RÉSZEG HAJÓ 2. SZÁM – VITA A BARIKÁD KOLLEKTÍVÁVAL

VITA A BARIKÁD KOLLEKTÍVÁVAL

RÉSZEG HAJÓ KRITIKÁJA

Az év elején a Barikád Kollektíva (BK) kiadott egy fontos brosúrát.[1] Sajnos, mostanában nem fordult elő ilyesmi, pedig a proletárharc szempontjából nagy jelentőségű kiadványokat hoztak létre a közeli múltban: „Pannekoek: Lenin, mint filozófus” vagy az „Anton Pannekoek: A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája / Herman Gorter: Nyílt levél Lenin elvtárshoz”.

Ezúton elsősorban elvtársi üdvözletünket akarjuk kinyilvánítani egy olyan kiadványnak, amely, mint azt a brosúra előszavában is felvetik, igencsak elhanyagolt téma Magyarországon. Itt azért megjegyeznénk, hogy a felsorolt kiadványok közül elfelejtették megemlíteni a mindeddig, a kommunista harc szempontjából (mármint ebben a témában) eddigi legfontosabb brosúrát, amely „1931-39. Forradalmi hullám Spanyolország területén” címet viseli, a  hajdan volt  „Kommunista Újság” (K.Ú.) szerkesztői készítették, és a „Sztrájk” lapon (http://www.oocities.org/sztrajk/spany.htm) található meg. Ha jól emlékszünk, akkor maga a Barikád Kiadó is kiadta. Persze, azt mi is látjuk, hogy ezen brosúra igencsak kezdetleges volt, és ami problémásabb, erős idealista üzenettel, ami az IKCS (Internacionalista Kommunista Csoport – GCI) igencsak egyszerű osztályharc szemléletét hordozta magán.

Agustín Guillamón, kommunista történész érdekes könyvet írhatott,[2] erre jöttünk rá a brosúra olvasása közben. Sajnos a BK nem tért (vagy térhetett) ki e nagyszerű történész – mozgalmár életútjának és munkásságának felvázolására.[3]  A brosúra megpróbálja eme könyv lényegét és hangulatát visszaadni. A könyv olvasása nélkül nemigen tudjuk megítélni ennek sikerét, de úgy érezzük, hogy azért lényegében elvégezte ezt a nem könnyű feladatot. Felvázolja az események menetét, azt, hogy a harcoló proletariátus szervezete által miként veszített mindinkább teret, hogy miként őrölte fel az antifasiszta harc a forradalmat. Ez ábrázolódik mind a hátországban, mind a csatatereken.  A BK kijelenti, hogy Guillamón az eseményeket a proletár osztályharc szempontjából szemléli. „A fegyveres harcok szervezésében és győzelemre vitelében a CNT-nek kulcsszerepe volt. A harcoló proletárok döntő hányada CNT-tagként, a CNT jelszavait követve lépett harcba, szerzett fegyvereket.” – írja a BK. Miután ezt megállapították, azt látjuk, hogy a CNT (maga a harcoló proletariátus?)[4] miként őrlődik a népfrontban, miként szakad el a forradalomtól, és legfőbbképpen miként számolja fel a forradalmi potenciált. Ezt kellő alapossággal, jól dokumentálva, rengeteg idézettel teszi. Nagy bánatunkra kijelenthetjük, hogy  Guillamónban felülkerekedett az a „baloldali” kommunista, aki megragadt a hagyományos munkásmozgalom keretinél, és így  szemléletbeli hibát vét. A BK pedig ennek teret ad, és kritika nélkül hagyja. Szinte semmit se tudunk meg a korabeli proletariátus osztálytudatáról.  „A július 19-ét követő hetekben Barcelona egy új és ismeretlen, ünnepi és vad forradalmi helyzetben élt, amelyben a fasiszta, a tulajdonos vagy a pap kivégzése MAGA VOLT a forradalom” – idézik Guillamónt. Átéljük a karneváli-forradalmi hangulatot, ez rendben van, és nagyszerű, hogy ezt akarja forradalomnak látni, és nem a rendíthetetlen, szabályos sorokban harcoló munkás szocreál képet. Oké. De nem tudjuk meg, hogy mi volt a forradalom lényege, a tartalma, az osztály mit is gondolt a jövőről, a másik világról. Egy pár mondattal utalnak rá.[5] A lényeg ebben az esetben nem is ez, hanem az, hogy Guillamón könyvét ez ügyben részükről nem éri kritika. Miáltal nem beszélnek a proletariátus elképzeléseiről,[6] kritika se érheti azt. Kritika nélkül hagyják az önigazgatási elképzeléseket, az ilyentén való kollektivizációt. Azt, hogy lényegében a még mindig a klasszikus (értsd anarchista klasszikus) munkás-paraszt koncepciót vélték az üdvözítőnek.  Ehelyett kapunk egy politikatörténetet, az elit, a CNT-FAI, és az egyéb köztársaságpárti politikusok egymással szembeni ármánykodásait. Konklúzió: mindez megtörténhetett, mert nem volt kommunista párt, nem volt forradalmi centralizáció.

Nos, ez igaz, de felszínes igazság. Nem arról van szó, hogy az ezen eseményekben résztvevő militáns proletárokat lezúzzuk, vagy számon kérjük. A sajátos történelmi és társadalmi helyzetüknél fogva viselkedtek és gondolkoztak úgy azok az emberek, ahogy. Nem dolgunk elítélni őket, ez történelmietlen lenne. A dolgunk az, hogy megismerjük és megértsük tetteiket, gondolataikat, hamis tudati, tudati fejlődésüket. Ha mindezt feltártuk, akkor rájövünk arra, hogy társadalmi modelljeik, amiket ténylegesen a fejükben végiggondoltak, és sok esetben el is kezdték megvalósítani, nem lehetnek az anarchista kommunizmus alapjai[7]. A termékcsere – bármennyire közvetlen – fenntartja az áruviszonyt; a földkollektívák és gyári önkormányzatok – bármennyire is közösségiek befelé – nem alkalmasak tényleges társadalmasításra, mert egymástól pont a tulajdon által vannak elválasztva.[8] Nos, ha mindezt felismertük, akkor rájövünk arra, hogy e koncepciók szerveződési formái nem adekvátak a (nem bolsevik) kommunista párttal, a forradalmi centralizációval.

Tehát, ami szerintünk kimaradt:

A militáns proletariátus forradalmi cselekedeteinek lényege, osztálytudatának leírása, megértése és kritikája. És ami a legfőbb: eme kritikának a kiváltó oka. Azaz egy adott mozgalmat nem azért kritizálunk meg, mert nem felelt meg a kommunista, anarchista toposzoknak, hagyományoknak. A feladat adott, van egy társadalom, a kapitalizmus. Ennek a társadalomnak sajátos ellentmondásai vannak, ezen ellentmondások a végsőkig feszültek. A tagadandó meghatározza önnön tagadását; ha ezt a rendszert a társadalmisága, nemzetközisége teszi tönkre, úgy ezeket kell továbbfejleszteni, felszámolva az ezeket létrehívó és megnyomorító viszonyokat. Ez a rend önpusztításával vagy mindannyiunkat elpusztít, vagy mi pusztítjuk el őt. De ő mondja meg, hogy őt hogyan kell meghaladva tagadni: nemzetközi társadalmasítás, a termelőerők fejlesztése, de nem bárhogy: a szabad személyiségfejlődésért, annak szükségleteiért a tulajdoni elválasztást, hierarchiát, mindennek mentalitásait, korlátoltságait, újratermelőit végképp eltörlendő. E szerves egész, a kommunizmus létrehozása a kapitalizmus által követelt feladat (már feltételezve, hogy 1. az emberiség élni akar, 2. nem a digitális roncsok kőkorszakában vegetálva, majd visszafejlődve ugyanide). És mindezt szem előtt tartva, általános irányelvként kell helyi / napi szinten alkalmazni adott lépésekre, szervezetre, illetve az ellenforradalom, a burzsoázia, vagy akár önmagunkkal szemben is, felismerve és leküzdve a kapitalizmus által biztosított lét, s helyzetek ellentmondásait, következményeit. Ez a küzdelem a kommunista forradalom folyamata, amit a proletariátus (végül) kommunista pártként[9]. hajt végre. Mármost a kérdés az, hogy az adott mozgalom végrehajtotta a feladatot, és ha nem, akkor miért nem? Ez már csak azért is fontos, mert a kommunista forradalom objektív tényezőkön alapszik, de a szubjektív tényező, a proletariátus hajtja végre. Azaz a kapitalizmus megadja a „képletet”, de ezt a képletet fel kell fogni, és az osztálytudatnak (széleskörűen) el kell sajátítania. Ezen elsajátítás objektív társadalmi körülmények közötti története teszi számunkra fontossá a mozgalom történetének tanulmányozását. Ez jelenti a kommunista tapasztalatok levonását, elsajátítását. Ha ez elmarad, akkor az nem más, mint történészkedés, még ha oly kommunista módon történik is.

Barikád Kollektíva: Válaszunk egy kritikára

A „Részeg Hajó” folyóirat kiadói elküldték nekünk A. Guillamón „A bizottságok forradalma” c. könyvéről közzétett ismertetőnkkel kapcsolatos kritikai észrevételeiket, és felkértek minket, hogy reagáljunk rájuk. Két nyomós okunk is van rá, hogy ne térjünk ki a válaszadás elől. Örvendetes számunkra, hogy egy mozgalmi csoport feldolgozta az írást, és állást foglalt vele kapcsolatban, további vitát kezdeményezve. Másrészt megragadjuk az alkalmat, hogy kritikájukban tetten érjük szemléletük néhány, szerintünk igen problematikus alapvonását, és ezáltal a vitát tágabb kontextusba helyezzük.

Bevezetésképpen reagáljunk néhány kisebb jelentőségű észrevételre. Rögtön az írás elején szóvá teszik, hogy nem említettük meg az „1931-1939. Forradalmi hullám Spanyolország területén” c. brosúrát a magyar nyelven elérhető források között. Valójában implicit módon utaltunk erre a kiadványra. A nevesítés azért maradt el, mert a brosúrában tükröződő szemléletet – amely, amint azt a Részeg Hajó is jelzi, a maga idejében nyomtatott formában a „Barikád füzetek”-sorozatban jelent meg – túlhaladottnak tartjuk.

A „Részeg Hajó” nehezményezi, hogy A. Guillamón nem ír a CNT-nél radikálisabb, noha számszerűleg gyenge csoportokról. Valójában Guillamón könyvében említésszerűen megjelennek ezek az áramlatok, de ennél fontosabb kiemelni, hogy pl. a „Durruti barátai” csoport, amely az 1937 májusi felkelésben fontos szerepet játszott, már csak azért sem lehet témája a vizsgált könyvnek, mert az abban tárgyalt időszakban ez a csoport még nem létezett: a csoport későbbi központi figurája, J. Balius ekkor még a „Solidaridad Obrera” egyik szerkesztője és rendszeres szerzője volt, ebben a minőségében többször meg is jelenik a könyvben, de a recenzió kereteibe ennek megemlítése nem férhetett bele.

Az előbb felsoroltak – apróságok. Sokkal nagyobb problémának látjuk a „Részeg Hajó” forradalom-felfogását, és azt a szemléletmódot, amellyel a „Részeg Hajó” a történeti elemzés kérdéséhez közelít (a kettő egymással szorosan összefügg). „Tehát ami szerintünk kimaradt: A militáns proletariátus forradalmi cselekedeteinek lényege, osztálytudatának leírása, megértése és kritikája. (…) A feladat adott, van egy társadalom, a kapitalizmus. Ennek a társadalomnak sajátos ellentmondásai vannak, ezen ellentmondások a végsőkig feszültek. A tagadandó meghatározza önnön tagadását (…) a kommunista forradalom objektív tényezőkön alapszik, de a szubjektív tényező, a proletariátus hajtja végre. Azaz a kapitalizmus megadja a »képletet«, de ezt a képletet fel kell fogni, és az osztálytudatnak (széleskörűen) el kell sajátítania.” – mondják a „Részeg Hajó” kiadói. Haladjunk sorjában.

„…a militáns proletariátus forradalmi cselekedeteinek lényege, osztálytudatának leírása…” Az osztálytudat leírása éppenséggel megjelenik mind magában a könyvben, mind az arról írt ismertetőben. Maga a „Részeg Hajó” által idézett Guillamón-mondat – „A július 19-ét követő hetekben Barcelona egy új és ismeretlen, ünnepi és vad forradalmi helyzetben élt, amelyben a fasiszta, a tulajdonos vagy a pap kivégzése MAGA VOLT a forradalom” – nem mond el valami alapvetőt a proletariátus osztálytudatáról?! A „Kollektivizálások” c. szakaszban idézett dokumentum nem tükrözi a munkásosztály elképzeléseit a társadalmi átalakítás módjáról? Guillamón könyvében kétségkívül tetemes részt foglal el az „elit” (a CNT-FAI felsőbb bizottságai stb.) vitáinak ismertetése. Ez nem is lehet másként, mert erről állnak rendelkezésre nagy mennyiségben – nagyrészt korábban kiadatlan – dokumentumok. Azonban ettől még szó sincsen „kommunista történészkedésről”, még kevésbé „politikatörténetről”. Az osztályharc osztályharcos rekonstrukciójáról van szó, de ezt a kommunista történész is csak azzal a forrásanyaggal dolgozva tudja végrehajtani, amely az utókor számára fennmaradt.

„…a tagadandó meghatározza önnön tagadását…” Absztrakt-filozófiai szinten a „Részeg Hajónak” ebben talán igaza is van. De egy elvont igazság hasznavehetetlen banalitássá válik, ha merev-mechanikus módon próbálják egy konkrét folyamat elemzésére és értékelésére felhasználni. A „Részeg Hajó” kritikája teljes érzéketlenségről tanúskodik azokkal a bonyolult, sokrétegű és nem-lineáris közvetítésekkel szemben, amelyek az elvontat a valóságossal, az általánost az egyedi-konkréttal kapcsolják össze. Ez különösen szembeszökő, ha tekintetbe vesszük, hogy miközben számonkérik a brosúrán annak a sajátos történelmi-társadalmi helyzetnek a bemutatását, amely a proletariátus magatartását determinálta, a „Részeg Hajó” szerkesztői csak merő általánosságokat tudnak e „sajátos helyzetről” állítani (lásd a 6. számú lábjegyzetet).

„…a kommunista forradalom objektív tényezőkön alapszik, de a szubjektív tényező, a proletariátus hajtja végre…” Íme, a „Részeg Hajónak” elég volt egyetlen lépést tenni lefelé az absztrakciós létrán, és máris egy mechanikus és hibás formulához érkezett. Az objektum és szubjektum efféle elválasztását és szembeállítását már Lukács explicite elítélte, és teljes joggal. Szubjektum és objektum egysége éppen a társadalmi viszonyok terén valósul meg, mivel a társadalmi viszonyokat ugyanazok a hús-vér emberek forradalmasítják, akik maguk e viszonyok objektív hordozói. A „forradalmi szubjektum”, azaz a proletariátus számára nincs egy tőle elkülönült, tudományos objektivitás, amelyből saját akcióját le kell vezetnie. A proletariátus nem Amerikát fedezi fel, amely tőle függetlenül, „objektíve” létezik a tőke óceánján túl, hanem önmaga emancipációját hajtja végre – többek között a kapitalizmus mechanikus determinista gondolkodásmódja alól is.

„…a kapitalizmus megadja a »képletet«, de ezt a képletet fel kell fogni, és az osztálytudatnak (széleskörűen) el kell sajátítania…” Ez a „képlet” szintén csak a tiszta absztrakció síkján létezik, ahogyan azt maga a „Részeg Hajó” kiadóinak kritikája – de más megnyilatkozásaik, pl. „Kik azok a proletárok?” c. írásuk is – megmutatja. Ez nem jelenti azt, hogy a kommunistáknak nincsen programjuk. Annyit jelent, hogy a program nem válthatja ki az osztályharc gyakorlati tapasztalatait, sikereit és kudarcait, hogy maga ez a program csak a harci folyamatban fordítható le elvontból konkrétba, eszmeiből anyagiba. Azon formák eredetét, amelyek a spanyolországi forradalmi harcok során megszülettek – ágazati szocializáció és vállalati kollektivizálás, közvetlen termékcsere stb. –, korántsem pusztán (és többnyire nem is elsősorban) a proletariátus „hamis tudatában” kell keresni. Mindenekelőtt a konkrét viszonyokban, a harci feltételekben, burzsoázia és proletariátus (nemzetközi!) erőviszonyaiban gyökereztek, amint ezt pl. a szocializáció versus kollektivizálás kérdésében a brosúra is visszaadja. A harci folyamat pedig oszcillál, új formákat szül, hogy azután visszahátráljon, újrakezd, önmagát bírálja, fejlődik és visszafejlődik, előretör, megtorpan, majd új fordulatot vesz stb. A harc általános kontextusát a kapitalizmus alapvető viszonyai adják, de menetében nagy szerephez jut az esetlegesség, a térben és időben változékony adottságok. „A véletlen az a forma, amelyben a szükségszerűség megvalósul.” Kihámozni egy adott mozgalom általános jellegű, maradandó és jövőbe mutató eredményeit – ehhez le kell tudni szállni a konkrétum síkjára az általánosból, méghozzá úgy, hogy eközben fenntartjuk a totalitásszemléletet, a részeket egy dialektikus egész mozzanataiként felfogva és értékelve. Ha erre nem vagyunk hajlandók vagy képesek, akkor maradnak a kiüresített jelszavak és a dialektika és történetiség nélküli mechanikusan materialista determinizmus, ami nem csak, hogy képtelen megragadni a proletariátus harcát a maga konkrétságában, de veszélyes következtetésekhez is vezet: tudniillik, hogy a kommunista párt – ami, ahogy a „Részeg Hajó” egyébként helyesen megjegyzi, nem különülhet el hierarchikusan a proletariátustól – gazdaságon kívüli kényszerrel „pótolhatja” a proletár harcok bizonyos hiányzó feltételeit.

A RECENZIÓ KRITIKÁJÁNAK KRITIKÁJÁNAK KRITIKÁJA – RÉSZEG HAJÓ

Mindenek előtt köszönjük a választ.

Az apróságról: „A »Részeg Hajó« nehezményezi, hogy A. Guillamón nem ír a CNT-nél radikálisabb, noha számszerűleg gyenge csoportokról. Valójában Guillamón könyvében említésszerűen megjelennek ezek az áramlatok, de ennél fontosabb kiemelni, hogy pl. a »Durruti barátai« csoport, amely az 1937 májusi felkelésben fontos szerepet játszott, már csak azért sem lehet témája a vizsgált könyvnek, mert az abban tárgyalt időszakban ez a csoport még nem létezett: a csoport későbbi központi figurája, J. Balius ekkor még a »Solidaridad Obrera« egyik szerkesztője és rendszeres szerzője volt, ebben a minőségében többször meg is jelenik a könyvben, de a recenzió kereteibe ennek megemlítése nem férhetett bele” – írja a BK.

Ténybeli hibát ejtettünk. Ez igaz, és ezért elnézést kérünk. Ám hibánkat talán kisebbíti (ha nem is menti), hogy mi csak példaként hoztuk fel a „Durruti barátai” csoportot (hibásan), és valóban nem kérdésként hangzott el a hiányérzetünk. Tehát: voltak-e a CNT-nél „balosabb”, radikálisabb, forradalmibb csoportok az adott időszakban, és ha igen arról miért nincs szó (akár említés szintjén) a recenzióban? De ez tényleg nem annyira lényeges.

Ahogy a BK írja: „Haladjunk sorjában.”

A BK állítja: “»A július 19-ét követő hetekben Barcelona egy új és ismeretlen, ünnepi és vad forradalmi helyzetben élt, amelyben a fasiszta, a tulajdonos vagy a pap kivégzése MAGA VOLT a forradalom« – nem mond el valami alapvetőt a proletariátus osztálytudatáról?!”

Szerintünk pusztán ez csak annyit árul el, hogy mint minden kizsákmányolt osztály eddigi lázadása, ez is a kizsákmányoló osztály elleni erőszakban és karneváli igazi ünneplésben nyilvánult meg. Ez szerintünk is nagyon fontos és szükségszerű. Szükségszerű és nincs benne semmi „új és ismeretlen”. Közhely, hogy a lerombolt Bastille romjain táncoltak a forradalmárok; de, hogy ne menjünk messzire, Hobsbawm „A primitív lázadók”-ban írja, hogy Spanyolországban a vidéki lázadások, amelyek már-már matematikai rendszerességgel 7 évenként jelentek meg, a templomok és kastélyok felgyújtásával, örömünneppel járt együtt. A példákat még elég sokáig lehetne sorolni. A kérdés az, hogy mint minden helyzetnek, ennek a forradalmi szituációnak is megvolt a maga specialitása, amely sajátos tudatokat is teremtett. De konkrétan mik voltak ezek, miben volt ez más vagy több (kevesebb) a korábbiakhoz képest (Spanyolországon belül)? Csak a mérete? Milyen konkrét céljaik voltak, milyen elképzeléseik voltak a jövő társadalmával kapcsolatban, ebből mi valósult és valósulhatott meg? A korabeli hétköznapi emberekről, a proletariátusról csak annyit tudunk meg, hogy jelentős részük CNT tag volt. Ezek szerint amit a CNT akart azt akarta a proletariátus? De még azt se tudjuk meg, hogy mit akart a CNT. Helyette a politikai praktikákat kapjuk. 

„A »Kollektivizálások« c. szakaszban idézett dokumentum nem tükrözi a munkásosztály elképzeléseit a társadalmi átalakítás módjáról?” – kérdez vissza a BK.

Újraolvasva az adott részt azt kell mondanunk, hogy nem adja meg a választ. Nézzük a dokumentumokat: „Legutóbbi gyűlésükön, amelyet az Olympia Színházban tartottak, az osztály érzéseit tolmácsolva a pékmunkások egyhangúlag elhatározták a sütőipar szocializálását és egy testület kinevezését, amely vitaalapul szolgáló jelentést bocsát ki.” (213. o.), „a sütőipari munkások készen állnak feláldozni minden vívmányukat, amelyeket a burzsoázia elleni véres harcokban szereztek”, „A CEIP kétségtelenül kiváló szakszervezeti munkát végzett az iparág újraszervezésének terén azzal a tisztességes céllal, hogy megakadályozza a kenyér árának emelkedését. De nem volt semmilyen pénzeszköze, amely lehetővé tette volna, hogy hozzájusson a külföldről való lisztbeszerzéshez szükséges devizához és felhalmozzon egy ésszerű készletet, amellyel elkerüli a kenyérellátási válságot a közeljövőben: nem volt döntéshozói hatalma, amelyet július 21-én a Generalidad kormányának kezében hagytak.” (Guillamón értékelése, 260. o.) és „bizonyos termelő ágazatokban, mint a kenyéripar, a taxi vagy a tehenészetek, amelyekben erőteljesen meggyökeresedtek a kisvállalatok, nagyon korán hozzáfogtak a szocializációhoz. A nagyobb gazdasági súllyal bíró ágazatokban, mint az építőipar és a faipar, a szocializáció folyamata hosszabb volt vagy megkésett, és szembe kellett szegülnie azokkal az akadályokkal, amelyeket az 1936. október 24-én elfogadott kollektivizálásokról szóló dekrétum magába foglalt.” (251. o.). Szóval megtudjuk, hogy szocializálni akartak (az még rendben van, hogy megtudjuk Guillamón(!) véleményét arról, hogy mi a különbség a kollektivizálás és a szocializálás között), és megtudjuk azt is, hogy ezt a fasizmus elleni háború miatt elnapolták, vagy épp az egész megkésett volt. Csak azt nem tudjuk meg, hogy mi volt ennek a szocializációnak a tartalma. Illetve azt sem, hogy a CNT és az antifasiszta háború miért is tudta végül  meghiúsítani ezen forradalmi tendenciájú lépéseket. Érthetően: miért voltak ezen proletárok alkalmasak erre a befogásra, ha egyáltalán ilyen egyértelműen kívülről érkező befogásnak hívhatjuk ezt.

Továbblépve a „tagadandó meghatározza önnön tagadását” sajátos kritikájával szembesülünk. Azzal, hogy a BK követi a divatot: roppant könnyedséggel kezeli (és kerüli) azt az egyszerű, ám annál lényegesebb kérdést, hogy az óhajokon és vágyakon túl miből is ered a kommunizmus társadalmi-gazdasági alakulatának szükségessége, s ebből kifolyólag milyennek is kell(ene) lennie az azt létrehozó mozgalomnak; így mire kell törekedni a mozgalom napi gyakorlatában, milyen mentalitásokat tételez e szerves egész; és így mennyiben nevezhető egy-egy történelmi mozgalom, annak megnyilvánulásai, militánsai kommunistának, illetve kommunisztikusanak? Azzal szembesülünk, hogy a BK, miközben az idézett részt kiragadja szövegkörnyezetéből olcsó filozófiai bölcselkedésnek mutatva ezzel ( az elvont-valóságos ellentét pár problematikájáról később), szinte csak kötelező jelleggel beszél kommunista programról, és annyit mond róla, hogy „…az nem válthatja ki az osztályharc gyakorlati tapasztalatait, sikereit és kudarcait, hogy maga ez a program csak a harci »folyamatban fordítható le elvontból konkrétba, eszmeiből anyagiba«”; illetve annyit mond, hogy a „…»forradalmi szubjektum«, azaz a proletariátus… önmaga emancipációját hajtja végre”.

Mármost az a kisebbik baj, hogy az „eszmeiből anyagiba” megfogalmazás eléggé szerencsétlen; ez a maga mechanisztikus különválasztásával torz materializmusokhoz, idealizmushoz, polgári és a többiekhez vezet, mivel az eszmei is anyagi. A nagyobb baj, hogy a BK, miközben az osztályharc történelmi eseményeit mutatja be, elfelejti, hogy azok a kapitalizmus termelési viszonyai, termelőerői, jogi-politikai felépítménye stb. ellentmondásainak, konfliktusainak, harcainak mozgásformái. A tőkések harca harc a tőkefelhalmozás elsőbbségéért, harc más gazdasági-politikai elitek ellen, azok gazdasági bázisai ellen, a tőkefelhalmozásnak vagy alávetendő vagy tőkés kizsákmányolással helyettesítendő őket. Harc a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek ellen az értéktöbblet bérmunkával vagy egyenlőtlen cserével való kipréseléséért, a tőkéért és annak hatalmáért. S mindezzel és mindezért harc a tőke termelőerőinek fejlesztéséért s harcaik következményeként azok saját viszonyain való túlfejlesztéséért és ennek következményeinek áthárításáért. Az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeinek harca pedig egyre inkább a tőke, azok intézményei stb. elleni harc; és a tőke termelőerőinek túlfejlődésével, a rendszer növekvő működésképtelenségével, a spekuláció és pauperizáció, a tőke nyíltabb diktatúráinak s a világháborús veszélynek egyre visszavonhatatlanabb eluralkodásával nem csak egyre kényszerűbbé válnak harcaik, hanem egyre kevésbé lehet más a céljuk – a teljes dezorganizáció és kvázi rabszolgaság atomizált nihiljébe süllyedés helyett –, mint a kapitalizmus meghaladva tagadása. A kommunizmus szükségessége, mint a kapitalizmus dinamikájából: a kapitalizmushoz képest túl társadalmivá, túl nemzetközivé, túl magas technika, tudás, termelékenység szintre fejlődéséből következő új társadalmi-gazdasági alakulat szükségessége, perspektívája tehát nem öröktől fogva való, és nem is lehetett a kapitalizmus előtti racionális ügy. Ám ebből következően a kapitalizmus fejlődése, konkrét termelési, tudati stb. viszonyainak, formáinak alakulása nem más célt határoznak-határoztak meg, nem tesznek-tettek valóságossá alternatív kommunizmusok lehetőjét (a kommunizmus nem relatív, mondván hogy akkor az volt a kommunizmus; nem, a kritérium kritérium lett és maradt), hanem könnyebbé vagy nehezebbé teszik, meggyorsítják vagy elodázzák a meghaladva tagadás szükségességének felismerését és a meghaladva tagadás végrehajtását.

Kritikánkban tehát a hajtóerő, a tartalom, a lényeg mozzanatára, a termelőerők s termelési viszonyok dialektikus mozgására, és az így meghatározott célra mutattunk rá, szükségképp az elvontság adott szintjén. De ez az általános-elvont a konkrétban levő és a konkrétat leíró mozzanat. A konkrét nem csak konkrét, és az elvont-általános sem merő absztrakció csupán; minden e kettőség dialektikus egységeként létezik vagy valóságosabban fogalmazva, tükröződik vissza – már ha képesek vagyunk helyesen felfogni a valót. Azaz nem akarjuk – nem is lehet – helyettesíteni a történelmi tényeket, jelenségeket, a harci folyamat oszcillálását stb. S így azt kell mondanunk, hogy a BK azért hiszi azt, hogy mi ama konkrét történelmi mozzanatokat, mozgásformákat valami általánossal kívánjuk helyettesíteni, mert ő maga a folyamatot, a tartalmat a „mögöttest” vagy – gonoszabbul fogalmazva – a lényeget nem, vagy csak részlegesen látja. Mi azt állítjuk, hogy az új társadalom nem egyszerűen a proletariátus önmaga által végrehajtott emancipációja (ami egyébként veszélyes következtetéshez vezet:  a kommunizmusban felszabadultan, de lesz proletariátus; vagyis az osztálytársadalom, mint a proletariátus létrehozója nem szűnik meg). Hanem a kapitalizmus ellentmondásai által meghatározott pozitív megoldás: termelőerők követelte nemzetközi társadalmasítás tudati, mentális elsajátítása és kapitalista viszonyokkal szembeni megvalósítása a proletariátus által; s a kapitalizmusnak az új viszonyokhoz képest milyenségben és mennyiségben alulfejlett, „örökül” hagyott termelőbázisából fakadó tudati-mentális restaurációja ellen a termelőerők továbbfejlesztése, új bázis kialakítása. Ezzel visszavonhatatlanná téve az új viszonyok embereinek, mentalitásainak, a szabad személyiségfejlődésnek, annak szükségleteinek maradéktalan kielégíthetőségének világát, a kommunista társadalmat. A proletariátusnak nem önmaga, hanem a történelmi feladat szubjektumává kell válnia. Léthelyzeteiből következően erre hivatott, a kapitalizmus fejlődésének és túlfejlődésének nyomorúságait neki kell viselnie elsősorban; s immár egyre reménytelenebbül, ha a kapitalizmuson belül keres megoldást a kapitalizmus uralkodó osztályának, s elitjének tetsző ideológiáknak, mentalitásoknak a maga módján, de megfelelve. E fertőzésnek való kiszolgáltatottság pedig nő attól, hogy a proletariátust egyszerűen önmaga forradalmi szubjektumává teszik.  Így harca nem több egy önmagában lévő csoport harcánál, érdeke merőben partikuláris, részérdek csak. Ahol pedig minden önmaga mércéje, ott vagy a magatehetetlen szürkeség az úr, vagy merőben ellenséges ideológiák, vallástörmelékek, polgári nyáladzások adnak igazolást és jogot a proletariátus harcához, vagyis előbb-utóbb annak megfojtásához. Persze, a proletariátust csak önmaga szabadíthatja fel. De ama történelmi feladatból következik az, hogy miért és hogyan kell felszabadulnia a kizsákmányolás, hierarchia, osztályok stb. viszonyai, tudati formái, mentalitásai alól. A proletariátus történelme nem más, mint a kapitalizmus meghaladva tagadásának, e történelmi feladat felismerésének és végrehajtásának történelme. Ebből a perspektívából szemlélve tesszük fel a kérdést: adott szituációban mennyiben és hogyan teljesült ama történelmi feladat?  Vajon az adott szituációban – szent történész, vadulj meg – mi lett volna a megfelelő lépés a progresszív tendenciákat forradalmasítandó? Miért nem tették meg e lépéseket? Mennyire és mennyiben sikerült társadalmasítani, hierarchikusság s tulajdoni elválasztás nélküli társadalmi egésszé szervezni az újratermelés folyamatát? A tudati, mentális tendenciák mennyiben voltak alkalmasak az ez irányú továbblépéshez? Mindennek szervezeti formái, azok alakulása, alakulásuk lehetői mennyiben gátolták/erősítették mindezt? Vagyis nem csak az a kérdés, hogy mi történt, hanem az is, hogy miért történt az, ami és legfőképp, minek kellet volna történnie? Mi irányelvekről beszélünk, ezek perspektívájából szemléljük – már ha tudjuk – a történelmi eseményeket, mert a jelent is így szemléljük.

Persze lehet mindezt „a kapitalizmus mechanikusan determinista gondolkodásmódjának” a termékeként beállítani. Lehet kritizálni a „…kommunista forradalom objektív tényezőkön alapszik, de a szubjektív tényező, a proletariátus hajtja végre” állításunkat. De úgy kritizálni, hogy a proletariátus egységbe kerül a burzsoáziával: „…társadalmi viszonyokat ugyanazok a hús-vér emberek forradalmasítják, akik maguk e viszonyok objektív hordozói”, vagyis a tőke-bérmunka viszony hordozói ugyanúgy forradalmasítanak – hát, nem a legszerencsésebb. De úgy sem az, hogy a proletariátus minden időben és helyen, feltétlenül kommunista forradalmárként van bemutatva, mivel úgy nem fedezi fel Amerikát, hogy egységben van feladatával: önmaga emancipációjában.  Félig elhagyva a viccet: Amerika nem egy másik bolygón vagy dimenzióban van, hanem itt a Földön. Ez valahol egység, ezzel egység hiányát elítélni keserves. Az „önmaga emancipációjáról” pedig volt szó.

Teljesen elhagyva a viccet: a fel nem ismert, igaz, nem akárhogyan, de elkülönül attól, aki a felismerésre még csak hivatott. Vagyis a tudatlantól.

A történelmi feladat pedig, mint írtuk objektív. A feladatot a proletariátusnak fel kell ismernie, el kell sajátítania, s addig ez számára külsődleges marad – még akkor is, ha a kapitalizmus terméke a feladat a proletariátussal együtt. Az meg különös viszonyban álló emberek terméke. Például a proletariátusé. Végezetül pedig: az már csak egyszerű következménynek tűnik (talán a mechanikusság átka!), hogy a BK a rossz gondolkodásmódnak tudja be a gazdaságon kívüli kényszer alkalmazását a proletár harcok bizonyos feltételeit pótlandó. Mert vagy ki tudja, mit állít (milyen feltételeket?), vagy azt mondja, hogy a kapitalizmusban a teljesség egyenlősége uralkodik a proletárforradalom feltételeit tekintve, s ezért nem kell sehol sem ama „pótlás”. Vagy azt mondja, hogy ahol nem teljesen optimálisak a feltételek, ott a kommunista pártnak nem a kockázatokat kell értenie, kimondania, mérlegelnie a helyes cselekvéshez, a forradalomhoz, hanem szó és gondolat nélkül ott kell hagynia az egészet.

Ki tudja. Az pedig már szóra sem érdemes, hogy a kapitalizmus termelőerői soha sem lehetnek a kommunista társadalomé. Azok csak követelik azt. S az új viszonyok pedig  új termelőerőket követelnek. Amelyek kialakítása nem megy egyik napról a másikra, s így eme ellentmondások szükségképp a restaurációt táplálják. Ez a proletárdiktatúra időszaka. És ez esetben vagy nem lehetséges a kommunizmus, hiszen a gazdaságon kívüli kényszer a proletárharcok hiányzó feltételeit pótolja  – és így a következetesség bolsevik aurájában vagyunk mechanikusan és mindez rossz –, vagy a BK-nak meg kellene értenie a kapitalizmus és kommunizmus problematikáját. Mondjuk azért, hogy erőfeszítésük a proletárharc történelmének és jelenének feltárására maximálisan érvényesülhessen. Avagy: kommunistáknak, szemben a történészekkel – legyenek azok megáldva akár a kommunista jelzővel – nem pusztán csak az a dolguk, hogy effélét míveljenek: „Az osztályharc osztályharcos rekonstrukciójáról van szó, de ezt a kommunista történész is csak azzal a forrásanyaggal dolgozva tudja végrehajtani, amely az utókor számára fennmaradt.” Az a dolguk, hogy megismerve az adott történelmi eseményt, társadalmi-gazdasági viszonyait (mind konkrétan, mind történelmi kontextusba helyezve) az abban szereplők tetteit, gondolkodását (ebben még a fentiek alapján a rekonstrukció se sikerült totálisan) tapasztalatokat vonjanak le, és bizony megítéljék (és nem elítéljék) az adott mozgásokat.

Megjegyzés: A 9. lábjegyzeten már a szöveg BK-nak való elküldése után változtattunk. Mi később ezt a változatot is elküldtük nekik. Amelyre ők már nem kívántak reagálni. A szöveg a már javított változatot adja, ennek ellenére itt most leközöljük az eredetileg elküldött 9. lábjegyzetet: A párt szükségességét, a részekké, darabokká, hierarchiákká stb. nem különülés szerveződését pont a társadalmasítással meghaladva tagadás követeli (azt meg a kapitalizmus fejlődése és túlfejlődése) a kapitalizmus atomizáló, széthúzó, önmagához nyomorító hatásai, a történelmi fejlődés különbözőségei stb. miatt. És bár a pártnak el kell különülnie az ellenforradalomtól, legyen az tudatos vagy naiv, nem különülhet el hierarchikusan a proletariátustól. Hanem azt párttá kell változtatnia, s a kapitalizmus megdöntésével társadalommá kell válnia. Már ezért is ügyelnie kell arra, hogy a kapitalizmus hatásai pl. a demokrácia, mint szavazások többség-kisebbség döntési mechanizmusai, azaz hierarchia és tulajdon restaurátorok / fenntartók, illetve bolsevik módszerek, viszonyok, mentalitások (pl. katonai centralizáció) ne válhassanak benne uralkodóvá. Szemben a konszenzus, a különbözőségek egyenlőtlenséggé, uralommá nem változtatásának módszereivel, mentalitásaival. Ha ez a harc sikertelen, úgy a „külső” ellenforradalommal folytatott harc is azzá lesz. Pláne, hogy amint a pártnak lehetősége van, a termelési viszonyok megváltoztatására, és még ezen a bázison, de a forradalom bázisán az ellenforradalom letörésére, vagyis a proletárdiktatúrára, a negatív tendenciák felerősödnek. És mindez így is marad, míg az új viszonyokat pusztán a kapitalizmus termelőerőinek bázisa követeli meg, és fogja vissza; míg az új lehetőségek közt nem fejlesztették ki az új termelőeszközöket, míg a tudás felhalmozásának folyamata ennek megfelelő szintet nem ért el. Ha létrejött eme új termelőerő – bázis, ha a szabad személyiségfejlődés szükségletei maradéktalanul kielégíthetőek, ha az ellenforradalom így lehetetlenné válik, akkor a párt társadalommá lesz, a gazdaságon kívüli kényszer s diktatúra értelmetlenné, a kommunizmus társadalma pedig lezárja az emberiség előtörténetét.

[1] 1936: Proletárfelkelés, osztálykollaboráció és ellenforradalom Katalóniában – könyvismertető (http://barricade.hol.es/vitairatok/guillamon_ismerteto_hu.html)

[2] Agustín Guillamón: La revolución de los comités. Hambre y Violencia en la Barcelona Revolucionaria. Dejulio a diciembre de 1936. (A bizottságok forradalma. Éhség és erőszak a forradalmi Barcelonában. 1936 júliusától decemberéig.); Aldarull Edicions/El Grillo Libertario, 2012. A spanyol forradalomról több írása is megjelent: https://libcom.org/tags/agust%C3%ADn-guillam%C3%B3n

[3]  A spanyolországi forradalmi események kutatója azon kevés történészek egyike, aki több mint marxista történész (mint pl. Krausz Tamás, Hobsbawm), ő egy „baloldali” kommunista mozgalmár is egyben. Hasonlóképp Philippe Bourrinethez. A magyarországi balos-mozgalmár történész közeget jellemzi, hogy amikor Philippe Bourrinet a „baloldali” kommunizmus történetének talán legavatottabb ismerője előadást tartott pár „félőrült” megszállotton kívül senkit se (a szakmát se! Ilyenkor hol van TGM? Aki oly büszke ultrabalos exkluzivitására!) érdekelt. Miközben kis hazánkban Konok Péter sztártörténész ez irányú hazugsághalmazát a téma alapkönyvének tartják.

[4] A CNT lényegi szerepét nehéz lenne tagadni. Nem is tesszük. Azt azért észre kell vennünk, hogy a jelentős kisebbségben lévő, de jóval radikálisabb, és talán ténylegesen forradalmibb programot képviselő szervezetekről egy mondat sem hangzik el. Ezt még az sem menti, hogy Guillamón több könyvben tárgyalja az eseményeket, és pl. külön könyvet írt a Durruti Barátai nevű szervezetről  (Agustín Guillamón: La Agrupación de los Amigos De Durruti http://www.somnisllibertaris.com/libro/otros/la_agrupacion_de_Los_Amigos_de_Durruti.htm).

[5] Illetve kijelentik, hogy „A CNT-nek nem volt forradalmi programja, nem volt világos és reális képe sem a társadalmi átalakítás módjáról, sem az elérendő »végcél« (az általuk »liberter« jelzővel ellátott kommunizmus) tartalmáról, sem a forradalmi szervezet szerepéről a fegyveres felkelésben és azt követően.” (BK) Az ide tartozó 9-es lábjegyzetben a BK megállapítja, hogy „Ennek egy apró, de árulkodó példája a Spanyolország különböző területein megjelent közvetlen termékcserének mint „a liberter kommunizmusban való létezés gyakorlásának” az egyhangú üdvözlése a CNT-FAI felsőbb bizottságainak 1936. szeptember 8-i ülésén.”  Hogy értsük: a BK egyszer kijelenti, hogy a CNT lényegében maga sorai között tudja a harcos proletárok többségét. Ezen militánsoknak nem volt forradalmi programja, csak valamiféle liberter termékcsere, amit igazából a CNT-FAI vezetősége ímmel-ámmal üdvözölt… Érthető: a CNT vezetősége elválik a tagságtól és mind megalkuvóbb lesz. A kiadvány, és ha jól értjük, akkor lényegében a könyv is ezt a folyamatot ábrázolja. Tehát lényegében egy elit, a munkás elit történetet kapunk.

[6] Ez az „apró”, „árulkodó” példa (szerintünk ez volt a lényeg) egész jó, bár CNT-s prezentációját nyújtja a BK által is említett dokumentumfilm:  „Megélni az utópiát” (Vivir la Utopia –http://www.youtube.com/watch?v=S47qS_7618s)

[7] A dolog szépsége, dialektikus lényege, hogy mégis e kommunisztikus elképzelések miatt tartjuk őket elvtársainknak. Az anarchista, kommunista mozgalomtörténet lényeges szereplőinek.

[8] Itt megjegyeznénk, hogy arról szoktunk beszélni, írni, hogy a kapitalizmus társadalmiságban, nemzetköziségben, termelékenységben stb. önmagán túlfejlődő rendszer (munkamegosztás, monopolisztikusság, tőkék és államok nemzetközi hierarchiái, tudásfelhalmozás, termelői kapacitások valói és lehetői stb.) anélkül, hogy felszámolhatná mindennek kereteit, alapjait, hajtóerőit, s így torzítóit, korlátait, a tulajdont, az áruértéket, a kizsákmányolást, tőkefelhalmozást, s mindennek uralmát. Ezt a rendet az eleven munkaerő kizsákmányolása élteti, de a kizsákmányolás fokozása, amit a tulajdoni elválasztás, a tőkék konkurenciaharca követel, az eleven munkaerő, az értékesülés, a fizetőképes kereslet stb. megtakarítását, vagyis a rendszer növekvő működésképtelenségét okozza. Ám a kapitalizmus termelőerői s termelési viszonyai közt feszülő, általános, kibékíthetetlen ellentmondások kapitalista (vagy végeredményben kapitalista) megoldhatatlansága egyrészt sajátos formákat ölt különböző területeken. Például a reálszféra tőkésíthetőségének beszűkülésével nem csak a spekuláció kerül előtérbe és lesz akár húzóágazat a beszűkülést fékezve a teljes összeomlásig, hanem ez a termelőkapacitások lepusztítását piacszerzésként, illetve ki nem fejlesztésüket, a krónikus alulfejlettség perifériáit, harctereit és szeméttelepeit követeli és valósítja meg. Nem csak gyárvárosokat pauperizál és semmisít meg, hanem egész régiókat, országokat tart ilyen helyzetben a (kapitalista) kitörés lehetősége nélkül. Másrészt e dinamikus végkifejletet, amit egy világháború és teljes pusztulás is zárhat (vagyis nem a helyi elitek és az általuk felhasználtak marakodásáról van szó a maradék csökkenő maradékán, akár a legerősebb tőkék / államok ügynökeiként, hanem ama legerősebbek közti, közvetlen, nyílt fegyveres konfliktusról), a kapitalista korszakokat, s azokon belüli, illetve azok váltásait követelő válságok, „pillanatnyi” túlfejlődések kapitalista megoldásai hozták létre. Ám ahogy a kapitalizmus önmagán való túlfejlődése illetve annak következményei egyenlőtlenül oszlanak meg, úgy a szabad versenyes tendenciák monopolisztikussá, majd állammonopolisztikussá, és transznacionális monopolkapitalizmussá (az ördögi globalizáció) fejlődése is különbözőképp jelentkeztek különböző területeken. Konkrétan: Spanyolország akkoriban nem a kapitalizmus túlfejlődésének középszerű romhalmaza volt (mint manapság), hanem a fejlődő kapitalizmus alulfejlesztett vidéke, a kapitalista társadalmasulás lehetőivel. A kommunista pártnak, ha lett volna, a kapitalista / osztálytársadalom restaurációs „progresszióval”, és ennek táptalajával, az önmagukba záródó és záródható termelőegységek milliónyi világaival kellett volna megküzdenie. Azaz a kapitalizmust meghaladva tagadó társadalmasítás mintegy előlegből élhetett volna, főleg gazdaságon kívüli kényszerrel „pótolva” a társadalmasítás hiányzó feltételeit. Ezzel viszont óhatatlanul az atomizálódás / bolsevizálódás tendenciáinak erősödését okozva a kommunista pártban. És hát eme alultársadalmasulás (is) táplálta / konzerválta a tulajdon által elválasztott munkástanácsokat, munkás önigazgató elképzeléseket.  Ám, amikor kijelentjük, hogy ezen tanácsok, kommunák végső soron a kapitalista restaurációnak adnak lehetőséget, és ennyiben ellenforradalmi tendenciájúak, azt is ki kell jelentenünk, hogy minden bizonnyal az elkövetkezendő proletárfelkelések és forradalmak is fognak hasonló formákat létrehozni, mint a forradalmi lendület első spontán eredményei. A fontos az, hogy a korábbiakkal ellentétben az első perctől kezdve a totális társadalmasításra kell törekedni, azaz nem szabad hagyni, hogy az önigazgatás legyen a cél (a rendszerkritikus baloldal számára ez az isten országa). A kommunista párt feladata, hogy a dolog ne álljon itt meg, és internacionalista, totális társadalmi jellegénél fogva hajtja tovább az eseményeket. Ha ez nem történik meg, akkor a forradalom lényegében újra elbukott…

[9] A párt szükségességét, a részekké, darabokká, hierarchiákká stb. nem különülés szerveződését pont a társadalmasítással meghaladva tagadás követeli (azt meg a kapitalizmus fejlődése és túlfejlődése) a kapitalizmus atomizáló, széthúzó, önmagához nyomorító hatásai, a történelmi fejlődés különbözőségei stb. miatt. És bár a pártnak el kell különülnie az ellenforradalomtól, legyen az tudatos vagy naiv, nem különülhet el hierarchikusan a proletariátustól. Hanem azt párttá kell változtatnia, s a kapitalizmus megdöntésével társadalommá kell válnia. Már ezért is ügyelnie kell arra, hogy a kapitalizmus hatásai, pl. a demokrácia, mint szavazások többség-kisebbség döntési mechanizmusai, azaz hierarchia és tulajdon restaurátorok / fenntartók, illetve bolsevik módszerek, viszonyok, mentalitások (pl. katonai centralizáció) ne válhassanak benne uralkodóvá. Szemben a konszenzus, a különbözőségek egyenlőtlenséggé, uralommá nem változtatásának módszereivel, mentalitásaival. Ha ez a harc sikertelen, úgy a „külső” ellenforradalommal folytatott harc is azzá lesz. Pláne, hogy amint a pártnak lehetősége van a termelési viszonyok kommunista viszonyokká változtatására és az új viszonyok – a kapitalizmustól örökölt termelőerők ellentmondásos bázisán az ellenforradalom letörésére, vagyis a proletárdikatúrára, a negatív tendenciák felerősödnek. Ama ellentmondásosság újratermeli az ellenforradalmi mentalitásokat (pl. munka-ágazati megosztás öröksége kontra egyenlőség; tevékenységet a társadalmasítás ellenére munkává és szabadidővé nyomorító gyáripar;  a természet és emberpusztító technológiák kényszerű továbbműködtetése); így nem csak a külső, még kapitalista területekkel folyhat a harc, hanem a belső ellenforradalommal is: e helyzet proletárdiktatúrát követel. És ez utóbbi szintén ellenforradalom forrása lehet: a hatalom, az elnyomatás, az erőszak problematikája bolsevizálhatja / atomizálhatja a forradalmi proletariátust, a pártot a képmutatás és hazudozás rothadásától a teljes pusztulásig. És mindez így is marad, míg az új viszonyokat pusztán a kapitalizmus termelőerőinek bázisa követeli meg és fogja vissza; míg az új lehetőségek közt nem fejlesztették ki az új termelőeszközöket, míg a tudás felhalmozásának folyamata ennek megfelelő szintet nem ért el. Ha létrejött eme új termelőerő – bázis az egész világon, ha a szabad személyiségfejlődés szükségletei maradéktalanul kielégíthetőek, ha az ellenforradalom így lehetetlenné válik, akkor a párt társadalommá lesz, a gazdaságon kívüli kényszer s diktatúra értelmetlenné, a kommunizmus társadalma pedig lezárja az emberiség előtörténetét.