2023. 02. 16.
ZOLCSÁK ATTILA
A „PODER POPULAR”: CHILE 1970-1973
Az 1970-1973 közötti chilei események egyik fontos és érdekes, ugyanakkor kevésbé ismert vetülete volt az úgynevezett „Poder Popular” néven ismert jelenség. A szóösszetételt magyarul „népi hatalom”-ként lehet visszaadni, azonban fontos megjegyezni, hogy ez alatt nem az Allende-kormány, hanem egy vele párhuzamosan – egyenetlen intenzitással és fluktuáltan – formálódó, elsősorban a munkásosztályon, valamint a városi és vidéki népi rétegeken alapuló struktúra értendő, mely az Allende kormány mellett, illetve annak alárendelve alakult ki. A magától értetődő latin-amerikai párhuzamok mellett a szakirodalom az 1871-es Párizsi Kommünt, az 1917-es oroszországi, illetve az 1936-os spanyolországi társadalmi szerveződéseket emeli ki történelmi előzményeként, nem tekintve természetesen azonosnak ezekkel.[1]
A „Poder Popular” jelensége kapcsán több kérdést meg kell vizsgálni. Chile társadalmi, gazdasági és politikai helyzetének mely sajátosságaira vezethető vissza a megszületése; milyen elméleti alapokat találunk hozzá; milyen fejlődési fokozatokon ment keresztül az Allende-kormány 3 éves periódusa alatt; milyen kapcsolat mutatható ki a kormány és a „Poder Popular” között ugyanezen időszakban; végül, milyen mennyiségi és minőségi szintre jutott el, milyen hatást gyakorolva az 1973-as eseményekre?
Chile 1970 előtt
A „Poder Popular” történetéhez Chile társadalmát kell megvizsgálnunk; különös tekintettel azon egyedi sajátosságaira, melyek együttese lehetővé tette e jelenség megszületését. Felmerül a kérdés, miért éppen Chilében történt mindez Latin-Amerikán belül? Gazdasági alapszerkezetét tekintve Chile helyzete megegyezett a többi latin-amerikai államéval. Az Amerikai Egyesült Államoktól való gazdasági függőség, melyet a monokultúrán alapuló import – Chile esetében a réz -, az egyenlőtlen csere jelensége, illetve az importhelyettesítő iparosítás „lefékeződése”, valamint a belső piac gyengesége írható le közös jellemzőként.
A chilei monokultúra azonban a bányászaton alapult, nem a mezőgazdaságon, mely több sajátos következménnyel járt. A bányaipar relatív ipari fejlettséget is maga után vont, vagyis a munkásosztály (bányászokat is beleértve) a társadalmon belül nagyobb súllyal bírt a mezőgazdasági exportra termelő országokénál, valamint ezekhez képest belső piacot is biztosított, pontosabban fogalmazva lehetőséget biztosított egy erős belső fogyasztói bázis megteremtésére. A chilei gazdaság tehát, az iparnak köszönhetően, fejlettebb volt a szubkontinens átlagánál; azonban mind a modern ipar, mind a bányászat elsősorban amerikai technológia importján alapult a fővárossal és a bányavidékekkel a központban. Az ipar tehát a nagyobb, modernebb, nyersanyagexportra illetve tartós fogyasztási javakat termelő, erős külföldi befolyás alatt lévő ágazatra (150 vállalat), valamint a kisebb egységekből álló, elmaradottabb, elsősorban belső piacra, napi fogyasztási javakat termelő, belföldi kézben lévő részre (35000 vállalat) bontható ketté.[2]
Erre a jelenségre vezethető vissza a munkásosztály jelentős fragmentáltsága, mely a termelési sajátosságok alapján szintén két részre választható szét. A bányászatban, illetve a modernebb üzemekben dolgozó, képzettebb, magasabb fizetéssel rendelkező, szakszervezetekkel bíró csoportra, mely már-már munkásarisztokráciaként definiálható, valamint a kisebb, fejletlenebb termelőegységekben dolgozók rétegére, mely képzetlenebb, demokratikus keretek közötti érdekérvényesítésben járatlanabb, egyszersmind rosszabb körülmények között élő, és kiszolgáltatottabb csoportot jelentett.
Ez utóbbi csoporttal részben összefüggő volt a városi társadalmon belül az úgynevezett „pobladores” rétege, mely munkanélküli, illetve alulfoglalkoztatott csoportot jelentett a városok peremterületein, általában önálló lakás híján. A mezőgazdaságban feleslegessé vált munkaerő azon része, melyet az ipar nem tudott felszívni, a „pobladores” népes táborát gyarapította. A „pobladores” rétege, a kisvállalatok dolgozóinál is teljesebb mértékben állt kívül a „hagyományos” munkásosztály keretein.[3] A „pobladores” eleve területi alapon szerveződött, a fennálló pártstruktúrán kívül, nem egy meghatározott munkaadóval, hanem az államhatalommal szembeni konfrontációban; ezen jellegzetességei magyarázzák kiemelkedő szerepüket a „Poder Popular” történetében.[4]
A mezőgazdaságon belül a paraszti rétegeket vizsgálva szintén komoly belső eltérések mutathatóak ki, melyek szintén a gazdasági függőségre vezethetőek vissza. Az elsöprő uralommal rendelkező nagybirtok a vidéki lakosságot rétegződésére is erős hatást gyakorolt. A parasztságon belül a kistulajdonosok mellett jelen voltak a bérlők, az állandó- és az idénymunkások; gyakori jelenségként az első csoport alkalmazta az utóbbiakat bérmunkára; szakszervezetek alapítása vidéken 1967-ig tilos volt.[5]
Az 1960-as éveket a gazdasági nehézségek erősödése, illetve az addigi fejlődés megtorpanása jellemezte, mely társadalmi-politikai változásokra irányuló törekvést váltott ki. 1964-ben a kereszténydemokrata (DC) Frei-kormány került hatalomra több mint 50 %-os támogatottságot élvező baloldali színezetű programjával. A kormány jelszava „forradalom a szabadságban” volt, és – baloldali riválisával szemben – szintén antiimperialista (külső függőség felszámolását érintő) és anti-oligarchikus (belső szerkezet megváltoztatását érintő) intézkedéseket helyezett kilátásba. 1970-re mindebből nagyon kevés valósult meg. Az első pontot illetően a kormány határozott a rézbányászat 51 %-ának chilei kézbe való kerüléséről, mely egyrészt magas összegű kárpótlás mellett valósult meg, másrészt a technológiai és importfüggőségen egyáltalán nem lazított. Anti-oligarchikus intézkedése a földreformról szóló törvény volt, mely kárpótlás mellett lépett életbe a 80 hektár öntözött földterületet, vagy annak értékét meghaladó birtokokra, de 1970-ig mindössze a földnélküliek 8 %-át juttatta birtokhoz. A földet elsősorban az addig bérlettel rendelkezők kapták, vagyis a parasztság túlnyomó többségét a törvény még perspektivikusan sem érintette. A földhöz jutott csoportok 3 évig úgynevezett „asentamiento”-k keretében kaptak földet, mely a korábbi nagybirtok kollektív megművelését jelentette, egyéni parcellák megművelése mellett. A korábbi bérlőkből álló réteg tehát elindult a polgárosodás útján, ugyanúgy a bérmunkából élők munkaerejét alkalmazva, mint a latifundium. Ennél komolyabb jelentőségű intézkedés volt az 1967-es törvény, mely lehetővé tette a vidéki szakszervezetek szerveződését; a mezőgazdasági sztrájkok száma, és a szakszervezetek ereje ugrásszerűen nőtt. A sztrájkok minőségi jellege is változott; míg eleinte bérkövetelések álltak a munkabeszüntetések központjában, 1970-re a földfoglalás vált meghatározóvá, a kormány tervein túlmutatva. Az ipar területén kevésbé jelentős változások zajlottak le. A rézbányászat nacionalizálása részleges maradt, a munkásosztály más követelései szintúgy; ellenben a DC nagy figyelmet fordított a már említett „pobladores” csoport megszervezésére; ezen csoport azonban öntudatra ébredve a parasztsághoz hasonlóan szintén „túllépett” a DC kormányon. A kormány továbbá önálló társadalmi szervezetként ismerte el a már korábban létező „juntas de vecinos”-t (szomszédsági bizottságok), mely a „centros de madres” stb. mellett a társadalmi önszerveződés egyik kezdeti elemévé vált. Az a társadalmi ébredés, mely hatalomra juttatta a DC-t, csalódott a kormányban; ugyanakkor a kormány félbemaradt reformjai katalizáló hatást gyakoroltak a baloldali tömegmozgalomra.[6] A radikalizálódás az 1970-es választásokon az UP jelöltjét, Salvador Allendét segítette győzelemre.
Az Allende kormány és a „participación”
Az új kormány gondolatkörének témánkhoz kapcsolódó egyik alapja az úgynevezett „participación” („részvételiség”) megerősítése és kiterjesztése volt. Az elképzelés szerint ez a különböző társadalmi szervezetek fokozatos és egyre teljesebb bevonását jelentette az állami döntéshozatalba; a hangsúlyt azonban a „szocializmus chilei útja” elmélete alapján az államapparátusra helyezték. A „participación” egyik alapját az UP közel 15000 választási bizottsága képezte volna az elképzelések szerint; ez önmagában kifejezi a „participación” elvének kiegészítő jellegét. Ezen szervezetek tehát a kormány intézkedéseit segítő, és nem önálló szerveződésként jelentek meg. A „participación” kiterjedt volna a bíróságokra, illetve a törvényhozásra is az „Asamblea Popular” nevű egykamarás törvényhozó szerv formájában.[7]
Elméleti háttérként az UP választási programjában felbukkanó kifejezés, a „szocializmus chilei útja” nyújt támogatást, mely sokat merített a korszakban felbukkanó dependencia-elméletből – pontosabban annak egyik lehetséges értelmezéséből is. Eszerint a szocializmus építése 2 fázisra bontható: az első fázist az antiimperialista (bánya-, ipari-, kereskedelmi- és pénzügyi, döntően külföldi befolyás alatt álló monopóliumok), valamint az anti-oligarchikus (nagybirtokosok) harc határozza meg. A módszer az intézményes, demokratikus út, a cél pedig az 50 %-os támogatottság megszerzése. Ennek során a munkásosztály természetes szövetségese a középrétegek, valamint az úgynevezett „nemzeti burzsoázia”, mely döntően a kis- és középtulajdonosokat foglalja magában; a demokratikus győzelemhez egyrészt elengedhetetlene a támogatásuk a létszámuknál fogva, másrészt más formához nem is csatlakoznának. A fő erőt a végrehajtó hatalom képezné, a fennálló intézményrendszeren belül, azt átalakítva: A második szakasz lenne a szocializmusra való áttérés, erre vonatkozóan azonban a program kevés konkrétumot nyújtott.[8] Az UP politikájának fontos és nem lebecsülendő eleme volt ugyanakkor a karhatalom erőszakos fellépésének semlegesítése.[9]
A „participación”, vagy a „Poder Popular” kérdését illetően ez a következőket jelentette: az érintett társadalmi csoport a monopóliumok, bányák, és nagybirtokok dolgozói rétegei, a kis és középüzemek/birtokok dolgozói – mivel a tulajdonos megnyerni kívánt szövetséges – nem. Más szóval az UP társadalmi értelemben „felfelé” nyitott a középosztály felé, nem lefelé, a munkásosztály alsóbb, illetve a marginalizálódott csoportok (pobladores) irányába. Természetesen a program róluk se feledkezett el, de megállapítható, hogy a szervezett munkásság, a középosztály, és a „nemzeti burzsoázia” szövetségében gondolkodott, az imperializmus és a latifundium elleni harcot közös érdekként tételezve; ez természetesen a „participación” eszméjére is kihatott.
Allende egy beszédében a következőket mondta: „Mi a népi hatalom? A népi hatalom azt jelenti, hogy ledöntjük mindazon pilléreket, melyeken az országunkat béklyóba kötő kisebbség ereje alapul.” Az UP „Poder Popular” víziója nem volt világos, és nem tette lehetővé annak elképzelését, hogyan kellene konkrétan megvalósítani, és milyen társadalmi erőkre kell támaszkodnia. A „Poder Popular” szervei a chilei parlamenti baloldal szerint mindössze „az államapparátus különböző szintű szerveiben” való részvételre korlátozódott, mivel az úgynevezett „Asamblea Popular”, mely az egykamarás törvényhozás lett volna, alkotmányos okokból soha nem jött létre. A Népi Egység Bizottságai (los Comités de la Unidad Popular), választási szervek maradtak, és vezetési hiányosságok miatt nem sikerült ezen a szinten túllépniük. Az Ár- és Ellátás-ellenőrző Bizottságok (Juntas de Abastecimiento y Precios, JAP), melyek szerepe az ellátás ellenőrzése volt, a kormány radikális fellépése híján marginális szerepben maradtak a magánkézben levő elosztás mellett. Másrészt, minden fontossága mellett, a munkások részvétele az úgynevezett „társadalmi szektor”-ban, az APS-ben felettébb korlátozott volt, mivel a nagyvállalatokra korlátozódott.[10]
1970-től kezdődően e szerveződéseket két részre bonthatjuk: egyrészt a már létezőekre építkezett, másrészt a kormány által újonnan létrehozottakra. Elsődleges szerepük tanácsadói volt. Az iparban a kormány kialakította a „társadalmi tulajdon szféráját” (APS), mely a különböző jogi eszközök által állami kezelésbe vett vállalatokat, illetve az eddig is létező állami tulajdon összességét jelentette, döntően a bányaiparra és a nagyiparra épülve. Az egyes vállalati egység élén kormánymegbízott állt; a végrehajtó bizottság 10 tagjából 5-öt a kormány delegált (döntően szintén az UP pártfunkcionáriusaiból), 5-öt a vállalat dolgozói választottak – 1 főt az adminisztráció, 1 főt a technikusok, 3-at a kétkezi munkások közül. Vagyis a 11 fős irányító testületből az adott vállalat dolgozóit 5 – szigorúbban nézve 3 fő képviselte. Noha a vállalat munkásaiból álló közgyűlésnek jogában állt akár elküldeni is az állami megbízottat, az állami kontroll érvényesülése volt a meghatározó; számos esetben az állami bürokrácia „hűbérbirtokává” változtatva az adott vállalatot.[11]
Ezen túl megfigyelhető két másik fogyatékossága a rendszernek. Mindössze a nagyvállalatok dolgozóit érintette, a kis- és középvállalatok munkásait nem, vagyis a dolgozó csoportoknak még a csúcsponton, 1973 közepén is alig 20 %-a tartozott az APS kereteibe.[12] Mivel a kormány emellett garantálta a magántulajdon védelmét, a maradék 80 % számára – mely ráadásul pont a legrosszabbul élő munkásréteg volt – nem tudott kiutat kínálni. Egyes esetekben az állami irányítás, így a „participación” is egy 6 hónapos időtartamra vonatkozott; ennek letelése után a kormány visszaadta a vállalatot a régi tulajdonosnak, mely az ott dolgozók számára nem jelenthetett kielégítő megoldást. A munkásmozgalom tehát észrevehetően két irányba ágazott szét: a bányászatban és a fejlett monopóliumokban dolgozó jól fizetett, szakszervezeti lefedettséggel rendelkező, a kormány által rengeteg előnyhöz jutó „munkásarisztokrata”, valamint az ezen kívül rekedőkre, akiknek a béremelésen és a kormány különböző (ugyanakkor egyáltalán nem elhanyagolható!) jóléti intézkedésein kívül nem nyílt távlati perspektíva.
Vidéken szintén hasonlóan alakult a helyzet. Az „asentamiento” mellett az újonnan felosztott földeken létrejött az úgynevezett CERA. Ezekben a földdel nem rendelkező, a kollektív latifundiumon dolgozó napszámosok, nők is szavazati jogot élveztek,az egyéni parcella csökkent, ugyanakkor az állami felügyelet is szigorodott, sőt, teljes állami kézben lévő birtoktestek is létrejöttek (CEPRO). Akárcsak az iparban, itt is megfigyelhető az állami bürokrácia befolyásának erősödése. Míg a Frei-kormány idején létrejött a „asentamiento”-kban a „participación” a fennálló paraszti szervezetek delegáltjain alapult, az Allende-kormány lehetővé tette a delegáltak közvetlen választását is; megnőtt tehát a földosztáson kívül rekedtek mozgástere, de a béremelésen és a jóléti intézkedéseken túl számukra sem nyújtott a kormány további alternatívát.[13] A rendszer paraszti haszonélvezőinek és mellőzöttjeinek aránya a városi adatokhoz hasonlítható.[14]
1972 októberétől 1973 júniusáig. A „Poder Popular” emancipálódása.
A társadalmi mozgás dinamikáját így az Allende-kormány nem tudta megállítani, mivel a döntő többség követeléseit nem elégítette ki. Ezen megállapításhoz két megjegyzés kínálkozik. 1. Szó sincs arról, hogy az APS-en illetve a „reformföldeken” kívül rekedtek forradalmibb alternatívában gondolkodtak volna; mindössze az UP választási programjának megvalósítását kérték számon. Nem a reform elmélyítése, hanem a kiterjesztése volt tehát a fő követelés, habár a „participación” elve helyett a teljes ellenőrzés követelése is megjelent.[15] 2. A Frei-féle DC-kormánynál leírt megállapításokhoz hasonlóan itt is elmondható, hogy a kormány a döntései révén nem kielégítette, hanem tovább erősítette a társadalmi mozgás dinamikáját, mely – szintén a Frei-kormánynál leírtakhoz hasonlóan – a kormány programját magukévá tétele után radikálisabb vágányra állt. Az UP-ről – nagy vonalakban – 1972 októberéig mondható el, hogy vezette a tömegeket; ezt követően megfigyelhető, hogy az intézményi síkon folytatott küzdelmet elsődlegesként feltételezve egyre kevésbé érti az „alatta” zajló, általa generált, sőt, őt megvédeni kívánó társadalmi folyamatokat. A „felülről jövő forradalom” tehát kezdett „lemaradni”.
Az 1972 októberétől jellemző szakaszt két tendencia jellemzi. A „Poder Popular” jelensége új szervezetekkel bővül, mind városon, mind vidéken, mely szervezetek már nem a végrehajtó hatalom parancsára, vagy támogatásával, hanem attól függetlenül jönnek létre, mindenhol területi, és nem ágazati alapon; városokban a CI és a CC, vidéken a CCC volt a legjelentősebb. Az elosztás szférájában fontos szerephez jutott a JAP, mely az ellenzék támadásainak kedvenc célpontjává vált. A második jelenség – az elsővel összefüggésben – az, hogy az eddig fennálló szervezetek, úgy mint APS, juntas de vecinos, JAP stb. részben emancipálódnak, önállósítva magukat, összehangolva működésüket az újonnan született szerveződésekkel.[16]
Mindemellett ismételten meg kell jegyezni, hogy „kettős hatalomról” – a korszak néhány baloldali véleménye ellenére – sem beszélhetünk. A Poder Popular ezen szerveződésének célja nem „párhuzamos” vagy „kettős” hatalom kiépítése, hanem a fennálló hatalom – pontosabban az Allende által vezetett végrehajtó hatalom védelme, valamint megsegítése.[17] Az 1972-es concepcióni „Asamblea Popular”-on (népgyűlésen) fogalmazódtak meg új gondolatok a „Poder Popular”-t illetően. A Kongresszuson az UP balszárnya vett részt (a Chilei Kommunista Pártot nem hívták), valamint az UP-n kívül és attól balra álló MIR. Az UP-n belüli baloldal nyomásgyakorló erőként tekintett ezen új szervezetekre, melyek képesek radikalizálni a hatalmon lévő kormányt. A MIR ellenben már egy új társadalmi-hatalmi rend csírájának, a „kettős hatalom” alapjának tekintette a „Poder Popular”-t.[18] Maga Allende levélben ítélte el a teljes kezdeményezést.
Az elméleti háttérre kitérve az UP-n belüli ellenzék elképzeléseit kell szemügyre venni, melyet a PS többségét alkotó radikálisok, többek közt maga a főtitkár, Carlos Altamirano képviselt.[19] Ezen elképzelés szintén a dependencia-elméletből táplálkozott, azonban annak radikálisabb válfajából.[20] Ezen szárny tagadta a „középrétegek” és a „nemzeti burzsoázia” megnyerésének a lehetőségét, állítva, hogy ezen csoportoknak az imperializmussal és a latifundiummal való érdekellentéte korántsem annyira mély, mint egy esetleges szocialista átalakulástól való félelme. A demokratikus-intézményi keretek között való fellépést szintén nem tartották célravezetőnek: véleményük szerint a rendszer „lefékezi” ezt a lehetőséget; más szóval az „első szakasz” nem átmenet a szocializmus felé, hanem zsákutca. Ebből a szemszögből figyelték a „Poder Popular” jelenségét.[21] Fontos megjegyezni, hogy szintén nem fogták fel „kettős hatalomként”, vagy ennek lehetséges bázisaként, ellenben úgy vélték, hogy a végrehajtó hatalomnak alárendelt szervből nyomásgyakorlóvá kell válnia. Vagyis nem az UP-kormány „leváltása”, hanem annak megerősítése a célja.[22]
Az 1972. októberi sztrájk, mely mögött az ellenzéki jobboldal állt, és a teherautó-tulajdonosok mellett a középosztály széles rétegei vettek részt, kettős reakciót váltott ki. A konszenzuskényszeren alapuló chilei demokrácia játékszabályai között mozgó kormány eleinte bénultan állt az események előtt; az ellenreakció alulról érkezett, a rendszer határain kívülről. A már említett társadalmi szervezetek területi alapon[23], spontánul reagáltak – a magánvállalatok munkástanácsai (Comités de Vigilancia) az „ölükbe pottyant” magánvállalatnál – az esetek többségében nem elfoglalták, hanem pusztán tovább működtették a menedzsment távozása után – a „Poder Popular” potenciális magjává váltak. Kézbe vették a menedzsment által leállított gyárakat, és a tulajdonosok által nem művelt földeket, helyreállítva a termelést; mozgósították a szállítóeszközeiket (pl. gyárakban), közvetlen elosztást valósítva meg a sztrájkoló kereskedők és fuvarozók mellőzésével[24]; mindezt védelmi csoportok által felügyelve; megemlítendő az ellenzéki pártokra szavazó munkások aktív részvétele. Ezen addig elszigetelten működő népi szerveződések egyrészt elszaporodtak, másrészt kapcsolatba léptek egymással – a városi gyár és a falu is -, új, magasabb szintű szerveződéseket hoztak létre, melyeknek már formálisan sem volt közük a kormányzathoz. A munkásosztály a „participación” elvétől a „teljes birtoklás” elve felé lépett tovább, vagyis – részben – emancipálódott a kormány alól. Röviden: ahogy az államhatalom megbénult, és erejét vesztette, úgy erősödött ezzel arányosan a „Poder Popular”, gyakran állami szerveket – polgármesteri hivatal – is magába olvasztva. A jelenség általában a kis- és középvállalatok munkásaira támaszkodott, valamint a marginalizálódott „pobladores” csoportjára; vagyis a „hivatalos” szakszervezeti mozgalmon kívüli rétegekre, vidéken szintúgy. Az UP-kormány maga sem tudta, hogyan álljon hozzá a váratlan fejleményhez; a „Poder Popular”-ra való támaszkodás ugyanis az intézményes keretekből való kilépést jelentette volna. Végül Allende a hadsereg kormányba való bevonása mellett döntött, katonai megbízottakra hagyva a helyzet megoldását.[25] Az állam erejének visszaszerzésével párhuzamosan a népi mozgalom újra passzívabbá vált, de kiderült, hogy egy komoly erővel kell számolni, mely adott esetben képes túllépni a kormány által meghatározott intézményes határokon. Összegzésként elmondhatjuk, hogy a „felülről induló” forradalom ezúttal is katalizált egy „alulról jövőt”, mely az előbbi céljait kívánta támogatni, de oly módon, hogy eszközrendszerét használva – gyárak megszállása, stb. – ezúttal már túlmutatott rajta.[26] A „Poder Popular” tehát szervezetileg vált önállóvá, céljait tekintve nem. Passzív, alárendelt végrehajtó szerepéból kilépése és érdekérvényesítő csoporttá válása azonban fontos lépcsőkő volt történetében. A termelés, elosztás és fogyasztás láncolatának megrendülése a munkásosztály és a [27]népi rétegek fokozottabb együttműködését kényszerítette ki. Szervezeti szempontból az ágazati alapú CUT szakszervezete helyett, ahol a szerveződés szálai felülről futottak mössze, alkalmatlannak bizonyult az új struktúra működtetésére; alulról szerveződő, ágazatokon átnyúló összefogást követelt meg az adott helyzet; szervezeti szempontból a „Poder Popular” szervezete hiánypótló jelleggel is bírt.[28]
Melyek voltak tehát ezek a szerveződések, hogyan néztek ki belülről és hogyan működtek?[29] A „Cordones Industriales”, a „Comandos Comunales”, illetve a „Consejos Campesinos Comunales” a legfontosabbak a „Poder Popular új típusát vizsgálva.[30] A „Cordones Industriales” a városi munkásság, a „Consejos Campesinos Comunales” a vidéki lakosság, míg a „Comandos Comunales” több szervezetet egyesítő, úgymond „csúcsszervezetet képviselt.[31]
A „Cordones Industriales” („Ipari Kordonok”): az első ilyen szerveződés már 1972 októbere előtt létrejött Santiagóban (Cerillos-Maipú), de az októberi sztrájk jelentette a döntő lökést számára.[32] Nevének megfelelően elsősorban – bár nem kizárólagosan – a városi munkásosztályra épült. Cerillos-Maipú CI-jának a születése a születése azzal kezdődött, hogy a munkások, az APS szektorához kívánva csatlakozni, megszállták a gyárat; majd miután kérésük nem teljesült, illetve váratott magára, „jobb híján” saját kezükbe vették a vezetést. Tehát a CI születése nem az APS szektorán „túlmutató”, hanem annak megvalósítására tett kísérlet volt, törvényi kereteken kívüli eszközökkel. Általánosságban a különböző munkás- és egyéb szervezetek delegáltjai választották meg az adott CI vezetését, mely aztán kinevezte a kulturális, agitációs, védelmi, sajtó stb. bizottságot, míg a végső hatalom a részvevőkből álló közgyűlés kezében volt; a CI tehát nem csak a gazdaság, hanem a napi élet megszervezésére is kísérletet tett.[33] Összesen 110 CI jött létre; Santiagóban ez 100 ezer embert érintett.[34] Külső hatásként érdemes megemlíteni a Szocialista Párt radikálisainak szerepét. Noha a szerveződés bázisa alapvetően a városi munkásosztály volt, a már említett Cerillos-Maipú „kordonjában” – mely 250 vállalati egységet tömörített – a „pobladores” és a környékbeli parasztság is szerepet kapott.[35]
Vidéken a „Consejos Campesinos Comunales” („Közösségi Paraszttanácsok”) állíthatóak a CI-szel párhuzamba. A DC alatt létrejött „Consejos Campesinos” a fennálló (DC-hatás alatt álló) paraszti szervezetek képviselőinek kezébe adta a hatalmat; az UP ezt követően egy „vegyes” rendszerrel (Consejos Campesinos Ampliados) kísérletezett, mely az említett szervezetek delegáltjain kívül közvetlenül megválasztott képviselőket is bejuttatott a döntéshozó testületbe, vagyis a nem szervezett paraszti rétegek szava is érvényesült. Következő fázisként jött létre a már említett CCC, melyet kizárólag közvetlenül választott delegáltak vezettek, a CI-hez hasonlóan. Ahogy az utóbbit, úgy az előbbit sem ismerte el hivatalosan a kormányzat, nem utolsósorban azért, mert ezen paraszti szerveződések szintén nagyon gyakran „jogtalanul” megszállt területeken jöttek létre, melyeken belül kiemelhető a mapuche kisebbség által megszállt területek szerepe. A paraszti önkormányzatoknak mindössze a 12%-át tették ki a CCC-szervezetek. Külső hatásként a MIR szerepét lehet kiemelni.[36]
A „Comandos Comunales” (kb „Közösségi Parancsnokságok”) jelentette 1972-ben a „Poder Popular” csúcspontját, ez ugyanis már több társadalmi réteget, és nagyobb területet és népességet átfogó magasabb szintű szerveződés volt, tehát eggyel magasabb fokon, mint a CI vagy a CCC. A szakszervezetek, a „pobladores”, a diákok, parasztok, a JAP, vagy éppen a CI stb. delegáltjai alkották a közgyűlést, mely a CI-hez hasonlóan hozta a létre a Végrehajtó Bizottságot. Ez utóbbi nevezte ki az egézségügyi, közlekedési, ellátási, oktatási, védelmi, igazságügyi stb. tanácsot, mely az egyes részterületekért volt felelős. A CC tehát szintén területi alapon működött – Santiagóban 20, a fővároson kívül 80 CC jött létre.[37] Azonban, hiába állt magasabb szerveződési szintén, a CC ekkor még törékenyebbnek bizonyult a CI-nél és a CCC-nál; az októberi sztrájk után az aktivitásuk rendkívül lezuhant.[38]
A „Poder Popular” korai (APS-jellegű, állami gyámkodás alatt álló), és fejlettebb (1972 októberétől megerősödő. emancipálódott) alaptípusát a következő két valós példa szemlélteti.
1. A Chile déli részén fekvő Constitución városa egy elszigetelt, fejletlen, friss ipari múlttal rendelkező település volt a korszakban. Az 1969-ben alapított cellulózgyár jelentette ez utóbbi alapját; a munkásosztály létszáma 15 ezer fő körül mozgott. A gazdaság többi részét a fakitermelés, a halászat, és a mezőgazdaság alkotta; a fő problémát a feketepiac mellett lakáshiány jelentette, vagyis a „pobladores” rétege is számottevő volt – politikailag a MIR befolyása volt kiemelhető. A „Poder Popular” megjelenése 1973-ig váratott magára, de akkor mindjárt a második fázis, azonbelül a „Comandos Comunales” formájában tűnt fel, melyet 7 szakszervezeti alapszervezet, a „pobladores” szervezete, valamint a helyi „Centro de Madres” csoportja alkotott. Miután a helyi UP-kormányzó paternalista gőggel figyelmen kívül hagyta a helyzet megoldását kérő javaslatokat, a CC által mozgósított tömeg 1973 április 10-én bekerítette a városházát, majd erőszak nélkül megszállta a várost. A kormányzó elhagyta a posztját, a város két napig a CC ellenőrzése alatt állt; majd miután a kormány ígéretet tett a helyzet rendezésére, és hivatalosan leváltotta a régi megbízottját, újat nevezve ki a helyére, a CC visszaadta a hatalmat a hatóságoknak.
2. A másik példa Tomé textilipari komplexumé; itt a munkásmozgalom hosszú és harcos múltra tekintett vissza, és ennek megfelelően szervezettsége is magas szintű volt. Már 1970-ben, az UP választási győzelme után sor került a gyár megszállására, melyet követően az APS első tagjává vált. A vezetést itt is az állami megbízott, az 5 állami, és az 5 gyári küldött látta el a „Consejos de Administración” keretében, míg az egyes termelőegységek megbízottjai a „Consejos de Producción” („Termelési Tanács”) szervezetébe tömörültek; ezen két szerv, valamint a CUT (szakszervezet) együttesen alkotta a Comité Coordinador-t (Összekötő Bizottság). A lendületes kezdet ellenére azonban sem 1972 októberében, sem azt követően nem került sor sem a „Cordones Industriales”, sem a „Comandos Comunales” megszervezésére, noha a gyár együttműködött a „Poder Popular” ezen képviselőivel.[39]
A sztrájk után, a „Poder Popular” ezen szerveződései lehanyatlottak; a „Cordones Industriales” szervezeteiből alig 6-7 maradt ténylegesen működőképes, nem utolsósorban azért, mert eleve átmeneti jelleggel és védekező szerepet betöltve jöttek létre.[40] A helyzet azonban 1973-ban újra megváltozott.
1973 júniusától szeptember 11-ig. A „Poder Popular” mint az UP alternatívája? Mítosz és valóság.
Ezen fázis gyökerei 1973 elejére, a Millas-Prats terv megszületésére nyúlnak vissza. A javaslat a kormány által tervbe vett 91 állami monopólium számát 49 csökkentette volna, a jobboldali ellenzékhez való közeledés jeleként. Ennek megfelelően számos termelőegységet – emellett vissza kellett volna szolgáltatni. A rendelet azonban váratlan ellenállásba ütközött: Santiago külvárosait ellepték a barikádok, és a kormány kénytelen volt visszakozni.[41] Emellett a kormány mind ezt megelőzően, mind ezt követően többször tett kísérletet a – például – az októberi sztrájk során illegálisan megszállt termelőegységek visszaszolgáltatására is; továbbá számos esetben az állami beavatkozás törvényben meghatározott határideje eleve 6 hónap volt.[42] Ennek következménye az volt, hogy ezen munkásszerveződések, melyek az állami irányítás alatt álló APS részévé kívántak lenni, kénytelenek voltak önállóvá válni. Szó sincs tehát arról, hogy a „Poder Popular” eleve egy tudatos, az APS-n túlmutató szerveződésként jelent volna meg, hanem az UP mérsékelt törekvéseit igyekezett végrehajtani, és az események kényszere –a kormány gyengesége – lendítette ezen túl. A mezőgazdaságban hasonló helyzet alakult ki, méghozzá jóval korábban, eseti jelleggel már a Frei-kormány alatt is. A földnélküli parasztság, „segíteni” kívánva a „jóakaratú” kormánynak, önhatalmúlag megszállta a latifundiumokat. Amikor azonban ugyanezen kormány(ok) felszólítására vissza kellett volna adni a 80 hektárt meghaladó, földterületet, az állatállományt, a gépi felszerelést – ezekre nem vonatkozott a földtörvény – a városban lejátszódóakhoz hasonlóan fejlődtek tovább az események. 1972-ig a „Poder Popular” mennyiségi, az októberi sztrájk jóvoltából minőségi ugrást hajtott végre, míg 1973-ra alternatívává vált.[43]
A „tanquetazo” néven ismert puccskísérlet új életet lehelt a „Poder Popular”-ba. Megfigyelhető a radikalizálódás egyfelől, ugyanakkor szeptember felé közeledve a mozgalom kifulladása is októberhez képest. A katonai lázadás az előző évi októberi sztrájkhoz hasonló spontán reakciót váltott ki – gyármegszállások, sztrájk – azonban ezt követően a végrehajtó hatalom ismét a helyzet „normalizálására” törekedett –hadsereg bevonása a kormányba, párbeszéd a jobboldali ellenzékkel, gesztusok a társadalmi bázisa felé-, bizonyos hangsúlyeltolódással. A mérsékelt szárny, félénken bár, de tudomásul vette a „Poder Popular” erejét, és maga Allende már egyenesen a szükségességéről és a megerősítéséről beszélt.[44] A már említett radikális szárny az UP-n beül (Altamirano) csoportja ennél is tovább ment, és a szélsőbaloldali MIR állásfoglalása felé közeledett, mely a „Poder Popular” szerepének elsődlegességét hangsúlyozta a chilei forradalmi folyamatban.
A „Poder Popular” felől a kormány címére érkező kritika gyenge és inkoherens volt, inkább a mozgalom ideológusait, mint tömegeit jellemezte, de néhány gondolatukat a helyzetről mégis érdemesnek tűnhet felidézni. A „Poder Popular” gondolatköre Lenin és Trockij mellett Gramsci vonatkozó elméletein (kettős hatalom, hegemónia) alapult,[45] a kortárs latin-amerikai dependencia-elmélet társadalomképéhez igazítva. Mivel Latin-Amerikában „függő” kapitalizmus uralkodik, ezért a vele szemben fellépő ellenerő sem azonosítható a centrumországokéival. Egyrészt nagyobb hangsúlyt kapnak a nyugati mintájú munkásosztályon kívüli és az alatti rétegek, nem utolsósorban azért, mert a munkásosztály legfejlettebb részét erős „munkásarisztokrata” karakter jellemzi. A „popular” szó tehát egy munkásosztályon túlnyúló, „népi” szerveződésre kíván utalni. Eszerint az UP – a „nemzeti burzsoázia” és a középosztály megnyerése céljából –eleve kapitalista alapokon állt. Az intézményrendszer keretein belül zajló küzdelem az új, technokrata-állami elit, és a „burzsoázia régebbi szektorai” között zajló küzdelem, vagyis egy eliten belüli hatalmi harc tehát, melyben az előbbi népi rétegekre (is) igyekszik támaszkodni. Emellett a „termelési csata”, a „fegyelem” hangsúlyozása a munkásosztály „lefegyverzésére” és megszelídítésére irányul, miközben ezen új elit képviselői – elsősorban vidéken, de városban is – igazi paternalista gőggel irányítanak, mely alól maga az elnök sem kivétel. Az APS és az állami felügyelet alatt álló földközösségek funkciója egyrészt az, hogy az új elit számára forrásokat, hatalmi bázist és néha elképesztő jövedelmet biztosítson, valamint az, hogy a megnyerni kívánt kis- és középtulajdonosok felé „szivattyúzza át” a megtermelt profitot a hatósági árak és a kedvező hitelfeltételek révén. Az „önmérséklet”-re való felszólítás eredménye a munkásosztály demoralizálódása, mely az ellenforradalmi fordulat előtt egyengeti az utat. Ezen, a „Poder Popular”-t alternatívaként tekintő elmélet szerint az UP által elképzelt „participación” pusztán ezen állami és pártbürokrácia uralmát hivatott leplezni, melynek célja mindössze a kapitalizmus „elavult” (vagy általa annak vélt) formáinak a meghaladása.[46]
Miben állt ennek a lényege? A fő törésvonal nem a munkásosztály és polgári szövetségesei, valamint az oligarchia és az imperializmus, hanem a munkásosztály és a „népi rétegek” – mint „pobladores”, parasztság – és a burzsoázia egésze között húzódik.[47] A fennálló intézményrendszer képtelen kezelni a konfliktust, vagy legalábbis képtelen eldönteni az utóbbi csoport javára. Az államhatalmon belüli patthelyzet lehetetlenné teszi az „intézményes úton” való továbblépést. A MIR véleménye tehát abban állt, hogy nem az UP vezette végrehajtó hatalom, hanem a „Poder Popular” lehet az új társadalmi rendszer felépítésének alapja, nem az UP-kormánynak alárendelve, még csak nem is azt erősítve, hanem felváltva. A „kettős hatalom” eme tézisében támaszkodtak Leninre, Trockijra, de elsősorban Gramsci eszmerendszerére hivatkoztak. A törésvonalat a „Poder Popular”, illetve a teljes fennálló intézményrendszer közöttiként feltételezték. Ha a „Poder Popular” képes volt kezébe venni a termelést, az elosztást, a szállítást [48] – akkor mi szükség van egyáltalán az intézményrendszer átalakítására? 1917-es példa alapján úgy vélték, a „Poder Popular” a „kettős hatalom” embriója, melynek célja a teljes fennálló intézményrendszer felszámolása – beleértve az UP-kormányt is. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a fentebb leírt ideológia soha nem nyerte meg a „Poder Popular” szerveződéseiben részvevők többségét.
A „Poder Popular” szerveződésében a tanquetazo néven ismert június 29-i puccskísérletet követhetően figyelhetjük meg a harmadik szakasz kibontakozását. Míg az első szakaszban állami, annak alárendelt szerveződéseként viselkedett, a második szakaszban önállósult, a harmadik szakaszban kezdett reális alternatívává válni, melyet a korszak baloldalának 3 fő áramlatában híven tükröződik vissza. Míg a második szakasz gerincét, a „Cordones Industriales” képviselte, és a fejlettebb „Comandos Comunales” gyenge és ideiglenes erőként lépett fel, a harmadik szakaszban már ez utóbbié volt a főszerep. Továbbá 1973 augusztusában kísérletek történtek a CC-nél is átfogóbb, ezek összefogásán alapuló országos szerveződés létrehozására. Noha ez idő híján részleges maradt, a tendencia vitathatatlan.[49]
Következtetések
A „Poder Popular” szerveződésének három szakaszi szervezeti tekintetben tehát a következő sajátosságokat mutatja: 1. helyi üzemi- illetve rétegszervezet; 2. üzemeken vagy rétegen átnyúló szervezet; 3. Üzemeken és rétegen egyaránt átnyúló szervezet, országos megszerveződés felé tendálva. Ideológiáját és céljait tekintve a kép már kevésbé egyértelmű. A „Poder Popular” a második szakaszban emancipálódik, de még a harmadik szakaszban sem beszélhetünk egyértelműen arról, hogy saját magára alternatívaként tekintett volna.[50] A harmadik szakasz ebből a szempontból legfontosabb aktusa az Allende elnökhöz írt szeptember 5-i levél volt: az aláírók ebben már a maguk számára vindikálják az „ellenforradalom” elleni harc megvívását, az elnöktől támogatást, és fegyvereket követelve[51]. Az UP-kormány és a „Poder Popular” egymáshoz való viszonya tehát a következőképpen alakult: 1. szakasz: A PP alárendelt helyzetből támogatja a kormányt; 2. A PP önálló erőként támogatja a kormányt, igyekezve radikalizálni azt; 3. A PP önálló erő, mely nem támogatni kívánja a kormányt, hanem annak segítségét kéri.[52] Noha ez a harmadik szakasz szeptember 11 miatt megrekedt, észrevehető az UP-kormány és a „Poder Popular” viszonyrendszerének a megcserélődése felé mutató mozgás, és noha még 1973 nyarán sem beszélhetünk „kettős hatalomról”, a fejlődési tendencia meglehetősen egyértelműen errefelé mutatott. Az említett levél ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy egy esetleges jobboldali fordulat több lesz hagyományos kormányváltásnál, hanem nyílt diktatúrát fog bevezetni, mely a mérsékelt reformokat is elpusztítja. Mindez felveti a kérdést: mi volt a puccs valódi célpontja: az UP-kormány, vagy netán a „Poder Popular”?
A „Poder Popular” jelenségének a fentiekben kifejtett értelmezését sajátos módon a puccs előtti chilei jobboldal, és a puccs után hatalomra kerülő katonai junta értékelése is alátámasztja. A szeptember 11. előtti chilei ellenzék támadásainak éle erők a „Poder Popular” néven megjelenő jelenség ellen irányult. Allende természetesen szintén a támadások kereszttüzében állt, azonban ezek jelentős részben nem azon alapultak, hogy mit tett, hanem azon, hogy nem volt képes gátat vetni e társadalmi folyamatnak. A junta önigazolása jelentős részben szintén ezen a véleményen alapult: a puccs, úgymond, megelőzött egy még radikálisabb társadalmi átalakulást. Tovább a demokrácia tette lehetővé Allende hatalomra kerülését, mely magában hordozta egy még radikálisabb változás csíráját. Ahhoz tehát, hogy ennek a jövőbeli lehetőségét meg lehessen szüntetni, a teljes addigi demokratikus intézményrendszer felszámolása szükségeltetik.
Allende kormányzásának első szakasza, mely az életszínvonal – vagyis a fogyasztás – növelésére, az exportszektor kisajátítására, és a latifundium uralmának megtörésére irányult, egybevágott mind a chilei középosztály, mind az épp arculatot váltó kapitalista világrendszer érdekeivel, mely utóbbit a „Szövetség a Haladásért” képviselt. Amikor a kormány elérte e célokat, akkor ezen érdekekkel való korlátozott együttműködése is véget ért, vagyis megakadt a további reformok lehetősége az intézményi térben; a hangsúly ezt követően a társadalmi térre, vagyis a „Poder Popular” világára helyeződött. Az Allende-kormány, mely forradalom közeli helyzetben próbált szociáldemokrata maradni, ugyanakkor nem vetett gátat erővel változásnak.[53]
Társadalmi szempontból a következőképp analizálható a folyamat: az „importhelyettesítő iparosítás” megfeneklését követő krízis társadalmi elégedetlenséget generált, és az uralkodó rétegek számára is szükségessé tette a reformot – ezen tényezők juttatták hatalomra a DC-kormányt 1964-ben. A kormány radikális jelszavai, és félbemaradt, felemás reformjai azonban ahelyett, hogy csillapították volna, további olajat öntöttek a tűzre, bekapcsolva a társadalmi mozgásba a marginalizálódott paraszti rétegeket és a városi „pobladores” csoportját is. Ezt követően jutott kormányra a radikálisabb alternatíva, az UP; kielégítette a munkásság és a parasztság felső rétegeinek az igényeit, a többség azonban nem kapott annyit, mint szeretett volna; a kapitalista felhalmozás és a társadalom szegényebb rétegeinek javára történő újraelosztás csak korlátozottan működhetett párhuzamosan. Ezen alsóbb munkás és népi rétegek nem kívántak túllépni a fennálló kereteken, mindössze az UP törekvéseinek realizálása, és bővített végrehajtása volt a céljuk; miután a kormány erre képtelen volt, a saját eszközeikkel próbálták megvalósítani. Megszállták a gyárakat és a földeket, később azonban a kormány kérését megtagadva nem voltak hajlandóak visszaszolgáltatni azokat. Vagyis a dolgozó rétegek alsó 80%-a, miután törvényesen nem sikerült az állami bürokrácia gyámságát és támogatását élvező felső 20% körébe kerülnie[54], kénytelen volt túllépni ezen a mechanizmuson, és 1973-ra törekvései egyre inkább túlmutattak az UP elképzelésein.
Ha objektív mérleget akarunk vonni, ki kell emelni, hogy a „népi hatalom” különböző formái, értékes történelmi szerepük és résztvevői odaadása ellenére korlátozottak és tehetetlenek voltak a kormány részéről érkező mérséklődésre való felszólításokkal és ellenőrzésükre tett kísérletekkel szemben. Akcióik és lehetőségeik alapvetően defenzívek és rövid távúak voltak az ellenzék részéről kiinduló támadásokkal szemben. Az egymást követő krízisek során, dacára mozgósítási kapacitásuk jelentős fejlődésének, folyamatosan az UP által 1970-ben megkötött kompromisszum tiszteletben tartására kérték őket. Következésképp minden alkalommal megjelent a visszatérés a munkások egyes gyárakban való politikai atomizációjához és elszigetelődéséhez.
A puccsot illetően figyelemreméltó tény, hogy a kormány és a „Poder Popular” mennyire nem talált egymásra. Allende lényegében magára maradt a Moneda-palotában, miközben a külvárosokban hiába várták a mozgósító parancsot. Magától értetődő, hogy az erőviszonyok ellenük szóltak: a hadsereg kezébe került az infrastruktúra – kommunikációs hálózat -, a „Poder Popular” nem rendelkezett fegyveres erőkkel stb. Az, hogy az elnök nem kívánt felesleges véráldozatot, ebből a szempontból teljesen érthető, Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy az UP közel 3 éven keresztül igyekezett a „Poder Popular” erejének növekedését megakadályozni, krízishelyzetekben a hadseregre támaszkodva. A témával foglalkozó szakirodalom egyöntetűen állítja, hogy a hadsereg döntéshozatalba kerülése megnövelte ezen csoport öntudatát, mely az UP-re szeptember 11-én ütött vissza. Ugyanezen logika megfordításával levonható következtetés, hogy a „Poder Popular” kikerülése a kormány részéről kiaknázatlanul hagyta az ebben a szerveződésben meglévő potenciált, sőt, sokszor gyengítve azt(a puccs előtti hónapokban a kormány parancsára a hadsereg kutatott fegyverek után a gyárakban). Megjegyzendő azonban, hogy még ezen körülmények között is a Cordones Industriales irányítása alatt álló santiagói munkáskerületek voltak az egyedüliek, melyek képesek voltak napokig tartó ellenállást kifejteni a junta csapataival szemben.
Chile történetének eme fejezete számos, sokszor felvetett kérdést helyez új megvilágításba. Egy radikális társadalmi mozgás által hatalomra jutó kormány nem feltétlenül csillapító, hanem akarata ellenére katalizáló erővé is válhat, ahogy azt a két egymást követő chilei kormány történetét vizsgálva megfigyelhető. Döntő pontként a mérsékelt törekvések megfeneklésében, a mérsékelt kormány kudarcában jelölhető meg az a jelenség, mely a tömegmozgalom „továbblendülését” generálta. Napjaink Latin-Amerikáját vizsgálva óhatatlanul felmerül a kérdés: a létező baloldali-populista kormányoknak vajon mi lesz a sorsa? Képesek lesznek stabilak maradni? Ha nem, válságba kerülésük esetén a vezetésük alatt álló tömegek tovább radikalizálódnak, az emancipáció irányába haladva, esetleg egy hasonlóan radikális visszarendeződés várható?
Irodalom:
Acharan, Joao: Los Cordones Industriales, la alternativa política que no fue. http://socavandoelsistema.blogspot.hu/2011/12/los-cordones-industriales-la.html
Altamirano, Carlos: Dialéctica de una derrota. Siglo XXI, Editores espanoles, 1977.
Bruna, Susana: Chile – la legalidad vencida. 1976, México, Ediciones Era S. A.
De Vylder, Stephan: Allende’s Chile. The political economy of the rise and fall of the Unidad Popular. Stockholm, 1974.
Dos Santos: La crisis de la teoría del desarrollo y las relaciones de dependencia en América Latina. Universidad de Chile, 1968.
Gajardo Berrios, Carolina Soledad: El MIR: El poder dual en su práctica política. 2010. archivochile.com
Gaudichaud, Franck: Pensar las alternativas y el socialismo en la América Latina del siglo XXI. Reflexiones y lecciones sobre la Unidad Popular, el „Poder Popular” y el proceso revolucionario chileno.
Gaudichaud, Franck: 1970-1973: Dialéctica del poder popular chileno. www.rebelión.org
González, Mike: Chile 1972-1973. Revolución y contrarrevolución. En Lucha, 2001.
Hidalgo, Emilio: Movimiento obrero, cordones industriales y poder popular. La experiencia de clase y conciencia de clase durante la Unidad Popular.
Kay, Cristobal: La reforma agraria y la transición al socialismo en América Latina. Chile 1970-1973. Editorial La Oveja Negra, Medellín, 1976.
Kerekes György: Chile: Egy tragédia tanulságai. Kossuth, Bp, 1976.
Kries, Rafael: ABC del Poder Popular y los cordones industriales. Proyectos sociales en Chile durante la UP 1970-1973. Chile, 2011.
Kries, Rafael: Confiar en sí mismos. Lasorganizaciones de Base en Chile. Nueva Sociedad Nş 64, Enero-Febrero 1983.
Leiva Flores, Sebastián: El MIR y los Comandos Comunales. Poper Popular y la unificación de la movilización social. Cyber Humanitatis, n. 30. (2004)
Leiva Flores, Sebastián: Teoría y práctica del Poder Popular: Los casos del Movimiento del Izquierda Revolucionaria (MIR, Chile, 1970-1973) y el Partido Revolucionario de los Trabajadores – Ejército Revolucionario del Pueblo (PRT – ERP, Argentina, 1973-1976). 2007.
Miranda, Nicolás: Los cordones industriales, la revolución chilena y el frentepopulismo. www.archivochileno.com
Mujica, Dolores: Los cordones industriales. Cronología comentada. Clase contra clase, 2008.
Pastrena, Ernesto – Therfall, Monica: El movimiento de pobladores en Chile. 1970-1973. Buenos Aires, 1974.
Samaniego, Augusto: Octubre al Rojo: Fulgor y agonía de „la unidad de los trabajadores”. www.archivochileno.com
Smirnow, Gabriel: La revolución desarmada. Chile 1970-1973. Era, México, 1977.
Soto, César Reyes – Padro, Víctor Saavedra: Poder Popular en la vía chilena al socialismo. Aproximaciones teóricas y prácticas. Dos experiencias locales, Constitución y Tomé. (1970-1973) Concepción, 1971.
Vitale, Luis: Interpretación marxista de la historia de Chile, VII. CEME – Centro de Estudios Miguel Enríquez – Archivo Chile.
Jegyzetek:
[1]. Érdekességként megemlíthető, hogy az 1956-os magyarországi munkástanácsokra is történik utalás. Miranda, 4.old.
[2]. De Vylder.
[3]. A lakosság 1/3-a munkanélküli vagy alulfoglalkoztatott volt. De Vylder.
[4]. Pastrena-Therfall.
[5]. Bővebben Kay.
[6]. Paradox módon ez még a DC-re is hatást gyakorolt. 1970-ben erős baloldali programmal indultak, a következő három évben Allendével szemben a „munkás-önigazgatás” és a „jugoszláv út” szükségességét hirdették, mely azt jelzi, hogy a korszak balratolódása még a chilei jobboldalt se hagyta érintetlenül. Dos Santos. A Frei-korszakról bővebben: Vitale.
[7]. Az UP választási programja foglalkozik bővebben a kérdéssel.
[8]. Bővebben, Bruna, Altamirano, Kerekes.
[9]. Smirnow, 191.old.
[10]. Gadichaud, 4.old.
[11]. A későbbiekben döntő jelentőségi vált a törvény egy sajátos mondata: a törvényben konkrétan meghatározottakon kívül az APS szektora mindazon területen létrehozható, ahol az „szükséges”. De Vylder.
[12]. Martner adatai szerint a dolgozó népesség 23,6%-át, és a termelés 31.7%-át érintette az APS.
[13]. Bővebben: Kay.
[14]. A vidéki és városi adatokat egybevetve az APS és a földosztás nyerteseinek száma 230-260 ezer főre tehető. De Vylder.
[15]. Mujica, 8-10.old.
[16]. Ezen szervek ugyanakkor a munkásmozgalom klasszikus formáitól sem különültek el élesen. Nemegyszer a hagyományos CUT szakszervezet vállalt szerepet a CC-ben, illetve fordítva; ugyanakkor megállapítható, hogy a radikalizmus („Poder Popular” szervezése) általában a szakszervezeti múlttal fordítottan volt arányos. Samaniego, 15-16.old
[17]. Bővebben: Acharan,1-5.old.
[18]. Soto-Padro, 126-128.old.
[19]. Lásd Altamirano.
[20]. pl. Gunderfrank nevét lehet kiemelni.
[21]. Bruna, 47-57.old
[22]. Leivas, 4-5.old.
[23]. Smirnow, 125.old. Megfigyelhető jelenség, hogy a „spontán” önszerveződés területi, míg a hivatalos szakszervezeti ágazati alapra épül; a jelenséget a XX: század folyamán Chilén kívül is megfigyelhetjük.
[24]. Az elosztás szektorában a kereskedelem és a spekuláció kikapcsolásával közvetlen elosztást valósítottak meg a „juntas de vecinos” szervezetein keresztül. Santiagóban ez a lakosság felét érintette.
[25]. Ezzel szembekerült a munkások követelésével is, akik nem kívántak katonai vezetést a gyárakba. Mujica, 15-16.old.
[26]. Bővebben Gajardo Berrios, 62-71.old, Samaniego, illetve Leiva: El MIR y los Comandos Comunales, valamint Kries.
[27]. Pastrena-Therfall.
[28]. Hidalgo, 18.old.
[29]. Az „ABC del Poder Popular” nyújt érdekes betekintési lehetőséget a mozgalom elméletébe.
[30]. Az 1971-es sztrájk előtt is léteztek ilyen szervezetek, és utána is jöttek létre, azonban mégis az októberi sztrájkhoz köthető az elterjedésük.
[31]. Soto-Padro, 149-155.old.
[32]. A Cerillos-Maipú CI születéséről Mujica, 6-8. old.
[33]. Megjegyzendő, hogy a gyakorlatban távolról sem volt ennyire egysíkú a kép; ezen önszerveződések sokféle arcot öltöttek, az alább olvashatók mindössze az általános jellemzőiket kívánják bemutatni
[34]. Kries, 15.old.
[35]. Hidalgo, 19.old. Patricio Guzmán dokumentumfilmje (”El Poder Popular”) többek között egy „közös” földfoglalást is bemutat.
[36]. Soto-Padro , 122-130.old.
[37]. Sokszor a CI fejlődött tovább CC-é. Leiva, teoría y práctica, 146-151.old.
[38]. Soto-Padro, 155-160.old. Átfogó jellegű szerveződésre tett kísérletre csak a sztrájk során került sor, tipikus módon a párt-, illetve a „Poder Popular” szervezetein kívül álló struktúrákon keresztül. Kries, 17.old.
[39]. Soto-Padro, 206-275.old. További példák, Mujica.
[40]. Kríes:, Confiar… A CCC szervezetek szintén erejüket vesztették, míg a CC lényegében eltűnt.
[41]. Mujica, 19-31.old.
[42]. A gyár sztrájk miatti leállása jogi kiskaput nyújtott arra, hogy állami kezelésbe kerüljön; a korszakban a munkások tipikus fegyverévé vált. Bruna, 142.old. A korszakban lezajló sztrájkok 20 %-a az APS-hez való tartozást tűzte ki célul. Hidalgo, 20.old.
[43]. Smirnow, 239-240.old. Megemlítendő, hogy a radikalizálódás az APS munkásait sem hagyta érintetlenül. Gaudichaud: Dialéctica…
[44]. Habár alapvető erőnek ekkor is a végrehajtó hatalmat tekintette. Miranda, 3-4.old.
[45]. Construcción del Poder Popular.
[46]. Bővebben Labrousse idézi.
[47]. A MIR kiemelten hangsúlyozta a munkásosztály keretein való túllépést; megjegyzendő, hogy parasztság, a diákság, a kisüzemek munkásai és a marginalizálódott csoportok között eleve komolyabb volt a befolyása. Leiva, Teoría y práctica, 42, 79, 122-125.old.
[48]. Santiago egyes kerületeiben jobb volt az ellátás a sztrájk alatt, mint utána. Altamirano 109.old
[49]. Az UP baloldali szárnya mellett ismét a MIR szervezetét kell kiemelni, mely tudatosan törekedett a „Poder Popular” fejlesztésére; 1972-ben a CC megalakulását, 1973-ban pedig az országos szintű megszerveződést próbálta előmozdítani.. Leiva, El MIR y los Comandos Comunales, 7-12.old
[50]. Érdekessége ezen szakasznak ugyanakkor, hogy gyökeret vert a „mi” kormányunk helyett az „ő” kormányuk elnevezés, mely érzékelteti az UP pártbürokráciája és a népi tömegek közötti növekvő távolságot.
[51]. Levél teljes szövegét González idézi
[52]. Másik megközelítés szerint az „antimonopolista” és az „antikapitalista” szárny küzdelmeként is interpretálhatóak az események. De Vylder.
[53]. A kapitalizmus eme arculatváltásának másik jellemzője ugyanakkor a termelés kihelyezése volt, mely az „első szakasz” megvalósulása után lehetetlenné tette az Allende-kormány alatti „kilengések” eltűrését. Mivel az UP-t nem sikerült „domesztikálni”, így a megdöntése maradt az egyetlen járható út. Ugyanezen elmélet szerint a „második szakasz” megakadályozása a modern fasizmus ismertetőjele, ez azonban már túlmutat ezen munka keretein. Dos Santos.
[54]. Természetesen az APS szektorát sem hagyták érintetlenül az események; az APS keretein kívül rekedt rétegek küzdelme „maga után húzta” az APS dolgozóit is. A harmadik szakaszban megfigyelhető az állami bürokrácia ellenőrzése alóli kiszabadulást célzó törekvések .A „Poder Popular” egyik érdekes jelenségét pont az APS-hez tartozó salétrombányákban figyelhetjük meg : az importált pótalkatrészeket helyben gyártották le, minőségi ugrást is végrehajtva. Patricio Guzmán: El Poder Popular.