AMADEO BORDIGA – BUHARIN MEGOLDÁSA (1956)

AMADEO BORDIGA – BUHARIN MEGOLDÁSA (1956)

AMADEO BORDIGA – BUHARIN MEGOLDÁSA (1956)

 

 

(részlet A mai Oroszország gazdasági és társadalmi szerkezete c. írásból)

 

 

Amikor később Sztálint megkérdezték, melyik elhajlás a rosszabb, a jobboldali vagy a baloldali, azt válaszolta, hogy egyik sem jobb a másiknál és közölte programját, amely szerint mindkettejükkel le kell számolni. Ha már itt tartunk, mi is volt a „Sztálin”-irányzat? Az volt az irányzata, hogy ne legyen semmiféle irányzat, nem tisztelt semmiféle alapelvet, az államot az államért, Oroszországot Oroszországért kormányozta, az osztály és internacionalizmus álláspontját felcserélte a nemzeti és imperialista állásponttal, akkor is, ha feltételezzük, hogy eleinte sem ő, sem követői nem is tudták ezt.

 

Ami furcsának tűnik azok számára, akik a történelmet „egyéni-személyesként” mesélik el, az az, hogy 1928 óta a jobboldal és a baloldal egyre közelebb kerül egymáshoz, egyenlőtlen harcot folytatva a „vezetés” ellen. Furcsa belegondolni, hogy amikor a baloldal becsmérelte Sztálint – ráadásul tízszer kevesebbet, mint amennyit kellett volna –, valójában a jobboldali irányzatot támadta, amelyből [Sztálin], a politika központi alakja, merített. Ahogy látni fogjuk, később a baloldal doktrínáiból és téziseiből is táplálkozott. De mindez közel sem bizonyul ilyen különösnek, ha Marx és Lenin iskolája szerint vizsgáljuk a történelmet és nem Tecoppa módszerével. A magyarázat nem Joszif Sztálin „bandita karakterében” rejlik, hanem inkább újabb bizonyítékul szolgál, hogy a forradalom történelmileg „megrövidült” a kettős forradalomról egy csak-polgári forradalommá, ahol a vezetők egymást fejét vágták le, hogy kisajátíthassák a másik ötleteit és eszméit.

 

Trockij maga is, e küzdelem hagyományaihoz hűen, későbbi munkáiban is lebecsüli a „jobboldalt”, és nem látja az igazságot: hogy mind a baloldal, mind a jobboldal marxista elveket követtek, és hogy a „középpont”, a „centrum” az orosz és nemzetközi politika minden fordulópontján, minden egyes támadással egy kicsit messzebb araszolt eme elviségtől.

 

Trockij óriási érdeme, hogy már 1923-ban felismerte azt a jelenséget, ami az éppen hatalomra került marxista párt elpusztításával fenyegetett: az állami apparátus, e hideg és kegyetlen gépezet manipulálását, amit azért hoztak létre, hogy rettegésben tartsa az osztályellenséget, miközben a párt apparátusa ellen lépett fel – és hogy egy ilyen kóros válság a külső forradalmi erők visszahúzódásából, valamint egy túlnyomórészt nem proletár lakosság bizalmatlanságából fakadt.

 

Ebben az olasz baloldal Trockijjal egy álláspontot foglalt el – de más, a később „trockizmus”-nak hívott mozgalommal össze nem egyeztethető okokból. Ama repressziók ugyanis nem a nem-marxista „demokratikus tisztelet a tagsággal folytatott konzultáció iránt” követelményeit sértették, hanem a marxista doktrinát, miszerint a forradalmi diktatúrának konkrét, fizikai alanya nem a nép és nem is a nemzeti munkásosztály általánosságban, hanem a nemzetközi és történelmi Kommunista Párt.

 

A szocialistából polgárivá visszavonult forradalom útját a történelem által ráerőltetett manőverek kövezték ki és nem az orosz államgépezetben ülő „nem-kollegiális” Sztálin szeszélyei – és nem is a rágalmazott „jobboldali kapitulánsok”. Amikor a jobb- és baloldal észbe kapott, hogy a bolsevik hagyomány és a világkommunizmus lényege forog kockán, egyesültek, de immár későn. Curiati[1] sorsát szenvedték el – sorrendben Trockij, Zinovjev, Buharin – a sztálinista ellenforradalommal szembeni küzdelemben, amely végül elpusztította őket.

 

Ne csodálkozzunk tehát, ha rehabilitáljuk Buharint – de nem azon „vád” alól, miszerint a külföldi burzsoázia ügynöke lett volna; ezt a gyilkosok mocskos, hazug szájával mondott „vádat” nekik is vissza/le kellett nyelniük, mint az elmebetegeknek a saját ürüléküket. Hanem azokkal az éles kritikák kapcsán, amiket maga Trockij is megfogalmazott a híres „Gazdagodjatok!” jelszóval szemben.[2]

 

Újra felfedezni a marxista dialektikát

 

Mindenekelőtt ott áll a megfelelés szükségessége, mind a világforradalom ütemének, mind az orosz állam és az orosz nép „egzisztenciális” ütemének; ez az 1926-os hatalmas történelmi dilemma. Megmutattuk, hogy Buharin Sztálin mellett tartott ebben a történelmi attitűdben, mégpedig azért, mert számára ez a visszavonulás csak Oroszország megerősítését célozta az európai munkásosztályon taposó tőkés államok összességével szemben vívandó, eljövendő hatalmas „forradalmi” háborút illetőleg. Szükséges megjegyezni, hogy Sztálin is ezt proklamálta egészen a második imperialista konfliktus kitöréséig, amikor az a zseniális ötlete támadt, hogy a kapitalista államokkal szemben ugyanazt a politikát fogja követni, mint amit a belső „frakciók” ellen: több lépésben kiirtja őket, és egyedüli győztesként csak ő marad, mint Horatius Cocles! Sztálin letért a párt és a doktrína útjáról, amelyek iránt szükségképp impotenciát mutatott, amikor a[z általa] megsemmisítettektől már nem tudott többé eszméket „lopni”; és mindezért meg is kapta méltó büntetését: halálát követően azok szégyenítették meg, akiket a tőke állami szörnyei nem megölni, hanem utánozni akartak – a világ kizsákmányolásáért a pisai tolvajok[3] módjára folytatott közös, kéz a kézben versenyben.

 

Tehát a fennmaradás a gazdasági feladat. Ez pedig azt jelenti, hogy az ipar és a föld közötti kapcsolat valós, megfelelő formuláját kell megtalálni; és – már tárgyalva sorozatunk korábbi részében – ismerjük a mibenlétét annak az átmenetnek, amely a hadikommunizmus formulájától a NEP formulájáig, az első szakasztól a másodikig vezetett. Most meg kell értenünk a korábban ismertetett sorrend[4] második és a harmadik szakasza közötti átmenetet.

 

A centrum, a baloldal és a jobboldal 1927-ben még szorosan kötődtek Lenin elméletéhez: a kisgazdaságok a szocialista forradalom halálát jelentik. Lenin marxista elveknek megfelelően kénytelen volt elfogadni a szociálforradalmárok [föld]programját, amely antimarxista volt – de ezt nem hallgatta el, és nem győzte hangsúlyozni annak radikálisan antimarxista jellegét. A bolsevikok csak így ragadhatták meg a hatalmat és így fektethették le a világ kommunista pártjainak alapjait – Párizs megérte ezt a misét.[5] De így elterjedt a kisüzemi termelés rendszere, ami azt jelenti, hogy a vidék technikai és politikai potenciálja nagy lépést tett visszafelé.

 

Csődöt mondott a baloldal néhány képviselője által esztelenül követelt formula, hogy a munkásállam hajtsa rabigába a parasztságot. Attól, aki nem termel, először azért, mert nem tud, aztán meg azért, mert nem is akar, attól semmit sem lehet elvenni, sem kényszerrel, sem kisajátítással, de még gyilkossággal sem.

 

Ugyanakkor vagy éhen kellett halni, vagy meg kellett haladni a vidék szétforgácsoltságát.

 

A föld államosítása vagy inkább a földtulajdon [nem a használat] állami kézbe vétele csupán arra szolgált, hogy egy új agrár „nagybirtok” ki ne fejlődhessen. Sajnos ugyanekkor ez azt is megakadályozta, hogy a „kisgazdaságok” „nagyüzemekké” alakuljanak, és így a földművelést technikai fogyatékosságokhoz köti. Ám mindenki mezőgazdasági nagyüzemekre vágyott, amelyek fejlesztéséhez szükséges eszközöket az ipar termelné ki – ha az ipari munkások, ugye, közben nem maradnak éhen!

 

Trockij és Zinovjev Lenin vonalát követik: át kell térni – bár nem kényszer útján – a paraszti törpegazdaságokból az állam által vezetett közös munkagazdaságokra (a szovhozokra), vagyis olyanokra, ahol az államé a föld és az állam biztosítja a működő tőkét (és ezért ők a gyors iparosítás hívei).

 

Sztálin viszont azt akarja elérni, hogy a föld denacionalizálásával újra létrejöjjenek a nagy földbirtokok, ahol nagybérleti rendszer szervezné a közös termelést, nyilvánvalóan bérmunkásokkal, és a bér kerülne a proletariátushoz.

 

„Gazdagodjatok!”

 

Buharin, csakúgy mint a baloldal, védi a törvényes államosítást és a szabad tulajdon ellen foglal állást. Az utóbbi állásfoglalás egy óvintézkedés, nehogy visszaessenek a múltba és elveszejtsék a hatalmat. De hangsúlyozza, hogy a nagyüzemhez nagytőke szükséges. Belátja, hogy az ipar alig képes fogyasztási cikkeket termelni (és ezt tovább nehezíti a hadiipari termelés elsődlegessége, ami az eljövendő „offenzív” [forradalmi] konfliktushoz szükséges – amit Breszt-Litovszk idején Lenin, még ábrándként elutasított). Annyi műszaki eszközt tud csak termelni, hogy maga az ipar bővüljön, de semmiképpen sem annyit, hogy átalakítsa a mezőgazdaságot. Az ő formulája, hogy a föld maradjon az állam kezében, de az agrártőke azon kívül képződjön.

 

A kereskedelem és a NEP már utat adtak a tőkefelhalmozásnak, de a kereskedőknél és a spekulánsoknál, akik már nem jogellenes csempészek, hanem nepmanok – és akiket gyűlölnek a parasztok, különösen az utóbbiak kistulajdonosi-tagolt gazdálkodáshoz való reakciós ragaszkodása miatt. Ez a társadalmilag és politikailag egyaránt fenyegető tőkefelhalmozás a termelés és technológia potenciál fejlesztése szempontjából steril.

 

Buharin, akit tanítója, Lenin gyakorta kigúnyolt, betéve tudja a Tőkét. Tisztában van vele, hogy a klasszikus eredeti tőkefelhalmozás, ahogy Angliában és mindenhol máshol, a földbérletből nőtte ki magát, és ebből az eredetből születtek a szocializmus „alapjai”. Más helyes tételeket is vall: őrültség azt hinni, hogy miközben a kereskedelem hatalmas terjeszkedésben van, és az ipari termelést is piaci formában kezelik – ahogyan azt Trockij igazolja –, ne jelenjenek meg egyre inkább kapitalista formák, akár állami, akár magán, de mindenképpen kapitalista formák. Az iparban a magánvállalatok állami vállalatokkal való felváltása jelenti a haladást – de vidéken, ahol nincs semmiféle tőke, nevetséges lenne azt képzelni, hogy nemcsak hogy a szocializmus, de már önmagában a tőke államosítása lehetséges.

 

Buharin nem csak Marxszal, hanem Leninnel is összhangban áll. A vidéken megteendő lépés, mint már említettük, a 3. formától a 4. formáig vezet: a kis paraszti kereskedelmi termeléstől a magánkapitalizmusig.[6]

 

A föld állami kézben marad, és a „földben” gazdag paraszt megszűnik létezni (tehát nem igaz, hogy Buharin és követői védték volna a kulákokat). Helyette megjelenik az „állami bérlő”, aki működő tőkéjével és bérmunkásaival (akik lényegében nem különböznek az államosított gyárak bérmunkásaitól) hatalmas mennyiségű terméket állít elő a gazdaságnak általánosságban. A bérletet pedig már az államnak, és nem pedig a korábbi földtulajdonosnak fizeti.

 

Ahhoz, hogy a mezőgazdasági vállalatok átlagos mérete növekedhessen, egyértelműen szükség van arra, hogy az átlagos vállalkozási tőke mellett az agrárproletárok száma is növekedjen. Ez megvalósíthatatlan, ha az agrárvállalkozó nem halmoz fel és nem növekszik. Még egy helyes tézis az intelligens Buharintól: semmiféle államnak nem funkciója az „építés” és a szervezés, hanem csupán az, hogy tiltson, vagy feloldja a tilalmat. Azáltal, hogy a társadalmi agrártőke felhalmozása már nem tiltott többé (Marx: az egyének által felhalmozott tőke csupán a társadalmi tőke része), a kommunista állam egy rövidebb úton mássza meg a formák létráját, Lenin lépcsőfokain.

 

Sztálin formulája – aki csupán a formulák utólagos, demagóg alkotója volt (emögött nem géniusz rejlik, hanem politikai erő, hiszen a modern történelem pártokat, nem pedig kiváló elméket kíván, és ez talán mindig is így volt) –, a történelem szülte falusi struktúra, a kolhoz, csak egy hosszabb kiút a paraszti széttagoltságból annál, mint amit Trockij, Lenin és főleg annál, mint amit Buharin javasolt; de mindezzel nem azt állítjuk, hogy csak ez a három választási lehetőség állt fenn a vita idején.

 

Valóban, a derék Buharin ezt kiáltotta: Gazdagodjatok! De Sztálin sokkal rosszabbat mondott: Gazdagodjatok a földből! Csak az állami ipart és a fegyveres erőket hagyjátok nekünk! Nem gondolta át, hogy akinél a föld, annál az állam.

 

Mindenki emlékszik Buharin kijelentésére, de anélkül, hogy elméletét képes lenne rekonstruálni – írásai alapján ezt nehéz is megtenni. Tana így írható körbe: megnyitjuk előttetek az állam földjeinek kapuit: gazdagodjatok meg az agrárvállalkozások tőkéjével, és hamarább eljön az az idő, amikor kisajátítva azt, amit felhalmoztatok, vidéken is eljuthatunk a negyedik lépcsőfokra, az államkapitalizmusra.

 

Az ötödik, a szocializmus azonban nem törvényekről vagy kongresszusi vitákról szól, hanem egyetlen erőről, a világforradalomról. Buharin akkor ezt nem látta, és ez súlyos hiba volt.

 

Sztálin Buharin téziseire támaszkodva verte le a marxista baloldalt.

 

Amikor Buharin megértette, hogy a történelem Sztálint nem a szocializmus gazdasága felé, hanem a politikai állam belső és külső kapitalista funkciókhoz való visszatérése felé tereli, nem volt többé különbség jobboldal és baloldal között, már nem volt semmi a középtől jobbra, és az összes forradalmi marxista, a mindennél erősebb és mélyebb elvi okokból, Sztálin ellen fordult. Vesztettek, igen, de a levert forradalmak azon termékeny sorát alkotva, amelyeknek eljő még a maguk pillanata, és amely csakis világméretű lehet.

 

 

Forrás: https://www.sinistra.net/lib/bas/progra/stru/index.html ; https://www.marxists.org/archive/bordiga/works/1956/12/bukharin.html ; https://www.marxists.org/magyar/archive/bordiga/1956/buharin-megoldasa.htm

 

 

[1] Lásd Domenico Cimarosa: Horatiusok és a Curiatiusok (Gli Orazi e i Curiazi) c. operáját: https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Horatiusok_%C3%A9s_a_Curiatiusok (a magyar fordítás jegyzete – későbbiekben: mfj.)

 

[2] Az 1926–1929 közötti gazdasági viták, valamint azok összetett és néha ellentmondásos eseményeinek (köztük a „baloldal” és a „jobboldal” közötti, nem hivatalos, de tényleges „közeledésnek” a marxizmus védelmében) alapos elemzéséhez fontos hivatkozni a „Bilan d’une révolution” ( https://www.sinistra.net/lib/bas/progco/qini/qininlabef.html ) című füzet III. fejezetének ötödik bekezdésére, a nemzetközi elméleti folyóirat „Programme communiste” 1967. októberi – 1968. júniusi különszámában, 127–154. oldalon, amely „az október 50. évfordulója alkalmából” részletesen tárgyalja a témát. A teljes vita részletesebb pártbeli tanulmányozása jelenleg folyamatban van, és kiadásra kerül; magáról a vitáról a jelen írásban csak a főbb vonalak kerülnek bemutatásra. (eredeti jegyzet)

 

[3] A „pisai tolvajok módjára cselekedni”: nemcsak a pisaiak híres veszekedési hajlamára utal, amely gyakran jóindulatú és csak heves vitákhoz vezet, hanem arra is, hogy az efféle tolvajok nappal az éjszaka együtt ellopott zsákmány felosztásán vitatkoztak (nappal veszekedni, éjszaka együtt lopni). (mfj).

 

[4] Az eredeti szöveg I tempi del corso economico c. részében:

 

I. 1918–1920. Polgárháború. „Hadikommunizmus”.

II. 1921–1925. A belföldi gazdaság helyreállítása. NEP.

III. 1926–1929. Iparosítás. Offenzíva a kulákok ellen. Az első ötéves terv elindítása.

IV. 1930–1934. A „kolhoz” forma fejlődése a mezőgazdaságban (ezt a folyamatot mezőgazdasági kollektivizálásnak nevezik; marxista nyelven a kolhoz a parcellás és a szövetkezeti mezőgazdasági termelés kevert formájának tekinthető).

V. 1935–1938. A „szocialista építkezés” megerősödése kizárólag Oroszországban. (Megfelelő kifejezéssel: az állami kapitalizmus hatalmas növekedése az iparban és az állami-szövetkezeti félkapitalizmus növekedése a mezőgazdaságban).

VI. 1939–1945. Világháború és szövetségek a kapitalista államokkal.

VII. 1946–1955. Harc a világuralomért és „hidegháború” a nyugati szövetségesekkel.

1955… Békés együttélés a Nyugattal és gazdasági versengés. (mfj.)

 

[5] Utalás egy híres francia mondásra, ami IV. Henrik francia királyhoz kötődik. Mivel hugenottaként nem szerezhette meg tartósan a zömében katolikus királyság koronáját, ezért majdnem 21 évvel Szent Bertalan éjszakája után, 1593. július 25-én áttért a katolikus vallásra, hogy elfogadtassa magát Párizs lakosságával és megszerezze a trónt. Az utókor az áttérést kommentálva a szájába adott egy találó mondatot, amely azonban nem tőle származik: „Párizs megér egy misét!” (A mondat forrása egy 1622-es névtelen francia pamflet, amely szerint Henrik briliáns minisztere, Sully herceg mondta volna Henriknek: „a korona megér egy misét”.) (mfj.)

 

[6] Itt Lenin Terményadóról c. művében írt átmenetekről/fázisokról van szó:

 

„Először is, meg kell vizsgálnunk, milyen is tulajdonképpen a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, amely feljogosít bennünket arra, hogy Szovjet Szocialista Köztársaságnak nevezzük magunkat.

 

Másodszor, fel kell fednünk azoknak a hibáját, akik nem látják, hogy nálunk a szocializmus fő ellenségei – a kispolgári gazdasági viszonyok és a kispolgári ösztönösség.

 

Harmadszor, jól meg kell érteni a Szovjetállam jelentőségét abból a szempontból, hogy gazdaságilag különbözik a polgári államtól.

 

Vizsgáljuk meg ezt a három körülményt.

 

Azt hiszem, nem akadt még olyan ember, aki Oroszország gazdaságának kérdésével foglalkozva, tagadta volna e gazdaság átmeneti jellegét. Azt hiszem, ugyanúgy egyetlen kommunista sem tagadta azt, hogy ez a kifejezés: «Szocialista Szovjet Köztársaság» azt jelenti, hogy a Szovjethatalomnak eltökélt szándéka, hogy a szocializmusba való átmenetet megvalósítsa, de semmiesetre sem azt, hogy a jelenlegi gazdasági rendet szocialista rendnek ismerje el.

 

De mit jelent az a szó, hogy átmenet? Nem azt jelenti-e, a gazdaságra vonatkoztatva, hogy a szóban forgó rendben megvannak mind a kapitalizmusnak, mind a szocializmusnak az elemei, részei, darabkái? Mindenki elismeri, hogy igen. De akik ezt elismerik, nem mind gondolkodnak azon, melyek is azok a különböző társadalmi-gazdasági formák, amelyeknek az elemei megtalálhatók Oroszországban. Pedig éppen ez a kérdés lényege.

 

Felsoroljuk ezeket az elemeket:

 

1) a patriarchális, vagyis jelentős mértékben naturális, paraszti gazdaság;

 

2) a kisárutermelés (ide tartozik a gabonát eladó parasztok többsége);

 

3) a magángazdasági kapitalizmus;

 

4) az államkapitalizmus;

 

5) a szocializmus.

 

Oroszország olyan nagy és olyan változatos, hogy a társadalmi-gazdasági formának e különböző típusai egybefonódnak benne. A helyzetnek éppen ez a sajátossága.”

 

(LÖM 30. Budapest, Szikra, 1953. – mfj.)