2023. 02. 16.
MIHAIL BAKUNYIN – MARXIZMUS, SZABADSÁG ÉS AZ ÁLLAM
MIHAIL BAKUNYIN – MARXIZMUS, SZABADSÁG ÉS AZ ÁLLAM
“Szabadság mindenki számára és e szabadság természetes tisztelete: ezek a nemzetközi szolidaritás elengedhetetlen feltételei.”
Tartalom
Bevezető
A marxista ideológia
Állam és marxizmus
Az internacionalizmus és az állam
Társadalmi forradalom és az állam
A politikai cselekvés és a munkásosztály
*
Én az igazság szenvedélyes kutatója vagyok, s nem kevésbé szenvedélyes ellensége a “Rendpárt” aljas koholmányainak, mely párt az aljasságot, a vallást, a metafizikát, a politikát, a jogot, a gazdaságot és a társadalmat képviseli, és lealjasítja és rabságba veti a világot; fanatikusan rajongok a szabadságért, mely az egyetlen módja az emberi értelem, méltóság és boldogság kialakulásának; de nem a hivatalos, államilag engedélyezett, kimért és szabályozott szabadságért, mely a nagy többség szolgaságát kihasználó keveseknek jut; s nem az individuális, önző, korlátozott szabadságért, amely mellett Rousseau és a polgári liberalizmus összes többi iskolája síkraszáll, melyek az egyén jogait az állam jogai által korlátozottnak tekintették, ami szükségképpen arra az eredményre vezet, hogy az egyén jogai megszűnnek.
Én csak azt az állapotot tekintem szabadságnak, mely méltó nevére, amelynek lényege azoknak az anyagi, intellektuális és morális erőknek a kifejlődése, melyek minden egyénben rejtett képességként jelen vannak, azt tekintem szabadságnak, mely nem ismer el más korlátot, csak amit saját természetünk törvényei állítanak, úgy, hogy tulajdonképpen nincsenek is korlátok, mert e törvényeket nem rajtunk kívül vagy felettünk álló törvényhozó alkotják meg, s ezért nem is csaphatnak be minket) ezek a törvények bennünk rejlenek, anyagi, intellektuális és morális létünk egyetlen alapját ezek alkotják, s ahelyett, hogy ezeket korlátnak tekintenénk, szabadságunk valóságos feltételeiként és tényleges okaként kell felfognunk őket.
Szerintem a szabadság minden egyes egyén számára az, hogy az egyén nem hatol be a másik egyén szabadságába, anélkül találja a szabadság megvalósulásának terét és végtelen kiterjesztésének lehetőségét, mindenki korlátlan szabadsága mások korlátlan szabadsága, a szolidaritás és az egyenlőség, szabadság révén valósulhat csak meg. A szabadsága győzelem minden erőszak és az autoritás elve felett, mely nem egyéb, mint az erőszak idealizált megjelenése; a szabadság az, amikor valamennyi égi és földi bálvány ledöntése után valamennyi állam és egyház helyén egy új világ, az emberi szolidaritás világa jön létre.
A gazdasági és társadalmi egyenlőség meggyőződéses híve vagyok, mert tisztában vagyok azzal, hogy egyenlőség, szabadság, igazságosság, emberi méltóság, erkölcsösség és egyéni jólét, nemzeti fejlődés nélkül semmi más nem születhet, csak hazugság. De mint a szabadság híve, mely szabadságot az emberi lét alapfeltételének tartok, úgy gondolom, hogy e szabadság csak a munka és a kollektív tulajdon spontán szervezetei, a területenként létrejött, szabadon és spontánul szerveződött és egyesült termelői asszociációk, valamint a területek spontánul egyesült, egyenlő szövetségeinek tevékenysége révén valósulhat meg, s nem az állam felülről jövő atyai ténykedése révén.
Ez az a pont, ahol a forradalmi szocialisták vagy kollektivisták és az autoritariánus kommunisták álláspontja között eltérés van, mert ez utóbbiak egyedül üdvözítő állami kezdeményezés hívei. Céljuk ugyanaz, mindkét párt az új szocialista társadalmat, a közös munka szervezetére alapítja, mindenki számára egyenlő gazdasági feltételeket és a termelőeszközök kollektív tulajdonát, követeli. Míg azonban a kommunisták ennek megvalósítását úgy képzelik, hogy a proletariátust – és elsősorban a városi proletariátust – politikai hatalommá szervezik, s igénybe veszik a polgári radikálisok segítségét is, addig a forradalmi szocialisták, akik minden kétséges kimenetelű szövetséget elleneznek, ezzel ellentétben úgy gondolják, hogy ezt a célt nem lehat elérni politikai szervezkedéssel, csak a városi és vidéki munkástömegek társadalmi, következésképpen politika-ellenes /anti-political/ hatalommá szervezése révén, beleértve a kedvező helyzetű, felsőbb társadalmi rétegeket is, akik teljesen szakítanak a múlttal, egyesülnek a proletár tömegekkel és átveszik programját.
Ettől kezdve teljesen eltérő két módszerről van szó. A kommunisták azt hiszik, hogy a proletariátust az államhatalom birtokba-vételére kell szervezniük. A forradalmi szocialisták a rombolásra, vagy ha a politikai terminológia kedvesebb a füleknek, az állam likvidálására szervezik a munkástömegeket. A kommunisták a hatalom elméletének és gyakorlatának hívei, a forradalmi szocialisták viszont csak a szabadságban hisznek. Mindkettő híve a tudománynak, melynek meg kell semmisíteni a babonát és helyettesíteni a hitet, az előbbi ezt valóban kívánja, az utóbbi azt propagálja, hogy az emberi lények csoportjai, magukat szabadon, alulról felfelé megszervezve spontán föderációkat alkotnak saját mozgalmuk által és valódi érdeklődésüknek megfelelően, és soha ezután egyetlen előkészített terv sem lesz ráerőszakolva a „tudatlan tömegekre” valamiféle felsőbbrendű intellektusok által.
A forradalmi szocialisták úgy gondolják, hogy sokkal több gyakorlati érzék és szellem van az emberi tömegek ösztönös törekvéseiben és valós szükségleteiben, mint a tanult egyének, az emberiség bajnokainak kiválasztott csoportjában. A forradalmi szocialisták úgy gondolják, hogy az emberiség túl sokáig engedte magát kormányozni, s hogy a balszerencse oka nem a kormányzat egyik vagy másik formájában gyökerezik, hanem valamennyi lehetséges kormány elveiben és létében. A kommunizmus tudománya – melyet a németek alapítottak meg és melyet az angol és amerikai szocialisták követnek -, valamint a korábban létrejött proudhonizmus irányzata és annak konzekvenciái – melyet a latin országok szocialistái vallanak magukénak – között az ellentét immár történelmi.
Ez utóbbit eddig is elfogadta és a jövőben is ezzel a felfogással fog egyetérteni a lényegében politika-ellenes érzületű szláv proletariátus.
II. fejezet
A marxista ideológia
A szocialisták, vagy inkább a német autoritariánus kommunisták doktriner iskolája nem sokkal 1848 előtt jött létre, s meg kell mondanunk, hogy rendkívül nagy szolgálatot tett nemcsak a német, hanem valamennyi európai proletár ügyének, Ez jelentkezik elsősorban a Nemzetközi Munkásszövetség eszméjében, s megvalósítása kezdeményezésében. E szocialisták ma a Német Szociáldemokrata Munkáspárt vezetésében találhatók, amelyet az általuk megkonstruált “Népállam” szervezési elveinek megfelelően alakították ki.
A marxizmus rendkívül komoly elmélet, mindez azonban nem menti meg attól, hogy néha hibásan ítéljen meg dolgokat, s ez elsősorban abban jelentkezik, hogy olyan elméleti alapokon áll, mely helyes, amennyiben viszonylagos értékűnek tekintik, de abban a pillanatban, amikor az egyetlen és üdvözítő elvnek és módszernek tekintik – ahogy ez az iskola ezt felfogja – teljesen hibássá válik.
A történelmi materializmus elvét, amelyen a tudományos szocializmus elméleten alapszik, Marx Károly, a német kommunista iskola vezetője fogalmazta meg és alakította ki először tudományos igénnyel. Ez a sokat dicsőített Kommunista Kiáltvány alapgondolata, mely írást angol, francia, belga és német kommunisták csoportja tette közzé 1848-ban Londonban “Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszóval. Ez a kiáltvány, mely – mint köztudott – Marx és Engels urak gondolatain alapul, vált alapjává ez iskola minden későbbi tudományos tevékenységének, a Ferdinánd Lassalle népszerűsítő propaganda tevékenységének Németországban. Ezt az elméletet valamennyi idealista iskola egyértelműen elveti. Míg az idealisták minden történelmi tényt, beleértve az anyagi érdekek fejlődését és a társadalom gazdasági szervezetének különböző fejlődési fázisait a tudat, a szellem fejlődéséből vezetnek le, addig – velük ellentétben – a német kommunisták az egész emberi történelmet, az egyéni és közösségi lét leginkább szellemi természetű produktumait, az intellektuális, erkölcsi, vallási metafizikai, tudományos, kulturális, politikai, jogi és társadalmi fejlődés minden mozzanatát, amely a múltban létrejött vagy jelenleg kialakulóban van, nem tekintik egyébnek, mint a gazdasági ténye-zők fejlődése visszatükröződésének vagy szükségszerű következményének. Amíg az idealisták azt vallják, hogy a szellemi, tudati tényezők az alapvetők, addig a kommunisták a tudományos materializmussal megegyezően, velük szemben azt vallják, hogy e valóságos anyagi tényezők teszik lehetővé a szellemi, tudati tényezők létrejöttét és hogy e szellemi tényezők csupán az anyagi és gazdasági tényezők visszatükröződései, s hogy e tényezők alkotják az alapját minden egyéb intellektuális és erkölcsi, politikai és társadalmi tényezőnek, melyek az előbbiek szükségszerű következményei.
Mi, akárcsak Marx, materialisták és deterministák vagyunk, s vele egyetértve a gazdasági és politikai tényezők meghatározó szerepét valljuk a történelemben. Elismerjük, hogy minden, ami történik, szükségképpen történik így, azonban nem fogadjuk el fenntartások nélkül ezeket, s különösen akkor nem tekintjük pozitívnak a tényeket, a valóságot, amikor azok természetüknél fogva szemben állnak a “történelem végső céljával”, az alapvető emberi célokkal, amelyek többé vagy kevésbé kifejezett formában minden ember ösztöneiben, törekvéseiben és a történelem vallási mozgalmaiban, mert e célok az emberi nem – a földön élő, leginkább társadalmi lény – lényegi sajátosságai, tulajdonságai. Ezt az alapvető emberi célt, mely ma sokkal világosabb, mint eddig bármikor, a következőképpen lehet megfogalmazni: Az emberiség győzelme, minden egyén számára gazdasági, intellektuális és erkölcsi szabadság biztosítása, ami a gazdaság teljesen szabad és spontán szerveződésén és az emberek közötti elérhető legmagasabb fokú társadalmi szolidaritáson alapul.
A történelem során minden, ami e cél irányába mutat jó, s ami vele ellentétes, az rossz. Nagyon jól tudjuk, hogy amit mi jónak vagy rossznak nevezünk, az egyaránt természetes okok hatására jött létre, s hogy a jó és a rossz egyaránt szükségszerű következmények. De míg a természet sok olyan szükségszerűségét ismerjük, amelyeket kénytelenek vagyunk elfogadni, mint pl. azt, hogy a veszett kutya harapásának szükségszerű következménye a halál bekövetkezte, addig a történelemben, ami a természet életének közvetlen folytatása, sok olyan szükségszerűséget találunk, melyek inkább gyalázatosak, mint dicsőségesek, s melyeket minden energiánkkal el kell vetnünk az egyéni és a társadalmi erkölcs érdekében, bár e szükségszerűségek eredményei megváltoztathatatlanok, sőt a történelem leginkább elítélt eseményei is ugyanolyan szükségszerűen jöttek létre, mint a természet vagy a társadalom bármely más jelensége.
A jobb érthetőség kedvéért elképzelésemet néhány példával illusztrálom. Amikor azokat a különös társadalmi és politikai viszonyokat tanulmányoztam, amelyek között Róma és a görögök kapcsolatba kerültek egymással, az ókor vége felé, megértettem, hogy az összehasonlíthatatlanul nagyobb emberi szabadságot biztosító görög városállamok római katonák és polgárok általi meghódítása és megsemmisítése logikus, természetes és teljesen szükségszerű esemény. De ez nem akadályoz meg abban, hogy e harcban határozottan a görögök oldalára álljak Rómával szemben, s annak megállapításában, hogy az emberi faj nem nyert semmit Róma győzelmével.
Ugyanígy természetesnek, logikusnak és elkerülhetetlen eseménynek tekintem azt, hogy a keresztények szent dühvel elpusztították: a pogányok valamennyi könyvtárát, s a műkincseket és a régi filozófia és tudomány eredményeit. Számomra teljesen fölfoghatatlan, hogy mi előny származott ebből a politikai és társadalmi fejlődésünkre. Hajlamos vagyok annak feltételezésére, hogy – eltekintve a gazdasági tényezők szükségszerű fejlődésétől, mely tényezőkét Marx szerint minden más mozzanat félretéve, a történelemben kialakult valamennyi szellemi és erkölcsi tényező kizárólagos okának kell tekinteni – a szent barbarizmus e tette, vagy inkább a barbár cselekedetek és büntettek egész sora, amelyeket először a keresztények, papi sugallatra az emberi szellem ellen elkövettek, volt az egyik alapvető oka annak a szellemi és erkölcsi züllésnek, valamint annak a politikai és társadalmi el-nyomásnak, amely a középkornak nevezett szörnyű időszakot jellemezte. Biztosak lehetünk abban, hogy ha az első keresztények nem rombolják szét az ókori könyvtárakat, múzeumokat és templomokat, akkor ma nem volnának arra ítélve, hogy harcolnunk kelljen a rémisztő és szégyenletes abszurditások tömege ellen, melyek még mindig olyan mértékben fertőzik az embereket, hogy időnként kételkedünk egy sokkal emberibb jövő lehetőségében.
Folytatva az általam szükségszerűnek tartott történelmi események és tények vizsgálatát, mely eseményeket elítélek, időzzünk el az olasz városállamok ragyogásánál és az emberi szellem csodálatos ébredésénél a reneszánsz idején. Közeledni látom azt a két gonosz szellemet – melyek olyan régiek, mint a történelem maga -, azt a két óriáskígyót, amelyik most elnyel minden emberit és szépet, ami csak a történelem során létrejött. Ez az egyház és az állam, a pápaság és a császárság. Ezek az örökös, gonosz és elválaszthatatlan szövetségesek egymással megegyezve és összefogva elnyelik, elnyomják és megsemmisítik a szerencsétlen és túl szép Itáliát, három évszázados halálba dermesztve, kárhoztatva őt. Igen, mindent ismét logikusnak, természetesnek szükségszerűnek, de egyben förtelmesnek is találom, s ezért átkozom a pápát és a császárt egyaránt.
Menjünk Franciaországba. Száz évig tartó harc után az államra támaszkodó katolicizmus győzött a protestantizmus felett. Nem találhatók-e meg a mai Franciaországban a fatalista iskola magukat forradalmárnak nevező olyan történészei és politikusai, akik a katolikusok e győzelmét – véres és embertelen győzelmét – a forradalom igazi győzelmeként fogják fel? Azt állítják, hogy ekkor a katolicizmus volt az állam, a demokrácia, míg a protestantizmus az arisztokrácia lázadását képviselte az állam, s így következésképp a demokrácia ellen. Ez a szofisztika – mely teljesen azonos a marxista szofizmussal, mely az állam győzelmét a szociáldemokrácia győzelmének tekinti – ez az abszurd álláspont ugyanúgy förtelmes, mint amennyire vérlázító, s azt akarja elérni, hogy a tömegek szellemi és erkölcsi érzéke eltorzuljon, hogy az emberek megszokják vérszomjas kizsákmányolóikat, örök ellenségeiket, zsarnokaikat, az állam gazdáit és kiszolgálóit felszabadításuk szerveinek, képviselőinek, hőseinek és odaadó szolgálóinak tekinteni.
Ezerszer helyesebb azt mondani, hogy a protestantizmus – nem mint kálvinista teológia -, hanem mint életképes és erős tiltakozás, a lázadás, a szabadság, az emberség, az állam lerombolásának követelése, míg a katolicizmus maga a közrend, a hatalom, az egyházi jog, az állam egyház általi és az egyház állam általi megmentése a pusztulástól, az emberi társadalom vég nélküli és határtalan szolgaságra kárhoztatása.
Amikor elismerem a megtörtént események szükségszerűségét, akkor azonban nem félek kimondani azt sem, hogy a franciaországi katolicizmus XVI-XVII. századi győzelme a protestantizmus felett az egész emberi fajra nézve nagy szerencsétlenség, a Szent Bertalan-éji vérengzés és a Nantes-i Edictum visszavonása ugyanúgy katasztrófa volt Franciaországra nézve, mint a Párizsi Kommün leverése és vérbefojtása. Éppen most hallottam több nagyon értelmes és tiszteletre méltó francia magyarázatát arról, hogy a protestantizmus bukása Franciaországban a franciák lényegi forradalmi természete, szerint való dolog. Azt mondták, hogy: “a protestantizmus csak félig forradalmi; mi teljes forradalmat akartunk, s ez az oka annak, hogy a francia nemzet nem kívánta a protestantizmust és nem elégedett meg a reformációval. A franciák mindaddig támogatták a katolicizmus fennmaradását, amíg nem voltak képesek az ateizmus kinyilvánítására, s ez az oka annak a teljes és keresztényi belenyugvásnak, amivel a Szent Bertalan-éji szörnyűséget, s a Nantes-i Edictum visszavonásának nem kevésbé borzalmas végrehajtását fogadták.”
Ezek a tiszteletre méltó hazafiak látszólag nem akartak figyelembe venni egy dolgot. Ez a tény pedig az, hogy az emberek valaminek hatására, s elsősorban a zsarnokság hatására veszítenek lázadásra való hasznos hajlamukból, sőt a lázadás ösztönét elveszítik. Eltűnik a szabadságvágyuk, s ha egyszer az emberekből kiveszett mindez, akkor ez szükségképpen nemcsak a külvilágban jár következményekkel, hanem az emberen belül is, az emberi lény lényegét érinti, s az ember rabszolgává válik.
A protestantizmus veresége Franciaországban azt jelentette, hogy az emberek elvesztették, helyesebben soha nem szerezték meg a szabadság gyakorlásának képességét. A hagyományok és szokások hiánya következtében nem alakult ki a politikai tudat , s ez az oka annak, hogy az eddigi forradalmak nem voltak képesek ezt a gyakorlatot kialakítani, vagy megőrizni a politikai szabadságot. A nagy forradalmi napok, a történelem ünnepnapjai kivételével a franciák tegnap és ma egyaránt megmaradtak rabszolgáknak.
III. fejezet
Állam és marxizmus
Minden munkást az államnak kell alkalmaznia, és az államnak kell fizetnie, elvégzett munkájáért – ez az autoritariánus kommunizmus, az államszocializmus alapelve. Az állam egyedüli, kizárólagos tulajdonossá válik, ez a vége annak a fejlődési szakasznak, amelyben a polgári privilégiumokat biztosító jelenlegi társadalomnak, a mindenki egyenlőségét biztosító társadalommá alakulása szükségszerűen végbemegy – amely társadalom ugyancsak a tőkések, bankárok, pénzemberek, a termelés és az elosztás szervezőinek és vezetőinek társadalma lesz. Ez a modern kommunizmus lényege, alapelve.
Az államszocializmus eszméjét Babeuf fejtette ki először akkor, amikor megszűnő félben volt az a forradalmi erőszak és feltétlen odaadás, ami a korszak jellegét meghatározta, majd Luis Blanc – ez a tiszteletreméltó polgár, aki kevésbé forradalmi és lényegesen elnézőbb volt a polgárság gyengéivel szemben, mint Babeuf – felelevenítette és átdolgozta ezt “A munka szervezete” c. kis röpiratában és megkísérelte elérni azt, hogy a polgárság gyanútlanul lenyelje a mérgezett pirulát, amit ő megszépített és megédesített. De a polgárságot nem lehet becsapni, s udvarias erőszakot alkalmazva, kiutasították Luis Blanc-ot Franciaországból. Ennek ellenére, tiszteletreméltó állhatatossággal hű maradt gazdasági elképzeléseihez és továbbra is hitt abban, hogy a munka szervezetéről írott kis röpirata tartalmazza a jövő teljes leírását.
A kommunizmus eszméje később sokkal komolyabb kezekbe került. Karl Marx, a németországi Szocialista Párt vitathatatlan vezetője – aki rendkívüli szellemi képességekkel és alapos tudással rendelkezik, és aki, s ez hízelgés nélkül állítható, egész életét korunk legnagyobb ügyének, a munkások és a munka felszabadításának szentelte – aki a Nemzetközi Munkásszövetség egyik alapítója, egy komoly művével nagymértékben elősegítette a kommunizmus eszméjének fejlődését. Nagy munkája, a “Tőke” a legkevésbé sem fantázia, apriorisztikus koncepció, amit egy a gazdasági viszonyokról és a termelés jelenlegi rendszeréről szinte semmit sem tudó fiatalember agyalt ki egy szép napon. Ez a mű széleskörű, nagyon mélyreható tudáson és a termelés rendszerének és feltételeinek beható elemzésén alapul. Marx gazdasági és statisztikai ismeretekkel rendelkezik. Munkája, a “Tőke”, bár szerencsétlen módon teli van kölcsönvett metafizikai formulákkal, s ezáltal az olvasók széles tömegei számára megközelíthetetlen, a legnagyobb mértékben tudományos és a valóságnak megfelelő munka abban az értelemben, hogy Marx semmilyen más logikát nem hajlandó elfogadni, csak a tényekét.
Majdnem harminc évig szinte kivétel nélkül olyan német munkások között élt, akik ugyanúgy elmenekültek hazájukból mint ő, körülvéve többé-kevésbé értelmes barátokkal és tanítványokkal, akik születésük és a polgári társadalomhoz való viszonyuk következtében kerültek „vele kapcsolatba, és segítségükkel Marx egy kommunista iskolát vagy a kis kommunista szentélyek sorát irányította és terjesztette ki egész Németországra. Ez az egyház, bár számos körülmény korlátozza, rendkívül ügyesen szervezett és a németországi munkásszervezetekkel létrejött számos kapcsolatának köszönhetően hatalommá vált. Természetesen Marx élvezi majdnem a legnagyobb hatalmat ebben az egyházban, amit annak köszönhet – és ha az igazsághoz hűek akarunk maradni, ezt el kell ismerünk -, hogy tudta, hogyan kell kormányoznia fanatikus követőinek kis hadseregét ahhoz, hogy tekintélye és hatalma állandóan növekedjék a német munkások szemében.
Marx nemcsak művelt szocialista, hanem egyben nagyon okos politikus és lelkes hazafi is. Akárcsak Bismarck, bár tőle némiképp eltérő értelemben, sok szocialista és nem szocialista honfitársához hasonlóan, Marx is létre akarja hozni egy nagy német állam szervezetét a német emberek dicsőségére és az önkéntesen vagy erőszakkal egyesített emberiség boldogságára.
Bismarck politikája a jelen politikája, Marx politikája pedig, aki legalábbis Bismarck örökösének és műve folytatójának tekinti magát, a jövőé. Amikor azt állítom, hogy Marx Bismarck műve folytatójának tekinti magát, egyáltalán nem rágalmazom őt. Ha nem tekintené magát ennek, nem engedte volna, hogy Engels, aki gondolatainak hű társa, azt írja, hogy Bismarck a szocialista forradalom ügyét szolgálja. Ő most szolgálja a saját módján, később pedig Marx fogja szolgálni egy másik módon. Politikájának csodálója abból a szempontból, amelyből Bismarck művének folytatója lesz.
Most pedig vizsgáljuk meg Marx politikájának sajátos jellegzetességét, tárjuk fel azokat a lényeges pontokat, ahol el kell határolnunk azt a bismarcki politikától. Az alapvető és mondhatni egyetlen különbség az, hogy Marx demokrata, autoritariánus szocialista és köztársaságpárti, míg Bismarck porosz arisztokrata, királypárti junker. Ez a különbség rendkívül komoly, jelentős és mindketten mereven ragaszkodnak álláspontjukhoz. Ezen a ponton nem lehet egyetértés vagy megegyezés Marx és Bismarck között. Eltekintve attól a megmásíthatatlan ténytől, hogy Marx egész életét a szocialista demokrácia ügyének szentelte, helyzete és ambíciói is kizárják az egyetértés lehetőségét. Még egy liberális monarchiában sem lehet semmiféle szerepe és helye Marxnak, nemhogy a Bismarck által létrehozott porosz Német Birodalomban, amelynek élén egy militarista és bigott császár rémképe áll, és amelyet Németország bárói és bürokráciája védelmeznek. Mielőtt Marx hatalomra jutna, el kell takarítania ezt az egész szemetet.
Ezért nincs más megoldás számára, csak az, hogy forradalmár legyen. Ami tehát elválasztja Marxot Bismarcktól – az eltérő álláspontjuk a hatalom formájáról és körülményeiről. Az egyik ízig-vérig arisztokrata és monarchista, a másik egy olyan konzervatív köztársasághoz képest, mint a Thiers alatti Francia Köztársaság, a demokrácia és a köztársaság, sőt a szocialista demokrácia és a szocialista köztársaság híve.
Nézzük meg most azt, hogy mi a közös bennük. A közös bennük imádatuk az állam iránt. Ezt nem kell különösebben bizonygatni Bismarck esetében: a bizonyíték maga a német állam. Ő tetőtől-talpig az államiság híve. De azt sem hiszem, hogy ez a bizonyítás Marx esetében különösebb erőfeszítést kívánna. Oly nagy mértékben szereti a kormányzást, hogy meg akarta szervezni azt az Internacionálén belül, és olyan nagyon imádja a hatalmat, hogy felettünk akarta, s akarja ma is gyakorolni diktatúráját. Azt hiszem, mindez eléggé jellemzi állásfoglalását. Erőfeszítéseinek célja, ahogyan azt pártjának, a német pártnak alapokmánya is kinyilvánítja, a nagy népállam (Volksstaat) intézménye.
De akárki is beszél az államról, mindig egy különösen meghatározott államról beszél, amely magába foglal rendkívül sok egyént és nemzetet, de amely még több egyént és nemzetet rekeszt keretein kívülre. De ha Marx álmodik is az Egyetemes Államról, ahogyan megálmodta azt Napóleon vagy V. Károly, vagy ahogyan a pápa megálmodta az egyetemes egyházat, a ma őt jellemző nemzetköziség elképzelése el fog tűnni, ha álma megvalósul – ha egyáltalán megvalósulhat valaha -, meg fog elégedni egyetlen állam kormányzásával. Következésképpen aki államról beszél az egy konkrét államról szól. Aki egy konkrét állam létezését elismeri, az elismeri számos egyéb állam létezését is. Aki pedig elismeri az államok létét, annak el kell ismernie az államok közötti verseny, irigység, hazugságok és a vég nélküli háborúk szükségességét is. Ezt az egyszerű összefüggést a történelem bizonyítja.
Bármelyik állam látva, hogy más állam megsemmisítéssel és elnyeléssel fenyegeti, rákényszerül hatalma kiteljesítésére, míg végül a hódító szerepére is vállalkoznia kell, hacsak nem akar meghódítottá válni: két egymás számára idegen, egymás mellett és ugyanabban az időpontban létező állam nem létezhet anélkül, hogy ne kísérelné meg a másik megsemmisítését.
Az állam természetéhez tartozik az emberi szolidaritás megsemmisítése és a humanitás tagadása. Az állam nem képes megőrizni egységét, sértetlenségét, s minden erőssége abban áll, hogy Önmagát teszi élét és halál urává, minden dolog kezdetévé és végévé, legalábbis saját polgárai számára, helyesebben szólva tevékenységének “tárgyai” számára, mivel az általa legyőzhetetlen államok polgárai felé erre nem képes. Ebből szükségszerűen következik az állam elválása az emberektől és az, hogy az erkölcs születését az általános erkölcs születéseként, az államérdeket pedig általános érdekként fogják fel az emberek. A politika vagy az államerkölcs alapelve nagyon egyszerű. Az állam számára – lévén ő a legmagasabb rendű létező – minden, ami hatalmának fejlődését elősegíti helyes, és minden, ami hatalma ellen hat – még ha az a legnagyobb emberi gondolat is -feltétlenül elvetendő és rossz. Ezt az alapelvet hazafiságnak /patriotism/ hívják. Az Internacionálé a hazafiság tagadása, tehát az állam elvetése is. Ezért ha Marx és a német Szociáldemokrata Pártbeli barátai programjukba vennék az állami elvek megvalósítását, ezzel megölnék az Internacionalizmust.
Az államnak, saját léte biztosítása érdekében erőt kell mutatnia a külső országok felé, de míg más országok felé csak erőt kell mutatnia, addig a hazai ügyeket illetően csalhatatlanként kell feltüntetnie önmagát. Egy különös /particular/ erkölcs késztet cselekvésre és irányítja ezt a cselekvést, mely erkölcs az adott állam különös létfeltételeihez igazodik, s amely korlátja, s így tagadása az emberi és az egyetemes erkölcsnek, emellett minden államnak őrködnie kell azon, hogy valamennyi alattvalója véleményét, de legfőképpen cselekedeteit a nemzeti érzés és a különös erkölcs elvei határozzák meg, és hogy polgárai süketen fogadják a tiszta vagy egyetemes erkölcs tanításait. Ez szükségképpen az állam cenzori szerepét követeli meg; a túl nagy gondolat- és véleményszabadság – ahogyan ezt Marx észre is veszi, s ezért politikai elméletének nagyon ésszerűen ez az egyik sarkpontja – összeférhetetlen az állam – Marx követői által egységesen követelt – biztonságával. Azt, hogy valóban ez a marxi álláspont, misem bizonyítja jobban, mint ahogy, Marx tetszetős ürügyekkel álcázva bevezette a szervezet működésének ellenőrzését az Internacionáléba.
De hiába vezet be az állam éber ellenőrzést, vagy akár saját kezében is összpontosíthatja az emberek tanítását és nevelését, ahogy Mazzini akarta vagy ahogy Marx kívánja ezt ma, nem lehet biztos abban, hogy a tiltott és veszélyes gondolatok nem hatolnak be valami módon az állampolgárok tudatába. A tiltott gyümölcs emberekre gyakorolt vonzóereje és az ellenállás szelleme az állam örök ellenségei, melyek könnyen felébrednek azonban az emberekben, akiket még nem sikerült teljesen elbutítani, s ezért sem a nevelés, sem az oktatás, de még a cenzúra sem jelent teljes biztonságot az állam nyugalma szempontjából. E nyugalom biztosítására szükséges még a rendőrség is, amelynek rendeltetése az állampolgárok gondolatai és kedvtelései feletti feltűnés nélküli őrködés. Láttuk, hogy Marx elismerte ennek szükségességét, és hogy elárasztotta titkos ügynökeivel az Internacionálé minden területét, elsősorban Olaszországot, Franciaországot és Spanyolországot. Végül is, a nevelés és az oktatás szervezete, a cenzúra és a rendőrség lehet bármilyen tökéletes is az állam megőrzése, biztonsága szempontjából, nem képes megvédeni belső ellenségével szemben létét csak akkor, ha fegyveres erővel, hatalommal is rendelkezik. Az állam kormányozza az emberek mérhetetlen tömegét, akik rendkívül különböző kulturális szinten állnak, különböző természeti körülmények között élnek, eltérő foglalkozást űznek, különböző érdekek és törekvések mozgatják őket – ez az állam egyik vagy másik kisebbség kormányzata, s ez a kisebbség, még ha ezerszer is általános választások útján választották és népi intézmények ellenőrzik is – hacsak nem rendelkezik a mindenütt jelenlevés, mindentudás, és a mindent előrelátás isteni képességével – nem lesz képes ismerni és előre látni a szükségleteket, vagy igazságosan kielégíteni a legjogosabb és legégetőbb érdekeket. Mindig lesznek elégedetlen emberek, mert mindig lesznek néhányan, akiket feláldoznak.
Ezen kívül az állam, akárcsak az egyház, természeténél fogva túl nagy áldozatokat követel az emberektől. Léte tejesen önkényes: benne találkoznak össze a pozitív, létező, egyéni és különös érdekek, lerontva egymás érvényesülését, mely törekvések általánosításaként jelenik meg az általános érdek, a közjó, a közbiztonság, minden reális akaratot leront a másik akarat, s ennek eredményeként fogalmazódik meg a másik elvontság: az emberek akarata. Ez arra vezet, hogy az un. emberi akarat nem lesz egyéb, mint a nép valóságos akaratáról való lemondás és ennek megtagadása; az un közérdek pedig saját valóságos érdekeiről való lemondás. De hogy ez a rossz általánosság mégis fennmarad, ez arra utal, hogy alapját valamilyen valóságos lét, valóságos erő vagy valami más képezi. Igen, ez a lét, ez az erő mindig létezik, ennek az általánosságnak alapjaként. Ez az erő az egyházban a klérus, az államban pedig az uralkodó vagy kormányzó osztály.
És valóban, mit tapasztaltunk a történelem során? Az állam mindig egy kiváltságos osztály tulajdona volt: a rabszolgatartó osztály, az arisztokrácia, a burzsoázia, végül pedig a bürokrácia olyan gépezetté fejlesztette vagy züllesztette az államot, amely az összes többi osztály elnyomásának eszköze: de az állam fenntartásához elengedhetetlenül szükséges, hogy legyen egy privilegizált osztály vagy egy olyan csoport, amelynek érdekében áll az állam fennmaradása. E privilegizált osztály egységes érdeke a nacionalizmus /patriotism/.
Kirekesztve magából az emberi nem túlnyomó többségét, nem tekintve velük kapcsolatban magára nézve kötelezőnek az erkölcs, az igazságosság és a jog előírásait, az állam elveti a humanitást és valamennyi polgárát a hazafiság jelszavával jogtalanságok és kegyetlenkedések elkövetésére kényszeríti. Az állam korlátozza, megcsonkítja és megöli a humanitást, az emberséget, és így megszünteti az ember ember voltát; az ember nem lesz több, mint polgár /citizens/; az emberek nem képesek a polgár szintjéről az ember szintjére emelkedni.
Ha abból indulunk ki, hogy a szabad állam társadalmi szerződésből ered, akkor az éles elméjű vagy éppen okos emberek számára semmi szükség kormányzatra vagy államra. Az emberek tudnak szabadon élni, szabadon fejlődnek képességeik, hajlamaik: az igazságosság és a rend természetesen és az emberek életével összhangban alakul, fejlődik, az állam pedig többé nem lesz a társadalom gondviselője, vezetője, nevelője és szabályozója, elnyomó hatalma megszűnik, szerepe alárendeltté válik, ahogyan Proudhon megjelölte a helyét: nem lesz több, mint egyszerű gazdasági hivatal, a társadalmi szolgáló központi nyilvántartási szervezet.
Kétségtelen, hogy egy ilyen politikai szervezet, illetve politikai jelentőségének a társadalmi élet szabadságát szolgáló ilyen megszüntetése nem találkozna az állam lelkes támogatásával, egyetértésével. Ők az állami gondviselés pártján állnak, az államilag szervezett társadalmi élet, a mellőzött igazság és a közrend állami biztosításának hívei. Arra a kérdésre, hogy vajon az állam eltűri-e politikai hatalmának korlátozását, választ ad az államiság híveinek előbbi álláspontja, továbbá az, hogy bár nevezzék magukat republikánusnak, demokratának vagy akár szocialistának, olyan embereket akarnak kormányozni, akik tudatlanok, kiskorúak, önállótlanok, vagyis nevén nevezve a dolgot: csőcseléket; miközben az államiság hívei erőszakot tesznek önzetlenségükön és erkölcsösségükön, fenntartják maguknak a legzsírosabb állásokat; miközben a megfelelő időben a közügyeknek szentelik magukat és erkölcsös önfeláldozásuk, valamint kivételes intelligenciájuk által az embertömeg őrangyalául rendelve, az embereket saját érdekükben irányítják a jólét felé és vezetik a biztonságos életbe, meg is kopasztják őket egy kicsit.
Minden logikus és tudományos államelmélet a hatalom, az autoritás élvén alapul – azt kell mondanunk, hogy kizárólagos az az álláspont a teológiai, metafizikai és politikai elméletek területén, hogy a tömegek képtelenek önmagukat igazgatni, kormányozni, ezért minden időben szükséges a nyakukba akasztani egy jótékony és bölcs jármot, amelyet ilyen vagy olyan módon, felülről raknak rájuk. De milyen címen és ki rakja rájuk ezt az igát? Három tényezőnek: az erőszaknak, a vallásnak és a magasabb rendű értelem tevékenységének köszönhető az, hogy a tömegek elismerik és tisztelik a hatalmat, ez a magasabb rendű értelem pedig mindig a kisebbség tulajdonsága.
A rabszolgaság az idők során megváltoztatta nevét és formáját, de lényege változatlanul ugyanaz. Ez a lényeg a következő: a rabszolgát arra kényszerítik, hogy más ember számára dolgozzon, ugyanígy a mester más munkájából él, A régi időkben – ugyanúgy, ahogyan ma Ázsiában vagy Afrikában – a rabszolgákat egyszerűen rab szolgáknak hívták. A középkorban “jobbágyoknak” hívták őket, ma pedig a bérmunkás nevet viselik. S bérmunkások helyzete sokkal tisztességesebb és kevésbé nehéz, mint a rabszolgáké, azonban ugyan-úgy arra kényszeríti őket az éhség, a politikai és társadalmi intézmények, mint a rabszolgákat, hogy nehéz munkával eltartsák a henyélőket. Következésképpen ők rabszolgák. Sem a régi, sem pedig egy új állam nem volt és nem is lesz soha képes elérni azt, hogy a politikát gyakorló osztályt a polgárság szabadságának és kultúrájának elengedhetetlen feltételeit megteremtő munkát a tömegek, akár rabszolgák, akár bérmunkások – kényszer nélkül elvégezzék.
Ez alól az USA sem kivétel. Irigylésre méltó virágzása és csodálatos fejlődése nagy részben annak az óriási előnynek köszönhető, amit Észak-Amerika nagy területe jelent. A mérhetetlen nagyságú megműveletlen és termékeny földterület, s a vele párosuló politikai szabadság – ilyen feltételek pedig sehol máshol nem léteznek – az energikus, szorgalmas és értelmes telepesek százezreit vonzza minden évben az USA-ba. Ez a gazdaság mindezideig távol tartotta a nyomort és késleltette azt a pillanatot, amikor a társadalmi problémák megjelennek. Egy munkás számára mindig lehetőség van arra, hogy – ha nem talál munkát vagy elégedetlen a tőkés által fizetett bérrel – a távoli nyugati területekre menjen és ott vad és gazdátlan területek művelésébe fogjon.
Ez a lehetőség, ami minden amerikai munkás számára utolsó megoldásként adott, olyan szinten tartja a munkabéreket és olyan mértékű függetlenséget biztosít minden egyén számára, ami Európa számára hátrányos. Az ipari termékek olcsósága nagymértékben a munka olcsó voltán alapul, így az amerikai gyárosok számára nincs lehetőség arra, hogy az európai tőkével versenyezzenek; mindebből az USA északi iparterületei számára a protekcionista vámpolitika szükségessége következik, Ez a tény arra vezet, hogy mesterségesen felduzzasztják a gyáripart, hogy elnyomják és elsorvasztják a nem iparosodott déli államokat, ezzel elszakadásra kényszerítve őket, hogy az emberek összezsúfolódnak az olyan városokban, mint New York, Philadelphia, Boston, s a proletártömegek egyre inkább olyan helyzetbe kerülnek, mint a fejlett európai ipari államok munkás-osztálya. S látjuk, hogy a társadalmi ellentétek /social question/ megjelentek már az északi államokban ugyanúgy, mint ahogyan sokkal korábban az európai országokban.
A tömegek önigazgatása mindez ideig annak ellenére, hogy bebizonyosodott az, hogy képesek erre az emberek, fikció maradt. Ténylegesen a kisebbség kormányoz. Az ún. Demokrata Párt, amely a leginkább elvetette a rabszolgaságot, és az ültetvényes oligarchák vérengzését, gátlástalan és lelkiismeret nélküli demagóg, kapzsiságának és rosszindulatú törekvéseinek kielégítésére minden eszközt alkalmasnak tekint, s amely utálatos hatása és törékenysége eredményeként ötven éven keresztül majdnem megszakítás nélkül kormányzott, nagymértékben hozzájárult Észak-Amerika politikai erkölcsének lezülléséhez
.
A valóban nagyszerű és értelmes eszméket valló Republikánus Párt még mindig kisebbségben van, azonban bármennyire is a szabadság pártja, bármennyire felemelő és nagy eszméket is vall magáénak, semmi okunk abban reménykedni, hogy hatalomhoz jutva feladja a kormányzó kisebbség kiemelt helyzetét, a nemzet tömegébe olvad és ,hogy ily módon megvalósulna végül az emberek önigazgatása. A társadalmi önigazgatás megvalósításához egy olyan forradalomra lesz szükség, mely mélyebbre hatol minden eddig, az Ó- vagy Újvilágot megrázó forradalomnál.
Svájcban, az ott lezajló demokratikus forradalmak ellenére még mindig a kényelmes körülmények között élő osztály, a burzsoázia, a vagyona által kiváltságos helyzetbe jutott, a szabadidővel rendelkező és műveit osztály kormányoz. A népszuverenitás eszméje az az eszme, amit mi megvetünk, mert szemünkben minden szuverenitás elvetendő rossz – vagyis a nép önrendelkezése szintén fikció. A népszuverenitás csak a jog szerint létezik, a valóságban nem, mert annak gyakorlását lehetetlenné teszi a nép számára a mindennapos munka, ami megfosztja az embereket szabadidejüktől, s ha nem teljesen tudatlanok is, akkor is sokkal alacsonyabb művéltségi szinten állnak, mint a burzsoázia, s ez arra kényszeríti őket, hogy látszólagos szuverenitásukat a burzsoázia kezébe helyezzék le. Ami Svájc és az USA esetében eltérés a többi államtól, az az, hogy a törekvő kisebbség, a politikusok osztálya nem tudta másképpen megszerezni a hatalmat csak úgy, hogy körüludvarolta a népet, elismerte jogosnak pillanatnyi és gyorsan változó igényeiket, mely igények gyakran nagyon retrográdok, s így becsapták a népet.
Az az igazság, hogy a legtökéletlenebb köztársaság is ezerszer jobb, mint a leghaladóbb monarchia, mert a köztársaságban vannak pillanatok, amikor az embereket ugyan kizsákmányolják, de nem nyomják el, míg a monarchiában ez sosem fordulhat elő. A demokratikus kormányzat megengedi időnként a tömegeknek, hogy részt vegyenek a politikai életben, míg a monarchiában ez sosem történhet meg. Míg a köztársaság mellett foglalunk állást, addig sosem állítottuk, hogy a kormányzásnak bármilyen formája is elfogadható lenne mindaddig, amíg az emberi társadalom két osztályra oszlik, melyek gazdagsága, műveltsége és privilégiumai eltérnek egymástól, mert mindig a kisebbség lesz hatalmon és ez a kisebbség elkerülhetetlenül kizsákmányolja a többséget.
Az állam nem egyéb, mint az uralom és a kizsákmányolás rend-szere. Megkíséreljük egy példán bemutatni, hogy mit eredményez az emberek tömegének egy értelmes és hűséges kisebbség általi kormányzása egy olyan ideális államban, ahol a kisebbség hatalmát szabad választások eredményeként kapta.
Tételezzük fel, hogy a kormányzat a legjobb polgárokból áll. Először is, ezek a polgárok ha jogilag nem is, de a valóságban mindenképpen előnyös helyzetben vannak. Ezeket az embereket a nép választotta meg, mert ők a legértelmesebbek, legokosabbak, a legbölcsebbek, bátrak és néphez hűségesek. A polgároknak az a csoportja, amelyet kiemelkedő képességeik, természetes tulajdonságaik alkalmassá tesznek arra, hogy a nép őket válassza ki, még nem alkot elkülönült osztályt, csak egy csoportot, amely tagjait a többi polgárral egyenlőnek tekinti. Ezeknek az embereknek a száma szükségképpen korlátozott, s a tapasztalatok szerint minden időben és országban csak nagyon kevés ember rendelkezik olyan tiszteletreméltó tulajdonságokkal, amelyek kiérdemlik a nemzet tiszteletét. Ezért, hacsak nem akarnak rosszul választani, az emberek a rajtuk uralkodókat mindig ezek közül a polgárok közül fogják kiválasztani.
A társadalom tehát két kategóriára oszlik, melyek még nem osztályok, közülük az egyiket a polgárok túlnyomó többsége alkotja, mely szabadon aláveti magát választott vezetőinek, a másikat pedig az a kisebbség, melynek kiemelkedő képességeit az emberek elismerik, és tisztelik, s amelyre rábízzák kormányzásuk feladatát. A népszavazás eredményeként megválasztottak először csak azon képességeik alapján különülnek el a polgárok tömegétől, melyek az embereket megválasztásukra késztetik, a ekkor még hűek a néphez, és mindenki javára dolgoznak. Még nem szereztek maguknak kiváltságokat különleges jogokat, kivéve az olyan jellegűeket, melyek gyakorlása azoknak a különös funkcióknak ellátásához szükséges, melyekkel megbízták őket. Ami pedig életmódjukat, életfeltételeiket és törekvéseiket illeti, mindezek nem különítették el őket a tömegektől, s az egyenlőség továbbra is fennmaradt. Fenntartható ez az egyenlőség hosszabb időn keresztül? Azt állítjuk, hogy nem, s mi sem könnyebb, mint ezt bebizonyítani.
Semmi sem jelent nagyobb veszélyt az ember erkölcsi felfogására, erkölcsiségére /man’s private morality/ mint a hatalom megszerzése, birtoklása. A legjobb, legértelmesebb, legönzetlenebb, legnagylelkűbb és legtisztább ember is szükségképpen és mindig megromlik, ahogyan a hatalom birtokába jut. Két olyan elv elfogadását idézi elő a hatalom, amely az erkölcsiség ilyen lerombolására vezet /demoralisation/: a tömegek megvetése és a saját érdemek túlbecsülése.
A kiválasztott ezt mondja magának: “A tömegek, felismerve alkalmatlanságukat saját sorsuk irányítására, megválasztottak engem vezetőjükké. Ezzel a ténnyel nyilvánosan leszögezték saját alacsonyabb rendűségüket és az én magasabbrendűségemet. E tömegben nehéz velem egyenlő egyéneket találni, egyedül én vagyok alkalmas a közügyek intézésére. Az embereknek szükségük van rám, nem lehetnek meg szolgálataim nélkül, míg én egyedül is boldogulok, s ezért nekik alá kell vetniük magukat az akaratomnak saját biztonságuk érdekében, s azzal, hogy leereszkedem irányításukhoz, csak jót teszek nekik.”
Nincs abban semmi meglepő, hogy ez emberek szívtelenné válnak, elveszítik a fejüket és őrült büszkeség tölti el őket. Ez azt jelenti, hogy a hatalom és a parancsolás lehetősége még a legértelmesebb és legerkölcsösebb emberek számára is az intellektuális és erkölcsi züllés forrása.
De a marxi Népállamban /People’s States/ egyetlen privilegizált osztály sem lesz. Mindenki egyenlő lesz, nemcsak jogi és politikai, hanem gazdasági szempontból is. Legalábbis ezt ígérik a marxisták, de én ismerve a módot, ahogy megvalósításának nekifognak, s az általuk követni kívánt fejlődési irányt, azt gyanítom, hogy ezt az ígéretüket sosem tartják meg. Nem lesznek többé kiváltságos osztályok, de lesz kormányzat, amely, jól jegyezzük meg, egy minden oldalú, komplex kormányzat, amely nemcsak politikailag fogja kormányozni és irányítani a tömegeket, mint ezt teszik a jelenlegi kormányzatok, hanem gazdaságilag is szervezni fogja a társadalmat: az állam bankárként fog működni, kezében összpontosítja a termelést és az egész gazdaságot, a földeket, a gyárakat, a kereskedelem irányítását és szervezését, a gyárak szervezetét és fejlesztését, végül pedig a tőke termelés céljára törté-nő hasznosítását. Mindez megköveteli, hogy ebben a kormányban mérhetetlen tudás és “a sok észtől kicsattanó koponya” halmozódjon fel. Ez a tudományos értelmiségiek uralma lesz, amely minden eddigi uralomnál arisztokratikusabb, despotikusabb, arrogánsabb és gőgösebb. Ez egy új osztály, a tényleges és áltudósok hierarchiája lesz, s a világ a tudomány nevében uralkodó kisebbségre és az el-nyomott többségre oszlik majd meg. És akkor jaj az elnyomottaknak.
Ez a rendszer óvakodni fog attól, hogy a tömegekben elégedetlenséget keltsen és abból a célból, hogy az embereket ellenőrzése alatt tartsa, Marx felvilágosult és szabadságszerető kormányzata tekintélyes nagyságú fegyveres erőt tart majd fenn. A kormányzatnak szüksége van hatalomra, mondja Engels, abból a célból, hogy biztosítsa a rendet az írástudatlanok millióival szemben, akik képesek lennének erőszakos felkelésükkel lerombolni és felforgatni mindent, bármennyire is ésszerű a kormányzat tevékenysége.
A marxi program demokratikus és szocialista frázisaiból és ígéreteiből tisztán látható, hogy Marx állama mindazokkal a sajátosságokkal rendelkezik, mint bármelyik despotikus és erőszakos természetű állam, akármilyen is legyen annak formája és végső soron a Marx által istenített Népállam és a Bismarck leleményes politikája révén meg-erősödött arisztokratikus-monarchikus állam teljesen azonos természetű mind belföld, mind pedig külföld felé irányuló tevékenységét illetően. A marxi népállam külpolitikája ugyanúgy fegyveres erő alkalmazása, hódítás, belpolitikája pedig ugyanúgy fegyveres erőszak a politikai hatalom végső érveként való alkalmazása a reménykedő, hívő, mindig alávetett és engedelmeskedő tömegek felkelése ellen, mint bármely más államé.
A marxi kommunizmus eszméje jelen van Marx minden írásában, akárcsak abban a kiáltványban, amit Londonban alapított Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsa az 1869. évi bázeli kongresszuson előterjesztett, s ugyanígy azokban a javaslatokban, amelyeket közzé akartak tenni az 1870. szeptemberben megtartani szándékozott, de a német-francia háború miatt elmaradt kongresszuson. A londoni Főtanács tagjaként és a német ügyek titkáraként Marxnak e Főtanácsban – mint ez közismert – olyan nagy és – el kell ismernünk – törvényes befolyása van, hogy a kongresszus elé biztosan olyan javaslatok kerülnek a Főtanács előterjesztésében, melyek közül sok Marx elképzelésein alapul vagy Marx közreműködésével készült. Ez tükröződik abban, hogy az angol Lucraft, a Főtanács tagja, a bázeli kongresszus elé terjesztett javaslatában azt az elképzelését fejtette ki, hogy egy ország valamennyi földjének állami tulajdonba kell kerülnie, s hogy az így felhalmozott föld igazgatását és nyilvántartását egy állami hivatal látná el, “ami csak egy demokratikus és szocialista államban lesz lehetséges, ahol az embereknek gondosan ellenőrizniük kell az állami földek igazgatását és nyilvántartását.”
Az államnak ez az imádata jellemzi általában a német szocializmust. Lassale, a legnagyobb szocialista agitátor és a németországi munkásmozgalom tényleges megalapítója egészen elmerült ebben. A munkások számára egyetlen üdvözítő megoldásnak egy olyan állam hatalmát látta, amely állam birtokosa maga a munkásosztály az általános választójognak megfelelően.
IV. fejezet
Az internacionalizmus és az állam
Vizsgáljuk meg Marx valóságos nemzeti politikáját. Akárcsak Bismarck, ő is német patrióta. Németország nagyságát és hatalmát, mint állam nagyságát és hatalmát kívánja. Senki nem róhatja fel bűnéül, hogy szereti hazáját és népét, s amióta komolyan azt vallja, hogy az állam a jólét és a felszabadulás conditic sine qua non-ja, természetesnek kell tekintenünk, hogy Németországot nagy és erősen centralizált államként akarja látni, s nem olyan gyenge és kicsiny államként, mely mindig ki van téve mások általi elnyeletés veszélyének. Következésképp Marx, mint tisztán látó és lelkes hazafi, nagy és erős német államot akar látni.
De másfelől, Marx ünnepelt szocialista és ami ennél is több, az Internacionálé egyik alapítója. Nem elégedett meg azzal, hogy a német proletariátus felszabadításáért dolgozzék, hanem becsületbeli kötelességének tekintette ugyanakkor a többi ország proletárjainak felszabadításáért folytatott munkát is, aminek az az eredménye, hogy ellentmondásba került önmagával. Mint német hazafi, Németország nagyságát és hatalmát, vagyis uralmát akarja, mint az Internacionálé szocialistájának viszont minden ember felszabadulását kell kívánnia. Hogyan tudja ezt az ellentmondást megoldani?
Erre az egyetlen mód, amit ki is nyilvánított – természetesen miután meggyőződött elgondolása helyességéről – az, hogy Németországnak, mint államnak a nagysága és hatalma az egész világ felszabadításának előfeltétele, hogy Németország győzelme az emberiség győzelme, és hogy mindez annak az új, mindent elnyomó hatalom uralomra jutásának meggátolója, mely az emberiség ellensége. Ez az egyszer kialakult meggyőződés nemcsak lehetővé teszi, hanem a legszentebb okokra hivatkozással meg is parancsolja, hogy létre kell hozni az Internacionálét, amely magába foglalja a többi nemzetet is, s amely hatalmas, alkalmas, és mindenekelőtt népszerű eszköz a pángermán állam megalapításához. Ez az, amit Marx megkísérelt elérni az általa 1871-ben Londonban összehívott konferencia tanácskozásaival és a hágai kongresszuson német és francia barátaival elfogadtatott határozatokkal. Hogy ez nem sikerült neki jobban, az kétségtelenül nem a kellően nagy erőfeszítések vagy a megfelelő ügyesség hiányának tudható be, hanem feltehetően annak, hogy az őt inspiráló eszme tévedés és megvalósítása lehetetlen.
Nem lehet nagyobb hibát elkövetni, mint amikor egy ügytől vagy egy intézménytől vagy egy embertől olyasmit kívánunk, amit nem tudnak megtenni. E többlet igénylése demoralizálja, akadályozza, megrontja megöli őket. Az Internacionálé rövid idő alatt nagy eredményeket produkált. Szervezte, és nap mint nap ijesztőbb módon szervezni kívánta a proletariátust a gazdasági harcra. Van okunk azt remélni, hogy az Internacionálé használható a politikai harc eszközeként? Marx így gondolta, s nagyon közel járt ahhoz, hogy bűnös hágai kísérletével megölje az Internacionálét, Ez az aranytojást tojó tyúk esete. A különböző országok dolgozó tömegeinek gazdasági harcra való felhívásakor e tömegek siettek az Internacionálé zászlaja alá, s Marx bízott abban hogy még nagyobb számban fognak gyülekezni, ha ő, új Mózesként felírja e zászlóra az internacionálé hivatalos és elfogadott programjában szereplő politikai tízparancsolat tételeit.
Ebben tévedett. A tömegek, tekintet nélkül műveltségi szintjükre, vallásukra, nemzeti hovatartozásukra és nyelvükre, megértették az Internacionálé szavát, amikor a kapitalizmus és a magántulajdon kizsákmányoló igája alatti rabságukról, szenvedésükről és nyomorukról beszélt, megértették, amikor kimutatta erőfeszítéseik egyesítésének szükségességét egy nagyon őszinte, közös harcra. Ugyanakkor az Intemacionálé egy nagyon kidolgozott és mindenekelőtt nagyon autoritariánus politikai programról is beszélt, amelyet a dolgozók üdvössége érdekében megpróbáltak megvalósítani. A dolgozók érdekében az Internacionálé szervezte a munkásokat arra, hogy saját erejükből szabadítsák fel magukat, ugyanakkor azonban – igaz, szándéka szerint csak átmenetileg – diktatórikus felépítése, kormányzata révén be is csapta a tömegeket, hazudott nekik. Ezt az ideiglenes jelleget kérdésessé teszi az, hogy e szervezet teljesen önkényesen és néhány kiváló képességű koponya kizárólagos irányítása alatt járt el.
Marx programja erősen centralizált és nagyon autoritariánus gazdasági és politikai intézmények teljesen kialakított rendszere, mely ugyanúgy elismeri az általános választójogot, mint a modern társadalom valamennyi despotikus intézménye, de alárendeli ezt egy nagyon erős kormányzatnak, ahogy Marx barát-ja, alteregója, Engels mondja.
Az ambíciók vagy a hiúság, esetleg egyszerre mindkettő megléte vezethetett csak az elmebaj olyan mértékére, hogy ilyen feltételek mellett abban bíztak, hogy Európa és Amerika munkástömegeit megtarthatják az Internacionálé zászlaja alatt.
Egyetemes állam, kormányzat, diktatúra. VII. Gergely és VII. Bonifác pápa, V. Károly császár és Napóleon álma új formában, de ugyanazzal a tartalommal jelent meg ismét a szociáldemokrata táborában. Elképzelhetünk-e ennél nevetségesebb, ugyanakkor ennél lázítóbb dolgot?
Egyének csoportjának, mégpedig a legértelmesebb és legtudatosabb egyének csoportjának, mely képes arra, hogy vezetője, szervezése legyen valamennyi ország politikai és gazdasági forradalmi mozgalmának és szervezkedésének, egy gondolatot, szellemet megőrizni, fönnmaradása annyira ellentétes a történelmi tapasztalatokkal és az eddigi gyakorlattal, hogy csodálkozva fel kell tennünk a kérdést: egy olyan értelmes ember, mint Marx, hogyan volt képes ilyet kigondolni.
A pápáknak legalábbis meg lehet bocsátani azt, hogy azt állították: a Szentlélek kegyelme folytán az abszolút igazság kezükbe van letéve és ebben feltehetően hittek is. Marx számára nincs ilyen bocsánat, s én nem fogom megsérteni őt azzal a feltételezéssel, hogy képesnek tartja magát olyan tudományos megállapítások kigondolására, amely megközelíti az abszolút igazságot. De abból következően, hogy abszolút igazság nem létezik, az Internacionálé nem rendelkezhet csalhatatlan dogmával, ebből következően hivatalos politikai és gazdasági elmélettel sem, s így kongresszusunknak sosem szabad az Általános Egyházi Tanács szerepét magának követelni, s minden követő, és hívő számára kötelező elveket ki-nyilvánítani. Csak egyetlen törvény létezik, mely vádban kötelező az Internacionálé valamennyi tagjára, szekciójára és szövetségére, s mely törvény az egyetlen és igazi alapja az Internacionálé létének. Ez a törvény valamennyi ország ipari munkásainak nemzetközi szolidaritása minden gazdasági harcban, amely a munka kizsákmányolása ellen irányul. Ez a törvény a szolidaritás valóságos szervezetében rejlik, amely nem más, mint a különböző nyelvű és nemzetiségű munkástömegek spontánul szerveződött és teljesen szabad szövetsége, mely egyre inkább megvalósítja ezt a szolidaritást abban az arányban, ahogy e szervezet szabaddá válik, és nem egy olyan szervezetben, melyben valamilyen rendelkezés következtében egyesültek és alávetették magukat valamilyen kormányzatnak. Így a szolidaritás magából az Internacionálé valóságos és élő egyesüléséből ered. Ebből a burzsoá kizsákmányolás elleni proletárszolidaritás mind szélesebb körű szerveződésének kell kibontakoznia és ki kételkedik abban, hogy e szolidaritásból bontakozik ki a proletariátus politikai harca a burzsoázia ellen? A marxisták és a mi véleményünk ebben a pontban megegyezik. De azonnal felmerül az a kérdés, amely oly mélységesen elválaszt minket a marxistáktól.
Úgy gondoljuk, hogy a proletariátus forradalmi politikájának közvetlenül az állam lerombolására kell irányulnia és e politika tárgya kizárólag ez lehet. Nem értjük azokat, akik a nemzetközi szolidaritásról beszélnek, de ugyanakkor fenn akarják tartani az államot – hacsak nem egy egyetemes államról álmodnak, mint a nagy császárok és pápák, ami nem egyéb, mint egyetemes szolgaság -, az állam viszont, létének természetes következtében, a szolidaritás megszüntetése, és ez a természet örökös ok a háborúra. Azt sem értjük, hogy hogyan beszélhet valaki a proletariátus szabadságáról vagy a tömegek felszabadításáról az állam fennmaradása mellett, vagy arról, hogy ezt a felszabadítást az állam végzi el. Az állam uralmat jelent és minden uralom a tömegek alávetettségét előfeltételezi, s következésképpen egy kisebbség vagy mások általi kizsákmányolását.
Nem fogadjuk el még forradalmi átmenetként sem a nemzeti választást vagy az alkotmányozó gyűlést vagy az úgynevezett, forradalmi diktatúrát, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a forradalom csak a tömegek kezében őszinte és valóságos; ez a forradalom, ha egy kormányzó kisebbség kezében koncentrálódik, természetes és szükségszerű módon reakcióvá válik.
A marxisták ezzel egészen ellentétes nézeteket vallanak. Jó némethez illően az államhatalom imádói, a politikai és társadalmi tanok prófétái, a felülről lefelé kiépített rend bajnokai, mindig az általános választójog és azon tömegek szuverenitása mellett érvelnek, akinek megígérik a boldogságot és azt, hogy a rajtuk uralkodó, választott vezetők becsületesek lesznek. A marxisták azt a felszabadítást ismerik el, amit az un népállamtól várnak. Oly kis mértékben ellenségei a patriotizmusnak, hogy Internacionáléjuk gyakran a pángermanizmus színeit viseli. A marxista és a bismarcki politika között kétségtelenül nagyon jelentős különbség van, azonban közöttünk és a marxisták között e különbség helyett végtelen a szakadék. Ők a kormányzás hívei, mi pedig anarchisták vagyunk.
Valóban, e két irányzat között ma lehetetlen a megegyezés. Csak a társadalmi forradalom nagy, új történelmi kísérletének, az események logikájának a tapasztalata hozhat előbb vagy később közös megoldást, s mi erősen hiszünk elveink helyességében és bízunk abban, hogy a németek – a német munkások és nem vezetőik – végül csatlakoznak hozzánk abból a célból, hogy lerombolják az emberiségnek azt a börtönét, amit államnak neveznek, és elítéljék a politikusokat, hogy elvessék azt a politikát, ami valójában nem más, mint a tömegek elnyomásának és megnyúzásának művészete.
Szükség esetén meg tudom érteni azt a koronás vagy koronázatlan hatalmasságot, aki a világ kormányzásáról álmodozik, de mit mondhatok a proletárok, a forradalom azon barátjáról, aki komolyan azt hiszi, hogy ő fel akarja szabadítani a tömegeket, aki egy olyan forradalmi mozgalom vezetőjeként és legfőbb irányítójaként tünteti fel magát, mely mozgalom a legkülönbözőbb országokban elterjed és aki arról mer álmodni, hogy mindezen országok proletariátusa megnyerhető és alávethető egy olyan gondolatnak, mely az ő agyában fogalmazódott meg.
Elhiszem, hogy Marx nagyon komoly forradalmár, ha néha túl bonyolult is, s hogy valóban fel akarja emelni a tömegeket. De meg kell kérdeznem magamtól: Miért nem veszi észre, hogy az egyetemes diktatúra – legyen az egyéni vagy kollektív diktatúra – rendszere, amely elvégezné a világforradalom szervezésének feladatát – úgy szabályozva és vezetve a tömegek lázadó mozgalmát, mintha egy gépet vezetne – a diktatúrának ez a rendszere önmagában is képes lenne megölni a forradalmat vagy megbénítani és – eltorzítani minden emberi mozgalmat. Létezhet-e olyan egyén vagy egyének csoportja – bármilyen zseniális is – amelynek lenne bátorsága feltételezni magáról azt, hogy képes megragadni és összefogni az országonként, tartományonként, tájakként, iparágakként oly eltérő érdekek, törekvések és cselekedetek mérhetetlen tömegét, képes ezt egyesíteni anélkül, hogy megszüntetné sokszínűségét, képes lenne a tömegek tudatába bevinni a nagyszerű közös törekvéseket és alap-ető elveket, s megalkotni a jövendő társadalmi forradalmát?
Hogyan vélekedjünk az Internacionálé kongresszusáról, amelyen a forradalom ún. érdekében becsapva a civilizált világ proletariátusát a vezetőségi diktatórikus hatalommal, a területi szövetségek feletti ellenőrzési és diktatórikus jogokkal ruházták fel, és hogyan vélekedjünk egész, nemzetek kiátkozásáról az un. hivatalos álláspont nevében, mely álláspont nem egyéb Marx személyes véleményénél, amit egy meghamisított többség szavazatai alakítottak át abszolút igazsággá? Mit mondjunk arról a kongresszusról, amely tetézve ezt egy kétségtelenül még nagyobb ostobasággal Amerikába száműzte a diktatórikus kormányzó testületet, miután kétségtelenül becsületes, de sötét, tudatlan és teljesen ismeretlen emberekből létrehozta azt. Ellenségeinknek, a polgároknak van igazuk akkor, amikor nevetnek kongresszusunkon és amikor azt állítják, hogy az Internacionálé azért harcol a régi uralom ellen, hogy újat állítson helyébe, és attól a nemes céltól vezettetve, hogy az abszurditások továbbélését biztosítsa, a régi uralom helyére újat kíván alkotni.
V. fejezet
Társadalmi forradalom és az állam
Ahogyan Bismarck megölte a politikát és a polgári világot, ma Marx akarja lehetetlenné tenni a szocialista világot Európa proletariátusa számára, fel kívánja cserélni a francia elképzeléseket németekkel, és szerinte, valamint tanítása szerint elérkezett eszméi teoretikus és gyakorlati győzelmének ideje az Internacionálén belül. Ez volt annak a kongresszusnak egyetlen tárgya, melyet 1871. szeptemberében hívtak össze Londonban. Ezt a marxi gondolatot ki-fejezett formában tartalmazza az emigrált német kommunisták kiáltványa, amit Marx és Engels fogalmazott meg és tett közzé 1848-ban. Ebben fejtik ki a munkásosztály felszabadításának és az állami munkaszervezésnek az elméletét.
Ennek sarkpontja a politikai hatalom munkásosztály általi meghódítása. Érthető, hogy az olyan helyettesíthetetlen emberek, mint Marx és Engels egy olyan program harcos hívévé válnak, mely elismerve és szentesítve a politikai hatalmat, teret biztosít minden törekvésnek. Amíg politikai hatalom lesz, addig alávetettség is lesz, az igaz, hogy az állampolgárok a köztársasági államformáig eljuthatnak, de ettől nem lesznek kevésbé engedelmességre kényszerítve, mert fegyelem nélkül a hatalom lehetetlen. Erre azt lehet-ne válaszolni, hogy a polgárok nem embereknek engedelmeskednek, hanem saját maguk által készített törvényeknek. Én azt mondom: a legszabadabb, legdemokratikusabb országokban, ahol politikai kormányzás folyik, minden ember tudja, hogy az emberek alkotják a jogot és hogy mit jelent engedelmességük ennek a jognak. Aki – még az ilyen országokban is – meggondolatlanul arra vágyódik, hogy az elképzeléseket megvalósítsák, annak fel kell ismernie, hogy az emberek nem az általuk alkotott jognak, hanem a nevükben alkotott jognak engedelmeskednek, s hogy ez az engedelmeskedés a jognak nem egyéb, mint önmaguk alárendelése egy felügyelő és kormányzó kisebbség önkényes akaratának, vagy ami ugyanaz a dolog: önként vállalt rabszolgaság.
Van ebben a programban egy másik kifejezés, amely ellenszenves annak a forradalmi anarchizmusnak, amely őszintén az emberek felszabadítását kívánja; egy kifejezés, amely a munkásosztályt és a munkások egész társadalmát osztályként és nem tömegként jelöli meg. Tudjátok, hogy melyik kifejezésről van szó? Nem többről és nem is kevesebbről, mint a gyári és városi munkások új arisztokratikus rendjéről, amely kirekeszti magából a mezőgazdasági dolgozók millióit, mely milliók a német szociáldemokraták elvárásaiban az ún. Népállam alattvalóivá válnak majd. “Osztály”, “hatalom”, “állam”: három elválaszthatatlan kategória, melyek közül mindegyik szükségszerűen feltételezi a másik kettőt, s melyeket a következőképpen lehet jellemezni: a tömegek politikai alárendelése és gazdasági kizsákmányolása.
A marxisták azt gondolják, hogy ugyanúgy, ahogyan a polgárság megfosztotta uralmától a nemességet, a helyére tette és lassan saját magába olvasztotta, megosztva vele hatalmát és osztozkodva a városi és vidéki munkások kizsákmányolásában, úgy a városi proletariátus, amelyet ma a polgárság megdöntőjének tekintenek, magába olvasztja a burzsoáziát, megosztja vele hatalmát és közösen zsákmányolják ki majd a vidéki proletárokat, azt a proletariátust, mely a történelem számkivetettje, hacsak végül is nem lázad fel és nem zúz szét minden osztályt, felekezetet, hatalmat, vagyis egyszóval: valamennyi államot.
Számomra a proletariátus színe-java nem annak felső rétege – amit a marxisták ennek tekintenek -, a legcivilizáltabb és legkényelmesebb körülmények között élő munkások, a félig-polgár munkások rétege, az osztály, melyre a marxisták negyedik uralkodó osztályukat akarják alapítani, melynek megalapítására valóban képesek; mely felső rétege a munkásosztálynak viszonylagos jóléte és félig polgári helyzete miatt szerencsétlen módon túl mélyen átitatódott a polgárság politikai és társadalmi előítéleteivel, korlátolt törekvéseivel és igényeivel. A valóságnak megfelelően azt lehet mondanunk, hogy ez a felső réteg a proletariátus legkevésbé szocialista és legönzőbb része.
A proletariátus színe-java véleményem szerint a nagy tömegek azon műveletlen, kirekesztett, szerencsétlen és írástudatlan milliói, melyeket Marx és Engels urak véleménye szerint alá kell vetni egy erős kormányzat atyai uralmának, hogy azt a kifejezést használjam, amit Engels Cafiero-hoz írott levelében. Kétségtelenül mindez a tömegek üdvösségét fogja szolgálni, mint ahogy köztudott, hogy minden kormányzat kizárólag a tömegek érdekében kormányoz. Véleményem szerint a proletariátusnak ez a tömege a kormány számára létének örökös indoka. Ez a csőcselék- melyet Marx és Engels urak “lumpenproletariátusnak” neveznek, ez a szervezetlen tömeg a leginkább érintetlen a polgári “értékektől” szívében, törekvéseiben: szükségleteik és nyomoruk azonos, s ez a csőcselék az, amelyben a jövő szocializmusa gyökeredzik, s mely ma az egyetlen erő, amely képes a szocialista forradalmat megkezdeni és győzelemre vinni.
Bár a marxisták elgondolásai ebből a szempontból is különböznek tőlünk, mégsem vetik el teljesen programunkat. Csak azzal vádolnak minket, hogy a történelem lassú haladásához képest előre akarunk sietni és hogy tagadjuk a fejlődés kontinuitása tételének tudományos értékét. A németek arcátlansága szükséges annak kijelentéséhez – s ők a múlt filozófiai elemzésével foglalkozó művükben ezt teszik -, hogy a parasztfelkelések véres leverése és a despotikus állam győzelme a XIX. században forradalmi fejlődés eredménye, s arcátlanul megelégednek annak megállapításával, hogy az új despotizmus a városi proletariátus által termelt profiton és a vidéki munkások kiszipolyozásán alapul.
A politikai hatalom meghódításának programját megalapozandó, Marx kidolgozott egy egészen egyedi elméletet, mely ráadásul az egész marxi rendszerből logikusan következik. Minden ország politikai állapota – mondja Marx – gazdasági helyzetének eredménye és hű kifejeződései az előbbi változása csak az utóbbi mozgásának szükségszerű tükröződése. Marx szerint ebben rejlik a történelmi fejlődés minden titka. A történelem többi elemét nem veszi figyelembe, az olyan elemek nyilvánvaló hatását a gazdasági helyzetre, mint a politikai, jogi és vallási intézmények. Marx azt mondja, hogy “az állam egyenlő a gazdasági nyomorral és a politikai rabszolgasággal”, de nem fordítja meg ezt az állítást, mondván, hogy “az állam újratermeli a nyomort és a politikai rabszolgaságot, mint létének feltételeit, e ha meg akarjuk semmisíteni a nyomort, akkor le kell rombolnunk az államot!” És furcsa, hogy ő, aki megakadályozza ellenfeleit abban, hogy az államot, a nyomor egyik alapvető okát okolják a politikai rabszolgaságért, azt javasolja barátainak és a Német Szociáldemokrata Pártnak, hogy hódítsák meg a hatalmat és teremtsenek politikai szabadságot, mert az a gazdasági felszabadulás elengedhetetlen és elsődleges feltétele.
A marxista iskola szociológusai, mint Engels és Lassalle velünk szemben azt állítják, hogy az emberek nyomorának, a tömegek lealázásának és rabszolgává süllyesztésének az állam egyáltalán nem oka, hanem a tömegek nyomorúságos állapota és az állam despotikus hatalma sokkal általánosabb okokból ered: ennek alapja a társadalom gazdasági fejlődésének egy szükségszerű fejlődési fázisa, az a fázis, mely a történelem szempontjából igazi haladást jelent, s óriási lépéssel visz közelebb ahhoz, amit ők társadalmi forradalomnak neveznek. Ez oly mértékben így van, hogy Lassalle nem vonakodott kijelenteni, hogy a -XIX. századi rettenetes német parasztfelkelés bukása – azoknak a szörnyű bukásoknak egyike, melyek Németország évszázados rabszolgaságára vezettek – és a despoti-kus és centralizált állam győzelme, mely győzelem e bukás szükség-szerű következménye, a társadalmi forradalom győzelmét jelenti, mert a parasztság – mondják a marxisták – a reakció képviselői, míg a modem militarista és bürokratikus állam – a társadalmi forradalom terméke és elmaradhatatlan kísérője, mely társadalmi forradalom a XVI. sz. második felében kezdődött és lassan, de mindig előre haladva átalakította a régi feudális és földön alapuló gazdaságot a gazdagság termelőjévé, vagy más szóval a munkások tőke általi kizsákmányolásává – ez az állam e társadalmi forradalom elengedhetetlen feltétele.
Érthető, hogy Engels – ilyen logikától vezettetve – Carlo Carfierónak írott levelében képes volt minden irónia nélkül, sőt nagyon is komolyan kijelenteni, hogy Bismarck éppúgy mint II. Victor Emmanuel király, óriási szolgálatot tett a forradalomnak azzal, hogy létrehozta a politikai centralizációt saját országában.
Ugyanígy Marx tagadja az emberiség fejlődésének egy fontos elemét, nevezetesen a fajok és az emberek vérmérsékletének és egyedi jellegzetességeinek szerepét, mely vérmérséklet és e jellegzetességek éghajlati, földrajzi, gazdasági és történelmi hatások következményei, de melyek – elvonatkoztatva attól, hogy ezek az egyes országok gazdasági viszonyainak függvényei – óriási hatást gyakorolnak az egyes országok sorsára és gazdasági erejére. Ezeken a természeti jellegzetességnek nevezhető elemeken kívül van még egy elem, mely teljesen meghatározza az egyes egyén életének alakulását: ez a lázadásra való hajlam, vagy más szóval a szabadság igénye, amely az egyénnel együtt születik, s amit sikerült magában megőriznie. Ez a hajlam, ösztön, teljesen ősi és állati eredetű; ez különböző mértékben megtalálható minden élőlényben, s hogy milyen mértékben, azt az egyének energiájának, életerejének intenzitása határozza meg. Az emberben, a belső gazdasági szükségletek hatására ez az ösztön az emberi felszabadítás leg-hatalmasabb erőforrásává válik. Ezen ösztön megléte vérmérséklet kérdése, s nem az intellektuális kultúráé, habár rendszerint ezek is belejátszanak, mégis néha előfordul, hogy civilizált emberekben ez az ösztön csak minimális mértékben van meg, aminek vagy az az oka, hogy elfáradt élete során, vagy az, hogy a civilizáció természete lezüllesztette, megrontotta, vagy az, hogy eredetileg is kevesebb volt benne ebből, mint másokban.
A német nemesség és burzsoázia ugyanolyan ma is, mint amilyen egész múltja során volt. Felelőssé tehető-e a német proletariátus – amely az évszázadok során áldozat volt – azért a hódítási törekvésért, mely e nemzet első osztályai jellemzi? Kétségtelen, hogy nem. A győztesek léte feltételezi a szolgák létét, s a szolgák mindig a proletárok voltak. Ezért a hódítás teljesen ellentétes érdekeikkel és szabadságuk tagadása. De ők felelősek a háborús szellemért az osztályokkal közösen és felelősek maradnak mindaddig, amíg nem értik meg, hogy ez a pángermán állam, ez a köztársaság, ez az un. Népállam, mely közeli megvalósulásában bíznak, nem lenne semmi más – ha egyáltalán meg-valósulhat – mint a proletariátus szolgaságának egy új formája.
Ma elég kevés remény van arra, hogy ezt megértik, vezetőik, szónokaik és publicistáik pedig magyarázatukkal még, jobban összezavarják őket. Tisztázás helyett megkísérlik olyan útra vezetni a proletariátust e vezetők, amely nem vezet sehová, s ahol csupán a fennálló világ és saját szolgaságuk bírálata megengedett; s ameddig alávetik magukat e vezetőknek, addig a proletariátus sohasem jut el odáig, hogy a társadalmi forradalmat kezdeményezze. Ez a forradalom kívülről fog eljutni hozzájuk, feltehetően a Földközi-tengeri országokból, s ekkor a német munkások e külső hatásra szenvedélyeit felszabadítva egycsapásra szétzúzzák zsarnokaik és un. felszabadítóik uralmát.
Marx okoskodása teljesen ellentmondásos eredményekre vezet. Minden más szempontot figyelmen kívül hagyva, pusztán gazdasági oldalról megközelítve a kérdést, Marx azt mondja, hogy azok a leghaladóbb és a társadalmi forradalom véghezvitelére legalkalmasabb országok, melyekben a tőkés termelés a legfejlettebb. Ez azt jelenti, hogy a többi ország kirekesztésével kizárólag a civilizált országok kezdeményezhetik és vezethetik ezt a forradalmat. E forradalom lényege – akár békés, akár erőszakos eszközökkel – a jelenlegi tulajdonosok és tőkések állam általi kisajátítása, s a föld és a tőke állam általi elsajátítása, mely jelentős gazdasági és politikai küldetés megvalósításához hatalmas mértékű és rendkívül szigorú centralizációra lesz szükség. Az állam fizetett hivatalnokai révén fogja szervezni és irányítani a mezőgazdasági munkások had-seregeit a föld megművelésére, ugyanekkor a sok létező bankot fel fogja váltani egyetlen bank, amely az egész nemzeti termelést és kereskedelmet ellátja pénzzel.
Érthető, hogy ez az egyszerű szervezeti terv magával ragadta a munkásokat, akik ebből a jogok biztosítását és az egyenlőséget tartották fontosnak, balga módon feltételezve, hogy ezek szabadság nélkül elképzelhetők, s ezért ha a jog és az egyenlőség megvalósulna, a tömegek más emberekre, s elsősorban egy uralkodó csoportra bíznák magukat, amikor pedig módjukban állna a választást és a megválasztottak ellenőrzését követelni. A valósában e terv megvalósulása a proletariátus számára kaszárnyarendszert jelentene, ahol a munkás férfiak és nők uniformizált tömege dobszóra ébredne fel, aludna el, dolgozna és élne; az értelmiség és a vezetők számára az uralkodás privilégiumát; a pénzsóvárak számára pedig a nemzeti bankok óriási tömegű nemzetközi ügyletét és a pénzügyi munkák nagy választékát.
A terv eredményeként belföldön szolgaság, a külfölddel pedig szakadatlan háború alakul ki, hacsak az “alsóbbrendű” fajok tömegei, a latin vagy a szláv népek közül a latin tömegek meg nem unják a polgári civilizációt, vagy a szlávok majdnem ismeretlenül, ösztönösen elvetik azt, feltéve, hogy e népek mindenbe belefáradva nem hajtják nyakukat a fejlett polgári nemzetek igájába, vagy a legdespotikusabb, az önmagát “Népállam”-nak nevezett állam igájába.
A latin és a szláv munkásokban a társadalmi forradalomról kialakult kép – mely forradalmat kívánják és bíznak benne – sokkal tágabb, érthetőbb, mint amit a németek és a marxisták programja ígér. Az ő elképzelésükben a forradalom nem a munkásosztály egy szűk körének és az egyes országokban eltérő időpontokban megvalósuló felszabadítását jelenti, hanem minden proletár és nemcsak néhány, hanem valamennyi – civilizált és civilizálatlan – nemzet teljes és valóságos felszabadítását, s e felszabadító aktus rendeltetése egy új és őszintén emberi civilizáció kialakításának megkezdése.
S ezen emancipáció első szava nem lehet más, mint a “szabadság”, de nem az a politikai és burzsoá szabadság, melynek meghódítását Marx és követői helyeslik és javasolják, hanem a teljes emberi szabadság, amelyik széttöri valamennyi ma mindenkit fogva tartó metafizikus, politikai és jogi béklyót, s teljes cselekvési és fejlődési autonómiához mindenki számára – egyének és közösségek számára egyaránt -, megszabadítva az embereket egyszer s mindenkorra minden tanácsadótól, igazgatótól és felügyelőtől.
E felszabadítás második szava a szolidaritás, de nem a marxisták által elképzelt, az emberek tömegére felülről lefelé fortéllyal vagy hatalommal a kormány által kényszerített szolidaritás, s nem is az a szolidaritás, mely tagadja a szabadságot, mely hazugság és fikció, s valójában ez a szolidaritás rabszolgaság, hanem az a szolidaritás, mely megerősíti és megvalósítja a szabadságot, amely nem valamilyen politikai törvényen, hanem a lényegi közös emberi természeten alapul, s ahol egyetlen ember sem lehet szabad akkor, ha az őt körülvevő és életére – közvetve vagy közvetlenül – hatást gyakorló emberek nem egyenlők vele. Ez az igazság benne foglaltatik a Robespierre által vázolt Emberi Jogok Deklarációjában, amely kimondja, hogy egyetlen ember rabszolgasága is minden ember rabszolgaságát jelenti.
Az a szolidaritás, amelyről beszélünk, nem valamilyen mesterséges vagy autoritariánus szerveződés eredménye, hanem a társadalmi, gazdasági és erkölcsi élet spontán eredménye, a közös érdekek, törekvések, hajlamok szabad egyesülésének eredménye, terméke. E szolidaritás alapjai az egyenlőség, a közös munka – ami nem a jog ereje, hanem a tények ereje révén válik mindenki, számára kötelezővé; a köztulajdon; a tudás és a tanulás. Ez a szolidaritás, mely a közösségi életet irányítja; az emberiség utolsó szerveződési formája és az állam eltűnésének következménye.
Ez az elmélet, mely nem isteni és nem metafizikus, hanem emberi és gyakorlati elmélet, az egyetlen, mely összhangban áll a latin és a szláv népek törekvéseivel. E népek teljes szabadságot, szolidaritást és egyenlőséget akarnak, vagyis egyszóval emberi világot, s nem fognak megelégedni – még ideiglenesen, átmenetileg sem – ennél kevesebbel. A marxisták törekvéseiket ostobaságnak fogják bélyegezni, de e törekvések már hosszú ideje léteznek, nem tudták azokat eltéríteni céljuktól, s nem is fognak elfordulni ettől a céltól a marxista szocializmus legtökéletesebb burzsoá közhelyeinek hatására sem.
Elképzelésük – abban az értelemben, hogy sokkal könnyebb lesz megvalósítani, mint a marxista eszmét – gyakorlati eszme, míg a marxista elmélet, amellett, hogy céljaiban szegényes, gyakorlati megvalósításra teljesen alkalmatlan. Nem ez lesz az első eset, amikor a gyakorlati és megvalósítható elképzelések képviselőit és kidolgozóit utópistáknak fogják tekinteni, s hogy azokat, akiket ma utópistáknak hívnak, holnap gyakorlati embereknek fognak tekinteni. A marxista rendszer abszurditása abban rejlik, hogy a polgári radikálisok számára elfogadhatóvá tett szocialista program – melyet az elfogadhatóvá tétel követelményeinek megfelelően mérhetetlenül leszűkítettek – később a radikálisok akarata és szándéka ellenére átalakul, s a társadalmi forradalmat fogja szolgálni. Itt nagy tévedés rejlik: a történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy amennyiben két párt szövetségre lépett, a két párt közül mindig a reakciósabb került fölénybe, ez a szövetség szükségszerűen legyengíti a haladóbb pártot azáltal, hogy megcsonkítja és eltorzítja programját azzal, hogy lerombolja erkölcsi szilárdságát, önbizalmát, míg a reakciós párt hű önmagához, amikor alattomosan és aljasan jár el.
Nem félek azt állítani, hogy minden marxista a polgári radikalizmussal kacérkodik – akár forradalmár, akár revizionista -, s ez nem vezethet másra, mint a proletárok felkelő hatalmának demoralizálására és dezorganizálására, következésképpen a polgárság újjászervezett hatalmának megszilárdulására.
VI. fejezet
A politikai cselekvés és a munkásosztály
Németországban a szocializmus fokozatosan visszataszító korlátozássá, elnyomó törvénnyé és ijesztő hatalommá válik. A munkáspártok itt szocialisták – s ez azt jelenti, hogy ők szocialista módon meg akarják változtatni a munka és a tőke viszonyát, s úgy vélik, hogy ehhez először az állam megreformálása szükséges, amit ha az nem enged békés úton elérni, akkor ezt a változást politikai forradalom útján kell elérni. Ők úgy vélik, hogy ez politikai forradalomnak el kell vezetnie a társadalmi forradalomhoz, de nekem az a véleményem, hogy egy ilyen forradalom szükségszerűen polgári forradalom lenne, s burzsoá szocializmusra vezetne: azt kell mondanunk, hogy ez a forradalom egy olyan új kizsákmányolást eredményezne, mely sokkal ravaszabb és álszentebb, de nem kevésbé elnyomó, mint a jelenlegi.
A társadalmi forradalomra vezető politikai forradalom eszméjével a Szociáldemokrata Párt elriaszt magától minden radikális demokratát, legalábbis azokat, akik egy kicsit is szocialisták. A párt vezetői – a munkások törekvéseivel ellentétesen – szövetségre léptek a Néppárt burzsoá demokratáival, mely párt mind a sajtójában, mind pedig politikusai nyilatkozataiban teljesen elveti a szocializmust. A Néppárt vezetői felismerve azt, hogy szocialistaellenes kijelentéseik visszatetszést keltenek a munkásokban, módosították kijelentéseiket, azokat a céljuk eléréséhez szükséges munkássegítség megtartásának követelményeihez igazítva, s most is, mint mindig arra törekszenek, hogy a mindenható nép erejével végrehajtassanak egy győztes forradalmat, melyet maguk javára fordítanak majd. Így ezek a népi demokraták most egy időre “szocialistává” váltak. De a “szocializmus” nem megy túl a polgári szövetkezetek ártalmatlan álmán.
Az 1869-ben, Eisenachban tartott kongresszuson a munkások és a demokraták pártja megegyezett, mely egyezség eredményeként létrejött a Szociáldemokrata Munkáspárt. Ez a program kompromisszum az Internacionálé szocialista és forradalmi programja, melyet a brüsszeli és bázeli kongresszusok határoztak meg, és a polgári demokraták programja között. Ez a program a “szabad népállam” megalapítását követeli, ahol minden osztály uralkodó és eltörölnek minden kizsákmányolást. Leszögezték, hogy a politikai demokrácia a munkásosztály gazdasági felszabadításának legalapvetőbb feltétele. Következésképpen a társadalmi kérdést elválasztották a politikai kérdéstől. A Párt leszögezte, hogy belép az Internacionáléba. Néhány közvetlen követelést is közzétettek: általános választójog, népszavazás, kötelező és szabad oktatás, az állam és az egyház elválasztása, sajtószabadság, a munkásszövetkezetek állami támogatása.
E program nem a munkások szocialista és forradalmi törekvéséit fejezi ki, hanem a vezetők politikáját. Közvetlen ellentmondás van az Internacionálé programja, és e teljesen nemzeti program, a munkások szolidaritása és a nemzeti állam politikai hazafisága között. Így a szociáldemokrácia olyan helyzetbe kerül burzsoá honfitársaival való szövetkezése révén, amely szemben áll a külföldi munkások érdekeivel: honfiúi érzelmeik legyőzik szocialista érzelmeiket. A német kormány szolgáiként felléptek a francia kormány ellen, mint elnyomók. Bismarck és III. Napóleon között a különbség kizárólag az, hogy az első sikeres, a második pedig sikertelen gazember, s hogy Bismarck kisebb gazember, mint III. Napóleon.
A szabad állam német szocialisták által kialakított elmélete önellentmondásos, megvalósíthatatlan álom. A szocializmus feltételezi az állam eltörlését, így aki az állam mellett foglal állást, az szükségképpen elveti a szocializmust, feláldozza a tömegek gazdasági felszabadítását néhány privilegizált csoport politikai hatalma javára, s ez nem más, mint a polgári demokrácia.
A szociáldemokraták programja valójában azon alapszik, hogy a szociáldemokraták bíznak abban, hogy a polgári demokraták segítenek a munkásoknak a társadalmi forradalom végrehajtásában, miután a munkások segítettek nekik a politikai forradalom végrehajtásában. Az, hogy a szociáldemokraták átveszik a polgári elképzeléseket, megmutatkozik a közvetlen követelésekben, melyek jelenleg a jól ismert burzsoá követeléseket, célkitűzéseket tartalmazzák. Mostanra ezek a közvetlen követelések tényleges követeléseikké váltak, így a Szociáldemokrata pártot a burzsoá demokraták puszta eszközévé tették.
Vajon Marx őszintén beszélt-e az osztályok közötti antagonizmusról, mely antagonizmus lehetetlenné teszi a tömegek részvételét az állam tevékenységében? Ez a részvétel a politikában senkinek nem hasznos, csak a burzsoáziának, s e részvétel akkor válik lehetségessé, amikor az osztály pártjai kifejlődnek, s eltűrik, hogy tevékenységüket a burzsoázia irányítsa. Marxnak ezt látnia kellene és nem mellőzhetné annak vizsgálatát sem, ami ma Genová-ban, Zürichben, Bazelben és egész Németországban történik, s mindezt látnia kellene, ha nem csukná be szemeit, de nem hiszem, hogy mindezt ne látná. Számomra ez azért nem hihető, mert olvastam Amszterdamban tartott beszédét, amelyben azt mondta, hogy bizonyos országokban, így talán Hollandiában is, a társadalmi kérdés megoldható békésen, törvényes keretek között, erőszakmentesen, barátságos módon, ami csak azt jelentheti, hogy e kérdést a proletariátus és a burzsoázia között sorozatosan, csendben, józanul kötött kompromisszumokkal meg lehet oldani. Mazzini álláspontja sosem tért el ettől.
Mazzini és Marx egyetért abban az alapvető jelentőségű kérdésben, hogy az a nagy társadalmi változás, amely felszabadítja a proletariátust, elképzelhetetlen egy nagyon demokratikus, erősen centralizált, köztársasági állam nélkül, melynek nép által választott kormánya az emberek boldogságának megteremtése érdekében – mely boldogság előfeltétele az emberek nevelése és a társadalmi jólét – kénytelen becsapni a tömegeket.
Állítom, hogy ha a marxista párt, az úgynevezett szociáldemokrácia, tovább folytatja a politikai harc gyakorlatát, előbb vagy utóbb rá fog ébredni, hogy a valóságban ez összeegyeztethetetlen a gazdasági követelésekkel és a sztrájkokkal.
Ez az a német szemléletmód és logika, mely közvetlenül és feltétlenül az általunk burzsoá szocializmusnak nevezett viszonyok kialakulásához vezet, s melynek következménye egy új politikai egyezség a radikális vagy ilyenné vélni kénytelen polgárság és az “intelligens”, tiszteletreméltó, vagyis a – nemcsak városi, hanem a vidéki – proletártömegek kárára polgáriasodott városi proletár – kisebbség között.
Ez a valóságos jelentése a munkásoknak a meglévő államok parlamentjeibe képviselőként való jelölésének, és a politikai hatalom munkásosztály általi meghódításának. Vajon a városi proletariátus számára, akinek külön haszna származna a politikai hatalom birtokba vételéből, nem világos-e az, hogy a népi hatalom nem egyéb, mint fikció? Ez nyilvánvaló lesz annak a több százezer, esetleg több tízezer vagy csak néhány ezer ember számára, aki ténylegesen gyakorolni fogja ezt a hatalmat. A proletariátus a hatalmat szükségképpen megbízottak útján fogja gyakorolni, vagyis megbízza az emberek egy csoportját, akiket megválaszt, hogy képviseljék és irányítsák őket, s ez biztosan arra vezeti hogy a képviselők vagy a burzsoá kormányzat ismét elkezdi hazudozásait, és ismét szolgaságba veti a tömegeket. A szabadság és a forradalom rövid ideig tartó tobzódása után az új állam polgárai rá fognak ébredni, hogy ismét az új hatalmasok szolgái, játékszerei és áldozatai. Könnyen érthetővé válik, hogy az okos politikusok miért csatlakoznak nagy lelkesedéssel egy olyan programhoz, amely ambícióiknak széles teret biztosít, de azt a legnehezebb megérteni, hogy hogyan szerethettek bele egy ilyen programba azok a komoly, őszinte munkások, akik a világ minden részén élő elnyomott és szerencsétlen társaik iránti szolidaritást hordozzák a szívükben, akik nem mások kárára, hanem mindenkivel együtt akarnak felszabadulni, akik szabadok akarnak lenni, anélkül, hogy ezzel mások felett uralkodnának.
De nekem megingathatatlan meggyőződésem, hogy a német munkások néhány éven belül megértik annak az elméletnek végzetes következményeit, amely csak a proletárok polgári vezetőinek, vagy helyesebben néhány kiemelkedett munkásnak a törekvéseit képes kielégíteni, mely munkások társaikon átgázolnak azért, hogy uralomra tegyenek szert felettük és kizsákmányolják őket – meggyőződésem, hogy a német munkások megvetéssel és haraggal fogják elvetni ezt a programot, s ugyanolyan lelkesedéssel fogják magukénak vallani a munkásosztály felszabadításának, az állam lerombolásának igazi programját, mint ahogy ezt ma teszik a mediterrán országok, Franciaország, Spanyolország, Olaszország munkásai éppúgy, mint a holland és a belga munkások.
Közben elismerjük a német munkások jogát arra, hogy az általuk helyesnek tartott úton haladjanak, feltéve, hogy ezt a szabadságot ők is biztosítják a mi számunkra. Elismerjük, hogy nagyon valószínű: egész eddigi történelmük, különös természetük, civilizációjuk állama és egész mai helyzetük kényszeríti őket erre az útra. Engedjük meg, hogy a német, amerikai és angol munkások, ha úgy akarják, próbálják meg meghódítani a politikai hatalmat. De meg kell engedni azt is, hogy más országok munkásai ugyanilyen energiával a politikai hatalom elpusztítására törekedjenek. A nemzetközi szolidaritás alapvető feltétele: szabadság mindenki számára, s e szabadság természetes tiszteletben tartása.
A Német Szociáldemokrata Munkáspárt, amelyet 1869-ben Liebknecht és Bebel alapított Marx támogatásával, programjában leszögezte, hogy a proletariátus gazdasági felszabadításának a politikai hatalom meghódítása az előfeltétele, ebből következően a párt közvetlen célja a széleskörű legális agitáció megszervezése az általános választójog és a többi politikai jog kivívásáért, a végcél pedig a pángermán állam, az un. Népállam megalapítása.
E törekvések, és az Alliance között, mely elvet minden politikai akciót, s melynek célja a munkások azonnali és közvetlen győzelme a kapitalizmus felett, a következésképpen az állam eltörlése, e két irányzat között olyan különbség, akkora szakadék létezik, mint a proletariátus és a burzsoázia között. Az Alliance – komolyan rokonszenvezve az Internacionálé programjával – megvetően elutasít minden kompromisszumot a burzsoá politikusokkal, tüntesse bár magát fel radikálisnak vagy szocialistának, s a proletariátus felszabadulásának egyetlen igaz útjaként, az egyetlen igazán helyes politikaként számukra azt javasolja, hogy folytassák a politikai intézmények lerombolásának, a politikai hatalom, az általános kormányzat, az állam, eltörlésének negatív politikáját, és szervezze forradalmi erővé nemzetközi szinten a szétszórt proletariátus erejét a burzsoázia minden fennálló hatalma ellen.
A német szociáldemokrácia ezzel szemben azoknak a szerencsétlen munkásoknak, akik hallgatnak rá, azt tanácsolja, hogy szervezeteik közvetlen célként folytassanak legális harcot a politikai jogok megszerzéséért, alárendelik tehát a gazdasági felszabadítást az általuk elsődlegesnek tekintett politikai felszabadításnak, s az Internacionálé céljának ilyen, nyilvánvaló megfordításával egy csapásra eltüntetik azt a szakadékot, mely a burzsoázia és a proletariátus között létrejött. Nem tesz mást a szociáldemokrácia, mint a városi proletariátust összeköti a burzsoáziával. Nyilvánvaló, hogy a német szocialisták mozgalmát, melynek elő kell készíteni a gazdasági forradalmat, csak a burzsoázia vezetheti, vagy ami még rosszabb: a törekvéseik és hiúságuk miatt burzsoává vált proletárok, s átlépve a proletariátuson, ugyanúgy mint elődei a proletariátust e mozgalom a politikai hatalom vagy helyesebben a tömegek feletti uralom és a tömegek kizsákmányolását biztosító hatalom és jogok megszerzéséért egymással harcoló különböző polgári pártok egyszerű eszközévé teszi. Aki kételkedik ebben, annak meg tudjuk mutatni, hogy mi történik Németországban, ahol a szociáldemokrata szervezetek a polgári közgazdaság professzorainak egy kongresszusán, Eisenachban arra biztatták a német proletariátust, hogy helyezze magát az állam magas és atyai oltalma alá, s meg kellene mutatnunk, hogy mi történik Svájcnak azokon a részein, ahol a marxista program győzött; Genovában, Zürichben, Baselban, ahol az Internacionálé olyan mélyre jutott, hogy most a radikális burzsoáziát segíti profitja megszerzésében. Ezek a kétségbevonhatatlan tények számomra többet mondanak bármilyen szónál.
Ezek a tények logikusak és valóságosak abban az értelemben, hogy a marxista propaganda győzelmének természetes következményei. Az is természetes, ha mi a marxista elmélet pusztulásáért harcolunk, mert megbizonyosodtunk arról, hogy ha az egész Internacionáléban győz ez az eszme, akkor minden fenntartás nélkül elpusztítja annak szellemét, ahogy ezt már megtette az előbb említett országok nagy részében.
A tömegeknek olyan mértékű ösztönös törekvése a gazdasági egyenlőség, hogy ha abban reménykednének, hogy megkaphatják azt magától a despotizmustól és akkor ugyanúgy, ahogy ezt eddig is tették, kiszolgáltatnák magukat az önkényuralomnak. Szerencsére ma már kezdik megérteni, hogy sem a despotizmus, sem egyéb hatalom nem adja, nem tudja és nem is fogja tudni meg-adni a tömegeknek a gazdasági egyenlőséget. Az Internacionálé nagyon szerencsésen nyilatkozik ebben a kérdésben. A munkások felszabadítása csak maguknak a munkásoknak a műve lehet.
Nem hihetetlen, hogy Marx azt hitte: átültetheti ezt az egyértelmű kijelentést, melynek megfogalmazásában valószínűleg ő is részt vett, az általa megalapított tudományos szocializmusba? Azt kell mondanunk, hogy a szocialista tudósok és professzorok új társadalma minden despotikus kormányzatnál borzalmasabb.
De köszönet az emberi közösség szeretett csőcselékének, mely ellenállhatatlan ösztönöktől vezérelve szembeszáll ezzel, ugyanígy a munkásosztály kormányban résztvevő kisebbség, mely mindenkit arra nevel és szervez, hogy az új despotizmus kiszolgálóivá váljanak, s ennek eredményeként a marxi tudományos szocializmus mindig csak a marxisták álma marad. Ez az új tapasztalat, mely talán minden eddigi tapasztalatnál lehangolóbb, meg fogja kímélni a társadalmat, mert a proletariátus általában és minden ország proletariátusa mélyen bizalmatlan a politikával és a világ valamennyi politikusával szemben, melyek – függetlenül pártállásuktól – becsapják, elnyomják és kizsákmányolják a proletárokat, legyenek bár a legvörösebb republikánusok vagy az abszolutisztikus monarchia legvadabb hívei.