúsított olyan közömbösséget a politikai formák iránt, ami az osztályöntudatot tükrözi.”¹³ Az amerikai munkásosztálynak sosem volt tömeges és befolyásos politikai szervezete. A szocialista párt az 1912-es elnökválasztáson — „fénykorában” — a szavazatoknak mindössze 5,97%-át szerezte meg; a kommunista párt 1944- ben — a párt történetének csúcsán — alig 80 000 tagot számlált. Ezzel kapcsolatban, az amerikai munkásmozgalom fejlődésének paradox voltát két kevéssé ismert tény bizonyítja. 1828 februárjában Bostonban megalakult a Workingman’s Party — a munkásosztály első politikai pártja a történelemben; négyéves fennállása alatt kifejezte az ipari társadalom előtti munkásosztálynak szakszervezetbe való szerveződésre irányuló törekvését, és a politikai tevékenységben való jártasságra is felkészítette. Az ifjú Marx ezt is szem előtt tartotta, mikor 1844-ben Karl Heinzennel folytatott vitájában megjegyzi: „A szocializmus és kommunizmus nem Németországból, hanem Angliából, Franciaországból és Észak-Amerikából ered.”¹⁴ Mindjárt az I. Internacionálé feloszlatását (1876. július 19.) követően az Internacionálé amerikai képviselőinek egy csoportja megalakítja a Workingman’s Party of the United States nevű pártot, amely (a Gothában megalakított Német Szociáldemokrata Párt után másodiknak) elfogadja Marx néhány alapvető álláspontját és tervezetét.¹⁵

Az amerikai munkásmozgalom kutatója, Mike Davis véleménye szerint e mozgalom esetében nem csak az a probléma, hogy „nem létezik szociáldemokrácia — bár ez a legdramatikusabb tünete”, hanem az, hogy különbséget kell tenni a történelmileg kétszínű — az integrált és potenciálisan forradalmi aspektusai közötti állandó feszültséggel teli — „nyugat-európai reformista munkásosztály, valamint az Egyesült Államok dezorganizált és egyre inkább depolitizált munkásosztálya között”.¹⁶

A depolitizált és szervezetlen munkásosztály, vagyis az, hogy nincs a munkásosztálynak egy tömegesebb és erősebb politikai szervezete egyben azt is jelenti, hogy nincs erőteljes és tömeges szocialista mozgalom sem. A szocializmus eszméje soha sem hatolt be az amerikai munkásság szélesebb rétegeibe. Ezért sokan Európából importált eszmeként tekintettek rá, amely egyáltalán nem felel meg az amerikai körülményeknek.

Az osztályöntudat és a szocialista mozgalom fejletlenségének okai

A munkásosztály és a szocialista mozgalom politikai fejletlenségének okaival az USA-ban sok polgári és szocialista teoretikus foglalkozott. Frederic Jonson Turner polgári történész 1894-ben írt The Significans of the Frontier in American History című ismert esszéjében (amely jelentősen befolyásolta az utána következő liberális történészeket) arra tesz kísérletet, hogy az amerikai gazdaság-, politika- és kultúrtörténet párhuzamos elemzésével támassza alá a „frontier” elméletet, amelyet már Hegel, Marx és Engels is képviselt. Turner ugyanis megkísérli bebizonyítani, hogy az amerikai munkásság mindenekelőtt azért nem fogadta be a szocialista eszméket (amelyeket egyébként „ráerőszakoltak” az európai munkásságra), mert feudális tradíciók hiányában, az amerikai fejlődés döntő tényezője a XVIII. és XIX. században épp e gazdaság belső expanzióképessége volt, mivel óriási kiterjedésű megműveletlen és olcsó földterületek álltak rendelkezésre, s ez a lehetőség mindig valamiféle „biztonsági szelepként funkcionált az alárendelt lakosság elégedetlenségének levezetésére”.¹⁷

A szocialista Werner Sombart 1906-ban, egyesült államokbeli tartózkodása után megjelenteti Warum gibt es in den Vereinigten Staaten Keinen Socializmus? című könyvét. Sombart arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehetséges, hogy abban az országban, amely legmesszebb jutott a kapitalista fejlődésben „a szocializmus eszméje abszolúte nincs jelen a munkások körében”, pedig, véleménye szerint, „a modern szocializmus szükségszerű reakció a kapitalizmusra”.¹⁸ Ennek elsődleges okaként Sombart az amerikai munkás „elburzsoásítását” emeli ki, vagyis az európai munkáséhoz viszonyított fölényes anyagi helyzetét („roast beef and apple pie” elmélete, valamint a munkás rendkívül nagy vertikális (szociális) mobilitásának a lehetőségét. Emellett szól még a munkásoknak az amerikai társadalom politikai rendszer iránti kifejezett jóindulatáról, a polgári társadalomba való nagyfokú integráltságáról, egy jelentékenyebb harmadik politikai párt megalakításának nehézségeiről a már kialakult kétpártrendszerben, valamint a „nyitott határnak” az amerikai munkás harciasságának redukálására gyakorolt hatásáról. Könyvét Sombart a következő megállapítással zárja: „Mindazok a tényezők, amelyek eleddig gátolták a szocializmus fejlődését az Egyesült Államokban, eltűnőben vannak, vagy ellentétükbe csapnak át, aminek az lesz az eredménye, hogy az elkövetkező generáció életében a szocializmus Amerikában valószínűleg a követelések lehető legnagyobb expanzióját tapasztalja majd.”¹⁹

Az amerikai munkásmozgalom kutatói közül többen is foglalkoztak a munkásosztály és a szocialista mozgalom politikai fejletlenségének ideológiai okaival. Paul Baran például azt írja, hogy „a szubjektív tényező gyengesége Amerikában, és az amerikai baloldal tehetetlensége aligha érthető meg, ha nem vesszük figyelembe az amerikai kapitalizmus ideológiai stabilitását. Meg kell érteni a burzsoáziának és a fetisizáló tudatnak a széles dolgozó tömegekre mért fölényes ideológiai csapását: a kapitalista társadalom keretein belüli egyéni haladás lehetőségében vetett, még mindig erős hitet; a burzsoá értékek mélyen gyökerező elfogadását, különösen pedig a következő szociális csoport státusának elérésére való törekvést. Itt van még a közgondolkodással való fölényes, különböző területekre kiterjedő manipuláció, a kommercionalizált, versenyszerű kapitalista kultúra szívet tépő üressége és cinizmusa; a társadalmi jelenségek többségére való romboló, neurotikus reakciók ápolása (filmeken, »szórakozáson« stb.). Az iskola, az egyház, a sajtó és mások sikerrel rombolják szét mindazt, ami az utca emberének tudatában még szolidaritásra hasonlít. És végül a magány teljesen paralizáló érzése… hogy nincs mozgalom, tábor, csoport akihez fordulni lehetne”.²⁰

Sidney Hook, de sokan mások is, azt a tézist hangsúlyozták, miszerint a szocializmus azért nem tudott gyökeret verni az amerikai társadalomban, mert a kezdettől fogva ideológiailag felülkerekedtek rajta, vagyis fejlődése folyamán az „amerikanizmus” állandóan megkérdőjelezte.²¹ Leon Samson polgári teoretikus azt állítja, hogy az amerikanizmus a szocializmus szubsztitúciója, pótlója; az amerikai kapitalizmus — mondja — valójában „a kapitalizmus szocialista formája, mert egalitarizmust hirdet és elveti az osztálytársadalom realitását”.²²

Az amerikanizmus ideológiája kétségtelenül negatívan hatott — különösen a XIX. században — a munkásság osztályöntudatának alakulására, a politikai, valamint a szocialista gyakorlat és elmélet fejlődésére, s ezzel együtt a marxizmus széles körű befogadására és fejlődésére is. Ez a negatív hatás az amerikanizmus ellentmondásos eszmei tartalmából eredt. Mindenekelőtt azokról a tartalmakról van szó, amelyek az individuum szabadságának eszméjét hirdették (mely eszme központi helyet foglalt el a XVIII. századi amerikai burzsoá forradalom főbb ideáljai között) és azokról, amelyek valamiféle erkölcsi radikalizmust képviseltek. Ez utóbbit az európai betelepülők hozták magukkal, hogy saját „új haza”-beli életmódjuk tapasztalataival gazdagítva, valamint a protestáns vallás jelentős befolyásával egyetemben tovább fejlesszék és erősítsék, s hogy a XVIII. és XIX. század ideológiai alapjává nőjje ki magát. Megemlítendő, hogy minden — a XVIII., különösen pedig a XIX. században érkező — új immigrációs generációnak Amerika az ígéret földjét jelentette, amely a még mindig jórészt feudális Európával szemben szabad élet- és munkalehetőséget biztosít, és ahol minden az egyén szorgalmától és vállalkozó szellemétől függ. Amerika földjére lépve ugyan ezek az emberek számos egzisztenciális és a társadalmi kommunikáció már meglévő rendszerébe való beilleszkedés nehézségeivel találták szembe magukat, ám megmaradt számukra a remény, sőt meggyőződés, hogy „Nyugat felé” továbbhaladva jobb életfeltételekre lelnek. Mindez pedig erősíti és fejleszti az egyén — minden individuum — gazdasági, politikai és egyáltalán társadalmi előrehaladásának és érvényesülésének az egyforma lehetőségeit hirdetői ideológiát.

Ezek a tartalmak két ellentétes ideológia forrásává váltak.

Egyrészt az utópista szocializmus és az első kivándorló generációk kollektivizmusának eszméje és hitvallása eredeztethető belőlük, amit számos kooperatív típusú munkatelepen (kolónián) meg is valósítottak a XVIII. században és a XIX. század elején. Ez az utópista szocializmus — sok szerző szerint — jelentős hatással volt a szocializmus eszméjének, illetve elméletének egész későbbi fejlődésére az Egyesült Államokban.²³ Az utópista szocializmus eszméje mellett említést érdemelnek azok a populista eszmék is, amelyek több mint egy évszázadon keresztül főként a farmerek körében terjedtek és fejlődtek. Másrészt az említett tartalmak forrását képezték az individualizmus kifejezett, néha hangsúlyozottan egoista formájának is, amely elutasított mindennemű kollektivizmust, így a szocialista eszmék minden formáját is.

Az egyforma lehetőségek mítosza és a jelentős vertikális társadalmi mobilitás gyakorlata (legalábbis a XVIII. és részben a XIX. század folyamán) gátolta az amerikai társadalom osztályszerkezetéről szerzett felismerések terjedését, különösen pedig a munkásosztály osztályöntudatának kialakulását. Az osztályállásponttal szemben az amerikanizmus eszmei konceptusának keretein belül két tézis alakult ki: egy inkább burzsoá, amely az amerikai nép — a Yannkee — sajátosságait emeli ki az európaival szemben, tagadva az osztály- és más különbségeket. A másik, a populista tézis szerint az Egyesült Államok lakossága egyfelől „egyszerű (köz)népre” (plain people), másfelől a „nem-egyszerű”, de igen fondorlatos összeesküvők relatív kis csoportjára osztható.²⁴

James McCosh, a Princeton Egyetem elnöke 1887-ben írt „Realistic Philosophy” című esszéjében kísérletet tesz arra, hogy a „józan észt”, és az amerikai kapitalizmus ideológiájának és intézményeinek apológiáját ötvözve egy autonóm „amerikai filozófiát” állítson szembe az európai kultúrával: „Amennyiben egy igazán amerikai filozófia létrejönne — mondja —, annak feladata mindenképp a nép természetéről gondolkodni. Ma a Yannkee-k a más népek többségétől megfigyelési és gyakorlati innovatív képességeikben különböznek.”²⁵ Ezzel kapcsolatban Paul Bühle „amerikai nagyképűségről” beszél: „Az amerikai marxista elmélet és gyakorlat fejlődésének alapvető akadálya — amit az amerikai marxista történészek fedtek fel — az olyan magatartásnak az állhatatos kinyilvánítása volt, amit a szocialista nézeteket valló, fekete bőrű entellektüel, Du Bois »amerikai nagyképűségnek« nevez. Az eredendően határtalanul szabad ország, amely a bevándorlók elé a XVII., XVIII. és XIX. század elején tárult; az »óvilági« szűk értelemben vett »osztály-korlátok« nem-léte, valamint Amerikának a háborúk és szociális forradalmak tömeges vérontásától való relatív elszigeteltsége — mindez valós erőként hatott, amely az amerikaiakban azt az érzetet keltette, hogy helyzetük kivétel(es) az emberiség sorsához viszonyítva.”²⁶

Walter Lippman ismert amerikai publicista 1916-ban, szocialista korszakában, kétféle amerikanizmusról írt: egyről, amely az amerikai társadalom mint osztálytársadalom ellentéteinek a kifejezője, ez volna a reális; a másik „egy kis csoport idealizmusának”, vágyik az értelmiség idealizmusának a kifejezője.²⁷

Úgy tűnik, hogy az amerikanizmus épp eme ellentmondásossága hatott lényegesen a XX. század első évtizedeiben a liberális és a radikális értelmiség fejlődésére az Egyesült Államokban, és ezzel igen relevánssá vált a szocialista, illetve marxista gondolkodás fejlődése szempontjából. „Az amerikanizmus ilyen értelemben vett kettős jelentése az amerikai értelmiség körében kétféle nézetet eredményezett — írja Cristiano Camporesi —, egyrészt az utópizmus tendenciáját a valóságból való menekülés értelmében, de mint magának a valóságnak egy új rendszerezésére tett javaslat is; másrészt a realizmus tendenciáját, mint a fennálló intézmények megreformálásában és javításában való aktív részvételt.”²⁸

Ez a kétféleség Christopher Lasch ismert amerikai marxista szerző szerint az „entellektüelek antiintellektualizmusában” nyilvánul meg, amit munkájában több oldalon keresztül részletez.²⁹ Lasch tézisének alátámasztására a harmincas évek egyik ismert radikális amerikai gondolkodóját, Benjamin Ginzburgot hívja segítségül: „Ha figyelembe vesszük a tényt, hogy Amerikában a »liberálisok« hivatásuknál és iskolázottságuknál fogva egyaránt elsősorban entellektüelek, az a kérdés vetődik fel, hogy a politikai kérdések iránti túlzott érdeklődésük nem valamiféle patologikus reakció-e az Amerikában fennálló különleges körülményekre? A világ egyetlen országában sincs akkora szakadék az értelmiség által elismert értékek, és azon értékek között, amelyek a valóságot irányítják. Ennek ellenére sehol sem köti le annyira az értelmiséget a politikai irányvonal befolyásolása, hogy saját érdekeit is kizárja. Minél kisebb a körülmények alakulását befolyásoló hatalma, annál szenvedélyesebben adja át magát a politikai befolyás hiábavaló keresésének. Ebben pedig a pragmatizmus filozófiája kiváló útmutató. A pragmatizmust, tévesen a gyakorlat emberének filozófiájaként definiálták, holott előbb képviselhetné az amerikai entellektüel antientellektualizmusát, amely fölött az amerikai élet gyakorlati mozgása uralkodik.”³⁰

Az amerikai értelmiség szóban forgó kettős (kétféle) ideológiai pozíciója több tagjának is meghatározta sorsát: a marxistákat és kommunistákat megátalkodott antimarxistákká és antikommunistákká változtatta, a progresszív liberális gondolkodókat pedig az újkonzervativizmus törzsatyáivá. Mivel, mint látni fogjuk, az amerikai marxizmus az „entellektüelek marxizmusa” (S. Aronowitz), vagyis főként akadémiai marxizmus, az értelmiség említett ismérve igen fontos az egyesült államokbeli marxizmus fejlődése szempontjából.

Az utóbbi tíz évben két kiemelkedő amerikai marxista jelentetett meg olyan művet, amelyben azokat a történéseket elemzik, amelyek több mint egy évszázadon keresztül erőteljes hatást gyakoroltak az amerikai munkásosztály depolitizálására.

Elsőként Stanley Aronowitz Falsé Promeses (The Shaping of American Working Class Consciousness) című könyvét említjük. Aronowitz alaptézise az, hogy már „magának a munkásosztálynak a struktúrája olyan a fejlett kapitalizmusban, hogy korlátozza a munkásosztály politikai tudatát”, vagyis a „kultúrapparátus és a munka hierarchiájának hatása” olyan ideológiákat és érdekeket szül, amelyek megakadályozzák a szolidaritás kialakulását. Ez jó alapnak bizonyult a „munkásosztályon belüli megoszláshoz és tagozódáshoz, ami aztán az egységes társadalmi és politikai mozgalom fejlődésének fő kerékkötőjévé vált”.³¹ Az egységes munkásosztály kialakulását gátló első ilyen tagozódáshoz az Európából érkező dolgozók bevándorlása járult hozzá 1840-től egészen az első világháborúig, vagyis az újonnan érkező emigránsok és az Egyesült Államokban született, vagy korábban betelepült munkásság közötti viszony. Ez a viszony annál inkább gátolta a munkásosztály létrejöttét, szolidaritásának és egységének a kialakulását, minél szakképzetlenebbek voltak a későbbi betelepülők. A munkásosztályon belüli éles tagozódás szakképzett, szakképzetlen (illetve betanított) munkásokra a XIX. és XX. század elején sokkal nagyobb hatással volt a munkásosztály egységének megbontására, valamint az osztályöntudat és szolidaritás kialakulására, mint Európában, méghozzá elsősorban azért, mert ez a tagozódás jórészt egybeesett a nemzeti hovatartozás szerinti megoszlással.

A munkások rétegződése az Egyesült Államokban a XIX. század második felétől — de mindmáig is — főként az etnikai, nemzeti és faji differenciáció és sajátos szegregáció eredménye. A kizárólag azonos nemzetiségű munkások közötti munkahelyi, elsősorban pedig a munkahelyen kívüli barátkozás és kapcsolatteremtés, nemzeti egyesületek alakítása és vele együtt a nemzeti kultúra megőrzésére való törekvés volt a XIX. században és a XX. első évtizedeiben a leghatékonyabb módja, hogy a betelepülő munkások (különösen a kelet- és dél- európaiak) könnyítsék saját egzisztenciájukat és beilleszkedjenek az amerikai társadalomba. Mivel azonban az immigránsok családi és társadalmi életét főként nemzeti kultúrájuk határozta meg, ez gátolta a munkásság osztálykultúrájának kialakulását (eltérően a nyugat-európai munkásoktól a XIX. században). Ez azután tovább nehezítette az osztályöntudat fejlődését.³² Az egyház is, amelynek igen jelentős szerep jutott az immigráns munkásság életében, jelentős tényezője volt a munkások etnikai, illetve nemzeti elkülönülésének. Végül, mint az amerikai munkásosztály egységét bomlasztó tényezőt Aronowitz külön elemzi a faji és szexuális diszkriminációt. Szerinte a feketebőrű munkások helyzete képezi az amerikai munkásosztály egyik fő problémáját.

Aronowitz kutatásai meggyőzően bizonyítják, hogy az amerikai ipari munkásság létrejöttének és újratermelődésének sajátos történelmi módozata és összetétele megkönnyítette a munkásosztály fölötti kapitalista ellenőrzést, és lényegesen megnehezítette a szakszervezeti, de különösen a politikai szervezkedést és aktivitást. Az uralkodó osztály épp az ipari munkásság kialakulásának és újratermelődésének ezt a történelmileg sajátos módját használta ki arra, hogy elmélyítse a megosztottságot akár etnikai, nemzeti vagy faji különbségekről legyen szó (természetesen a megfelelő diszkrimináció és szegregáció segítségével), akár a munkaerő szegmentálása, illetve a munkafolyamat szigorúan hierarchikus felépítése révén. Az uralkodó osztály ezen törekvéseinek a valóra váltásához sokban hozzájárult az is, hogy a kelet- és dél- európai emigránsok (ők voltak egyébként leginkább kitéve a diszkriminációnak) főként faluról jöttek, méghozzá a még mindig feudális viszonyok jegyeit viselő társadalmakból. Míg Aronowitz elemzésének előterében a strukturális elemek állnak, Mike Davis két kiváló tanulmányában („Why the US Working Class is Different” és „The Barren Marriage of American Labour and the Democratic Party”)³³ az amerikai munkásosztály politikai éretlenségének vizsgálatakor külön hangsúlyt fektet egy lényeges dinamikus tényezőre: a munka és tőke osztályharcának jellegére és eredményeire, valamint a munkásság e harcban szerzett tapasztalataira.

A régi marxista ortodoxiával szemben, miszerint az Egyesült Államokban „normalizálódhat” az osztályharc, valamint az „amerikai kivételességről” szóló különféle elméletekkel szemben, amelyek a munkásosztály passzív alárendeltségét hangsúlyozzák a mindenható társadalmi és történelmi körülmények viszonylatában Davis egy másfajta, alternatív módszert kínál fel az amerikai munkásosztály politikai éretlenségének kutatására. Eszerint _„konkretizálni kell a plauzibilis változók mindegyikét az osztályharc és kollektív gyakorlat történelmileg sajátos kontextusán belül, amely keretek között végül is azok egyedül lehetségesek”.³⁴ Ebben a módszerben benne foglaltatik az osztályharc és a megfelelő osztálytapasztalat döntő szerepe a munkásosztálynak és osztálytudatának kialakulása szempontjából. Davis kutatásai azt bizonyítják, hogy „az amerikai történelemben az osztályharc, a gazdasági válság és a társadalmi struktúra változásának ciklusait végül mindig a munka és tőke közötti korszakalkotó erőpróba oldotta meg”,³⁵ és hogy az „összeütközések eredményeképp mindannyiszor olyan strukturális alakzatok jöttek létre, amelyek az akkumuláció objektív feltételeit szabályozták, de egyben az osztályszerveződés és a tudat szubjektív határait is az elkövetkező periódusban”.³⁶ Ugyanakkor „minden új korszakba — a vele járó próbatételekbe és csatákba — az amerikai munkásmozgalom az előző generáció vereségéből adódóan egy-egy árnyalatnyit legyengülve lépett be”.³⁷

A „gazdasági osztályharc, az osztályösszetétel és a politikai rendszer közötti viszonyok változásaira”³⁸ összpontosítva követi végig Davis „a történelmi vereségek és leblokkolt lehetőségek láncolatát, amelyek a háború utáni amerikai társadalomban negatív hatást gyakoroltak a munkásosztály helyzetére”.³⁹ A szerző szerint ebben a láncolatban három periódus döntő vereségét kell kiemelni.

Első periódus: az amerikai munkásosztálynak a burzsoá- demokrata forradalomban nem sikerült kivívnia iniciális politikai autonómiát⁴⁰ (ami 1848-ban Franciaország és Németország munkásosztályának sikerült), vagyis az amerikai munkásosztály nem tudott „független politikai tényezővé válni az amerikai történelem legmélyebb nemzeti válságában”, az 1860—1864- es polgárháborúban.⁴¹

Második periódus (a múlt század hetvenes éveitől századunk húszas éveiig): erre az időszakra esik a XIX. század utolsó évtizedeinek intenzív és kiélezett osztályharca, amely az „osztályharc történetének” legfényesebb periódusa. „Az 1893—1896 közötti nagy depresszió viszont — a XIX. század legnagyobb válsága.” Ekkor kezd jelentősebben felívelni a munkás-populizmus, amely „úgy tűnt, hogy a munkásosztály Európában és Ausztráliában akkortájt megalakuló új pártjainak autentikus amerikai megfelelője”, de erre az időszakra esik az „ipari munkásosztályon belüli nativista és etnikai, illetve vallási összetűzések reneszánsza” is. „Amíg az osztályharc eredményeképp Nyugat-Európában az 1880-as és 1890-es években a munkásosztályt integráló proletárintézmények jöttek létre, addig az amerikai munkásmozgalomnak a XIX. század végén nem sikerült létrehoznia egy olyan »kultúrát« a munkásosztály számára, amely segített volna felülemelkedni a munkahelyeken kívüli nemzeti- és vallási megosztottságon.” Az 1909 és 1913 közötti időszak „fordulópont a munkásmozgalom történetében”, mert ez az a „periódus, amelyet az Egyesült Államokban, de többek között Angliában, Németországban, Franciaországban és Oroszországban is a heves és tömeges sztrájkok sorozata jellemez, valamint a szakképzetlen munkásság új rétegeinek az osztályharcba való belépése”. Az amerikai Szocialista Párt azonban kudarcot vall a harcias munkásság egyesítése terén („az amerikai szocializmus valójában megrekedt a különféle etnikai és nyelvi szempontból egymástól elszigetelt szocializmusok különálló sorozatánál”). A szakképzett munkások sikertelen harcot folytatnak a taylorizmus és fordizmus ellen. „Az Egyesült Államok tőkésosztálya már az első világháború végére szinte egy egész generációval megelőzte európai vetélytársait, és egy olyan szintet ért el, amelyre a szakképzett munka alárendeltsége és felaprózottsága jellemző magán a munkafolyamaton belül.”⁴²

Harmadik periódus: 1933—1950. A nagy gazdasági válság, a New Deal, a II. világháború és a hidegháború kezdetének időszaka. Fellángol a munkásosztály heves gazdasági harca, amelynek egyik eredményeként 1935-ben megalakult a Committee for Industrial Organization (CIO), az első nemzeti szakszervezet az ipar területén. Bevezetik a „kollektív tárgyalások” (colective bargaining) gyakorlatát, amely „egyrészt elismerte a szakszervezeti képviselők állandóságát, és időnként biztosította a bér-, és egyéb juttatások emelését — természetesen a termelékenység növekedésével összhangban”, másrészt a „manageri illetékesség pótolhatatlanságának tudatosításával, és azzal, hogy elállt a munkások védelmétől a termelésben alkalmazott technológiai újításokkal szemben, és hagyta a procedúrát elakadni a bürokratizmus labirintusában egy-egy munkahelyi baleset esetében — épp azt az érdekeltségét számolta fel a szakszervezeti tagságnak, hogy befolyást gyakorolhasson a közvetlen munkafolyamatra, ami pedig vezérfonala volt az 1933—1937 közötti időszak osztályharcának az autóiparban és az ipar más ágazataiban is”.⁴³ Mindennek kísérőjelensége az ipari szakszervezetek elbürokratizálódása és a Demokrata Párttal való olyan együttműködése, amely lényegesen kihatott a munkások depolitizálására: „a negyvenéves frigy a munkásság és a Demokrata Párt között politikailag érdektelen és elidegenedett munkásosztályt produkált”.⁴⁴

Miként hatott a fejletlen szocialista mozgalom a marxista elmélet fejlődésére?

A munkásság osztályharcának kifejezetten fejletlen politikai formái, tartalma és célkitűzései, s ezzel együtt egy erőteljes, tartós és tömeges szocialista mozgalom hiánya az Egyesült Államokban döntően meghatározta Marx eszméinek befogadását és terjedését, de a marxista elmélet fejlődését általában is.

Mindenekelőtt már maga a tény, hogy nem létezett erőteljes és tömeges szocialista mozgalom, jelentősen leszűkítette azt a teret, amelyben a marxista elmélet fejlődhet.

A gyakorlat és elmélet ilyen kapcsolatára több szerző is rámutat. T. B. Bottomore, a kritikai gondolat egyesült államokbeli fejlődéséről szóló kitűnő tanulmányában hangsúlyozza, hogy „a széles radikális mozgalom nemlétével volt összhangban az, hogy lehetetlenné vált egy hatékony társadalomelmélet kialakulása”.⁴⁵ Camporesi, az egyesült államokbeli marxizmus fejlődésének sajátosságairól szólva a következőket mondja: „az amerikai színtéren fellépő teoretikusok mögött sohasem állt tömeges mozgalom, amely elméleti megállapításaiknak gyakorlati relevanciát adott volna”.⁴⁶

„A marxista elmélet, mivel nem kapcsolódott semmilyen tömeges mozgalomhoz — mondja C. Lasch — szinte teljes egészében a marxizmus vonzáskörébe került irodalmi értelmiség ügyévé vált”,⁴⁷ miközben „a marxizmus számukra inkább a kulturális tiltakozás és a visszavonulás formája, mintsem a társadalmi elemzés módszere volt”.⁴⁸ A marxista elmélet fejlődésére az Egyesült Államokban külön hatással volt az is, hogy a munkásosztálynak nem volt jelentősebb politikai pártja.

Először is, a szocializmusért folytatott harc mellett elkötelezett erős és tömeges politikai munkáspárt hiánya tulajdonképpen annak a közvetítő instanciának a hiányát jelentette, amely:

egyrészt kreálja és kifejezi magának az osztálynak az elméleti szükségleteit, vagyis az elmélet iránti „gyakorlati szükségletét” (Marx); lehetővé teszi, ahogy azt Marx mondja, hogy maga a valóság törekedjen az eszme felé, ami által az eszmét alapvetően meghatározza;

másrészt kreálja és kifejezésre juttatja az elmélet gyakorlati szükségleteit, vagyis a gyakorlat iránti „elméleti szükségletet” (Marx), lehetővé teszi, hogy az eszme a valóság felé törekedjen, ami által a valóságot alapvetően meghatározza.

Történelme folyamán a marxizmus az USA-ban szinte sosem fejlődött az antikapitalista mozgalom közvetlen hatása alatt, ami taktikai és stratégiai fejlesztését szolgálta volna; mint ahogy a kapitalizmus gyakorlati kritikája, a szervezett politikai és szociális mozgalom elméleti értelmezése és ösztönzése sem tartozott elsődleges céljai közé; a marxizmusnak nem sikerült az Egyesült Államokban tartós és erős antikapitalista mozgalmat kialakítania, de még csak egy — az USA politikai életének színterén — jelentősebb politikai pártot sem.

„A marxisták kudarcára a munkásmozgalom radikalizálása és kiszélesítése terén általában úgy tekintenek, mint specifikus amerikai jelenségre” — mondja David Herreshoff.⁴⁹

A marxizmus fejlődéséhez ebben az országban a XX. század kezdetétől leginkább azok az értelmiségiek járultak hozzá, akik nem voltak tagjai a munkásosztály politikai, vagy szakszervezeteinek. „A marxizmus eszméje, történetének leghosszabb periódusában, az autodidakta entellektüelek relatív kis és szétszórt körére korlátozódott”,⁵⁰ és az „értelmiség avantgárdjának”⁵¹ marxizmusa maradt, vagyis „akadémiai marxizmus”⁵² — ahogy Stanley Aronowitz mondja. Russel Jacoby szerint ez az „akadémiai marxizmus” a tömeges politikai mozgalom hiányában „sterillé, különállóvá és mindinkább elszigetelté”⁵³ vált. „A világ öt legjelentősebb kommunistáinak egyike, Paul Mattick, aki 1926-tól haláláig (a 80-as évek közepéig) az Egyesült Államokban élt, túl szigorúan talán, de azt tartja, hogy az »akadémiai marxizmus« az Egyesült Államokban a »középosztály« marxizmusa, és hogy a hitelét vesztett polgári elméletet szolgálja, méghozzá úgy, hogy hasznos ötleteket szolgáltat felfrissítéséhez.”⁵⁴

Bertell Ollman és Edward Verhoff, amerikai marxisták, miután számbaveszik az akadémiai, vagy ahogy ők nevezik, „egyetemi marxizmus” fogyatékosságait („az egyetemisták legnagyobb része nem veszi komolyan azt az elméletet, amely a munkásosztály érdekeit kívánja képviselni, miközben a munkások többsége elveti azt”), hangsúlyozzák, hogy „az egyetemi marxizmus elszigeteltségének megvan a maga pozitív oldala is”: mivel a különféle marxista irányzatoknak nincs „domináns politikai stratégiája, lehetőségük nyílik az együttműködésre anélkül, hogy a szektás baloldalt jellemző összetűzésekbe keverednének”.⁵⁵

Másodszor a munkásosztály erős és tömeges politikai pártjának hiánya megfosztotta az amerikai munkásmozgalmat attól az intézménytől, amely megfogalmazza, összesíti és általánosítja a munkásság harcának tapasztalatait, formálja osztályöntudatát, ami azután alapanyagot szolgáltat a marxista elméletnek, és osztályelkötelezettségűvé teszi.

Fejlődését az amerikai marxizmus — épp egy erős és tömeges politikai párt hiányának következtében — nem tudta az osztályharc és osztályöntudat tapasztalataira alapozni, és fordítva: ilyen politikai párt nélkül a meglévő marxista elmélet sem tudott hatást gyakorolni az osztályöntudat alakulására és fejlődésére.

Joggal hangsúlyozza Paul Bühle, hogy „a koherens osztályöntudat lassú és egyenetlen fejlődése döntően meghatározta az amerikai marxizmus sorsát”.⁵⁶

Szólnunk kell még az osztályöntudat, a politikai szervezet és a marxista elmélet viszonyáról. Három amerikai marxista: Jeremy Becher, Stanley Aronowitz és Richard Hamilton kutatásai igazolták (ellentétben egyes polgári teoretikusok állításával), hogy az amerikai munkásosztály harcias része igenis olyan osztályöntudattal rendelkezett, illetve rendelkezik, amely szintjét és tartalmát tekintve is felülmúlja a pusztán trade-unionista tudatot.⁵⁷ Ennek az osztályöntudatnak azonban nem sikerült általános elméleti formát adni, így nem vállhatott kifejezettebbé és hathatósabbá sem, épp a politikai párt megfelelő ténykedésének hiányában.

Tekintettel arra, hogy a marxizmus az USA-ban az értelmiség marxizmusa, irányultságát és tartalmát tekintve is főként a radikalizálódott humán értelmiség tapasztalatainak és szellemi érdeklődésének a kifejezője; ez különösen a hetvenes és nyolcvanas évek (neo)marxista produkciójára jellemző.

A XIX. és XX. század folyamán az Egyesült Államokban több tíz munkás- illetve szocialista politikai pártot alakítottak és szüntettek be, igaz anélkül, hogy ennek jelentősebb hatása lett volna a munkásosztály vagy az amerikai társadalom politikai életére nézve.

Ezek a pártok nem járultak hozzá különösebben a marxizmusnak, mint a szocialista politika és praxis elméleti alapjának fejlődéséhez. Azok a politikai szervezetek, amelyeket a XIX. század második felében a német bevándorlók alapítottak — akik egyébként magukkal hozták és tolmácsolták Marx (de Lassalle) eszméit is —, nem voltak érdekeltek az amerikai társadalom marxista kutatásában. Daniel De Leon szocialista munkáspártja volt Amerikában a marxizmussal leginkább átszőtt munkáspárt, tagjaira Engels mégis azt mondta, hogy: „azok az emberek, akik ortodox marxistáknak vallják magukat, és akik mozgalmunk eszméit fejből megtanulandó dogmákká változtatták, merő szektaként funkcionálnak”.⁵⁸

A marxizmus uralkodó elméletté, valósággal (párt)ideológiává vált az ideológiailag igen heterogén szocialista pártban — abban a pártban, amely századunk második évtizedének elejére olyan erővé izmosodott, amilyenné többé egyetlen szocialista párt sem Amerikában.

Ez a marxizmus azonban Európából importált — a Német Szociáldemokrata Párttól átvett — marxizmus volt annak kautskyániusi, valamint revizionista, bernsteini változatában egyaránt. A szocialista pártnak azonban — amely főleg a választási tevékenységekre összpontosította figyelmét — tulajdonképpen a marxizmusra nem is mint elméletre volt szüksége, hanem mindenekelőtt mint programatikus célú ideológiára. A marxizmus, éspedig a marxizmus mint ideológia importálásának gyakorlata, még inkább jellemezte (megalakításától — 1919-től kezdve) az amerikai kommunista pártot, azzal, hogy ez esetben a III. Internacionálé marxizmusának importálásáról van szó. Az amerikai munkásosztály minden bizonnyal legharciasabb, de elég anarchista ihletésű szervezetének — az International Workers of the Worldnek — a tagságáról Bühle a következőket mondja: „Aligha volt valaha radikális, amely oly kevéssé mutatott hajlandóságot a vitára, mint a megrögzött, közönséges wobblies”.⁵⁹ A Student for Democratic Society-n, a hatvanas évek újbaloldalának legjelentősebb szervezetén belül, fejlődésének minden szakaszában az elméletellenes hangulat és magatartás volt az uralkodó. Jelentős hatása az USA marxizmusára csak a hetvenes években jutott kifejezésre, amikor már mint szervezet nem létezett többé. Mindent egybevetve „az amerikai szocializmus kevés kivétellel szűk teret biztosított a marxista teoretikusok számára”.⁶⁰

A marxizmus befogadására és fejlődésére az Egyesült Államokban hatással volt az is, hogy a marxizmus megjelenése előtt itt már léteztek emancipáló mozgalmak, és ezeknek megfelelő kritikai gondolat: munkásmozgalom, a farmerek mozgalmai, abolicionizmus és nőmozgalom. A premarxista munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége Orestes Brownson (az amerikai Proudhon, ahogy nevezték) volt, aki a húszas és negyvenes évek között, előbb a The Workingman Party of New York, majd a demokrata párt keretében a munkásosztály érdekeiért harcolt, azt hirdette, hogy Amerika — tekintettel a gazdaság és szegénység polarizáltságára — magában hordja az új, osztálynélküli szocialista társadalom csíráját. (Később hátat fordított a munkásmozgalomnak és megrögzött vallásos konzervatívvá vált.)⁶¹

Miután Weydemeyer és Sorge Európából áthozták a marxizmust az Egyesült Államokba, párhuzamosan fejlődött vele a radikális kritikai gondolat is. A XIX. század végén, az amerikai történészek által „progresszív érának” nevezett időszakban a radikalizmus és kritikai gondolat új hulláma kezdődik. Egyrészt fénykorát éli a populizmus, és eszméi, valamint a kapitalizmusra vonatkozó bírálata erőteljes befolyást gyakorolnak a szocialista párton belül, amely tagságának jelentős részét a Közép-Nyugat és Dél-Nyugat farmerei közül toborozta.⁶² Másrészt alakulóban van az értelmiségi „osztály”, amely épp a társadalombírálat gyakorlatában keresi saját társadalmi szubjektivitását és legitimitását.⁶³ Az alakulófélben lévő intelligencia ezen törekvésének köszönhetően „ezt a periódust — ahogy Daniel Bell mondja — a düh és kritika olyan robbanékony előretörés jellemezte, amelyhez foghatóval talán az amerikai eszmeiség egész történetében nem találkozunk”.⁶⁴

Itt elsősorban „a progresszív éra haladó gondolkodóit” kell megemlíteni, „a liberális társadalomfilozófia” teoretikusait, akik közül a legradikálisabbak a szocialista eszmékig és Marx megértéséig is eljutottak. Ezek közé tartoznak pl. Charles A. Beard, John Dewey, Oliver Wendell Holmes, James Harvey Robinson és Thorstein Veblen.⁶⁵ Beard és Robinson A modern Európa fejlődése című munkájukban Marxot a XIX. század legjelentősebb intellektusaként ünneplik.⁶⁶ Oakley C. Johnson a marxizmus USA-beli fejlődéséről szóló könyvében megállapítja, hogy az akadémiai társadalmi gondolat fejlődése a XIX. század végén és a XX. század elején „követte és affirmálta a marxizmust”, sőt mi több, tizennégy kiemelkedő amerikai tudóst meg is nevez abból az időből, akik valamilyen formában utalnak Marxra, illetve elfogadják nézeteinek valamelyikét.⁶⁷ Ennek kapcsán nem árt, ha figyelembe vesszük C. Wright Mills azon értékelését, miszerint „a marxizmus eszmei hatása az USA-ban igen gyakran rejtve marad; sokan azok közül,akiknek gondolati kategóriáira hatással volt Marx, nincsenek is tudatában saját módszerük és koncepciójuk eredetének”.⁶⁸

A századforduló leginkább szocialista irányultságú és a marxizmushoz legközelebb álló radikális gondolkodója minden bizonnyal Thornstein Veblen (1857—1929) volt. A művére ható különféle eszmei áramlatok között kétségkívül Marx eszméje is jelen van. (Egyes amerikai marxisták szerint, mint pl. Paul Sweezy, Stanley Aronowich és mások, Veblen sok nézete és értekezése marxistának tekinthető.) A marxizmussal való érintkezési pontok a következőkben mutathatók ki: a gazdasági és technológiai tényezők jelentőségének hangsúlyozása a társadalmi haladás szempontjából (bár Marxtól eltérően értelmezi hatásukat); az osztályharc elfogadása és az osztálykülönbségek határozott elutasítása; a magántulajdon bírálata; a tőke hatása a társadalmi viszonyokra, különös tekintettel az erkölcsre, az emberi lélekre és az ízlésre stb. Veblen társadalomfejlődési koncepciója azonban egészében véve metafizikus. Műve jelentős hatást gyakorolt az USA-ban a szocialista és részben a marxista gondolatra is (különösen institucionalizmusa, vagyis a gazdaság intézményeinek előtérbe helyezése; specifikus technokrata irányultsága, a tőkéinek a kultúrára gyakorolt hatása iránti érdeklődése). Nagyszámú írása közül legnagyobb hatása A pihenő osztály elmélete c. (megjelenési éve 1899; Jugoszláviában 1966, Kultura, Zagreb), valamint a The Theory of Bussiness Enterprices (1904) című könyveinek volt. A pihenő osztály elmélete az első olyan — az akadémiai szociológiai elmélet keretei között létrejött (Veblen egyetemi tanár volt) — mű, amely szisztematikus és kemény bírálatnak veti alá a kapitalizmust. Veblen a „pihenő”, illetve uralkodó osztályra úgy tekint, mint a termelés élősködőjére, valamint a gazdasági és társadalmi fejlődést gátló tényezőre; külön elemzi a fogalom tartalmát, az osztály és tagjainak életmódját, erkölcsét, ízlését, szokásait, miközben rámutat a pénz negatív szerepére a „pihenő” osztály kialakulásában.

Második említett könyvében (The Theory of Business Enterprices) Veblen kifejti „a modern iparon alapuló” tőkés rendszerről alkotott felfogását, „amelyben a vállalatok döntő és irányító tényezőt képviselnek”. Többen hangsúlyozták, hogy ez a mű egy reformista, nem a marxizmuson alapuló szocializmus alapjává válhat.

A radikális kritikai gondolat fellángolása a XIX. században és a XX. század elején, amelyről már szóltunk, ambivalens hatást gyakorolt a marxizmus fejlődésére az USA-ban. Egyrészt felkeltette az érdeklődést Marx műve iránt. Bevitte az akadémiai karok köztudatába, sőt Marx bizonyos elméleti tételeit, fejtegetéseit ilyen vagy olyan módon el is fogadtatta, persze egyes radikális gondolkodók elméleti konstrukcióin belül.

Másrészt viszont elméleti fejtegetései és reformtörekvései miatt a radikális kritikai gondolat sokban meg is nehezítette a marxista eszmék autonóm fejlődését, illetve az amerikai társadalomra vonatkozó marxista kutatásokat. A szocialista mozgalmon belül a marxizmus mellett más eszmei áramlatok is fellelhetők az említett periódusban. Épp a XIX. század végén került sor a vallási ihletésű utópista szocializmus újbóli térhódítására. Legmarkánsabb képviselője Edward Bellamy, akinek Looking Backward dímű 1888-ban megjelent utópista regénye (pár év alatt 600 000 példányban kelt el) bármely más könyvnél jobban hozzájárult a szocializmus eszméjének népszerűsítéséhez. Az Amerikai Szociáldemokrata Párt egyik 1900-ban megjelent évkönyve írja, hogy „Amerikában a szocializmus ébredése Edward Bellamy 1888-ban megjelent Looking Backward című könyvéhez fűződik”.⁶⁹

Nem alaptalanul mondja Paul Bühle, hogy „az amerikai marxizmusra sokkal inkább, mint Európában, a szocialista életfelfogás egyik módozataként tekintettek, amely mindent átfogó logikájának köszönhetően erősebb bármely más felfogásnál, ám aligha jelent az amerikai feltételekre vonatkoztatható tökéletes koncepciót”.⁷⁰ Annak a nézetnek a terjedéséhez, miszerint az amerikai feltételeknek nem felel meg a marxizmus, sokban hozzájárul az is, hogy a marxista elmélet domináns irányzatait és tartalmait az USA-ban hosszú időn keresztül Európából importálták. A marxizmus USA-beli első változatát, nem ok nélkül hívták „német-amerikai marxizmusnak”. Engels a német letelepülők soraiból való amerikai marxistákat nemegyszer élesen bírálta dogmatizmusuk miatt, illetve a német párt elméleti és stratégiai-politikai koncepcióinak merev átvételéért. A XIX. század végén és a XX. század első két évtizedében a II. Internacionálé marxizmusa a marxizmus uralkodó változata az Egyesült Államokban. Ezen irányzaton belül — csakúgy, mint Európában — egyrészt a gazdasági naturalista determinizmus, másrészt az idealista moralizmus és voluntarizmus közötti ingadozások figyelhetők meg. Uralkodóvá az egyoldalú gazdasági determinizmus vált. „Az amerikai marxisták közül többen oly mértékben felkarolták a gazdasági determinizmust… — állapítja meg, helyesen Christopher Lash —, hogy nem csoda, ha marxisták és nem marxisták gyakran tévesztik össze a marxizmust a történelem ökonomista értelmezésével.”⁷¹ Ezért van az, hogy a marxizmust ért legélesebb bírálatok homlokterében az USA-ban épp a történelem ökonomista értelmezése áll.⁷²

Erőteljes volt az az irányzat is, amely a marxizmust naturalista evolucionista elemekkel gazdagította, és arra törekedett, hogy Marxot és Darwint egyesítse (mint azt a szocialista párt kiemelkedő vezére és teoretikusa, Morris Hillquit tette). Ezen irányzat szerint „a szocializmus evolutív és evolucionisztikus, ami azt jelenti, hogy egyrészt politikailag egy lassú, fokozatos folyamatként kell fejlődnie, forradalmi »ugrások nélkül«, másrészt viszont szélesebb értelemben Darwin elméletére lehet és kell hivatkoznia”.⁷³ Valójában már a XX. század második évtizedétől kezdve jelentkeznek a marxizmust valamilyen formán „amerikanizáló” törekvések, vagyis pragmatikus alapokra igyekeznek azt helyezni. (A legismertebb próbálkozás e téren William English Walling munkája The Larger Aspects of Socializm, 1913.)

Az amerikai kommunista pártban a marxizmus uralkodó formája a III. Internacionálé importált marxizmusa volt, a húszas évektől pedig annak sztálinista változata. A kommunista párt azonban története folyamán sohasem mutatott érdeklődést az elmélet iránt. A pártlapok és folyóiratok többségében „agitáló cikkek, frakciózó demagógia, oroszországi és európai riportok láttak napvilágot, valamint a Komintern állandó vonalváltoztatásaira igyekeztek magyarázatot adni”.⁷⁴ Az amerikai „buharinistáknak” (akiket 1929-ben kizártak a pártból), Bertram D. Wolfe-nak (Marx in America című könyvét 1934-ben adták ki) és Jay Lovestone frakciójának sem sikerült egy amerikai marxizmust kidolgoznia. David Herreshoff szerint „az ő marxizmusuk is ugyanolyan oroszosított volt, mint a kommunista párton belüli riválisaiké”.⁷⁵ Még a trockistáknak sem sikerült kilépni a III. Internacionálé marxizmusának keretei közül, pedig „használható elemzési módszereket hoztak létre és nagyfokú nyitottságot tanúsítottak a jövő iránt, amire a reguláris sajtóban nemigen volt példa”.⁷⁶ Ennek ellenére kevés olyan dolgot tudtak felkínálni, amely túllépte volna az előző periódus (ez esetben a klasszikus leninizmus időszakának) kereteit, és ami hozzájárult volna a világban kialakult új helyzet, különösen pedig az amerikai proletariátus új körülményeinek megértéséhez és magyarázatához”.⁷⁷ A harmincas években, amelyet egyes szerzők „a marxizmus évtizedeként”⁷⁸ emlegetnek, az akadémiai marxizmus is, ahogy Tom Bottomore mondja „kölcsönvett marxizmusból” táplálkozott. Ebben az időszakban, amelyben számtalan marxista könyv, folyóirat és vitairat született, „egyetlen kísérlet sem történt arra, hogy a marxista elméletet kapcsolatba hozzák az amerikai társadalmi feltételekkel, vagy az amerikai társadalmi gondolat hagyományaival”⁷⁹ Hogy ideológiailag szentesítsék és argumentálják a „harmadik világ” népeinek antiimperialista harcával vállalt szolidaritásukat és a meghirdetett „forradalmi” irányvonalat, a Student of Democratic Society (SDS) radikalizált vezetősége a „promaosita” Progresiv Labour Party hatására (amely az SDS-en belül működik) 1968 folyamán az egyetemista mozgalomban a marxizmus „marxista—leninista” változatát importálja, ami a maoista és Che Guevarra-féle koncepció keveréke. „A régi ideológiáktól függő amerikai baloldal, mint mindig, most is, felfedezi a marxizmust… nem az amerikai társadalom új elemzésén, hanem a külföldi történések és Che Guevarra, valamint Regis Debray írásain keresztül. A marxizmus nem tért vissza ahhoz a formához, amelyben a többi fejlett országban fejlődött — vagyis egy olyan doktrína magvához, amely az elméleti szigort a demokratikus irányultságú tömeges akciókhoz való ragaszkodással kombinálja. Továbbra is az erőteljes aktivizmus ideológiájaként tört felszínre…”⁸⁰ „A marxizmus legdurvább formáját fogadták el — mondja Dick Howard — azt, amelynek szociológiája mechanikus, filozófiája pedig metafizikus.”⁸¹

Az első olyan próbálkozás, amelynek célja a marxizmusnak az amerikai társadalomra vonatkozó kutatások alapján, vagyis a társadalom és az amerikai szocialista mozgalom tapasztalataiból eredő ismeretek alapján történő fejlesztése — Dániel De Leone nevéhez fűződik. Az „amerikai” marxizmus („amerikai” abban az értelemben, hogy a történelem és társadalmi szituációk egészének sajátosságait fejezi ki az Egyesült Államokra vonatkozóan) fejlődésének kezdete azonban csak a negyvenes évekre tehető, és több kutató egybehangzó véleménye alapján ez Paul Sweezy a Kapitalista fejlődés elmélete című könyvével (1943)⁸² kezdődik, valamint a Monthly Review című folyóirattal, amelyet Sweezy alapít 1949- ben. Az „amerikai” marxizmus fejlődése a politikai gazdaságtan területén indul és főleg az imperializmus problémakörére összpontosít. Erről Paul Bühle a következőket írja: „majd csak a fejlett amerikai világuralom kialakulásával veszi kezdetét a kifejezetten hazai marxista gondolkodás fejlődése. A továbbiakban ugyanis már nem lehetett megkerülni az imperializmus kérdését, amelyet a szocialisták és kommunisták a munkástömegekhez képest mindig másodrangú kérdésként kezeltek.”⁸³

A marxizmus importálásának az előbbiekben kifejtett gyakorlata az USA-ban a marxizmus ideologizálásának malmára hajtotta a vizet, erre a célra pedig a II. és III. Internacionálé marxizmusa nagyszerűen megfelelt. A marxizmus és a többi radikális elmélet az amerikai baloldali értelmiségnek — mint a társadalom kritikusának — mindenekelőtt azt a nélkülözhetetlen ideológiát jelentette, amely hozzájárul saját öntudatának kialakításához. Szellemi legitimitása pedig tulajdonképpen nem egyéb „kulturális tiltakozásnál”⁸⁴ és „udvarias lázadásnál”.⁸⁵ Jellemző például, hogy a harmincas évek értelmisége elsősorban ideológiai (mintsem politikai vagy tudományos) okok miatt került a marxizmus vonzáskörébe.⁸⁶

A munkáspártok tagsága szintén ideológiaként tekintett a marxizmusra, méghozzá olyan ideológiaként, amelynek feladata a tagok politikai hovatartozásának szentesítése. „A szocialisták számára (különösen az I. világháború előtt — M. N. megj.) a marxizmus egyszerűen hit volt: hittek a tőke mohó természetében és elkerülhetetlen bukásában.”⁸⁷ A kommunista párt az elméletet szintén ideológiára szűkítette le, amelynek feladata, hogy a Szovjetunió bel- és külpolitikáját magyarázza és igazolja.

A marxizmus az USA-ban szinte sohasem a politikai gyakorlat elméleti tervezeteként fejlődött, és egész a hetvenes évekig (kevés kivétellel) mégcsak kutatásokat sem kezdeményezett. Tehát lényegében nem volt az amerikai valóság kutatására és megváltoztatására törekvő elmélet. A radikális, a progresszív, sőt a marxista gondolat időnkénti praxis felé fordulása is gyakrabban volt az elmélet és gyakorlat viszonyának pragmatista, mintsem marxista hatása alatt. „Még az önmagát radikálisnak nevező értelmiség sem tudott elszakadni a »szociális technika« uralkodó, pragmatikus képzetétől.”⁸⁸

Az amerikai marxizmus fejlődését befolyásolta az is, hogy ebben az országban általában nem fogadták el a hegeli és egyáltalán a spekulatív filozófiát. (A hetvenes években valamelyest változik a helyzet.) Marx Wartofsky az amerikai marxizmus fejlődésének kapcsán a következőket mondta: „amennyiben Marxon keresztül meg is ismerkedtek a filozofikusan hangzó dolgokról — mint amilyen az elidegenedés, a tudat, a dialektika, a materializmus és az idealizmus, a lényeg és a véletlen — értekező gondolkodóval (Hegelről van szó — a ford. megj.), művére úgy tekintettek, mint valami afforisztikus, rendszertelen, érthetetlen, tanácsokkal teli, vagy, ami még rosszabb, mint hegeliániusi műre. Az ötvenes évek amerikai filozófiájának hideg, angolos szellemében Hegel maga volt a komolytalanság, a teuton érthetetlenség és logikai eltévelyedés.”⁸⁹ „A pragmatizmus nemcsak hogy a legtöbb élvonalbeli filozófust produkálta az amerikai filozófia »fénykorában« (Pierce, James, Dewey), hanem erőteljesen rányomta bélyegét az amerikai filozofálás egész szellemére.”⁹⁰

A harmincas évektől kezdve a logikai pozitivizmus is színre lép, amely mindennemű társadalomfilozófiát háttérbe szorít, és a logikát, valamint a nyelvet teszi meg filozofálása alapvető tárgyává. Ez a „szegényes filozófia”⁹¹ még kedvezőtlenebb feltételeket teremt a marxizmus befogadására és fejlődésére. „Egy átfogó társadalomkritika létrejöttét az ötvenes években egyéb tényezők mellett a filozófusok magatartása is akadályozta… Az angolszász országok háború utáni filozófiájában a nyelvfilozófusoké volt a domináns szerep, akik amellett, hogy alig tanúsítottak érdeklődést a társadalmi-politikai doktrínák iránt, úgy vélték, hogy az e téren felmerülő kérdések megválaszolása nem is tartozik a filozófusok hatáskörébe. Az ilyen nézetek Nagy-Britanniában, de úgy vélem, hogy Észak-Amerikában is igen destimulálóan hatottak, ellentétben a marxizmus és az egzisztencializmus ugyanazon időszakra jellemző serkentő hatásával a kontinentális Európában.”⁹²

A marxizmus fejlődése az USA-ban lényegében nem tekinthető folyamatosnak, inkább nevezhető szaggatottnak, az „értelmiség szórványos próbálkozás-sorozatának”.⁹³ E folyamatra nem volt oly mértékben jellemző a marxista gondolkodás egyes „iskoláinak hatása”, mint például Nyugat-Európában. Az elmélet fejlődése mindenképp kívül esett magának a praxisnak a fejlődésén. „A kritika gyakorlatára és a gyakorlat kritikájára egyaránt a folytonosság hiánya, az epizódszerűség a jellemző” — állapítja meg ezzel kapcsolatban Bühle.⁹⁴ Míg James Weinstein, az amerikai szocializmus ismert történésze a következőket mondja: „A baloldal (az USA-ban — M. N. megj.), tekintettel a szervezett mozgalom folytonosságának hiányára, arra kényszerült, hogy újra meg újra elődeinek tapasztalatait élje át.”⁹⁵

A marxizmus hullámszerűen fejlődött és affirmálódott tehát az Egyesült Államokban. Ezek a hullámok leginkább a munkás-, illetve szocialista mozgalom történéseinek eredményeként csaptak fel és ültek el.⁹⁶ Az amerikai szocializmus történészei egyetértenek abban, „hogy az amerikai baloldal 1900 óta háromszor kapott erőre és bukott el”.⁹⁷ Az amerikai szocializmus ezen három történelmi próbálkozása a marxizmus fejlődésének és terjedésének három hullámát indította el. Ezeket megelőzi a legelső, amely tulajdonképpen a marxizmus egyesült államokbeli fejlődésének kezdetéhez kapcsolódik. Ezért az Egyesült Államok történelmi fejlődésének folyamán — a XIX. század közepétől napjainkig — a marxizmus fejlődésének, terjedésének és szellemi affirmálódásá-nak négy nagyobb hullámáról beszélhetünk.

Az első hullámot a szocialista irányultságú német betelepülők politikai és elméleti aktivitása indította el a XIX. század második felében. Közülük Joseph Weydemeyer és Friedrich Sorge a legismertebbek. A második hullámot az amerikai szocialista párt aktivitása és megerősödése váltotta ki az amerikai szocializmus fénykorában, 1900—1919 között. Ezt a hullámot Daniel De Leone elméleti-politikai tevékenysége előzte meg, illetve az első olyan kísérlet, amely a marxizmust az amerikai feltételekkel összhangban kívánta fejleszteni. A harmadik hullám (a harmincas évekre esik) mindenekelőtt az amerikai kommunista párt ideológiai és politikai hatására jött létre, annak „fénykorában”. A negyedik — amely még most is érezteti hatását az amerikai egyetemeken, a társadalomtudományok oktatásában — az újbaloldal (elsősorban az egyetemista) lendületes fejlődésének hatására keletkezett a hatvanas években, ám teljes mélységében csak a hetvenes évek idején bontakozott ki. Az utolsó hullám előkészítői a társadalom kritikai elméletének szerzői (főként Herbert Marcuse és Erich Fromm) voltak, akiknek elméleti tevékenysége jelentős hatást gyakorolt a folyamat kialakulására csakúgy, mint a Monthly Review folyóirat köré csoportosuló szerzők (főleg Paul Sweezy és Paul Baran), valamint az újbaloldal első hírnöke, C. Wright Mills.

Jegyzetek

¹ G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémia Kiadó, Budapest, 1979. 164. o. Ezzel kapcsolatban Hegel még hozzáteszi: „Ha Germánia erdői még egzisztáltak volna, akkor a francia forradalomra természetesen nem került volna sor.”(uo. 165—166.o.)

² Uo.166. o. Marx erről nem úgy vélekedik mint Hegel. „Miként a XVIII. századi amerikai függetlenségi háború harci riadó volt az európai középosztály számára, úgy a XIX. századi amerikai polgárháború harci riadó az európai munkásosztály számára.” Marx: Előszó A tőke első kiadásához. Marx-Engels Válogatott Művei. Kossuth. Budapest, 1975. 2. kötet, 64. o.

³ Hegel. id. mű. 166. o.

⁴ Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Marx-Engels Válogatott Művei; 1. kötet, 412. o.

⁵ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Kossuth. Budapest, 1972. I. kötet, 2. o.

⁶ Engels levele H. Schlütterhez (1892. III. 30.) Marx-Engels Művei (MEM), Kossuth, Budapest, 38. kötet, 310. o.

⁷ Engels: Függelék a „Munkásosztály helyzete Angliában” amerikai kiadásához (MEM. 21. kötet, 240. o.).

⁸ Paul Bühle: Marxism in the U.S.: 39 Propositions. Szerbhorvátul in Marksizam u svetu 1986/1—2. sz. 263. o.

⁹ Marx levele Joseph Weydemeyerhez. 1852. III. 5. Marx és Engels Válogatott Művei. III. kötet, Kossuth, Budapest, 1975., 692. o.

¹⁰ Lásd: Christopher Lasch: The New Radicalism in America, 1889—1963. Vintage Book, New York, 1965. XI. o.

¹¹ Uo. XI. o.

¹² Daniel Guerin: 100 Years of Labour in the USA., Ink Links, London,1979. 31. o.

¹³ Paul Bühle id. mű 65. o.

¹⁴ MED, t. 7. 277. 5.

¹⁵ E két pártról lásd: Oakley C. Johnson: Marxism in United State. History Before the Russian Revolution (1876—1917), Humanities Press, New York, 1974., 19. o.; Philip S. Foner: The Workingman’s Party of the United States, MEP Publications, 1984.

¹⁶ Mike Davis: Zašto je Američka radnička klasa drugačija?, Marksizam u svetu, 1984/10—11. sz. 336. o.

¹⁷ Frederic Jackson Turner: The Significans of the Frontier in America; Lásd: Stanley Aronowitz: False Promises, Mc. Graw- Hill Book Company, New York, 1973, 137—139. o.

¹⁸ Werner Sombart: Why is There No Socialism in the United States, JASP, New York, 1976., 15. o.

¹⁹ Uo. 119. o.

²⁰ Paul A. Baran: The Longer View, Monthly Review Press, New York, 1969., 208. o.

²¹ Sidney Hook: The Philosophical Basis of Marxian Socialism in the United States, in: Socialism in American. Life, szerk.: D. D. Egbert, S. Parsons, Princeton University Press, Princeton, 1952. 450—451.o.

²² Leon Samson: Toward a United Front: A Philosophy for American Workers, New York, 1933.

²³ Lásd pl.: Daniel Bell: Marxian Socialism in the United States. Princeton University Press, Princeton, 1967., 17. o.

²⁴ Georg McKenna: American Populism, Capricorn Books, New York, 1974. XII. o.

²⁵ Idézve Cristiano Camporesi: II marxismo teorico negli USA 1900—1945. című műve alapján. Feltrinelli Editore, Milano, 1973., 8—9. o. lásd. Marksizam u svetu 1986/1—2. szám.

²⁶ Paul Bühle: Marxismus in den USA, Merve Verlag, Berlin, 1974. 7. o. Bühle megjegyzi, hogy W. E. B. Du Bois mellett ezt a nézetet képviseli még William Appleman, Harvey Goldberg és David Noble is.

²⁷ Walter Lippman: Sarly Writings, Live right, New York, 1970., 332.o.

²⁸ Cristiano Camporesi. id. mű.

²⁹ Lásd: Christopher Lasch: The New Radicalism in America 1889—1963. (The Intellectual as a Social Type.), Vintage Book. New York. 1965. 186—349. o.

³⁰ Benjamin Ginzburg: Science under Communism (1932). Lásd: C. Lasch: The New Radicalism in America, 1889—1963., 294—295.o.

³¹ Stanley Aronowitz: False Promises (The Shaping of American Working Class Counsciousness). 140. o.

³² „A tömegek választási magatartásának utóbbi elemzései az Egyesült Államokban, amelyek az 1870-től 1932-ig terjedő időszakot dolgozták fel, megerősítik a nemzeti és vallási hovatartozás megoszlását, mint a pártlojalitás és választási magatartás meghatározóját.” (M. Davis: Zašto je američka radnička klasa drugačija”, Marksizam u svetu, 1984/10—11. szám, 346. o.)

³³ Ez a két tanulmány a New Left Review 1980-as évi 123 és 124-es számában jelent meg. Az első közülük nálunk is megjelent a Marksizam u svetu 1984/10—11. számában.

³⁴ Mike Davis: Zaštoje američka radnička klasa drugačija? Marksizam u svetu, 1984/10—11. szám, 335. o.

³⁵ Uo. 335. o.

³⁶ Uo. 335—336. o.

³⁷ Uo. 336. o.

³⁸ Uo. 337. o.

³⁹ Uo. 337. o.

⁴⁰ Uo. 337. o.

⁴¹ Uo. 349. o.

⁴² Uo. 359, 364, 365, 369, 372, 376, 378, 383. o.

⁴³ Mike Davis: The Barren Marriage of American Labour and Democratic Party, New Left Review, 1980., 124. szám, 44. o.

⁴⁴ Uo. 84. o.

⁴⁵ T. B. Bottomore: Critics of Society (Radical Thonght in North America), A. Vintage Book, New York, 1969. 45. o.

⁴⁶ Cristiano Camporesi: II marxismo teorico negli USA 1900—1945., 7. o.

⁴⁷ Christopher Lasch: The Agony of the American Left. Vintage Book, New York, 1969., 43. o.

⁴⁸ Uo. 44. o.

⁴⁹ David Herreshoff: The Original of American Marxism, Monad Press, New York, 1973., 16. o.

⁵⁰ Paul Bühle: Marxizmus in den USA., 11. o.

⁵¹ Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, Praeger, New York, 1981., 3. o.

⁵² Az „akadémiai marxizmus” fogalmáról lásd Aldo Zanardo: Za jednu istoriju savremenog marxizma, Marksizam u svetu, 1980/5—6. szám; Miloš Nikolić: Osnovni rezultati razvoja savremenog marksizma. A Marksizam u svetu kiadása, 1983., 28—34. o.

⁵³ Lásd a Russel Jacobyval készített interjút a Cansas „Thelos” Conference-en, Thelos, 46. szám, 87. o.

⁵⁴ Paul Mattick: Marxismo, ayer, hoy y manana, Nuova politica, II., 7. szám, 14. és 16. o.

⁵⁵ Bertell Oilman, Edward Vernoff (ur.): The Left Academy, McGraw-Hill, New York, 1982., 3. o.

⁵⁶ Paul Bühle: Marxismus in den USA, 8. o.

⁵⁷ Jeremy Brecher: Strike!, South End Press, Boston, 1977.; Stanley Aronowitz: False Promises, id. kiad.; Richard Hamilton: Class and Politics in the U. S., Wiley, New York, 1972.

⁵⁸ MED, t. 45. 96. o.

⁵⁹ Paul Bühle: Marxismus in the USA., 15. o.

⁶⁰ Uo. 15. o.

⁶¹ Crestas Brownsonról lásd David Herreshoff: The Origin of American Marxism. New York, 1973., 31—48. o.

⁶² Lásd: George McKenna: American Populism, G. P. Tutnam’s Sons, New York, 1974.

⁶³ Lásd erről Christopher Lasch: The New Radicalism in America 1889—1963 (The Intelectual As a Social Type), id. kiadás; Richard Hofstadter: The Age of Reform: From Bryan to F. D. R., A. Knopf, New York, 1956.

⁶⁴ Daniel Bell: Marxian Socialism in the United States. Princeton University Press, Princeton, 1973., 56. o.

⁶⁵ Lásd: Morton G. White: Društvena misao u Americi. Školska knjiga Zagreb., 1979.

⁶⁶ Uo. 177. o.

⁶⁷ Oakley C. Johnson: Marxism in United States. History Before Russian Revolution, 1876—1917, Humanities Press, New York, 1974., 150. o.

⁶⁸ C. Wright Mills: The Marxists. Penguin Books, London, 1962. 13. o.

⁶⁹ Lásd: Daniel Bell: Marxism in the United States. Princeton University Press, Princeton, 1973., 59. o.

⁷⁰ Paul Bühle: Marxismus in the USA. 13. o.

⁷¹ Christopher Lasch: The Agony of the American Left, 7. o.; Ezzel kapcsolatban lásd még C. Camporesi: II marxismo teórico negli USA (1900—1945) című könyvének első fejezetét.

⁷² Mindenekelőtt: E. R. A. Seligman: The Economic Interpretation of History (1902); P. A. Sorokin: Contemporary Sociological Theories; M. M. Knight: The Economic Interpretation of History; M. H. Bober: Karl Marx’s Interpretation of History és mások.

⁷³ Cristiano Camporesi: II marxismo teórico negli USA (1900—1945), 40. o.

⁷⁴ Paul Bühle: Marxismus in the USA, 18. o.

⁷⁵ David Herreshoff: The Origin of American Marxism, Monad Press, Book, New York, 1973., 188. o.

⁷⁶ Paul Bühle: Marxismus in the USA. 21. o.

⁷⁷ Uo. 22. o.

⁷⁸ T. B. Bottomore: Critics of Society, Radical Thought in North America, Vintage Book, 1969., 37. o.

⁷⁹ Uo. 38. o.

⁸⁰ Christopher Lasch: The Agony of the American Left. 178—179. o.

⁸¹ Dick Howard: The marxian Legacy. The MacMillan Press, London, 1977., 21. o.

⁸² Hazai kiadása: Paul Sweezy: Teorija kapitalističkog razvitka. Naprijed, Zagreb, 1959.

⁸³ Paul Bühle: Marxismus in the USA. 11. o.

⁸⁴ Christopher Lasch: The Agony of the American Left. 44. o.

⁸⁵ Christopher Lasch: The New Radicalism in America 1889—1963. 344. o.

⁸⁶ Lásd: Sidney Hook: Communist and the American Intellectuals From the Thirties to the Eighties, in. S. Hook: Marxism and Beyond. Row-man and Littlefield, Totowa, 1983., 85—88. o.; Daniel Bell: Marxism in the United States. Princeton, 1967., 136. o.; Christopher Lasch: The Agony of the American Left. 67. o.

⁸⁷ Paul Bühle: Marxism in the USA. Propositions. 70.o.; Christopher Lasch is hangsúlyozza (The New Radicalism in America 1889—1963. 306. o.), hogy a „marxizmus az USA-ban vallás volt”, és hogy az értelmiség számára a pragmatizmus is egyfajta vallássá vált, ellenállásként a marxizmusra.

⁸⁸ Paul Bühle: Marxismus in the USA. 11. o.

⁸⁹ Marx Wartofsky: Marx among the Philosophers, in: The Left Academy, Marxist Scholorship on American Campuses (szerk. B. Oilman, E. Vernoff), Mc Grow-Hill Book, New York, 1982., 117. o.

⁹⁰ Gajo Petrović: Morton White: Pobuna protiv formalizma, in: Morton G. White: Društvena misao u Americi. Školska knjiga, Zagreb, 1979., 8. o.

⁹¹ Max Horkheimer: Pomračenje uma. „Veselin Maslesa”, Sarajevo, 1963., 77. o.

⁹² T. B. Bottomore: Critics of Society. 66—67. o.

⁹³ Paul Bühle: Marxismus in the USA. 39. Propositions, 69. o.

⁹⁴ Paul Bühle: Marxismus in the USA. 7. o.

⁹⁵ James Weinstein: Ambiguous Legacy. The Left in American Politics. New Viewpoints, New York, 1975., VII. o.

⁹⁶ Erre a kapcsolatra mutat rá T. B. Bottomore is Critics of Society című könyvében. 87—88. o.

⁹⁷ James Weinstein: Ambiguous Legacy. VII. o.

II. rész

A marxizmus fejlődése az Egyesült Államokban a második világháború után (Történelmi feltételek, fejlődési szakaszok, eszmei irányzatok)

A második világháború és kimenetele, vagyis az emberek tudatában nyomot hagyó tapasztalatok, valamint az az új világtörténelmi szituáció, amelyet teremtett világviszonylatban is, döntően befolyásolta a marxizmus további sorsát. Olyannyira, hogy a második világháborúval új periódus kezdődik a marxizmus történetében, amely sok mindenben különbözik majd az előző — az októberi forradalomtól a második világháborúig tartó — időszaktól. Vonatkozik ez a marxizmus európai és a világ más részein, így az Amerikai Egyesült Államokban végbemenő fejlődésére is. Ugyanakkor azonban a marxizmus európai és USA-beli fejlődése között jelentős eltérések is mutatkoznak.

Európában a második világháború befejeztével rögtön megindul a marxizmus gyakorlati-politikai és eszmei-elméleti affirmálódásának egy szélesebb folyamata (a szocialista fejlődés útját választó országokban, Franciaországban, Olaszországban). Ezt a folyamatot, igaz, megszakítja a hidegháború és a sztálinizmus (1947—1953) előretörése, ám az 50-es évek közepén a fellendülés újabb szakaszába lép, amely a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején éri el tetőpontját.

Az Egyesült Államokban eleinte ez a folyamat mintha ellenkező irányt vett volna. A harmincas évek végéig itt lényegében befejeződött a marxizmus fejlődésének harmadik hulláma. Bár a második világháború időszakában a kommunista párt, folytatva a New Deal ideje alatt megkezdett folyamatot, egyre tömegesebbé válik és erősödik — ez esetben az sem mellékes, hogy a Hitler-ellenes koalícióban a Szovjetunió és az Egyesült Államok szövetségesként veszt részt —, s tagságának létszámát, részben pedig befolyását tekintve fénykorát éli, most már nem annyira az értelmiség, mint inkább az egyes szakszervezetek körében (1944-ben a pártnak 110 000 tagja volt), mégis a túlhajszolt ipari termelés és a háborús erőfeszítések közepette a kommunista pártot sokkal kevésbé foglalkoztatta a marxista kutatás és gondolat fejlesztése, mint korábban.

A világháború után viszont hamarosan rendkívül kedvezőtlenné válik a társadalmi helyzet a marxizmus fejlődése szempontjából. Már 1946-ban megkezdődik a hidegháború, amely mindenekelőtt a fejlett tőkés országok burzsoáziájának reakciója a munkásmozgalom és a szocializmus megnövekedett erőivel szemben.

A burzsoázia indította offenzíva a 40-es évek végitől az 50-es évek közepéig, formáját és intenzitását tekintve is a kommunizmus, a baloldal és általában a szocialisták ellen irányul, hisztérikus keresztes háborúvá fajul. (Ezt az időszakot Joseph McCarty szenátorról, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elnökéről McCarty-korszaknak nevezik.) A kommunizmus, a szocializmus és a marxizmus elleni hajszába bekapcsolódik a liberális intelligencia egy része is, sőt néhányan azok közül is, akik a 30-as években szocialista, vagyis marxista nézeteket vallottak.⁹⁸

Másrészt az amerikai kommunista párt sztálinizmusát (amelynek sohasem volt az egyesült államokbeli szocializmusról saját elképzelése és önálló stratégiája, hisz politikai és ideológiai gyakorlatát teljes egészében a moszkvai diktátumok alá rendelte) alapjaiban rengeti meg Hruscsov titkos referátuma az SZSZKP XX. kongresszusán. A Hruscsov Sztálinra vonatkozó bírálatától irányt vesztett, majd az 1956-os magyarországi szovjet intervenciótól ismételten megrendült tagság megmaradt része is tömegesen hagyja el az Amerikai Kommunista Pártot. Az 50-es évek végére a párt jelentéktelen marginális szektává zsugorodik, amelynek nincs érezhető hatása, a munkásság és az értelmiség körében. A szocialista párt, amely sohasem heverte ki az 1919-es szakadást, az 50-es években szinte nem is létezett. „1900 óta először az amerikai szocialisták bal szárnya nemcsak koherens elmélet és elképzelés, hanem szervezett mozgalom nélkül maradt” — írja James Weinstein.⁹⁹

A negyvenes évek végén és az 50-esek folyamán egyre inkább tért hódít az a nézet, hogy a kapitalizmus eredményes fejlődése egyszer s mindenkorra eltemette a szocializmus eszméjét és a szocialista mozgalmat az USA-ban. Leo Huberman és Paul Sweezy ezekre az időkre így emlékezik: „A negyvenes évek vége és az ötvenes évek időszaka volt ez, amelyet C. Wright Mills találóan »amerika diadalaként« emleget, amikor értelmiségi körökben divat volt azt hinni, hogy a kapitalizmus megreformálódott, és hogy a szocializmus végérvényesen passé [ódivatú]… csak kevesen vállalták a szocialista eszmék, programok és vívmányok elfogadásaiból adódó kellemetlenségeket.”¹⁰⁰

A munkásmozgalom, a baloldali erők és a marxista elmélet fejlődése szempontjából e rendkívül kedvezőtlen történelmi körülmények közepette az Egyesült Államokban újra fellendül a marxista elmélet, de már a munkásmozgalom és marginalizálódott politikai szervezeteinek a befolyásán kívül. Létrejönnek az európai marxizmustól független eszmei áramlatok is.

A marxizmus háború utáni fejlődése az Egyesült Államokban három szakaszra osztható. Az első a már említett kedvezőtlen körülmények között kialakuló szakasza a 40-es és 50-es években. A második a 60-as évek történéseit öleli fel, pontosabban erre az időszakra esik az újbaloldal mozgalmának és eszméinek megjelenése és térhódítása. A harmadik szakasz a 70-es és 80-as évekre esik, amikor is a marxizmus és a marxista elmélet fejlődése iránt tanúsított érdeklődés (főleg az egyetemeken) olyan méreteket ölt, amilyet addig soha.

A háború utáni marxizmus első szakaszán belül három elméleti egység különböztethető meg: az első — a modern kapitalizmusra vonatkozó politikai-gazdaságtana elemzéseket és kritikákat — azok a szerzők dolgozzák ki, akik majd a Monthly Review című folyóirat körül tömörülnek: Paul Sweezy, Paul Baran és Leo Huberman.

A másodikat a kritikai társadalomelmélet létrehozóinak szellemi tevékenysége képezi. Közülük azonban néhányan amerikai tartózkodásuk idején — az ottani társadalmi valóság erőteljes hatására — megváltoztatják kritikai elméletük némely kiindulópontját. Gondolunk itt mindenekelőtt Herbert Marcuséra és Erich Frommra.

A harmadik elméleti egységet C. Wright Mills „egyszerű (plain) marxizmusa” képviseli, amely már sejteti a 60-as évek újbaloldalát.

A Monthly Reiview neomarxizmusa (Paul Sweezy, Paul Baran, Leo Huberman, Hary Braverman, Harry Magdoff)

Az, ami az USA marxizmusát sajátossá, vagyis „amerikaivá” teszi, az a Monthly Rewiew folyóirat (alapítási éve 1949) marxizmusából, illetve neomarxizmusából (ahogyan gyakran hívják) ered.

A marxizmus kutatói közül többen is úgy vélik az USA-ban, hogy Paul Sweezynek A kapitalista fejlődés elmélete című 1942-ben megjelent könyve az első alkotás, amely már magán viseli az amerikai marxizmus sajátos jegyeit. A marxista kutatásnak a baloldal mindkét szárnya csődjét követő új fellendüléséről Paul Bühle megállapítja, hogy „az új marxizmus első fontosabb megnyilvánulásának a Monthly Rewiew folyóirat megindítása tekinthető, amelynek alapítói Paul Sweezy és Leo Huberman, az ismert író. Sweezy említett műve az amerikai marxizmus legjelentősebb egyéni alkotásainak egyike, a marxista gazdaságtannak professzionális közgazdász által történő első feldolgozása”.¹⁰¹

Paul Sweezy 1934-től 1942-ig gazdaságtant ad elő a Harvardon, majd később, a második világháborúban való részvétele után más neves amerikai egyetemek tanára: a Comell, Stanford, Yale és Cambridge, valamint a nagy-britanniai Manchester Egyetemé.

A kapitalista fejlődés elmélete című könyvében, mely A marxista politikai gazdaságtan alapelvei alcímet viseli, Sweezy mindenekelőtt a politikai gazdaságtan bírálatának marxi alapfogalmait és azok logikai összefüggéseit magyarázza, és Marx polgári kritikusaitól eltérően rámutat arra, hogy Marx értékelméletének lényege és jelentősége nem változik, illetve nem csökken az értékelemzés szintjéről a termelési árelemzés szintjére áttérve. Sweezy szerint a gazdasági válság legfőbb oka — és ebben a neokeynsiánusok hatása is érezhető — az elégtelen kereslet. Eközben figyelmen kívül hagyja a profitráta süllyedő tendenciájának törvényét, és ezzel létrehozza azt az elméleti alapot, amelyre Barannal együtt a kapitalizmus elemzését alapozzák. Sweezynek a monopol[ium] iránt tanúsított érdeklődése, valamint az, hogy elsőként definiálja a monopolkapitalizmust, már sejteti későbbi munkáinak, valamint a Monthly Review köré csoportosult szerzők irányvételét.

1949-ben Sweezy és Huberman megalapítja az USA egyik legtekintélyesebb marxista folyóiratát, a már említett Monthly Review-t. Arról az „intellektuális miliőről”, amelyben az újbaloldal csírái kialakultak, Martin Sklar és James Weinstein a következőket írja: „Ezek a nézetek legelőször a Monthly Review-ben jutottak kifejezésre, az első olyan szocialista folyóiratban, amely nem volt sem kommunista, sem pedig antikommunista. A folyóiratot ugyanis a szocializmusnak szentelték, és bírálóan viszonyultak benne a Szovjetunióhoz, de szembeszegültek a hidegháborúval is, és azoknak a szociális forradalmaknak az oldalára álltak, amelyek a hidegháborús politika fő áldozatai lettek szerte a világon. 1956 előtt ez az álláspont meglehetősen szokatlannak számít: nehéz volt képviselni, de megtartani is.”¹⁰²

A kommunizmus, a szocializmus és marxista eszmék legintenzívebb üldöztetése idején, 1950-ben jelenteti meg Sweezy Socialism is the Only Answer című írását, Leo Huberman pedig a The Truth About Socialism című könyvét. Az 50-es évek elején csatlakozik Sweezyhez és Hubermanhoz Paul Baran, aki a Fekete-tenger melletti Nikolajevóban (Oroszország) született. Iskoláit Németországban és a Szovjetunióban végezte. 1939-ben telepedett le Amerikában, ahol 1949-től haláláig, 1964-ig a Stanford Egyetem gazdaságtan tanára volt.

1952-ben jelenik meg On Political Economy of Backwardness¹⁰³ című tanulmánya. Az 1957-ben megjelenő The Political Economy of Growth¹⁰⁴ című könyvében az előző tanulmányban felvetett kérdéseket dolgozza fel alaposabban. Ez a könyv hatott leginkább az elméleti gondolkodás és kutatás neomarxista irányzatára, amely a Monthly Review School nevet kapta. Az irányzat kiemelkedő szerzői Baran és Sweezy mellett Harry Magdoff, Leo Huberman, Hary Braverman, Samir Amin és André Gunder Frank.¹⁰⁵ A marxizmus ezen irányzata döntő hatással volt a fejletlen országok egy külön fejlődéselméletének, a „függőségi elméletnek”, vagy ahogy másként nevezik, a „strukturális függőség” elméletének kialakulására és fejlődésére.¹⁰⁶

Az említett tanulmányban, illetve könyvben Baran, figyelembe véve a fejlett kapitalista országok gazdasági növekedését, valamint a gazdaság és szegény országok között egyre inkább elmélyülő szakadékot, körültekintően elemzi a fejletlenség genezisét és morfológiáját. Szerinte a latin-amerikai, afrikai és ázsiai országok fejletlenségének legfőbb oka az európai és észak-amerikai kapitalizmus gyarmatosító politikájának és neokolonialista intervenciójának következtében létrejött eltolódás az említett országok társadalmi-politikai struktúrájában. A fejlett kapitalista termelés és a kapitalizmus előtti gazdasági állapotok találkozása ezekben az országokban nem idézett élő forradalmi változásokat a mezőgazdasági és a manufakturális termelésben, ahogy az Európában történt, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában.

A világpiacra termelő és a nyersanyag-kiaknázáshoz nélkülözhetetlen infrastruktúrával rendelkező kapitalista szektorral párhuzamosan tovább élnek az ott talált tradicionális termelési formák is. Egyfelől a feudális, illetve félfeudális tulajdonviszonyok, másfelől pedig a külföldi tőke által szorongatott hazai burzsoázia a tőke gyors megtérülését és magas profitrátát biztosító rövidlejáratú gazdasági tevékenységekre korlátozta aktivitását. A fennálló társadalmi-gazdasági viszonyok ugyanis ezt a réteget egyáltalán nem tették érdekeltté a mezőgazdaság és ipar valóságos fejlődését biztosító, hosszú lejáratú beruházások iránt. Mi több, a hazai tőkét — biztonságosabbnak ítélve ezt a változatot — inkább külföldön ruházták be. A közkiadások legnagyobb részét, a fennálló rendszer fennmaradását biztosítandó, a katonaság és a rendőrség fejlesztésére fordították. A gazdasági többlet a fejletlen országokban kisebb, mint a fejlettekben, ám az előbbiekben sem kicsiny az a potenciális többlet, amely a felső osztály luxusfogyasztása, a bürokrácia és hadsereg eltartása, a tőke külföldre való áramlása és hasonlók folytán vész el. Baran kutatásaiban megkísérli bizonyítani, hogy a fejletlenség túlhaladásának a szocializmus az egyedül lehetséges útja.

A növekedés politikai gazdaságtana azért is jelentős, mert Baran ebben használja először a marxi értéktöbblet kategória helyett a gazdasági többlet kategóriát (a társadalom által termelt és elfogyasztott javak közötti különbség); a profitráta süllyedő tendenciájának törvénye helyett pedig a gazdasági többlet növekedésének törvényéről beszél. 1966-ban jelenik meg Baran és Sweezy legjelentősebb munkája a Monopolkapitalizmus, amely az amerikai marxizmusnak is egyik legkiemelkedőbb alkotása. Bár Baran és Sweezy is lényegében a kapitalizmus USA-beli fejlődését tanulmányozták, a Monopolkapitalizmusban közzétett elemzéseik, illetve azok eredményei általános érvényűek. Rámutattak arra a különben igen vitatott analógiára, hogy amiként Marx „a szabad versenyes kapitalista rendszerre vonatkozó elméleti modelljét” Nagy Britannia példájára alapozta, úgy „a monopolkapitalista rendszer elméleti modelljét” pedig az Egyesült Államok tanulmányozására kell alapozni.¹⁰⁷ Baran és Sweezy kiindulópontja az, hogy Marx elméletének alapja a szabad versenyes modell ¹⁰⁸ (ami azt bizonyítja, hogy ez a két szerző mégsem fogta fel Marx absztrakt-elméleti analízisének lényegét, amire egyébként Paul Mattick és mások is rámutattak),¹⁰⁹ és hogy a mai kapitalizmus olyan modell kidolgozását igényli, amelynek középpontjában a monopol[ium] áll.¹¹⁰ A monopol[ium], mint az időszerű kapitalizmus alapvető elméleti modellje pedig megköveteli, hogy az elmélet terén az értéktöbblet fogalma helyett a gazdasági többlet fogalmát, a termelési ár helyett a monopolárat, a profitráta süllyedő tendenciájának törvénye helyett pedig a gazdasági többlet növekvő tendenciájának törvényét alkalmazzák. A Monopolkapitalizmus alapvető tárgya „a többlet termelése és felhasználása a monopolkapitalizmus feltételei között”¹¹¹, ahol a hangsúly a többlet felhasználásán, elköltésén van, mert szerintük ebben rejlik a kapitalizmus fő problémája. Elemzésükben a többlet termelésének, a magántőke konkurenciájának, valamint a munka és tőke osztályharcának kérdése háttérbe szorul. Ezzel kapcsolatos az a tézis is, miszerint a munkásosztály alkalmatlan a munka megnövekedett termelékenységéből eredő tőkerész kisajátítására, mely tézissel James O’Connor¹¹² és az amerikai radikális közgazdászok többsége erélyesen szembeszállt. Kutatásaik alapján ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy a politikai folyamatok (és ez mindenekelőtt osztályharcot jelent) mind jelentősebben befolyásolják a bérek meghatározását és alakulását.

A kapitalista vállalatnak, illetve a nagy korporációnak, mint a monopolkapitalizmus „tipikus gazdasági egységének”¹¹³ a leírásával Baran és Sweezy az elsők között vezetik be a marxista politikai gazdaságtanba a kapitalista vállalat elméletét. (Ezt Alfred Marshall és J. K. Galbright burzsoá közgazdászok hatása alatt teszik, de ugyanakkor a gazdasági elemzés Thorstein Veblen képviselte institucionális irányzatára is támaszkodnak.) Galbright-hoz hasonlóan (és Ernest Mandeltől eltérően) a nagy korporációk fejlődésének alapján az önfinanszírozás gyakorlatában látják, míg alapvető céljának a profittermelést, illetve a tőkeakkumulációt tartják.

A monopoltőke alapvető tendenciatörvénye nem más, mint a többlet állandó növekedése, míg az alapvető problémát e növekvő többlet felhasználása képezi, vagyis a megfelelő fogyasztás hiánya, ami a kapitalizmus „régi betegsége”. A probléma a „kapitalizmus krónikus alkalmatlanságában rejlik arra, hogy annyi többletet használjon el, amennyit elő tud állítani”.¹¹⁴ Ezek szerint olyan potenciális többletről van szó, amelyet nem termeltek meg, de megtermelhettek volna, többletről, amely a kihasználatlan kapacitások és a munkanélküliség miatt létre sem jön. Emellett potenciális többletet tartalmaz a túlméretezett fogyasztás, valamint az irracionális és tékozló társadalmi szervezet.¹¹⁵

A stagnálás a fentiek alapján a monopoltőke természetes állapota, ami azonban az ellentétes „külső” tényezők, elsősorban az állam hatása miatt nem mindig jut kifejezésre. (Baran és Sweezy az államot is „külső tényezőként” kezelik, amiért szintén igen sok bírálat érte őket.) „E külső tényezők nélkül a monopoltőke egyre mélyebbre süllyedne a krónikus depresszió posványában.”¹¹⁶

Az említett szerzők megkülönböztetett figyelmet szentelnek az állami kiadások elemzésének, lévén az a többlet felhasználásának legjelentősebb formája. Álláspontjuk e kérdésben az, hogy az állami kiadások növekedését a monopolkapitalizmus jellege korlátozza, és hogy e kiadások struktúrája egyre inkább irracionális és romboló jellegű. A monopolkapitalizmus egyedül csak a katonai kiadásokat nem korlátozza, sőt e kiadások az ipari tőkével sem kerülnek konfliktusba. Ez az oka abszolút és relatív értelemben vett növekedésüknek. A katonai kiadások azáltal, hogy ösztönzik mindazt, ami irracionális és reakciós az amerikai társadalomban, erősítik a tőkések osztálypozícióit és uralmát, az antikommunizmus ideológiája pedig biztosítja az osztálykohéziót és törvényesíti a gazdasági többlet felhasználásának eme nyilvánvalóan irracionális formáját. Baran és Sweezy bíráló elemzései a monopolkapitalizmus irracionalitását külön is hangsúlyozzák, a kritikai elemzést pedig kiterjesztik az élet minőségének és értelmének vizsgálatára is. Ezzel annak az irányzatnak az elindítóivá válnak, amely a 70-es években válik majd uralkodóvá az Egyesült Államok radikális közgazdászai körében. Ez az irányzat más elméleti-módszertani álláspontokról bírálja a kapitalizmust, és ezzel együtt megfogalmazza a szocializmus mellett szóló érveket is. Ezek az álláspontok és érvek kimutathatók Herbert Marcuse-nál is, de az amerikai újbaloldal mozgalma is kifejezésre juttatja a 60-as években. A korszerű kapitalizmus alapvető ellentmondását ugyanis Marcuse „egyik részről az óriási társadalmi gazdaságban, a másikról pedig e gazdaság romboló, agresszív és tékozló felhasználásában látja”.¹¹⁷

Baran a kapitalizmus bírálatának szóban forgó elméleti- módszertani álláspontját tulajdonképpen már az 50-es évek elején megfogalmazta: „Korábban, amikor a nélkülözés még elkerülhetetlen volt, a rendszernek mint egésznek és a részeinek funkcionálása közötti ellentmondásaira való kritikai reakció nemigen volt — és nem is lehetett — egyéb, mint a kapitalizmus igazságtalansága miatt érzett szégyenérzet. Csak az utóbbi időben, amikor a bőség könnyen elérhetővé vált, de megvalósulását a kapitalizmus tartós dominanciája szemmel láthatóan gátolja — került a kritikai gondolkodás előterébe a rendszer irracionális volta.”¹¹⁸ A marxizmus egyik legjelentősebb felismerése — amely azt az utópista szocializmustól és a burzsoá racionalizmustól leginkább megkülönböztette — az, hogy egy társadalmi rend irracionális volta az adott rendszer válságának egyik megnyilvánulási formája… Mivel valamely társadalmi szervezet irracionalitásának természetszerű velejárója, hogy felesleges szenvedést és nincstelenséget idéz elő a nem kivételezettek, a kizsákmányoltak körében… nyilvánvalónak tűnt, hogy a munkástömegek élete egyre elviselhetetlenebbé válik — nemcsak a reáljövedelem csökkenése, hanem az általában vett társadalmi egzisztencia rosszabbodása miatt is. A történelem azonban nem a fenti várakozások szerint alakult. Felmerül a kérdés: „Mi a teendő akkor, ha a társadalmi rend legkirívóbb irracionalitása sem eredményez olyan szenvedést, amelyet az elnyomott lakosság ne tudna elviselni többé?”¹¹⁹ A forradalmi harc súlypontja ekkor — Baran szerint — áttevődik a fejletlen országokba. „Lenin lángelméje ismerte fel azt, hogy a monopolkapitalizmus és imperializmus korszakában a vezetés e funkcióját a gyarmati, a függő és fejletlen országokat benépesítő nemzetek veszik át… Ezeknek az országoknak némelyike már fellázadt, másoknál ez a harc pillanatnyilag is folyik és a tőkés rend irracionalitása ellen irányul.”¹²⁰

A Monopolkapitalizmusban Baran és Sweezy rámutatnak arra, hogy „az ipari munkásság Amerikában csak kis részét képezi a munkásosztálynak, és hogy az alapiparágakban dolgozó szervezett részük — mint fogyasztó és mint a társadalom ideológiailag preparált tagja — jórészt beépült a fennálló rendszerbe”. „Már nem áldozatai a rendszernek, mint az ipari munkásság Marx idejében, bár őket is érinti a többi osztállyal és réteggel egyetemben a rendszer elementaritása és irracionalitása.”¹²¹ „A munkanélküliek, a mezőgazdasági idénymunkások, a nagyvárosok gettóinak lakói, az egyetemisták, egyszóval a periférikus csoportok sem képeznek forradalmi erőt, mert impresszív létszámuk ellenére e csoportok túl heterogének, felaprózottak és szétszórtak ahhoz, hogy hathatós tényezői lehetnének a társadalomnak.”¹²² Mindebből az a következtetés vonható le (mint azt Marcuse is megállapítja Egydimenziós ember című könyvében), hogy „a fejlett monopolkapitalizmus belső dinamikájának” kereteiben aligha lehet „a rendszer megdöntésére irányuló sikeres forradalmi akciókra számítani”.¹²³ E pesszimista megállapításból Baran és Sweezy nem arra a következtetésre jut, hogy el kell vetni Marx kapitalizmus bírálatát, a szocializmus történelmi lehetőségeire és elkerülhetetlenségére, s ezzel együtt a proletariátus történelmi szerepére vonatkozó felismeréseit. Marx alapvető nézetei és kritikai módszere továbbra is nélkülözhetetlen az elméleti analízisben. A kapitalizmust azonban mint világrendszert kell elemezni és felfedni benne a forradalmi fordulat lehetőségeit és erőit. „Amennyiben elszalasztottá a modern ipar korai szakaszának forradalmi lehetőségeit — összegzi nézetét Sweezy — az ipari országok proletariátusa egyre inkább veszít forradalmiságából. Ez azonban nem jelenti azt, hogy téves lenne Marx azon nézete, miszerint a kapitalizmus kitermeli saját sírásóját. Amennyiben a kapitalizmusra globális rendszerként tekintünk — és ez az egyedüli helyes nézőpont —, akkor láthatjuk, hogy egyrészt a kizsákmányoló országok kis, másrészt a kizsákmányoltak nagy táborára osztható. A tömegek képezik ezekben a kizsákmányolt és függő országokban a globális tőkés rendszeren belüli forradalmi erőt, mégpedig ugyanabban az értelemben és ugyanazon okokból kifolyólag, amelyek alapján Marx a modern ipar korai szakaszának proletariátusát forradalminak tekintette. Végül a második világháború utáni történelem azt bizonyítja, hogy ez a forradalmi erő valóban képes sikeres harcot vezetni a kapitalista dominancia ellen.¹²⁴

Ezért a Monthly Review, illetve a köré csoportosuk szerzők a kapitalizmus, illetve az imperializmus világrendjének elemzésére összpontosítják a figyelmüket, valamint az USA szerepére e rendszeren belül csakúgy mint a harmadik világ országainak forradalmi lehetőségeire. Sweezy Hubermannal közösen jelentette meg Cuba — Anatomy of a Revolution című könyvét. A Szovjetunióról és más szocialista országokról írt cikkeit a Post-Revolutionary Society (1980) című kötet tartalmazza. Sweezy szerint a Szovjetunió és a többi szocialista ország valójában nem szocialista társadalom, de nem is kapitalista már. Ez egy „új társadalmi formáció”, amelyet Sweezy „posztrevolucionáris” (forradalom utáni) társadalomnak nevez.¹²⁵ Habár ezek még mindig osztálytársadalmak, élükön egy új uralkodó osztállyal (amely inkább a mills-i értelemben vett „uralkodó elithez”, mintsem a marxi értelemben vett osztályhoz hasonlít), és bár a munkások még bérviszonyban vannak, korunk posztrevolucionáris társadalmai mégis történelmi előrelépést jelentenek a kapitalizmushoz viszonyítva.”¹²⁶ Sweezy a hetvenes évek elején a „szocializmusba való átmenet” problémájáról és Kína fejlődéséről folytat vitát Bettelheimmel.¹²⁷

Harry Magdoff-al közösen írja meg a The Dinamics of U. S. Capitalism és a The End of Prosperity: The American Economy in the 1970’s (1977) című könyveket.

Harry Magdoff a harmincas években lett tagja a New Deal kormányának. A második világháború alatt magas rangú tisztségviselő a kereskedelmi minisztériumban, majd baloldalisága miatt már 1947-ben elbocsátják az állami szolgálatból. Baran halála után Sweezy a Monthly Review-hoz hozza és együtt szerkesztik a folyóiratot.

1969-ben jelenik meg The Age of Imperialism című könyve, amelyet rövid idő alatt több nyelvre is lefordítanak, így napvilágot lát Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, az NSZK-ban, Finnországban, Svédországban, Japánban és Kínában is. Szerinte a „gazdasági imperializmus »tiszta« képlete ma már nem alkalmazható, nem felel meg a valóságnak, mivel a katonapolitika és a szűk értelemben vett politika többé már nem a költségszámítás szabályain alapul”.¹²⁸ Ez azt jelenti, hogy nem elsősorban gazdasági érdekek befolyásolják alakulását, hanem mindenekelőtt az a törekvés, hogy fenntartsa a kapitalizmus, illetve imperializmus világrendszerét. Ez a vezető tőkés ország az USA esetében a legkirívóbb. „Nem a gazdasági imperializmus, hanem helyette a politikai célok, valamint a nemzetbiztonság képezi az USA külpolitikájának alapvető mozgatóját.”¹²⁹ „Latin-Amerika relatív kis profitot megvalósító államai azért fontosak az USA politikája szempontjából, mert maga Latin-Amerika fölött kíván ellenőrzést gyakorolni. Az ellenőrzésnek és befolyásnak ilyen értelemben nemcsak az a szerepe, hogy meggátolja az amerikai tőke expropriálását, és hogy biztosítsa ezeknek az országoknak az immunitását a szociális forradalmakkal szemben, hanem az USA számára fontos ezeknek az országoknak a szavazata is az ENSZ-ben a dominancia általános amerikai sémájának megvalósítása szempontjából. Tehát az USA politikai vezetői a hatalmas pénzeszközöket felemésztő vietnami öldöklést és rombolást sem egy majdani jövedelmező vietnami biznisz szempontjából ítélték meg, hanem a katonai és politikai szakemberek véleményével összhangban döntöttek, méghozzá az ázsiai, főként pedig a délkelet-ázsiai ellenőrzés és befolyás erősítését, valamint a térségnek az imperialista rendszeren és az USA hatáskörén belüli magatartását tartva szem előtt.”¹³⁰

Magdoff könyvében rámutat arra is, hogy a gyarmati dominancia a dekolonializáoió, illetve a politikai függetlenség megszerzése után is jelen van. A fejlett tőkés országok a fejletleneket olyan nyitott piacként használják, ahol konkurencia szinte nem is létezik.¹³¹ Ezekben az országokban sokkal nagyobb profit valósítható meg, mint az anyaországban. A fejlett országok tőkéje ugyanis rendkívül olcsón jut a „harmadik világ” országaiban nyersanyaghoz¹³² és munkaerőhöz, s így a monopoltőke semlegesítheti a „hazai” munkásosztály bérnövelésre irányuló gazdasági nyomását.¹³³

1978-ban jelenik meg Magdoff Imperialism: From the Colonial Age to the Present című könyve, amelyben bővíti és mélyíti az előzőben végzett elemzéseit.¹³⁴ A könyv első hosszabb tanulmányában, az European Expansion Since 1763 címűben az imperializmus történelmi gyökereit és fejlődését elemzi. A könyv másik része az imperalizmus időszerű kérdéseit tárgyalja, a harmadikban pedig a szerző válaszol az előző könyvét bírálók megjegyzéseire.

A monopol tőkének a munka degradálására gyakorolt hatását Harry Braverman taglalja Labour and Monopoly Capital (1974) című könyvében.

A kritikai társadalomelmélet képviselői (a „frankfurti iskola”) az USA-ban

A frankfurti Társadalomkutatási Intézet (Institut für Sozialforschung) körül csoportosuló gondolkodók — a kritikai társadalomelmélet megalkotói — a fasizmus uralomra jutása után Németországból előbb Svájcba, Franciaországban és Angliába emigráltak, majd a harmincas évek közepére egy részük a frankfurti intézet igazgatójával, Max Horkheimer-rel az élen az USA-ban települt le. Az intézet következő kiemelkedő munkatársai: H. Marcuse, F. Pollock, E. Fromm, K. Wittfogel, L. Löwenthal, (Adorno majd csak a negyvenes évek elején érkezik meg az Egyesült Államokba). Az intézet 1934 végétől a New York-i Columbia Egyetem keretében működik egész 1949-ig, amikor Horkheimerrel és Adornóval együtt újra visszatér Frankfurtba, az intézet többi munkatársa viszont az Egyesült Államokban marad.

A Társadalomkutatási Intézet nem kívánt ott-tartózkodása folyamán a szükségesnél jobban integrálódni az amerikai akadémiai körökbe. „Horkheimer kívánsága, hogy az intézet tudatosan német maradjon, szintén annak a szükségletnek a komoly megértésében gyökeredzett, hogy tartani kell a kapcsolatot Németország humanista múltjával, ami segíthetné a nácizmus utáni német kultúra újjászervezését. Ezért nem tettek az intézet tagjai eleget a columbiai kollégák kérésének, hogy csatlakozzanak az amerikai társadalomtudományok e központi intézményéhez.”¹³⁵ Többek között ez volt az egyik oka annak, hogy a „frankfurti iskola” képviselőinek elméleti tevékenysége szinte egyáltalán nem gyakorolt hatást a tudományos fejlődésre az USA-ban (a logikai pozitivistáktól eltérően, akik ugyanakkor és ugyanolyan okokból érkeztek az Egyesük Államokba). A hatvanas évekig Horkheimer, Adorno, Marcuse, és Fromm elméleti munkái és nézetei, még a marxista és szocialista irányzatú elmélet fejlődésén sem hagytak nyomokat. Majd csak a hatvanas évek újbaloldalán belül válik érezhetővé Herbert Marcuse jelenléte. Ezzel szemben az amerikai valóság bélyege a kritikai társadalomelmélet megalapítóinak eszmei fejlődésén már sokkal előbb kimutatható: „épp itt, Amerikában jut el a hagyományos marxizmus általuk való tolmácsolása döntő szakaszába” — írja Martin Jay.¹³⁶

Ügy tűnik, hogy az amerikai valóság befolyása a „frankfurtiak” további fejlődésére elsősorban a kapitalista rendszer gazdasági és politikai stabilitásán keresztül jutott kifejezésre, amely mintha felszámolta volna — legalábbis belső ellentmondásait tekintve — a rendszer tagadásának lehetőségét. A tudomány és technológia intenzív fejlődése, különösen a tudományos és technológiai innovációk révén, amely a kapitalista rendszert erősítő és legitimáló tényezőként hatott, a mai ember elidegenedéséhez is nagyban hozzájárult. Az uralkodó ideológia erőteljes befolyása a lakosság szükségleteinek, érdekeinek, valamint tudatának, sőt tudatalattijának formálására mintha végérvényesen kiküszöbölte volna a fennálló életmód és tartalom lehetséges alternatívájának felvetődését. A munkásosztály olyan mértékben integrálódott a meglévő társadalmi rendszerbe, hogy nemcsak osztályöntudatának fejlődése, de azon történelmi küldetése is kérdésessé vált, amelyet Marx a proletariátus társadalmi lényéből vezetett le.

Az amerikai társadalom felsorolt ismérvei eltérően hatottak a „frankfurti iskola” egyes képviselőire. Max Horkheimer és Theodor Adorno úgy tekintenek az amerikai társadalomra, mint a felvilágosodás dialektikájának elkerülhetetlen történelmi következményére, vagyis az emberiség történelmi fejlődésének olyan következményére, amelyben az ember évezredes törekvése a természet leigázására és egy racionális rend létrehozására az embernek ember fölötti dominanciájához, és az irracionális tényező felülkerekedéséhez vezet a társadalmi életben. „Kiderül, hogy a természetinek a szubjektum által való kíméletlen leigázása épp a vak objektívnek, a természetnek uralmával végződik.”¹³⁷

Horkheimer és Adorno továbbra is kritikusan viszonyulnak a fennálló társadalomhoz, de egyre pesszimistább megnyilatkozásaikban már nem a társadalom megváltoztatásáért szállnak síkra, mint ahogy azt Horkheimer Hagyományos és kritikai elmélet című (1937) tanulmányában hangoztatta. Míg ugyanis a harmincas években azt vallja, hogy a kritikai elmélet „a proletariátus emancipálódása történelmi folyamatának intellektuális vetülete” kíván lenni, és hogy a teoretikusok feladata „az igazságos társadalom felé vezető fejlődés felgyorsítása”¹³⁸, addig 1946-ban a The End of Reason című könyvének előszavában már azt írja, hogy nem tesz kísérletet semmiféle akcióprogram megfogalmazására, mert „meggyőződése, hogy az eszmék akcióra váltására, illetve az akciótól való aktív tartózkodásra való hajlandóság a kultúra jelenlegi válságának a tünete”.¹³⁹

1941-ben Marcuse megjelenteti Ész és forradalom című könyvét, amely harmincas évekbeli kritikai társadalomelméletének egyfajta szintézise. Ugyanabban az évben jelenik meg A korszerű technológia némely társadalmi inplikációi című tanulmánya, amelyben már kifejezésre jutnak a amerikai valóságra vonatkozó felismerései. Ebben a tanulmányban új gondolatvonulatra bukkanunk. A harmincas évek kritikai elméletével szemben ez a vonulat visz majd el az Egydimenziós ember (1964) alaptéziséig, miszerint az ész és technika „már alkalmazása és kiaknázása előtt ideológiai és politikai töltéssel és funkcióval rendelkezik”.¹⁴⁰ Az Egydimenziós emberben Marcuse arra a következtetésre jut, hogy az amerikai valóság az „egydimenziós ember” társadalma, vagyis olyan társadalom, amely kiküszöbölte önnön belső tagadását, illetve ez a tagadás az „abszolút elutasítás” impotens politikai formájaként jelentkezik.¹⁴¹ A kritikai társadalomelmélet már „képtelen demonstrálni a fennálló társadalmon belüli felszabadító tendenciákat”,¹⁴² ezért süllyed a történelmi praxishoz kötődő elmélet az absztrakt spekulatív gondolkodás szintjére: és válik kritikai politikai gazdaságtan helyett filozófiává.¹⁴³ Csakhogy itt a következőkre is utalni kell: Marcuse-ra jelentős hatást gyakorolt az amerikai újbaloldal, különösen pedig a hatvanas évek egyetemista mozgalma. Furcsa talán, de mégis érthető, hogy a hatvanas évek amerikai újbaloldalának fejlődése és zátonyra futása újra felerősíti Marcuse nézeteinek optimizmusát és visszatéríti a harmincas évekbeli kritikai elmélet néhány alaptéziséhez. Ez különösen Ellenforradalom és lázadás (1971) című tanulmányában és az Elmélet és gyakorlat, valamint Az újbaloldal bukása (1975) című cikkeiben jut kifejezésre.¹⁴⁴

1939-ig a „frankfurti iskola” tágabb köréhez tartozó Erich Fromm elméleti tevékenységén az egyesült államokbeli tartózkodása idején is érezhető Marx, különösen pedig az „ifjú” Marx bizonyos eszmei hatása, és úgy tűnik, mintha az amerikai valóság előtti sajátos kapituláció kifejezője lenne. Russell Jacoby szerint ugyanis kapitulációnak tekinthető a „hangsúlyeltolódás az individuális, a személyes és a pszichikum területére, amely csak lazán kötődik a társadalomhoz”.¹⁴⁵ Mindez összefüggésben áll az empirizmus, a pozitivizmus, a pragmatizmus felé fordulással és az elmélet elvetésével. „Az a törekvés érvényesül, hogy a közvetett elmélet kárára, a politikai reformok és a terápia terén kell közvetlen eredményeket elérni,”¹⁴⁶ minek folytán „az elmélet elvesztése azzal bosszulja meg magát, hogy összetévesztik az adott társadalomban elmélyülő gyakorlatot a belőle kivezetővel”.¹⁴⁷

Erich Fromm

Erich Fromm fejlődési útja némileg eltér Herbert Marcuse gondolati fejlődésétől. Írói tevékenységét a harmincas évek elején kezdte azzal a szándékkal, hogy egyesítse Marx és Freud eszméjét, mivel meggyőződése szerint a marxi gondolat pszichológiai szempontú megközelítést igényel. (Ennek első eredménye A Krisztus-dogma című könyve, amely 1931-ben jelent meg Bécsben.) A harmincas évek közepétől Fromm felhagy Freud ortodox interpretálásával és rövidesen a neofreudisták egyik kiemelkedő képviselőjévé válik, akiket a kritikai elmélet megalapozói revizionistáknak neveznek. A pszichoanalízisnek Freud „nézetei és elméletei közül — amelyek a XIX. század pszichológiai materializmusának szellemében fogantak — sok mindent revideálnia kell a humanista és dialektikus gondolat szemszögéből”.¹⁴⁸

Hogy miként valósult meg ez az első tekintetre igazolt követelés, arra az a polémia derít fényt, amely egyik részről a _„frankfurti iskola” megalapítói Horkheimer, Adorno és Marcuse, a másik részről pedig Fromm között folyt.

A polémiát Adorno kezdte 1946-ban. Szerinte Freud nézeteinek épp a legextrémebb és legmegbotránkoztatóbb aspektusai fedik fel leginkább Fromm és a többi revizionista felfogásának illuzórikus voltát a harmonikus személyiség, az igaz szeretet és boldogság megvalósulásának lehetőségéről a fennálló társadalomban. Fromm szociológiai konceptusa, a „társadalom és a kultúra pszichologizálása” (ahogyan Horkheimer nevezi), Adorno szerint, a társadalmi ellentmondások elkendőzéséhez vezet. A pszichoanalízist — biológiai gyökereinek tagadásával — a revizionisták valamiféle Geisteswissenschafttá és „szociálhigiénévé” változtatják.

Fromm többek között a melegség és szeretet hiányával vádolta Freudot. Szembeszegülve azzal a hangsúlyozott jelentőséggel, amelyet Fromm és a többi revizionista a szeretetnek tulajdonít, Adorno a következőket mondja: „Könnyen meglehet, hogy társadalmunk olyan végletekig jutott, amikor a szeretet valóságát csak a létezővel szembeni gyűlölet fejezheti ki, mivel a szeretet minden közvetlen tanújele pusztán csak megerősítése ugyanazon feltételeknek, amelyek gyűlöletet szítanák.”¹⁴⁹

Marcuse az Erósz és civilizációban (1955) a „forradalmi Freudot” igyekszik felfedezni, azt, aki segítségére lehetne a jelenkori civilizáció egy radikális, forradalmi fordulatának elméleti megalapozásában. Erről az álláspontról bírálja Frommot és a revizionistákat, elsősorban azért, mert elvetették Freud kritikai elképzelését és terapeutikus gyakorlattal helyettesítették, áldozatul esve annak az ideológia által determinált illúziónak, miszerint ebben a társadalomban elérhető az igaz boldogság. Marcuse hangsúlyozza: „A »személyiséget« és »individualitást« vagy a civilizáció fennálló formáján belüli lehetőségeivel önhangban kell definiálni — ez esetben a nagy többség önmegvalósulása a sikeres alkalmazkodásra korlátozódik, vagy pedig saját transzcendentáló tartalmával összhangban.” Ez utóbbi azonban „azt jelentené, hogy túl kell lépni a civilizáció fennálló formáján a»személyiség« és »individualitás« merőben új, az uralkodó formákkal összeegyeztethetetlen formái felé… Ez viszont nem más, mint gyógyítani a beteget, hogy lázadóvá legyen”.¹⁵⁰ Erre Fromm azt válaszolja, hogy Marcuse olyannyira megfeledkezett „saját dialektikus álláspontjáról, hogy fekete-fehér képeket fest”… „Én egyezem Marcuséval abban, hogy a kapitalista társadalom az elidegenedés társadalma… De egyáltalán nem egyezem azzal a nézettel, hogy emiatt ezek a minőségek (az egyén boldogsága) nem lelhetők fel senkiben.”¹⁵¹ Egy másik helyen Fromm a következőket írja: „A szeretetre képes emberek a jelenlegi rendszerben szükségszerűen kivételnek számítanak.”¹⁵² A marxista nézeteket valló Russel Jacoby így kommentálja Fromm álláspontjának konformizmusát: _„A Fromm által felfedezett kivételek, akikért olyannyira síkraszáll, olyan kivételek, akiket a liberális társadalom — saját jóindulatát bizonyítandó — állandóan mint valami zászlót lobogtat; egy kis erőfeszítéssel, saját otthonában mindenki megkímélheti magát a szeretet nélküli romboló világtól. A szeretet és boldogság »foltozgatás«, amit mindenki maga is elvégezhet. A kritikai elmélet számára ezek a kivételek épp azt a brutalitást és igazságtalanságot bizonyítják, amelyet ideológiailag maguk mögött hagytak. Érzékenység és melegség egyesek, közönyösség és brutalitás a többiek számára — ez a fennálló rendszert védelmező maradandó eszmék és realitások egyike.”¹⁵³

Fromm Marcuse-t nihilistának kiáltja ki, aki tőle, a humanistától eltérően, nem jelöli meg a jelen és jövő közti konkrét közvetlen kapcsolatokat. Fromm, a „nem gyakorlatias” elmélet ellen és a „gyakorlatias reformok” mellett foglal állást. Felrója Marcuse- nak, hogy nem foglalkozik politikával („ha valakit nem érdekelnek a jelen és a jövő közti lépcsőfokok, akkor az nem is foglalkozik politikával, sem radikálissal, sem másmilyennel”), majd megállapítja, hogy „Marcuse alapjában véve az elidegenedett entellektüel tipikus példája, aki személyes kétségbeesését a radikalizmus elméleteként tünteti fel”.¹⁵⁴

Az optimista és moralista ihletésű és a „közvetlen” praxis felé forduló Fromm A remény forradalmi (1968) című könyvében, amelyet Jacoby „Disney-féle alkotásnak”¹⁵⁵ nevez a következőket írja: „Állítom, hogy amennyiben az emberek valóban megfogadnák a Tízparancsolatot vagy a buddhista Nyolcszoros utat, mint az életüket irányító építő jellegű elveket, egész kultúránk dramatikus változáson menne át.” „Az első lépés — Fromm szerint — egy olyan Nemzeti Tanács megalakítása lehetne, amit úgy nevezhetnénk el, hogy Amerika Lelkiismeretének Hangja. Amerikaiak olyan, körülbelül ötven tagú csoportjára gondolok, akik integritásához és alkalmasságához nem fér semmi kétség… ők terjesztenék elő az álláspontokat, amelyek az előterjesztők tekintélyénél fogva nagy publicitást élveznének.”¹⁵⁶ A remény forradalmának utolsó oldalán, ahol az amerikai társadalom szabadság irányába történő átalakulásának ezt a „gyakorlatias” programját ismerteti, felsorolja azokat, akiket az „Amerika Lelkiismeretének Hangja” nevezetű „Nemzeti Tanácsba” javasol.

Marcuse a következőket válaszolja Fromm kritikájára: „Az embertelen feltételeket vállaló nihilizmus igaz humanista álláspont is lehet.”¹⁵⁷

Fromm rendkívül termékeny író: 1941-től húsz könyve jelent meg. Az emberről szóló tudományának alapjait, amit „antropológiának és pszichológiának” nevez, első könyveiben, a sajátos trilógiában ismerteti: Escape from freedom (Menekülés a szabadságtól — 1941), Man for himself (1947), The Healthy Society (Az egészséges társadalom — 1955).

A Menekülés a szabadságtól című könyvének központi témája az, „hogy a szabadságot mindinkább megvalósító embernek — a szabadságot itt az ember és természet elsődleges egységéből mindinkább kiemelkedő ember értelmében használjuk —, miközben egyre inkább »individuummá« válik, nincs más választása, minthogy vagy a szeretet és termelőmunka spontaneitásában egyesüljön a világgal, vagy hogy valamiféle biztonságot keressen az emberi szabadságot és az egyes individuum integritását romboló világgal való kapcsolatában”.¹⁵⁸ Az utóbbi választás tulajdonképpen menekülés a szabadságtól — az ember önelidegenedése. A szabadságtól való menekülés mechanizmusát az improduktív szocializáció négy elidegenedett formája képezi: a szadizmus, a mazochizmus, a destruktív magatartás és a konformizmus; akárcsak az asszimilációs folyamatokban kifejezésre jutó inproduktív orientáció négy fő formája: a receptív, a kizsákmányoló, a halmozó és piaci asszimiláció. Ezeknek meghatározott típusú karakterek felelnek meg. Fromm a szabadságtól való menekülés különféle formáival a szabadságot állítja szembe, méghozzá nem a negatív értelemben vett „valamitől való”, hanem a pozitív értelemben vett „valamiért való” szabadságot, ami nem más, mint „a teljes, integrált személyiség spontán aktivitása”. Bár utal a pozitív szabadság affirmálásának társadalmi, illetve gazdasági előfeltételeire, külön nem foglalkozik velük. Úgy tűnik, hogy a kérdést mindenekelőtt morális problémaként fogja fel.

Az emberi természet fogalmának (amely invariáns, de ugyanakkor a történelmi folyamatok terméke is), amit szintén a Menekülés a szabadságtól című könyvében fejt ki, kulcsszerep jut az ember kutatására irányuló összes későbbi műveiben, főként pedig az Önmagáért való emberen (1947), az Egészséges társadalomban (1955), A szeretet művészetében (1956) és a Marx emberfelfogásában (1961).

Míg kutatásának középpontjában a Menekülés a szabadságtól és az Önmagáért való ember című könyveiben az individuum áll, az Egészséges társadalomban a társadalmat és annak az individuumra gyakorolt hatását elemzi. Fromm párhuzamot von a XIX. és a XX. századi tőkés társadalom között és rámutat a jelentősebb különbségekre. A XIX. század tőkés társadalmát a konkurencia, a halmozó mentalitás, a kizsákmányolás, az önkényeskedés, az agresszió és az individualizmus jellemezte. A halmozó mentalitást és kizsákmányolást a XX. században egyre inkább a receptív és piacorientáltság, a konkurenciát a csoportmunka, a „mind nagyobb profitra való törekvés bármi áron” mentalitást pedig a tartós és biztos jövedelemre való törekvés váltja fel. A nyílt autoritást a közvélemény és piac anonim autoritása mérsékli. A XX. század embere a homo consumens, „akinek fő célja nem a tárgyak birtoklása, hanem hogy mind többet és többet konzumáljon [fogyasszon], hogy így kompenzálja a belső űrt, a passzivitást, a magányt és szorongást”.¹⁵⁹

Fromm jelentősebb művei még a The Forgotten Language (1952), Sigmund Freud’s Mission, Beyond the Chains of Illusion (1962), The Heart of Man (1964), The Anatomy of Human Destructiveness (1973), To Have or to Be (1976) stb.

C. Wright Mills „egyszerű” marxizmusa

C. Wright Mills (1916—1962) az amerikai társadalom egyik legkiemelkedőbb háború utáni elemzője és kritikusa, és a baloldali amerikai szociológusok egyik legjelentősebb alakja.

Bár Millst nem tekinthetjük szigorúan marxistának, mégsem kerülhető meg, ha az amerikai marxizmus fejlődését vesszük számba. T. B. Bottomore a következőket írja róla: „Mills ugyan a marxizmust nem fogadta el adekvát társadalomelméletként (még kevésbé mint politikai meggyőződést), a társadalom problémái és a politikai hatalom alapjai azonban a marx által felállított kereteken belül foglalkoztatták.”¹⁶⁰ Stanley Aronowitz is azt hangsúlyozza, hogy Mills nem volt marxista, de művében kimutatható a társadalomkutatás marxista módszere.¹⁶¹ Még két okot említenék, ami miatt Mills neve itt nem kerülhető meg: egyrészt művének hatása alatt Amerikában sok marxista formálódott a hatvanas és hetvenes években; másrészt viszont ő marxistának vallotta magát. Helyesebben Mills magát „egyszerű (plain)” marxistának vallotta. (Az „egyszerű” marxistákhoz sorolja William Morrist, Antonio Gramscit, Rosa Luxemburgot, G. D. H. Colea-t, Lukács Györgyöt, Christopher Cauldwelle-t, Jean-Pault Sartre-t, Edward P. Thompsont, Paul Sweezyt, Erich Frommot és másokat).¹⁶² Az „egyszerű” marxisták („a Marxhoz dogmatikusan viszonyuló, és az elméleti reflexiót és kutatást »szofista parolákkal« helyettesítő »vulgáris« és »szofista« marxistákkal ellentétben) a marxi tradíción belül tevékenykednek”. „Ők Marxra, de a sokkal későbbi marxistákra is úgy tekintenek, mint a szociológiai gondolkodás klasszikus hagyományainak elválaszthatatlan elméleti képviselőire.”¹⁶³ Az egyszerű marxisták munkáikban a marxizmus humanitását — különösen az ifjú Marxét — és a felépítmény történelmi szerepét hangsúlyozták. Rámutattak arra, hogy az alap és felépítmény kölcsönhatásának figyelmen kívül hagyása a történelemalakítás folyamatában az embert olyan absztrakcióvá változtatja, amelyért Marx Feuerbachot bírálta.¹⁶⁴ Az „egyszerű” marxisták ugyanis szembeszállnak a gazdasági determinizmus leegyszerűsített interpretálásával. „Az emberi törekvések — a szabadság — szerepét hangsúlyozták a történelemalakításban a történelem egyéb determinista törvényeivel szemben… Röviden: szembetalálták magukat a marxi életműnek és magának a történelemnek azzal a feloldatlan feszültségével, amely a humanizmus és determinizmus, az emberi szabadság és történelmi szükségszerűség között feszül.”¹⁶⁵

Mills szerint Marx csak egyike a társadalomtudományok nagy klasszikusainak. Ha tehát a marxizmus a kutatásban útmutató, nem pedig a hegeli konstrukció „emeltyűje” kíván lenni, akkor azt gazdagítani kell és kiegészíteni a szociológia többi klasszikusának felismeréseivel, ideértve azokat is, akik bírálták Marxot — vélekedik Mills.

A társadalomtudományok klasszikusai között első helyen Mills Karl Marxot és Max Webert említi. Bár gyakran hangsúlyozta, hogy Weber sok mindenben revideálta Marxot, szerinte ez a két gondolkodó kiegészíti egymást. Mills úgy véli, hogy Weber kategóriái az általánosítás fejlettebb és magasabb fokán állnak, és mint ilyenek magukban foglalják Marx kategóriáit is. Így például Weber hatalom (power) kategóriáját általánosabbnak tekinti a megfelelő marxi kategóriánál, mert a politikai, gazdasági és katonai hatalmat egyaránt felöleli. Weber számára nemcsak az a marxi kérdés volt fontos: kinek az ellenőrzése alatt állnak a termelőeszközök, hanem egy ennél általánosabb és fontosabb kérdés is, nevezetesen az, hogy ki rendelkezik az ember mindennemű ellenőrzésének és dominanciájának többi stratégiai fontosságú eszközével. Hasonlóképp a munkásnak a termelőeszközöktől való megfosztottsága csak egy külön esete a társadalmi újratermelés egyéb eszközeitől (gazdasági, politikai, tudományos, katonai) való megfosztottságának.

Max Weber hatása Mills legismertebb munkájában, Az uralkodó elitben (1956) mutatható ki leginkább. Gazdag empirikus anyaga és leírásai azt bizonyítják, hogy „a politikai vezetők, a gazdasági korporáció gazdag tulajdonosai és adminisztratív vezetői, valamint a domináns katonai körök uralkodó elitje egyesültek a növekvő és egyre inkább centralizált hierarchia területén, amelynek élén állnak”.¹⁶⁶ Ez az elit, a fennálló demokratikus intézményektől függetlenül, az amerikai társadalom fejlődése szempontjából lényeges döntéseket hoz. Az uralkodó elit kialakulása szoros összefüggést mutat a „közösségnek néptömeggé”¹⁶⁷ azaz a fejlett polgári közvéleménynek tömegtársadalommá való transzformálódásával. Amerikában igen kifejezett ez a folyamat: az ország egyre inkább tömegtársadalommá válik. A „közösség” és „tömeg”, ezzel együtt pedig a fejlett polgári társadalom közvéleménye, illetve a tömegtársadalom közötti különbségeket Mills a következőképp látja: „A közéletben tudatosan működő közösségben az itt felsorolt elemeket különböztethetjük meg: 1. gyakorlatilag mindenki, akivel szemben véleményt nyilvánítanak, maga is véleményt nyilvánít. 2. A nyilvános hírközlés felépítése lehetővé teszi, hogy ellenvéleményét bárki azonnal, hathatósan és nyilvánosan kifejezhesse. Az ilyen véleménycserék során kialakult nézetek 3. akadálytalanul ölthetnek tevőleges formát, ha szükséges még az uralmon levő tekintélyi rendszerrel szemben is. Végül 4. az uralkodó intézmények nem hatolnak be a közösségbe, s így az működésében többé-kevésbé autonóm… A másik végletben, a tömegben, 1. a véleményüket kifejező személyek sokkal kevesebben vannak, mint a csupán passzív véleménybefogadók. 2. A hírközlés megszervezésének módja lehetetlenné teszi, vagy megnehezíti, hogy az egyének ellenvéleményüknek azonnal vagy a kellő hatásfokkal kifejezést adjanak. 3. A véleményeknek gyakorlati realizálódását a hatóságok az adott hírközlő eszközök megszervezése és ellenőrzése révén irányításuk alatt tartják. 4. A tömeg nem független az intézményektől; ellenkezőleg, a hatalmi intézmények ügynökei behatolnak a tömegbe, s ezáltal meghiúsítanak minden autonómiát, amelynek keretei között az emberek vita után kialakíthatnák véleményüket.”¹⁶⁸ Egyszóval a tömegtársadalom az egymással kapcsolatban nem lévő individuumok társadalma, akik társadalmi ügyekben elvesztették a kritika minden hatalmát és eszközét, s mint tömeg kiszolgáltatott helyzetben vannak az elit manipulációival és hatalmával szemben. Mivel a Mills-i elemzés nem marxista, így az általa felkínált megoldások is távol állnak attól, ami egy marxista kritikai elemzésből adódna. Mills ugyanis az önkéntes és lokális szervezetek újbóli megalakítását és aktivizálását szorgalmazza, amelyeken keresztül a szervezett individuumok visszaszerezhetnék a politikai döntések feletti ellenőrzést. Mills Az uralkodó elitben elveti Marx osztályelemzését, nyomatékosan állítja, hogy az elit nem osztály és hatalma sem osztályhatalom. Marx osztályfogalma nem használható az uralkodó elit elemzésekor, mivel az gazdasági és nem politikai fogalom. Mills ebben a könyvében, mint egyébként a többiben is, sokkal meggyőzőbbnek és jobbnak bizonyul a jelenségek és tények leírása, az összefüggések feltárása és magyarázata esetében, mint a jelenségek okainak, vagyis a megfelelő társadalmi törvényszerűségek feltárása és meghatározása terén. Munkáiban az elmélet háttérbe szorul a leírással szemben.

C. Wright Mills másik ismert könyve a White Collar: the American Middle Class (1951) (Fehérgallérosok: az amerikai középosztály). Ebben a baloldali (szélesebb értelemben vett) marxista szerzők közül elsőként elemezte az új középosztályt, és bizonyította a marxista tradíción belüli uralkodó azon nézet tarthatatlanságát, miszerint a középosztály eltűnőben van. Mills ismertette a régi középosztály (a kistulajdonosok) eltűnésének folyamatát (a XIX. század elején ők képezték az amerikai társadalom 80%-át, 1940-ben viszont mindössze 14%-át), valamint a tisztviselőkből és alkalmazottakból álló új középosztály keletkezésének folyamatát. Hangsúlyozza, hogy az új középosztály nem tekinthető a régi örökösének. Míg ugyanis a régi középosztályt — a kistulajdonosok osztályát — a gazdasági függetlenség, a szociális mobilitás és individualizmus jellemezte, addig az új középosztály sem szociális biztonsággal, sem pedig a régi középosztályra jellemző szilárd meggyőződéssel nem rendelkezik. „Az új kisembernek, úgy tűnik, nincsenek erős gyökerei, és nyilvánvaló igazságai sem, amelyek fönntartanák életét és értelmet adnának neki.” „A fehérgallérosok körében mélyen gyökerezik a betegség, mert a mindennemű rend és meggyőződés hiánya morális szempontból védtelen individuumokká, mint csoportot pedig politikailag impotenssé változtatta őket.”¹⁶⁹

A The New Men of Power: America’s Labour Leaders (1948) című könyvében a szakszervezeti vezetők kialakulásáról szól az amerikai munkásmozgalom fejlődésében, és rámutat: ahelyett, hogy a rendszer bírálójává és opponensévé lennének, arra törekszenek, hogy a hatalmi elit részévé váljanak.

A The Sociological Immagination (1959) című könyvben a szociológia tárgyáról, módszeréről és feladatairólvallott nézeteit ismerteti.

A Listen Jankee: the Revolution in Cuba (1959) című könyve után 1962-ben jelenik meg Mills utolsó műve a The Marxists. Bár ebben, mint láttuk, magát „egyszerű” marxistának nevezi, Marx művéhez a következő kritikai észrevételeket fűzi: először, Marx nem vette figyelembe a munkásosztályon belüli szociális differenciálódás és sztratifikáció összetettségét; másodszor, Marx nem látta, hogy a társadalmi fejlődésre nem csak az osztályharc, hanem az osztályok közötti együttműködés is jellemző; harmadszor, Marx nem tulajdonított jelentőséget a pszichológiai kizsákmányolásnak, holott az igen jelentős, mert nem szűnik meg a kapitalista termelési mód felszámolásával, hanem a kapitalizmus utáni társadalmakban is fennmarad; negyedszer, ez a pszichológiai kizsákmányolás szociális apátiát és politikai közömbösséget szül; ötödször, Marx „osztályérdek” fogalma kétértelmű, elsősorban azért, mert figyelmen kívül hagyja a különbséget aközött ami „az ember érdekében van a társadalomban betöltött helyzetének elemzésére való tekintettel” és aközött, amiben „az ember önmagával egyetértésben érdekelt”.¹⁷⁰

Mills azért száll síkra — újra Max Weber nézeteit véve alapul —, hogy a marxizmuson belül ne csak a „gazdasági determinizmus” érvényesüljön, hanem a „politikai és a katonai determinizmus” is.¹⁷¹ Mills ebben a művében is elveti és bírálja azt a központi helyet és szerepet, amelyet Marx a munkásosztálynak tulajdonít alkotásaiban, és a „munkásság metafizikájának” (labour metaphisic) nevezi azt.¹⁷²

Jegyzetek

⁹⁸ A volt marxista, szocialista és liberális értelmiségnek a hidegháború és antikommunizmus pozícióira való átállásáról lásd bővebben: Milos Nikolic: Neoliberalizam, neokonzervativizam, nova desnica című tanulmányát, 1984., 56—60. o.

⁹⁹ James Weinstein: Ambiguous Legacy, 113. o.

¹⁰⁰ Leo Huberman — Paul M. Sweezy: Intriduction to Socialism, Monthly Review Press, London, 1968., 5. o.

¹⁰¹ Paul Bühle: Marxismus in den USA, 27. o.

¹⁰² Martin J. Sklar — James Weinstein: Socialism and the New Left, in: For a New America, Random House, New York,1970., 323—324. o.

¹⁰³ Paul A. Baran: On Political Economy of Backwardness, in: Paul A. Baran: The Longer View, Monthly Review Press, New York, 1969.

¹⁰⁴ Paul A. Baran: The Political Economy of Growth, Tenguin Books, London, 1973.

¹⁰⁵ Lásd: James M. Cypher: The Internationalization of Capital and the Transformation of Social Formation: A Critique of the Monthly Review School; The Review of Radical Political Economy, 1978/4. szám.

¹⁰⁶ Lásd erről: Miloš Nikolić: Osnovni rezultati razvoja savie menog marksizma, Marksizam u svetu, 1973., 270—276. o.

¹⁰⁷ Többen vitatták a tézist, miszerint az amerikai kapitalizmus a korszerű kapitalizmus fejlődési modellje: Maurice Dobb: Marxism and Monopoly Capital; A Symposium, Science and Society, 1966/28; David Horowitz: Analyzing the Surplus, Monthly Review, t. 18. 8. szám; T. Prager: Marxism and Monopoly Capital; A Symposium, Science and Society, 1966/28.

¹⁰⁸ Paul A. Baran — Paul M. Sweezy: Monopolni kapital, Stvarnost, Zagreb, 1969., 18. o.

¹⁰⁹ Lásd: Paul Mattick: Marksizam i monopolni kapital, in: P. Mattick: Kritički eseji, IC Komunist, Beograd, 1978.

¹¹⁰ Paul A. Baran — Paul M. Sweezy: Monopolni kapital, 17. o.

¹¹¹ Uo. 19. o.

¹¹² James O’Conor: The Fiscal Crisis of the State, St.Martin’s Press, New York, 1973.

¹¹³ Paul A. Baran — Paul M. Sweezy: Monopolni kapital, 17. o.

¹¹⁴ Ernest Mandel: Kasni kapitalizam, Centarza kulturnu delatnost, Zagreb, 1981., 439. o.

¹¹⁵ Paul A. Baran — Paul M. Sweezy: Monopolni kapital,105. o.

¹¹⁶ Uo. 104. o.

¹¹⁷ Herbert Marcuse: Oslobođenje oddruštva obilja; in: Dijalektika oslobođenja c. szöveggyűjtemény, Praxis kiadás, Zagreb, 1969., 271—272. o.; lásd még: H. Marcuse: Čovjek jedne dimenzi’c, Veselin Masleša, Sarajevo, 1968., 49. o.; H. Marcuse: Kraj utopiji, Esej o oslobođe-nju, Stvarnost, Zagreb, 1972., 55. o.

¹¹⁸ Paul A. Baran: Economics of Two Worlds, in: Paul A. Baran: The Longer View, Monthly Review Press, New York, 1969., 72. o.

¹¹⁹ Paul Baran: On the Nature of Marxism, 26. és 27. o.

¹²⁰ Uo. 31. és 32. o.

¹²¹ Paul A. Baran — Paul M. Sweezy: Monopolni kapital, 329. o.

¹²² Uo. 330. o.

¹²³ Uo. 330. o.

¹²⁴ Paul M. Sweezy: Workers and the Third World; in: The Revival of American Socialism (szerk. G. Fischer), Oxford University Press, New York, 1971., 168. o.

¹²⁵ Paul M. Sweezy: Post-Revolutionary Society, Monthly Review Press, New York, 1980., 139. o.

¹²⁶ Uo. 148. o.

¹²⁷ Paul Sweezy — Charles Bettelheim: On the Transition to Socialism, Monthly Review Press, New York, 1971.

¹²⁸ Harry Magdoff: The Age of Imperialism; Monthly Review Press, New York, 1969., 13. o.

¹²⁹ Uo. 173. o.

¹³⁰ Uo. 14—15. o.

¹³¹ Uo. 36. o.

¹³² Uo. 195. o.

¹³³ Uo. 37—39. o.

¹³⁴ Harry Magdoff: Imperialism: From the Colonial Age to the Present; Monthly Review Press, New York, 1978.

¹³⁵ Mamin Jay: Dijalektička i maginacija (Povjestfrankfurtske školeiinstituta za socijalno istraživanje 1923—1950), Svjetlost, Sarajevo, 189. o.

¹³⁶ Uo. 73. o.

¹³⁷ Max Horkheimer — Theodor W. Adorno: Dijalektika prosvetiteljstva, Veselin Masleša, Sarajevo, 1974., 12. o.

¹³⁸ Max Horkheimer: Tradicionalna i kritička teorija; in: Max Horkheimer: Kritička teorija II, Stvarnost, Zagreb, 1982., 152. o.

¹³⁹ uő.: Pomračenje uma, Veselin Masleša, Sarajevo, 1963., 8. o.

¹⁴⁰ Herbert Marcuse: Čovjek jedne dimenzije, Veselin Masleša, Sarajevo, 1968., 153. o.

¹⁴¹ Uo. 235. o.

¹⁴² Uo. 234. o.

¹⁴³ Uo. 14. o.

¹⁴⁴ Marcuse gondolati fejlődésérői lásd: Miloš Nikolić: Osnovni rezultati razvoja savremenog marksizma, Marksizam u svetu kiadása, 229—238. o.

¹⁴⁵ Russel Jacoby: Društveni zaborav, Nolit, Beograd, 1981., 63. o.

¹⁴⁶ Uo. 37. o.

¹⁴⁷ Uo. 39. o.

¹⁴⁸ Erich Fromm: Psyhoanalysis — Science of Party-line? in: Russel Jacoby: Društveni zaborav, 36. o.

¹⁴⁹ Theodor Adorno: Social Science and Sociological tendencies in Psychoanalysis; Martin Jay: Dijalektička imaginacija című könyve alapján, 173. o.

¹⁵⁰ Herbert Marcuse: Eros i civilizacija, Naprijed, Zagreb,1965., 52. o.

¹⁵¹ Erich Fromm: The Human Implications of Instinctivistic Radicalism — Russel Jacoby: Društveni zaborav című könyve alapján, 62.o.

¹⁵² uő.: Umijeće ljubavi, Matica Hrvatska, Zagreb, 1965.

¹⁵³ Russel Jacoby: Društveni zaborav, 63—64. o.

¹⁵⁴ Erich Fromm: Revolucija nade, Beograd, 1979., 9. o.

¹⁵⁵ Russel Jacoby: Društveni zaborav, 40. o.

¹⁵⁶ Erich Fromm: Revolucija nade, Beograd, 1979.

¹⁵⁷ Herbert Marcuse: A Reply to Erich Fromm — Russel Jacoby: Društveni zaborav című könyve alapján, 40. o.

¹⁵⁸ Erich Fromm: Bekstvo od slobode, Nolit, Beograd, 1978.

¹⁵⁹ uő.: Čovjek za sebe, Naprijed, Zagreb, 1980, 233. o.

¹⁶⁰ T. B. Bottomore: Critics of Society, 63. o.

¹⁶¹ Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, Praeger; New York, 1981., IX. o.

¹⁶² C. Wright Mills: The Marxists, Penguin Books,1973., 97. o.

¹⁶³ Uo. 97. o.

¹⁶⁴ Uo. 97—98. o.

¹⁶⁵ Uo. 98. o.

¹⁶⁶ C. Wright Mills: Elita vlasti, Kultura, Beograd, 1969, 383. o. Az idézet C. Wright Mills: Az uralkodó elit, Gondolat, Budapest, 1962-es kiadás alapján, 333—334. o.

¹⁶⁷ Uo. 389. o.

¹⁶⁸ Uo. 391—392. o.

¹⁶⁹ C. Wright Mills: White Collar: the American Middle Class — T. B. Bottomore: Crisis of Society című könyve alapján, 55. o.

¹⁷⁰ C. Wright Mills: The Marxists, 113. o.

¹⁷¹ Uo. 124. o.

¹⁷² Uo. 127. o.

III. rész

Az újbaloldal, illetve a hatvanas évek diákmozgalma

A marxizmus fejlődésének harmadik hulláma az Egyesült Államokban az újbaloldal mozgalmával veszi kezdetét a hatvanas évek elején. Még ugyanebben az évtizedben tömeges mozgalommá válik, az évtized végére pedig már el is hal.

Az újbaloldal mozgalmát nem Marx eszméi inspirálták, bár közülük némelyek — különféle változatokban — kimutathatók. Ez a mozgalom nem elméleti megismerésen, illetve a jelen és a jövő társadalomképének elméletileg megalapozott kritikai elemzésén alapult és fejlődött, s nem is „egy Európából átvett jövőkép kialakításával kezdődött, amely elméletet és történelmet egyaránt magába foglal, hanem azzal, hogy tudatára ébredtek a demokratikus proklamációk és a nem- demokratikus valóság közötti ellentmondásnak. Gyökerének az abolicoinisták és Wobblie-k, nem pedig Marx tekinthető”.¹⁷³

Habár nem elméleti elaborátumok [tudományos értekezések, (kidolgozott) tervezetek] és víziók, s nem Marx eszmeinek hatására jött létre, a mozgalomnak köszönhetően fokozódik majd a marxista elmélet iránti érdeklődés akadémiai körökben, hatására intenzívebbé válik a marxista kutatás és írói tevékenység, és kialakul az amerikai marxizmus új hulláma a hetvenes években.

Az amerikai újbaloldal jelentősen különbözik a régi baloldaltól — nemcsak az amerikaitól, hanem általában. Herbert Marcuse erről a következőket mondja: „(Az újbaloldal) először is — egyes kisebb csoportjaitól eltekintve — nem ortodox marxista és nem szocialista. Mély bizalmatlanság jellemzi minden ideológiával szemben… Emellett — ismét kevés kivétellel — semmilyen módon sem kötődik a munkásosztályhoz mint forradalmi osztályhoz. Így hát osztályszempontból ő maga teljesen meghatározhatatlan. Értelmiségiek, a polgári jogokért harcoló mozgalom képviselői, az ifjúság — főleg annak radikális elemei — alkotják… Olyan ellenzékről van tehát szó, amely semmiféle hasonlóságot nem mutat a marxizmus emlegette klasszikus forradalmi erővel… Véleményem szerint az ellenzéknek ez a merőben nem ortodox volta az »egydimenziós társadalom« hű kifejezője. Ilyen körülmények közepette az ellenzék a fennálló rend outsider-eire korlátozódik, vagyis először nem privilegizáltakra, majd azokra a privilegizáltakra, akiknek tudata és ösztöne szembeszegül az adott társadalmi irányvétellel… A társadalom azon rétegeire gondolok, amelynek pozíciója és műveltsége folytán még lehetősége van a tények meg- és felismerésére…”¹⁷⁴ A nem privilegizáltak közé elsősorban, és leginkább „a faji és nemzeti kisebbségek” tartoznak, a privilegizáltak közé az egyetemisták.

„Ez egy, a társadalom többségével szemben álló ellenzék, ideértve a munkásosztályt is… Az ellenzék az adott rendszer egész életvitele — way of life — ellen lázad, a rendszer állandó nyomása ellen, amely a represszív és destruktív termelékenység folytán egyre embertelenebb módon mindent áruvá degradál. A rendszer ellen irányuló oppozíciót csak a polgári jogokért harcoló mozgalom, majd a vietnami háború mozgósította… A vietnámi háború fedte fel először a diákság előtt a fennálló rendszer lényegét: az expanzió és agresszió rendszerre jellemző immanens és a nemzetközi konkurenciaharc brutális voltát.”¹⁷⁵

Wini Brienes, az amerikai újbaloldalt elemezve a következő jelentős, az új- és régi baloldalt megkülönböztető eltérésekre mutat rá. Először is, a régi baloldal minden irányzata és szervezete megszállottja volt a Szovjetuniónak¹⁷⁶ (a kommunisták számára a Szovjetunió a „szocialista paradicsom”, a szociáldemokraták számára a „nagy bűnös” megtestesítője, a trockisták számára pedig valami a kettő között), és politikájukat, valamint ideológiájukat a szóban forgó országhoz való viszonyulásuktól függően definiálták. Az újbaloldal számára a Szovjetuniónak közel sem volt akkora jelentősége. Másodszor, az új baloldaltól eltérően „a régi baloldal egészében véve azt a nézetet képviselte, miszerint az ipari munkásosztály az a hatóerő, amely a kapitalizmust szocializmussá változtatja” és „a lakosság munkásosztályhoz nem tartozó szegmentumaira nem tekintett a szocialista átalakulás támaszaként”. Harmadszor „a régi baloldal a történelem, a kapitalizmus és a baloldali politika gazdasági interpretálását helyezi előtérbe”, és „bizonyos kivételektől eltekintve olyan kérdéseket taglal, mint az elidegenedés, a bürokrácia. A kultúrát pedig a legjobb esetben is csak szekundárisnak tekinti.” Az újbaloldal viszont ez utóbbi kérdésnek megkülönböztetett figyelmet szentelt és megkérdőjelezte a gazdasági determinizmust. Negyedszer, „a régi baloldal hitt a kapitalizmusnak fentről történő »progresszív« reformjában”, ötödször, „talán a legjelentősebb” különbség: „a régi baloldal tevékenységének fő szervezeti formája a politikai párt volt, míg az újbaloldal esetében nem ez a helyzet.” Hatodszor, az újbaloldal a participatív (részvételi) demokrácia eszméjét és gyakorlatát érvényesítette. Hetedszer, a régi baloldalt főleg a forradalom „objektív forrásai” foglalkoztatták, míg az újbaloldal a „szubjektív feltételek” jelentőségére világít rá. És végül, _„a régi baloldal inkább volt szocialista, mint az új”. „A diákmozgalmak — legalábbis a mozgalom kezdeti szakaszában — nem voltak szocialista irányultságúak a szó tradicionális értőimében.” James Weinstein szerint Stangton Lynd „Socialism, the Forbidden World” című, 1963-ban a Studies on the Left-ben megjelent tanulmánya volt „az első explicit értekezés a szocialista perspektíva szükségességéről” az újbaloldalon belül.¹⁷⁷

Az amerikai újbaloldal eszmeileg igen heterogén politikai mozgalom volt. „Visszatekintve elmondható — írta Dick Howard — hogy az újbaloldal elképesztően zilált képet mutatott. Mindenféle — a különböző problémák kapcsán vezetett kampányok egyesítette — politikai és erkölcsi meggyőződést magában foglalt, ami a színes amerikai „kabát” rendkívül összetett szövetét bizonyítja. A társadalom kritikusait nem a jövő víziója egyesítette, hanem a gerilla mozgalmak képzete, a velük való azonosulás, tekintet nélkül arra, hogy Castro híveiről, keresztényekről vagy trockistákról volt-e szó; azonosulás a kelet-európai értelmiséggel és ifjúsággal, akik szabadon mertek szólni a totális bürokrácia merev világában; azonosulás a vietnamiakkal, kínaiakkal, észak-koreaiakkal, sőt még az albánokkal is. A figyelmet az amerikai négerekre, az etnikai csoportok szegény rétegeire és a hagyományos munkásosztályra irányították. A mozgalom követői számára egyaránt fontos volt Camus és Marx, a biblia és Az ellentmondásokról [Mao Ce-tung], Nietzsche és Freud, Bakunyin és Tolsztoj. Mindez (egy ideig) összhangban állt a mindennapok átstrukturálására irányuló törekvésekkel, az ellenkultúra megteremtésével, miközben ugyanakkor harcok folytak az imperialista kapitalizmus mint legfőbb ellenség ellen is”.¹⁷⁸

Az újbaloldal mozgalmát valójában néhány tiltakozó mozgalom alkotta, mindenekelőtt a polgári jogokért harcoló mozgalom (Civil Rights Movement), az egyetemi reformot (University Reform Movement) a szólásszabadságot (The Free Speach Movement) követelő mozgalmak, a háborúellenes, vagyis a vietnami háború elleni mozgalom, néhány színesbőrű- és nőmozgalom. E harcias tiltakozó mozgalmak mellett meg kell említeni az ellenkultúra előretörését, illetve a hippimozgalmat, amely századunk kultúrájának fő jegyei iránt tanúsított gyűlöletével és radikális elutasításával az ifjúság sajátos kultúrforradalmának megteremtésén fáradozott.

A hippimozgalom virágzása idején, 1967-ben Martin Nicolaus, a kiemelkedő amerikai marxista (Marx Grundrisse-jének fordítója) a következőket írja: „Nem szeretném elhitetni, hogy a hippikultúra forradalmi erőt képvisel, illetve képvisel majd… amely megváltoztatja a kapitalizmus alapvető politikai és gazdasági struktúráját, lehetséges azonban, hogy léte jelentősen aláássa majd a fennálló értékrendszert, amely lényeges a kapitalista társadalom zavartalan funkcionálása szempontjából.”¹⁷⁹

Bár néhány tiltakozó mozgalmat is magába foglalt, az amerikai újbaloldal mindenekelőtt diákmozgalom volt, amely az amerikai egyetemeken bontakozott ki. „Az újbaloldal — hangsúlyozza Martin Sklar és James Weinstein — lényegében egyetemista mozgalom. Tagjainak és aktivistáinak legnagyobb része a középosztálybeli családokból került ki, igen sokuk pedig a felső középosztályból.”¹⁸⁰ A diákmozgalom az egyetemeknek az amerikai társadalomban betöltött ellentmondásos társadalmi helyzete és szerepe miatt bontakozott ki. Christopher Lasch szerint „az egyetem funkciói között feszülő konfliktusok radikalizálták az egyetemistákat: az egyetem egyrészt a szabad gondolat központja, másrészt viszont erősen korrumpált a hatalom, a különféle korporációk és a hadsereg által.”¹⁸¹ Ez „a radikalizmus abból az érzésből eredeztethető, miszerint az amerikai társadalomnak nem sikerült lehetőségeivel és megfogalmazott értékeivel összhangban élnie. A demokráciáról, liberalizmusról szóló mese félrevezetésnek bizonyult, olyan álcának, amely mögött a nagy korporációk neo-kolonialista háborút folytatnak, ízléssel, gondolkodással és szükségletekkel manipulálnak, hogy új jelentőséget tulajdonítsanak valamely terméknek, amely ugyanolyan mértékben degradálja, mint amilyen mértékben kielégíti a szükségleteket… Ez a radikalizmus azonban nem az anyagi szegénység tudatosodásának eredménye, hanem inkább az emberi viszonyokban és értékekben kifejezésre jutó szegénységgel hozható összefüggésbe.”¹⁸²

A radikalizált diákmozgalom fejlődési témáit, intencióit, az előtérbe állított problémákat, valamint ellentmondásosságát tekintve lényegében a hatvanas évek legtömegesebb baloldali egyetemista szervezetével — a Student for a Democratic Society-vel, az SDS-szel — vizsgálható szoros összefüggésben. Az SDS 1960-ban jött létre a szocialista irányvételű League for Industrial Democracy elnevezésű szervezetből (kétszázötven tag, nyolc egyetemi szervezet), és 1968-ban érte el erejének tetőfokát: százezer tagot tömörített mintegy négyszáz egyetemi szervezetbe. Irwing Howe az ismert jobboldali (szociáldemokrata) amerikai szocialista, aki nemigen rokonszenvezett a hatvanas évek diákmozgalmával, úgy tűnik, helyesen a következő három fázist különbözteti meg az SDS fejlődésében: „Az első fázist a populista testvériség jellemezte, és az az idealista törekvés állt homlokterében, amely az amerikai tradíció egalitárius törekvéseinek megvalósulását sürgette; kifejezett volt a politikához való ideológiamentes, sőt antiideologikus viszonya és a lokális közösségbe való visszavonulás stratégiája az elnyomott kisebbségeknek való segítségnyújtás céljából.” „Az újbaloldal második fejlődési szakasza éles fordulatot képvisel: visszakanyarodást a testvéri szimpátiától a káros dogmákhoz, a szépségtől, a parricipatív demokráciától vissza az avantgárd elit merevségéhez, a szeretet szellemétől és erőszaknélküliségtől vissza az erőszakért való kvázi-leninista lelkesedéshez.”¹⁸³ Howe szerint 1970-ben, könyve írásakor, mintha kezdetét vette volna az egyetemista újbaloldal fejlődésének harmadik szakasza, amelyben frakciói a Weatherman-ek és Crazy-k „úgy tűnik, felhagynak azzal, amit ortodox leninizmusnak tartunk és az avanturista erőszak, a megjátszott elkeseredés, sőt a huliganizmus valamiféle keveréke felé fordulnak, szociálpatológikus tüneteket juttatva kifejezésre.”¹⁸⁴

„Az amerikai SDS történetére úgy is tekinthetünk — írja Dick Howard —, mint a forradalmi szubjektum keresésére”,¹⁸⁵ amit alapvetően egy belső feszültség jellemzett. „Feszültség volt ugyanis azok között, akik saját hasznukat tartva szem előtt szükségét érezték egy új társadalomnak, és ezért önmagukat és a hasonló szociális státusúakat tekintették a forradalmi mozgalom legitim tényezőjének, valamint azok között, akik önmagukat a kiváltságos középosztály részének érezték, és akiknek »radikálisokként« az a feladat jutott, hogy megszervezzék a valóban elnyomott csoportokat és támogassák harcukat.”¹⁸⁶ Először az előbbiek léptek színre. „A jelentől a jövőbe vezető út stratégiája azon a meggyőződésen alapult — írja Kirkpatrick Sale az SDS első napjairól —, hogy a diákság, az egyetemi káder és az intelligencia létrehozhatja Amerika számára az újbaloldalt, méghozzá a törvényhozó hatalom, a gyárak, az utcák tömegeinek kizárásával, kifejezetten az egyetemre mint „a társadalmi változásokat sürgető mozgalom egyetlen lehetséges bázisára és tényezőjére”¹⁸⁷ támaszkodva.

Az 1972 tavaszán elfogadott Port Huron Statement (szerzője Tom Hayden, az SDS egyik kiemelkedő vezére) — az a dokumentum, amely egész 1968-ig az SDS egyfajta programnyilatkozataként funkcionált — előtérbe épp az egyetem szerepét állítja:

„1. Amerikában az újbaloldalnak valóban felkészültnek kell lennie intellektuálisan; munkaeszközként az értelemre, a tiszteletre és a gondolkodásra kell támaszkodnia. Az egyetem lehetővé teszi a politika számára, hogy az akadémiai élet segítője legyen, és az értelemmel áthatott akcióknak sem áll az útjában.

2. Az újbaloldalnak ahhoz, hogy jelentős társadalmi szerepet tölthessen be, át kell szőnie a társadalom egészét. Az egyetemek megoszlása ilyen értelemben eleget tesz ennek a követelménynek.

3. Az újbaloldalnak a fiatalokra kell támaszkodnia, azokra, akik a háború után nőttek fel, és a fiatalok további regrutálásának is figyelmet kell szentelnie. Ebben is az egyetem a legjobb kiindulópont.

4. Az újbaloldalnak fel kell ölelnie a liberálisokat és a szocialistákat… Mivel az egyetem értelmesebb intézmény a politikai pártnál, így lehetővé kell tennie, hogy e két tradíció vitát nyisson az őket megkülönböztető jegyekről, és hogy keressék a politikai szintézis lehetőségeit.

5. Az újbaloldalnak vitát kell kezdeményeznie az egész ország területén, amennyiben a nemzeti politika és a nemzeti apátia megváltoztatására törekszik. Az ideális egyetem a vita közössége…

6. Az újbaloldalnak korunk összetettségét olyan kérdésekké kell transzformálnia, amelyek minden emberi lény számára érthetőek és világosak. Magyarázatot kell adnia arra a reménytelenségre és közömbösségre, amely az embert hatalmába kerítette, hogy ez utóbbi felmérhesse saját személyes nehézségeinek politikai, társadalmi és gazdasági forrásait és szervezkedni tudjon a társadalom megváltoztatása érdekében. A feltételezett prosperitás, az erkölcsi önelégültség és politikai manipuláció időszakában az újbaloldal nem apellálhat kizárólag a gyomorra, mint a társadalmi reform hajtóerejére. A komoly egyéni erőfeszítéseket igénylő változások, alternatívák okát korábban nem tapasztalt alapossággal kell megindokolnia. Ehhez az aktivitáshoz pedig az egyetem a legmegfelelőbb hely.”¹⁸⁸

A fentiekből is kitűnik az a meggyőződés, miszerint a szükséges társadalmi változások legfőbb szubjektumai az egyetemek és az egyetemisták. „A társadalmi változásokat itt még mindig — amint azt a Port Huron Statement többi kitétele is bizonyítja — az amerikai demokratikus tradíció szellemében értelmezik, a népi önigazgatás, az egalitárius etika és a társadalmi igazságosság tradicionális amerikai eszméinek folytonosságá-ban.”¹⁸⁹ Ennek az ismert reformista politikának a legfőbb jelentősége pedig abban a radikális felismerésben rejlik— legalábbis Kirkpatrick szerint —, miszerint mindezek a problémák egymással szoros összefüggésben állnak és hogy az amerikai rendszer egészére vonatkoznak… Hogy az egyik területen kiütköző társadalmi betegségek szorosan összefüggnek más területekéivel, s így a megoldások sem lehetnek parciálisak.”¹⁹⁰ Ám hamarosan, alig egy évvel később, azok lépnek színre, akik a középosztályhoz való tartozásuk miatti bűntudatukban a radikális változások más hatótényezői után kutatnak, és végül a „szegények”, különösen pedig „a társadalomtól elszakadtak, az outsider-ek, a kizsákmányolt és üldözött fajok, valamint a színes bőrűek, a munkanélküliek mellé állnak”, közöttük is elsősorban a fiatalok mellé.

A szegények potenciális radikalizmusát az SDS egyik vezető egyénisége épp a szegénységből és nyomorból vezeti le, amit a következőképp ecsetel: „A szinte törvényszerűen rossz lakáskörülményeket, a gyenge és megalázó szociális gondoskodást, a destruktív városrendezési politikát, a rendőrség kíméletlen magatartását, a nem megfelelő iskolákat és kommunális szolgáltatásokat… az elnyomás rendszereként éli át, ami így egészében véve túlnő az említett problémák mindegyikén.”¹⁹¹

Nyomoruk folytán a szegények a radikális változások szubjektumává válhatnak, amint nyomoruk okának tudatára ébrednek. Egymaguk azonban erre nem képesek. Azért vannak az egyetemisták, hogy felvilágosítsák és megszervezzék őket. És mint ahogy az ifjú Marx 1843-ban azért száll síkra, hogy „a szenvedő emberiség” egyesüljön a „gondolkodó emberiséggel” a radikális társadalmi változások érdekében, ugyanígy a radikalizálódott amerikai diákság is a szegények és a gondolkodók szövetségében látja a társadalmi változások zálogát a hatvanas években. Arról, hogy miként jöhet létre ez a szövetség az olyannyira különböző társadalmi környezetből kikerülő társadalmi csoportok között (ahol az egyik csoporthoz tartozók „azért vesznek részt a mozgalomban, mert a fennálló rendszerben már nincs mit elérniük”, a másik csoportbeliek pedig azért, mert „túl sokat kaptak tőle”),¹⁹² Tom Hayden a következőket írja: „A diáksághoz magával valamit, és puszta jelenléte is azt sugallja a szegényeknek, hogy aktivista eszméik végül mégis helyesek lehetnek. Egyedül a diákság mondhatja: »Nézzétek, mi abban a világban élünk, amely váltig azt állítja, hogy ti alkalmatlanok vagytok, de mi tudjuk, hogy ez hazugság…« A diákok láthatóvá és ijesztővé tehetik a szegénység problémáját… Végül a diákok és a szegények kölcsönösen lehetővé tehetik egymás számára, hogy valóságosnak érezzék magukat.”¹⁹³

A feszültséget, amelyről James Weinstein beszél, már 1962 végén és 1963 elején a következő alternatíva élezte ki: vajon az egyetem keretében, a diáksággal, vagy pedig az egyetemen kívül, a szegénységgel karöltve kell-e a mozgalmat megvalósítani? Erről a feszültségről, illetve az SDS számára sorsdöntő alternatíváról Sale a következőket írja: „A két alternatíva közötti feszültség közvetlenül is kifejezésre jut az évtized folyamán a diákmozgalom minden fázisában, több dilemma elé állítva az érintetteket: vajon az egyetem a valóságos társadalmi változásokat kieszközölni tudók fészke-e, avagy azok üvegháza, akik ellenállnak ezen változásoknak? Vajon a társadalmi változások igazi hatótényezői-e az egyetemisták, avagy el kell hagyniuk a campusokat és a külső, »valós« világban kell hatást kifejteniük? Vajon az egyetemek olyan bázisok-e, ahonnan sikeresen támadható a társadalmi rendszer, vagy pedig a rendszer olyan bástyái, amelyek épp e rendszer kegyenceinek a kitermelői? Az első lehetőség a Berkley Free Speach Movement-hez, az egyetemista hatalom létrehozásához, a lázadások robbanásszerű elterjedéséhez vezet az egyetemeken; a másik viszont a gettók megszervezéséről szóló SDS tervezetekig, a szabadegyetemekig, az ifjúsági gettó „dropp out” kultúrájáig visz el…”¹⁹⁴

1964 elején az SDS elfogadja a The Economic Ressearch and Action Project (ERAP) című tervezetet és ezzel összhangban a diákság aktivistái elhagyják az egyetemet és a nép közé: a szegények, a színes bőrűek, a gettók lakói közé mennek, hogy felvilágosítsák és forradalmi szubjektummá formálják őket. Mintha az SDS-be tömörült egyetemistákat századunk hatvanas éveiben Pavel Akszelrod orosz narodnyik 1870-ben megfogalmazott szavai vezérelték volna: „Aki a nép javáért kíván cselekedni, el kell hogy hagyja az egyetemet, le kell hogy mondjon kiváltságos helyzetéről, családjáról, sőt hátat kell fordítania a tudománynak és művészetnek is. Meg kell hogy szakítsa a magasabb osztályokhoz fűződő minden kapcsolatát, le kell rombolnia maga mögött minden hidat, önként kell elvágnia minden visszavezető utat. Egész belső lényét át kell formálnia, hogy együtt érezzen a nép legalacsonyabb rétegeivel, nem csak ideológiai, hanem a mindennapi élet viszonylatában is.”¹⁹⁵

„Az SDS — Sale szerint — a hatvanas évek széles körű neonarodnyikos szellemiségének csak egy része, egyike az elsőknek azon szervezetek közül, amelyeket ez a szellem ösztönzött és mozgósított, az egyetlen, amely direkt támadást intézett a gettók ellen, és amely ezt a gyakorlatot az elmélet és gyakorlat terén egyaránt szorgalmazta.”¹⁹⁶

Habár az SDS „forradalmi trajektóriáját [pályavonalát]” (Tom Hayden)¹⁹⁷ kereső kivonulása az egyetemről hatással volt arra, hogy az SDS-en belül elkészüljenek az első — igaz nem marxista — elemzések az Egyesült Államok gazdasági és társadalmi valóságára vonatkozóan, egészében véve azonban ez a szegények körében tett kirándulás egyfajta antiintellektualizmus kibontakozásához vezetett, amely majd lényeges jellemzőjévé válik a hatvanas évek amerikai újbaloldalának. „1965 nyarán derült ki, hogy az ERAP elhibázott lépés. A narodnyikokhoz hasonlóan az »eraposok« is meggyőződtek arról, hogy »a népet« nehezebb megszervezni, mint gondolták, és lassanként tudatára ébrednek annak, hogy a társadalmi változások nem valósíthatók meg a harciasság fokozása és közvetlen konfrontáció nélkül.”¹⁹⁸

Időközben, 1964 tavaszán a főként egyetemistákat tömörítő Progressiv Lavour Movement Progressiv Labour Party (PLP) néven párttá alakul. A PLP egyik fő feladatául az amerikai fekete bőrű diákság és ifjúság megszervezését tűzte ki. Ez egy igen jól szervezett és harcias szervezet volt, tagjai pedig kommunistáknak és marxistáknak vallották magukat. Mindemellett a szervezet kifejezetten szektás és sok tekintetben dogmatikus jellegű. A PLP tevékenységét az SDS- en belül fejtette ki, mint annak legszervezettebb és legharciasabb része, így az SDS jelentős radikalizáló tényezőjévé vált, különösen az imperialistaellenes harcra ösztönző szerepét illetően.

1964 őszén Amerika egyik elit egyetemének, a kaliforniai Berkley-nek a hallgatói is a nemzeti színtérre lépnek. Az itt megalakult Free Speach Movement vezeti a diáksztrájkot, az egyetem helyiségeinek elfoglalását és a diákság harcát. Ebben a harcban lépnek fel a diákok először tömegesen és határozottan, nemcsak az egyetemi adminisztrációval, de az amerikai életvitel sok lényeges jegyével szemben is. 1965 tavaszán, az amerikai katonai eszkaláció folytán a vietnami háború kerül az SDS aktivitásának középpontjába. Az ez év őszén kezdődő óriási háborúellenes tüntetések az SDS-t mind nyíltabban sodorják imperialistáéi lenes pozíciók felé. Ennek keretében fokozódik a szervezet „harmadik világ népeinek” — különösen pedig az antiimperialista harcokban részvevőknek — nyújtott ideológiai és politikai támogatása. A háborúellenes tevékenység és a militáns csoportok fellépésének, különösen pedig az egyre erősebb színes bőrű mozgalom hatására az SDS ideológiájában és politikájában jelentős eltolódás történik. A főként erkölcsi fogantatású kritikát, amelynek fókuszában a demokrácia kérdése áll, most az imperializmusnak és az Egyesült Államoknak mint vezető imperialista hatalomnak az ideológiai-politikai kritikája váltja fel.

1966 folyamán a diákság az SDS vezetésével megszáll több egyetemet, megakadályozza az oktatást. Jelszavuk: „Ellenállást tanúsítani a fennálló rendszerrel szemben!” „Meggyőződésünk — írja az SDS egyik lapja, a The Movement —, hogy a hatalom az egész társadalomban illegitim, és hogy továbbra sem válaszol a közvélemény követeléseire, a normális politikai nyomásra. Ez a meggyőződés ellenállásra kényszerít bennünket — arra, hogy leállítsuk és akadályozzuk a katonai- politikai gépezetet mindenütt, ahol csak sebezhető. Csatlakozunk az ellenállási mozgalomhoz anélkül, hogy túlzott optimizmussal hinnénk: véget tud vetni a háborúnak. Ezért is nevezzük ellenállásnak, nem pedig forradalomnak, mert a magát jól besáncolt hatalom túlontúl erős ahhoz, hogy megdönthetnénk. Az ellenállás legjobb esetben nyugtalanságot kelt és elodáz, növeli a belső konfliktusokat, ami a háborút egyre költségesebbé teszi, marginális segítséget nyújt a vietnamiaknak. A háború kimenetelének ugyanis e nép törekvése a legfőbb determináló tényezője. Az ellenállás legjobb esetben országszerte elhinti majd a közvetlenül az imperializmus és a belső exploatáció [kizsákmányolás] ellen irányuló mozgalom magvát.”¹⁹⁹

Ám az ellenállás koncepciójának hangsúlyozásával párhuzamosan egyre gyakrabban bukkan fel a forradalom fogalma is. 1967 tavaszán az SDS alapvető feladatának a forradalmi tudat fejlesztését tartja. Greg Calbert, az SDS egyik vezetője 1967 februárjában többek között a következő szavakkal fordult a Princeton Egyetem diákjaihoz: „A radikális vagy forradalmi tudat nem más, mint önmagunk nem szabad, elnyomott voltának felismerése — és végül önmagunknak azon elnyomottak egyikeként való tudatosítása, akiknek egyesülniük kell ahhoz, hogy megváltoztassák saját egzisztenciájuk objektív feltételeit, hogy feloldják a lehetőségek és az aktualitás közötti ellentmondásokat. A forradalmi tudat elvezet az egyén szabadságáért folytatott harchoz, amelyet az elnyomatás terhében osztozóknak kell megvívniuk. Elsődleges feladatunk a forradalmi tudat fejlesztése, a szabadság hiányának tudatosítása.”²⁰⁰ Ugyanazon év tavaszán az SDS egy másik kiemelkedő aktivistája, Paul Bühle elindítja a Radical America című folyóiratot, amely a Studies on the Left megszűnését követően (1967) az újbaloldal egyetlen elméleti folyóirata lesz.

A fennálló rendszer elleni harc szubjektumai után kutatva — mely harcot egyre gyakrabban illetik forradalmi jelzővel — a PLP 1967 elején alkalmazza először az osztályszempontú megközelítést a politikai és propaganda jellegű tervezetek készítésekor és síkraszáll a diákok és munkások szövetségének megalakításáért. Ekkor keletkezik az új munkásosztályról szóló elmélet is, amely a diákságot is ehhez az osztályhoz sorolja. Ezen elmélet szerint az új munkásosztályhoz tartoznak mindazok, akik „képzettségi alapot követelő műszaki, hivatalnoki és professzionális tevékenységet végeznek” és azok is, akik az iskolákban és egyeteméken oktatnak és tanítanak. Az új munkásosztály központi helyet foglal el a termelésben, vagyis rendkívüli funkciója van a fejlett ipari társadalmakban. Mivel az egyetemisták is e munkásosztályhoz tartoznak, így a korszerű amerikai kapitalizmus termelési folyamatának szerkezetileg legrelevánsabb és legszükségesebb komponensévé válnak.”

Mint ilyenek egyre jelentősebb tényezők „az amerikai társadalom stabilitása” és „nélkülözhetetlenek a gazdasági rendszer funkcionálása” szempontjából. Az új munkásosztály teoretikusai azt remélték, hogy amint az osztály képviselői „strukturális és műszaki jelentőségük tudatára ébrednek” az amerikai kapitalizmus fenntartását, fejlődését és racionalizálását illetően, tudatára ébrednek „saját erejüknek is mint a társadalmi változások fő mozgatói”. Az új munkásosztály tudatosodásának e folyamatában a diákság „avantgárd szerepet játszhat oly módon, hogy az egyetemeken, majd minden munkaközösségben hozzálát az ellenőrzésre és participációra vonatkozó követelések megfogalmazásához”. A diákság vezette harc, függetlenül attól, hogy a diákság relatív kis számát ölelte fel, azért jelentős, mert elindítja az új munkásosztály tudatosodásának folyamatát.²⁰¹

Az új munkásosztályról szóló elméletet az SDS aktivistái már egy év múlva sutba vágták. 1967 nyarán sor kerül a hippimozgalom tömeges előretörésére, amelynek legnagyobb részét szintén egyetemisták alkotják. Ez a diákmozgalomnak és magának az SDS-nek is új dimenziót ad. A kiemelkedő irodalmár és az utópista gondolat ideológusa, Paul Goodman, a hippimozgalom tagjai által képviselt alapvető értékeket és jegyeket igyekszik társadalmilag affirmálni. Ezek az értékek Goodman szerint a következők: „…inkább a közösségre, mintsem az ideológiára alapozott szolidaritás, a közvetlen és nyílt stílusú kommunikáció, a demokrácia iránti fogékonyság, a társadalmi státus és előrehaladás, valamint az osztályok arisztokratikus mellőzése, szelektivitás az életszínvonal gazdagságát illetően, az autentikusságra való törekvés és állhatatos kitartás a maguk választotta értékek mellett, határozott kiállás a saját álláspont kialakítására való jogért, elutasítása a standardizálás bánásmódnak, a vezetés egésze iránt — a legmagasabbtól a legalsóbbig — tanúsított kifejezett bizalmatlanság, az anarchikus szervezet és közvetlen akció iránti vonzalom, az intézményrendszerrel szemben érzett illúzióvesztés, és hit abban, hogy jelentős társadalmi funkciót töltenek be.”²⁰²

A hippik elutasították a kései polgári társadalom technokrata civilizációjának alapvető kultúrértékeit, ők képviselték az ellenkultúra mozgalmát. Theodor Roszak a következőképpen jellemzi ezt a mozgalmat: „Az ellenkultúra nem… fegyelmezett mozgalom. Természeténél fogva a középkori keresztes háborúkra hasonlít, színes körmenet, amely útközben szüntelenül befogadja és veszíti híveit… Egyesek csak rövid időre csatlakoznak, hogy bekapcsolódjanak egy-egy pillanatnyi harcba, az egyetemi lázadásokba, a háborúellenes akciókba, a háborús igazságtalanság elleni tüntetésekbe. Mások viszont annyira kiestek a társadalom kegyeiből, hogy nincs más választásuk, mint kitartani ezen az úton, míg a szent városig nem érnek… De hol ez a technokrácia túloldalán elterülő szent város, és milyen is lehet — erről folyik a beszélgetés menetközben, néha ostobán, máskor okosan. Sokan a körmenetből valószínűleg csak azt tudják pontosan, milyennek nem szabad lennie. Néhány éles elméjűnek külön érzéke van annak a helynek a meglelésére, ahol megszűnik a technokrácia és az új Jeruzsálem kezdődik… ők tudni vélik, hogy a jó társadalom létrehozása elsődlegesen nem szociális, hanem pszichikai feladat, az őket követő tömeg pedig ezt a víziót vonzónak találja. A korunk társadalmától elszakadt ifjúságot mindenekelőtt az teszi kulturális fenomenné, hogy az ideológiákon túl a tudat szintjét veszi célba, megkísérli átalakítani önmagunk, a másik ember és környezetünk átélését.”²⁰³

1968 tavaszán sztrájkba lépnek a Columbia Egyetem diákjai és néhány napig megszállva tartják ennek az elit New York-i egyetemnek az épületeit. A diákoknak ez a lázadása — amely hevességét és tömegességét tekintve túlszárnyalta a 64-es Berkley-i lázadást — detonátorként hat: a diákság több tíz egyetemi college-ben követi példájukat. Amerika szerte összetűznek a rendőrséggel, még a katonasággal is, akiket az egyetemisták lecsillapítására vezényeltek ki. Az SDS-ben egyre erősödött a meggyőződés, hogy a hatalom által alkalmazott erőszakra sajátos politikai erőszakkal kell válaszolni. A diákok támadása most már nyíltan az imperializmus jegyeit viselő társadalmi rendszer ellen irányult, és így nagyobb hangsúlyt kap az a követelés, hogy a rendszerrel szemben tanúsított ellenállást forradalommá kell transzformálni.

Az SDS — fennállásának ebben az utolsó szakaszában (1968—1970) — jelentősen megváltozott a Port Huron Statement időszakához képest. Hogy mekkora változásról van szó, bizonyítja az alábbi, 1970-ben megjelent cikkből vett idézet: „Mi az SDS-ben hisszük, hogy az imperializmus problémájának egyetlen megoldása a szocialista forradalom lehet. A társadalom alapvető struktúráját meg nem változtató liberális reformok nem vethetnek véget a munkásnép gazdagok általi kizsákmányolásának. Ahhoz, hogy szabadok legyünk, a gazdaságot és társadalmi életet teljes ellenőrzés alatt tartó imperialista monstrumot kell földig lerombolni és szocializmussal felcserélni. Szocialista forradalmon mi Amerika teljes átszervezését értjük. A munkások ellenőrzik majd az általuk megtermelt javakat és gazdagságot. Az iskolák, a közlekedés, a lakóházak és a társadalmi jólét minden más intézménye a nép — nem pedig az országot irányító gazdagok maréknyi csoportjának — ellenőrzése alá kerül majd. A feketék és színes bőrűek ellenőrzés alá vehetik közösségeiket és visszaállíthatják azt a kultúrát, amelyet az évszázados imperialista egyeduralom elvett tőlük. A nők elutasítják azt a másodlagos szerepet, amelyet a kapitalista Amerika osztott ki rájuk és a férfiakkal együtt fejlesztik tovább az emberi viszonyokat. Az SDS a múltban elsősorban egyetemistákat tömörített, mi több, egy időben az egyetem reformjáért harcolt, ami csak növelte volna az egyetemisták által élvezett privilégiumokat. Az SDS azonban tömegesebbé válik, mert ahhoz, hogy Amerikában megvalósuljon a forradalom, olyan ifjúsági mozgalmat kell létrehozni, amelynek nemcsak az egyetemistákat, hanem azon fiatalok tömegeit is fel kell ölelnie, akik az iskolák falain kívül rekedtek. Mi a munkásosztály ifjúsági mozgalmát építjük, azét a munkásosztályét, amely tudatában van annak, hogy az imperializmus és annak uralkodó osztálya a szocializmus legfőbb ellensége.”²⁰⁴

Az SDS-ben ugyanis a szervezet erejének tetőpontján — 1968- ban — az a nézet válik uralkodóvá, miszerint nem lehet a diákság a forradalmi változások kizárólagos szubjektuma. Ezt a szerepet a forradalmi ifjúságnak kell átvennie, amelyen belül a munkásifjúságé a vezető szerep. Jelszavuk a forradalmi ifjúsági mozgalom létrehozása lett. Szinte programadó alapokmánnyá vált szövegében Klinsky, az SDS egyik vezető egyénisége a következőket írja: „Az SDS ebben a történelmi pillanatban legfontosabb ideológiai döntése előtt áll: a munkásosztályhoz való politikai viszonyát kell meghatároznia. A mozgalom résztvevőinek rá kell ébredniük arra, hogy a diákság egyedül nem lesz képes a kapitalizmusnak — ennek az ember leigázásán alapuló rendszernek — a megdöntésére. A fő feladat most az, hogy megpróbáljunk túllépni azokon a korlátokon, amelyek a harc kizárólagos diákmozgalom voltából erednek. Fel kell ismernünk azokat a lehetőségeket, amelyek az egyetemen belül és kívül egyaránt új harcostársakra segítenek rátalálni… Az a nézet, hogy meg kell maradnunk imperialistaellenes diákszervezetnek, többé nem felel meg a valós helyzetnek. Mozgalmunk olyan szervezetet követel, amely az ifjúságot — mégpedig az osztálytudattal rendelkező, és nem csak az egyetemi ifjúságot — tömöríti. Ez azt jelenti, hogy harcunk a nép harcának részévé kell, hogy váljon. Diákmozgalom lévén képesek vagyunk megszervezni az ifjúságot, amennyiben az őt különösen érintő kérdéseket helyezzük előtérbe, és meg tudjuk nyerni a munkásifjúságot is osztályöntudatos, antikapitalista mozgalmunknak. A munkásfiatalok: a) megerősítik majd a munkások között az antikapitalista mozgalmat, b) biztosítják a diákmozgalom és a munkásnép mozgalma közötti szerves kapcsolatot, c) olyan erőt képviselnek majd, amely kritikusan viszonyul a munkások idősebb generációihoz.”²⁰⁵

Ezzel az SDS radikalizálódását tükröző politikai fordulattal a hatvanas évek második felében — a fordulat indoklása céljából — egy dogmatikusan értelmezett marxizmus frazeológiája és koreográfiája párosult. Az a követelés, hogy a diákság mondjon le saját szervezeteiről, harcáról és e harc specifikus professzionális, társadalmi és politikai céljairól, hogy egy — egyébként nem létező és az adott feltételek mellett megvalósíthatatlan — forradalmi ifjúsági mozgalom részévé váljon, a diákmozgalom széthullásához vezetett. Íme, hogyan vélekedik erről Kirkpatrick Sale, az SDS talán egyik legjobb elemzője: „Az egyetemistáknak — akik épp kezdtek tudatára ébredni saját radikalizmusuknak és az amerikai baloldalon belüli lehetséges szerepüknek, az SDS azzal a bölcsességgel állt elő, hogy a társadalmi változások igazán jelentős tényezői csakis az ipari munkásság, vagy a gettók négerei, és a »harmadik világ« forradalmárai lehetnek.”

Az SDS fenti elemzése a szervezet gyűléseire özönlő és a szervezeten belüli vezető szerepet a lehetséges kellemetlenségek ellenére is vállalni kész diákokkal szemben olyan követelményeket támasztott, hogy „mondjanak le egyetemista voltukról, szűnjenek meg egyetemistának lenni és oszlassák fel az egyetemeket. A korporatív liberalizmus lerongyolódott elméletét felváltó, integratív ideológia után kutató ifjúságnak az SDS csak egy kölcsönvett marxizmus rosszul megfogalmazott dogmái és más forradalmárok elmélete iránt érzett — de át nem ruházható — odaadását tudta felkínálni…” „Nem az SDS vezetősége által kialakított politikai álláspontok voltak elsősorban kérdésesek, és nem is az, hogy a vezetőség tudás és világnézet tekintetében egyaránt felette áll a szervezethez csatlakozóknak — a döntő tényező az volt, hogy az SDS vezetőségének egyszerűen megszakadt a kapcsolata a tagság és a potenciális tagság nagy részével. Sőt mi több, nem sikerült radikális politikát kidolgoznia a militáns diákság számára sem, akik ezért arra kényszerültek, hogy a szervezeten kívül vagy még gyakrabban, egyáltalán ne keressék azt. Az elkövetkező hónapokban és években a diákság ugyan tovább aktivizálódott, de most már elméleti megalapozás vagy kidolgozott politikai koncepció nélkül… Ez azt jelenti, hogy az SDS alkalmatlanná vált egy egységes politikai arculat kialakítására,”²⁰⁶ s ezzel megkezdődött a mozgalom szervezeti és politikai felbomlása — szögezi le Sale.

1969 első felében az SDS tagsága csökkenni kezd, vezetősége pedig a szervezet belső életére korábban jellemző részvételi demokrácia helyett az egyénnek a szervezettel szembeni föltétel nélküli alárendeltségét igyekezett bevezetni — elvben és gyakorlatban egyaránt. E szigorú fegyelem az összes szervezettől megkövetelte a központi vezetőséggel szembeni engedelmességet. Az SDS-en belül azonban, a vezetőség említett törekvései ellenére, a hatalmi fölényért harcolva egyre- másra önállósulnak az igen különböző eszmei-politikai irányzatú szervezetek és csoportok: az anarchisták, a trockisták, maoisták, kommunisták, szocialisták, a fekete párducok, a hippik és mások. Az év nyarán megalakul az a két vezető csoport, amelynek összetűzése folytán az SDS végképp két szervezetre szakadt. Egyrészt a Progressiv Labour Party-ra, amely legfőképp a diák- és munkásifjúság közötti szövetség létrehozásán fáradozik, hisz szerinte a forradalom fő szubjektuma az amerikai munkásosztály. Másrészt megjelennek a Weatherman-ek, akik az „újbaloldal álláspontjainak a régi baloldal argumentumaiba bújtatott furcsa keverékét képviselik”.²⁰⁷ A Weatherman-ek tevékenységüket arra a megítélésükre alapozták, miszerint a világon folyó harcok közül az a legfontosabb, amely az Egyesült Államok imperializmusa és a „harmadik világ” népfelszabadító mozgalmai között folyik. Szerintük az amerikai forradalmároknak a lehetőségeik szerint mindent meg kell tenniük „hogy segítsék ezeket a népeket az imperializmus elleni harcban”. A liberális értelmiség és a fehér munkásosztály rövid és hosszú lejáratú érdekeire való tekintettel nem léphet fel forradalmi erőként. A progresszív, mégpedig a forradalmi amerikai ifjúság feladata, hogy hazájában kiépítse az imperializmus elleni harc frontját, amely a fegyveres harctól sem riad vissza. Ez a harc egy olyan szigorúan centralizált forradalmi párt — káderszervezet — létrehozását igényelte, amely szükség esetén illegális szervezetként is működhet. A forradalmi harc legyeden lehetséges tényezője Amerikában szerintük csak egy ilyen szervezetbe tömörült, politikailag szervezett ifjúság lehet, amely a végsőkig önfeláldozóan a forradalom ügyének szenteli magát.

Az SDS felbomlása után, a Weathermanek 1969 végén illegalitásba vonulnak és áttérnek a fegyveres harcra, vagyis városi gerillákként fejtik ki tevékenységüket. A tagok nagyobb részét letartóztatják, többen életüket vesztik a rendőrséggel való összetűzésekben. 1970 elején vezetőik utolsó csoportja pedig figyelmetlenségből egy pokolgéprobbanás áldozata lesz, Greenich Village-i rejtekhelyén.

1970-ben az SDS ténylegesen is megszűnt, megszűnésével pedig az újbaloldal egyéb mozgalmainak is apálya áll be. Herbert Marcuse, az amerikai, illetve az újbaloldalt elemezve a következőket mondja: „Az újbaloldal nem szenvedett hajótörést. Hajótörést azok a hívei szenvedtek, akik hátat fordítottak a politikának.”²⁰⁸ Az újbaloldal nem szenvedett olyan vereséget, amely örök időkre likvidálná a politikai színtérről azért, mert „ez a mozgalom magában a fejlett kapitalizmus struktúrájában gyökerezik”.²⁰⁹ Marcuse szerint az újbaloldal mozgalmának történelmi szerepe mindenekelőtt abban van, „hogy újra definiálta a forradalom fogalmát, a szabadság új lehetőségének, valamint — a fejlett kapitalizmus teremtette (és ugyanakkor útját állta) — szocialista fejlődés új lehetőségeinek viszonylatában”.²¹⁰

„Az újbaloldal volt tulajdonképpen az, amely a radikális társadalmi változások átfogó, bár elfelejtett és háttérbe szorított dimenzióját újra napirendre tűzte, valamint — bár rendszertelen és igen éretlen formában — zászlajára tűzte egy minden korábbi forradalomtól eltérő forradalom eszméjét. Ez a forradalom felelt volna meg ugyanis a késő kapitalizmus teremtette feltételeknek. Hordozója pedig egy szélesebb értelemben vett és társadalmi létében és tudatában megváltozott munkásosztály lehetett volna, amely a korábbiakban független középosztály jelentős rétegét és az intelligenciát is magába foglalta volna, ösztönzője és forrása nem annyira az anyagi elszegényedés, mint inkább a kierőszakolt szükségletek és kielégítésük, a »bőség társadalmának« nyomora és esztelensége elleni lázadás. A kései kapitalista társadalom bizonyosan újratermeli az elszegényedés és kizsákmányolás durva formáit is, ám mégis világos, hogy a fejlett kapitalista országokban a radikális fordulat hajtóerői már nem elsősorban a »proletariátus« köréből toborzódnak, és hogy a követelések most a minőségileg más életformát és a minőségileg más szükségleteket célozzák. Az újbaloldal követeléseiben és harcában totalizálta a fennálló rendszerrel szembeni lázadását. Megváltoztatta a lakosság széles rétegeinek tudatát.”²¹¹

Az újbaloldal mozgalmának elméletellenessége

Az újbaloldal mozgalmában résztvevők legnagyobb része — az NSZK diákmozgalmától eltérően 1965 és 1969 között — elméletellenes magatartást tanúsított. A tagoknak erről az elméletellenes hangulatáról — valamiféle elméletellenes mentalitásnak is nevezhetnénk (Marcuse „antiintellektuálisnak” mondja) — a mozgalom minden elemzője szól. Az újbaloldal legfőbb elve — írja Christopher Lasch — az, hogy _„a forradalmi mozgalomnak nincs szüksége elméletre, azért, mert az majd a mozgalom napi harcaiban spontánul alakul ki.”²¹² „Sajnos, a radikálé új archetípusa — ahogy Hal Drapper nevezte — jobb szeretne nem törődni az elmélettel. A társadalom átalakulásáról szóló bárminemű eszmerendszernek elutasítását nem átmeneti csapásként, hanem kedvezően ítéli meg.”²¹³ Michael Harrington szerint az újbaloldal képviselői „nem az Európából átvett, elmélethez és történelemhez kötődő jövőképből indulnak ki, hanem a demokratikus elvek és a nem demokratikus valóság között feszülő ellentmondás érzetéből.”²¹⁴ Az elmélet iránti szükséget háttérbe szorító érzelmi tényezőket Russel Jacoby is hangsúlyozza. „Az elmélet és elmélkedés elvetése a szubjektivitás érvényesítésének következménye. Az elmélet úgy tűnik, politikailag tehetetlen, az egyén szempontjából pedig valószerűtlen és távoli. Egyedül az emberi szubjektivitás — a személyes élet — az, ami fontos és konkrét. A személyesre mondták, hogy politikai, a politikaira, hogy személyes. A kettő egybeesése szükségtelenné teszi a külön-külön való tanulmányozást. Az elmélet, a kritikai gondolkodás helyébe az emberi kapcsolatok, az érzelmek és intuíciók lépnek. Közvetlenségükkel behatolnak az elmélet és gondolat lényegébe — a közvetettségbe. Jelenlétük immár e téren is — mint szubjektív érzés — elüldözi a gondolatot, a pót- és hátsó gondolatot egyaránt. Jelenlétük az elméletbe közvetlenséget visz, ami megfojtja a gondolatot.”²¹⁵ Dick Howard is hasonlóan gondolkodik: „Ha valami az újbaloldalt mint mindennapi gyakorlatot jellemezte, az a jövő víziójának tagadása (elvitatása) és ragaszkodása ahhoz, hogy az emberek a jelenben éljenek, hogy itt és most testet öltsenek az új társadalmi viszonyok.”²¹⁶

Az újbaloldal és központi része — a diákmozgalom — nem marxista mozgalomként jött létre, és kezdetben sem vett olyan fejlődési irányt. E mozgalom fő ismérveiről Wini Breines a következőket mondja: „Nem hisznek a munkásosztály forradalmában vagy a társadalmi változások és politikai szervezetek marxista elemzésében; jobbára figyelmen kívül hagyják a baloldal USA-beli történetét, de a baloldal történetét általában is; számukra az egzisztencializmus, nem pedig a marxizmus a releváns.”²¹⁷ Az SDS alapító okmánya — az 1962- es Port Huron-i kiáltvány — elveti a kommunizmust, amelynek nem sikerült megvalósítania a proklamált elveket: nem vált az ember emancipálásának vezető világmozgalmává. Kijelenti, hogy bár Marx humanizmusa sokat mondhat számunkra, fogalmi eszköztára „időszerűtlenné, végső víziója valótlanná (hihetetlenné) vált.”²¹⁸

A diákmozgalom és az újbaloldal más mozgalmainak tagsága tapasztalat, érzés, gondolkodás és törekvés tekintetében nem talált eszmei támaszra, sem pedig elméleti kifejezőre a tradicionális marxista elméletben, vagyis a II. és III. Internacionálé marxizmusában.

Mindennek ellenére az amerikai újbaloldal elemzői közül többen hangsúlyozzák, hogy a diákmozgalom sok aktivistáját politikai tevékenysége kezdetétől a „nyugati marxizmus” irányzatai és interpretációi inspirálták. Elsősorban a frankfurti iskola, képviselőit említjük: Max Horkheimert, Theodor Adornot, Erich Frommot, különösen pedig Herbert Marcuse-t. Bruce Brown szerint a frankfurtiak mellett érezhető volt még Lukács György, Ernest Bloch, Wilchelm Reich és Henri Lefebvre hatása is.²¹⁹

Egy másik szerző szerint az elidegenedés fogalmának frommi tolmácsolása a Marxis Concept of Man (1962) című műben nagy hatással volt a diákmozgalmak aktivistáira.”²²⁰ Marcuse hatása volt azonban kétségtelenül a legnagyobb. Bár megállapítja, hogy a diákmozgalom az USA-ban „sohasem volt »marcuseanus mozgalom«”, Paul Breines mégis kiemeli, hogy „Marcuse gondolatának általános struktúrája kulcsfontosságú tényezője volt a mozgalom önmegértésének és konstituálódásának.”²²¹ „Marcuse-nak az »egydimenziós emberre« vonatkozó elemzései az újbaloldal széles köreiben rögzültek, mert megegyeztek a mozgalomhoz csatlakozók tapasztalatával: a szóban forgó generáció egy része kezdte megérteni, hogy élete egydimenziós egzisztencia, ezt éli és ezt kell élnie, amit viszont már nem tudott tolerálni. Marcuse-nak az iparilag fejlett társadalmakban megerősödő »új politikára«, valamint az e politika életre hívta oppozíció új típusára vonatkozó elemzései is az újbaloldal középpontjába kerültek: a korszerű termelési, fogyasztási, adminisztrációs és romboló technikák a társadalmi-politikai dominancia, manipuláció és elidegenedés radikálisan új formáit termelték ki… Mindez megköveteli, hogy a gazdasági-politikai forradalmat — amennyiben az egyáltalán lehetséges — megelőzze az emberek tudatának, értékrendszerének, ösztöneinek, vágyainak és szükségleteinek radikális és kollektív megváltozása (módosulása). Azáltal, hogy a fennálló társadalom a fantáziát, az immaginációt és esztétikát is bevonta a hegemónia rendszerébe, és a modern technika uralkodóvá vált formái megteremtették, de ugyanakkor le is blokkolták a »felszabadulás fantasztikus lehetőségeit« lényegessé vált a fantázia, immagináció és esztétika kritikai elméletté és gyakorlattá való újra egyesítése.”²²² Marcuse-nak épp ezek a gondolatai inspirálták leginkább az újbaloldal képviselőit — állítja Breines.

Másrészt viszont a „régi baloldal tradicionális marxistái elvetették az újbaloldal szkeptikus humanizmusát, moralizmusát, individualizmusát, azt a ködös egzisztencialista álláspontot, amelyben inkább valamiféle anarchisztikus, mintsem osztályalapokon álló társadalmi és politikai marxista elemzést láttak. Az újbaloldal növekvő iparellenes és ökológiai irányvételét a régi baloldal romantikusnak és reakciósnak minősítette. Az újbaloldal pártolta nem konvencionális életstílust (kábítószer, szabad szerelem stb.), a politika megkívánta komoly kötelességek hűtlen elhagyásának értelmezték.”²²³

Jegyzetek

¹⁷³ Michel Harrington: The Mystical Militants; in: Beyond the New Left (szerk. Irving Howe), The McCall Publishing Company, New York, 1970., 34. o.

¹⁷⁴ Herbert Marcuse: Kraj utopije. Esej o oslobodenju, Stvarnost, Zagreb, 1972., 39—40. o.

¹⁷⁵ Uo. 42. o.

¹⁷⁶ Lásd: Wini Brines: The Great Refusal. Community and Organization in the New Left 1962—1968., Praeger, New York, 1982., 15—16. o.

¹⁷⁷ Lásd: For a New America; Random House, New York, 1970., 19. o.

¹⁷⁸ Dick Howard: The Marxian Legacy; The MacMillan Press, London, 1977., 19. o.

¹⁷⁹ Martin Nicolaus: The Crisis of Late Capitalism; in: The Revival of American Socialism, Oxford University Press, New York, 1971., 14. o.

¹⁸⁰ Martin Sklar — James Weinstein: Socialism and the New Left; in: For a New America, Random House, New York, 1970., 319. o.

¹⁸¹ Christopher Lasch: The Agony of the American Left, Vintage Books, New York, 1969., 202. o.

¹⁸² Martin Sklar — James Weinstein: Socialism and the New Left, 309. o.

¹⁸³ Irving Howe: Beyond the New Left. Bevezető a Beyond the New Left című könyvhöz, The McCall Publishing Company, New York, 1970., 6—7. o.

¹⁸⁴ Uo. 9. o.

¹⁸⁵ Dick Howard: The Marxian Legacy, 26. o.

¹⁸⁶ James Weinstein: Ambigous Legacy. The Left in American Politics, New Viewpoints, New York, 1974., 53. o.

¹⁸⁷ Kirkpatrick Sale: SDS, Vintage Books, New York, 1974., 53. o.

¹⁸⁸ Uo. 53. o.

¹⁸⁹ Stanley Aronowitz: When the New Left was New; in: Go’s Without Apology, University of Minnesota Press and Social Text, 1984., 19. o.

¹⁹⁰ Kirkpatrick Sale: SDS, 50—51. o.

¹⁹¹ Tod Got: The Radical Potential of the Poor; in: New Left: A Documentary History (szerk. Massimo Teodori), Bobbs-Merril, New York, 1970., 138. o.

¹⁹² Tom Hayden: The Politics of Movement, in: New Left: A Documentary History, 207. o.

¹⁹³ Uo. 207. o.

¹⁹⁴ Kirkpatrick Sale: SDS, 85—86. o.

¹⁹⁵ Uo. 95. o.

¹⁹⁶ Uo. 96. o.

¹⁹⁷ Uo. 107. o.

¹⁹⁸ Uo. 142. o.

¹⁹⁹ Uo. 201. o.

²⁰⁰ Uo. 318. o.

²⁰¹ Uo. 338—339. o.

²⁰² Uo. 349—350. o.

²⁰³ Theodor Roszak: Kontrakultura (Razmatranje o tehnokratskom društvu i njegovoj mladenačkoj opoziciji), Naprijed, Zagreb, 1978., 45. o.

²⁰⁴ Kirkpatrick Sale: SDS, 453. o.

²⁰⁵ Uo. 506—507. o.

²⁰⁶ Uo. 496—497. o.

²⁰⁷ Uo. 562. o.

²⁰⁸ Herbert Marcuse: Brodolom nove levice; in: Herbert Marcuse: Merila vremena, Grafos, Beograd, 1978., 53. o.

²⁰⁹ Uo. 46. o.

²¹⁰ Uo. 41. o.

²¹¹ Uo. 48. o.

²¹² Christopher Lasch: The Agony of the American Left, New York, 1969., 212. o.

²¹³ Martin Sklar — James Weinstein: Socialism and the New Left; in: For a New America, 324. o.

²¹⁴ Michael Harrington: The Mystical Militants, in: Beyond the New Left, McCall Publishing Company, New York, 1970., 34. o.

²¹⁵ Russel Jacoby: Drustveni zaborav, 133. o.

²¹⁶ Dick Howard: The Marxian Legacy, 21—22. o.

²¹⁷ Wini Breines: The Great Refussal. Community and Organization in the New Left, 1962—1968., New York, 1982., 16. o.

²¹⁸ Lásd: David McLellan: Marxism After Marx, The MacMillan Press, London, 1979., 319. o.

²¹⁹ Bruce Brown: Marx, Freud and the Critique of Everyday Life; Monthly Review Press, New York, 1973., 9—10. o.

²²⁰ David MacLellan: Marxism After Marx, 318. o.

²²¹ Paul Breines: Marcuse and the New Left, in: The Revival of American Socialism, 285. o.

²²² Uo. 206—207. o.

²²³ David MacLellan: Marxism After Marx, 318. o.

IV. rész

A marxizmus reneszánszának kezdete

Mint már hangsúlyoztuk, a diákmozgalom, pontosabban az SDS mint annak legjelentősebb tényezője korai szakaszában — a hatvanas évek elején — nem a marxizmus hatására fejlődött. Az SDS-en belül azonban fokozatosan növekszik az érdeklődés a marxizmus iránt, méghozzá olyan mértékben, amilyenben eszmei-politikai kritikája és gyakorlati tevékenysége túlnő az egyetem keretein, illetve a diákmozgalom társadalmi és politikai kontextusának szélesedésével összhangban. A marxizmus iránti megnövekedett érdeklődés inkább a szervezet kritikai tevékenységének igazolását és radikális ellenzéki politikai erőként való elismertetését szolgálta, és nem abból a felismerésből eredt, hogy a harc célkitűzéseinek meghatározása és a megfelelő stratégia kialakítása elméleti feldolgozást és megalapozást követel.

Az SDS tevékenységének ideológiai igazolására és marxista elemzéseken alapuló elméleti indoklására először a már említett ERAP (Economic Research and Action Project) tett kísérletet. Ennek keretében a diákok százai vonultak ki az egyetemekről a lokális közösségekbe, illetve külvárosokba, gettókba, hogy gazdasági és más segítséget nyújtsanak a szegényeknek, a munkanélkülieknek és a színes bőrű lakosságnak. A Studies on the Left hasábjain 1964 folyamán, majd később 1966-ban is James O’Connor, Stanley Aronowitz, Norman Fruchter és Robert Kremer egész cikksorozatban fejtegették a következő téziseket: A fejlett tőkés államokban a kapitalizmus elleni harc a gyárakból áttevődik a lakóhelyre. Az alacsony életszínvonalért inkább okolhatók a lakáskörülmények, a fejletlen közhivatalok, az iskoláztatás és egészségvédelem (tehát mindaz, ami a gyár falain kívül oldódik meg), mint maga a munkabér. A szegények, munkanélküliek és színes bőrűek ellenállása az antikapitalista harc mind jelentősebb formájává válik, s ennélfogva elengedhetetlen a marginális csoportok stb. területi elv szerinti politikai szervezkedése. Ezek mellett az ún. „community unions”-ok mellett szállt síkra igen nyomatékosan a mai amerikai marxisták két kiemelkedő képviselője: James O’Connor és Martin Nicolaus. Míg azonban O’Connor szerint a community unión lesa a munkásosztály adekvát szervezeti és harci formája,²²⁴ addig Nicolaus véleménye az, hogy az ipari proletariátus a fejlett kapitalizmusban már nem képvisel potenciális forradalmi erőt, s ezért a marginális társadalmi csoportok felé kell fordulni; ők az antikapitalista harc letéteményesei a gettókban. Nézeteit Nicolaus a munka megszüntetéséről szóló marxi tézissel támasztja alá.²²⁵

Az utóbbi álláspont elméleti szempontból sokkal jelentősebb, mert a marxista elemzéseket megkísérli a diákmozgalom ideológiai és politikai hitelesítésének szolgálatába állítani. Ez a próbálkozás 1966-ban és 1967-ben abban az elméleti törekvésben jutott kifejezésre, amely az egyetemistákat az új munkásosztály részeként igyekezett feltüntetni. Mindez „része volt az újbaloldalon belüli azon tendenciának, illetve felismerésnek, miszerint az elméletellenesség egyre természetlenebbé és veszélyesebbé válik”.²²⁶ „Az új munkásosztályról szóló elmélet a diákok aktivizmusát és háborúellenes szervezkedését a munkásosztály antikapitalista harcának részeként értelmezte” — mondja James Weinstein.²²⁷ Habár ezt a tételt Marx nézetei nem támasztják alá, mégis egyetértünk Wini Breinesszel abban, hogy ez a diákmozgalomnak azt a törekvését tükrözi, amely a mozgalom elismertetésére és szentesítésére irányul, a marxista paradigma keretein belül.”²²⁸ Bár Breines kritikusan viszonyul a diákságot az új munkásosztály részeként feltüntető nézethez, mégis hangsúlyozza e tézis jelentőségét a baloldal elméleti és politikai harcának szempontjából. Mert „szakít a baloldalnak azzal a tradicionális nézetével, miszerint az ipari proletariátus a változások egyetlen letéteményese. Ugyanakkor kiszélesíti az elnyomatás fogalmát is: a hangsúlyt a kultúrára és tudatra helyezi.”²²⁹

Az új munkásosztályról szóló tézist az SDS-en belül először a mozgalom vezető aktivistái, Karl Davidson és Greg Calver propagálták a hatvanas évek közepén, és két alapváltozata létezett. Az első szerint a tudomány és technológia alapvető termelőerővé válása miatt az egyetem stratégiai pozícióra tett szert a kései fejlett kapitalizmus feltételei közepette. Azt a helyet foglalja el, amelyet a kapitalista fejlődés korábbi szakaszában a gyárak töltöttek be. Az egyetem termeli a diákokat, akik már tanulóéveikben is a proletariátus, illetve az új munkásosztály részét képezik, mégpedig azért, mert elidegenedésük egzisztenciájuk anyagi feltételeiben gyökerezik, munkájuk eredményét (termékét) kisajátítják és maguk is áruvá válnak. A második változat szerint, amely közelebb áll Serge Mailet nézeteihez, a diákok majd csak az egyetemről kikerülve (tanulmányaik befejeztével) válnak új munkásosztállyá, miután bekapcsolódtak az ipari termelésbe. Eszerint az egyetem készíti fel (termeli) az új munkásosztályt, tehát rendkívül jelentős szerepe van a diákok politikai aktivizálását és radikalizálását illetően, hisz így már kialakulásának folyamatában lényegesen befolyásolhatja, meghatározhatja az új munkásosztály ideológiai és politikai arculatát.

1967 végén és 1968 folyamán radikalizálódik a diákmozgalom: az Egyesült Államok politikáját, de magát az amerikai társadalmi rendszert is egyre gyakrabban jellemzik imperialistaként, előtérbe kerül a „harmadik világ” népeinek antiimperialista harcával való szolidaritás, és az a követelmény, hogy a hatalom gyakorolta erőszakra erőszakkal kell válaszolni, a rendszer elleni lázadásnak pedig a rendszer ellen irányuló aktív harccá — forradalommá — kell kinőnie magát. Erre való tekintettel elvetik a diákság forradalmi szerepéről alkotott korábbi nézeteket és azokat a téziseket is, amelyek a diákokat az új munkásosztály részeként értelmezik. „A diákság a forradalmi ifjúsági mozgalom alkotórésze” — hangzik a jelszó, amely (egyébként nem létező) mozgalmon belül a munkásifjúságé a vezető szerep. Az SDS-nek ezt az ideológiai és politikai irányvételt megfelelő elmélettel kellett alátámasztania és indokolnia, amire a meglévő marxizmus- változatok közül a promaoista és harcias Progressiv Labour Party által képviselt „marxizmus—leninizmus” látszott a legalkalmasabbnak. Az SDS radikalizálásával e párt befolyása is egyre nőtt. „Az SDS nagyfokú nyitottsága — írja David McLellan — a mozgalom közös céljainak hiányát tükrözte, és gyengévé, határozatlanná tette az igen határozott fellépésű kisebbség támadásaival szemben. Továbbá nyilvánvalóvá vált, hogy az SDS-t a rá jellemző, de nem elég világosan megfogalmazott humanista tiltakozás nem teszi képessé arra, hogy az olyan összetett kérdésekkel is megbirkózzon, mint az imperializmus; egy komoly átgondolt radikalizmus előbb-utóbb rá kell hogy találjon a marxista elmélet és gyakorlat valamely formájára. A kommunista párt, valamint ifjúsági szárnyának, a Du Bois kluboknak a tevékenysége a hatvanas évek elején kezd felélénkülni, de ezek a marxizmus trockista és maoista változatának befolyása alatt állnak.”²³⁰

Az SDS ideológiai-politikai radikalizálódása és a „marxizmus— leninizmus” elfogadása közötti kapcsolatról Paul Breines — mikor mindez folyamatban volt — a következőket írta: „Az új- baloldali ifjúsági és diákmozgalom eklektikus, inadekvát, relatíve kísérleti jellegű és fluid nyelvezetének eltolódása a marxizmus és leninizmus egyre mechanikusabbá váló és megcsontosodó retorikája felé egy új stratégiai törekvés része, amelynek célja az újbaloldal és a diákság lázadását a munkásosztály vezette tömeges antiimperialista mozgalommá változtatni.”²³¹

Dickh Howard joggal hangsúlyozza, hogy „a marxizmus legdurvább formáját fogadták el — azt, amelynek szociológiája mechanikus, ideológiája pedig metafizikus.”²³² Elfogadása az SDS részéről sokkal inkább ideológiai, mintsem elméleti okokra vezethető vissza. A mindig, s így most is a „régi ideológiáktól függő amerikai baloldal… ismét felfedezi a marxizmust… nem az amerikai társadalom új elemzésén, hanem a külföldi történések és Che Guevarra, valamint Regis Debray írásain keresztül. A marxizmus nem tért vissza ahhoz a formához, amelyben a többi fejlett országban kibontakozott, vagyis egy olyan doktrína magvához, amely az elméleti szigort a demokratikus irányultságú tömeges akciókhoz való ragaszkodással kombinálja”:²³³ A „marxizmusnak mint mítosznak”²³⁴ ez a győzelme, „a marxizmus e ritualizálása és fetisizálása”²³⁵ a diákmozgalom már említett elméletellenes jellegével hozható összefüggésbe.

Ez a fajta marxizmus—leninizmus 1970-ben, az SDS széthullásával tűnik le a színtérről és semmilyen hatással sem volt a hetvenes évek marxista és radikális gondolkodására.

A hatvanas években két figyelemre méltó, a marxizmus megújítására irányuló törekvés is jelentkezett, egyetemi körökben. Olyan törekvésekről van szó, amelyek közvetlenül ugyan nem kötődtek a diákmozgalomhoz, de serkentették a diákság eszmei-politikai radikalizálódását, és részben elméleti hatást is gyakoroltak rá. Az 1959 és 1967 között megjelent Studies on the Left folyóiratra gondolunk, valamint a Socialist Scholars Conference 1965 és 1970 között megtartott hat összejövetelére.

A Studies on the Left megindítására akkor került sor, amikor „1900 óta először a szocialisták balszárnya nemcsak hogy koherens elmélet és perspektíva, hanem szervezett mozgalom nélkül is maradt”.²³⁶ E folyóirat tett kísérletet először a szocialista, illetve marxista gondolat fejlesztésén; az egyetemen. A folyóiratot a Wisconsin Egyetem professzorainak és végzős hallgatóinak (főként történészek) egy csoportja indította el. Legaktívabb munkatársai Martin Sklar, John Steinke (Wisconsin Egyetem) valamint James Weinstein, Philip Foner, Eugene Genovese, Gábriel Kolko, Martin Nicolaus ismert marxista történészek és teoretikusok voltak. Közülük néhányan korábban tagjai voltak a kommunista pártnak, illetve a párt ifjúsági szervezetének. A folyóirat köré a régi baloldal és a dogmatikus marxizmus kudarca és fogyatékosságainak felismerése tömörítette őket, valamint az a törekvés, hogy a radikális elmélet fejlesztésével serkentsél az új, szocialista és forradalmi mozgalom létrejöttét és fejlődését az Egyesült Államokban. A folyóirat szerkesztőinek és munkatársainak — saját bevallásuk szerint — „nem voltak illúziói a baloldal politikai mozgalmaknak közvetlen lehetőségeit illetően”, de szilárdan hitték, hogy egy ilyen mozgalmat mindenképp „az amerikai társadalom, különösen pedig az Egyesült Államok világban betöltött szerepének egy valóban új átgondolása és értelmezése kell hogy megelőzze”.²³⁷

A folyóiratra jelentős hatást gyakorolt az egyik kiemelkedő amerikai” történész-marxista, Williams Applemans Williams, a Wisconsin Egyetem tanára. (Tekintélyét bizonyítja, hogy a hetvenes években megválasztották az Organization of American Historians — az Amerikai Történészek Szervezete elnökévé.) Könyveiben az amerikai expanzionizmusnak és imperializmusnak az Államokon belüli viszonyokra gyakorolt hatásával foglalkozik.²³⁸

Williams kutatásai rámutatnak arra, hogy az Egyesült Államok az expanzionizmust, illetve az imperializmust a „vadnyugati” térhódítások, a megművelhető földterületekért folyó harc kapcsán kialakult tizenkilencedik századi amerikai ideálokkal igyekezett szentesíteni, és arra, hogy az Egyesült Államok lakossága — beleértve a farmereket és munkásokat is — tömegesen támogatta ezt az expanzionizmust. Az imperializmus növelte az amerikai társadalmon belüli gazdasági egyenlőtlenségeket, létrehozta a politikai repressziót, elindította a kulturális elszegényedés folyamatát, és a totalitárius rendszerek bizonyos sajátosságaival „gazdagította” a társadalmat. Ugyanakkor az Egyesült Államok imperialista politikája anyagi hasznot hozott az amerikai munkásságnak és megakadályozta, hogy a belső gazdasági válságok forradalmi méreteket öltsenek.

Az első években a Studies on the Left hasábjain (minden bizonnyal Williams hatására is) olyan jellegű tanulmányok domináltak, amelyek a XIX. századi és a XX. század eleji amerikai kapitalizmus és munkásmozgalom fejlődésének marxista kutatásán alapultak. 1963-tól, amikor szerkesztőségét New Yorkba helyezik át, a folyóirat a diákmozgalom felé fordul, és számos írása foglalkozik az SDS-nek és az újbaloldal más szervezeteinek homlokterében álló témákkal. A folyóirat törekvése az elmélet iránti érdeklődés felkeltése volt és a mozgalmon belüli szocialista irányvonal erősítése. 1967-ben szakadásra került sor a szerkesztőségen belül: a munkatársak egy része amellett szállt síkra, hogy a folyóirat vegyen részt egy új szocialista párt létrehozásában, míg a többiek azon az állásponton voltak, hogy az újbaloldal mozgalma a fejlődés folyamán spontán kitermeli majd a számára legmegfelelőbb ideológiát és szervezeti formát. A szakadás végső eredményeként a folyóirat maga is megszűnt.

„A Studies on the Left marxizmusa — írja Paul Bühle — befejezetlen projektum maradt: nem mélyült el oly mértékben, hogy a klasszikus marxizmus filozófiai keretévé válhatott volna, de képtelen volt arra is, hogy elemzéseit egy élő társadalmi mozgalomhoz kösse. Ennek ellenére a Studies… akárcsak a Monthly Review, a fiatal értelmiség orgánuma volt, azoké, akik a marxizmus olyan formája után kutattak, amely magyarázatot adhat az amerikai kapitalizmus funkcionálására és rávilágíthat a lehetséges változásokra.”²³⁹

A marxista, tágabb értelemben véve szocialista elméleti erők összpontosításához és a radikális elmélet serkentéséhez az egyetemeken, mint már említettük, a hatvanas években jelentősen hozzájárultak a Socialist Scholars Conference-k is. 1964-ben a marxista, illetve a szocialista történészek egy csoportja a Rutgers Egyetemről és a Politechnic Institut of Brooklynről (közöttük az ismert marxista történész Eugen Genovese is) úgy döntött, hogy megszervezi ezt a minden szocialista beállítottságú részvevő számára nyitott tudományos összejövetelt, azzal a kikötéssel, hogy a részvevők nem kezdeményeznek vitát az aktuális politikai kérdésekről. Az első összejövetelt 1965-ben tartották meg a New York-i Columbia Egyetemen (ezer részvevő négy panel előadáson), a másodikat 1966-ban szintén New Yorkban (kb. kétezer részvevő 11 panel előadás), a harmadikat — a legtömegesebbet — 1967-ben (kb. háromezer részvevő 19 panel előadás). A negyedikre 1968-ban került sor a Rutgers Egyetemen (hatszáz részvevő), a következőre 1969-ben, a Hofstra Egyetemen (kb. 800 részvevő 11 panel előadás), az utolsó pedig 1969-ben volt, ismét New Yorkban (600 részvevő 19 panel előadás). A tanácskozások legértékesebb tanulmányait tartalmazó kötet (címe: The Revival of American Socialism) Martin Nicolaus, James O’Connor, John Commelot, Irving How, Richard Hamilton, Harry Magdoff, Norman Birnbaum, Paul Sweezy, Ernest Mandel, Stanley Aronowitz, Christopher Lasch, Irving Zeitlin, Martin Jay, Ronald Aronson, Paul Breines és Trent Schroyer tanulmányait tartalmazza.²⁴⁰

A hatvanas évek végén a kiemelkedő jobboldali, szociáldemokrata teoretikus Irving How, a Dissent folyóirat főszerkesztője olyan antológiát jelentet meg, amelynek tanulmányai élesen bírálják és egészében elvetik az újbaloldalt.

„A kötetben közreadott elemzések és kritikák — írja az előszóban Irving How — főleg a demokratikus szocializmus politikai álláspontjaira vonatkoznak.”²⁴¹ A tanulmányok szerzői pedig jobbára a „régi baloldal” antikommunista csoportosulásához tartoznak, mint pl.: Michael Harrington, Theodor Draper, Richard Lowenthal, Michael Walzera, Robert Brustein, Paul Goodman, Eugene Genovese és mások.

A marxizmus felvirágzása a hetvenes években

A diákmozgalom 1970-es széthullását követően a hetvenes években a marxizmus igazi felvirágzására kerül sor. Az elmúlt 110 év folyamán — tehát attól kezdve, hogy Weydemeyer megkezdte Marx eszméinek a propagálását az Egyesült Államokban — egyetlenegyszer sem volt olyan intenzíven jelen a marxizmus az intelligencia körében, és nem látott annyi marxista szellemű könyv és folyóirat napvilágot, mint a hetvenes években.

„A marxista társadalomelmélet és kritika, valamint történelmi elemzés közelmúltbeli előretörése olyan méretű, amilyenre eleddig nem volt példa az Egyesült Államokban” — állítja 1981-ben Stanley Aronowitz.²⁴²

A marxizmusnak ezt az előretörését Bertell Ollman ismert amerikai filozófus és marxista „marxista kultúrforradalomnak”²⁴³ nevezi. Ez a „kultúrforradalom” főként az egyetemeken megy végbe. „A politikai tudományok területén 1970 óta, csak a hatalom kérdéséről négy marxista szellemű tankönyv jelent meg Amerikában. Korábban ilyen jellegű marxista tankönyv nem létezett. Ugyanebben az időszakban a Cambridge, az Oxford és a Princeton Egyetemek kiadóházai — a legtekintélyesebb egyetemi kiadóházak — több mint tizenöt, szinte egytől egyig elismerő könyvet jelentettek meg Marxról és a marxizmusról. Manapság az amerikai egyetemeken több mint négyszáz kurzust szerveznek marxista filozófiából, míg 1960- ban aligha volt egy is. Ennek a folyamatnak a részeként a marxizmus — mint komoly alternatív megközelítés — mind több nem marxista kurzuson is jelen van, szinte minden tantárgy keretében.”²⁴⁴

Marx W. Wartofsky erről a következőket írja: „Itt nemrég, alig húsz évvel ezelőtt a marxizmus ezoterikus és marginális tantárgynak számított… Azóta a dolgok radikálisan megváltoztak… Húsz évvel később, a nyolcvanas évek elején több mint négyszáz marxista filozófia kurzust szerveznek az amerikai egyetemek filozófiai szakain. Az utóbbi öt évben a félszázat is meghaladta a Marx filozófiai gondolatának egyes aspektusait taglaló művek száma, a Marxról és a marxizmusról szóló könyvek pedig az utóbbi tíz évben néhány százával hagyták el a sajtót. Marx művei ezenkívül egyéb kiadványokban is hozzáférhetővé váltak. Az elmúlt öt évben az észak-amerikai filozófiai folyóiratok különböző módon, de a marxista tanulmányokra összpontosítanak, emellett az általános filozófiai folyóiratok egy része is reprezentatív tanulmányválogatásokat közöl a marxista filozófia egyes kérdéseiről.”²⁴⁵

A marxizmus hetvenes évekbeli felvirágzását²⁴⁶ az Egyesült Államokban a nagyszámú marxista folyóirat is tükrözi. Közülük a legjelentősebbek a Socialist Review (fennállásának első éveiben Socialist Revolution címmel jelent meg), a Telos, a Radical America, a New German Critique, a Marxist Perspectiv (megszűnt), a Theory and Society, a Social Text, a The Review of Radical Political Economy, a Latin-American Perspective, a Radical History, a Crime and Justice, a Dialechtical Antropology.

Az amerikai marxizmus előretörése egybeesett a marxizmus 1968 és 1973 közötti széles körű affirmálásával Nyugat- Európában, hozzájárulva ezzel a marxizmus legjelentősebb elméleti térhódításához.²⁴⁷ A hetvenes évek közepétől azonban Nyugat-Európában megtorpan a marxizmus elméleti térhódítása, s 1977-ben Althusser a marxizmus válságáról nyit vitát. Ezzel szemben az Egyesült Államokban tovább tart a marxizmus és a marxista elméleti kutatások iránti érdeklődés. „Amikor a franciaországi »új filozófusok«, a disszidens kelet- európai értelmiség, és a valamikori marxisták Angliában és Amerikában Marxot azzal vádolják, hogy a GULAG filozófusa — írja Stanley Aronowitz — mi elutasítjuk ezeket a vádakat: a munkásmozgalom reakciós ellenségeinek dadogását, a forradalmi elveket elhagyó, és az új társadalom megvalósításának gátló tényezőjeként fellépő bürokrata szocialista rezsimek és pártok elleni konzervatív tiltakozást véljük kihallani belőle.”²⁴⁸ Igaz, 1981-ben a helyzet is megváltozik. Ekkor jelenik meg Aronowitz The Crisis in Historical Materialism című könyve, amelyről a későbbiekben még szólunk. Az új jobboldal eszméinek a lakosság széles rétegei által való elfogadása és a reaganizmus mint annak politikai kifejezője kétségtelenül nehezítették a marxizmus fejlődését, de úgy tűnik, meggátolni a megváltozott körülmények sem tudták. Az új politikai-ideológiai helyzet marxizmusra gyakorolt hatásáról Bertell Ollman 1984 elején a következőket írja: „A legújabb vélemények erről a kérdésről igen eltérőek: míg például a New York Times Magaziné (1983. okt. 6-i száma) egy terjedelmes McCarthysta kirohanást intéz a „vörösök ellen az egyetemeken”, addig a politikai tudományok országos egyesülete a vezető radikális (főként marxista) tudósok, valamint a hivatalos gondolkodást képviselő tudósok részvételével egész sorozat vitafórumot szervezett a politikai tudományok nagy kérdéseiről… Mindent egybevetve a Reagan elnökösködésének első három évében megszaporodó hidegháborús szónoklatok és a gazdasági válság kedvezőtlen politikai hatásának ellenére a marxizmus a kritikai gondolkodás erős és még mindig erősödő iskolája maradt sok amerikai egyetemen.”²⁴⁹

Kétségtelen, hogy a marxizmus felvirágzása elsősorban az ideológiai és politikai szempontból balra tolódott diákmozgalom egyetemi, de szélesebb értelmiségi körökre is gyakorolt erőteljes hatásának köszönhető. „Nyilvánvaló, hogy a marxizmus megjelenésének az amerikai egyetemeken leginkább az akadémiai közösség általános radikalizálódása kedvezett, a polgári jogokért folyó és a háborúellenes mozgalmak idejében. Ennek mozgatóereje pedig a diákmozgalom volt.”²⁵⁰

A politikai harc és a diákmozgalom követeléseinek radikalizálódása már a hatvanas évek, második felében igen sok diákaktivistát fordított az egyetemeken uralkodó liberális polgári tradíciótól a marxizmus felé. A polgári jogok és a Vietnam körül folyó politikai harcok ugyancsak sok aktivista figyelmét terelték a marxizmus irányába — mondják Bertell Ollman és Edward Vernoff is.²⁵¹ Az osztályszempontú elemzések, a fogyasztás helyett a termelésre való összpontosítás, a kultúrának anyagi erőként való felfogása a gazdasági egyenlőtlenségek forrásának kutatásakor mintha egybecsengtek volna az amerikai ifjúság ezreinek szocializmus felé fordulásával és inspirálták is azt. A háborúellenes mozgalom, a tagság megnyeréséért folytatott küzdelem… egy egész generációt győzött meg arról, hogy a marxizmus igaz antihegemonista társadalomtudomány, amelyhez viszonyítva minden vetélytárs-tudomány gyengének bizonyul.”²⁵² A liberális tradíciók elvetése szempontjából — amely az új radikális ideológia és elméleti megközelítés előfeltétele — úgy tűnik, döntő volt a tény, hogy a diákmozgalomnak sikerült lerántania az álarcot a liberális tradíció egyik fellegváráról Amerikában — az egyetemről. Az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elleni harc (Berkley, 1960), a katonai besorozás elleni tiltakozás (Berkley, 1967), a hadi kutatások (New England Free Press), a gettók lakónegyedeivel való földspekulációk (Columbia revolt 1968) stb. a diákság százezrei számára világították meg, hogy milyen „szabad” is a tudomány, és milyen szabadság az, amelyet védelmez.²⁵³

A marxizmus feladata mindenekelőtt az volt, hogy segítse a politikai és társadalmi identitás kialakítását, az amerikai társadalom fejlődésének és a világ imperializmus elleni harcának megértését és végül a diákmozgalom vereségének elméleti kritikai átgondolását és értékelését. Épp ez utóbbi, „a baloldal 1970-es veresége teremtett olyan szituációt, amely mindenképp elméleti reflexiót követelt” — mondja Mark Kesselman.²⁵⁴

A marxista fogalmak, elmélet és módszerek felé fordulást jelentős mértékben serkentette a diákaktivisták nagy részének teljes kiábrándulása a meglévő társadalomtudományok elméleti paradigmájából. Ez a kiábrándulás az új tapasztalatoknak, illetve az újbaloldal mozgalmában szerzett új kritikai tudatnak az eredménye. „Állandóan nőtt azoknak a fiatal tudósoknak a száma — mondja Bertel Ollman —, akik csalódtak a szakterületeiken eluralkodó paradigmákban, mivel azok figyelmen kívül hagyták vagy trivializálták mindazt, amit ők az adott időszak legjelentősebb problémáinak tartottak.”²⁵⁵ A kiemelkedő diákmozgalmi aktivista, Richard Flacks a marxista szociológia fejlődése kapcsán még egy jelentős okát említi ennek a kiábrándulásnak: ”A strukturalista funkcionalista elmélet nem jelezte előre, se meg nem magyarázta az évtized folyamán kialakult társadalmi konfliktusokat; nem tette ezt meg a politikai rendszer pluralista modellje sem.” Ez „sokakat arra kényszerített, hogy alternatív elméleti alapokat és alternatív modelleket keressenek”, hogy magyarázatot találjanak mindarra, ami a hatvanas években történt.²⁵⁶

De nemcsak a kiábrándulás fokozódott: egyre élesebben bírálják a meglevő polgári társadalomtudományokat is, mert felelősnek tartják őket az elidegenedett valóság ideológiai megalapozásáért és szentesítéséért. „A társadalomtudományok hatvanas években elharapódzó éles bírálata felelőssé teszi a társadalomtudományokat azért a támogatásért, amit az imperialista dominanciának (az országon kívül), valamint a rasszizmusnak és a kizsákmányolásnak (az országon belül) nyújtottak.”²⁵⁷

A marxizmus az egyetemistákat két okból is vonzotta: először azért, mert „Marx is azok közé a teoretikusok közé tartozott, akik szerint a társadalomtudományoknak kritikai és emancipáló szerepe van”, továbbá azért, mert „ő fogalmazta meg a társadalom fejlődésének és dinamikájának egyetlen bizonyított általános modelljét.”²⁵⁸

A diákmozgalom, illetve az újbaloldal mozgalmai azzal is hozzájárultak a marxizmus felvirágzásához, hogy kedvező szellemi légkört teremtettek annak befogadására és fejlődésére. „Az újbaloldal azzal járult hozzá leginkább — a vietnami háborúval egyetemben — az amerikai politikához, hogy nagyon sok liberálist fordított néhány fokkal balfelé. Habár az újbaloldalnak nem sikerült az amerikai társadalmat forradalmasító mozgalom létrehozása, sokak szerint elősegítette a kritikai tudat kibontakozását; tudatosította, hogy a rendszer nem képes kielégíteni a lakosság szükségleteit, s így az amerikai demokrácia bálványozok annak éles bírálóivá tette”²⁵⁹ — írja Christopher Lasch. Ez annál kedvezőbb feltételeket teremtett a marxizmus befogadására, minél inkább ráébresztett arra, milyen óriási az eltérés a liberális polgári demokrácia proklamálta elvek és az amerikai társadalmi valóság, valamint az ország tényleges külpolitikája között. „A marxista politikai tanulmányokat az Egyesült Államok valósága (imperializmus, egyenlőtlenség, represszió, rasszizmus, és szexizmus), valamint a populizmus és demokrácia mítosza között fennálló ellentétek hívták életre. Ez utóbbiakat ugyanis tankönyvekben és kutatásaikban az amerikai politikai tudományok kimagasló képviselői agyondicsőítették.”²⁶⁰

Az amerikai kutatók a marxizmus felvirágzását összefüggésbe hozzák bizonyos nemzetközi hatásokkal is. Így David Plotke szerint a felvirágzásban nagy szerepet játszott a hidegháború megszűnése is, amely alatt a „marxizmust annak legfőbb ellenségei nemcsak hogy téves elméletnek minősítették, de olyannak is, amely teljesen aláássa a nemzeti érdekeket”. A felvirágoztatásban ezen kívül az sem volt mellékes, hogy „egyre heterogénebbé vált a kommunista világmozgalom, ami azt bizonyította, hogy »a marxizmust« nem lehet a Szovjetunióban uralkodó politikai és társadalmi elmélettel azonosítani”. „Mintha az új marxista áramlatok feltűnése Kelet- és Nyugat-Európában új periódus kezdetét jelezte volna, amelyben az értelmiség a marxizmushoz való viszonyát sokkal összetettebb és eszmeileg kiélezettebb módon definiálhatja, mint az ortodoxiával való szembesülés esetében.”²⁶¹ Stanley Aronowitz szerint a marxizmus fejlődése az NSZK-ban, Olaszországban és Franciaországban fontos szellemi inspirálója volt az amerikai marxizmusnak,²⁶² Bertell Ollman pedig, aki szintén nagy jelentőséget tulajdonít az európai hatásnak, „egyfajta megfordított Marshall-tervnek” nevezi azt (utalva az USA Nyugat-Európának nyújtott anyagi segítségére a II. világháború után).²⁶³

A korszerű marxizmus általános fejlődési modelljéhez képest az amerikai marxizmust néhány lényegbevágó sajátossága teszi egyedivé:

1) Amennyiben eltekintünk attól a marxizmustól, amely a politikailag marginális amerikai KP-n (és más hasonló szektás politikai csoportosuláson) belül tengődik, akkor a hetvenes és nyolcvanas évek itteni marxizmusáról elmondható, hogy lényegében a II. és III. Internacionálé marxizmusának ellenében fejlődött. „Az Egyesült Államokban előállt új helyzet a »régi« marxizmus gyorsabb és átfogóbb túlhaladásához, felszámolásához vezetett, mint bármely más nemzet esetében, mivel a II. és III. Internacionálé marxizmusa képtelen volt magyarázatot adni az itteni társadalmi erők és osztályok fejlődésének lényegére. Az USA-ban a forradalmi előretörés szükségszerűen totális jellegű, mentes az Európára és a »harmadik világra« jellemző szektor-korlátozásoktól. E totalitás felölelésére csak egy olyan marxizmus lehetett alkalmas, amelynek modernsége egységességében jut kifejezésre.”²⁶⁴

2) Az új jelenségek elméleti megértésére és magyarázatára törekedve az amerikai szocialista és marxista teoretikusok nemcsak a II. és III. Internacionálé álláspontjait vetik el, hanem Marxszal is polemizálnak, sőt egyes téziseit is megkérdőjelezik. Paul Barant és Paul Sweezyt — akik bár explicite marxistának vallják magukat, de mégis elvetik Marx értéktöbblet-elméletét — amerikai neomarxistákként emlegetik, neomarxizmuson a marxizmus egyfajta revizionista változatát értve. Az amerikai marxisták Marxszal folytatott polémiáiból gyakran kiviláglik Marx hiányos, illetve téves ismerete, ami hol az amerikai elméleti hagyományok hatására, hol pedig annak az (európai) filozófiai és kultúrhagyománynak a felszínes ismeretére utal, amelyben Marx élt és alkotott.

3) A polémia részben az egyes polgári elméleti koncepciók marxizmusra gyakorolt hatásának a következménye: A neomarxista alkotások jelentős része a hetvenes-nyolcvanas években a marxista, valamint a polgári szerzők elméleti álláspontjainak többé-kevésbé sikeres elméleti-módszertani szintézisét képviseli azzal, hogy a marxista, illetve a marxi nézetek a meghatározóak. Így került sor a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején a társadalomtudományok addigi akadémiai tudományágai mellett a marxizmuson alapuló, részben pedig nem marxista szerzők hatását is integráló radikális közgazdaságtan, radikális (vagy kritikai) szociológia, történelem, pszichológia, kriminológia és politológia kialakulására.

4) A marxizmus az Egyesült Államokban — tekintettel hordozóira és a munkásmozgalomtól való elszigeteltségére — az utóbbi húsz év folyamán főként akadémiai jellegű volt,²⁶⁵ anélkül, hogy a tömeges antikapitalista politikai gyakorlat (praxis) összetevő részévé vált volna. Ennek róható fel, hogy sem a kutatásai, sem az elmélete nem irányult a lehetséges szocialista stratégia elméleti alapjának fejlesztésére. Az itteni marxisták egy része tisztában is van az akadémiai marxizmus eme fogyatékosságával. Így pl. a Bostoni Egyetem tanára, a marxista Howard Zinn (a People’s History of United States című könyv szerzője) a következőket mondja: „Radikálisnak lenni anélkül, hogy aktivisták is lennénk, igen ellentmondásos dolog.” Bár az egyesült államokbeli mai marxizmus többé már nem eredeztethető az antikapitalista harcból, illetve nem is része a szocialista gyakorlatnak, mégis szép számmal akadnak olyanok, akik szerint a marxista elmélet célja a társadalmi helyzet megváltoztatása. A politikai gazdaságtan marxista tanárainak szervezete, az Union of Radical Political Economy megalapításától (1968-tól kezdve) alapvetőnek tartja, hogy az elmélet fejlődését a társadalom radikális és gyökeres megváltoztatásának szolgálatába állítsa.²⁶⁶ Azt, hogy a radikális politikai gazdaságtan célja az amerikai társadalom szocialista átalakítása, több kiemelkedő tanár is hangsúlyozza, így Richard C. Edwards, E. Applebaum, E. Canterbery és mások, valamennyien ennek a csoportosulásnak a tagjai. Néhányan (I. Behr, V. Genlin, Morris J. Roehl) közös programadó cikkükben, amely a Towards a Radical Political Economy címet viseli, azt hangsúlyozzák, hogy a radikális politikai gazdaságtannak mindenképp „élnie” kell.²⁶⁷ Ez az álláspont, amely az egyéni és mindennapi kiállást szorgalmazza, minden bizonnyal inkább az újbaloldal, különösen pedig a hatvanas évek diákmozgalmának hatását juttatja kifejezésre, mintsem a forradalmi elmélet és gyakorlat egységének marxista felfogását.

A marxista elméletnek a politikai gyakorlathoz való közelítésével sem sikerült egy reális szocialista program és stratégia komplex elméleti alapjait kidolgozni. Vonatkozik ez egyféleképp a „kulturális marxizmusra”, megint másképp a demokratikus szocialisták marxista elméletére.²⁶⁸ Míg az utóbbit a politikai pragmatizmus és reformizmus determinálja, és nem vitatja el a polgári Amerika politikai ideáljait, addig a „kulturális marxizmus”, melynek kritikai pozíciói sokkal radikálisabbak, „akkor is elveszti minden analizáló képességét, amikor politikai stratégiáját körvonalazza a jelennel való konfrontálódás céljából”.²⁶⁹ A mai amerikai marxizmus akadémiai jellegének azonban volt egy pozitívuma is. Tekintettel arra, hogy itt a hetvenes-nyolcvanas évek marxizmusa nem kötődik közvetlenül egyetlen politikai párthoz vagy mozgalomhoz sem. Így nem volt kitéve a politika ideologizáló nyomásának sem, s ezért tudott elsősorban kutatói gyakorlatként fejlődni. Ezért van az, hogy az utóbbi tizenöt évben az amerikai marxizmus elméleti dimenziója sokkal kifejezettebb az ideológiainál.

Martin Sklar vitába száll Ollman azon nézetével, miszerint a marxizmus tanulmányozását és terjedését Amerikában hátráltatja az, hogy az ország politikai életéből hiányzik egy erős szocialista párt és mozgalom.²⁷⁰ Szerinte ennek „előnye is van: nincs aki (pl. párt, mozgalom) presztízsét, fölényét, megrögzött doktrínáját latba vetve befolyásolná az elméletalkotást”.²⁷¹ Hozzá kell tenni azonban, hogy az amerikai marxizmus épp ideológiai funkciójának fejletlensége folytán nem válhatott sem a munkásosztály, sem az antikapitalista harc szellemi tényezőjévé.

5) A marxizmus Nyugat-Európa egyetlen országában sem távolodott el olyan mértékben a gyakorlattól, egyáltalán a munkásosztály tudatától, mint az Egyesült Államokban. Amennyiben mégis a szociális helyzet, a mindennapi élet és az antikapitalista harc meghatározta tapasztalat és tudat kifejezője, követői a hatvanas-hetvenes években radikalizálódott értelmiség, részben pedig a radikalizálódott faji és etnikai kisebbségek köréből kerülnek ki. Így a modern amerikai marxizmus az utóbbi két évtizedben nem az anyagi szűkölködés tudati kifejezője, hanem az elidegenedett tudaté; a technobürokrata dominancia érvényesülése ugyanis gyakran teljesen háttérbe szorítja a gazdasági kizsákmányolás érzetét. Mindezzel számolnak az amerikai marxizmus legjelentősebb irányzatai.

6) A szóban forgó marxizmus fejlődését a hetvenes-nyolcvanas években az jellemezte, hogy a kutatásokat kiterjeszti a társadalmi élet szinte minden területére, tehát jelentősen kiszélesíti a tradicionális marxizmus érdeklődési körét. „A marxista elmélet iránti érdeklődés felélénkülése az utóbbi tizenöt évben annak köszönhető, hogy a humán- és társadalomtudományok szinte minden területén létrejönnek a marxista stúdiumok.”²⁷² David Plotke, miközben hangsúlyozza, hogy a mai amerikai marxizmus egyik legfőbb ismérve épp tematikai sokfélesége, arra is rámutat, hogy ez elsősorban annak a felismeréséből fakad, hogy a kapitalizmus hatalmába kerítette és maga alá rendelte a társadalmi és egyéni élet minden szegmentumát, ezért nem redukálható többé kizárólag a gazdasági alapokra.

A mai marxizmuson belül először jelentősen kiszélesedett a tradicionális marxista diszciplínák tematikája. A politikai gazdaságtan például radikálisan kibővült, ami minden bizonnyal annak következménye, hogy a kapitalista termelési mód amerikai változatának sikerült leginkább a társadalmi élet termelési módjává is alakulnia. Így az áru-tőke forma végképp univerzálissá vált, a tőke tulajdonképpen maga alá rendelte a társadalmi viszonyok összességét. Vojmir Franičević ezt a „tőkés termelés terjeszkedésének” nevezi, méghozzá „mélységét és szélességét tekintve egyaránt”. Vagy úgy, hogy a „már formálisan a tőke hatalma alatt álló minden társadalmi viszonyt progresszíve is annak hatalma alá rendel, vagy a másik esetben: mivel a kapitalista termelési mód nem tűri meg a nem kapitalista termelési viszonyokat, így azokat a valóságban és formálisan is a tőke hatalma alá hajtja”.²⁷³

Az egyik legismertebb amerikai marxista politökonomista, Herbert Gintis megállapítja, hogy általánosan elterjedt az a nézet, miszerint a tradicionális, a liberális és a marxista gazdaságtannak azonos a tárgya: az ugyanazon „társadalmi praxis” („a természet kisajátítása”) és azonos a „helyszíne” is, ahol az adott társadalmi praxis megvalósul, illetve lebonyolódik (gyárak, bankok, munkások és kapitalisták, eladók és vásárlók stb.). Ezzel szemben „az amerikai marxisták — állapítja meg Gintis — elvetették a helyszín és a társadalmi praxis eme kiegyenlítését; szerintük a természet kisajátítása éppúgy folyik az iskolában, a családban és lokális közösségben, mint a »gazdaságban«, de maga a »gazdaság« is magában foglalja a természet kisajátítása mellett a többi társadalmi praxist is. Az amerikai marxista közgazdászok nemcsak hogy tanulmányozzák a természet iskola, család és társadalmi intézmény által történő kisajátítását, hanem úgy vélik, hogy a felsorolt intézmények működése meg sem érthető, amennyiben nem hozzák összefüggésbe a feltételezett »gazdasági gyakorlattal«. Mi több, a »gazdaságot« nem leszűkítve — technológiai, tulajdonjogi vetületére, vagy puszta csereviszonyra — szemléli, hanem a politikai és kulturális viszonyok rendszereként is… Enélkül valójában lehetetlen hozzálátni a gazdasági élet (ideértve a munkafolyamatot, az egyenlőtlen bérezést, a nőkkel és a kisebbségekkel szembeni diszkriminációt, a természetes környezet kérdését, a profit- és bérelosztást stb.) dinamikájának vizsgálatához. Ebből is kitűnik, hogy a marxista közgazdászok Amerikában teljes egészében elvetik a tradicionális gazdaságtanok »ökonomizmusát«.”²⁷⁴ A polgári gazdaságtan, de a II. és a III. Internacionálé marxizmusán belül kialakult politikai gazdaságtan ökonomizmusával való szembenállásukat bizonyítandó „különálló” gazdaságtanokat hoztak létre: pl. az oktatás politikai gazdaságtanát,²⁷⁵ a városfejlesztés²⁷⁶, a faji viszonyok²⁷⁷, a család, a szexuális munkamegosztás²⁷⁸, a háború²⁷⁹, az önigazgatás²⁸⁰ politikai gazdaságtanát.

A marxista politikai gazdaságtan terén folyó kutatások, mint már említettük, kiszélesítették a marxista politikai gazdaságtan klasszikusnak számító témáit. Így pl. részletesen tanulmányozzák magát a munkafolyamatot, mindenekelőtt a szakosítást, a bürokratizálódást és a munka degradálását,²⁸¹ akárcsak a munka és a tőke viszonyának a munkaerőpiacra és a munkásság szegmentálódására gyakorolt hatását, a monopol kapitalizmus feltételei között.²⁸²

A hetvenes és nyolcvanas évek marxizmusa Amerikában megkülönböztetett figyelmet szentelt az ideológia és a kultúra vizsgálatának, mégpedig az újbaloldal és a frankfurti iskola reaffirmálta szubjektivizmus hatására. (Közrejátszott persze a munkásmozgalom fejletlensége is.)²⁸³ Az ideológia és a kultúra problémáját nem redukálták kizárólag a művészetre (mint azt a II. és III. Internacionálé marxizmusa tette), hanem a kutatások felölelték a szellemi és anyagi kultúra minden megnyilatkozási formáját és feltételrendszerét, megkülönböztetett figyelmet szentelve a tömegkultúrának.

A hetvenes évek amerikai marxizmusán belül létrejött egy külön irányzat is, az ún. „kulturális marxizmus”. Az irányzat képviselői szerint immár a kultúra az a terület, ahol a korszerű kapitalizmus ellentmondásai létrejönnek, de ugyancsak ezen a területen zajlik a harc is a kapitalizmustól való emancipálódásért.²⁸⁴

A mindennapi élet politizálására irányuló diák-baloldali követelések a hatvanas években, valamint a radikális, illetve marxista pszichológia iránti fokozott érdeklődés hatására (amihez jelentős mértékben hozzájárult Henry Lefebvre francia marxizmusa, mindenekelőtt azonban Herbert Marcuse nézetei) az amerikai marxizmus a mindennapi élet elméleti kritikáját is felvállalta.²⁸⁵ A mindennapi életnek és a pszichológiának ugyanis épp a hatvanas évek tapasztalatai adtak politikai töltést. „A tapasztalat és az egyéni tudat szubverzióját, a szükségletrendszer és kielégítési módjának radikális megváltoztatását szorgalmazó — tehát az új szubjektivitás eszméjéért síkraszálló — újbaloldal a pszichológiát egy határozott politikai jelentéssel ruházta fel.”²⁸⁶

Dick Howard szerint az amerikai újbaloldal legjelentősebb eredményei a pszichológiához, a mindennapi élet kritikájához és a tudomány történethez fűződnek.²⁸⁷ Perry Anderson is úgy véli, hogy a korszerű marxizmuson belül a történetírásé a vezető szerep.²⁸⁸

7) Az a marxizmus tehát, amely a hetvenes években rohamosan tért hódított az amerikai egyetemeken, a szubjektivitás affirmálását és artikulálását vállalta fel. Többen azon a véleményen voltak, hogy előtérbe kell hozni és el kell fogadtatni a marxi gondolat, az emberi praxis és kreativitás „szubjektív oldalát” is, ehhez kötődően pedig a humanizmus és elidegenedés kérdéskörét is, hasonlóan ahhoz, ahogy azt az európai marxizmus tette az ötvenes években.²⁸⁹ „A tiltakozó mozgalmak előretörése, az a törekvésük, hogy vezető politikai és elméleti szerephez jussanak — írja Marx Wartofsky — alternatív törekvések újbóli felfedezéséhez vezetett a marxizmuson belül, de magának Marxnak a műveiben is, amit korábban a régi baloldal ortodox marxizmusa háttérbe szorított, elhanyagolt, vagy esetleg szándékosan el is fojtott. Ez pedig a humanizmus hangsúlyozása, vagyis az emberi képességek, a szabadság, a kreativitás kerül előtérbe, valamint az elidegenedés túlhaladásának fontossága. Egyesek humanizmuson »a szubjektivitás« hangsúlyozását értették, vagyis az individuum, a pszichológiai és természeti momentum, a tudat és öntudat szerepének kutatására összpontosították figyelmüket az elmélet, a kultúra vagy az etika viszonylatában. Mindezt az objektivista marxizmussal szemben, amely az objektív történelmi törvényszerűségeket állította előtérbe.”²⁹⁰ A szubjektivitásnak ez a reaffirmálása a marxista elméleti gondolkodás keretein belül „az ifjú Marx”, valamint a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című művében kifejtett elidegenedés-elmélet újrafelfedezését jelentette. Felfedezték Lukács Történelem és osztálytudat című művét is, főként a proletár-öntudattal és az eldologiasulás kritikájával foglalkozó részeit. Karl Korsch Marxizmus és filozófia című műve ugyancsak az érdeklődés homlokterébe került. Mindenekelőtt azonban a frankfurti iskola társadalom- és kultúrakritikája, valamint Marcuse új művei az Erósz és civilizáció, valamint az Egydimenziós ember talál nagy visszhangra. Ezek és más művek (pl. Frommé, Gramscié, a jugoszláv Praxis körül csoportosuló filozófusoké, Debray-é, Sartre-é és Mao Ce-tung-é) „korábban nem tapasztalt élénk érdeklődést keltettek az elmélet, valamint az elmélet és gyakorlat viszonya iránt.”²⁹¹

A diákbaloldal azon eszmei áramlatának és törekvésének hatására, amely számára a szubjektivitás mindenekelőtt az egyéni élet, a mindennapi élmény és tapasztalat, valamint az emóció affirmálását jelentette a racionális ellenében, a marxista gondolkodásba is betört a szubjektivitásnak egyfajta nem marxista értelmezése, egy sajátos „szubjektivitás-kultusz”. Ezt az egyszerű, illetve leegyszerűsített szubjektivitás-felfogást bírálja Russel Jacoby: „A baloldalnak a szubjektivitás kifejezésre juttatására irányuló törekvése előrelépést jelent a szubjektivitást a tudomány nevében tiltó marxista dogmával szemben. Amennyiben viszont kizárólagossá válik, könnyen hátralépés is lehet, ami megint csak előnyös a polgári társadalom számára. Elvetni egy olyan elméletet, amely a szubjektív értékek miatt követel betekintést az objektivitás területére, a karteziánusi tradíció kétkedését terjeszti, fordított értelemben: érzek, tehát vagyok. A polgári társadalom belső mozgatója az emberi szubjektum visszatérése önmagához. A descartesi gondolat ezt a tendenciát bizonyítja.”²⁹² „A megoldás mégsem az — folytatja Jacoby —, hogy újraélesszük a szubjektum minden szerepét tagadó hivatalos ortodoxiát. A kritikai elmélet és a termékeny marxista gondolat fel is lépett ezzel az ortodoxiával szemben. A szubjektum-objektum dialektikájának kell érvényt szerezni. A tiszta szubjektivitás vagy a tiszta objektivitás alternatívája csakis egy merőben pozitivista szellem alternatívája lehet. A marxista és kritikai gondolatnak más logikát kell követnie: a dialektika logikáját.”²⁹³

A szubjektivitás affirmálása és kifejezésre juttatása különösen termékeny talajra talált a radikális, illetve marxista politikai gazdaságtan esetében. Először is művelői kutatásaikban és elemzéseikben a fetisizálódott és tárgyi (áru—pénz—tőke) viszonyok mögött felfedezik a társadalmi viszonyokat, és mint osztályok közötti viszonyt interpretálják azt. Másodszor: ehhez kapcsolódóan egyrészt a gazdasági folyamatok, törvényszerűségek és struktúrák, másrészt az osztályharc egymásra gyakorolt befolyását kutatják. Harmadszor: figyelmük „a gazdaság akkumulációja és az emberi élet degradálása közötti, a kapitalista társadalomra jellemző viszonyra irányul”.²⁹⁴ Az amerikai radikális gazdaságtan ebben Marxot követi: „… valóban magáévá tette azt a marxi álláspontot, miszerint az emberek a tárgyak termelése közben önmagukat is termelik, és hogy a gazdaságot nem lehet megérteni, amennyiben nem vesszük tudomásul azt, hogy annak alapvető jellemvonását épp a munkások és kapitalisták termelésének és újratermelésének követelményei határozzák meg, ideértve azok — az uralkodó társadalmi rend meghatározta társadalmi viszonyok fenntartását biztosító — mentalitását és társadalmi lény voltát is.”²⁹⁵

A radikális politikai gazdaságtan művelői közül sokan bevonják elemzéseikbe az osztályokat, illetve az osztályviszonyokat is, ami a radikális gazdaságtannak abból a sajátos jellegéből ered, hogy „a neoklasszikus elmélettől eltérően a gazdasági okozati viszonyokat a társadalmi ellentétek, elsősorban az osztályharc tükrében vizsgálja”.²⁹⁶

Az amerikai marxista közgazdászok leginkább azzal járultak hozzá a marxista elmélet fejlesztéséhez, hogy affirmálták a szubjektivitást a politikai gazdaságtanban is. Kifejezésre juttatták azt a munkafolyamat ellenőrző rendszerének és hierarchikus felépítésének, a munka degradálásának, a munkaerő szegmentálódásának, valamint a monopol- és korporatív kapitalizmus egyénre gyakorolt hatásának vizsgálatakor. A szubjektivitás kerül előtérbe a tőkés termelési mód nemi és faji egyenlőtlenségekre, valamint az osztályharcnak a gazdasági folyamatokra és törvényszerűségekre gyakorolt hatásának elemzésekor is, csakúgy, mint az állam gazdasági életben betöltött szerepének és a tőkés termelési mód irracionális voltának kutatásakor. „A legtermékenyebb kutatási területnek a munkahelyek hierarchiájának a munkások faji és nemi hovatartozásával mutatott összefüggéseinek kutatása bizonyult. E kutatások eredményeként jött létre a munkaerő-piac szegmentálódásának elmélete.”²⁹⁷ Franičević szerint igen érdekesek és eredetiek azok a kutatások is, amelyek „a munka átalakulásával és szervezésével foglalkoznak a nagy korporációk dominanciájának feltételei között”. „Megemlíthetjük például a munkafolyamat megváltozásával foglalkozó kutatásokat a monopolkapitalizmusban (Braverman), a műszaki munkamegosztás, ellenőrzés és hierarchia eredetét (Marglin, Stone, Edwards), valamint a munkaerőpiac szegmentálódásának a munkásosztály megoszlására gyakorolt hatását (Reich Gordon, Edwards és mások) kutató munkákat. Kiderül, hogy e problémák mindegyike rendkívül fontos a bérmunkások objektív osztályhelyzetének, valamint osztályszubjektivitásának megértése szempontjából a korszerű kapitalizmusban.”²⁹⁸

Franičević megállapítja azt is: „hogy bár a radikális közgazdászok a kapitalista termelési mód, az osztálystruktúra és osztályharc fejlődésének és törvényszerűségeinek kutatására összpontosítanak, kutatásaik kiterjednek a kapitalizmus és egyén viszonyára is, az ember egyéni fejlődésének és a rendszer újratermelése szempontjából funkcionális egyéniségtípusoknak a szempontjából is. A radikális gazdaságtannak ez a sajátossága azonnal érthetővé válik, amint felidézzük az újbaloldallal való szoros kapcsolatát.”²⁹⁹ Egyik legújabb példája ennek a híres marxista közgazdász, James O’Connor Accumulation crisis³⁰⁰ című könyve, amelyben az individualizmus ideológiájának a munkásosztály és a kapitalizmus fejlődésére gyakorolt hatását elemzi. Az individualizmus ideológiája fontos tényezője a kapitalista rendszernek, de ugyanakkor szubverzív tényező is, mert transzformálja azt. Az idealizmus megosztotta a munkásosztályt, de ugyanakkor törvényesítette is a személyes, a magán- anyagi jólétért folyó osztályharcot (O’Connor ezt „class struggle for more and for self”-nek nevezi), méghozzá olyan fokig, amelyen az individualizmus már önmagát tagadja. Ennek eredményeként olyan mértékben megnövekedtek a gazdasági és szociális újratermelés kiadásai, hogy a tőke már nem tudja elviselni, így krízisbe kerül az akkumuláció.

8) A marxista és szocialista elméleti kutatásokban erőteljesen jelen van a participatív demokrácia és az önigazgatás eszméje, ezzel összhangban pedig az a felismerés, miszerint „az önigazgatás formáitól megfosztott szocializmus etatizmussá degenerálódik a termelés, de a társadalmi élet minden más területén is”.³⁰¹

Az önigazgatás eszméjének e térhódítását a marxista elméletben elsősorban az újbaloldalnak a marxizmus — illetve szélesebb értelemben a szocialista gondolat — fejlődésére gyakorolt hatása eredményezte. „Az önigazgatás — a gazdaság, de az élet minden más területén is — központi témája az újbaloldalnak és meghatározója annak a víziónak, amelyet kialakított” — mondja Dick Howard.³⁰² Marcuse szerint az újbaloldalnak köszönhető, hogy a hatvanas évek után újra jelentőséget kapnak a termelés és elosztás területén megvalósuló önigazgatásról alkotott föltevések és elképzelések a gyárakban és üzemekben.³⁰³

Jegyzetek

²²⁴ James O’Connor: Towards a Theory of Community Unions I.; Lásd: Wini Breines: Great Refusal, 133. o.

²²⁵ Martin Nicolaus: The Contradictions of Advanced Capitalist Society and its Resolution; Lásd: Wini Breines: Great Refusal, 134. o.

²²⁶ James Weinstein: Ambigous Legacy. The Left in American Politics, 143. o

²²⁷ Uo. 141. o.

²²⁸ Wini Breines: Great Refusal, 110. o.

²²⁹ Uo. 115. o.

²³⁰ David McLellan: Marxism After Marx, 320. o.

²³¹ Paul Breines: Marcuse and the New Left, in: The Revival of American Socialism, 288. o.

²³² Dick Howard: The Marxian Legacy, 22. o.

²³³ Christopher Lasch: The Agony of the American Left, Vintage Book, New York, 1968., 178—179 o.

²³⁴ Irving Louis Horowitz: Ideology and Utopia in the United States 1956—1976, Oxford University Press, New York, 1977., 182. o.

²³⁵ Herbert Marcuse: Merila v remena, 44. o.

²³⁶ For a New Amerika (Essays in History and Politics from „Studies on the Left” 1959—1967), szerk.: J. Weinstein, D. Bakins, Random House, New York, 1970., 6. o.

²³⁷ Uo. 12—13. o.

²³⁸ Lásd: William Appleman Williams: The Tragedy of American Diplomacy, Del; New York, 1962., W. A. Williams: The Roots of the Modern American Empire, Random House, New York, 1969; W. A. Williams: Empire as a Way of Life, Oxford University Press, New York 1980.

²³⁹ Paul Bühle: Marxismus in den USA, 38. o.

²⁴⁰ Lásd: The Revival of American Socialism, szerk.: Georg Fischer, Oxford University Press, New York, 1971.

²⁴¹ Beyond the New Left, szerk.: Irving Howe, McCall Publishing Company, New York, 1969., 3. o.

²⁴² Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, Praeger, New York, 1981. IX. o.

²⁴³ The Left Academy (Marxist Scholarship on American Campuses), szerk.: Bertell Oilman, Edward Vernoff, McGraw-Hill Book Company, New York, 1982., 1. o.

²⁴⁴ Uo., 1. o.

²⁴⁵ Marx W. Wartofsky: Marx Among the Philosophers, in: The Left Academy, 115 és 118. o.

²⁴⁶ Lásd: Herbert Gintis: The Reemergence of Marxian Economics in America; Richard Flacks: Marxism and Sociology; Michael Merril, Michael Wallas: Marxism and History, mindhárom in: The Left Academy.

²⁴⁷ Lásd: Milos Nikolic: Osnovni rezultati razvoja savremenog marksizma, a Marksizam u svetu kiadása, 1983.

²⁴⁸ Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, 5—6. o.

²⁴⁹ The Left Academy (Marxist Scholarship on American Campuses), 10. o.

²⁵⁰ Marx Wartofsky: Marx Among the Philosophers, in: The Left Academy, I. kötet, 122. o.

²⁵¹ The Left Academy, 2. o.; Lásd még: H. Gintis tanulmányát is az 53. o.

²⁵² Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, 4. o.

²⁵³ Bernd Leineweber, Karl-Ludwig Schibel: Die Revolution ist vorbeiwir haben gesiegt. Die community – Bewegung Zur Organisationsfrage der Neuen Linken in den USA und der BRD, Merve Verlage, Berlin, 1975., 23. o.

²⁵⁴ Mark Kesselman: The State and Class Struggle: Trends in Marxist Political Science, in: The Left Academy, 87. o.

²⁵⁵ The Left Academy, 2. o.

²⁵⁶ Richard Flacks: Marxism and Sociology, in: The Left Academy, 14. o.

²⁵⁷ Eleonor Leacock: Marxism and Anthropology, in: The Left Academy, 257. o.

²⁵⁸ Richard Flacks: Marxism and Sociology, in The Left Academy, 15. o.

²⁵⁹ Christopher Lasch: The Agony of the American Left, Vintage Book, New York, 1969., 188—189. o.

²⁶⁰ Mark Kesselman: The State and Class Struggle: Trends in Marxist Political Science, in: The Left Academy 87. o.

²⁶¹ Az idézeteket David Plotke^– még meg nem jelentetett tanulmányából vettük, amely a második világháború utáni amerikai marxistákról szóló antológiában jelenik majd meg a Szarajevói Svjetlost kiadásában.

²⁶² Lásd: Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, X. o.

²⁶³ Lásd: The Left Academy, 2. o.

²⁶⁴ Paul Bühle: Marxismus in den USA, 33. o.

²⁶⁵ Az akadémiai marxizmusról lásd még: Milos Nikolic: Osnovni rezultati razvoja savremenog marksizma, 28—34. o.

²⁶⁶ Lásd: Outline for URPE Organizing Statement, URPE Newsletter, II. kötet, 3. o.

²⁶⁷ Lásd: The Review of Radical Political Economics, 3. évf., 1971., 2. szám

²⁶⁸ E két irányzatról lásd: Jerry Watts: The Socialist as Ostrich: The Unwillingness of the Left to Confront Modernity, Social Research, Vol. 50., 1. szám, 1983 tavasza.

²⁶⁹ Uo. 7. o.

²⁷⁰ Bertell Oilman: On Teaching Marxism, in: Studies in Socialist Pedagogy, Monthly Review Press, New York, 1978.

²⁷¹ Martin Sklar: On Oilman’s „On Teaching Marxism”, in: Studies in Socialist Pedagogy, 270. o.

²⁷² Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, 45. o.

²⁷³ Vojmir Franičević: Radikalna politička ekonomija u SAD, Sveučilište u Zagrebu, Ekonomski fakultet, 1983., 180. o. (doktori értekezés).

²⁷⁴ Herbert Gintis: The Reemergence of Marxian Economics in America, in: The Left Academy, 55—56. o.

²⁷⁵ Legjelentősebb Samuel Bowles és Herbert Gintis: Schooling in Capitalist America (Education and the Contradictions of economic Life), Basic Books, New York, 1975.; Lásd még: Ivor Berg: Education and Job: The Great Training Robbery, Beacon Press, Boston, 1971.; Jerome Karabei — A. H. Halsey: Power and Ideology in Education, Oxford University Press, New York, 1977.

²⁷⁶ Lásd: Marxism and the Metropolis (New Perspectives in Urban Political Economy), szerk.: William K. Tabb, Larry Sawers, Oxford University Press, New York, 1978.; Bennet Harrison: Urban Economic Development, The Urban Institut, Washington D. C, 1974.; Problems in Political Economy. An Urban Perspective, szerk.: David Gordon, D. C. Heath and Co. Lexington, 1971.; Larry Sawers: Urban Form and the Mode of Production, Review on Radical Political Economics, 1975.

²⁷⁷ Lásd: William Tabb: The Political Economy of the Black Ghetto, Norton, New York, 1970.; Eugene Genovese: The World the Slave-holders Made, Pantheon, New York, 1969.; Harold Baron: The Demand for Black Labour, in: Radical America, 1971. március—áprilisi szám.

²⁷⁸ Lásd: Capitalist Patriarchy and Case for Socialist- Feminism, Monthly Review, New York, 1978.; Zaretsky: Capitalism, The Family and Personal Life, Harper and Row, New York, 1976.; Lásd még a Review of Radical Economics 1984-es tavaszi külön számát The Political Economy of Women címmel.

²⁷⁹ Lásd: Seymour Melman: The Permanent War Economy, Simon and Schuster, New York, 1974.

²⁸⁰ Howard Wachtel: Worker’s Management and Worker’s Wage in Yugoslavia, Cornell University Press, Ithaca, 1973.; Benjamin Ward: The Socialist Economy. A Study of Organizational Alternatives, Random House, New York, 1967.; Yaroslav Vanek: The General Theory of Labour — Managed Economics, Cornell University Press, Ithaca, 1970., és más kiadványok.

²⁸¹ Legjelentősebb: Harry Braverman: Labour and Monopoly Capital, Monthly Review Press, New York, 1974. (Nálunk is megjelent a Globus kiadásában 1982-ben).

²⁸² Lásd: Richard C. Edwards: Contested Terrain: The Transformation of Labour in the United States, Cambridge University Press, New York, 1982.

²⁸³ Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, 19. o.

²⁸⁴ Lásd: Jerry Watts: The Socialist as Ostrich: The Unwillingness of the Left to Confront Modernity, in: Social Research, 1983. tavaszi száma.

²⁸⁵ Bruce Brown: Marx, Freud and the Critique of Everyday Life, Monthly Review Press, New York, 1973., 11. o.

²⁸⁶ Herbert Marcuse: Merila vremena, 44. o.

²⁸⁷ Lásd: Dick Howard: The Marxian Legacy, 24. o.

²⁸⁸ Perry Anderson: In the Tracks of Historical Materialism, Verso, London, 1983., 24. és 25. o.

²⁸⁹ Lásd még: Miloš Nikolić: Osnovni rezultati razvoja savremenog marksizma, 48—52. o.

²⁹⁰ Marx W. Wartofsky: Marx Among the Philosophers, in: The Left Academy, 122—123. o.

²⁹¹ Uo. 124. o.

²⁹² Russel Jacoby: Društveni zaborav, 133. o.

²⁹³ Uo. 135. o.

²⁹⁴ Richard C. Edwards, Michael Reich, Thomas E. Weisskopff: The Capitalist System, Prentice Hall Inc., New Jersey, 1978., 3. o.

²⁹⁵ Herbert Gintis: The Reemergence of Marxian Economics in America, in: The Left Academy „ 56. o.; Michael Lerner: The New Socialist Revolution, Delta, New York, 1973., Edward Nell, Martin Hoilis: Rational Economic Man, Cambridge University Press, New York, 1875.

²⁹⁶ Vojmir Franičevie: Radikalna politička ekonomija u SAD, 57. o.

²⁹⁷ Uo. 20. o.

²⁹⁸ Herbert Gintis: The Reemergence of Marxian Economics in America, in: The Left Academy, 63. o.

²⁹⁹ Vojmir Franičević: Radikalna politička ekonomija u SAD, 179. o.

³⁰⁰ James O’Connor: Accumulation Crisis, Basil Blackwell, New York, 1984.

³⁰¹ Stanley Aronowitz: The Crisis in Historical Materialism, 6. o.

³⁰² Dick Howard: The Marxian Legacy, 34. o.

³⁰³ Herbert Marcuse: Merila vremena, 43. o.

Árokszállási Borza Gyöngyi fordítása

Forrás: http://adattar.vmmi.org/cikkek/4116/letunk_1987.03-04_08_milos_nikolic.pdf