2023. 02. 16.
MOMENTUM, LMP, MILLA 2.0
AVAGY
A DEMOKRÁCIA ÚJRATÖLTÉSE A(Z) (OLIGARCHA)KAPITALIZMUS DIKTATÚRÁJÁNAK FENNTARTÁSÁÉRT
Új konkurencia nevelődött ki a Nemzeti Emberevők Rablóbandájával szemben: a nemzeti feltörekvő világpolgárság és technokrácia ifjúsági tagozata. S mivel a NER-el egylényegűek abban, hogy tőkét, tulajdont, államot kívánnak fenntartani saját maguk üdvére (mondjuk az is igaz, hogy efféle történelmi mulandóságokat máshogy nem is lehet fenntartani), ezért nem is lehet másról szó, csak arról, hogy hogyan tartsuk fenn friss, új dinamizmussal – a régit. Azt az emberevőset.
A Momentum megnyilvánulásai, karakterei alapján úgy tűnik, hogy számukra a magyarországi társadalmi kérdések, ezen belül az állam és tőke kapcsolata nem lehetnek többek technikai kérdéseknél, hogy számukra a feladat tulajdonképp csak annyi, hogy megfelelően kell beprogramozni a rendszert és entert nyomva minden szép és jó lesz. Ehhez pedig agilis, tettrekész (hahaha), dinamikus személyekre kell bízni az államhatalmat. Merő véletlenségből rájuk.
Persze nincs új a nap alatt: a feltörekvő, az új iparágak dinamizmusából profitálni akaró, a világpiacon is jelenlevő vagy oda kitörni akaró tőkék számára a meglévő politikai-gazdasági struktúrák, azok elosztói-támogatási rendszerei, az oligarchakapitalista rend uralkodói, haszonélvezői akadályt képeznek; s mint nem a megfelelő helyre és módon el és újraelosztók (mármint feltörekvőink szempontjából), ezért a pazarlás és rossz hatásfok bűnével vádolhatóak. Tehát a feltörekvő „új” tőkék szükségképp a technokrata mítosz fenntartói, a technokrácia szövetségesei, vagy épp ők maguk is azok.
Mármost abban sincs új a nap alatt, hogy a technokrácia, és a vele szövetséges, a meglévő gazdasági- politikai struktúrák által háttérbe szorított tőkék saját részérdekeiket általános érdeknek gondolják. Vagy azért teszik ezt, mert saját fejlődésüket azonosítják a társadalom általános fejlődésével, saját hasznukat mindenki jólétével (lecsorog a jólét etc. etc.); vagy azért, hogy szövetségeseket leljenek a saját uralmukhoz. Nem fértek bele az oligarchakapitalista működés jelenébe, nem kapnak sem nekik tetsző pozíciókat, sem megfelelő perspektívát, se megfelelő fizetést – s ez már harmonizálhat az oligarchakapitalista működés többi vesztesével. Csakhogy itt a tőke haszon és hatalomélvezőinek konkurenciaharcáról van szó, vagyis arról, hogy a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek által megtermelt értéktöbbletet hogyan osszák el egymás között. Egyben arról, hogy mint döntésre, hatalomra, profitra jogosultak, hogyan hárítsák más konkurensre, illetve osztályra a kapitalizmus növekvő működésképtelenségének következményeit; például, hogy meghatározhassák, hogy ki kerüljön a bérmunkásnak se kellő pauper státuszába. Azaz, hogy az önmagán túlfejlett kapitalizmus továbbműködtetésének szükségleteit, tömegek, egész vidékek kizárását és szegregációját a (túl)termelésből úgy elégítsék ki, hogy az saját túlélésüket, hatalmukat, tőkéjüket, ezzel a kapitalizmus további pusztító pusztulását fenntartsa. Hatalmi pozícióban a haszon és kár elosztásáról van szó – a proletariátus alávetettségét fenntartva, a proletariátusból élve, azon és abból hatalmaskodva, tovább nyomorítva. Persze, a látszat szerinti közös lét, meg hogy mindannyian a nemjónemzeti Orbán áldozatai vagyunk, hogy gyárosnak és munkásnak, hogy földbirtokosnak és cseléddé lett agrárproletárnak, hogy uzsorásnak és adósrabszolgának meg csicskának egy az érdeke, ideológiai formát és megerősítést követel – nem véletlen, hogy a „jó nép” és ifjonti feltörekvőink közti azonosulásnak, egységfrontnak ismét a nemzet nevében kell(ene) történnie, kialakulnia. Így nézve a dolgot pedig a helyzet a következő: a sokdiplomás-modern nemzetfenntartó erő konkurál a negyeddiplomás-modern nemzetfenntartó oligarchákkal – mindkettő a proletariátus kárára. Tisztelt proletariátus, tessék választani. Már ha hülyének tetszik lenni.
A Momentum mindehhez puszta személyi illetve generációs kérdéssé teszi azt, ami kapitalista társadalmi-történelmi, ami az önmagán túlfejlődő kapitalizmus, illetve annak nemzetközi hierarchiái által meghatározott. Az “Orbánnak mennie kell. Csakhogy olyan társadalmi rendszer, hogy »Orbán« nincs” című írásunkban[1] pont ezekről a meghatározottságokról és azok távlatairól van szó. Ott azt mondtuk, hogy e félperiférián-periférián történelmileg, szükségképp, a kapitalizmus általános ellentmondásainak kiéleződéseként, a tőkés túltermelés, túlfejlődés követelte alulfejlesztés eredményeképp alakult ki már a 80-as évektől a kapitalizmus eme oligarchikus formája. Vagyis az állam bürokráciájának és csúcsvezetésének a magántőkével, a korrupció, a politikus-vállalkozó, a haveri kör stb. formáiban való különös összenövése, kvázi feudálissá torzuló kapitalista társadalmiasulása a maradék erőforrások megszerzéséért, a tőkehiány enyhítéséért, az erősebb tőkék/államokkal szembeni tőkés túlélésért történt. Ennek pedig a maradékok maradékáért folytatott egyre vadabb konkurenciaharccá kellett és kell válnia az uralkodó osztályon belül. S így nem csak a tömegek nyomorát, a korrupciót, az erőforrások oligarchák üdvére és nekik épp megfelelő formában[2] való felemésztését kell fenntartaniuk saját békéjükhöz. Hanem növelniük kell. Egyrészt, mert az erőforrásokért való konkurenciaharc szükségképp a ‘végtelen igény a véges lehetőkre’ esetét jelenti: a csúcsvezetés csak addig maradhat csúcsvezetés, azaz legfőbb rablógyilkos e szisztémában, míg ki tudja elégíteni eme tőkés igényeket, vagyis az oligarchák egymással szembeni, a ‘több erősebb, az erősebb több’ elburjánzását. Ami viszont előbb-utóbb egymás felfalását, a csúcsvezetés megroggyanását, mindennek brutalitással való, ideig-óráig elhárítását jelenti.[3] Másrészt általában a kapitalizmus termelékenységben, tudásban, társadalmiságban, nemzetköziségben a tulajdon és értékviszonyain való szükségszerű (túl)fejlődése: az eleven munkaerő kizsákmányolásának tőkék és államok konkurenciaharcaiból fakadó kényszerű fokozása e rend éltető elemének, az eleven munkaerőnek s a fizetőképes keresletnek egyre vészjóslóbb kikapcsolását jelenti. Azaz a kapitalizmus általános lehetőinek a beszűkülését, a maradék maradékát eredményezi. És ez sem kedvez ama végtelen igény kielégíthetőségének: nem véletlen, hogy a 2008-as válság után indult meg a világ jobbratolódása, illetve a barbarizálódás felgyorsulása. A lehetők eme beszűkülése minden fillér (bocsánat, cent) és morzsa erősebbeknek, hatalmasabbaknak, nagyszerűbbeknek való összesöprését: az oligarchák koncentrálódását és centralizálódását, monopolisztikus politikai szerveződését, teljhatalom szükségességét követelte; a követelés megvalósulása viszont a végtelen igényt növelte és növeli[4]. E lefelé spirálban, mivel a rendszer továbbra is eleven munkaerő kizsákmányolásán alapul, az uralkodó osztálynak az alávettetek, kizsákmányoltak, kisemmizettek további kifacsarását és megnyomorítását mindenképp fokoznia kell, amihez merőben jobbos mentalitás, korlátoltság, félrevezetés, nemzetiségi-vallási megosztás (pl. cigány-magyar stb.), a proletariátus puszta konkurenciaharcossá nyomorítása, antiszolidárissá atomizálása („menekültkérdés” pl.) szükséges; illetve az uralkodó osztálynak saját magát is keményebben, zártkörűbben kell fognia: csúcsvezetésnek szigorúan alárendelt pártként, államként, bürokráciáként stb. kell a maradékok maradékán folyó oligarchakapitalista konkurenciaharcot, annak szétszaggató, elitet elit által pusztító hatásait kordában tartania. Már ameddig lehet. S a hadarva feltörekvő, társadalmi-történelmi-politikai, meglehetősen öntelt analfabétáink ezt nagyon nem értik. Nem értik, hogy a tőke rendszerének alkonyatában létezünk, hogy ez a tőke liberálisnál nyíltabb diktatúrájának vagy épp a teljes lepusztulásnak és felbomlásnak, polgárháborús despoták és hadurak káoszának az időszaka, pláne a tőkék és államok nemzetközi hierarchiáinak perifériáin, félperifériáin; hogy errefelé a politikai párt nem pusztán politikai; hogy a miniszterelnök, a politikai csúcsvezetés stb. az oligarchakapitalisták vezetője is; hogy itt, ha elitként elitet győzködnek[5], akkor vagy Fidesszé (Jobbikká)[6] kell válniuk, vagy felmorzsolódnak; hogy a technokrácia a kapitalizmus esztelenségeinek racionális megszervezője, azaz esztelenségeinek fokozója és elmélyítője általában, s e vidéken sem lehet több, mint az oligarchák aljasságainak és rablógyilkosságainak technikusa, akár tetszik neki, akár nem. A politikai csúcsvezetés, a magántőke adott körei, az állami bürokrácia szentháromsága egyistenné lett, s a korrupció, a pazarlás, az elvonás, a hiány lényegi, kiiktathatatlan fogaskerekekként őrlik fel az egész társadalmat. Ama háromból kikapcsolni egyet, vagy ott személycseréket végrehajtani csak azt eredményezheti, hogy a másik kettő azt újratermeli; aki tehát kapitalizmusban, tőkében, államban, magántulajdonban gondolkodik, annak szükségképp a korrupcióhoz, a feudalizmusra hajazó oligarchakapitalista működésekhez és aljasságokhoz is adnia kell a nevét. A Momentum pontosan ezt teszi: nem a proletariátus szervezésével, tömegeivel próbálnak erőt kifejteni az oligarchakapitalista uralkodókkal, bürokráciával, állami csúcsvezetéssel szemben, hanem mindezt érintetlenül hagyva, jó elitistaként demokratikussá reformálnák Vito Corleone családját a Barzini családdal való nemzeti egység nevében, hogy minden (fel)törekvő vállalkozó és technokrata mindebből profitáljon, meg belepofázzon, amibe csak lehet. Hogyne. Egy művelt zsebes lehúzhatja és elviheti a despota aranygyűrűjét, mert művelt. A sokdiplomás vizionátor, mert több nyelven tud álmodni, elszedheti a strómanoligarchától a milliárdokat, hogy világpiaci szintre tőkésítetten álmodhasson. Ezek vagy hülyék, vagy minden hájjal megkent gazemberek. De tömegek nyomorán, alávetésén, kisemmizésén nem fognak enyhíteni; felszámolni ezt az egész rémálmot pedig ha akarnák, se tudnák. Mivel ahhoz a tőke rendszerét, államát, annak összes kacatját kell eltakarítani. És ők, aggódó állampolgárokként[7], kiknek sem a tőkével, sem az állammal, sem a tulajdonnal nincs bajuk, csupán és legfeljebb ezen társadalmi viszonyok s funkciók néhány megszemélyesítőjével, betöltőjével és formájával, csak a tőke totalitásának káoszát és katasztrófáit növelhetik a tőke rendszerének fenntartásával.
Persze ennek a játéknak előfeltétele a polgári-burzsoá tudatlanság és korlátoltság, ami aztán vagy a felmorzsolódást, vagy a dicstelen kollaborációt és a fennálló gazdasági-politikai viszonyokhoz való hozzárohadást eredményezi. S az is igaz, hogy a proletariátus erejére való támaszkodásra, vagy legalábbis kísérletére már volt példa: Szolidaritásnak hívták. S ez utóbbi bukása annak köszönhető, hogy maga a proletariátus nem tudott annyira önmagáért cselekvőleg fellépni, hogy a szervezetet balra lökje; hogy a meglévő, többszörösen korlátolt szakszervezeti szeméttel szemben a gyárakban, vasútnál stb. afféle szakszervezet-izotópként szervezkedő: társadalmibb, több területen aktivizálódható, s ezért már több radikalizmusra hivatott új politikai szervezetet a reformizmus szakadék szállójáig radikalizálja. S ezzel a proletariátus a saját szolidaritását erősítse, s végül, ha minden jól megy, akkor magával e reformista szervezettel szemben saját öntudatát radikalizálja, és ennek megfelelő szervezetet hozzon létre. Vagyis első lépésként kiszórja a Szolidaritásból a felvilágosult, városi kis-, és középburzsoá törtetőket; hogy megakadályozza az utóbbiak által favorizált technokrata-szakmai kormányzással valójában a saját pozícióját erősíteni kívánó Bajnai-féle nagyburzsoá csoportokat abban, hogy a proletariátust továbbra is csak bedarálják, szavazógép-alkatrésszé nyomorítsák. És igen, igaz: a magyarországi, kádári-kispolgári, majd félperifériás-oligarchakapitalista atomizációnak eredményeképp a legócskább polgárivá züllött proletariátus mindezt nem tudta végrehajtani. A felülről indított szervezés nem volt (nem lehet) sem annyira radikális, sem annyira átgondolt, se a megszállottságig elszánt, hogy komolyan megpróbálja felülírni az előbb említett atomizációt, hogy a burzsoázia afféle “örök” baloldali ellenzékeként ideig-óráig, de működővé, sikeressé legyen; s ez nem gerjeszthet(ett) egy alul lezajló radikalizálódást, ami kedvező esetben túllendülhet az egész reformista maszlagon. De erről beszélünk: ahogy a világkapitalista rendszerben kedélyes-jóléti, polgári demokratikus célokat egyre kevésbé lehet polgári módon elérni (másképp pedig, például a kapitalizmus meghaladva tagadásával már a cél is mássá lesz: kommunizmussá a kapitalizmust és annak összes álszentségét, nyomorúságát és hamisságát felszámolandó[8]), úgy annak Magyarország nevű alvállalkozásában még kevésbé lehet. Így a polgári szerveződés a tőke és kapitalizmus növekvő működésképtelenségének köszönhetően képtelen több lenni annál, mint hogy akarva-akaratlanul, de a barbarizálódás előmozdítója legyen.
[1] Lásd: „Részeg Hajó kommunista oldal: Korunk anarchista, kommunista dokumentumaiból” állományát.
[2] Naivitás azt képzelni, hogy amikor a csúcsvezetésnek minden forintot arra kell fordítani, hogy az oligarchák ne essenek egymásnak vagy épp szeretett csúcsvezetésüknek, akkor a különböző nagyberuházásokat, mint pl. az építőipari oligarchák túlszámlázással pénzkifizető s egyben a csúcsvezetésnek visszajattoló helyeit majd meg lehetne szüntetni, vagy legalább is a túlszámlázás, fölös építkezés stb. pazarlásait le lehetne csökkenteni. Ezek az eszelősnek tetsző formák, mint pl. a stadionépítés nagyon is racionális tartalommal bírnak a tőkefelhalmozás szempontjából: eleven munkaerő kizsákmányolásának helyei, ahol terméktöbbletet értéktöbbletté túlszámláznak és el meg visszaosztanak adott oligarchakapitalista körök és csúcsvezetésük számára. Hogy hosszabb távon ezek felesleges beruházások? A kapitalizmusban a feladat a tőke felhalmozása, nem pedig a jövőről való elmélkedés. Hogy inkább az egészségügyre kéne fordítani ezeket az erőforrásokat? Hogyne, kórház lesz építve, de felszerelés, orvos meg ápoló már nem lesz hozzá, mivel utóbbiak költsége, bére az oligarchák vesztesége, s így egymás, meg a csúcsvezetésük kinyírásává vadul(hat)ó konkurenciaharcuknak a serkentője.
Ám, mivel a „jó nép”-től egyáltalán nem kell félniük, ezért a jelen tőkéje nyugodtan felfalhatja mindenki jövőjét az oligarchák és csúcsvezetésük boldog mindennapjaihoz. Utóbbiak pedig a rossz jövő elől majd megszökhetnek – van elég pénzük – valami kedélyesebb helyre. Már ha tudnak. Már ha lehet.
[3] Elég csak az államtitkári szám exponenciálisnak tetsző növekedésére gondolni; de figyelemreméltó az állami erőszakszervezetek elszaporodása, a csúcsvezetés illetve a különböző alvezérek párhuzamosan létező rendfenntartó-terrorelhárító-testőr-ésatöbbi szervezeteinek kialakulása, illetve a meglévők újabb jogosítványokkal való ellátása (pl. a honvédség jogkörének kiterjesztése az ún. menekültválság kapcsán) is.
[4] Vagyis nem a véletlennek, s nem is egyszerűen a gonosz politikusok ármánykodásainak köszönhetőek a Kelet-Közép Európában megfigyelhető politikai-gazdasági monopolizálódás. Persze az azonos hatás azonos tartalma más-más formát ölthet. Néhány tipikus példa. Az államilag létrehozott/rabolt kapitalizmus Oroszországában, már csak a rabolható javak, az ország s gazdaságának nagysága stb. okán „önjáróbb” oligarchák jöttek létre, mint a volt „szatelit” országokban, például Magyarországon. Oroszországban egész régiókat, iparágakat nyeltek el, maffiamódszereikkel az állam az államban nagyságokig nőve; s ezért az államnak, mint számukra külsőlegesnek, jóval brutálisabban, „antidemokratikusabban” kellett és kell őket egy akolba, véd és dacszövetségbe kényszerítenie a KKE „nyugatibb” országainak oligarchakapitalista működéseinél, a tőkék és államok hierarchikus tömbjeinek előbb-utóbb világháborúig vaduló konkurenciaharcában helytállandó. A polgári jogok maximumát, (például a kire szavazz és szavazhatsz legitimációs bolondtáncát kishülyéknek) ez a történelmi feladat és szituáció határozza meg; ennél több – liberálisabb belpolitika, szabadabb légkör, a tőke szabadabb áramlása – a „belső”, (oligarcha)kapitalista konkurenciaharc elszabadulását, az ellenséges, pl. „nyugati” tőkék tulajdonszerzését, így gazdasági és politikai hatalomszerzését, az ország széthullását eredményezné. Vagyis az önmagán túlfejlődő, ezért egyre inkább szegregáló, kizáró, alulfejlesztő kapitalizmus általános tendenciái, a tőke demokratikusnál és liberálisnál nyíltabb diktatúráit létrehozó szükségesség ott konkrét formává, jövője jelenné vált.
Ukrajna e jelen idejű jövő másik véglete: a tőkék és államok nemzetközi hierarchiái közt dúló konkurenciaharc frontvonalába kerülve a maradék maradékának elosztása, az oligarchakapitalista gazdasági-politikai centralizáció az ország kettészakadását és polgárháborút eredményezett a tőke nagyobb üdvére: Ukrajna nyugati része kvázi fasisztaként felel meg a kapitalizmus jelenlegi követelményeinek s a nyugati kapitalista hierarchiáknak; keleti része pedig népre hivatkozó ellenfasisztaként tagolódik be az oroszországi oligarchakapitalisták hierarchiájába, tőkét és államot fenntartandó.
Romániában a különböző kormányok közt lavírozó és erősödő, közvetlenül nem választott szervezet ragadta végül magához tulajdonképp a teljhatalmat a korrupcióellenes harc nevében. A korrupcióellenes ügyészség (DNA) működése a szükségképp korrupcióval működtetett oligarchakapitalista rendszerben annyit tesz, hogy a „saját” oligarchakapitalistáinak az ellenfeleit bármikor kiiktathatja a konkurenciaharcból a tiszta közélet nevében; így, bár a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek maradék jogaikat is elvesztették saját elnyomóik megválasztásában, de a létező korrupcióellenesség látványos megnyilvánulásaival hülyítve legitimálják a tőke egyre nyíltabb diktatúráját.
Lengyelország burzsoáziája pedig a magyar modell, az oroszhoz képest szabadabb választással teljhatalom útján jár – bár mind a tömegek aktivitása, mind a 2/3 nélküliség, mind Lengyelország nagysága, fontossága az EU-n belül lehet, hogy a második átkával terheli e monopolizációt. Mármint azzal, hogy ami itt a teljhatalom drámájaként, ott a bohózataként nyomoríthatja a proletariátus mindennapjait – míg a kapitalizmus növekvő működésképtelensége nem követel komolyabb fellépést és tetteket a rendszer haszon és hatalomélvezőitől ama centralizáció megvalósításához, azaz a proletariátus teljes kizsigereléséhez.
[5] Az „elitet elitként győzködés” esetében azt is látni kell, hogy miért kerül szükségképp felejtőbe a „fizessenek a gazdagok” s más efféle csúcsvezetői szinten kiötletelt szociális érzékenység/PR. Azért, mert a polgári pártok, pláne, mint oligarchakapitalista szerveződések maguk a gazdagok, maguk a tőkések, annak összes mentális-tudati következményével. A pártok apparátusa, gerince belőlük áll; önmaguk ellen ténylegesen nem fognak fellépni. Elmondják az aktuális szólamot, nyitnak a bérmunkásosztály, a pauperek stb. felé – de csak szavakban, szavazatszedési céllal. Aztán úgy tesznek, mint az MSZP Ózdon, ahol a szociálisérzékeny-szegénytóvó párt megszavazta azt a rendeletet, ami alapján el lehetett zárni a legrekkenőbb hőségben a közkutakkal fenntartott vízszolgáltatást a szegénytelepeken. Nem az óhaj és nem a szándék a kérdés, hanem a társadalmi-történelmi meghatározottságok.
[6] Momentán a Jobbik a Fidesz egyetlen valódi kihívója e szép hazában. Nem pusztán azért, mert olyan „szépeket” vagy épp „csúnyákat” vagy épp „vadakat” tud mondani. Hanem azért, mert nem nagyon van (lehet) más; a demokratikus: az alsóbb szintekről, kisebb oligarchák által is megbuktatható csúcsvezetéssel bíró pártokat (lásd pl. MSZP, amelynek csúcsvezetése kétszer bukott így) az oligarchakapitalista konkurenciaharcban széttépné és széttépi ama hatalommal, csúcsvezetésnek való szigorú alárendeléssel nem fékezett ’végtelen igény a véges lehetőkre’. Mivel nem alkalmasak a csúcsvezetésre, az elit, az uralkodók nem támogatják se államon belül, se államon kívül; illetve, mint gyenge és ezért reménytelenül nevetséges oligarchakapitalista mozzanatok, polgári (elit) pártok, a jó népet csak szavakkal tudják kifizetni, az „erő” bűvölete, a „fennálló” tehetetlenségi nyomatéka nélkül. Ezért igazából senkinek sem kellenek; szétporladnak, vagy vegetálnak. Ellenben a Jobbik (szélső)jobboldalisága, és a csúcsvezetésnek szigorúan alárendelt apparátusai révén megfelel a kapitalizmus magyarországi részlegének csúcsvezetői funkciójára. Kielégítheti a tőke azon kényszerű igényét, hogy ’monopolizálódás a maradékok maradékáért’, illetve azt, hogy a „jó nép” 2/3-nak vagy épp 4/5-nek nyomorszintre lökésével kell ama maradék maradékát kifacsarni. Valamint, hogy e tömeget továbbra is önmaga ellenségévé tegyék (vezetés és alávetettség igenlése, elitizmus, karrierizmus, antiszolidaritás, nemzetiségi-vallási ellentétek kiélezése, lenézni és tipornivaló biztosítása a lenézettek és eltiportak számára, a „menekültkérdés” stb.), aki így, zagyva és egymással acsarkodó jó atomok halmazaként továbbra is a felsőbb vezetéstől, megnyomorítójától várhatja és várja a leszakadás, a lecsúszás, a fenyegetővé vált mindenkivel szembeni védelmet – a tőke és az állam üdvére. És a Jobbik e két utóbbit (a védelmet meg az üdvöt) meg is ígérheti, és meg is ígéri: friss, dinamikus, férfias erő, ki „elszámol az eleségel”. Vagyis nem csak szavakkal fog fizetni, hanem az „erő” bűvöletével és a „fennálló” tehetetlenségi nyomatékával… De hát a funkció megtalálja az embert. A Jobbik, mint klasszikus fasiszta mozgalom (tömeg-ellenforradalmi rohamosztagok és szavazatnyelő parlamenti frakció egysége), mint a nagyokkal szemben vesztésre álló kisebb tőkék, a lecsúszástól félő jobb egzisztenciák, a reménytelen mélyszegénységbe pauperizáltaktól rettegők szervezete, látva azt, hogy az atomizáció következtében a tömegmozgalmi jelleg fenntarthatatlan (a Magyar Gárda bomlása a jópolgári, „az én tulajdonom, az én hatalmam, az én tulajdonom” alapú fővezérosztódás révén), illetve, hogy így nem lehet minden oligarchák (kormány)pártja, s jelenleg a szavazóbázisát is szűkíti ama szélsőségesség, átcukiskodta magát barnásszürke, 2010-es, 2.0-ás Fidesszé. Vagyis az ’úgy támadni az oligarchákat, hogy valójában nem támadni őket’-vonal győzött: földesurakról, külföldi helytartókról, meg Fidesz oligarchákról beszélnek, a „nép nevében” lecserélve a milliomosok milliárdosok elleni „osztályharcát” a milliomosok és milliárdosok „osztálybékéjére”… Ám az oligarchák „földesurakra” és „nem beszélünk róla” kategóriákba való szelektálása továbbra is a náci „schaffendes Kapital” és a „raffendes Kapital” (alkotó és rabló-rombolótőke) „megkülönböztetésére” rímel, hogy a cukiskodás előtti megkülönböztetésekről ne is beszéljünk. Ezek a hamis szembeállítások a tartalom, a lényeg, bár „radikális”, de fenntartását és konzerválását jelentik, vagyis a tőke, az állam, az alávetés, a kizsákmányolás és kisemmizés fenntartását. S hozzátéve mindehhez azt, hogy mint fasiszta gyökerű párt, kiválóan alkalmas lehet arra, hogy ha a tömegek, nyomorúságuk okán alkalmi és helyi éhséglázadásokat robbantanának ki, akkor azt ne csak „jogállami-hivatalos” úton törjék le, már azt is látnunk kell, hogy mindenképp megfelelő e párt a kapitalizmus alkonyatának kapitalista menedzselésére – a teljes barbarizmusig, a káoszig, vagy ezt az egész szemetet eltörlő kommunista forradalomig.
[7] Pont az a gond a kétfarkú kutyakalóz vicckritikapárttal, hogy az egyébként gyakran szellemes kritikájának meglehetősen korlátolt az alapja: a polgári, tőkés társadalom igenlése, vagy úgy, hogy annak elidegeníthetetlen mozzanatát (például a magántulajdon vagy a tőke diktatúrájának demokratikus formáját, vagy a polgári racionalitást) igenlik, vagy úgy, hogy minderről nem vesznek tudomást. Így a tőke társadalmának objektíve létező perspektívátlansága szükségképp e kritika öncélúságához kell, hogy vezessen, ami végül a visszásságokat, az ótvart, a cikit, az ócskát, a gyűlöletest kigúnyoltként teszi elfogadottá, fenntarthatóvá és fenntartandóvá, legitimálttá. Kigúnyolni a hatalom visszásságait anélkül, hogy elvetnénk magát a hatalmat s annak alapjait, például az osztály nélküli társadalom nevében, végső soron a szovjet bürokrácián való hivatalos élcelődés szintjét tételezi az SZ„K”(b)P vezető (bürokratizáló) szerepe mellett, azt akarva-akaratlanul fenntartva… Vagyis nevess egy jót és hagyj mindent a régiben. És nevethetsz ezen is. És nevess a nevetés kedvéért. Mást nem tehetsz, mert másképp nem lehet. És így másképp nem is lesz és pont. Míg a tőke ki nem nyír.
[8] Vagyis a tulajdon, az áru, az áruérték, a tőke, az elkülönült közhatalom, az állam meghaladva tagadásával a többség kisebbség hierarchiája, a demokrácia is tagadandó sajna; az elidegenítő és elidegenült emberi viszonyoknak, a (bér)munkának és a tőkének, a burzsoává és a proletárrá nyomorító társadalmi-termelési megosztásoknak, a polgárnak és a családnak a kapitalizmust „gyógyító” csodaszerekkel együtt, vagyis a tőke különböző diktatúráinak is a „régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé” (Engels) kell kerülniük.
2017. 03. 03.