2025. 12. 31.
Zolcsák Attila[1]: A MIR gerillaharcának második szakasza (1978-1983) és bukása
„A diktatúra hét éve megtanított bennünket arra, hogy a puszta szóbeli agitációval, bírósági keresetekkel, az emberi jogok megsértésének puszta felpanaszolásával, legális vagy féllegális tüntetésekkel, illetve a nemzetközi demokratikus erők nyomásával nem lehet rákényszeríteni a hatalomra a represszió befejezését és a demokratikus szabadságjogok helyreállítását. Nyilvánvaló, hogy a monopóliumburzsoázia nem mond le önként a hatalomról, és ahhoz sem fog hozzájárulni, hogy feladják az antidemokratikus államot és az állami terror gyakorlatát. Az egyetlen lehetséges út a katonai diktatúra legyőzésére az, ha a nép minden társadalmi, politikai, ideológiai és katonai erőforrását mozgósítja, és offenzív támadást intéz a katonai kormány ellen – vagyis a népi háború kibontakoztatása a diktatúra ellen.”[2]
Bevezetés
A cikk a MIR (Forradalmi Baloldali Mozgalom – Movimiento Izquierda Revolucionaria) gerillaszervezetének ellenállásának második fázisát veszi szemügyre az 1973-as chilei katonai puccs után létrejött Pinochet-diktatúrával szemben.[3] Ezt a periódust Chile történetében a diktatúra saját intézményesítésére irányuló erőfeszítései (melyek közül az 1980-as alkotmány volt a legfontosabb) és a diktatúra ellen küzdő erők ébredése jellemezte.[4]
A MIR 1975 és 1978 között
A MIR gerillaharcának első fázisa 1975-re lényegében végetért: a szervezet komoly veszteségeket szenvedett, a tagság szabadlábon maradt része részben külföldre menekült, részben „alámerült”; az ezt követő években a párt mérsékelt aktivitást mutatott, sokkal inkább a felkészülésre koncentrált a Miguel Enríquezt követő új főtitkár, Pascal Allende vezetésével.[5]
Chilében a szervezet szabadlábon maradt szervezett tagsága nem haladta meg a 100 főt; az újjászervezés így döntő részben külföldön zajlott le a „Grupos de Apoyo de MIR” („MIR támogató csoportok”) segítségével.[6] A korábbi szakasszal szemben nagyobb szerepet kapott a fegyveres harcra való felkészülés, döntően Kuba területén.[7]
Az országon belüli akciók ebben az időszakban alacsony intenzitásúak voltak: említést érdemelnek a robbantások, melyek tipikusan szimbolikus dátumokhoz – az UP (Unidad Popular) győzelmének és a kubai forradalomnak az évfordulói, május 1. stb. – kötődtek.[8] Mindazonáltal 1976-ban több fegyveres akcióra is találunk példát.[9]
A MIR felkészülése több évig tartott. A kubai kiképzés mellett ennek fontos része volt aktív bekapcsolódása a nicaraguai forradalom utolsó szakaszába. A MIR és az FSLN (Frente Sandinista de Liberación Nacional) között már az Allende korszakban létezett kapcsolat, amely 1975-tól vált hivatalossá. A MIR a nicaraguai forradalmi frakciók közül a „Hosszú Népi Háború” vonala mellé állt.[10] Az itt szerzett tapasztalatok is hozzájárultak a tervezethez, amely az „Estrategia de la Guerra Popular Prolongada” nevet kapta, és alapvetően a vietnami gerillaháború tapasztalatait tekintette követendőnek.[11]
„El Gran Retorno”
1977-ben a MIR kidolgozta a „Plan 78”, ismertebb nevén az „Operación Retorno” („Visszatérési Művelet”) tervet; az elnevezést onnan kapta, hogy alapvetően a külföldön kiképzett MIR-tagok visszatérésére épített. Egyik részeként dél-Chilében két vidéki gerillafrontot hoztak létre Neltume és Nahualbuta körzetében – itt 1973-ban valóban volt tömeges népi ellenállás – de 1981-ben a hadsereg mind a kettőt felszámolta. Emellett a fővárosra összpontosítva városi gerillaharc indításáról is döntés született. Ez sikeresebbnek bizonyult – ami azt is jelzi, hogy az ellenállás bázisa inkább városi volt –, és az első szakaszhoz (1973-1975) képest lényegesen nagyobb erőszak jellemezte.[12] Ily módon Kubából visszatért a főtitkár, Pascal Allende, és a MIR vezetésének jelentős része; ugyanakkor sok Kubában kiképzett gerillának nem sikerült visszatérnie hazájába.[13]
Mind a terv, mind a megvalósítása számos vitát generált a szervezeten belül. Az alapgondolatot illetően két álláspont ütközött: az Andrés Pascal Allende-féle vezetés a fegyveres akcióktól várta a tömegmozgalmak élénkülését, míg riválisaik voluntarizmustól tartva a tömegmozgalmak élénküléséhez kötötték volna a fegyveres harcot; a vitában a fegyveres akciókat hirdető vonal győzött.[14] A párt utólagos, 1987-ben született értékelése több kritikát is megfogalmazott, melyek figyelemre méltó módon egybecsengenek az 1973-1975 közötti első szakaszra vonatkozókkal: a pártvezetés önkénye, túlzott és alaptalan célkitűzések és követelmények, valamint a biztonsági rendszabályok elhanyagolása.[15] A vezetés már a terv 1975-től kezdődő kidolgozásakor félretájékoztatta a visszaküldésre kiszemelt tagságot: „Úgy gondoltam, hogy azoknak az elvtársaknak, akik csatlakoztak, teljesen tisztában kell lenniük a MIR helyzetének valóságával. Abból indultam ki, hogy ha félrevezetjük őket, hamis vagy hiányos információt adunk a visszatérő bajtársaknak, azzal veszélybe sodorjuk munkájuk sikerét. Egy olyan harcos, aki hazaérkezik, és egészen más valósággal szembesül, mint amit előzőleg felvázoltak neki, azonnal elveszíti a lelkesedését és demoralizálódik.”[16] A túlzott voluntarizmusban szerepet játszhatott az is, hogy a MIR vezetése mielőbb vezető szerepet akart kivívni a diktatúrával szemben álló szervezetek körében; ehhez hozzátehetjük, hogy határozott fellépésével az utóbbiakat egyben cselekvésre is ösztönözte.
A MIR a harcát nemzetközi kontextusba illesztette, amit az 1970-es évek második felében a forradalmi mozgalmak élénkülése jellemzett; a nicaraguai forradalom győzelme más latin-amerikai országokra is hatást gyakorolt[17]. A forradalmi változást – a katonai diktatúra miatt – fegyveres úton tartotta elképzelhetőnek, korábbi elképzeléseinek megfelelően a tulajdonképpeni munkásosztály mellett más népi tömegeket is bevonva a folyamatba; itt mindenekelőtt a külvárosi „pobladores” tömegeket érdemes kiemelni: „A harci formákat illetően a MIR a népi háború stratégiáját fogalmazta meg, amely ötvözi a társadalmi, politikai, ideológiai és katonai küzdelmet. Ebben minden harci forma helyet kap – a békés megmozdulásoktól egészen a legradikálisabb, erőszakos, tömeges és fegyveres akciókig. A MIR nem a fegyveres erőszak híve, fő célja a béke. Ám a nép előtt nem maradt más út, mint a népi felkelés, hiszen a diktatúra az elnyomásra és a terrorra támaszkodva ragaszkodik hatalmához. Ezért pártunk az offenzív tömegmozgalmat ösztönzi, amelynek feladata, hogy vállalja az önvédelmet és saját katonai erejének felépítését.” Célja tehát a tömegmozgalmak élénkítése, összehangolása és elmélyítése volt, hogy képessé váljanak alternatív hatalommá válni és a rendszerrel szemben erőszakos, offenzív akciókat is végrehajtani; vagyis bizonyos értelemben az Allende-korszakban formálódó „Poder Popular” fegyveres harcra is alkalmas újjáalkotásáról volt szó. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy a MIR végcélja nem a demokrácia helyreállítása, hanem továbbra is a szocializmus volt.[18]
Míg az első szakaszt (1973-1975) a MIR részéről inkább az önvédelem és a létezésének demonstrálása jellemezte, az 1970-es évek végétől aktívabbá vált. Ezt a szakaszt a korábbival ellentétben a megszilárduló neoliberális gazdasági rendszer elleni harc is élénkítette, vagyis a társadalom is ébredezni kezdett.[19] A neoliberális reformok lényegére a MIR 1981-es „nyílt levele” meglepően jól rátapintott: „Ahelyett, hogy megoldaná azokat az alapvető okokat, amelyek akadályozzák egy egészséges, szilárd és önálló termelésen alapuló gazdaság fejlődését, amely képes lenne kielégíteni népünk jóléti szükségleteit, a monopóliumburzsoázia feláldozta a nemzeti termelőerők fejlődését, sebezhetőbbé tette a gazdaságot az imperialista válságokkal szemben, fokozta a nemzeti többség kizsákmányolását és elszegényedését, miközben a spekulatív vagyonkoncentrációt a kiváltságos és pazarló kisebbség kezében erősítette.”[20] A MIR egyik fontos célja a rendszer sebezhetőségének a bizonyítása volt, melynek jelentőségét az adta, hogy 1978-ban történtek a puccs utáni első komoly megmozdulások a rendszer ellen: sztrájkok és villámtüntetések mellett különböző társadalmi szerveződések is a nyilvánosság elé léptek. A MIR a fegyveres harc mellett a szociális és politikai követelésekkel fellépő békés megmozdulásokat is erősíteni igyekezett, a fegyveres harcot szorosan összekapcsolva a tömegmozgalmak élénkítésével: „Amikor az Ellenállás és a demokratikus erők irányítják és szervezik a tömegek megmozdulásait, és egyértelműen független, diktatúraellenes jelleget adnak nekik, akkor valódi tudati fejlődés indul el. Ez teszi lehetővé, hogy a közvetlen akciók és az erőszak tartós formában kibontakozzanak – egészen addig, amíg egy igazi népi háborúvá nem válnak.”[21]
Az említett szerveződések közül a legfontosabbak a Comité de Defensa de los Derechos del Pueblo (CODEPU), la Coordinadora Nacional Sindical (CNS), el Comité de Defensa de Derechos de la Mujer (CODEM), la Coordinadora de Agrupaciones Poblacionales (COAPO) voltak, melyekben a MIR is szerepet vállalt. Fontos szerepet játszott a MIR klasszikus társadalmi bázisa, a „pobladores”: ők képezték például az „éhségmenetek” fő részvevőit, és mivel ők voltak legjobban kitéve a rendőrségi razziáknak, ezért önvédelmi szervezetek létrehozására kényszerültek, melyek a tömegmozgalmak legharcosabb elemévé váltak.[22]
A „pobladores” tömegeket illetően a MIR illegális „foglalásokat” („tomas”) szervezett, melyek első példájára 1980. július 22-én került sor 500 család részvételével a főváros La Bandera körzetében.[23] Ezt az eleve kiszolgáltatott társadalmi réteget 1973 előtti radikalizmusa miatt a katonai diktatúra rendszere különösen keményen sújtotta, így a korszakban a társadalmi megmozdulások fontos szereplőjévé vált.[24] A pobladores tömegek megmozdulásait ezért a MIR központi fontosságúnak tekintette; érdemes megemlíteni, hogy a mozgalomban nem egyszer az egyház is fontos szerepet vállalt.[25]
A MIR a diákság körében szintén helyreállította korábbi befolyását, támogatva annak szerveződését is. A rendszer megszilárdította az egyetemek feletti állami ellenőrzést, és ezzel párhuzamosan piaci alapokra helyezte az oktatást, ami diákok tömegeinek ellenállását váltotta ki, melybe a középiskolások szervezetei is bekapcsolódtak. Az oktatás szféráján kívül gyakoriak voltak a szolidaritási és az általános értelemben vett rendszerellenes tüntetések, és 1983-tól megjelentek a diáksztrájkok, valamint a karhatalommal való erőszakos összecsapások is. A MIR helyi militánsai és szervezetei komoly szerepet játszottak a diákmozgalom megszületésében és fejlődésében.[26]
A MIR nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az 1973-ig a PS és a PCCH által dominált hagyományos munkásosztály és a bányászszervezetek körében is megerősítse a befolyását. Ennek eszköze mindenekelőtt a sztrájkok és illegális munkásszervezetek támogatása volt, összességében szerény eredményekkel. A MIR számára a „munkásosztályt” a klasszikus, marxi értelemben vett munkásosztály jelentette, ami a neoliberális reformok miatt a korszakban kezdett gyökeresen átalakulni: az átalakuló munkásosztály nem tudott mit kezdeni a „régi” jelszavakkal.[27] A MIR mindazonáltal aktív szerepet vállalt a munkásosztály harcában, az 1973 előtti helyzethez hasonlóan a leginkább kiszolgáltatott – a „pobladores” tömegekhez legközelebb álló – rétegek körében téve szert némi támogatásra. A MIR és a parasztság viszonyát illetően gyakorlatilag a munkásosztályra vonatkozókat ismételhetjük meg, azzal az eltéréssel, hogy a legkiszolgáltatottabb tömeget itt a mapuche őslakosok jelentették.[28] Ez utóbbi csoportot leszámítva a MIR jelenléte a chilei parasztság körében jelentéktelen volt.[29]
Végül érdemes kitérni a MIR szerepére az emberjogi szervezetekben. A diktatúra áldozatainak, rabjainak és az eltűnteknek („desaparecidos”) hozzátartozói jelentős erőt képviseltek, arról nem is beszélve, hogy a MIR tagsága mind a három kategóriában erősen felül volt reprezentálva. A szolidaritási kampány belföldi akciók mellett külföldön is megjelent; maga Pascal Allende 1982-1983-ban több európai szociáldemokrata vezetővel is találkozott.[30]
További előnyös változást jelentett, hogy a diktatúra szorítása enyhült. Ezzel párhuzamosan a diktatúra titkosrendőrsége is megváltozott: a DINA (Dirección de Inteligencia Nacional) szervezetét 1977-ben a CNI (Centro Nacional de Inteligencia) váltotta fel, ami a korábbi tömeges elnyomás célzottá válását jelentette.[31] 1978-ban amnesztiát hirdetett az 1973 szeptembere után elkövetett tettekre.[32] A MIR kihasználta a rendszernek ezt a „lazulását”, amit a válság jeleként értelmezett, kiáltványait emberjogi és munkajogi törekvések mentén artikulálva.[33]
A vidéki gerillaharc
Dacára az ország erős urbanizáltságának, a MIR nélkülözhetetlennek tartotta a vidéki gerillaharcot; egyrészt a rendszer elleni harc számára szükségesnek tartotta egy terület ellenőrzését – ez városi közegben egyértelműen lehetetlennek tűnt –, másrészt a parasztság megmozdítását, és harmadrészt egy gerillaellenőrzés alatt álló terület kiképzőtáborként, illetve potenciális visszavonulási bázisként is szolgálhatott. A MIR a vidéki gerillaharc központjának az ország déli területén fekvő Neltume térségét szemelte ki Miguel Cabrera („Paine”) vezetésével. A helyszín választása melletti döntő érv az volt, hogy 1973 szeptemberéig a térség nem csak a MIR egyik bázisterületének számított, hanem egyike volt azon kevés helyszínnek, ahol a katonai puccsal szemben tömeges fegyveres ellenállás bontakozott ki. Ugyanakkor ismételten figyelmen kívül hagyták a represszió mértékét; vagyis egyrészt a rendszer felkészültségét, másrészt a lakosság megfélemlítettségét. A gerillák érkezésüket követően lényegében magukra maradtak.[34]
Két szomszédos gerillafront kezdett szerveződni, az egyik Neltume, a másik Nahuelbuta térségében; a neltumei front mindössze 12 gerillából állt.[35] A különítmény a „Destacamiento Guerrillero Toqui Lautaro” nevet viselte a spanyolok ellen harcoló XVI. századi legendás indián vezér nevét felvéve; ez egyben mutatja, hogy a MIR a mapuche kisebbség megnyerésére is figyelmet fordított.[36]
A gerillacsoport tagjai 1980 nyarán-őszén érkeztek a helyszínre, és megkezdték a bázisaik létrehozását. 1981 májusában egy feljelentés után a hatóságok is tisztában voltak az előkészületekkel, és júniusban megkezdték a támadást a neltumei front ellen, tényleges kibontakozása előtt sikerrel felgöngyölítve azt.[37]
A másik gerillafront – amelynek bevetését a MIR vezetése a történtek hatására leállította – még idejében kibontakozott a szorításból, de 1981-ig tartó története lényegében már csak menekülésből állt.[38] A kudarcban az előkészületekkel kapcsolatos hibák is szerepet játszottak – például a Chilébe való utazás nehézségei, az ottani ellátás, kapcsolatfelvételi lehetőségek és pártszervezetek hiánya, problémák a fegyverzettel stb. –; emellett a kubai éghajlaton végzett felkészítés sem volt megfelelő az Andok déli részén végzett művelet számára.[39] Hernán Aguiló utólagos értékelése szerint a MIR ugyanabba a hibába esett, mint az 1973-1975 közötti periódusban: „Az elvtársak azonnali áthelyezése a Neltume hegyvidékre — miközben a pártnak nem volt semmilyen minimális szervezeti jelenléte a környéken, és hiányoztak az alapvető logisztikai ellátási és támogatói hálózatok… [annak következtében történt, hogy]… nem vettük figyelembe a párt és az ellenállás valódi építkezési lehetőségeit, alábecsültük az ellencsapás (contrainsurgencia) erejét, és túl korán indítottuk el a projektet.”[40]
A városi gerilla szervezet
A Chilébe való visszatérés nehézségei a városi gerillákat is érintették.[41] Katonailag a MIR gerillája két szintből állt: a „Fuerza Central” – ez volt a tulajdonképpeni gerillacsapat – és fontos döntés volt a „Milicias de Resistencia Popular” létrehozása. A „hivatásos” gerillákból álló, jobban felszerelt és kiképzett „Fuerza Central” felelt a nagyobb volumenű és veszélyesebb akciókért: ezek közül a legfontosabbak a bombamerényletek, bankrablások és a diktatúra megtorló szervei elleni rajtaütések voltak. Alapszervezetei a „Grupos Centralizados de Combate” nevet viselték.[42] Tagjainak nem volt civil munkája; közvetlenül csak saját alapszervezetük tagjait ismerték, melynek mindössze a vezetője állt közvetlen kapcsolatban a legfelsőbb szinttel. Ugyanakkor a gerillák – mivel nem végeztek hétköznapi munkát – el is voltak szakadva a tömegektől, ami lehetetlenné tette számukra a toborzást.[43] Ezt a problémát volt hivatott megoldani a gerillamozgalom „alsó” szintje.
A „Milicias de Resistencia Popular” a „Comités de Resistencia Popular” szervei alá voltak rendelve, és elvben – szemben a „Fuerza Central” gerillájával – nem a MIR kizárólagos irányítása alatt álltak, noha az utóbbi befolyása döntő volt. Helyi szintű, néhány főből (4-6) álló alapszervezetekből álltak, melyek tagsága nem főfoglalkozású gerilla volt, hanem munkája, illetve tanulmányai mellett vállalt szerepet a milícia tevékenységében, mely a következőkből állt: alacsonyabb intenzitású akciók, elsősorban a tömegmegmozdulások támogatására és a propagandára – például villámszórólapozás – összpontosítva, tűzfegyver használata nélkül. Fontos feladata volt a toborzás, és mindenekelőtt a városi tömegmozgalmaknak a támogatása.[44] Kiemelt jelentőséggel bírt a tulajdonképpeni gerillaerők támogatása is: ide tartozott az információszerzés (ellenséges erőket és a besúgókat illetően), az infrastruktúra (például védett lakások, hamis dokumentumok, orvosi ellátás) biztosítása, és alacsonyabb szintű szabotázsakciók végrehajtása.[45] Az elképzelés szerint a reguláris „Fuerza Central” akciói segítik a milícia megerősödését, míg az utóbbi lassan gerillasereggé formálódik, biztosítva egyben az összeköttetést a párt és a tömegmozgalmak között; vagyis egyszerre vívtak katonai és politikai harcot. A MIR taktikai eszköztárról vallott elképzelése ennek megfelelően a kisebb volumenű szabotázsakcióknak a fegyveres gerillaharcba való továbbfejlesztése volt.[46] A milíciák részéről a vállalati szféra és a jómódú lakónegyedek elleni akciók is jelentősek voltak, arra azonban ügyeltek, hogy ezekben az esetekben emberéletben ne essen kár. A milíciák ugyanakkor képesek voltak a Fuerza Central közvetlen feladatait is átvenni; feladatkörük 1981-1982 folyamán egyre közelebb került a tulajdonképpeni gerillákéhoz.[47] Leggyakorlottabb csoportjai egyfajta „félállandó” csoportokká váltak a Fuerza Central és a tulajdonképpeni milíciák között.[48] A milíciák „nyitottabb” jellege azonban lehetővé tette a titkosrendőrség beépülését is.[49]
A „Fuerza Central” fegyverzete részben még az Allende-korszakban elrejtett készleteken alapult, vagyis nem rendelkeztek olyan szintű nehézfegyverzettel, mint a korszakban később megjelenő FPMR (Frente Patriótico Manuel Rodríguez), mely jóval erőszakosabb akciókat kezdett végrehajtani. A fegyverzet szintjén rendőrségi raktárakból történő lopásokkal, illetve a fegyverpiacon történt beszerzésekkel sikerült javítani. A milíciák felszerelése szerényebb volt, döntően házi készítésű; érdekes találmányuk volt az úgynevezett „miguelito”, amely az autógumik kilyukasztására szolgáló vassulyom volt.[50] Noha pontos adatok nincsenek, a MIR fegyveres ereje 1980-ban – a mozgalom csúcspontján – néhány száz fő lehetett; 1980 elejétől 1981 áprilisáig 158 különböző erőszakos akciót hajtott végre.[51]
A városi gerillaharc
Ez a vidéki kísérlettel szemben jóval sikeresebbnek és tartósabbnak bizonyult; az első szakasszal ellentétben a városi gerillaharc jelentős mértékben kiterjedt a fővároson túlra is.[52] A gerillaszervezet tagjai 1977-től kezdve települtek vissza az országba, kiépítve a városi gerilla-szervezetet. A MIR pártszervezeteinek újjászervezése szintén új lendületet kapott.[53]
1979-ig a „Fuerza Central” aktivitása mérsékelt volt, 1980-ban kezdett el nagyobb volumenű fegyveres akciókat. Ezek gazdasági területen különösen aktívak voltak, emellett robbantások és célzott merényletek jellemezték.[54]
A gazdasági célpontokra összpontosító akciók 1979 végén kezdődtek az AGAS áruház pénzszállítmányának elrablásával, de a legnagyobb horderejű 1980 áprilisában három bank egyidejű kirablása volt a fővárosban. Ennek közvetlen célja a gerillaerő finanszírozása volt.[55] A MIR számíthatott Kuba mellett közel-keleti támogatásra – Algéria, PFLP (Népi Front Palesztina Felszabadításáért) – de a bankrablások jelentőségét nem becsülhetjük alá; nincs nyoma ugyanakkor annak, hogy a drogkereskedelemből tett volna szert forrásokra.[56] Emellett az 1970-es évek végén, illetve 1980-as évek elején Chile súlyos gazdasági megrázkódtatáson ment keresztül, ami az ország komoly eladósodásával járt; a – döntően külföldi – tulajdonban levő bankok elleni akciók az eladósodott lakosság széles rétegeinek a helyeslésével találkozhattak.[57] A bankrablásokhoz helyi bevásárlóközpontok és teherszállító járművek elleni támadások is járultak, melyek a nélkülöző lakosság szükségleteinek közvetlen kielégítését célozták: „A Népi Ellenállás Milíciáinak „Isabel Riquelme” kommandója június 7-én lefoglalt egy teherautót, amely négy tonna tejet és tejterméket szállított. Ezeket azonnal szétosztották a La Victoria lakónegyed gyermekeinek, amely a tömeges razziák és az elnyomó erők tevékenységének állandó célpontja volt. Az akció során nem esett bántódása a SOPROLE teherautó személyzetének, akiket érintett a lefoglalás, és a harcosok nem találkoztak ellenséges erők tevékenységével a művelet végrehajtása közben.” Vagyis a rablásokból származó zsákmány – pénz, élelmiszer stb.– nem egyszer szétosztásra került. [58]
A sztrájkok támogatása is a gazdasági szférában végrehajtott akciók köréhez sorolható; ezekben mindenekelőtt a milíciák vettek részt. A sztrájkok gyakran a karhatalommal való összetűzésbe torkolltak, ahol a milíciák az aktív szórólapozás mellett barikádot építettek, autógumit égettek, illetve a Molotov-koktél is megjelent. Az adott vállalat tulajdonának elrablása, valamint a szabotázs szintén az ő feladatuk volt.[59] Érdemes megemlíteni a közlekedést – például a vasutat – célba vevő szabotázsakciókat is.[60] A vállalati infrastruktúra is célpontnak számított; a Madeco vállalat busza elleni akció után a MIR proklamációjában a következőket írta: „Ily módon a Népi Ellenállás új fegyveres propagandamódszereket indított el: az élcsapatok a fegyveres akciót a Madeco munkásainak konkrét érdekeihez kapcsolták. A fegyveres propaganda lehetővé tette továbbá annak leleplezését, hogy a munkaadó súlyosan kizsákmányolja az ipari dolgozókat, hogy folyamatosan bocsátanak el munkásokat (1380 munkásból ma már csak 560 maradt), hogy alacsonyak a bérek, hogy a vállalat besúgókat és informátorokat fizet, valamint hogy nyíltan üldözik a szakszervezeteket.”[61] Vagyis a MIR akciói közvetlenül kapcsolódtak a chilei munkásosztály napi harcához. Ennek egy másik példája a Compañía Tecnoindustrial autóbuszának elfoglalása volt 1980 decemberében: „egy útlezárással, gumiabroncs-égetéssel, röplapok osztásával, transzparensek kifüggesztésével és egy munkásbuszon tartott gyűléssel kísért barikádot állított fel a Milíciák „Juan Olivares” nevű kommandója december 4-én, 18 órakor, a La Feria és Carlos Valdovinos (korábban San Joaquín) utcák kereszteződésében.
A milicista akciót a járókelők és a népes környék lakói lelkesedéssel fogadták, s mindez a Carlos Valdovinos-i (korábban San Joaquín) csendőrállomástól alig néhány lépésre zajlott, anélkül, hogy azok be merték volna avatkozni. Az akció után elsőként a tűzoltók érkeztek a helyszínre. Ezt követően több mint 40 járművel – többségük különböző vonalakon közlekedő közösségi taxival – vonultak ki a CNI egységei. A CNI parancsnoka szemrehányást tett a környék pékségének pénztárosának és egy vasbolt tulajdonosának, amiért nem telefonáltak, hogy jelentést tegyenek az akcióról. Ők viszont azt válaszolták, hogy semmibe sem avatkoznak bele. „Az történik, hogy maguk mindannyian szeretik, ha ilyen dolgok történnek!” – ordította dühösen a CNI kapitánya, aki ezt követően rendre utasította a csendőrség őrsének parancsnokát is, amiért nem avatkoztak be. „Nincsenek meg a feltételeink, hogy szembeszálljunk a milicistákkal” – válaszolta a csendőrtiszt.”[62]
A MIR emellett emberáldozatokat nem követelő robbantásokat hajtott végre az uralkodó osztály megfélemlítése céljából. Ide tartoztak a Santiago tehetősebb negyedeiben végrehajtott robbantások – például 1980 novemberében a „Camino Real” étterme ellen – vagy a chilei elit kedvelt üdülőövezeteiben.[63] Ugyanitt érdemes megemlíteni a szimbolikus jelentőséggel bíró akciókat, mint a Nemzeti Történelmi Múzeumból az 1818-as függetlenségi lobogó elrablása, vagy a rendszer által a La Moneda elnöki palota elé felállított „ La Llama de la Libertad” („A Szabadság Lángja”) elleni akció.[64] A propagandaharc másik eszköze a rádióállomások elleni támadás volt: így 1981 április 28-án a MIR milíciájának egy csoportja elfoglalta a Radio Portales állomását, ahol felvételről lejátszották a szervezet proklamációját.[65] Emellett a MIR saját kiadványokat is terjesztett, melyek közül az „El Rebelde” címet viselőt érdemes kiemelni.[66] A nagyméretű áramszünetet előidéző célzott szabotázs már 1980-ban is jelen volt a MIR eszköztárában; ennek jelentősége 1983-tól nőtt meg, a Pinochet-rendszer elleni tömegtüntetések kezdetével, azonban a fegyveres ellenállásnak ekkor már nem a MIR volt a főszereplője.[67]
A személyek elleni merényleteket a „Fuerza Centra”l hajtotta végre: ezeket illetően érdemes kiemelni, hogy mindig célzottak voltak: 1978 áprilisában került sor az első bombamerényletre a titkosrendőrség egyik központja előtt, de arra is találunk példát, hogy a CNI ügynökét a lakása bejárata előtt lőtték agyon: „A Népbíróság által kiadott parancs Carlos Tapia likvidálását követelte. Ez a személy a DINA–CNI személyzeti főnökének „feladatait” látta el, vagyis az ő dolga volt „beosztottjait” a kínzási technikákra kiképezni, amelyhez kiterjedt gyakorlati tapasztalattal rendelkezett. Magas rangú tisztviselő volt az elnyomó apparátuson belül. Miután az Ellenállás figyelmeztette bűneire, megpróbálta elkerülni a népi igazságszolgáltatást azzal, hogy szomszédai körében „jovális, kedves és udvarias ember” álarca mögé bújt. Sem a hatalom, sem a fegyveres védelem nem tudta megakadályozni, hogy a halálos ítéletet végrehajtsák.” A rendszer igazságügyi szervei szintén célpontnak számítottak.[68] A titkosszolgálat tagjai elleni legsikeresebb akció a Roger Vergara ezredes elleni merénylet volt 1980 július 15-én, ami jelentős csapást jelentett a CNI számára. A „Fuerza Central” ekkor állt a csúcsponton, körülbelül 100 kiképzett gerillával. Már 1981-től erősödött azonban a titkosrendőrség szorítása; az év elején a szervezet több vezetője is lebukott, ami a hanyatlás kezdetét jelentette.[69] A MIR vezetése utasítást adott ki a megmaradt gerillák visszavonulására; többen ismét külföldre menekültek. Az utasítással szembeszegülve a többé-kevésbé utolsó intakt fővárosi különítmény 1983 júniusában sikeres merényletet hajtott végre Carlos Úrzua tábornok, a fővárosi régió intendánsa ellen. A titkosrendőrség tömeges letartóztatásokkal reagált, 1983 szeptemberére felszámolva a „Fuerza Central” ezen utolsó szervezett csoportját is.[70]
A kudarcokban ezúttal is szerepet játszott a voluntarizmus: 1982 februárjában például rakétákkal intéztek támadást a légierő „El Bosque” bázisa ellen, de az Úrzua elleni merénylet jelentette a kegyelemdöfést. Egykori tagok visszaemlékezése alapján a vezetés elvárásai nem egyszer irreálisak voltak.[71]
1984-ben még sikerült több komolyabb akciót végrehajtani, de ez már a szervezet hattyúdala volt: március 31-én és november 2-án például két rendőrségi buszt robbantottak fel, november 4-én pedig Santiago egyik külvárosi rendőrőrsét támadták meg.[72] Ugyanebben az évben az Operación Alfa Carbón-művelet során a titkosrendőrség a MIR hét helyi vezetőjével végzett Concepción, los Ángeles és Valdivia városában, ami gyakorlatilag véget vetett a „Gran Retorno” műveletnek.[73]
A MIR 1983 után
A MIR második kudarcával egyidőben két esemény vette kezdetét: 1982-ben a Pinochet-rendszernek egy óriási gazdasági válsággal és ennek politikai és társadalmi következményeivel kellett szembenéznie.[74] A rézbányászok sztrájkja országos megmozdulássá vált; a MIR megelőző munkája kétségkívül játszott bizonyos szerepet, de a párt – amelyet az események teljesen megleptek – maga is elismerte a „burzsoá ellenzék” meghatározó szerepét.[75] Sajátos módon tehát éppen akkor nyílt tér egy forradalmi fordulat számára, amikor a MIR erejét vesztette. Megjelent azonban két új szervezet: a MAPU-Lautaro, és a sokkal fontosabbá váló FPMR (Frente Patriótico Manuel Rodríguez) a PCCh vezetésével, mely átvette a MIR-től a fegyveres ellenállás vezetését;[76] tegyük hozzá, a MIR-t a krízis ugyanakkor segítette a túlélésben, tehát továbbra is aktív maradt. Meggyengülése ellenére aktív szerepet vállalt a „Jornadas Nacionales de Protesta” néven ismertté vált tömegtüntetésekben; ez lehetőséget nyújtott a népi támogatottságának kiszélesítésében is. Ezzel párhuzamosan közös fellépésre szólította fel a diktatúrával szemben álló szervezeteket; a MIR, a PS, a PCCh és más pártok több közös nyilatkozatot is kibocsátottak [77]
Két ellenzéki szövetség alakult: a mérsékelt „Alianza Democrática” (AD), melynek fő ereje a DC (Kereszténydemokrata Párt) volt, és a radikálisabb „Movimiento Democrático Popular” (MDP) a PS, a PCCh és a MIR részvételével, mely a fegyveres harcot sem zárta ki.[78]
A MIR meggyengülése ellenére képes volt akciókat végrehajtani a korszakban; ezek részben a diktatúra erőszakszervezetei ellen irányultak; 1985-ben például a CNI két ügynökével is végeztek. A társadalmi mozgalmakban is aktív maradt, mivel a milíciákat – ekkor még – nem érték akkora veszteségek; itt az 1984-es pudahuel-i sztrájkot érdemes megemlíteni.[79] Katonai téren meghirdette a „Levantamientos Locales” („Helyi Felkelések”) stratégiáját, ami a milíciáknak a rendszeressé váló országos megmozdulásokban valóaktív részvételét sürgette.[80] Egy 1984-es országos megmozduláson például „éjszaka több mint hetven robbanás történt: villanyoszlopokat, nagyfeszültségű vezetékeket és telefonlétesítményeket értek támadások. Emellett nyolcvan városrészben emeltek barikádokat és csaptak össze a carabineros tagjaival. Hat helyen földfoglalás történt, tíz rendőrőrsöt felgyújtottak, húsz üzletet pedig elfoglaltak. Az eseményeket heves utcai harcok kísérték a rendőrökkel: tizenhat egyenruhás és egy nyomozó megsérült, harmincnyolc rendőrségi jármű kiégett. A közlekedés leállt, a diákok is csatlakoztak a tiltakozásokhoz, a boltok bezártak – minden a teljes felfordulás képét mutatta.”[81]
Ugyanakkor a MIR a tömegmozgalmak élénkítése terén végül kudarcot vallott; az az elképzelése, hogy a milíciáknak népi mozgalmakba való bekapcsolódása gerillaharcot fog generálni, egyenesen azzal végződött, hogy maga a milícia is megrendült: „a helyi felkelések stratégiai vonala kudarcot vallott. A MIR újabb stratégiai-taktikai vereséget szenvedett, amely ezúttal nem csupán a katonai szférát érintette, hanem súlyosan megrendítette a párt egész szervezeti felépítését is. Megakasztotta a belső növekedési folyamatot, megtörte politikai kezdeményezőképességét, meggyengítette tömegekkel való kapcsolatát, és tovább csökkentette katonai erejét. Ez a vereség indította el azt a válságfolyamatot, amely 1985-től kezdve mindmáig súlyosan érinti a pártot.”[82] A MIR további hanyatlásában jelentős szerepet játszott az is, hogy a Pinochet-rendszer 1985-re lényegében leküzdötte a gazdasági válságot.
1980-as évek második felében – a tömegmozgalmak fokozatos kifulladása miatt – komoly belső vita bontakozott ki a „mit tegyünk?” kérdést illetően. Végül három kisebb csoportra esett szét (MIR-Militar, MIR-Historica és MIR-Política); a szakadás okai között szerepelt, hogy a szervezet egy része a Chilében ekkor zajló folyamatokat forradalmi-antikapitalista harcként, másik része pedig demokratikus-diktatúraellenes harcként értelmezte, a rendszerváltást követelő mérsékeltebb erőkhöz való viszony, illetve a fegyveres harc kérdése. A Pascal Allende vezette „történelmi” frakció az eddigi taktika folytatása mellett állt ki, a rendszer válságát a burzsoázián belüli hatalmi harcként értelmezve; az Aguiló-féle „katonai” frakció a MIR teljes illegalitásba húzódását és újjászervezését javasolta, míg a Nelson Gutiérrez által irányított „politikai” szárny a politikai rendszerváltás felé irányuló folyamatba való bekapcsolódást hirdette.[83] A frakciókra szétesett MIR a chilei rendszerváltás éveiben már nem játszott jelentős szerepet – a „létező szocializmus” felbomlása is súlyos csapást jelentett számára – mindazonáltal egészen 1993-ig végrehajtott kisebb volumenű akciókat.[84]
Zárszó
A MIR a korszakban a társadalmi-politikai, a gazdasági és a fegyveres harc szerves összekapcsolását vázolta fel; mindazonáltal ismételten megállapítható, hogy gyakorlatában az első két aspektust a harmadiknak rendelte alá. Másrészt a belső kritikák arra is rávilágítanak, hogy a maói értelemben vett három szakasz (stratégiai védekezés, stratégiai egyensúly és stratégiai támadás) alkalmazása sem volt sikeres; vagyis a vezetés úgy akart „áttérni” a második, sőt, a harmadik szakaszra, hogy eközben még az első előfeltételei – például szilárd szervezet kiépítése – sem teljesültek.[85] Ehhez hozzájárult a vezetés dogmatizmusa, valamint az, hogy a külföldön kidolgozott stratégiája nem vette figyelembe a belföldi tapasztalatokat: „’82 és ’84 között a MIR tévesen értelmezte a valóságot. A társadalmi küzdelem dinamikája sokkal lassabb volt annál, mint amit a vezetés sugallt, ezért a feladatok is mások lettek volna. Hogy jobban szemléltessem: amikor ’80-ban a tömegmozgalom felfutóban volt, a MIR mondhatta volna: „álljunk az élére ennek a hullámnak, és végezzünk tömegmunkát”. De nem ezt tette, hanem katonai akciókba, illegális tevékenységekbe, gerillaharcba kezdett – és közben a tömegmozgalmat magára hagyta…”[86]
A MIR óriási célt tűzött ki maga elé, melyhez alig rendelkezett eszközökkel: rendkívül hátrányos helyzetben hirdetett harcot egy felmérhetetlen fölényben lévő és rendkívül kíméletlen ellenféllel szemben; részben ez is magyarázat arra, hogy igazi tömegmozgalom soha nem csatlakozott hozzá. A fegyveres erő kiépítése és a tömegmozgalomba való beágyazódás egyidejű feladatát sem sikerült megoldania. Veresége azonban nem csak a saját hiányosságaira vezethető vissza: értékelésével ellentétben az 1980-as évek nem a kapitalizmus, hanem a létező szocializmus utolsó felvonásának bizonyult.
Noha a fegyveres kísérlete nem járt sikerrel[87], a MIR kétségkívül szerepet játszott a korszak tömegmozgalmainak élénkítésében és a békés formát választó szerveződések – diákok, „pobladores”, sztrájkbizottságok, emberjogi szervezetek stb. – létrehozásában. Összességében megállapíthatjuk, hogy a MIR gerillaharcának második fázisa segített előkészíteni az 1982-től induló periódust, mely a diktatúra lebomlásával ért véget.
[1] Zolcsák György Attila, történész, független kutató.
[2] (MIR Carta Abierta, 1981. január 1.) Idézi Pinto Vallejos, Julio – Leiva Flores, Sebastán: Punto de quiebre: el MIR en los ochenta. In: Valdivia, Álvarez, Pinto, Donoso y Leiva, Su revolución contra nuestra revolución 2. Editorial LOM, Santiago de Chile, 2008. 83-138. 83.
[3] Erről és az előzményekről bővebben Zolcsák Attila: Miguel Enriquez és a MIR (1965-1975) Évkönyv 2025. 67-94.
[4] A szakirodalomban bővebben lásd: Goicovic Donoso, Igor: Temas y debates en la historia de la violencia política en Chile. In: Contenciosa. 2. évf. 3. sz. (2013) 29.
[5] A Chilében maradt csoportot Hernán Aguló vezette; külföldön Pascal Allende mellett Nelson Gutiérrez nevét érdemes megemlíteni. Pinto Vallejos, Juan: ¿Y la historia les dio la razón? El MIR en dictadura, 1973–1981. In: Valdivia Ortiz de Zárate, Verónica – Álvarez Vallejos, Rolando – Pinto Vallejos, Julio: Su revolución contra nuestra revolución: izquierdas y derechas en el Chile de Pinochet (1973–1981). Editorial LOM, Santiago de Chile, 2006. 153– 205. 179-180.
[6] Brugués, Andrea Carrera: Resistir en dictadura: La lucha del MIR contra el régimen militar chileno. Museo de la Memoria y los Derechos Humanos, 2018, 26-28.
[7] Brugués: 2018, 29-30.
[8] Az ilyen típusú robbantásos akciók természetesen a későbbiekben is megmaradtak. Silva Hidalgo, Robinson Humberto: Resistencia política y origen del movimiento social anti dictatorial en Chile (1973-1988). Universitat de Barcelona (Spain), 2014, 317-319.
[9] An Overview of the Armed Resistance in Chile (1973-1990) – Boot Camp & Military Fitness Institute (utolsó letöltés itt és a továbbiakban: 2024. szeptember 11.)
[10] Bővebben Orero, Eudald Cortina: Apuntes sobre las experiencias internacionalistas del Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) chileno en la Revolución Sandinista. In: Araucaria 50.2 (2022): 511-534.
[11] Rosas Aravena, Pedro: Violencia Política Revolucionaria en la historia reciente de Chile. Actores y formas en la transición chilena 1988-1998. In: Izquierdas 50 (2021). 17. Egy későbbi forrás alapján a maoista hatást is feltételezhetjük, ugyanis a MIR gerillaharcának elképzelt fejlődését a „stratégiai védelem”, a „stratégiai egyensúly”, és a „stratégiai offenzíva” szakaszaira osztotta. Vidal, Hernán: El movimiento de la izquierda revolucionaria (MIR) de Chile en la justicia transicional. Alternativas: Santiago, 2014, 99.
[12] Brugués: 2018, 29-32.
[13] Pérez, Cristián: Historia del MIR. “Si quieren guerra, guerra tendrán…”. In: Estudios Públicos. 24. évf. 91. sz. (2003) 24. Vidal adatai szerint 400 kiképzett gerillából mindössze 200 fő tért vissza Chilébe. Vidal: 2014, 128.
[14] Az utólagos belső kritikák szerint a szervezet ismételten túlbecsülte magát. Brugués: 2018, Anexo 39-40. Noha a tervről nem állítható, hogy Che Guevara foco-elvét másolta volna, a koncepció kétségkívül nyomot hagyott rajta; e szempontból érdemes megjegyezni, hogy a kubai gerillavezér „új ember” elképzelése is felbukkant. Vidal: 2014, 131-135.
[15] Bővebben Pinto Vallejos: 2006, 186-187.
[16] Enerico García visszaemlékezése, idézi Vidal: 2014, 93. További részletek a belső vitákról és a Chilébe való visszatérésről uo. 93-97.
[17] Mindenekelőtt Guatemalát és El Salvadort érdemes kiemelni.
[18] idézet El Rebelde, Nº 212. Agosto, 1984. p.7. A terv három fázissal számolt: 1. a „forradalmi-demokratikus erők felhalmozása 2. forradalmi válság és offenzíva 3. a forradalmi-demokratikus hatalom védelme és konszolidálása. in: MIR. “Tesis programáticas y estratégicas del MIR”. Fondo Documental Eugenio Ruiz-Tagle, FLACSO. 1982. idézi Palma Ramos, José Antonio: Violencia, política, estrategia político-militar y fragmentación partidaria en el Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) en Chile. 1982-1988. La guerra popular de la vanguardia del pueblo. Memoria para optar al título de profesor de historia, geografía y educación cívica, Universidad Metropolitana de Ciencias de la Educación, Santiago (2009). 118-129. További részletek Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 90.
[19] A rendszer emellett komoly gazdasági nehézségekkel volt kénytelen szembenézni. Palma Ramos: 2009, 90-95.
[20] Idézi Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 89.
[21] El Rebelde, Nº 194. Enero, 1983. pp. 4-5 idézi Palma Ramos: 2009, 167-168.
[22] Silva Hidalgo, Robinson Humberto: Resistencia Política Popular en Chile: 1978-1984.” Revista de Historia 2.17 (2007): 53-69. 55-62. A diákság szervezete az Unión Nacional de Estudiantes Democráticos (UNED) volt. Goicovic, Igor: The Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) and the armed resistance in Chile during the institutionalization of the dictatorship (1978-1990). In: Review of Nationalities 11 (2021). 51-66. 58. Pinto Vallejos: 2006, 184-185.
[23] Ezt követte 1981 januárjában egy hasonló akció Pudahuelben, melyről a későbbiekben még lesz szó. Pinto Vallejos: 2006, 200-202.
[24] Palma Ramos: 2009, 187-196.
[25] Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 95-96.
[26] Palma Ramos: 2009, 170-179.
[27] Pinto Vallejos: 2006, 196-199. A PANAL textilgyárban lezajlott 1980-as sztrájkot érdemes kiemelni, amelyben a MIR jelentős szerepet játszott. Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 97.
[28] Palma Ramos: 2009, 179-187.
[29] Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 100.
[30] Erről és a diktatúra elnyomásáról bővebben Palma Ramos: 2009, 197-206.
[31] Az „Operación Colombo” a Kondor-hadművelet keretei között 119 MIR aktivistát gyilkolt meg Argentinában, ezt követően a titkosrendőrség aktivitása csökkent, illetve célpontja 1975 után a MIR helyett a PS (Partido Socialista) és a PCCh (Partido Comunista de Chile) lett. Brugués: 2018, 13-15.
[32] Goicovic: 2021. 55. A rendszer ugyanezekben az években több száz börtönben ülő MIR-tagot száműzött az országból. Pinto Vallejos: 2006, 180. A diktatúra politikája a korszakban Silva Hidalgo: 2014, 73-84.
[33] Pinto Vallejos: 2006, 193-195.
[34] Brugués: 2018, 30. 1973-as eseményekről bővebben Pérez: 2003, 25-27. Pinto Vallejos: 2006, 191-192.
[35] Vera Wilke, Cecilia Paz: Guerrilla en Neltume y el surgimiento de una narrativa de resistencia armada en Chile. In: Revista de Historia y Geografía 29 (2013): 73-87, 77.
[36] Palma Ramos: 2009, 85-88.
[37] Brugués: 2018, 30-32.
[38] Vera Wilke: 2013. 77. A MIR teljes vesztesége 34 fő volt. Goicovic: 2021, 59.
[39] Pérez: 2003, 32-34. Erről és a szervezési hiányosságokról bővebben Vidal: 2014, 100-105, 119-125. Az itt említett szervezési problémák a városi gerillákat is érintették.
[40] Idézi Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 105.
[41] Vidal: 2014, 110- 115.
[42] A MIR a „Movimiento de Resistencia Popular” („Népi Ellenállási Mozgalom”) keretei között folytatta a harcot a diktatúra ellen. E szerveződés a teljes ellenállási mozgalmat felölelte a MIR-től a DC (Kereszténydemokrata Párt balszárnyáig). Silva Hidalgo: 2007, 64-66.
[43] Pérez: 2003, 28-29.
[44] Brugués: 2018, Anexo 5. Többféle milíciatípus létezett: egészségügyi, agitációs, hírszerzési, biztonsági. Tagjai politikai és katonai képzést kaptak utcai harcra, inkább éjjel voltak aktívabbak. Főleg propagandafeladatokat végeztek: falfestés, gyors szórólaposztás, tüntetések, emellett kamionok kifosztása és az áru szétosztása, szabotázs (például áramszünet), ellenséges ügynökök kiszűrése stb. Silva Hidalgo: 2007, 66-69.
[45] Palma Ramos: 2009, 136-137.
[46] Pinto Vallejos: 2006, 187.
[47] Időnként összekeveredtek a feladatköreik, és arra is találunk példát, hogy gerillák és milíciatagok közösen hajtottak végre akciót. Palma Ramos: 2009, 139-142.
[48] Vidal: 2014, 100. A milíciákból a legjobbak „hivatalosan” is a Fuerza Central tagjaivá váltak. Palma Ramos: 2009, 163.
[49] Vidal: 2014, 114.
[50] Sater, William F.: The Revolutionary Left and Terrorist Violence in Chile. Rand, USA, 1986. 12. Itt érdemes megemlíteni, hogy a MIR támadásai kevésbé érintették a hadsereget, inkább a karhatalom és a titkosrendőrség volt a célpontjuk. Silva Hidalgo: 2014, 140.
[51] Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 93-64.
[52] A rendszer támogatottsága csökkent, a MIR erősödött, még ha az Allende-korszak alatti támogatottságát nem is érhette utol.
[53] Brugués: 2018, 32-34.
[54] Sater:1986. 9-10.
[55] Pérez: 2003, 27. Ugyanezen év decemberében szintén végrehajtottak egy három bankot érintő sikeres akciót. Goicovic Donoso, Igor: Pueblo, conciencia y fusil. El Movimiento de Izquierda Revolucionaria (MIR) y la irrupción de la lucha armada en Chile (1965-1990). In: Pozzi, Pablo A. – Pérez, Caludio (szerk.): Por el camino del Che. Las guerrillas latinoamericanas 1959–1990. Universidad de Buenos Aires – Universidad Academia de Humanismo Cristiano – Red Latinoamericana de Historia Oral – Imago Mundi, Buenos Aires, 2012. 231.
[56] Sater: 1986. 12.
[57] Sater: 1986. 10.
[58] (El Rebelde, 162. sz., 1980: 8). Silva Hidalgo: 2014, 338.
[59] Palma Ramos: 2009, 140-142.
[60] Palma Ramos: 2009, 148.
[61] El Rebelde Nº 147, 1979:15, 16, idézi Silva Hidalgo: 2014, 254.
[62] (AIR, 1981. január 1.: 3) idézi Silva Hidalgo: 2014, 255-256.
[63] Silva Hidalgo: 2014, 321-322.
[64] Pinto Vallejos: 2006, 190. Ezen akciók természetesen keveredtek is: egy sztrájk vagy tüntetés támogatása összefonódhatott szabotázsakcióval, kisajátítással, az áramszolgáltatás megszüntetésével, szórólapozással stb. Palma Ramos: 2009, 143-145.
[65] Silva Hidalgo: 2014, 164.
[66] Források bővebben Vallejos – Leiva: 85-87. A MIR a tömegek harcba való bevonását megkönnyítendő oktatási anyagokat is kiadott, például szabotázs elkövetésére. Palma Ramos: 2009, 151.
[67] Silva Hidalgo: 2014, 324-327.
[68] El Rebelde, 177. sz.: 9 idézi Silva Hidalgo: 2014, 303-306.
[69] Pérez: 2003, 29-30.
[70] Brugués: 2018, 33-34. Pérez, 2003, 33-39. Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 105-106. Az Urzua elleni merényletet illetően Vidal felveti, hogy a Pinochettel szemben kritikus tábornok elleni merénylet sikeréhez az is hozzájárult, hogy a titkosrendőrség „félrenézett”. Vidal: 2014, 117.
[71] Palma Ramos: 2009, 162-164.
[72] An Overview of the Armed Resistance in Chile (1973-1990) – Boot Camp & Military Fitness Institute A MIR akcióinak tételes felsorolása ugyanitt.
[73] Brugués: 2018, 35. Vidal: 2014, 140.
[74] Lúnecke Reyes, Graciela Alejandra: Violencia política:(violencia política en Chile: 1983-1986. Arzobispado de Santiago, Fundación Documentación y Archivos de la Vicaría de la Solidaridad, 2000. 35-39.
[75] Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 110-111.
[76] Noha gyakorlati együttműködés nem alakult ki a két szervezet között, ellenségeskedés sem: „[A MIR, mely] „…évek során egyedül ösztönözte a szervezet és a népi harc fejlődését ezen a döntő területen a rezsimmel szembeni küzdelemben, amely uralmát alapvetően a legbrutálisabb intézményesített erőszak gyakorlására alapozza, nem tehet mást, mint hogy forradalmi meghatottsággal üdvözölje a nép ezen új fegyveres osztagait…” El Rebelde, Nº 209. Mayo de 1984. pp. 2-3 idézi Palma Ramos: 2009, 150.
[77] Garcia Garcia, Oscar. Violencia política y quiebre del movimiento izquierda revolucionaria MIR (1983-1987). Diss. 2015. 38-42. Manifiesto de septiembre című kiáltványuk egy „hazafias, nemzeti, demokratikus, népi és forradalmi kormány” létrehozására szólított fel, igyekezve az összes elégedetlen társadalmi réteget megcélozni. Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 101.
[78] Goicovic: 2021, 59.
[79] Goicovic: 2021, 60-61.
[80] García García: 43-44. Az elnevezés arra utal, hogy a hagyományos munkásszervezetek szétverése miatt területi szinten kell szerveződni, mivel az ágazati szerveződéshez nem kedvezőek a feltételek. 1983 szeptemberi kiáltványa szerint a cél „a népi tiltakozásokat egyre intenzívebbé, egyre támadóbbá alakítani, felkelésekké a diktatúra ellen” – ehhez pedig elengedhetetlen volt „minden városrészben, minden üzemben, az iskolákban és a falvakban Népi Ellenállási Milíciákat létrehozni, hogy szervezett és fegyveres erőszakkal szálljanak szembe a zsarnokság elnyomó erőivel.” El Rebelde en la clandestinidad, N° 204, noviembre de 1983. idézi Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 113-114.
[81] El Rebelde en la clandestinidad, número 215, noviembre de 1984. García García: 47-48. Korabeli akciókról bővebben Palma Ramos: 2009, 152-156.
[82] MIR, «Primer Paro Comunal», El Rebelde, 212, Santiago de Chile, agosto de 1984, p. 9. Goicovic: 2012. 239. A MIR és a korabeli tömegtüntetések viszonyáról bővebben Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 114-125.
[83] Pérez Jorquera, Álvaro. “El debate de estrategias al interior del MIR: elementos para una reconstrucción histórica crítica sobre el Movimiento de Izquierda Revolucionaria (1965-1990).” (2014).140-143. García García: 54-69. Palma Ramos: 2009, 221-229. Érdemes hozzátenni, hogy a tagolódáshoz az is hozzájárult, hogy a lebukások miatt a MIR egymással alig kapcsolatban álló csoportokra esett szét, méghozzá Hernán Aguiló vezette a fővárosi csoportot, Nelson Gutiérrez ellenőrzése alatt állt Valparaiso, illetve Pascal Allende befolyása délen, Concepción és Valdivia zónájában volt meghatározó. Vidal: 114. További részletek Pinto Vallejos – Leiva Flores: 2008, 125-136.
[84] Rosas Aravena: 2021, 17-18. Pérez: 2003, 41-42. A MIR utódszervezetei a rendszerváltás után bővebben Palma Ramos: 2009, 248-259.
[85] Vidal: 2014, 102-103.
[86] Ricardo Frödden visszaemlékezése, idézi Palma Ramos: 2009, 210-216.
[87] A közvetlen katonai akcióinak hatása erősen vitatott. Vidal: 2014, 114-115.