Zolcsák Attila^[1]

 

Miguel Enríquez és a MIR (1965–1975)

 

 

Miguel Enríquez, a chilei forradalmi mozgalom egyik meghatározó alakja, a Mozgalom a Forradalmi Baloldalért (Movimiento de Izquierda Revolucionaria, MIR) vezetőjeként vált ismertté. Az 1960-as években, amikor Latin-Amerika számos országában felerősödtek a marxista és forradalmi eszmék, Enríquez és társai a radikális változások mellett kötelezték el magukat – céljuk a szocialista forradalom volt Chilében. Miguel Enríquez vezetésével a MIR kiemelkedő szerepet játszott a chilei baloldali mozgalomban, különösen az 1970-es években, amikor a szervezet szembeszállt Augusto Pinochet brutális katonai diktatúrájával. A MIR soha nem tudta „kiforrni magát”, így története több periódusra osztható: jelen cikk a MIR történetének első felére koncentrál, az 1965-ös alapításától az 1974-ben elszenvedett – ideiglenes – vereségéig tartó / az 1965-ös alapítása és az 1974-ben elszenvedett – ideiglenes – veresége közti szakaszra. 

 

 

 

I. Bevezetés

 

Chile hagyományosan demokratikus államként tekintett magára, nem volt tradíciója sem a térségre jellemző katonai puccsoknak, sem pedig a gerillamozgalmaknak. Mint ismert, az 1973-as katonai puccs óriási törést jelentett az előbbit illetően; kevésbé ismert viszont, hogy ezzel párhuzamosan gerillamozgalmak is kibontakoztak. Mind a katonai diktatúra, mind a gerillaharc gyökerei az 1960-as évekre nyúlnak vissza. A cikk az utóbbit veszi szemügyre, a fegyveres harcot vállaló új forradalmi baloldal kialakulásán, vitáin, fő szervezete, a MIR megszületésén és fejlődésén, valamint legfontosabb vezetője, Miguel Enríquez személyén keresztül.^[2]

 

A kontextus megértéséhez az 1960-as évek Chiléjével is röviden meg kell ismerkedni. A korszakot az ún. „importhelyettesítő iparosítás” kifulladása és az ebből származó, egyre éleződő politikai, gazdasági és társadalmi feszültségek jellemezték. Ez a válság hozzájárult ahhoz, hogy a chilei baloldal új utakat kezdett keresni; az egyik megoldás a MIR megszületése lett.^[3] Ezzel összefüggően a társadalomban megjelent a pobladores nevű társadalmi réteg, mely a vidékről a városokba áramlott parasztságból állt. A klasszikus munkásosztályba való integrálódásuk csak részleges volt, és mivel erőteljes hajlandóságot mutattak az önszerveződés, valamint a föld-, gyár- és lakásfoglalások iránt a radikális baloldal fő társadalmi bázisává váltak.^[4]

 

A politikai élet három fő részre tagozódott. A jobboldalt képviselte a PN (Partido Nacional); középen helyezkedett el a PDC (Partido Democrata Cristiana, a szakirodalom inkább DC néven hivatkozik rá), végül a baloldal, melynek fő erejét a PS (Partido Socialista) és a PCCh (Partido Comunista de Chile) képezte. A balratolódást jól mutatja, hogy az 1958–1964 között kormányzó PN-t előbb a DC (1964–1970 között), majd 1970-ben az utóbbit pedig az UP (Unidad Popular), a baloldal választási szövetsége váltotta a hatalomban.

 

 

II. A radikális baloldal és a MIR megszületése 1965-ben

 

A fegyveres gerillamozgalom megszületésének okait illetően a chilei történetírásban több nézet is található. A korabeli chilei jobboldal – nem meglepő módon közönséges bűncselekményként azonosította a MIR akcióit. Egy másik megközelítés a gerillaharcot – Chile említett demokratikus sajátosságai alapján – külföldi, mindenekelőtt kubai „importnak” tekintette; ennek sajátossága, hogy a baloldal egy része, így a PCCh (Partido Comunista de Chile – Chilei Kommunista Párt) is ennek a teóriának a védelmezője volt – legalábbis 1973-ig. A harmadik megközelítés – némiképp az előbb említetthez kapcsolódva – a „szélsőségek összeérnek” gondolatának chilei verziója: ez kiterjeszti a vizsgálódást a jobboldali erőszakra is, feltételezve, hogy a két szélsőség egymást erősíti. E teória szerint a chilei demokrácia 1973-as bukásának egyik fő oka, hogy „egymást erősítő” szélsőséges akciók spiráljába került.^[5]

 

Az említett három teória lényeges pontokon nem mond ellent egymásnak. A következőkben azonban egy negyediket fogunk alaposabban szemügyre venni, ami abból indul ki, ahogy maga a radikális baloldal tekintett magára. Ennek jellegzetessége, hogy eleve elutasítja az „erőszakmentes” chilei történelmet, mítosznak nevezve azt. Eszerint az erőszak alkalmazása az uralkodó oligarchia és az állam részéről folyamatosan jelen volt a chilei történelemben az indián területek meghódításától kezdve, és a demokratikus intézményrendszer csak elfedte azt; ennek a felfogásnak a legcsattanósabb érvét 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet puccsa szolgáltatta.^[6]

 

A gerillamozgalom megszületéséhez kétségtelenül hozzájárult egy – fentebb említett – lényeges külső tényező, a kubai forradalom 1959-es győzelme. Fidel Castro és Che Guevara győzelme óriási hatást gyakorolt a chilei baloldalra. A kubai forradalom megerősítette azt a gondolatot, hogy a fennálló rendszer fegyverrel megdönthető, hozzájárult egy új, forradalmi morál, kultúra, taktika, stratégia létrejöttéhez, és ezt tudatosan igyekezett elterjeszteni Latin-Amerikában.^[7]

 

Érdemes azonban kiemelni, hogy a fegyveres harc gondolatának a megjelenése nem azt jelentette, hogy a chilei radikális baloldaliak egységesen mellé álltak, míg a politikai spektrum többi résztvevője egységesen elutasította volna. Valójában a radikális baloldaliak megosztottak voltak a kérdésben, ugyanakkor a parlamentáris demokrácia eszköztárán való erőszakos „átlépés” gondolata úgyszólván mindenhol megjelent, a mérsékelt baloldaltól a szélsőjobboldalig. Eduardo Frei kereszténydemokrata politikus elnöksége (1964–1970) alatt a chilei társadalom és politika úgyszólván minden szektora radikalizálódott; mindez azt mutatja, hogy a MIR és a gerillamozgalom kialakulása a jobboldal ismétlődő vádjaival szemben nem vezethető vissza pusztán a forradalmi Kuba közvetett és közvetlen befolyására.^[8] 

 

Arról nem is beszélve, hogy egy stabil, erős és működő demokráciát eleve kétséges, hogy a kubai propaganda meg tudott volna rendíteni, elvégre külső impulzusok nem csak Kubából érkeztek. Az 1960-as évek chilei radikális baloldalára szintén hatást gyakorolt a kibontakozó antikolonialista küzdelem, a vietnámi háború, a Felszabadítás Teológiája, az el nem kötelezettek mozgalma és az 1968-as diákmozgalmak is, valamint elméleti téren Che Guevara és más ismert marxista szerzők mellett a korszakban kibontakozó újbaloldal is. A MIR e változatos eszmeáramlatok hatása alatt született, mely rányomta bélyegét a szervezet belső vitáira is. Külön érdemes megemlíteni a világrendszer-elmélet hatását.^[9]

 

A chilei baloldal legnagyobb erejét a korszakban a Szocialista Párt (PS – Partido Socialista) jelentette. A szervezet ideológiai profilja nem volt egyértelmű, ugyanis több szervezet fúziójaként jött létre és több ideológiai áramlatnak is helyt adott, melyek közül témánk szempontjából a trockizmust érdemes kiemelni.^[10] A szintén jelentős kommunista párt, a PCCh, egy parlamenti utat követő kommunista párt volt, mely a korszakban élesen elvetette a fegyveres harc gondolatát, és eszmeiségében inkább a formálódó eurokommunizmushoz állt közel. Összességében elmondható, hogy a chilei baloldalon belül a PCCh egy mérsékelt erőnek számított. A radikális baloldalon jelen volt a maoizmus^[11] és az anarchizmus is.

 

A MIR több kis radikális baloldali szervezet egyesüléséből jött létre: 1. A Movimiento 3 de Noviembre (M3N) egy 1961-es sztrájk radikalizálódott aktivistáiból állt. 2. A Vanguardia Revolucionaria Marxista (VRM) egy trockista párt volt. 3. Továbbá részt vettek benne egy cipész szakszervezet kisebb trockista pártokhoz és egy anarchista szervezethez tartozó küldöttei.^[12]

 

A MIR-t 1965-től 1967-ig az ún. „régi generáció” irányította Enrique Sepúlveda vezetésével, döntően trockista eszmeiséggel. Utóbbiak a chilei baloldal legerősebb csoportjában, a Salvador Allende vezette PS tagságában is komoly befolyással rendelkeztek. A párt megszületéséhez döntő módon járult hozzá Allende 1964-es választási veresége, melynek hatására a párton belüli trockisták egy része nyíltan szakított az általuk illúziónak tekintett demokratikus úttal. A kiábrándult szocialisták mellett a párthoz anarchisták és kommunisták is csatlakoztak.^[13] A MIR megerősödéséhez általában is hozzájárult a fennálló rendszerbe „túlzottan” integrálódott baloldali pártokkal szembeni kritika. Ennek ideológiai alapja a trockizmustól örökölt gondolat, vagyis a „szakaszosság” elvetése volt; tehát a MIR úgy vélte, hogy a szocialista forradalmat nem előzi meg egy demokratikus. Ebből következően vetették el a hagyományos baloldal parlamentarizmushoz kötődő eszköztárát is.^[14]

 

E sokszínűség már az alapító kongresszuson nézeteltérésekhez vezetett. 1965. augusztus 14–15-én tartották meg a MIR első kongresszusát 94 delegálttal. Közös elem volt a Moszkvától, Pekingtől és a IV. Internacionálétól való függetlenség kimondása, illetve a magas szintű teoretikus alapok lefektetésére való törekvés. Az Elvi Nyilatkozat a marxizmus-leninizmus mellett a „permanens forradalom” elvét is kimondta.^[15] A vezető szerepben lévő trockisták – köztük a történész, Luís Vitale nevét érdemes kiemelni – elfogadták a fegyveres forradalom gondolatát, azonban azt a „régi” sémák szerint értelmezték; vagyis annak akkor szabad megindulnia, amikor a munkásosztály széles tömegei elfogadják azt, ellentétben Che Guevara elképzelésével, aki fordított sorrendben gondolkodott. A MIR politikai-katonai téziseit kidolgozó egykori szocialista, Miguel Enríquez azonban döntően Che Guevara „foco-elvére”, illetve Mao Ce-tung ^[16]„Hosszú Népi Háború” gondolatkörére épített. A végeredmény a trockista, maoista és guevarista elképzelésekből egyaránt merítő „Guerra Revolucionaria” elmélete lett; az első fegyveres felkelésre vonatkozó program a chilei baloldal történetében.^[17] 

 

 

III. A MIR első periódusa: 1965–1970

 

Az 1966-os II. kongresszuson tovább éleződtek az ellentétek, mivel a trockista szárny bizalmatlanul tekintett a vidéki gerillaharc gondolatára. A vita a trockisták vereségével végződött, mivel óvatos taktikájuk nem tudott hitelesnek látszó alternatívát mutatni a kibontakozó társadalmi erjedésben. 1967-ben vette át a vezetést a MIR III. kongresszusán a szocialista diákmozgalomból érkezett, akkor mindössze 25 esztendős Miguel Enríquez, aki 1969-ben a régi trockista szárnyat el is űzte a MIR-ből; a váltás egyben egy generációs cserét is jelentett.^[18] Ezzel párhuzamosan a MIR tagsága bővült, míg a távozók új, szakadár szervezeteket hoztak létre, melyek nem tettek szert nagyobb jelentőségre.^[19] A MIR ezzel vált egységes arculatú, fegyelmezett szervezetté; ez utóbbira az új főtitkár különösen nagy hangsúlyt fektetett. A párt gyors fejlődésnek indult.^[20]

 

1967-től a gerillaharc elve elméletben elfogadottá vált a MIR-ben, a gyakorlati alkalmazása azonban korántsem volt egyértelmű. Eleinte Che Guevara és Mao példáját követve a vidéki gerillaharc megszervezésére fektették a hangsúlyt. 1968-ban két titkos kiképzőközpontot is létrehoztak vidéken. Ugyanakkor – alapvetően városi bázisú lévén – a szervezet gyorsan felhagyott azzal, hogy a „klasszikus” vidéki gerillaharcot erőltesse. 1969-ben Sergio Zorilla kezdeményezésére létrejött egy városi gerillaiskola. Amikor ugyanebben az évben a MIR a tettek mezejére lépett, első akciói városban zajlottak le, méghozzá bankrablások formájában. Utóbbiak mögött – ekkor még – nem álltak teoretikus meggondolások (ellentétben például az uruguayi tupamarókkal vagy a MIR későbbi, már a diktatúra alatt végrehajtott bankrablásaival). A mozgalomnak egyszerűen pénzre volt szüksége.^[21] A szervezetet ez azonban azzal fenyegette, hogy kriminalizálódik a megnyerni kívánt tömegek szemében. Miguel Enríquez egy titkos interjúban igyekezett tisztázni a helyzetet: „a nép biztos lehet benne, hogy ez a pénz az övé, és egyetlen peso sem lesz belőle elköltve semmire, ami nem a fegyverkezésre, szervezőmunkára és a munkások és parasztok érdekeinek védelméhez szükséges”. A MIR ezen első „direkt akciói” nem vezettek a szervezet delegitimálódásához, hanem ellenkezőleg, megerősítették azt.^[22] Érdemes kiemelni, hogy hangsúlyozottan tartózkodtak az emberöléstől.^[23]

 

A gerillaharc mellett a „tömegek mozgósításának” is lefektették az elveit. Elsősorban a diákok és a „pobladores” szektorára fektettek hangsúlyt, tömegszervezeteket („Frentes Intermedios de Masas”) hozva létre^[24] – mellettük a nők és a parasztok körében is igyekeztek hasonló szervezeteket teremteni. Ezekben nemcsak a MIR, hanem más pártok militánsai is szerepet vállaltak. Rájuk építve dolgoztak ki egy új taktikai formát, mely az „Acciones Directas de Masas” nevet kapta: „A stratégia, amit a Párt [a MIR] mindig is követett, a Guerra Revolucionaria [Forradalmi Háború] volt (…). Ennek felépítési folyamata összefügg azzal a taktikával, amelyet a Párt, a MIR 1969-ben dolgozott ki, amikor megalkotta az Acciones Directas a [Közvetlen Akciók] taktikáját. „A tömegek közvetlen akcióinak taktikája, vagyis a Frentes Intermediarios [Köztes Frontok] lényege az volt, hogy tömegmozgalomként induljanak el, egy párttal az élükön, amely irányítja a tömegek mozgását a különböző frontokon belül, mint amilyen például a Frente de Trabajadores Revolucionarios [Forradalmi Munkásfront], a Frente Estudiantil Revolucionario [Forradalmi Diákfront] és a Movimiento Campesino Revolucionario [Forradalmi Parasztmozgalom].”^[25] E „frontok” feladata az első fázisban az önvédelem és a különböző területfoglalások biztosítása volt.

 

1969-ben a MIR illegalitásba vonult,^[26] és ezzel párhuzamosan Miguel Enríquez egy szigorúan szervezett párttá változtatta: „az a militáns, aki belép a MIR-be, különbözni fog a korábbitól (…) a puszta szimpatizánsoknak el kell hagyniuk a szervezetet (…) a szervezet fogja eldönteni, hogy egy militánsnak kell-e dolgoznia vagy tanulnia, azt, hogy hol lakjon stb.”^[27]

 

Egy 1970. januári területfoglalás, melyet a pobladores csoportjai hajtottak végre, továbblépett ezen a szakaszon. Létrejöttek a Milicias Populares (Népi Milíciák) melyek feladata mindenekelőtt a közösség védelme volt. „A rendőrök, a Mobil Egység minden nap szemmel tartott minket, ezért fontos volt, hogy szembenézzünk az elnyomással (…) második [feladat], a tábor őrzése. Harmadik [feladat], a tábor belső szabályzatának felügyelete, például nem engedték meg a részegeskedést, nem engedték meg a családon belüli erőszakot, ezeket még ki is utasították a táborból. Azok, akik ezt végrehajtották, a Népi Milíciák voltak, nyilvánvalóan a tábor irányításán kívül szükség volt arra, hogy legyenek olyan nők és férfiak, akik valamivel magasabb szintű kiképzésben részesültek, mint a milicisták, ami túlmutat a botokkal való önvédelmen, amelyek csak fadarabok voltak (…), [rendelkeztek] tűzfegyverekkel és robbanószerekkel is.” Ez utóbbi pont rámutat arra, hogy a MIR milyen szerepet szánt a Milicias Populares számára: elképzelésében a majdani Népi Forradalmi Hadsereg alapját képezte.^[28]

 

A MIR fegyveres ereje elvben tehát két szintből állt: a döntően lőfegyverekkel nem rendelkező – főleg a pobladores tömegekre építő – milíciákból, melyeknek a feladata az önvédelem és a tömegmozgalmak támogatása volt, és egy kisebb, professzionálisabb fegyveres erőből, ami eleinte egyszerűen a la Tropa nevet viselte.^[29]

 

A MIR alapegysége a GPM (Grupo Político-Militar – Politikai-Katonai Csoport) lett, jelezve a szervezet fokozódó militarizálódását. A GPM területi alapú szervezeti egység volt, mely egyszerre végzett politikai, társadalmi és harci feladatokat, a fentebb említett Frentes Intermediarios-hoz kapcsolódva. „Alapszervezetként területi szinten, vagyis inkább a területi szintről kiindulva hangolják össze a politikai, agitációs, propagandával és tömegmunkával kapcsolatos feladatokat (jogvédő, szociális és politikai küzdelem) a katonai vagy különleges feladatokkal, ahogy ezeket nevezik: biztonsági munkák, információs tevékenységek, hálózatok, infrastruktúra, műhelyek, operatív csoportok, valamint más központosított szervezetek, mint például a logisztikai struktúrák, az információs struktúrák, sőt a fegyveres erők [FF.AA.] keretein belüli munka kiépítése.” Ezek az alapszervezetek nagyobb területi egységekbe szerveződtek a Comités Regionales felügyelete alatt. Utóbbi vezetői alkották a Comité Central-t (15-20 fő), ami a taktikai részletekért felelt, a vezető szerv pedig a stratégiai döntéseket hozó Comisión Política (8-12 fő) volt Miguel Hernández irányításával. E szervek alatt dolgoztak az egyes részfeladatokért felelős bizottságok Comisiones Nacionales néven, melyek az agitációért, propagandáért stb. feleltek.^[30] A katonai felkészülés részeként ebben az időszakban a MIR több tagja is kiképzést kapott Kubában.^[31]

 

 

 

IV. Az Allende-kormány időszaka: 1970–1973 

 

Noha a MIR elutasította a választások intézményét, lehetővé tette a tagsága számára, hogy Allendére szavazzon. Ennek jelentős közvetlen mozgatórugója volt, hogy Allende a MIR bebörtönzött tagjai számára amnesztiát ígért (és adott).^[32] Egyes MIR-tagok Allende személyes testőrségébe is beléptek. A szervezet a korszakban tartózkodott a fegyveres akcióktól, és a kormány is visszafogta a MIR ellen fellépni szándékozó karhatalmat. Mi több, a MIR információs hálózata közvetlenül segítette is az Allende-kormányt.^[33]

 

A MIR a választási eredményt a „forradalom előtti szakasz” (Periodo Prerrevolucionario) kezdeteként értékelte. Ez egyrészt a forradalmi harc élénkülését jelentette a tömegek részéről, másrészt azt, hogy az uralkodó osztály egyik frakciója sem képes már uralni a helyzetet. A gyakorlatban ez Allende kormányának támogatását és a fegyveres harc felfüggesztését jelentette. A párt ugyanakkor a „szocializmus chilei útját” továbbra sem tartotta járhatónak, figyelmeztetve, hogy előbb-utóbb így is a fegyverek fognak dönteni. Előre jelezte a katonai puccs veszélyét is: „ha bebizonyosodik a nép választási győzelmének a lehetősége, a chilei és külföldi uralkodó osztályok a katonai puccs mellett fognak dönteni, bármi is legyen az ára”.^[34]

 

A Népi Egység győzelme valójában erősítette a MIR-t is. Az 1970–1973 közötti periódus a szervezet aranykora volt. Aktívan kihasználta a reformok lassúságával elégedetlen tömegek lendületét, és igyekezett nyomást gyakorolni az Allende-kormányra, föld- és gyárfoglalásokat ösztönözve, ezzel növelve a támogatottságát is. Célja a „kedvező helyzet” kihasználása és az UP „balra tolása” volt. Ennek megfelelőek voltak a politikai követelései is: az USA-vállalatok, a nagyipar és a latifundiumok kárpótlás nélküli teljes kisajátítása, kisebb üzemekben pedig munkásellenőrzés bevezetése (beleértve az oktatási intézményeket is).^[35] A MIR ekkori tagságának száma csak becsülhető, 1000-től 50 ezerig terjedő számokat találhatunk.^[36]

 

Bár a kormányzás első szakaszában folytak párbeszédek és születtek bizonyos megállapodások, amelyek során a MIR úgy ítélte meg, hogy Allende támogatása szükséges, 1971 végére és 1972 elejére ez a hozzáállás kritikusabbá vált. Eddigre a szervezet  úgy látta, hogy az UP kormánya reformista jellegű, mivel nem sikerült végrehajtania azokat az intézményi, gazdasági és politikai változtatásokat, amelyek a szocializmus felé vezető úton elengedhetetlenek lettek volna, és nem sikerült lebontania a burzsoá állami struktúrát sem. A többi korabeli latin-amerikai baloldali vezetés, mint az Alvarado-féle perui, a Torres-féle bolíviai és a Perón-féle argentin kormányok tapasztalatait elemezve, a MIR ugyancsak elismerte a szocializmus felé mutató folyamatoknak az előrehaladását, de rávilágított e kormányok korlátaira is: mindegyikük burzsoá jellege és a politikai szövetségek rendszere akadályozta őket abban, hogy radikálisabb változásokat valósítsanak meg.^[37]

 

Az 1972-es fordulatot a következőképp jellemezték: „Az uralkodó osztály válsága a két elnökjelölt (Tomic és Alessandri) bemutatásában vált nyilvánvalóvá, valamint a burzsoázia két frakciója közötti állandó konfliktusban, amely az egész időszakot jellemezte, legalább 1970-től kezdődően. A mi részünkről hiányos volt az elemzés, mivel egy ideig nem tudtuk világosan megmagyarázni az uralkodó osztály válságát. Tudtuk, hogy létezik, empirikusan fel is tártuk a létezését, de csak néhány hónapja mértük fel annak mélységét, és tudtuk azonosítani, kik a politikai képviselői mindegyiknek, valamint kisebb mértékben az üzleti csoportokat, amelyeket az uralkodó osztály különböző frakciói képviselnek (…). Mi most bevezettük az úgynevezett „elhúzódó” előforradalmi időszak fogalmát. Vannak elvtársak, akik megkérdezték tőlünk, milyen ortodox és szigorú fogalmi eszközt használunk erre; azonnal elmondjuk nekik: ilyen nem létezik, ez inkább egy fogalmi alkalmazás a konkrét helyzetre, de eddig ez a legjobb forma, amelyet találtunk a jelenlegi helyzetünk magyarázatára.”^[38] Amit nem láttak előre, az az uralkodó osztály említett frakcióinak az összeforrása, és ezzel párhuzamosan a baloldali egység gyengülése volt.

 

A korszakban a „szocializmus chilei útja” néven ismert folyamat leírható egy felülről jövő folyamatként; ezzel párhuzamosan létezett egy alulról jövő forradalom is, mely a Poder Popular szervezeteinek formájában öltött alakot. 1972-től a „felülről jövő forradalom” elakadt, és egyre láthatóbban elszakadt az „alulról jövőtől”. Ezzel párhuzamosan a MIR kritikája az UP felé egyre élesebbé vált, ami a CUT (Central Unitaria de Trabajadores) hivatalos szakszervezete és a Poder Popular bázisát képező nagyobb területi – döntően külvárosi – egységek, a Cordones Industriales között egyre mélyülő ellentétekben is megjelent. A MIR a Poder Popular jelenségében az általa reformistának nevezett kormány ellenpólusát látta, vagyis a marxista baloldal nyelvezetével a „kettős hatalom” kialakulását.^[39] 

 

Fidel Castro a következőképp jellemezte a helyzetet: „Közelebb érzem magam a MIR-hez annak impulzivitása ellenére. (…) Most le kell őket hűtenünk, de ha a jövőben szükségessé válik a hadsereggel való szembenézés, akkor másként fogunk viselkedni. Kellene egy vészhelyzeti terv, hogy felkészültek legyünk arra az esetre, ha kritikus helyzet adódna, még akkor is, ha Allende nem ért egyet. Meg kell majd tanulnia! (…) A forradalom Chilében visszafordíthatatlan, és ha eljön az ideje a harcnak, a chilei néppel együtt fogunk harcolni. Ha szükséges, ösztönözni fogjuk a polgárháborút. Mindent megteszünk, amit csak lehet. Ebben az értelemben létfontosságú az »informális« kapcsolatunk a MIR-rel.” Nem meglepő, hogy a MIR-t fegyverekkel támogató kubai kormányzat és Allende között is elmérgesedett a helyzet.^[40]

 

Az UP maga is kezdett egyre megosztottabbá válni a mérsékelt gradualista és a radikális rupturista szárny egyre éleződő ellentéte miatt. A MIR az utóbbiak felé húzott, és az 1973-as választásokon a radikális szárny által vezetett PS mellé állt. Élesen bírálták Allende azon döntését is, hogy a hadsereget 1972-ben bevonta a kormányba; mindeközben újabb MIR-különítmények kaptak kiképzést Kubában. A MIR-tagjai kiléptek az elnök testőrségéből, megtartva fegyvereiket: ezzel párhuzamosan a MIR igyekezett beépülni a hadseregbe, sejteket hozva létre. A Poder Popular a kormányzat gyengülésével párhuzamosan erősödött: a MIR 1973 augusztusában lépéseket tett különböző szervezeteinek egyesítésére, de ekkor már késő volt.^[41] 

 

Miguel Enríquez határozott fellépést követelt az Allende-kormánytól, emellett a Poder Popular megerősítésében látta a kiutat, felszólítva egyúttal a fegyveres erők tagjait, hogy tagadják meg az engedelmességet.^[42] Ez utóbbira való hivatkozással letartóztatási parancsot adtak ki ellene, és a haditengerészetnél több ott szolgáló MIR-tagot letartóztattak lázadás vádjával.^[43]

 

Fel kell hívni a figyelmet egy taktikai-stratégiai hibára is: a MIR militánsainak és vezetőinek többsége a tömegek szervezése miatt a korszakban elveszítette a titkos működés által nyújtott előnyöket, ami azt eredményezte, hogy a puccs alatt a helyi és regionális militánsok és vezetők többsége nem tudott visszavonulni és a saját közösségeiben és régióiban megszervezni az ellenállást. Más településre való távozásukat – ahol kisebb lett volna a lebukás veszélye – a pártvezetés megtiltotta. További probléma forrásává vált, hogy a párt alapszervezetei túl nagyok voltak, ami szintén nehezítette az illegalitás körülményeire való áttérést.^[44] Ezenkívül a túlzott centralizálás, illetve Miguel Enríquez egyszemélyi vezetése elfojtotta a spontaneitást és rugalmatlanná tette a pártot.^[45]

 

 

 

V. A Pinochet-diktatúra és az ellenállás: 1973–1974

 

Az 1973. szeptember 11-i puccsot a kormány bénultan fogadta. A MIR sem volt képes jelentős ellenerőt kifejteni, csak szórványos harcokra került sor. Noha készült az eseményekre, a puccs gyors lefolyása meglepetésszerűen érte, ugyanis mindvégig azzal számolt, hogy nemcsak az UP, hanem a hadsereg egy része is ellen fog állni. Ez utóbbi azonban nem történt meg: az alig 50 főből álló Fuerza Central (a Tropas utódja) nem került bevetésre, a hadsereg pedig lerohanta a MIR bázisát képező külvárosi negyedeket. A MIR így a taktikai visszavonulást választotta.^[46] Utólag azt a következtetést vonták le, hogy az 1970–1973 között általuk képviselt vonal megfelelő volt ugyan, de radikálisabbnak kellett volna lennie. Ugyanakkor az, hogy már 1973 augusztusában lényegében illegalitásba vonultak, kétségkívül előrelátó döntésnek bizonyult.^[47]

 

A MIR a puccsban a reformizmus és nem a forradalom bukását látta. Miguel Enríquez október 8-i titkos interjújában úgy fogalmazott, hogy „nem a baloldal, nem a szocializmus, nem a forradalom és nem a munkások” vesztettek, hanem az UP „reformista illúziója”. A puccs –véleménye szerint – azért történhetett meg, mert az UP „lefegyverezte” a munkásosztályt.^[48] E tézis alapján Miguel Enríquez és társai arra a következtetésre jutottak, hogy a puccsot követően a MIR számára lehetővé vált, hogy a forradalmi folyamat élére álljon, egy valódi forradalmi élcsapatot alkotva; sőt, objektíve még kedvező fejleménynek is tekintették a történteket. Alig burkoltan elítélve az UP menekülő pártjait, kijelentették, hogy a MIR birtokában van „nemcsak a morális fölénynek, hanem annak a konkrét lehetőségnek is, hogy a tömegek valódi politikai élcsapatává váljon”.^[49]

 

Ehhez igazodó döntésük volt a MIR no se asila („a MIR nem menekül”) jelszava. A többi baloldali párttal szemben elhatározták, hogy a helyükön maradnak, ami lehetővé tette, hogy a MIR a Juntával szembeni ellenállás egyetlen képviselőjévé váljon. A párt tagjait hamis igazolványokkal és pénzzel látták el, és az előre biztonságba helyezett kubai fegyverekhez is sikerült hozzáférniük. A diktatúra első csapásait ezért könnyebben vészelték át a többi baloldali pártnál, mivel – többé-kevésbé – felkészültek egy ilyen helyzetre.^[50]

 

A kialakuló diktatúrát az említett interjúban Miguel Enríquez még „fasisztának” nevezte, de 1973 végén ezt az „ellenforradalmi diktatúra” megjelölés váltotta fel. A MIR – a többi baloldali párttal szemben – felhívta a figyelmet arra, hogy a klasszikus fasizmus számos ismertetőjele hiányzik: nincs fasiszta tömegmozgalom, nincs fasiszta párt, és a formálódó rendszer – némi ingadozás ellenére – egyáltalán nem a korporatív modell felé mutat.^[51] Figyelemre méltó, hogy Miguel Enríquez és a párt többi gondolkodója két fontos dologra is rátapintott: a puccs hívei között a fasiszta-korporatív vonal hívei visszaszorultak, és riválisaik már egy új modell megvalósítására törekedtek, mely a neoliberalizmusnak – amit a MIR érdekes módon ellenkező értelemben „retrográd” liberalizmusnak nevezett – a Nemzetbiztonsági Doktrínával ötvözött változata volt.^[52] A puccs – megközelítésük szerint – nem egyszerűen egy preventív csapás volt a forradalom ellen, hanem érintette a „40-es években létrejött gazdaságfejlesztési modellt” is. A demokratikus út a tőke számára járhatatlanná vált, és a diktatúra teremtette meg a lehetőséget „a nemzetgazdaság reorientálására a külső piacok felé”; amit mintha a „Chicago Boys” memorandumából idéztek volna.^[53] Illetve: „a katonai puccs és a kivételes állapot megteremtése az utolsó ütőkártyája a hármas (gazdasági, politikai és ideológiai) krízis által sújtott uralkodó osztályoknak. 1973-ra a politikai pártok és a Parlament már képtelen volt az osztályharcot a rendszer által legitim és elfogadott mederbe terelni”.^[54] A kérdés nem pusztán teoretikus volt: ha ugyanis a Junta nem „fasiszta diktatúra”, akkor a PCCh által képviselt „antifasiszta népfront” nem lesz megfelelő harci forma ellene. Sajátos módon azonban ennek ellenére a MIR alábecsülte a Junta támogatottságát és túlbecsülte a belső törésvonalait; mindezt a PCCh realistábban fogta fel.^[55] Amiben a MIR ezenfelül bízott, az a korszakban kibontakozó világgazdasági válság volt.

 

 

Noha a MIR készült a harcra, ereje és felkészültsége az utólagos beszámolók szerint sok kívánnivalót hagyott maga után.^[56] Fegyveres akciói inkább szimbolikus jelentőséggel bírtak, melyek azt hivatottak jelezni, hogy a MIR harcol a Juntával; megállapíthatjuk, hogy szeptember 11-től kezdve védekezésre volt kényszerítve; offenzív akciói nem haladták meg a falfestés és a röpcédulázás kereteit.^[57] A vidéki gerillabázis kialakítása megfeneklett. Az illegális sajtó az El Rebelde és a Correos de Resistencia nevű kiadványokon keresztül működött. A MIR fegyveres akciói nehezen térképezhetőek fel: a történtekkel foglalkozó chilei vizsgálóbizottság szerint például 1973. szeptember 11. – december 31. között a katonaság 28 főt vesztett, miközben a hadsereg adatai ennél jóval magasabb veszteségről árulkodnak.^[58] 

 

1973 decemberéig tartott a harcok első szakasza. A diktatúra részéről ezt az időszakot a hadsereg által foganatosított tömeges letartóztatások jellemezték, ami a periódust a diktatúra teljes korszakának legvéresebb szakaszává tette. Ezt követően a titkosszolgálatok vették át a hadsereg szerepét, ami azt jelentette, hogy a MIR elleni harc célirányosabbá és hatékonyabbá vált. Célja a szervezet „felgöngyölítése” volt.^[59] A DINA (Dirección de Inteligencia Nacional) már 1973 végére több vezetőt letartóztatott.^[60]

 

Utóbbi tényező szerepét a MIR mind stratégiailag, mind taktikailag alábecsülte. A titkosrendőrség megerősödésében pusztán annak a jelét látta, hogy a Junta belső helyzete bizonytalan, vagyis a gyengeség jelének tekintette. Súlyos taktikai hiba volt a kínzás lebecsülése. A szervezet az „élcsapat” tagjaitól elvárta, hogy képesek legyenek ellenállni a kínzásnak, ami a túlélők beszámolói alapján irreális elvárásnak bizonyult; így, noha hiába szerveződött mindössze három fős sejtekbe, a DINA minden egyes letartóztatással közelebb került a vezetéshez. A MIR továbbá nem csak lebecsülte annak a lehetőségét, hogy letartóztatott tagjaiból információt szedjenek ki; aki megtört, azt árulónak tekintette: „mindenki, aki információt ad át, a Párt és a munkásosztály árulója. A Párt halálra ítéli és igazságot szolgáltat a besúgók és árulók felett”.^[61] A rossz helyzetértékeléshez való ragaszkodás a szervezet autoriter jellegéből származott, és a túlélő militánsok elkeseredett bírálatát váltotta ki.^[62]

 

A szervezet 1974 elején átfogalmazta stratégiáját a Plataforma de Lucha [A harc platformja] című dokumentumában. Első lépésként az újjáépítés fázisa lett meghatározva, mely a párt és fegyveres szervezete megerősítése mellett a megmaradt civil szervezetekbe való beszivárgást jelentette. Ezt követte a fegyveres propaganda fázisa, mely a MIR erejére és a Junta sérülékenységére akart rámutatni, mindenekelőtt szabotázs és „kisajátítások” által. A harmadik fázis a szövetségkötés lett volna a többi ellenzéki erővel, de nem azok mellett, hanem az élükre állva, vagyis fenntartva a „proletár hegemóniát”. Utóbbi fázis jelzi, hogy a MIR nem csak a közvetlen forradalmi harcban gondolkodott: a terv szerint ez esetben egy Alkotmányozó Gyűlés döntött volna Chile jövőjéről, mindazonáltal a MIR ebben a szocialista alternatívát kívánta képviselni. Elhatárolódott ugyanakkor az Allende-féle „reformizmus” folytatásától, nem utolsósorban arra hivatkozva, hogy a szeptember 11-i puccs bebizonyította azt, hogy ez az út járhatatlan.^[63] A nyilvánosságra hozott kiadvány szerint az ellenállás tengelyét a Frente Político de la Resistencia, a harci formát a Movimiento de Resistencia Popular, ennek alapszervezeteit pedig a Comités de Resistencia képezték volna, a MIR-től az UP pártjain keresztül egészen a DC balszárnyáig.^[64]

 

A forradalmi harc élénkítését illetően a MIR igyekezett kerülni azon akciókat, amiket a karhatalom a tömegeken torolna meg; vagyis elvetették azt az elvet, hogy tudatosan még nagyobb elnyomást provokáljanak ki egy ebből kibontakozó népi felkelés reményében. Érvelésük alapján ez nemcsak immorális, hanem felesleges is lett volna, mivel a Junta így is megtett mindent, hogy a néptömegeket maga ellen ingerelje.^[65] Ezzel ellentétben az akciók célját úgy fogalmazták meg, hogy azok „közvetlenül a tömegek konkrét érdekeit védjék, könnyen érezhetően és érthetően nemcsak az élcsapat, hanem a nép széles rétegei számára”.^[66] A napi gazdasági érdekek mellett ez a demokratikus szabadságjogok védelmét jelentette.^[67]

 

A fegyveres ellenállást illetően a „Hosszú Népi Háború” elve volt az alapgondolat. Nagyszabású akciókat nem tartottak kivitelezhetőnek, a „fegyveres propaganda” megvalósítására törekedtek. Ennek formái 1975-re tisztázódtak: 1. gazdasági követelések támogatása a tulajdonosok megfenyegetésével, illetve élelmiszerszállítmányok elrablása és szétosztása által. 2. A rendszer tisztviselőinek folyamatos fenyegetése. 3. Propaganda terjesztése (például villámszórólapozás). 4. Besúgók és ismert titkosrendőrök megbüntetése. 5. Rendőrök megtámadása és lefegyverzése.^[68]

 

1974 márciusában a SIFA (Servicio de Inteligencia de la Fuerza Aérea de Chile) ismét több MIR-vezetőt letartóztatott, majd azzal az ajánlattal fordult a szervezethez, hogy amennyiben beszünteti a fegyveres harcot, szabadon engedi őket. A SIFA, mely a korporatista Gustavo Leigh vezetése alatt állt, ezzel a „sikerrel” akarta a korporatista szárny pozícióit erősíteni a Juntán belül riválisa, a DINA rovására; a MIR azonban elutasította az ajánlatot.^[69] 

 

Ezzel párhuzamosan a MIR külső kapcsolatokat is keresett: más gerillaszervezetekkel összeköttetésbe lépve megalakult a JCR (Junta Coordinadora Revolucionaria); 1974. februári kiáltványának feltűnő eleme a kontinens kommunista pártjaitól való elhatárolódás volt. Latin-Amerikán kívüli szervezetekkel is kapcsolatban állt, így angolai, mozambiki, palesztin gerillaszervezetekkel; legnagyobb jelentősége azonban számára Kubának volt.^[70] Ugyanakkor a Kondor-hadművelet keretében a diktatúrák is együttműködtek egymással a gerillaszervezetek ellen. 

 

1974 folyamán a titkosrendőrség folyamatos csapásokat mért a szervezetre;^[71] Miguel Enríquez teljesen irreális kiáltványaiban a szervezet erősödéséről beszélt.^[72] E szempont taktikailag ugyan érthető volt, de rontotta a morált. „Valparaíso kapcsán, melynek én álltam az élén, tehát tudtam mi a helyzet (…) több száz Ellenállási Bizottságról beszéltek, miközben a valóságban csak volt (…), akkor jöttem rá, hogy ha az én szervezetemről beszélnek, akkor nem lehet elhinni azt, amit a párt többi részéről mondanak” – olvashatjuk egy visszaemlékezésben. A puccs első évfordulójára, 1973. szeptember 11-ére tervezte a MIR offenzíváját, ami „Plan Septiembre” néven lett megfogalmazva. Az ebben elképzelt tömegakciók természetesen nem valósultak (nem valósulhattak) meg.^[73]

 

Október 5-én egy rendőrségi rajtaütés során maga Miguel Enríquez is életét vesztette. A kevés megmaradt alapszervezet lényegében passziválódott, a megmaradt vezetők – bő egy évvel az UP-vezetőinek általuk kárhoztatott döntése után – maguk is elhagyták az országot^[74]. A DINA 1975 februárjában egy sajtótájékoztatón jelentette be a sikerét, ahol elfogott MIR-tagok szólították fel társaikat az ellenállás feladására.^[75] A DINA ezt követően a MIR helyett elsődleges célpontként a PS-t és a PCCh-t jelölte meg. Az 1975-ös „Operación Colombo” újabb letartóztatásokkal zárult, és a MIR kevés megmaradt szervezete lényegében passzívvá vált.^[76] 1973 és 1977 közötti számokat alapul véve a kivégzettek és „eltűntek” (desaparecidos) több mint 50%-a a MIR tagja volt.^[77]

 

Egy 1975-ös helyzetelemzésük szerint az alapelvek megfelelőek voltak, de a MIR túlbecsülte saját erejét, és lebecsülte a Junta szilárdságát; az elkövetett hibák közül érdemes megemlíteni a „túlzott centralizáció” problémáját.^[78] Ekkor emelték ki fokozott mértékben az emberi jogok kérdését, ami a későbbiekben megkönnyítette a MIR visszatérését.^[79] Ezt már az új Politikai Bizottság és a MIR új vezetője, Pascal Allende – az egykori elnök unokaöccse – végezte el, aki néhány év elteltével új fejezetet nyitott a MIR történetében.

 

 

 

VI. Konklúzió

 

Konklúzióként a MIR gerillaszervezetére vonatkozó – a bevezetésben említett – téziseket érdemes megvizsgálnunk.

 

A gerilla „bűnözői” jellegét elvethetjük. Ennek indoklására már az is elegendő, ha megemlítjük, hogy a szervezet tagsága döntően a középosztály gyermekeiből állt; tegyük hozzá, hogy a bankrablások nem a személyes meggazdagodás céljára szolgáltak. Mindazonáltal a MIR taktikai hibájának tekinthető, hogy nem fektetett akkora hangsúlyt a bankrablások forradalmi jellegének tisztázására, mint például az uruguayi tupamarók, akik tudatosan törekedtek egy Robin Hood-jellegű képet kialakítani magukról. Ezen a MIR az 1970-es évek második felében módosított.

 

A kubai hatásra vonatkozó tézis már árnyaltabb. Itt mindenekelőtt érdemes különválasztani a közvetett és a közvetlen hatást. A közvetlen hatás elhanyagolható volt; noha több MIR-tag kapott kiképzést Kubában, nem a vidéki, hanem a városi gerillahadviselés mellett döntöttek. A közvetett befolyás jelentősége – vagyis a kubai forradalom által gyakorolt hatás – ellenben valóban lényeges volt. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy az 1960-as évek belső társadalmi válsága nélkül a kubai forradalom hatása terméketlen talajra hullott volna. Továbbá ez a tézis figyelmen kívül hagyja, hogy maga a kubai forradalom mutatta meg, hogy egy gerillamozgalom elindulásához nem kellenek külföldi ügynökök vagy támogatás.

 

A jobboldali és baloldali szélsőségek egymást erősítő hatásának elméletét is részletesebben meg kell vizsgálni. Noha teljesen ellentétes szempontok alapján, a MIR-rel szemben jobb- és baloldalról is megfogalmazódott, hogy tevékenysége a szeptember 11-i puccs fő kiváltó oka volt. A korabeli sajtó alapján könnyű erre a következtetésre jutni, ugyanakkor ez az elmélet elmossa azt a tényt, hogy a chilei jobboldal már az Allende-féle demokratikus útra is félelemmel tekintett. Arra, hogy a puccs nem vezethető vissza – döntő mértékben legalábbis – a MIR tevékenységére, elegendő felidéznünk, hogy egy katonai puccs terve már az 1964-es választásokra – vagyis egy évvel a MIR megalakulása előtt – is elkészült, arra az esetre, ha Allende győzne;^[80] illetve azt, hogy a puccsot megelőző időszakban a MIR éppen hogy tartózkodott a fegyveres akcióktól. Ugyanakkor találunk ellenkező példát is: az ugyanis, hogy a MIR a valódi gerillaharc útjára lépett, éppen a katonai puccs hatására történt. Összességében tehát erről az elméletről is azt állapíthatjuk meg, hogy átfogó magyarázatként nem állja meg a helyét.

 

Ezenkívül ugyanúgy, ahogyan a MIR esetében láthattuk, a jobboldal esetében is feltételezhető, hogy a belső társadalmi feszültségek jelentették a döntő lökést afelé, hogy a nyílt erőszak útjára lépjen; ugyanis ezen társadalmi feszültségeknek a MIR nem az oka, hanem sokkal inkább a következménye volt. E megállapítás a negyedik tézis felé mutat, ami a MIR ideológiai alapjaihoz kapcsolódik. Ennek lényege az volt, hogy egyrészt a válság hatására kiéleződő osztályharc a demokratikus intézményrendszeren belül egy szint után kezelhetetlenné válik, másrészt az, hogy a polgári demokrácia keretei között a szocializmus nem valósítható meg, mivel e lehetőség felmerülése esetén a kapitalizmus le fog mondani a demokráciáról.

 

Összességében megállapíthatjuk, hogy az UP és a MIR vitájában a történelem inkább az utóbbit látszik igazolni, még ha a MIR cselekvő aktorként némiképp maga is kiváltó oka volt az UP bukásának. Az adott történelmi helyzet többé-kevésbé helyes felismeréséből azonban nem következik, hogy az általa képviselt taktikai formák is helyesek lettek volna. Ezt maga a MIR története bizonyítja: az 1974-es bukás után 1978-ban került sor a „nagy visszatérésre” („El Gran Retorno”), amit a korábbi ideológia, stratégia és taktika revíziója tett lehetővé. A MIR azonban nagy árat fizetett; több mint 600 tagja – vagyis a diktatúra összes áldozatának közel egynegyede – vesztette életét.^[81] 

 

 

^[1] Zolcsák György Attila, történész, független kutató.

 

^[2] A szakirodalomban bővebben lásd: Donoso, Igor Goicovic: Temas y debates en la historia de la violencia política en Chile. In: Contenciosa. 2. évf. 3. sz. (2013) 29.

 

^[3] Donoso, Igor Goicovic: Pueblo, conciencia y fusil. El Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) y la irrupción de la lucha armada en Chile (1965–1990). In: Pozzi, Pablo A. – Pérez, Caludio (szerk.): Por el camino del Che. Las guerrillas latinoamericanas 1959–1990. Universidad de Buenos Aires – Universidad Academia de Humanismo Cristiano – Red Latinoamericana de Historia Oral – Imago Mundi, Buenos Aires, 2012. 203–241. 203–207.

^[4] Bővebben lásd: Lagos, Patricio: Luchar, Crear, Guerra Revolucionaria: Aproximaciones al problema de la estrategia político-militar en el Periodo Prerrevolucionario del Movimiento de Izquierda Revolucionaria, MIR de Chile (1970–1973). In: Cuadernos de Marte. 8. évf. 13. sz. (2017) 297–327. 311.; Gutiérrez, Cristina Luz García: Movimiento de la Izquierda Revolucionaria (MIR). In: Azcona, José Manuel – Ríos Sierra, Jerónimo: Historia de las guerrillas en América Latina. Los Libros de la Catarata, 2019. 242–264. 243.; Garcés Fuentes, Magdalena del Pilar: Terrorismo de estado en Chile: la campaña de exterminio de la DINA en contra del MIR. Universidad de Salamanca Tesis Doctoral Programa de Doctorado “Pasado y presente de los derechos humanos” Facultad de Geografía e Historia Departamento de Historia Medieval, Moderna y Contemporánea, Salamanca, 2016. 134–137.

 

^[5] Palieraki, Eugenia: La opción por las armas. Nueva izquierda revolucionaria y violencia política en Chile (1965–1970). In: Polis. Revista Latinoamericana. 8. évf. 19. sz. (2008)

 

^[6] Uo. 

 

^[7] Uo. Érdemes ugyanakkor megjegyezni a külső hatás – nevezetesen az USA – szerepét a latin-amerikai diktatúrák létrejöttében is, mely a Nemzetbiztonsági Doktrínán keresztül fejtette ki hatását. Vidal, Hernán: El movimiento de la izquierda revolucionaria (MIR) de Chile en la justicia transicional. Alternativas, Santiago, 2013. 29–32.; Zolcsák Attila: A Pinochet-rendszer születése. A nemzetbiztonsági doktrína és a neoliberalizmus egyezsége. In: Világtörténet. 13. évf. 1. sz.  (2023) 81–97.

 

^[8] Palieraki: 2008. 

 

^[9] Leiva, Sebastián – Neghme, Fahra: La política del Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) durante la Unidad Popular y su influencia sobre los obreros y pobladores de Santiago. USACH, Santiago, 2000. 24–52.

 

^[10] Chile számtalan apró trockista szervezettel rendelkezett a 20. század folyamán. Történetükről röviden lásd: Lagos, Patricio: Pueblo, Conciencia, Guerra Revolucionaria: Aproximaciones al problema de la estrategia político-militar en el periodo fundacional del Movimiento de Izquierda Revolucionaria, MIR de Chile (1965–1970). In: Cuadernos de Marte. 6. évf.  9. sz. (2015) 11–44. 19–23.

 

^[11] Uo. 23–28.

 

^[12] Uo. 31–34.

 

^[13] Palieraki: 2008.

 

^[14] Donoso: 2012, 209.

 

^[15] MIR: Declaración de principios. Santiago, 1965. augusztus. https://www.archivochile.com/Archivo_Mir/Doc_Agosto_65_a_67/miragosto65a670001.pdf (utolsó letöltés itt és a továbbiakban: 2024. szeptember 1.)

 

^[16] Gutiérrez: 2019, 246–248.

 

^[17] Lagos: 2015, 35–37. Említésre méltó, hogy a MIR elítélte a Szovjetunió 1968-as bevonulását Csehszlovákiába, világosan elhatárolva magát a PCCh-tól. Garcés Fuentes: 2016, 124–125.; El MIR y los sucesos de Checoslovaquia. 1968. szeptember. https://www.archivochile.com/Archivo_Mir/Doc_68_a_10_sept_73/mir68a730003.pdf

 

^[18] Ezzel párhuzamosan a legradikálisabbak is távoztak, létrehozva az MR2-t (Movimiento Revolucionario Manuel Rodríguez). Palieraki: 2008.; Lagos: 2015, 37–39.

 

^[19] Lagos: 2017, 307.; Gutiérrez: 2019, 250.

 

^[20]  Calderón López, José: La política del Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) durante los dos primeros años de la Dictadura Militar (1973–1975). Tesis para optar al grado de Licenciado en Historia, Departamento de Historia, Universidad de Santiago de Chile, Santiago de Chile, 2009. 25–29.

 

^[21]„Punto Final” número 99 del 3 de marzo de 1970. In: Pérez, Cristián: Historia del MIR. “Si quieren guerra, guerra tendrán…”. In: Estudios Públicos. 24. évf. 91. sz. (2003) 14.; Palieraki: 2008.

 

^[22] Palieraki: 2008.; Vidal: 2013, 34–35. A spanyolországi anarchista gerillák körében figyelemreméltó párhuzam fedezhető fel a bankrablás harci eszközként való alkalmazása és annak indoklása terén. Poór Péter: The Spanish anarchist guerrilla through the example of Francisco Sabaté (’El Quico’). In: Kajos, Luca Fanni et. al. (szerk.): XI. Interdiszciplináris Doktorandusz Konferencia 2022 Tanulmánykötet / 11th Interdisciplinary Doctoral Conference 2022 Conference Book. Pécsi Tudományegyetem Doktorandusz Önkormányzat, Pécs, 2023. 483–499. 490–491.

 

^[23] Gutiérrez: 2019, 252.

 

^[24] Lagos: 2017, 308–310.

 

^[25] Lagos: 2017, 312–316.; Gutiérrez: 2019, 249.; Calderón López: 2009, 50–51. Jelentős befolyásra tettek szert az őslakos mapuchék körében is, a „hagyományos” munkásosztály ellenben döntően a PS és a PCCh dominanciája alatt maradt. Garcés Fuentes: 2016, 138–140.

 

^[26] A MIR egyik osztaga a vezetés tudta nélkül elrabolt egy jobboldali újságírót, akit meztelenre vetkőztetve engedtek el. Pérez: 2003, 14–15.

 

^[27] Pérez: 2003, 15.

 

^[28] Lagos: 2017, 317–321.

 

^[29] Uo. 312.; Calderón López: 2009, 52–54.

 

^[30] Gutiérrez: 2019, 251.; Calderón López: 2009, 48.

 

^[31] Pérez: 2003, 18. Beleértve a szervezet vezetőjét, Miguel Enríquezt is. Gutiérrez: 2019, 250.

 

^[32] Sater, William F.: The Revolutionary Left and Terrorist Violence in Chile. Rand, USA, 1986. 4.

 

^[33] Calderón López: 2009, 37–38.

 

^[34] „El MIR y las Elecciones Presidenciales”, abril-mayo de 1970. In: Pérez: 2003, 16.; El MIR y el triunfo de Salvador Allende. 1970. szeptember. https://www.archivochile.com/Archivo_Mir/Doc_68_a_10_sept_73/mir68a730007.pdf

 

^[35] Gutiérrez: 2019, 252–253.; Leiva – Neghme: 2000, 54–76.

 

^[36] Vidal: 2013, 55.

 

^[37] Nercesian, Inés: Los años setenta en debate. Análisis del MIR chileno y la izquierda peronista en Argentina sobre la realidad latinoamericana. In: Revista Eletrônica da ANPHLAC. 17. évf. 23. sz. (2017) 261–284. 268–272.

 

^[38] Lagos: 2017, 313–315.

 

^[39] A Poder Popular jelenségéről bővebben lásd: Leiva – Neghme: 2000, 77–117., konkrét példák: 118–243.; Zolcsák Attila: A Poder Popular”: Chile 1970–1973. In: Eszmélet, 27. évf. 105. sz., (2015) 141–159. 60–63.

 

^[40] Vidal: 2013, 36–37.

 

^[41] Gutiérrez: 2019, 254–255.; Zolcsák: 2015.; Donoso: 2012, 213–214.

 

^[42] Las tareas del pueblo contra la ofensiva golpista. Declaración pública. 1973. június 9. https://www.archivochile.com/Miguel_Enriquez/doc_de_miguel/miguelde0004.pdf; Discurso pronunciado por Miguel Enrqíuez. Teatro Caupolicán, Santiago de Chile, 1973. július 17. https://www.archivochile.com/Miguel_Enriquez/doc_de_miguel/miguelde0005.pdf 

 

^[43] Enríquez E., Miguel: Frente a la orden de detención. 1973. augusztus 29. https://www.archivochile.com/Miguel_Enriquez/doc_de_miguel/miguelde0006.pdf)

 

^[44] Calderón López: 2009, 123–127. Érdemes megemlíteni, hogy ekkor bontakozik ki az illegális harc Chilében, viszont nem a szélsőbaloldali MIR, hanem a szélsőjobboldali paramilitáris szervezet, a „Patria y Libertad” részéről. A puccsisták utóbb ugyanakkor 30.000 (!) fegyveres szélsőbaloldali gerilláról beszéltek, akik – az úgynevezett Zeta-terv keretében – puccsra készültek. Brugués, Andrea Carrera: Resistir en dictadura: La lucha del MIR contra el régimen militar chileno. Museo de la Memoria y los Derechos Humanos, 2018. 8.

 

^[45] Calderón López: 2009, 70–74.

 

^[46] Pérez: 2003, 5–10.; Brugués: 2018, 18–20. A szórványos ellenállást a fővárosban és egy-két vidéki helyszínen a hadsereg gyorsan letörte. Garcés Fuentes: 2016, 156–159. A MIR ugyanakkor rendelkezett sejtekkel a hadseregben. Calderón López: 2009, 83–84.

 

^[47] Pinto Vallejos, Juan: ¿Y la historia les dio la razón? El MIR en dictadura, 1973–1981. In: Valdivia Ortiz de Zárate, Verónica – Álvarez Vallejos, Rolando – Pinto Vallejos, Julio: Su revolución contra nuestra revolución: izquierdas y derechas en el Chile de Pinochet (1973–1981). Editorial LOM, Santiago de Chile, 2006. 153– 205. 154.

 

^[48] Entrevista de prensa a Miguel Enríquez. 1973. október 8. https://www.archivochile.com/Miguel_Enriquez/doc_de_miguel/miguelde0007.pdf; Pinto Vallejos: 2006, 153. 

 

^[49] Comisión Política del MIR: La dictadura gorila y la táctica de los revolucionarios. 1973. december. Idézi: Pinto Vallejos: 2006, 161–163.

 

^[50] Pérez: 2003, 19.

 

^[51] Comisión Política del MLR: La dictadura gorila… Idézi: Pinto Vallejos: 2006, 156–157.

 

^[52] Zolcsák: 2023.

 

^[53] Comité Central del MLR: Qué es el MIR? 1974. december. Idézi: Pinto Vallejos: 2006, 159. A Chicago Boys egy csoport chilei közgazdászból állt, akik az 1970-es években, Augusto Pinochet katonai diktatúrája alatt vezették be a neoliberális gazdaságpolitikát Chilében. Ők az Egyesült Államokban, főként a Chicagói Egyetemen tanultak, ahol Milton Friedman és más neoliberális közgazdászok elvei szerint képezték őket. Reformjaik radikális piaci liberalizációt, privatizációt és deregulációt hoztak az ország gazdaságában.

 

^[54] Pinto Vallejos: 2006, 158.

 

^[55] Pinto Vallejos: 2006, 175.; Calderón López: 2009, 92–93.

 

^[56] Pinto Vallejos: 2006, 168–170. Brugués több MIR-taggal készített interjúja is ezt támasztja alá. Emellett a katonai titkosszolgálatok is jól tájékozottak voltak a MIR működését, felépítését és tagságát illetően. Vidal: 2013, 81–82.

 

^[57] Brugués: 2018, 22–23.

 

^[58] Osorio Reyes, Víctor: La guerra interna: la manipulación de los datos de las víctimas en 15 años. In: Interferencia. 2021. szeptember 12. https://interferencia.cl/articulos/la-guerra-interna-la-manipulacion-de-los-datos-de-las-victimas-en-15-anos; https://web.archive.org/web/20080411012053/http://www.despiertachile.cl/2001/agosto/hojasagosto/edicion2.htm 

 

^[59] Brugués: 2018, 12–14.

 

^[60] Pérez: 2003, 19. A kínzásról bővebben lásd: Brugués: 2018, 20–25.

 

^[61] Több foglyot így a saját szervezete ítélt halálra. Ruiz, María Olga: Disciplina y desacato: mandatos militantes y traición en el Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) en Chile. In: Nuevo Mundo Mundos Nuevos. Nouveaux mondes mondes nouveaux / Novo Mundo Mundos Novos / New world New worlds. 2013. 6.

 

^[62] Uo. 11–13. A MIR biztonsági előírásai lebukás esetére a fentiekből következően döbbenetesen felelőtlenek voltak. Vidal: 2013, 88–91.

 

^[63] Sater: 1986, 6–8.; Pascal Allende, Andrés: «El secretario general del MIR habla sobre unidad y alianzas». In: El Rebelde. 8. évf. 103. sz. (1975. március) 15.; Donoso: 2012, 217. 

 

^[64] Pinto Vallejos: 2006, 163. Pauta del MIR para unir fuerzas dispuestas a impulsar la lucha contra la dictadura. 1974. február 17. https://www.archivochile.com/Miguel_Enriquez/doc_de_miguel/miguelde0008.pdf; MIR: Unidad de la izquierda para conducir las luchas del pueblo. 1974. augusztus. https://www.archivochile.com/Archivo_Mir/Doc_mir_reta_73_a89/mirreta73a890015.pdf

 

^[65] Sater: 1986, 7.

 

^[66] Pinto Vallejos: 2006, 164.

 

^[67] Calderón López: 2009, 100–103.

 

^[68] Uo. 107–112. Újra érdemes megfigyelni a hasonlóságot a spanyol anarchista gerillák és e csoportok között, különösen a kisajátítások, szabotázsok, valamint a rendszer fenntartását szolgáló apparátus tagjai elleni célzott támadások terén. További feltűnő egyezés a hivatalos kommunista párttal való távolságtartó viszony. Poór Péter: A „szabadság fantomjai”: Anarchista gerillaharcosok a Franco-rendszer árnyékában. In: Öt kontinens. Új folyam 1. sz. (2024) 337–361. 349–351.

 

^[69] Pérez: 2003, 20.; Brugués: 2018, 14–15.; Respuesta del MIR a los gorilas. 1974. szeptember 10. https://www.archivochile.com/Miguel_Enriquez/doc_de_miguel/miguelde0012.pdf

 

^[70] A nicaraguai gerillákkal is felvették a kapcsolatot, és a MIR önkéntesei utóbb a sandinista forradalom győzelmében is szerepet játszottak. Cortina Orero, Eudald: Apuntes sobre las experiencias internacionalistas del Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) chileno en la Revolución Sandinista. In: Araucaria. 24. évf. 50. (2022) 511–534. 515–518.; Sater: 1986, 12. A JCR-ről bővebben lásd: Sujatt, Julio Andrés: La Junta de Coordinación Revolucionaria (1972–1979). Una experiencia de internacionalismo armado en el Cono Sur de América Latina. In: Cuadernos de Marte. 7. évf. 10. sz. (2016) 107–145. A JCR kiáltványa: Junta de Coordinación Revolucionaria: A los pueblos de América Latina. 1974. február. https://www.archivochile.com/America_latina/JCR/JCR_de/jcrde0001.pdf

 

^[71] Bővebben lásd: Garcés Fuentes: 2016, 278–350.

 

^[72] Respuesta del MIR a los gorilas. 1974. szeptember 10. https://www.archivochile.com/Miguel_Enriquez/doc_de_miguel/miguelde0012.pdf; Enríquez, Miguel: A convertir el odio e indignacion en organización de la resistencia. 1974. augusztus 16. https://www.archivochile.com/Miguel_Enriquez/doc_de_miguel/miguelde0011.pdf. 1975-ben a szervezet is átértékelte az 1973-1974-ben történteket. Pinto Vallejos: 2006, 171–173. Miguel Enríquez tekintélyelvű vezetése is nehezítette a MIR helyzetét, mivel a megmaradt szervezetektől érkező lehangoló jelzéseket egyszerűen nem vette tudomásul. Vidal: 2013, 60–62.

 

^[73] Calderón López: 2009, 130–135.

 

^[74] Pérez: 2003, 20–22.

 

^[75] Ruiz: 2013, 14–16.; Garcés Fuentes: 2016, 350–357.

 

^[76] Brugués: 2018, 14–15.

 

^[77] Garcés Fuentes: 2016, 19–20.

 

^[78] Pinto Vallejos: 2006, 174–175.

 

^[79] MIR: Contra la represión gorila, Concretar la unidad de la izquierda y activar la solidaridad internacional. 1974. január. https://www.archivochile.com/Archivo_Mir/Doc_mir_reta_73_a89/mirreta73a890013.pdf

 

^[80] Beleértve a titkos CIA-műveleteket is. Garcés Fuentes: 2016, 72–73.

 

^[81] Brugués: 2018, 18.; Datos de 586 miembros del MIR ejecutados o desaparecidos.https://www.archivochile.com/Derechos_humanos/doc_gen_ddhh/hhdddocgen0005.xls