2023. 02. 16.
A művészet mindennemű továbbélése ellen, Az elválasztás uralma ellen, KÖZVETLEN DIALÓGUS KÖZVETLEN CSELEKVÉS ÖNRENDELKEZÉS A MINDENNAPOK FELETT
Mindeddig elsősorban az elmúlt század forradalmi harcaiból örökölt szubverzív módszerek formáit, kategóriáit alkalmaztuk. Javasolom, hogy tiltakozásunkat a múlthoz semmilyen módon nem kötődő eszközökkel egészítsük ki. Nem arra gondolok, hogy teljes egészében tekintsünk el mindazoktól a módszerektől, melyek segítségével a filozófia meghaladásának, a művészet megvalósításának és a politika megszüntetésének hagyományos területein küzdöttünk, hanem arra, hogy terjesszük ki a folyóirat tevékenységét eddig ismeretlen területre is.
Sok proletár tudatában van annak, hogy nem rendelkezik a saját élete felett, tudja, de ezt nem fejezi ki a szocializmus és az azt megelőző forradalmak nyelvén.
Köpjünk azon diákok láttán, akik a tömegpárti igényekkel fellépő csoportocskák talaján lettek aktivistává, és azt merészelik állítani, hogy azt Internationale Situationniste a munkások számára olvashatatlan, hogy a papírja túl sima ahhoz, hogy az ebédzacskóba tehessék, és a lap ára nem veszi számításba az alacsony életszínvonalukat. E diákok közül a következetesebbek azt a sokszorosított képet terjesztik, amit úgy alkottak a munkásosztály öntudatáról, hogy mindenhol egyfajta sztereotipizált János bácsi után kutattak. Elfelejtik többek között azt, hogy ha a múltban a dolgozók forradalmi irodalmat olvastak, akár sokat is fizettek érte, relatíve többet mint egy színházjegyért, és ha újra érdeklődni kezdenek iránta, akár a Planète [1] árának két-háromszorosát is rááldozzák. De a nyomtatás eme becsmérlőinek többsége elfeledkezik arról, hogy azok a kevesek, akik az ő közlönyeiket megvásárolják, pontosan azok, akiknek megvan a hátterük ahhoz, hogy első pillantásra megértsék a mi mondanivalónkat is, és mindenki más számára teljességgel érthetetlen, amit írnak. Néhányuk, akik nem vesznek tudomást az illemhelyi grafittik széles olvasóközönségéről (különösen a kávézók vécéi népszerűek), azt gondolják, hogy egy elemi iskolai írás paródiájával, a kiadó lakások hirdetéseihez hasonlóan kiragasztott papírra nyomtatva megtalálják a szlogenjeik mondanivalójához illő formát. Ez arra jó, hogy kiderüljön, mit kell feltétlenül elkerülni.
Az a feladatunk, hogy a modern társadalom elméleti kritikáját összekapcsoljuk a társadalom gyakorlati kritikájával. Ha a spektákulum alaptételeit térítjük el, a jelen és a jövőbeli forradalmak érveire következtethetünk.
Javasolom, hogy ragaszkodjunk a következőkhöz:
1. Az eltérítés-kísérletekhez. Valódi párbeszédek hozzáadásával fedjük fel a fényképes románcok és a pornográfnak mondott fotók nyers igazságát. Ez a művelet felszínre hozza majd azokat a szubverzív gondolatokat, amelyek spontánul, többé-kevésbé tudatosan merülnek fel és tűnnek azonnal tova a nézők képzeletében. Ugyanebben a szellemben feliratszalagokkal minden reklámot ‒ különösen a metró folyosóira kirakott, sokszor figyelemre méltó sorozatokat ‒ el tudunk téríteni.
2. A gerilla taktika elterjesztéséhez a tömegmédiában. Ez a tiltakozás jelentős formája volt nemcsak a városi gerilla korában, hanem jóval előtte is. Ezt az utat azok az argentinok nyitották meg, akik egy fényújság irányítását vették át, és a maguk jelszavait és szlogenjeit kezdték továbbítani. Még mindig ki lehet használni, hogy a rádió- és tévéállomásokat nem őrzik fegyveres csapatok. Szerényebb keretek között pedig köztudott, hogy bármelyik amatőr rádiós kis költséggel zavarni, vagy akár sugározni is tud egy kerületnyi területen, hogy a szükséges felszerelés kis mérete folytán nagyfokú mobilitást enged meg, és ezzel ki lehet játszani a trigonometrikus bemérést. Néhány éve Dániában a Kommunista Párt disszidenseinek egy csoportja kalózrádiót működtetett. Némely folyóirat hamisított kiadása hozzájárulhat az ellenség megtévesztéséhez. Ez a lista, nyilvánvaló okoknál fogva, homályos és korlátozott.
Az ilyen akciók illegalitása lehetetlenné teszi a cselekvést ezen a téren mindazok számára, akik nem döntöttek eleve a földalatti szervezkedés mellett, mert szükséges a különleges csoportok létrejötte, ez pedig nem vihető véghez (és nem lehet hatékony) elkülönülés, illetve hierarchia stb. nélkül. Egyszóval a terrorizmus felé vezető csúszós lejtője felé terel. Sokkal jobban megfelel ténylegesen a propagandára szorítkozni, ez egy egészen más módszer. A mi gondolataink mindenki fejében megfordulnak ‒ ez köztudott ‒ és bármelyik, tőlünk teljesen független csoport, néhány e célból összeverődött személy improvizálhat, és tökéletesítheti a mások által máshol kikísérletezett taktikákat. Ezektől a kevéssé összehangolt cselekvésektől nem várható különösebb felfordulás, de alkalmasak a tudatosságra ébresztés nyomatékosítására. Egyébként felesleges az illegalitás szó miatt csüggedni. Az ezen a területen véghezvihető akciók döntő többsége semmiben sem ellenkezik a fennálló törvényekkel. De a hasonló intervencióktól tartva a lapigazgatók félni kezdenek a nyomdászaiktól, a rádiók igazgatói a technikusoktól, stb. és megfelelő elnyomó szabályozásra várnak.
3. Szituacionista képregények kidolgozásához. A képregény századunk egyetlen valóban népszerű irodalma. Azok a kretének, akikben mély nyomot hagytak a gimnáziumi évek, akik képtelenek ellenállni a kísértésnek és szüntelenül erről értekeznek, nem minden bosszúság nélkül fogják olvasni és gyűjteni a mi kiadványainkat. Kétség nem fér hozzá, azért is megveszik majd, hogy tűzre vessék. Ki ne érezné át azonnal, hogy a „tegyük a szégyent még szégyenteljesebbé” szellemében mennyire könnyű lenne például az Espoir (Remény) utca 13-at Désespoir (Reménytelenség) út 1-é alakítani pusztán néhány vonás beillesztésével, vagy pedig szövegbuborékok átírásával. Míg a Pop Art kockákra bontja a képregényeket, a mi módszerünk ezzel ellentétben a képregény nagyságának és tartalmának visszaállításra törekszik.
4. Szituacionista filmek gyártásához. A mozi a legújabb, és kétségtelenül korunk legjobban alkalmazható kifejezési módja, de majd háromnegyed évszázada egy helyben topog. Összegzésül elmondhatjuk, hogy valóban a filmkedvelőknek, a filmkluboknak, a tanár- és diákegyesületeknek oly drága „hetedik művészetté” vált. A magunk tanulságára megállapíthatjuk, hogy ez a korszak (Ince, Stroheim, mindössze az Aranykor, az Aranypolgár, a Bizalmas jelentés / Mr. Arkadin, a lettrista filmek) véget ért, még akkor is ha külföldi terjesztőknél vagy az archívumokban fellelhetnénk néhány hagyományos, elbeszélő remekművet. Sajátítsuk ki az újfajta nyelv első tétovaságait, különösen a legbeteljesültebb, legmodernebb példákat, amelyek az amerikai B filmeknél is jobban kicsúsztak a művészeti ideológia befolyása alól: a híradókat, az előzeteseket, és mindenekelőtt a filmes reklámokat. Noha a kereskedelem és a spektákulum szolgálatában állnak ‒ és ez a legkevesebb, amit mondhatunk róluk ‒ a reklámfilmek technikai szabadsága vetette meg azokat az alapokat, amikből kiindulva Eisenstein A tőke vagy A német ideológia megfilmesítéséről beszélt. Hiszem, hogy le tudnám forgatni A spektákulum- és árualapú gazdaság hanyatlása és bukása című filmet, úgy hogy Watts [2] proletárjai azonnal megértenék, még ha nem is ismerik a címbe foglalt fogalmakat. Az új formában történő feldolgozás ugyanakkor minden bizonnyal hozzájárulna ugyanazon problémák „írásos” kifejezésének elmélyítéséhez és felerősítéséhez, amit le is ellenőrizhetnénk például a Felhívás gyilkosságra és züllésre című film leforgatásával, még mielőtt megszerkesztenénk annak folyóiratbeli megfelelőjét Előírások az utolsó osztály öntudatának erősítéséhez címmel. Más lehetőségek mellett a film kifejezetten alkalmas arra, hogy a jelent történelmi kérdésként tanulmányozzuk és kézzelfogható elemekre bontsuk. Természetesen a történelmi valóságot nem lehet elérni, megismerni és lefilmezni bonyolult mediációs eljárások nélkül, amelyek a tudat számára felismerhetővé teszik az egyik pillanatot a másikban, a sorsban megnyilvánuló célokat és eseményeket, az eseményekben és a célokban megnyilvánuló sorsot, és a szükségszerűségben tettenérhető lényeget. Ezt a mediatizációt nehéz lenne megvalósítani, hacsak a tények empirikus létezése önmagában nem egy mediatizált létezés, mely csak annyiban és azért jelenik meg közvetlenül, mert egyrészt nem vagyunk a mediatizáció tudatában, másrészt mert a dolgokat elvágták determinációik hálójától, mesterséges elszigeteltségben mutatják, és a klasszikus filmek montázsai rosszul fűzik össze őket. Éppen ez a mediatizáció hiányzott, és elkerülhetetlenül hiányzott a preszituacionista moziból, mely ha ugyan nem volt pusztán akadémikus elbeszélés a maga képmutató módján, megállt az úgymond objektív formáknál, és a politikai és erkölcsi fogalmak felújításánál. Mindez elmondva bonyolultabb, mint amilyen filmen lenne, tulajdonképpen csak banalitás. De Godard, a leghíresebb svájci maoista, képtelen lenne megérteni. Szokása szerint legfennebb elsajátítaná a fentieket ‒ azaz kiemelne egy szót vagy egy gondolatot belőle, például a reklámfilmekre vonatkozót ‒ de soha nem lesz képes másra, mint máshol bevezetett újdonságok lobogtatására, képekkel vagy a korszak divatos szavaival való vesződésre, melyeknek persze van kisugárzása, de azt ő nem tudja megragadni (Bonnot, munkás, Marx, Made in U.S.A., Bolond Pierrot, Debord, költészet, stb.). Ő tényleg Mao és a Coca-Cola gyermeke.
A filmmel bármit ki lehet fejezni, akárcsak egy cikkel, könyvvel vagy egy plakáttal. Ezért kell ezentúl minden szituacionistától megkövetelni, hogy ugyanúgy tudjon filmet forgatni, mint ahogy cikket írni (az Anti-kapcsolatszervezés c. cikknek megfelelően, ld. az Internationale Stuationniste 8. számát). A Watts-i feketéknek semmi sem túl szép.
Bálint Anna fordítása
Les situationnistes et les nouvelles formes d’action contre la politique et l’art, in: Internationale Situationniste no. 11, Párizs, 1967. október.
[1]. Fantasztikus irodalmi újság, 1961−1972 között jelent meg.
[2]. Los Angeles-i negyed.
Forrás: http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=a-szituacionistak-a-politika–es-muveszetellenes-cselekves-uj-formai_1698
(2014. 02. 13.)